Magyar Hírlap, 1985. február (18. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-04 / 28. szám

­­L A héten tüntették ki '­ Álom, szecesszió, erotika Nyugállományba vonulása al­kalmából, egész életműve elisme­réséül a múlt hét végén a Munk­a Érdemrend arany fokozatával tüntették ki Vargha Kálmánt, az irodalomtudomány kandidátu­sát, az MTA Irodalomtudományi Kutató Intézete főmunkatársát és osztályvezetőjét. A tudós iroda­lomtörténész, aki az intézetnek annak megalakulása, 1956 óta volt munkatársa, közel négy évtizedes szakmai munkássága során sok tanulmányt, monográfiát, önálló kötetet publikált, elsősorban a hu­szadik századi magyar irodalom témakörében. Két kötetet is köz­readott Móricz Zsigmondiról, töb­bek között Móricz ars poeticáját, regényírói módszerét vizsgálva; ugyancsak önálló kötetet jelente­tett meg Berda Józsefről, és si­kert aratott Álom, szecesszió, va­lóság című, a Magvető Elvek és utak sorozatában megjelent, mun­kája is. Egyik munkatársa volt, a Magyar Rádió, majd a Gondolat Kiadó gondozásában megindult Miért szép? sorozatnak, amely az irodalmi mű és a befogadó közön­ség kapcsolatát volt hivatott ne­mes és okos eszközökkel elmélyí­teni; s ugyancsak Vargha Kálmán volt az, aki 1964-ben, Weöres Sán­dor Antik­­ologa című költemé­nye kapcsán, s annak ,,védelmé­ben” az erotikus költészet iro­dalomtörténeti helyét és értékét Irodalom, erkölcs, prüdéri­a című esszéjében tisztázta. Rövid beszélgetésünk során ter­mészetesen csak a gazdag életmű néhány részletére térhettünk ki. Vargha Kálmán a felszabadulást, közvetlenül követő néhány esz­tendőben, 1947 körül kezdte pá­lyáját, együtt azzal a korabeli fia­tal nemzedékkel, melynek legen­dás pályakezdéséről ma annyit hallunk. Első kérdésem arra vo­natkozott­, hogyan látja ma ezt a korszakot, s elégedett-e azzal, ahogy az utókor megítéli e né­hány év szellemi életét? — 1946-ban szeniorja voltam Waldapfel József professzor ma­gyar stílusgyakorlatok kollégiu­mának a pesti bölcsészkaron, ahol kis műsorok, bevezető értékelések és nyílt viták keretében fiatal költők, írók — akkori bölcsész­­hallgatók és valamivel idősebb szerzők — mutatták be egymás­nak és az érdeklődőknek legújabb műveiket A teljesség igénye nél­kül Pilinszky Jánost, Végh Györ­gyöt, Szabó Magdát, Mándy Ivánt, Lakatos Istvánt, Vidor Miklóst, Rába Györgyöt, Somlyó Györgyöt említhetem e kollégium költői, szépírói között, kritikusként pe­dig többek között Pándi Pál és Szabó Ede is közreműködött. Ké­sőbb, a bölcsészkörben olyan so­rozatot szerveztem, amelyeken a meghívott írók — így Déry Tibor, Vas István, Rónay György, Deve­­cseri Gábor és Pilinszky — al­kotói módszereikről, a mű szüle­téséről beszéltek. — Eleven, pezsgő élet folyt ak­koriban , így kapcsolódtam magam is az Újhold folyóirat köréhez, ül­tünk a Darling presszóban a már említetteken kívül Nemes Nagy Ágnessel, Lengyel Balázssal és másokkal, vagy a Centrál kávé­házban, a Vigília asztalánál, s ez mind egyfajta szellemi hovatar­tozást is jelentett Pályámat, kri­tikusként kezdtem, első írásaim a Magyarokban, a Diáriumban, a pécsi Sorsunkban, s persze az Új­­h­­ldban és a Vigíliában jelentek meg. Aztán ez az élénk szellemi élet egyszerre befagyott, folyóira­taink megszűntek, a kritikai élet­ben újfajta követelmények jelent­keztek, én pedig engedtem iro­dalomtörténészi ambícióimnak, s a következő éveket az irodalom­történeti szakma szervezőjeként, majd egyetemi tanársegédként, adjunktusként töltöttem, Bóka László munkatársaként. Ami az Újhold és köre mai megítélését il­leti, a szerzők rövidebb-hosszabb hallgatás után , újra irodalmunk megbecsült alkotói lehettek, bár persze van, amiért nem adhat az élet semmilyen kárpótlást. A pé­csi Jelenkor egyébként, Lengyel Balázs vendégszerkesztésében, ép­pen a múlt év decemberében em­lékezett meg az Újholdról, s e számnak magam is munkatársa voltam egy­ Mándy-tanulmánnyal. — Ezzel el is érkeztünk jelen­legi munkásságához ... — Ez volt a tizenegyedik Mán­­dyról szóló írásom, s eddigi Mán­­dy-tanulmányaimat szeretném egy nagyobb lélegzetű munkában folytatni. Jelenleg Gelléri Andor Endréről szóló könyvön dolgozom, s a Kozmosz sorozatában a közel­jövőben jelenik meg Rónay György verseskötete az én válo­gatásomban. Továbbra is a hu­szadik századi magyar irodalom­mal, s ezen belül többek között a művek keletkezésével, genezisé­vel, s a mű és befogadó kapcso­latával szeretnék foglalkozni. Hegyi Gyula . n/ ■ 6 1985. február 4. HiTFO kultúr­a - MŰVÉSZET Magyar Hírlap T­événapló öten-hatan ösz­­szegyűltek és zsí­ros kenyér meg tea mellett iro­dalmi fejtörőt játszottak. Aztán ha az irodalmat megunták, áttér­tek a filmművészetre, később sor­ra került a zene és a képzőmű­vészet is. E különös szokásuk el­lenére éppen olyanok voltak, mint évfolyamtársaik, a többi húsz­egynéhány éves. Mint a kamaszok fölös energiája, úgy türemkedett elő belőlük az innen-onnan össze­kanalazott sok-sok ismeret. Aztán diplomával a zsebükben szétszé­ledtek az országban, helyükre újabb fiatalok érkeztek, akik kö­zött talán ismét akadnak olyanok, akiknek jó játék „mindent tud­ni”. A Szivárvány című televíziós vetélkedőn látni véltem egyikü­­ket-másikukat. Vagy ők voltak, vagy hozzájuk hasonlóak, min­denesetre olyan tanárok, könyv­tárosok, muzeológusok, drama­turgok, akik megőrizték játékos kedvüket és nem felejtették el, amit egyszer megtanultak.­A hét hónapon át tar­tó kultu­rális vetélkedő, amelynek az el­múlt negyven esztendő volt a té­mája, pénteken befejeződött, Za­laegerszeg csapatának győzelmé­vel. Bár pártatlanul szemléltem a döntőt, nem érezvén nagyobb vonzalmat Miskolchoz sem, mint a későbbi győzteshez, a végered­ménynek nem tudtam igazán, fel­hőtlenül örülni. A szerencse és időnként a zsűri Zalaegerszegnek kedvezett, ami éppen elég, rá­adásul még a játékvezető, Vágó István is hangosan reménykedett sikerükben. Ez már a pártatlant is bosszantja. A játékvezetőnek is annak illik lennie, de ha nem az, akkor legalább titkolja. A győzelem — amely egyetlen ponttal lett Zalaegerszegé — fő tétje egy köztéri szobor volt, Medgyessy Ferenc Táncosnő című műve. A zalaegerszegiek már azt is eltervezték (még a döntő előtt), hová kerüljön. Nagyon szép helye lesz a színház előtt, és az is lehet, hogy Miskolc amúgy is­­nélkülöz­ni tud egy újabb szobrot. Ha ennek a vetélkedőnek is óvoda lett volna a tétje, mint az évekkel korábbi vetélkedésnek a főváros kerületei között, gyaní­tom, puskaporosabb lett volna a döntő légköre. Így azonban kul­turális vetélkedőhöz illően kultu­rált volt a légkör, a győzelem, a vereség, minden. Olyan kulturált, hogy azt már — így, pénteken, fő­műsoridőben — sokan egyenesen unalmasnak nevezik. Ugyanők azt mondanák­­ — ha szokásuk lenne ilyen tudálékosan fogalmazni —, hogy a Szivárvány tipikusan ré­tegműsor. A teadélutánokon kvíz­zel szórakozóké. De hát olyan rit­kán övék a főműsor, pénteken ... Az egyes fordulók távol estek egymástól — havonta kerülvén sorra —,­ nehéz lenne megállapí­tani: a hét adás vajon felölelte-e négy évtized művészeti-kulturális életének teljességét ? Talán nem is törekedett rá. Inkább csak fel­­felvillantott olyan epizódokat, amelyek aztán holdudvarukkal felidéztek egész kis korszakokat is. Ezt színvonalasan oldotta meg a szerkesztéssel foglalkozó csapat — Liska Dénes, Bölcs István, Pe­tur István, Fodor Imre, Fröhlich Márta, Roska Katalin —, különö­sen, ha azt is számításba vesszük, hogy egyensúlyozniuk kellett a különös, de nem periférikus, so­kak érdeklődésére számot tartó, ám nem közismert kérdések kö­zött, alkalmazkodniuk kellett a játék teréhez, idejéhez, sőt, me­net közben kialakult hangvételé­hez is ... Talán csak azt róhatjuk fel nekik, hogy feladványaik mér­lege néha túlbillent az egyszerű lexikális ismeretek javára, és hogy nem mindig sikerült a kér­déspárokat hasonló nehézségűnek választani. (Miskolc csapatának sorsdöntő balszerencséje is ilyes­miből adódott. Letakart költő­portrékat kellett felismerniük. Zalaegerszegnek a közismert Szabó Lőrinc-portré jutott, Ber­­náth Aurél munkája, Miskolcnak egy Vas István-szobor, ami műal­kotásként sem, képmásként sem volt könnyen azonosítható.) Más azonban, ami miatt kelle­mes műsor lett hűséges nézői szá­mára a Szivárvány. A föl-föl,buk­­kanó, rokonszenves és okos meg­szólalók miatt, akik nemcsak tá­jékozottaknak bizonyultak, de iz­guló nebulók helyett játékos ked­vű partnereknek is. Talán ez volt az első „nagy vetélkedő”, amely­nek alapjában könnyed volt a hangvétele. A döntőn ugyan elő­fordult kapkodás, pongyola fogal­mazás, súgás utáni dadogás, de ezt magyarázza a helyzet Az egész vetélkedőből inkább a vir­tuóz mini-eszmefuttatások, az ele­gáns, jókedvű válaszok emléke a maradandó. Míg a csapatok a vetélkedő vé­gére váltak kissé görcsössé, a zsűri a döntőre érkezett formája csúcsához. Addigra már mind­annyian (Bereczky Lorán­d, Hor­váth Ádám, Pálfy József, Sőtér István, Szokolay Sándor, Ungvári Tamás) oldottak, rokonszenvesen közvetlenek voltak, ítélkezőkből játszótársak lettek. Igazságtalanok volnánk, ha túl nagy jelentőséget tulajdonítanánk Vágó kis mellékfogásának, s el­felejtenénk: a Szivárvány köny­­nyedsége, oldottsága jórészt a műsorvezető karmesterkedésének gyümölcse. Virág F. Éva A megőrzött játékos kedv Rádióprryelő ,­­­­l­y 'H Móricz szakácsnője emlékezik Híres író sza­kácsnőjének len­ni : bizalmi­ ál­lás. Ha egy cser­­fes háztartási alkalmazott ki­fecsegi gazdája életének intimi­tásait, többet árthat kenyéradó­jának, mint az ellenségei. Kérdés persze, milyen horderejűek a ki­pletykált gyarlóságok. Móricz Zsigmond — fél évszá­zad távolából úgy tetszik — jól­járt gazdasszonyával. Szakács Já­­nosné, aki 1935—36-ban szolgált az író családjánál, mindig készsé­gesen az „úr” ízléséhez igazította a főztjét; nem csodálkozott az író különös kívánságain, s csak ak­kor beszélt, ha kérdezték. Talán még most is hallgatna a Móri­­czéknál töltött évekről, ha Cseh Éva riporter, a rádió szolnoki stúdiójának munkatársa ki nem kérdezi emlékeiről. Annuska nénitől világéletében távol állt a magánügy-fitogtató kandiság, így a vele készült, s a napokban műsorra tűzött interjú nem rajzolta át a hallgatók kép­zeletében élő jól ismert portrét. Némi meglepetéssel mégis szol­gált. Azok, akik járatlanok a Mó­­ricz-életrajzban, s hajlamosak az írót regényalakjaival azonosítani, bizonyára elcsodálkoztak, hogy a szegényparaszti sors realista áb­rázolója szakácsnőt tartott. Ám ha jobban­­ figyeltek Annus néni konyhacentrikus vallomására, azt is kihámozhatták belőle, hogy a népes családot (csupa igényes nőt) eltartó öregedő író milyen fe­szengve, idegenül élt a nem fény­űző, de költséges polgári kénye­lem kellékei között. Móricz Virág az Apám regényé­ben így emlékezik a Horthy Mik­lós úti „kiállhatatlan” lakásra: „ aránytalan, rossz beosztású, rideg és hideg”. Apja „valósággal menekült belőle... nagyon utál­ta egész hivatalnoki, kispolgári környékével együtt”. A családtagnak tekintett, kará­csonykor gazdagon megajándéko­zott Anna nem vette észre ezt az elementáris elkívánkozást, vagy ha igen, hallgatott róla. Hamar megszokta az ott tapasztalt fur­csaságokat, az okok után nem nyomozott. Kész tényként köny­velte el, hogy a „nagyságos úr” jobban szeret esténként a kony­hában szalonnázni, s közben az ő beszámolóját hallgatni az aratók etetéről , mint a szépen beren­dezett ebédlőben „krumplipirét”. ..bornyúhúst” eszegetni elegáns vendégeivel. Ha Móricz sosem hallott nevű ételeket „rétidétt” tő­le, lefegyverzően kedves, kérlelt szavakkal, becsületbeli ügynek tekintette, hogy kinyomozza, mi­re is támadt a gazdájának tulaj­donképpen gusztusa. A titokzatos csepimaszról például kiderült: nem más, mint közönséges préz­­lis, lekváros derelye. Ez is, meg az erős túrós száraz tészta tepsiben „isteni finom vót neki” — emlé­kezett hallható elégedettséggel. Azt sem érezte sértésnek, csak­ álmélkodott és aggódott, ha az úr öt napon át ki sem mozdult a dolgozószobájából, nem kéri enni, csak vizet ivott és „gondol­kozott, gondolkozott”. A meg­megismétlődő éhségsztrájkoknak rendszerint a küldönc vetett vé­get, aki elvitte valamelyik szer­kesztőségbe a határidőre elkészí­tett írást. Ilyenkor végre vissza­tért a koplaló étvágya is. Annus néni bevallja: tisztában volt vele annak idején, hogy az író „nyersanyagnak” tekinti mindazt, amiről őt faggatja, de arra valahogy soha nem jutott elég ideje sem, kedve sem, hogy végigolvassa a „készterméket”. Hiszen két embernek is elég lett volna a napi tennivalója: sza­kácsnő, szobalány és takarítónő volt egy személyben. A „renge­teg” szoba és a gyakori vendég­járás kurtára szabták a szabad idejét. Egy cselédruhába bújt iroda­lomrajongó bizonyára számon tar­totta volna, ki mindenki fordult meg Móriczéknál. A falusi fiatal­­asszony azonban, aki csak a két­kezi munkához értett, elsősorban azért örült a vendégeknek, mert borravalót kapott tőlük, s az így szerzett „mellékessel” megdupláz­hatta a havi bérét. Bármilyen „jó dolga” volt is azonban itt a szorgalmas minde­nesnek, amikor Szakács János le­szerelt, hiába marasztalta Móricz — tanyára költöztek, gazdálkodni. „Jó volt velük, de azért csak al­kalmazkodni kellett” — indokolta Annus néni a „szakítást”. Hogy ki is volt tulajdonképpen az, akinek két éven át a gyomra kedvében járt, olvasmányélmé­nyek híján legfeljebb csak sejt­heti. De a családi bizalmasnak kijáró előjogokkal még véletlenül sem élt vissza. Nem írta meg em­lékiratait Móriczról — amint a sztárok szenzációhajhász házveze­tőnői teszik külföldön —, csupán az író furcsa ízléséről, egyéni szo­kásairól árulkodott az utókornak. Soha leleplezőbb indiszkréció ne sértse a tiltakozni már nem tudó halhatatlanok emlékét­ . • Valachi Anna Mtw N0—K'í- ~ l'tl-) Rory Gallagher Magyarországon \ ”1 3 / A héten hazánkban koncerte­zett Rory Gallagher, a „blues­­rock legnagyobb gitárosa”.. Leg­alábbis ezt állítja róla az őt be­mutató szórólap. S jóllehet a rekl­­ámcetlik bombasztikus frázisait nemigen szokás túl komolyan venni, már első szólói után ki­derült, hogy csakugyan a műfaj egyik legszenzációsabb kövületé­vel van szerencsénk találkozni. Gallaghernek van némi előjoga e muzsikához, hiszen legendássá híresedett triójával, a Taste-tel 1966-ban, tizenhét évesen már ezt az irányzatot mondhatta magáé­nak. Természetesen hatott rá a korszak progresszív rockzenei irányzatainak talán két legjelen­tősebb képviselője, Jimi Hendrix, valamint az ugyancsak máig le­gendás hírű Cream-trió muzsiká­ja. S jóllehet, példaképei 1970 óta nem muzsikálnak, Gallagher ze­néje ma is talán a legautentiku­sabb folytatása munkásságuknak. Rory Gallagher csodálatosan jó­kezű muzsikus, szinte mindent tud gitárján, s ujjai oly természetesen vágtáznak a húrokon egy-egy szóló közben, hogy a technikai virtuozitás fel sem tűnik. A baj csak az — ha ez egyáltalán ki­fogás lehet —, hogy mindezt már nagyon rég kitalálták, s valójában triófelállásban, ami a hangszere­lési bravúrokat nehezíti, alig-alig sikerül valóban egyedi, új eleme­ket bemutatnia. Számainak fel­építése gyakorlatilag egyforma, s az ujjcsomózó vad húrvágták is egy idő után azonosan csengenek, így aki egy­­ Gallagher-számot is­mer, az ismeri az összeset. Éppen ezért, számomra, s talán a közönség jó részének is, nem ezek a sodró tempójú, erőszakos zenék jelentették a legnagyobb élményt, hanem az est azon része, amikor egy szál gitárral, Leonard Felthan szájharmonikás briliáns szólóival kísérve lassú bluest ját­szott. Ezekben a számokban tud­ta megmutatni igazán, nemcsak technikai, de hangulatteremtő képességét.. Nélkülözve a kalapáló és némileg gépies darálásra kény­szerítő ritmusalapot, a néger blueszenéből ismert szabadsággal adta elő a szerzeményeket. A dal­lamkörökbe szúrt apró zenei kom­mentárjai egyértelműen bizonyí­tották, hogy nemcsak a jótéko­nyan manipulált és sok esetleges hibát, ritmikai egyenetlenséget el­fedő elektromos gitárhang adja muzsikája varázsát. Jó koncert volt, s végre a Sport­csarnok közönsége is bluest hall­hatott, röviddel az első magyar blueszenekar nagyszabású kon­certje után. Vanicsek Péter

Next