Magyar Hírlap, 1985. február (18. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-04 / 28. szám
L A héten tüntették ki ' Álom, szecesszió, erotika Nyugállományba vonulása alkalmából, egész életműve elismeréséül a múlt hét végén a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki Vargha Kálmánt, az irodalomtudomány kandidátusát, az MTA Irodalomtudományi Kutató Intézete főmunkatársát és osztályvezetőjét. A tudós irodalomtörténész, aki az intézetnek annak megalakulása, 1956 óta volt munkatársa, közel négy évtizedes szakmai munkássága során sok tanulmányt, monográfiát, önálló kötetet publikált, elsősorban a huszadik századi magyar irodalom témakörében. Két kötetet is közreadott Móricz Zsigmondiról, többek között Móricz ars poeticáját, regényírói módszerét vizsgálva; ugyancsak önálló kötetet jelentetett meg Berda Józsefről, és sikert aratott Álom, szecesszió, valóság című, a Magvető Elvek és utak sorozatában megjelent, munkája is. Egyik munkatársa volt, a Magyar Rádió, majd a Gondolat Kiadó gondozásában megindult Miért szép? sorozatnak, amely az irodalmi mű és a befogadó közönség kapcsolatát volt hivatott nemes és okos eszközökkel elmélyíteni; s ugyancsak Vargha Kálmán volt az, aki 1964-ben, Weöres Sándor Antikologa című költeménye kapcsán, s annak ,,védelmében” az erotikus költészet irodalomtörténeti helyét és értékét Irodalom, erkölcs, prüdéria című esszéjében tisztázta. Rövid beszélgetésünk során természetesen csak a gazdag életmű néhány részletére térhettünk ki. Vargha Kálmán a felszabadulást, közvetlenül követő néhány esztendőben, 1947 körül kezdte pályáját, együtt azzal a korabeli fiatal nemzedékkel, melynek legendás pályakezdéséről ma annyit hallunk. Első kérdésem arra vonatkozott, hogyan látja ma ezt a korszakot, s elégedett-e azzal, ahogy az utókor megítéli e néhány év szellemi életét? — 1946-ban szeniorja voltam Waldapfel József professzor magyar stílusgyakorlatok kollégiumának a pesti bölcsészkaron, ahol kis műsorok, bevezető értékelések és nyílt viták keretében fiatal költők, írók — akkori bölcsészhallgatók és valamivel idősebb szerzők — mutatták be egymásnak és az érdeklődőknek legújabb műveiket A teljesség igénye nélkül Pilinszky Jánost, Végh Györgyöt, Szabó Magdát, Mándy Ivánt, Lakatos Istvánt, Vidor Miklóst, Rába Györgyöt, Somlyó Györgyöt említhetem e kollégium költői, szépírói között, kritikusként pedig többek között Pándi Pál és Szabó Ede is közreműködött. Később, a bölcsészkörben olyan sorozatot szerveztem, amelyeken a meghívott írók — így Déry Tibor, Vas István, Rónay György, Devecseri Gábor és Pilinszky — alkotói módszereikről, a mű születéséről beszéltek. — Eleven, pezsgő élet folyt akkoriban , így kapcsolódtam magam is az Újhold folyóirat köréhez, ültünk a Darling presszóban a már említetteken kívül Nemes Nagy Ágnessel, Lengyel Balázssal és másokkal, vagy a Centrál kávéházban, a Vigília asztalánál, s ez mind egyfajta szellemi hovatartozást is jelentett Pályámat, kritikusként kezdtem, első írásaim a Magyarokban, a Diáriumban, a pécsi Sorsunkban, s persze az Újhldban és a Vigíliában jelentek meg. Aztán ez az élénk szellemi élet egyszerre befagyott, folyóirataink megszűntek, a kritikai életben újfajta követelmények jelentkeztek, én pedig engedtem irodalomtörténészi ambícióimnak, s a következő éveket az irodalomtörténeti szakma szervezőjeként, majd egyetemi tanársegédként, adjunktusként töltöttem, Bóka László munkatársaként. Ami az Újhold és köre mai megítélését illeti, a szerzők rövidebb-hosszabb hallgatás után , újra irodalmunk megbecsült alkotói lehettek, bár persze van, amiért nem adhat az élet semmilyen kárpótlást. A pécsi Jelenkor egyébként, Lengyel Balázs vendégszerkesztésében, éppen a múlt év decemberében emlékezett meg az Újholdról, s e számnak magam is munkatársa voltam egy Mándy-tanulmánnyal. — Ezzel el is érkeztünk jelenlegi munkásságához ... — Ez volt a tizenegyedik Mándyról szóló írásom, s eddigi Mándy-tanulmányaimat szeretném egy nagyobb lélegzetű munkában folytatni. Jelenleg Gelléri Andor Endréről szóló könyvön dolgozom, s a Kozmosz sorozatában a közeljövőben jelenik meg Rónay György verseskötete az én válogatásomban. Továbbra is a huszadik századi magyar irodalommal, s ezen belül többek között a művek keletkezésével, genezisével, s a mű és befogadó kapcsolatával szeretnék foglalkozni. Hegyi Gyula . n/ ■ 6 1985. február 4. HiTFO kultúra - MŰVÉSZET Magyar Hírlap Tévénapló öten-hatan öszszegyűltek és zsíros kenyér meg tea mellett irodalmi fejtörőt játszottak. Aztán ha az irodalmat megunták, áttértek a filmművészetre, később sorra került a zene és a képzőművészet is. E különös szokásuk ellenére éppen olyanok voltak, mint évfolyamtársaik, a többi húszegynéhány éves. Mint a kamaszok fölös energiája, úgy türemkedett elő belőlük az innen-onnan összekanalazott sok-sok ismeret. Aztán diplomával a zsebükben szétszéledtek az országban, helyükre újabb fiatalok érkeztek, akik között talán ismét akadnak olyanok, akiknek jó játék „mindent tudni”. A Szivárvány című televíziós vetélkedőn látni véltem egyiküket-másikukat. Vagy ők voltak, vagy hozzájuk hasonlóak, mindenesetre olyan tanárok, könyvtárosok, muzeológusok, dramaturgok, akik megőrizték játékos kedvüket és nem felejtették el, amit egyszer megtanultak.A hét hónapon át tartó kulturális vetélkedő, amelynek az elmúlt negyven esztendő volt a témája, pénteken befejeződött, Zalaegerszeg csapatának győzelmével. Bár pártatlanul szemléltem a döntőt, nem érezvén nagyobb vonzalmat Miskolchoz sem, mint a későbbi győzteshez, a végeredménynek nem tudtam igazán, felhőtlenül örülni. A szerencse és időnként a zsűri Zalaegerszegnek kedvezett, ami éppen elég, ráadásul még a játékvezető, Vágó István is hangosan reménykedett sikerükben. Ez már a pártatlant is bosszantja. A játékvezetőnek is annak illik lennie, de ha nem az, akkor legalább titkolja. A győzelem — amely egyetlen ponttal lett Zalaegerszegé — fő tétje egy köztéri szobor volt, Medgyessy Ferenc Táncosnő című műve. A zalaegerszegiek már azt is eltervezték (még a döntő előtt), hová kerüljön. Nagyon szép helye lesz a színház előtt, és az is lehet, hogy Miskolc amúgy isnélkülözni tud egy újabb szobrot. Ha ennek a vetélkedőnek is óvoda lett volna a tétje, mint az évekkel korábbi vetélkedésnek a főváros kerületei között, gyanítom, puskaporosabb lett volna a döntő légköre. Így azonban kulturális vetélkedőhöz illően kulturált volt a légkör, a győzelem, a vereség, minden. Olyan kulturált, hogy azt már — így, pénteken, főműsoridőben — sokan egyenesen unalmasnak nevezik. Ugyanők azt mondanák — ha szokásuk lenne ilyen tudálékosan fogalmazni —, hogy a Szivárvány tipikusan rétegműsor. A teadélutánokon kvízzel szórakozóké. De hát olyan ritkán övék a főműsor, pénteken ... Az egyes fordulók távol estek egymástól — havonta kerülvén sorra —, nehéz lenne megállapítani: a hét adás vajon felölelte-e négy évtized művészeti-kulturális életének teljességét ? Talán nem is törekedett rá. Inkább csak felfelvillantott olyan epizódokat, amelyek aztán holdudvarukkal felidéztek egész kis korszakokat is. Ezt színvonalasan oldotta meg a szerkesztéssel foglalkozó csapat — Liska Dénes, Bölcs István, Petur István, Fodor Imre, Fröhlich Márta, Roska Katalin —, különösen, ha azt is számításba vesszük, hogy egyensúlyozniuk kellett a különös, de nem periférikus, sokak érdeklődésére számot tartó, ám nem közismert kérdések között, alkalmazkodniuk kellett a játék teréhez, idejéhez, sőt, menet közben kialakult hangvételéhez is ... Talán csak azt róhatjuk fel nekik, hogy feladványaik mérlege néha túlbillent az egyszerű lexikális ismeretek javára, és hogy nem mindig sikerült a kérdéspárokat hasonló nehézségűnek választani. (Miskolc csapatának sorsdöntő balszerencséje is ilyesmiből adódott. Letakart költőportrékat kellett felismerniük. Zalaegerszegnek a közismert Szabó Lőrinc-portré jutott, Bernáth Aurél munkája, Miskolcnak egy Vas István-szobor, ami műalkotásként sem, képmásként sem volt könnyen azonosítható.) Más azonban, ami miatt kellemes műsor lett hűséges nézői számára a Szivárvány. A föl-föl,bukkanó, rokonszenves és okos megszólalók miatt, akik nemcsak tájékozottaknak bizonyultak, de izguló nebulók helyett játékos kedvű partnereknek is. Talán ez volt az első „nagy vetélkedő”, amelynek alapjában könnyed volt a hangvétele. A döntőn ugyan előfordult kapkodás, pongyola fogalmazás, súgás utáni dadogás, de ezt magyarázza a helyzet Az egész vetélkedőből inkább a virtuóz mini-eszmefuttatások, az elegáns, jókedvű válaszok emléke a maradandó. Míg a csapatok a vetélkedő végére váltak kissé görcsössé, a zsűri a döntőre érkezett formája csúcsához. Addigra már mindannyian (Bereczky Loránd, Horváth Ádám, Pálfy József, Sőtér István, Szokolay Sándor, Ungvári Tamás) oldottak, rokonszenvesen közvetlenek voltak, ítélkezőkből játszótársak lettek. Igazságtalanok volnánk, ha túl nagy jelentőséget tulajdonítanánk Vágó kis mellékfogásának, s elfelejtenénk: a Szivárvány könynyedsége, oldottsága jórészt a műsorvezető karmesterkedésének gyümölcse. Virág F. Éva A megőrzött játékos kedv Rádióprryelő ,ly 'H Móricz szakácsnője emlékezik Híres író szakácsnőjének lenni : bizalmi állás. Ha egy cserfes háztartási alkalmazott kifecsegi gazdája életének intimitásait, többet árthat kenyéradójának, mint az ellenségei. Kérdés persze, milyen horderejűek a kipletykált gyarlóságok. Móricz Zsigmond — fél évszázad távolából úgy tetszik — jóljárt gazdasszonyával. Szakács Jánosné, aki 1935—36-ban szolgált az író családjánál, mindig készségesen az „úr” ízléséhez igazította a főztjét; nem csodálkozott az író különös kívánságain, s csak akkor beszélt, ha kérdezték. Talán még most is hallgatna a Móriczéknál töltött évekről, ha Cseh Éva riporter, a rádió szolnoki stúdiójának munkatársa ki nem kérdezi emlékeiről. Annuska nénitől világéletében távol állt a magánügy-fitogtató kandiság, így a vele készült, s a napokban műsorra tűzött interjú nem rajzolta át a hallgatók képzeletében élő jól ismert portrét. Némi meglepetéssel mégis szolgált. Azok, akik járatlanok a Móricz-életrajzban, s hajlamosak az írót regényalakjaival azonosítani, bizonyára elcsodálkoztak, hogy a szegényparaszti sors realista ábrázolója szakácsnőt tartott. Ám ha jobban figyeltek Annus néni konyhacentrikus vallomására, azt is kihámozhatták belőle, hogy a népes családot (csupa igényes nőt) eltartó öregedő író milyen feszengve, idegenül élt a nem fényűző, de költséges polgári kényelem kellékei között. Móricz Virág az Apám regényében így emlékezik a Horthy Miklós úti „kiállhatatlan” lakásra: „ aránytalan, rossz beosztású, rideg és hideg”. Apja „valósággal menekült belőle... nagyon utálta egész hivatalnoki, kispolgári környékével együtt”. A családtagnak tekintett, karácsonykor gazdagon megajándékozott Anna nem vette észre ezt az elementáris elkívánkozást, vagy ha igen, hallgatott róla. Hamar megszokta az ott tapasztalt furcsaságokat, az okok után nem nyomozott. Kész tényként könyvelte el, hogy a „nagyságos úr” jobban szeret esténként a konyhában szalonnázni, s közben az ő beszámolóját hallgatni az aratók etetéről , mint a szépen berendezett ebédlőben „krumplipirét”. ..bornyúhúst” eszegetni elegáns vendégeivel. Ha Móricz sosem hallott nevű ételeket „rétidétt” tőle, lefegyverzően kedves, kérlelt szavakkal, becsületbeli ügynek tekintette, hogy kinyomozza, mire is támadt a gazdájának tulajdonképpen gusztusa. A titokzatos csepimaszról például kiderült: nem más, mint közönséges prézlis, lekváros derelye. Ez is, meg az erős túrós száraz tészta tepsiben „isteni finom vót neki” — emlékezett hallható elégedettséggel. Azt sem érezte sértésnek, csak álmélkodott és aggódott, ha az úr öt napon át ki sem mozdult a dolgozószobájából, nem kéri enni, csak vizet ivott és „gondolkozott, gondolkozott”. A megmegismétlődő éhségsztrájkoknak rendszerint a küldönc vetett véget, aki elvitte valamelyik szerkesztőségbe a határidőre elkészített írást. Ilyenkor végre visszatért a koplaló étvágya is. Annus néni bevallja: tisztában volt vele annak idején, hogy az író „nyersanyagnak” tekinti mindazt, amiről őt faggatja, de arra valahogy soha nem jutott elég ideje sem, kedve sem, hogy végigolvassa a „készterméket”. Hiszen két embernek is elég lett volna a napi tennivalója: szakácsnő, szobalány és takarítónő volt egy személyben. A „rengeteg” szoba és a gyakori vendégjárás kurtára szabták a szabad idejét. Egy cselédruhába bújt irodalomrajongó bizonyára számon tartotta volna, ki mindenki fordult meg Móriczéknál. A falusi fiatalasszony azonban, aki csak a kétkezi munkához értett, elsősorban azért örült a vendégeknek, mert borravalót kapott tőlük, s az így szerzett „mellékessel” megduplázhatta a havi bérét. Bármilyen „jó dolga” volt is azonban itt a szorgalmas mindenesnek, amikor Szakács János leszerelt, hiába marasztalta Móricz — tanyára költöztek, gazdálkodni. „Jó volt velük, de azért csak alkalmazkodni kellett” — indokolta Annus néni a „szakítást”. Hogy ki is volt tulajdonképpen az, akinek két éven át a gyomra kedvében járt, olvasmányélmények híján legfeljebb csak sejtheti. De a családi bizalmasnak kijáró előjogokkal még véletlenül sem élt vissza. Nem írta meg emlékiratait Móriczról — amint a sztárok szenzációhajhász házvezetőnői teszik külföldön —, csupán az író furcsa ízléséről, egyéni szokásairól árulkodott az utókornak. Soha leleplezőbb indiszkréció ne sértse a tiltakozni már nem tudó halhatatlanok emlékét . • Valachi Anna Mtw N0—K'í- ~ l'tl-) Rory Gallagher Magyarországon \ ”1 3 / A héten hazánkban koncertezett Rory Gallagher, a „bluesrock legnagyobb gitárosa”.. Legalábbis ezt állítja róla az őt bemutató szórólap. S jóllehet a reklámcetlik bombasztikus frázisait nemigen szokás túl komolyan venni, már első szólói után kiderült, hogy csakugyan a műfaj egyik legszenzációsabb kövületével van szerencsénk találkozni. Gallaghernek van némi előjoga e muzsikához, hiszen legendássá híresedett triójával, a Taste-tel 1966-ban, tizenhét évesen már ezt az irányzatot mondhatta magáénak. Természetesen hatott rá a korszak progresszív rockzenei irányzatainak talán két legjelentősebb képviselője, Jimi Hendrix, valamint az ugyancsak máig legendás hírű Cream-trió muzsikája. S jóllehet, példaképei 1970 óta nem muzsikálnak, Gallagher zenéje ma is talán a legautentikusabb folytatása munkásságuknak. Rory Gallagher csodálatosan jókezű muzsikus, szinte mindent tud gitárján, s ujjai oly természetesen vágtáznak a húrokon egy-egy szóló közben, hogy a technikai virtuozitás fel sem tűnik. A baj csak az — ha ez egyáltalán kifogás lehet —, hogy mindezt már nagyon rég kitalálták, s valójában triófelállásban, ami a hangszerelési bravúrokat nehezíti, alig-alig sikerül valóban egyedi, új elemeket bemutatnia. Számainak felépítése gyakorlatilag egyforma, s az ujjcsomózó vad húrvágták is egy idő után azonosan csengenek, így aki egy Gallagher-számot ismer, az ismeri az összeset. Éppen ezért, számomra, s talán a közönség jó részének is, nem ezek a sodró tempójú, erőszakos zenék jelentették a legnagyobb élményt, hanem az est azon része, amikor egy szál gitárral, Leonard Felthan szájharmonikás briliáns szólóival kísérve lassú bluest játszott. Ezekben a számokban tudta megmutatni igazán, nemcsak technikai, de hangulatteremtő képességét.. Nélkülözve a kalapáló és némileg gépies darálásra kényszerítő ritmusalapot, a néger blueszenéből ismert szabadsággal adta elő a szerzeményeket. A dallamkörökbe szúrt apró zenei kommentárjai egyértelműen bizonyították, hogy nemcsak a jótékonyan manipulált és sok esetleges hibát, ritmikai egyenetlenséget elfedő elektromos gitárhang adja muzsikája varázsát. Jó koncert volt, s végre a Sportcsarnok közönsége is bluest hallhatott, röviddel az első magyar blueszenekar nagyszabású koncertje után. Vanicsek Péter