Magyar Hírlap, 1985. július (18. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-08 / 158. szám
6 1985. JÚLIUS 8. HÉTFŐnn-a KULTÚRA - MŰVÉSZETi Magyar Hírlap Megpályázta és megnyerte Mesterek mesterének Mint lapunk is hírül adta, egyes főiskolákon — új kezdeményezésként — pályázat útján került sor a főigazgatók kinevezésére. Az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskola főigazgatói posztjára heten pályáztak, a megbízatást, július 1-i hatállyal, dr. Pozsgai Lajos nyerte el.rs Építészmérnök. Kivitelezőként kezdte a pályát, majd több mint két évtizedig tervezőként dolgozott, az utóbbi években a műszaki tervező vállalatokat irányította az ÉVM-ben. — Mi vonzotta a Thököly úti patinás épületbe, miért pályázta meg ezt az új munkakört? — Úgy éreztem, amit megtehettem a minisztériumban, azt elvégeztem; kifut, amit ott rám bíztak. Itt viszont elődöm megbízatása lejárt. Három tényező motiválta, hogy megpályáztam ezt a megüresedett széket. Mindenekelőtt az, hogy a magyar építőipar fejlesztése szempontjából roppant fontosnak tartom az építésirányítók felkészítését. Ezeket a szakembereket pedig nem az egyetem, hanem a főiskola képezi. Jogelődünk, a Felső Építőipariskola évtizedeken keresztül olyan mestereket bocsátott ki, akik Európaszerte keresettek voltak, megbízható szakmai ismeretekkel rendelkeztek, és irányítani tudták az építkezéseket. Ezek — kiegészítve a szervezőkészséggel — ma is elsődleges követelmények, természetesen a mai kor színvonalán. Óriási technológiai váltások kortársai vagyunk, s bár primátusa van a mikroelektronikának és a biotechnikának, ám ezek következetesen behatolnak az építőiparba is. A főiskola dolga, hogy felkészítse hallgatóit ezek építési vonzataira. Úgy érzem, lépéshátrányban van a képzés, és kevés is az építőipari irányító. — Ez is egyik oka tehát a laikus által is oly gyakran észlelt játékos szertelenségeivel, elegáns,könnyed komolyságával Kosztolányi Dezső az örök ifjúság eleven szimbóluma volt, amíg élt. Pózait, egyénisége sugárzó báját halála után átmenetileg megfakította az idő. Tíz éve, amikor még József Attila volt az egyetemista korosztály legkedvesebb költője, Kosztolányi világnézeti meggyőződéstől kevésbé áthatott, vibráló szépségekkel teli poézise kevesebb hívet ejtett rabul, mint manapság. A költészettől határozott célokat igénylő utókor nem őt tekintette ideáljának. Azóta fordult egyet a világ: a biztosnak látszó régi értékek nem igazítanak el többé pontosan az ingatag valóságban; a világméretű fenyegetettség-érzés pedig tűnődőbbre, az irracionálisra is fogékonyabbra hangolta az elbizonytalanodó ifjúságot. Kosztolányi, a megismerhetetlennek tartott élet szépségeit ünneplő költő mind ismerősebben hangzó húrokat rezegtetett meg ifjú olvasóiban. A száz éve született író kortársunkká vált. Máté Gábor, a kaposvári Csiky Gergely Színház művésze Szegény Dezső című előadóestjén ezt a közülünk való, értünk-helyettünk szóló Kosztolányit állítja elénk. Nem hangsúlyozza külsőségeiben, csupán jelzi a megidézett és a valódi jelen idő közti stílusváltozást. Egyórás vers-levél-próza összeállítása addig tart, míg a díszletasztal lámpája fénykörében gőzölgő-hűtő feketekávét lassú kortyokkal el nem fogyasztja. A kávézási szertartás alatt egy rövid, ám teljes élet fölívelésének és elillanásának tanúi lehetünk. Füst Milán naplójegyzetei segítségével Máté kettős fénytörésben láttatja a költő egyéniségét. „Bőszült volt, hogy meg kell halnia, azt mondják, még a ravatalon is bőszült volt az arca” — szervezetlenségnek. De hogyan tovább? — A jelenlegi gazdasági helyzetben az anyagi erők korlátozottak. De arra alkalmas ez a periódus, hogy az agyakat fejleszszük: adaptívvá —befogadásra késszé — neveljük a következő generációt, felkészítsük arra, hogy alkalmazkodni tudjon az új technológiákhoz. A főiskola tanári kara értékes hagyományokon nőtt fel, kiváló szellemet őrzött meg, a legjobb szakemberek tanítottak itt akkor is, amikor technikum volt az intézmény. Ez megkönynyíti a munkámat, de nehezíti is: erről a szintről fejleszteni nagyobb feladat, mint nulláról indulni. — Gondolom, ez azt is jelenti, nem látványos eredményekre vágyik, ami az oktatás területén szükséges erény. De van-e oktatói gyakorlata? — Időnként taníthattam: az iparművészeti főiskolán 1961-ben rombízták a szerkezettervezési tantárgy megalapítását, bevezetését, tanítását; meghívott előadóként tanítottam a Mérnöktovábbképző Intézetben, a műegyetemen, ahol államvizsga bizottsági tag voltam, továbbá ezen a főiskolán, s a Tudományos Tanács munkájában már korábban is részt vettem. De tervezőként is nevelgettem fiatalokat magam körül, van „apai vénám”. S az utóbbi időben — ez a harmadik motívuma a pályázatomnak — felerősödött az az igényem, hogy műszaki elveim elterjedjenek, átadhassam a tanasztalataimat. __________________i . — Kunényi) hangzik föl a sötétben a füsti nyitómondat. Ahogy a lámpafény bevilágítja a pódiumot, már Kosztolányi ül előttünk a karosszékben, hogy egy utolsó kávé agypezsdítő eufóriájában számot vessen előttünk a saját — és valamennyiünk — életével. Mert az ő megélt élményei rólunk is szólnak: a mi félelmeinkről, csillapíthatatlan boldogságvágyunkról, élni nem tudásunkról, s a szüntelenül bennünk érlő haláltudatról, amely ellen ironikus-fölényes belenyugvással védekezünk. Magunkra ismerünk, amikor lelki alkatunk önromboló kényszereiről, idegfeszültség-csiholó rossz szokásainkról, a koffein, a nikotin túlhajszolt élvezetéről beszél. És borzongató a haszonelvű civilizáció „észjárását” ad abszurdum fokozó előrelátása, amivel az emberi porhüvely újrafelhasználhatóságának esélyeit latolgatja. (Tudjuk, néhány évvel később a náci haláltáborok boszorkánymesterei túllicitálták a költő legképtelenebbnek tűnő fantazmagóriáit is.) Nem a Kosztolányi-életmű keresztmetszetét, hanem a költő világképét teszi élvezetesen felfoghatóvá ez a kitűnően szerkesztett, magamutogató harsányságoktól mentes, együtt gondolkodásra késztető előadóest. Füst Milán különös kritikus búcsúztató szavaiban pedig az utókor ítélete is megfogalmazódik az est végén a gyarlóságoktól sem mentes friss halottról: „Jó sötét a délután mélye és Dezső el van temetve. — A kormány egy miniszteri tanácsost küldött ki a temetésre, a főváros egy tanácsnokot. . . no, Dezső, ezért nem volt érdemes annyifelé bohócnak lenni! Akkor már a zord gőg jobb és a kis kereset! — Fáj a szívem érted.” Valacsi Anna — Mikor döntötte el, hogy az építészet lesz a hivatása? — Amikor már elsőéves voltam a műegyetemen 1950-ben. Orvos akartam lenni, vagy hidász, esetleg magyar—francia szakos tanár. Az orvosira hely hiányában nem vettek fel, viszont ajánlották: menjek az építész karra, ott még van hely. Nem voltam azonnal boldog, de az első félév „elkapott”. A gyerekkori hármas irányultság — mint kiderült — ott egyesült. Az építészet határterület, humán és műszaki érdeklődésemet egyaránt kielégítette. S jó tudnom, hogy a főiskola tanári karának törzsgárdája ezt a szellemiséget őrizte meg. — Mi az, amin — nyilván — mégis változtatni akar? — Előbb hadd mondjam el, tudom, hogy az oktatás csapatmunka. Tisztában vagyok a„primus inter pares” felelősségével, de azzal is, hogy egy fiatal docens esetenként nagyobb hatással van a hallgatókra, mert közvetlen kapcsolatban áll velük. Mint tanár s mint vezető egyaránt azt szeretném elérni, hogy a főiskola a know-how centrikus képzést erősítse. Az építőipari irányítónak ugyanis elősorban a hogyannal kell tisztában lennie. Az egyetem magas színvonalon felkészített tervezőket kell, hogy adjon az iparnak, akik a mű kérdéseit döntik el és válaszolják meg; az üzemmérnöknek azt kell tudnia, ma hogyan. S mindkettejüknek szükségük van a végrehajtásban a technikusokra. Ezért tartom szerencsésnek, hogy létrejött a képzés hármas tagozódása. A feladatok világosak, csak jól kell csinálni. — Sok sikert hozzá. Medve Imola Számvetés egy kávé mellett Avarkori temető Befejezték a tápi avarkori temető feltárásának idei munkálatait a győri Xantus János múzeum szakemberei. Az ez évi ásatási szezonban 775 négyzetméteres területet fésültek át, s ötvenegy középavarkori, azaz a 7. század utolsó harmadából való sírt tártak fel. A sírokban lévő famaradványok, vasszögek, pántok például arra utalnak, hogy az avarok koporsóban helyezték a föld alá halottaikat. A koporsót fából készítették, deszkáit fémpántokkal rögzítették. A használati tárgyakat egykori tulajdonosaikkal együtt temették el. A késeket mindig a nők mellé rakták, a férfiaknak, viszont a derékövhöz csatolták, ezzel jelezve, hogy míg az asszonyok munkaeszközként használták, a férfiak viseletük tartozékaként becsülték. (MTI) ------------------------------------------------------ V. Anyanyelvi Konferencia Elkészült az V. Anyanyelvi Konferencia programja. Az ötnapos rendezvény augusztus 5-én kezdődik Veszprémben. A konferenciák rangos eseményei az anyanyelvi mozgalomnak, amely a külországokban élő magyarság és az óhaza közötti kapcsolattartás intézményes formája. Elsőrendű célja a magyar nyelv és kultúra megőrzése és tanítása az úgynevezett szórványmagyarság körében. A mostani veszprémi találkozó elé három fő feladatot tűztek. Címszavakban: egyházak, irodalom és művészetek, tankönyvek. Arról lesz szó, hogy ezeknek milyen szerepük van, illetve kell, hogy legyen a magyarságtudat megőrzésében, nyelvünk, kulturális értékeink ápolásában, és átörökítésében a nyugati országokban, a tengerentúlra került egykori honfitársaink és leszármazottaik között. A konferenciára — ezúttal első ízben a külföldi magyar egyesületek körülbelül félszáz helyről „hivatalos” delegátusokat küldenek, továbbá több mint hetven egyéni résztvevő jelezte érkezését. (MTI) Tévénapló Egy bölcs aggastyán mértéktartásával regisztrálta a TVHíradó , pontosabban soros műsorvezetője Káplár F. József a születésnapot. Más műsorban talán tettek volna néhány szellemes (tréfálkozó) megjegyzést a huszonnyolc éves korra, a virulás és életerő idejére. Akár fel is köszöntötték volna saját magukat. Nem így a Híradó. Mondhatnánk: nem ilyen az image-a. Ha emlékezetem nem csal — azt nem is állíthatom, hogy a kezdetektől néztem — a Híradó mindig is komoly hangvételű műsor volt. Mintha arculatának kialakítói és meghatározói nemcsak tudatában lennének a nagyközönség első számú hírforrásaszerep jelentőségével, de lehetőség szerint hangsúlyozni is igyekeznének azt. Szó ami szó, ez a szikár, méltóságteljes nagybácsi sokáig csakugyan feltétlen tekintéllyel rendelkezett. Népszerűsége akkor sem csökkent, amikor — néhány esztendeje — elkezdték kritizálni. Megjegyzéseket tesznek a modorára, hiányolják bizonyos tulajdonságait, másokat viszont fölöslegesnek vélnek. Hálátlan lenne a közönség? Vagy divatnak hódolna? Valószínűbb, hogy az eltelt esztendők fogtak ki a Híradó stílusán, változtatást követelve. Közvetlenebb hangvételt igényel a mai néző, szeretné, ha partnernek tekintenék. Több millió emberrel lenni egyszerre közvetlennek és tisztelettudónak, nagyon nagy feladat. Kevesen képesek rá a televízióban, még kevesebben a Híradó kis csapatában. Pedig a Híradóval nap mint nap találkozunk, háromszor is, ami egyúttal ezzel a hiánnyal is naponként többszöri szembesítést jelent. Ráadásul nemcsak a műsorvezetők kulcsemberek — őket viszonylag szélesebb körből válogatják — hanem a tudósításokat készítő munkatársak is, akiknek többségét az ország névről is, arcról is ismer. A legtöbb bírálat ezt a csapatot éri. Amíg csak a helyszínre sietnek és felteszik a szükséges kérdést, hagyján. Amikor két-három percben „lelepleznek” (apró-cseprő vétségeket, de könyörtelenül), „feltárnak”, „beavatnak”, akkor többnyire jogos a néző bosszankodása. A felületesség bármilyen szinten ártalmas. Azoknak főleg, akiket érint, de azoknak is, akiket ilyen módon informálnak. Ha kiépül a televízió belpolitikai műsorainak struktúrája, és beidegződik a munkamegosztás — ennek a folyamatnak már vannak biztató jelei — bizonyára egyértelműbbek lesznek a TVHíradó feladatai is. A TV-Híradó azoknak a dolgoknak a körébe tartozik, amelyekhez mindenki ért nálunk, amiről mindenkinek van elképzelése. E sorok írója például szeretné, ha a belpolitikai, a kulturális és egyéb hírek és tudósítások is olyan pergő, rövid és tárgyilagos filmek lennének, mint amilyeneket a külpolitika blokkjában látunk. Egyszer nem ártana utána járni, mi is az oka annak, hogy a magyar televíziós híradóban olyan élesen elválik egymástól a kül- és a belpolitikai rész. Ezt a tényt „hivatalosan” is megállapította a Tömegkommunikációs Kutatóintézet egy korábbi vizsgálata, amely egy nemzetközi összehasonlító kutatás részeként készült. A vizsgálat szerint a híradónkban megjelenő külföldi valóság és a határokon belüli valóság határozottan elkülönül. „A kettő egymáshoz viszonyított aránya, valamint a kétféle valósághoz tartozó események bemutatásának sorrendje azt sugallja, hogy az igazán fontos dolgok külföldön, külföldi alanyok cselekvései nyomán mennek végbe.” A hangsúlyeltolódás egyre inkább érzékelhető; minél jobb és teljesebb a külpolitikai filmanyag, annál inkább. A percenként lezajló drámákkal nem tud (soha ne is tudjon!) vetekedni a belpolitikai híranyag. Természetes, hogy a magyar valóság békésebb, nyugodtabb, mint a külföldé. Hát még, ha a bemutatott béke és harmónia hiteles, és a szerkesztés nem az óhajtott nyugalmat szolgálja, hanem a valóságot — kellemetlenségeivel együtt — tükrözi . . . A híradóban azonban több az együttműködés, az egyetértés, az örvendetes esemény, mint a valóságban. Érthető önvédelmi reflex lenne: ha már ennyi gond, baj, tragédia fordul elő a nagyvilágban, legalább házunk táján legyen nyugalom...? Meglehet, s hiába állapítják meg erről a gondolkodásmódról a szakemberek, hogy hamis tudatot tükröz, a világ minden televíziója tekintetbe veszi, mert nem tehet mást. A már idézett tanulmány szerint a Híradó valóságának realitását, hitelességét, valódiságát, az ügyek fontosságát elsősorban maguk a TV-Híradó készítői igyekeznek bizonyítani. A több milliós nézőtábor érdeke, hogy minél elfogadhatóbb, hitelesebb és valódibb legyen a Híradó valósága. Virág F. Éva Csöndes születésnap I Gustav Mahlerről Az ötnegyed évszázada születetett Gustav Mahler egyike a muzsika valódi nagyságainak. Zeneszerzőként és karmesterként egyaránt. Hatalmas szimfóniái, kantátái, schuberti mélységeket megszólaltató dalciklusai, dalai egy részét akkor írta, amikor már Debussy, Sztravinszkij, „ Bartók és mások a zene új útjain indultak el. Életműve kivételes példa arra, hogy mindenfajta stílus-kizárólagosság hirdetése és követelése korlátoltság. A stíluskorszakok nem határolódnak el egymástól sematikusan és hermetikusan — ez a múltra éppúgy igaz, mint napjainkra. A legkevésbé sem véletlen, hogy zeneileg is ellentmondásos korunkban a preklaszszikusok reneszánsza mellett beszélhetünk Mahler-reneszánszról is. Nagy, szerencsénk, hogy Beniczky Ferenc kormánybiztos 1888-as meghívásának köszönhetően közvetlen kapcsolatunk lett a kor e nagy muzsikusával. A kultúrhistóriában, de még a magyar zeneélet történetében is csak pillanat Mahler rövid életének az a három éve (1888—91), amikor — huszonnyolc—harmincegy évesen — a Magyar Királyi Operaház igazgatója volt. Operaházunk százegy évéből ez a három esztendő mindmáig meghatározó. Fontosabb néhány közbülső évtizednél. Nem csak mai Mozart-, Wagner- (Mascagni-) előelőadásainkban, hanem zenedráma-színházunk európai színvonalában, egész működésében jelenvaló Mahler hatása. Az ő esetében megvalósult valamennyi a közhelyből, amelyet formálisan pillanatemberekre is szire-szóra ráaggatnak: munkájuk hatása— itt maradt. A Fővárosi Lapok kilencvennégy éve ezt az arcátlan címet adta a Mahler távozását közlő tudósításnak: „Jött—-ment”. Azt nem közölte, hogy a máig sajnálatos távozás „a legzichybb Zichyhez” (a korabeli „Hét” gróf Zichy Géza dilettáns intendánst dicsőítette így) hasonló, valódi jöttpienteri aknamunkája miatt következett be. Az idén március 18. óta Budapesten, a Lenin körút 61. számú ház falán tábla hirdeti: „Itt lakott Gustav Mahler”. Mai muzsikus szónokaink az avatáson operaházunk nagy korszakának nevezték a Mahler-éveket Azok voltak. A magyar operajátszás a következő évszázadban is támaszkodhat halhatatlan igazgatójának zsenialitására. Rajk András