Magyar Hírlap, 1984. március (17. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-27 / 73. szám
fi 1964. március 27, KEDp , 1 .) LTo Ra - MovEszET___________________________Magyar Hírlap A Bartók—Pásztory-díjak ünnepélyes átadása Az idén először adták a Bartók Béla—Pásztory Ditta-díjat három zeneszerzőnek és három előadóművésznek, illetve zenekarnak vasárnap, a Zeneakadémián rendezett ünnepségen. A Pásztory Ditta alapította díjat gondozó kuratórium, amely a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanáraiból alakult, minden esztendőben azoknak a zeneszerzőknek és előadóművészeknek ítéli oda a díjat, akik munkásságukkal kiemelkedően járulnak hozzá a magyar zenekultúra fejlesztéséhez. Bartók Béla özvegyének végrendelete értelmében a díjat minden évben március 25-én, Bartók Béla születésnapján adják át. Bartók Béla—Pásztory Dittadíjat kapott Bárdos Lajos zeneszerzői és tudományos műveiért, kórusvezetői és pedagógiai munkásságáért, a magyar énekkari mozgalom érdekében kifejtett tevékenységéért; Kurtág György a magyar és európai hagyományokat új, egyéni módon egyesítő alkotásaiért, valamint tanári munkájáért; Ligeti György kiemelkedő műveiért, a zeneszerzés korszerű módszereinek gyakorlati és elmélleti továbbfejlesztéséért; Ferencsik János a zeneirodalom szimfonikus és vokális alkotásainak kiemelkedő tolmácsolásáért, a magyar operai és zenekari művészet fejlesztéséért, nemzeti karmesteri hagyományaink szellemében kifejtett tevékenységéért; Fischer Annie a zongorairodalom nagy alkotásainak kiválóinterpretálásáért, a magyar pianista iskola nemzetközi tekintélyének gyarapításáért, valamint a Liszt Ferenc Kamarazenekar kiváló és eredményes művészi munkájáért, a zenekari játék kultúrájának példamutató ápolásáért. A díjakat Újfalussy József, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola rektora adta át. Az ünnepségen jelen volt Aczél György, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára, s ott volt ifjú Bartók Béla is. (MTI) Rádiófigyelő Babits hangja, szelleme A vissza-viszszatérő, állandó műsorok közé tartozik A Szülőföld muzsikája is, amelyet a kritikusok általában kevésbé figyelnek, hiszen egy csupán a rádió több hasonló zenés-pezzai adásai közül, amelyekből tizenkettő egy tucat. Csakhogy ízléses tucat, általában jó stílusérzékkel szerkesztett tucat a rádió legtöbb ilyen jellegű vegyes műsora, s olykor bizony elfeledkezünk róla, hogy ezek mögött is figyelmes összeállító, gondos szerkesztő (ezúttal Solymosi János) és kellemes hangú műsorvezető (Juhász Judit) rejlik. A múlt szombati adós azért érdemel külön figyelmet, mert ezúttal elegáns ötlettel sikerült egy rég eltávozott szerző, Babits Mihály szellemét megidézni. Bizonyára sokan emlékeznek fejből is a költő korai, Messze ... messze ... című versére, amelyben az szakaszonként más-más európai tájat állít elénk, sosem látottakat és olyanokat, amelyeket vélhetően sosem fog látni. Alighanem sokaknak cseng még a fülébe például a Spanyolországot felidéző strófa: „Spanyolhon. Tarkahímű rét. / Tört árnyat nyújt a minarét. / Bús donna barna balkonon s mereng a bíbor alkonyon." Nos, ehhez a szakaszhoz a műsorban De Falla és Graliadósmuzsika társult, aminthogy Olaszországhoz Respighi Róma kútjai, Svájchoz egy népdalpolka, Németországhoz Mozart-muzsika, Angliához countryzene, Franciaországhoz pedig Ives Montand dala. S további útirajzidézetek segítettek a hangulat elmélyítésében: Kosztolányié, Devecserié. Kellemes óra volt. Mindez együtt felidézett a krónikásban egynéhány régi rádiós felvételt, csaknem fél évszázaddal ezelőttit. Félreértés ne essék, nem a harmincas évek rádiójának állít emléket ez a jegyzet, csupán néhány gondos és névtelenségbe süllyedt munkatársának, akinek volt gondja arra, hogy megőrizze Babits Mihály egykori rádiófelvételeit, a Versmondásokat, a rövid költészeti előadásokat. Ő volt ugyanis az első magyar költő, aki a rádiót lírája propagálásának szolgálatába állította, s ha nem is a legjobb minőségben, olykor csonkán, de a felvételek nagyobb része megmaradt. Ezekből ,a régi műsorokból — 1936-ból, 1940-ből — állított össze legutóbb két lemezoldalra valót Tóth Attila. A borítón az egykori barát és fültanúi, Vas István így ír: „Aki most hallja először ezt az emelt és emelkedett hangot, e fura kántálást, meglepődhetik, de aki látta is dobogón megemelkedett alakját, az megérti az átszellemültségnek ezt a fokát — mintha egy dervis énekelne.” Valóban, a szinte éneklő hang (amely a későbbi felvételeken már furcsa és szomorú lihegésekkel terhes) első pillanatra valóban különös. Az Esti kérdés dervis-monotóniája mögül, a vers Visszatérő „miért”-jei mögül, az Intelem vezeklésre híres panaszsora mögül („Mivel e földön jónak lenni oly nehéz”) egy idő után kihallatozik a költő pontos hangsúlyozása, amellyel a versbe rejtett gondolatot, Vas István szavával „a vers grammatikáját” kiemeli. Először csak azokat a szavakat halljuk ki, amelyeket a költő nyomatékosítani akar. Akár az ő József Attiláétól annyira elütő meditatív Medvetáncában, akár a Cigány a siralomházban refrénjében („csak a könny, csak a könny, csak a könny”) — mindig tudni lehet, mit tartott a költő versében igazán fontosnak. De ha figyelmes füllel hallgatjuk szófűzését, kitűnik belőle a versmondat grammatikai hangsúlya is, aztán külön a rímek, s amit ezzel egy sorba látszik helyezni, a szókezdő betűrímek, vagyis az alliterációk gonddal felépített rendszere is. Még egy igen érdekes tanulsággal szolgál Babits versmondása. Aki lírájával ismerkedik, úgy hihetné, hogy abban valóban az emelkedettség dominál: a hétköznapi tárgyakat és jelenségeket a költő egyfajta valóság fölötti szférába emeli. Nos, amint kabzálását hallgatjuk, kitűnik, hogy ez sem ilyen egyszerű. Vegyük például a Dzsungelidillt, amelyben egy angolkert miniatűr vadonéból csinál egyszerre természeti és természetfölötti képet. S rájöhetünk, hogy nála a tárgyak és a természet jelenségei mind rendkívül valóságosak, érzékletesek, megtapinthatók és körüljárhatók. A legköznapibb realizmussal hoz elénk dolgokat, s árnyalatnyi nyomatékkal még ki is hangsúlyozza valóságos létüket. Ám aztán egy szinte meghatározhatatlan ponton ez a versvilág mégis emelkedni kezd, s a költemény végére immár úgy tűnik fel, hogy a reális térből egy imaginárius térbe léptünk át, amelyben az egyes jelenségek a maguk földi valóságából egy földöntúli térbe emelkednek. Babits versmondása azért is lehet példamutató, mert amint a centenáriumi szavalóverseny és egyéb műsorok hallatán feltűnt, a versmondóknak épp azzal van gondja, hová helyezzék, illetve hogyan transzponálják a költő versmondatait. Aki lírájával foglalkozik, annak számára elengedhetetlen ennek az öninterpretálásnak meghallgatása. Lukácsy András Ácsorgunk a kölcsönző pultnál láb Könyvtárak és könyvtárosok Hetek óta készülök a könyvtárba, néhányszor már az időpontot is megterveztem: ekkor és ekkor, ettől eddig. Aztán mégsem. Pedig jó hosszú ideig váratott magára az új könyvtár, aminek lakóhelyem szerint illetékes olvasója lehetnék: átépítették, felújították, berendezését kicserélték. De vajon a légköre is megváltozott? Ez a nagy kérdés. Mert amennyire vonz a könyvtár új külleme, annyira taszít a régi kölcsönzőórák emléke. Az ember — tetszik, nem tetszik — beletörődik abba, ha a közértben és háztartási boltban kutyába sem veszik. De ha a könyvtárban pattogtatják a szavakat!? Rossz, ha a fal mellett surranva kell a könyvespolcok közé menni, ha ezért azért kioktatnak vagy meg kell várni, amíg két-három ételrecept lediktálása után veszik észre, hogy személyünkben Olvasó ácsorog a könyvtárosok előtt. Néhány évvel ezelőtt én döbbentem volna meg a legjobban, ha ilyesmit olvasok egy könyvtárról. Elképzelhetetlen volt, pedig számát sem tudom, hol és hány könyvtárnak voltam már életemben beiratkozott olvasója, hányban jártam látogatóban, hányról hallottam, mint szakmabeli, lévén egykor magam is könyvtáros jelölt. Presztízsvesztés A könyvtároshivatás presztízsének csökkenése, a könyvtárak munkaerőhiánya azóta sok helyen — bár szerencsére, nem mindenhol — megváltoztatta a hajdani „paradicsomi” állapotokat. Pedig ez a paradicsom csodálatosan univerzális kulturális intézmény volt, sokaknak még annál is több a második otthon. A könyvkölcsönzés a legkevesebb, de akár naphosszat ott olvasgathat, tanulhat, böngészheti a folyóiratokat az ember, a fonotékában zenét hallgathat, s ha érdekli a téma, ott maradhat a könyvtári klub előadásán is. A jó könyvtár a társasélet sajátos színtere: az olvasóterem törzsközönsége hosszas beszélgetések nélkül is megismeri egymást; ugyanitt összetalálkozhat az ember barátaival is. Mindennek természetesen van néhány feltétele. A megfelelő könyvállomány és a megfelelő hely nagyon fontos, de legalább annyira fontosak a jó könyvtárosok. Közülük is elsősorban azokkal találkozni, akiket olvasószolgálatosoknak neveznek. Ők azok, akik a kölcsönzést bonyolítják és a másféle könyvkérőigényeket teljesítik, az olvasó minden kérdésére válaszolnak. Látszólag ehhez a könyvtárosi munkához szükséges a legkevesebb speciális szakértelem, s hogy ez a látszat mennyire erősen tartja magát, jelzi, hogy éppen ezeken a posztokon működik a legtöbb szakképzetlen ember a fővárosi könyvtárakban, őket egy néhány évvel ezelőtti szakmai vitában egyszerűen csak fruskaként emlegették a többiek, a dolgukat felelősséggel tekintő, többségükben régi könyvtárosok. Nekik, a fruskáknak (akik közül többen már igencsak kinőttek a kislánykorból) tulajdonították — talán nem is jogtalanul — a könyvtárak légkörének megváltozását, pontosabban mondva, romlását. Az alapgondokon — a társadalmi presztízs süllyedése, az alacsony fizetések — ugyan nem lehet egykönnyen segíteni, de azért született olyan intézkedés, ami enyhíteni akart a könyvtárak munkaerőgondjain. Képzés van, állás nincs A gimnáziumokban 1981-ben bevezették a fakultatív könyvtárkezelői ismeretek oktatáást, aminek az a célja, hogy a tanulókat felkészítse a „differenciált munkamegosztással dolgozó könyvtárakban, könyvtártechnikai ismereteket igénylő munkakörökben” való elhelyezkedésre, „tegye őket képessé bármilyen könyvtártípusban a könyvtárkezelői munkakör betöltésére”. Az elképzelés megvalósulása azzal kecsegteti a könyvtárakat, hogy szépen-lassan kicseréltetik szakképzetlen (és alkalmatlan) munkatársaikat szakképzettekre. A dolog persze nem ilyen egyszerű. 1983-ban érettségiztek először azok, akik az ország 32 gimnáziumában könyvtárkezelőnek tanultak. Nem túl sokan — körülbelül 350-en vesznek részt ebben az oktatási formában, de az idén érettségizettek sorsa máris azt bizonyítja, hogy így is többen vannak, mint ahányan el tudnak helyezkedni. Az elmúlt évben ugyanis egyetlen helyet sem tartottak fenn számukra a könyvtárakban ... Más kérdés, hogy a könyvtárkezelést tanuló diákokat érettségiztető elnök tapasztalatai szerint „általában gyenge képességű tanulók választják a fakultatív könyvtárkezelői ismeretek elsa- játítását. ... Megállapítható az is, hogy többségük magasabb szintű könyvtári munkakörök ellátására még továbbképzés után sem alkalmas.” Könnyű, tiszta, kényelmes A könyvtárakat a jövőben is kulturális alapintézménynek tartva, elgondolkodhatunk azon is, hogy a könyvtárba készülő diákok miért választották ezt a tantárgyat. Mert könnyű, tiszta, kényelmes . .. Néhány évvel ezelőtt ugyanezekkel az érvekkel a lányok még az illatszerboltokba készültek, elárusítanak. A szakképzettség körüli anomáliákról nemcsak könyvtárkezelői szinten hallani. Egykori évfolyamtársnőm meséli: szeretett volna a lakóhelyéhez közeli gyermekkönyvtárban elhelyezkedni. Állás volt is, csupán az bizonyult áthághatatlan akadálynak, hogy a könyvtár vezetője nem szakképzett. Óvónői oklevéllel* könyvtárosokodik, így a fizetése alacsonyabb lett volna, mint szakképzett és gyakorlattal rendelkező beosztottjának... Ez pedig akkora képtelenségnek tűnt az illetékesek szemében, hogy inkább lemondtak a jelentkezőről. (Évfolyamtársnőm diplomáját a fiókba süllyesztette, és azóta bedolgozóként működik.) A könyvtárak könyvtároshiánynyal küzdenek, a könyvtárosok — és az újsütetű könyvtárkezelők — könyvtárhiánnyal... Igazán sajátos helyzet ez. Amint azért is szükséges változtatni, mert az európai prognózis — könyvtárügyben — kedvező tendenciájú. Ha más nem, a könyvre, az újságra költhető pénz csappanása visszafordítja az embereket a könyvtárakhoz. De a szellemi és anyagi értékek újra egyensúlyba kerülése is kedvez majd az intézménynek. Lehet, hogy az újra megnövő érdeklődés, közfigyelem egyszersmind a könyvtárosi munka tetekintélyét is visszaállítja, s a rendezett bérű, népszerű hivatás gyakorló szakemberei újra megteremtik a könyvtárak régi légkörét is. Lehet, hogy ezzel a lehettel manapság nem sokra megy a könyvtárlátogató. Ő itt és most szeretné azt a bizonyos légkört élvezni, és attól tartok, vágya nem túlzó, nem lehetetlen. V. F.. Weöres — franciául A Les Editions L’Arphée kiadóvállalat gondozásában Weöres Sándor-kötet jelent meg francia nyelven. A kötet, amely a költő 19 versét tartalmazza, szerepel a Párizsban nemrég megnyílt könyvkiállítások is. A Grand Palais-ban rendezett kiállítás keretében szombaton este külön rendezvényen, nagyszámú érdeklődő jelenlétében mutatták be a verseskötetet. Szávai János, a Sorbonne magyar vendégprofeszszora ismertette Weöres Sándor munkásságát, majd Lóránd Gáspár, a kötet egyik fordítója olvasott fel a költő verseiből. (MTI) Megnyílt a Wiennale Hétfőn nyílt meg Bécsben az osztrák főváros hagyományos filmfesztiválja, a Wiennale. A Wiennale-meghívást ez idén háromi magyar film szerezte meg: legújabb filmjeink közül Gyöngyössy Imre,Kabay Barna (Oscar-díjra is jelölt) Jób lázadása, Mészáros Márta Délibábok országa és Erdőss Pál Adj király, katonát című művét vetítik. (MTI) Ma: Stúdió '84 ) Tánclépésben is A Baló György vezette műsor ismét visszatér a férfiak és a nők társadalmi helyzetével kapcsolatos vitára. Ezúttal H. Sas Judit szociológus mondja el véleményét. Exkluzív interjúra is sor kerül, amelyet Kepes András New Yorkban készített Martin Scorcese-vel, a Dühöngő bika című amerikai film rendezőjével. A Magyar Televízió riporterének vázolja fel az új hollywoodi filmiskola törekvéseit. Híres magángyűjteményt mutat be az adás, amikor ellátogat a Budapest Kiállítóterembe, ahol Vasilescu János tulajdonában levő, ritkán látott festményekből ad ízelítőt. A most kiosztott Bartók Béla-, Pásztory Ditta-díj jutalmazottaival készült tudósításban megismerkedhetünk a kitüntetett művészekkel. Abból az alkalomból, hogy a Játékszín bemutatja a Hyppolit, a lakáj című vígjátékot, riport hangzik el a műsorban a rendezővel, Verebes Istvánnal. Ritka eset, hogy a Stúdió tánctanításra vállalkozzék. Ezúttal azonban az új tánc, a „break dance” világhódító hazai útját segíti azzal, hogy kamera előtt mutatják be az alaplépéseket és az ebben a műfajban már kiváló táncosokat. P. M.