Magyar Hírlap, 1983. június (16. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-29 / 152. szám

............ -TfutVi r ' , , 6 1983. JÚNIUS 29. SZERDA^ '' ’ ~v 1 KULTURA - MOV6S2ET ----------------------------------------.-----------rm . MflBYBi HiRLfflP Egy plakátkiállítás tanulságai * * Névtelen népszerűség? Köztudomású: a plakát az utca művészete. Nem meglepő tehát a törekvés, hogy Hodosi Mária és__Koppány Simon plakáttervezőik tízév közös munkásságát bemutató tárlatukat az „eredeti környezetet” imitáló körülmények között próbálták megrendezni a Műcsarnok Dorottya utcai kiállítótermében. Hirdetőoszlop, közlekedési táblák, falra firkált gyerekkiszólások és magnetofonról dübörgő utcazaj hivatott a hamisítatlan miliőt megteremteni. Kár, hogy a Vörösmarty tér és az új Duna-parti szállodák közé ékelt kiállítóterembe a városi forgatag leglényegesebb „tartozékát”, a járókelőket nem sikerült becsalogatni. A Belváros mindig nyüzsgő tömege valahogy elkerüli ezt a félreeső útszakaszt — így csak azok figyelmére számíthat a két kitűnő, főiskolai diploma nélkül is számos hazai és nemzetközi díjat elnyert művész, akik a kiállítási kalauz útmutatása alapján kimondottan az ő kedvükért zarándokolnak el a korszaklezárónak is szánt plakátbemutatóra. (A teremőr be sem kapcsolja a hitelesítő zajforrást: minek? Az ő dobhártyájának elég a kintről beszüremlő motorberregés is. Idegen alig nyitja rá az ajtót.) Aki nyitott szemmel jár az utcán, sok itt kiállított plakátot ismerősnek talál, noha kétségtelen: agyunk kíméletlenül szelektál az évek során. A „legnézettebbek” minden bizonnyal a moziplakátok hiszen a reklámozott filmre éppen a szellemes, tömör, rajzos beharangozó falragaszok hivatottak fölhívni a reménybeli nézők figyelmét. A félig koponya-, félig Brando-arcú Keresztapa II. plakátja már jó előre felborzolta a filmbemutatóra régóta váró, amúgy is fölajzott magyar mozilátogatók idegeit. És a film be is váltotta a plakát keltette reményeket. Mindez egyúttal a műfajban rejlő ,,veszélyekre” is fényt vet. Az ötlettelen, a film jellegét, tartalmát hamisan megelőlegező plakát alkotója hamar lelepleződhet. A művész feje fölött a tömeges „minőségellenőrzés” Damoklész kardjával alkotja meg pár hétig „élő”, ható művét. Az utánjátszó mozik műsorára került film plakátja olyan, mint egy régen kiolvasott napilap. A tíz éve együtt dolgozó Hodosi-Koppány művészpáros azonban megérdemli, hogy tiszavirág élettartamú plakátjaik legalább egy kiállításnyi „halhatatlanságot” kivívjanak maguknak. Nem is annyira a névtelen népszerűséggel járó moziplakátjaik miatt — sokkal inkább a „hálátlanabb”, kevesebb ihletőforrást tartogató, visszatérő évfordulósfalragaszok inteneiózus tervezéséért. Akinek minden évben új — és lehetőleg a tavalyit felülvúló — ötletet kell kiagyalnia a nemzetközi nőnap, a felszabadulás ünnepe vagy május 1. alkalmából, ha nem olyan tehetséges és kreatív, mint ez a két művész, előbb-u utóbb csupa kézi helybe, önismétlésbe fullad. ők viszont mintha egyenesen örömüket lelnék a formai-gondolati megújulás serkentő kényszerében. Ha az egyik évben egy függönyére kontinensformákat horgoló asszony testesítette meg a nemzetközi nőnap szellemesvizuális szimbólumát, a másik esztendőben egy nemzeti lobogók színeiben pompázó, nagyszemű gyöngysor jelképezi ugyanazt egy női nyakon. Egyik évben a gyermeknapi plakát egy oroszlánszelídítős szituáció humoros átköltése: az ostoros „idomár" — egy elégedetten somolygó kisfiú — tüzes karikán ugratja át a „gyermek őfelségéért” minden áldozatra kész felnőttek engedelmes képviselőjét. Egy másik rajzon egy földgolyó hasú hintalan ringatózó, fején nemzetközi tolldíszeket viselő fiúcska tölti be a gyermeknapi szimbólum „szerepét”. Egyenként is gazdag jelentést hordozó, „életszagú” plakátok ezek, de így összegyűjtve és egymásra vonatkoztatva különösen azok. Ha már a kiállításra kevesen jutottak el a művészi plakátok címzettjei közül, jó lenne, ha ezentúl legalább az „igazi” utcán látott, ötletes falragaszoknak több figyelmet szentelnének. Alkotóikat pedig megbecsülhetnék azzal, ami a többi képzőművészeti ág művelőinél természetes elvárás: hogy megtanulják a nevüket. A Hodosi—Koppány kézjegyet mindenesetre nem lesz nehéz ezentúl kisilabizálni a plakátszéleken. (valachi) emniCMIil--SAP Befejezték a feltárást Vaskori falu az Ibolya-réten Befejezték hazánk legnagyobb vaskori település-feltárásának idei munkáit a soproni Ibolya-réten. A szakemberek egy évtizede hallatják a föld mélyét, az Ikva és a Liget patak által körülölelt völgyben, s mostanáig 18 ezer négyzetmétert fésültek át. Rábukkantak egy ,első évezredfordulóból származó urnasíros temetőre, a közvetlen szomszédságában pedig arra a nagy kiterjedésű őskori településre, amely a megállapításaik szerint az időszámításunk előtti 6. századtól élte fénykorát. Az ezt igazoló házmaradványokat éppen az utóbbi napokban találták meg a kutatók. A faszerkezetű házak sövényfalát agyaggal tapasztották, padlószintjüket mésszel, vagy kavicscsal szórták meg, hogy keményebb stabilabb legyen. A nagyobb méretű építmények szelemengerendáját faoszlopok tartották. A leletekből kirajzolódik a település belső szerkezete i Mint ebből megállapítható, az itt élők az időszámításunk előtti 4—5. századtól kezdve már szigorú rendben építkeztek, a házaik utcasorokat alkottak. Az építmények körül gabonás vermeket, agyagnyerő- és hulladékgödröket alakítottak ki. A házakból megannyi korabeli lelet: üveg- és bronzkarperectöredék, használati tárgyak, kisebb vaseszközök, egy nagyméretű vágókés és rendkívül sok kerámiaedény-maradvány került napvilágra. A tálak grafitos anyagból készültek, mert ez a matéria gyorsan felvette, s ugyanakkor jól tartotta a hőt. A palack alakú edényekben a folyadékot, a nagy tárolóedényekben az élelmet tartották egykori használóik. A leleteket az Akadémia régészeti intézetében restaurálják. Ennek befejeztével a soproni Liszt Ferenc Múzeumban kerülnek közönség elé. Tévénapló Is Szent Iván-éj idején Az itt következő sorok írója abban a tévékritikus számára szokatlan helyzetben van, hogy a most zárult héten egyáltalán nem nézett televíziót. Júniusnak ezekben a napjaiban rendezi meg évről évre — idén tizenharmadszor — a televízió a veszprémi tévétalálkozót, egy esztendő drámai, illetve zenei produkcióinak versenyét. A képernyőre reprizek kerülnek, a versenyen kívül szereplő újdonságokat pedig nem tévékészülék közvetíti, hanem a legkülönbözőbb Veszprém környéki települések legkülönfélébb célra használatos termeiben vetítik. Ebédlőben, művelődési házban, iskolában, szorosan egymás mellé préselődött, még az állóhellyel is beérő, lelkes közönség előtt. Ha másért nem, az ősbemutatók miatt megéri a televíziónak a veszprémi tévétalálkozó. A műsorok fogadtatásáról készül ugyan jelentős, kimutatják tetszési indexüket és nézettségüket, írnak róluk kritikákat és leveleket , ám a legtapasztaltabb televíziósok minderre csak bölcsen csóválják fejüket. Nem bíznak statisztikában, sajtóvisszhangban, talán igazuk is van: az egyik túl objektív számukra, a másik túl szubjektív. Arról, hogy milyen is az adott pillanatban a nézőközönség viszonya egy-egy műsorhoz, talán csak a villanykapcsolásos szavazás árulkodott, a maga teljességgel leegyszerűsített módján. Mostanában nem alkalmazzák, gondolom, az energiával való takarékoskodás okán. No de ezt az évi hét ősbemutatót még megengedheti magának a tévétalálkozót amúgy is nagyvonalúan celebráló televízió, amelynek az a szíve vágya, hogy legalább időnként közvetlenül a forrásból jusson hozzá nézői véleményéhez. A vetítéseket követő beszélgetések ugyan elég suták, de egyiken-másikon világosan kitetszik, hogy a könnyedén csak egyszerű embereknek titulált törzsközönségnek lényeges meglátásai és figyelemre méltó félreértései lehetnek a művekről. A lényeges észrevételekkel egyszerűbb, ezeknek az alkotók örülnek. A napfényre kerülő félreértések viszont olyan alapkérdéseket vetnek föl, amelyek messze meghaladják a veszprémi tévétalálkozó közönségankétjainak lehetőségeit. A magyarázkodás nem ér semmit, ha kiderül, hogy a közönség nem beszél egy nyelvet az alkotókkal, és akkor sem, ha a közvetített erkölcsi, etikai értékekről látjuk, hogy a közönség egyik-másik rétege másképp érti őket. A Tisztán vagy szódával című új tévéfilmről, amelyet Kutasz Gyula és Kertész Ákos írt és Nemere László rendezett, az alsóörsi művelődési ház nagytermében kiderült, hogy nézői között akadnak, akik az alkoholizmus és a lumpen életmód dicséretét érzik ki belőle, s ezért haragszanak és fölháborodottak. Az alkotók persze meglepődtek és tiltakoztak, amihez joguk van. A baj csak az, hogy a film téves vetítése után nem lesz módjuk mindenkivel megvitatni a félreértéseket. Ez a módszer tehát hatástalan; az alkotók egyetlen lehetősége olyan művet létrehozni, ami önmagáért beszél. Úgy tűrit. Kapás Pezső író és Várkonyi Gábor rendező Vereség című tévéfilmje ilyen. Az ötvenes évek egy sajátos kirándulásán bonyolódó történetnek még a legapróbb célzásait is észrevette és megfejtette a közönség, amely egyébként érdeklődéssel ülte végig (iskolai székeken) a kritikusok számára unalmasnak és elnyújtottnak tűnő filmet. Izgalmasnak ígérkezett megtudni, hogyan fogadják a gyulafirátótiak A béke szigete című filmet, amelyet Nemeskürty István írt és Hajdufy Miklós rendezett, és amellyel annak az Alapy Gáspárnak állítottak emléket, aki komáromi polgármesterként önként állt az elhurcolt zsidók közé, és pusztult el velük együtt Dachauban, tiltakozásként a humanitásával összeegyeztethetetlen fajüldözés ellen. A helybéliek közül csak ketten szóltak, a zsúfolt nézőtér egyébként döbbenten hallgatott. Paradoxon, de éppen ez a csönd teszi kétségtelenné, hogy A béke szigete olyan film, amelynek befogadásáról gondoskodnia leéll majd a televíziónak. Persze, nem tömeges közönségtalálkozó szervezésével, hanem megfelelő háttérműsorok sugárzásával. Tulajdonképpen az lenne a jó, ha minden tévéfilm inspirálta töprengés, vita, beszélgetés segítséget kapna az élmény feldolgozásához, de az olyan művek, mint Hajdufyé, kifejezetten megkívánják és meg is kell, hogy kapják, elvégre azért komplex műfaj a tévé. Az ősbemutatókon, veszprémi vállalatoknál és Balatonfűzfőn látták és megvitatták még Bertha Bulcsu és Zsurzs Éva Fehér rozsda, Garay János és Horváth Tibor Aranykor, László Bencsik Sándor, Horváth Péter és Mihályfy Sándor A piac, Déry Tibor és Szántó Erika Óriás című tévéfilmjét — valamennyit a következő esztendőben látjuk viszont a képernyőn. Másfajta találkozó volt az, amelynek szintén súlyos jelentőséget tulajdonítanak az ötnapos, juniálissal felérő találkozó gazdái. Erre nem a nagyközönséget, hanem a találkozónak a televízió munkája iránt leginkább érdeklődő és oda meghívott szakember-résztvevőit várják, és szokás szerint valamelyik televízióművészeti alapkérdést igyekeznek ebben a széles körben elemezni. Ezek az analízisek általában nem sikerültek elég jól, talán emiatt gondolták úgy a szervezők, hogy az idén a szokásos időpontban a zsűri nyilvános ülései rendezik meg. Az ötlet enyhén szólva nem gyümölcsözött, amit az is bizonyít, hogy az összejövetel második részében a résztvevők hozzászólásaira már sor sem kerülhetett. A zsűri — titokban tartván az általa már meghozott döntéseket — általában értékelte a huszonkét műből álló mezőny erényeit és hibáit. A közönség —■ és soraikban számos tévés — azt szerette volna megtudni, hogy mit döntött a zsűri, és miért döntött úgy. Sőt, olyan hozzászóló úr akadt, aki szerint a nyilvános ülésen vitára kellene bocsátani a zsűri elképzelésseit a díjazandó művekről... A zsűri megbízatása azonban nem így szólt, ezért a vita elmaradt, de még az eszmecsere is. Mindezt lehetne akár a tévétalálkozó belső ügyének tekinteni, ám ez a program sem volt titkos — miért ne derülhetne ki, ha nem sikerült? Ha az igaz, hogy a zsűri magas szakértelmű, kiválóan képzett és a feladatra felkészült szakemberek testülete, amelynek az a dolga, hogy kiossza a díjakat, akkor azon nem is kell csodálkozni, hogy ehhez nem kér közreműködést. Azon már nyugodtan álmélkodhatunk, hogy miért kezelik titkosan már meghozott döntésüket Az persze izgalmas lett volna, ha a közönséggel vitázva kétséget kizáróan bebizonyítják, hogy igazuk van döntéseikben . .. Ami a díjakat illeti — az eredményt vasárnapi számunkban közöltük —, egy szavunk sem lehet: a fődíjas filmekről, ha írtunk, csak jót írtunk.' Igaz, nem sejtve, hogy a végre sikerültnek érzett produkciók (Rettenetes szülök. ..Társkeresés I. 1463’’, Akar velem játszani?) annyira sikerültek, hogy sikerültebbek nem is akadnak náluk. Ha a díjak odaítélésénél valaki hiányolta a vitát, az jól tette volna, ha figyelmét a tíz társadalmi bíráló bizottság felé fordítja, ők osztották a közönségdíjakat, méghozzá nagy buzgalommal, és a megbízatást maximálisan komolyan véve. A szórakoztató műsorok közül az Egy Fényes-est című, Csenterics Ágnes rendezte revüt választották (ezt a műsort a zsűri is díjazta), a drámaiak közül Zsurzs Éva Glóriáját. Döntésüket szavazással hozták; a „nagy” zsűri, ha egy-egy mondattal is, de ■ indokolta döntései, a társadalmi bíráló bizottságoktól ezt nem kérték. Pedig érdekes lett volna hallani summázatukat. Talán teremthetnének a találkozó rendezői alkalmat rá, hogy a szakmai közönség találkozhasson a társadalmi zsűrik képviselőivel, és beszélgethessenek a versenyprogramról, véleményükről. A verőfényes júniussal szépítkező, egyre határozottabb arcélű, a televízió művészeti próbálkozásainak eredményeit és hibáit fókuszába gyűjtő veszprémi tévétalálkozó erénye éppen a sok szintű szembesítés lehetősége. Az erre az alkalomra szerkesztett műsorfüzetben összesítés található a korábbi találkozók díjazottjairól. Furcsa érzés volt átlapozni a hosszú listát. Bizony, sok-sok hajdani fődíjas alkotásról ma már azt sem tudjuk, miről szólt. Nyom nélkül múltak el emlékezetünkből, talán ez lesz a sorsa a mostani filmeknek is. Csak ilyenkor, júniusnak ebben az egy hetében figyelhetünk a televízió tegnapjára — egyébként tudnunk kell, hogy a tévé a jelen médiuma. És persze a jövőé. Virág P. Éva Műemlékvédelmi tanácskozás^0 21 Kedden Nyíregyházán megkezdődött a műemlékeink védelméért tevékenykedő társadalmi testületek — a műemlékvédelmi albizottságok — országos tanácskozása. A megnyitón, amelyen jelen volt Ábrahám Kálmán építésügyi és városfejlesztési miniszter, Kovács Antal államtitkár, az Országos Vízügyi Hivatal elnöke, Korcsog András művelődési államtitkár és Molnár Béla, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkára. Jantner Antal építésügyi és városfejlesztési miniszterhelyettes tartott előadást a műemlékvédelem ágazati irányításáról, majd pedig Molnár Béla beszélt a műemlékvédelem és a társadalom kapcsolatairól. Mindketten hangsúlyozták, hogy az adott, közismerten nehéz gazdasági körülmények közepette különösen nagy jelentősége van a múlt emlékeinek megóvásában és őrzésében, a társadalmi testületeknek, a társadalmi összefogásnak. Az e téren végzett kiemelkedő munka elismeréseként a plenáris ülés végén Ábrahám Kálmán kitüntetéseket adott át azoknak, akik különösen kiemelkedő szerepet vállaltak a hazai műemlékvédelemben. A Hajdú-Bihar megyei műemléki albizottság a Magyar Műemlékvédelemért kitüntetést kapta ateg; hatan a Szocialista Kultúráért, heten pedig a Kiváló Munkáért jelvényt vettek át. Ezt követően a Szabolcs-Szatmár megyei Művelődési Központban megnyílt a helyreállított műemlékeket bemutató dokumentumkiállítás. Délután Tiszabercelen, a tanácskozás résztvevőinek és a település lakóinak jelenlétében Korcsog András megnyitotta Bessenyei György felújított szülőházát. Korabeli bútorokkal berendezett utcai szárnyában a testőr-író munkásságának emlékei és a felvilágosodás korának e vidékről származó egyéb relikviái kaptak helyet. A nap utolsó eseményeként megtartották amúlt században felszerelt tiszaberceli szivattyútelep műemlékké nyilvánítási ünnepségét. A ma is működőképes, üzembe helyezésekor ipari bravúrnak számító berendezés évtizedeken át szolgálta Tiszabercel környékén belvízmentesítését.