Magyar Hírlap, 1985. augusztus (18. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-12 / 188. szám

6 1985. AUGUSZTUS 12. HÉTFŐ KULIÚRA - MŰVÉSZET Magyar Hírlap Békeút: ez volt az elnevezése annak a négy hangversenyből álló sorozatnak, amelyet Leonard Bernstein neve fémjelzett. A hangverseny-sorozat Athénben kezdődött, Hirosimában foly­tatódott, s harmadik állomása Budapest volt, végül a bécsi Staatsoperben fejeződött be tegnap. 4­­ Fürdőlevél Azok közé tartozom, akik még szép időben is nagy ívben elke­rülik a Balaton-partot; valahogy nem találok élvezetet mindabban, ami ott vár. Nem szívesen merü­lök a papírzsebkendőt, kukorica­­csutkát és miegyebet hintáztató habokba, és valahogy nem tudom megtalálni az ízét annak a csalá­diasságnak, amelyet kinn a par­ton kell élvezni, szoros testköze­­liségben sok, egyébként bizonyá­ra szimpatikus famíliával. Nem tudjuk megtalálni az­ összhangot, én napozni és olvasni szeretnék, ők rádiózni, labdázni és rántott­csirkét falatozni. Igaz, belőlem is hiányzik a jószándék, mert akkor vagy megtanulnék úgy napozni és olvasni, hogy közben a fülembe ordít három rádió különböző mű­sora, hasamon labda pattog, ar­comba morzsák hullanak , vagy én is rádióznék, labdáznék és en­nék. A helyzet ezen a nyáron némi­képpen változott. Nem a Balaton­­parton, hanem bennem. Hosszas rábeszélés után, mondhatnám kényszer hatására — mert egy­szerűen nem szeretem a néző sokkolására építkező filmeket — végre megnéztem A cápát. Azóta hálát érzek szívemben, ha meg­jelenik lelki szemeim előtt a mi barátságos kicsiny óceánunk, a benne lakó kedves halfajtákkal. — Akármivel felér, hogy itt bátran beúszhatunk akármeddig, éjszaka is, ha valami felbukkan a víz­ből, az biztos, hogy nem harapja le a fejünket. A cápának ezt a fontos felisme­rést köszönöm, egyébként a hoz­zá kötődő mozilátogatásunk kínos emlék, bár a főváros egyik lég­kondicionált filmszínházában lát­tuk, az akkori kánikulában is kel­lemes hűvösben. Az történt ugyanis, hogy az át­élt súlyos izgalmak hatására, a széken felejtettük azt a kis nyak­ba akasztható útlevéltokot, amely­ben legfontosabb irataink lapul­tak. Hamar észbekaptunk, de a moziban már nem találtuk meg. Sem a nézőtéren, sem az irodában. Eltelt néhány nap, a tok nem került elő. A személyi igazolvány, a forgalmi engedély, a jogosít­vány, az újságíró-igazolvány szin­te mitikus fontosságot növesztett. Mást ne mondjak: többé nem le­het használni az autót, akárhová és akármennyire kéne sietni. Nem válthatom ki útleveleinket, tehát nem indulhatunk el nyaralni. Ide­gesen tárgyalok az őrtállóval, ahol dolgoznom kell, nehogy eszébe jusson kételkedni benne, hogy tényleg hírlapíró vagyok, mert akkor úgy kidob, mint a sicc. És így tovább. Miközben napról napra jobban vágyakoztam az iratok után, so­kat gondolkodtam azon is, hogy most mi lehet velük. Az már biz­tos — vélekedtem —, hogy meg­találójuk mérsékelten tisztessé­ges, mert különben azonnal át­adta volna a kis tokot a jegysze­dőknek. Ő azonban zsákmányt sejthetett, mert a degesz­tasait megtapogatva nem tudhatta, hogy nem bankóktól dudorodik, csak számára haszontalan papíroktól. Pénz egy fillér sem volt benne. Ez azonban még aznap kiderült, amint egy csendes utcasarokra ért. Mit tett akkor? Talán beha­­jította drága kincseinket, kedves igazolványkáinkat a szemétkosár­ba? Vagy egy bokor aljába? Vagy fondor terveket szőtt,­­hogyan él­het vissza velük ...? Esetleg feltámadt benne némi szánalom, és az egész cuccot át­adta az első rendőrnek? Elvégre nem kell beszámolnia mindenről. Odaadja, és kész. Nem így tett. Mikor már mindenki tudta, milyen baj ért, egyik kolléganőm közölte, hogy az lesz a legjobb, ha a dolgot bemondatom a rá­dióba. Így is lett, ami ugyancsak azt jelzi, hogy mi mindenre ké­pes egy szegény irattal­ vesztett ember. És csodák csodája: har­madnapra megérkezett minden, éspedig a posta szíves közvetítésé­vel. Ők gyűjtötték össze — hi­ánytalanul — papírjainkat egy le­vélszekrényből, elküldték, még csak portót sem számítottak fel érte. Így aztán megkönnyebbültünk, nyaralni is elmehetünk, és már azt is sejtjük, hogy milyen átme­neti gazdája volt az elveszett ok­mányoknak. Elfoglalt és szórako­zott egyén lehet, korunk jellegze­tes figurája, akinek a fejében a rádió szól, szemei képernyőt lát­nak. Neki nem szokott eszébe jutni semmi különös, ám ha a rádió mondja, cselekszik. Ha a Csúcsforgalom nem teszi meg a szívességet, hogy nevünkben meg­kéri, juttassa vissza a pakkocskát, az talán azóta is ott heverne em­berünk előszobájában. Nagymamám persze ezen az egész gondolatmeneten nevet, sze­rinte ilyen nincs. Szerinte az em­berek nem így viselkednek. Nincs okuk rá. Talán a nagymamámnak is meg kéne néznie A cápát, és akkor tudhatná: kiszámíthatóan, egyértelműen, vaslogikával csak hibátlan ösztöneiktől irányított, életerős állatok viselkednek. Az emberektől mindig kitelik valami furcsaság. Virág F. Éva Lám, a cápa... Vastaps a Budapest Sportcsarnokban Bernstein békekoncertje „Magasztaltassék és szenteltessék az ember" liszt, Erkel, Bartók és Kodály ha­zájában nem tartjuk szokat­­­­­lannak, ha költőkhöz hason­lóan egy-egy nagy­­muzsikus is nyíltan állást foglal az emberiség alapkérdéseiben, ha hírnevét a béke, a népek közötti megértés, a haladás szolgálatába állítja. Nem idegen­­ tőlünk ez a magatartás, sőt a „tiszta forrás” hagyománya alapján szinte elvárjuk, hogy az igazi művészi nagyság emberivel is párosuljon. Leonard Bernstein ilyen mű­vész i­s, aki az amerikainak szü­letett muzsikusok közül először szerzett világhírnevet karmester­ként, s mint komponista és zon­goraművész is sikert sikerre hal­moz, egyike a ma élő legnagyobb muzsikusoknak. Ám egyszersmind olyan homo ethicus is, aki pusztu­lással fenyegetett világunk meg­mentéséért kész minden képessé­gét latba vetni! (A 65. születés­napjának megünneplésére alakult nemzetközi bizottság ezért is for­dult a világ muzsikusaihoz és ze­nekedvelőihez a kéréssel, hogy azon a jeles napon — 1983. au­gusztus 25-én — a koncerteken égszínkék karszalagot viselve de­monstráljanak a nukleáris lesze­relés mellett.) B­ernstein mostani demonstra­tív hangversenyútját Athén­ben kezdte, hozzánk Hi­rosimából érkezett (ahol az atom­bomba pusztításának 40. évfor­dulóján adott koncertet), útjának harmadik állomása volt szomba­ton a Budapest Sportcsarnok, s tegnap a bécsi Staatsoper­ben fejezte be a „Békeutat”. (A négy koncert valamennyi szerep­lője humanitárius célra ajánlot­ta fel honoráriumát.) Olyan műsort állított össze er­re az alkalomra, melynek csak­nem minden száma az emlékezés és a gyász, a szabadság és a jö­vőbe vetett hit gondolatát sugá­rozza magas hőfokon, és — hogy a különböző színű emberek békés alkotó együttműködését is példáz­za — megszólaltatásukhoz fehér, fekete és sárga bőrű közreműkö­dőket választott magának. Beethoven felszabadító operá­ja, a Fidelio élőzenéjével, a Hr. Leonóra nyitánnyal kezdte kon­certjét az Európai Ifjúsági Zene­kar soknemzetiségű gárdája élén. Már az első ütemek után nyilván­valóvá lett, hogy az együttes tag­jai zeneileg és hangszertudásban egyaránt igen magas színvonalat képviselnek. Remekül kidolgozott szólamok, felhangolús tónus és szé­les dinamikai skála jellemezte makulátlanul tiszta játékukat (mely akkor is tökéletes összhang­ban maradt, amikor a felhevült karmester túlzottnak tűnő moz­dulatai esetleges félreértésre is al­kalmat adhattak volna). Ez a drá­mai erőben, sodró lendületben és formai összefogottságban páratla­nul sikeres megszólaltatás még sokáig emlékezetes marad ... E­iji Oue hirosimai születésű karmester, Bernstein tanítvá­nya vezényelte ezután honfi­társnője, Kojiba vonószenekari darabját, a Hirosima Requiem-et. A remekül felkészült fiatal diri­gens egyszerű és világos ütem­­technikája sokban eltér meste­­réétől, aki szemlátomást hagyta, hogy növendéke szabadon megke­resse az alkatának leginkább megfelelő gesztusokat. (Példás pe­dagógiai magatartás!) Kojiba darabjának előadását összehasonlítási alap híján aligha tudnám részletesen bírálni. Első hallásra úgy tűnt, hogy adekvát a kompozícióval, mely lineáris szerkezetével, fájdalmasan foko­zódó torlasztásaival némiképp Bartók lassú tételeinek gyötrődő hangulatára emlékeztetett. Tipi­kusan európai zene ez (japán gyö­kerei pusztán a címből adódó asz­­szociációk révén válnak gondola­tilag kitapinthatókká); nem avant­gárd, de nem is hagyományos a szó avíttas-eklektikus értelmében. Szép és áradó — tragikus csúcs­pontokkal és elnyugvó-csendesü­­lő feloldásokkal. Szonórus és in­tenzív megszólaltatása a vonós­kar, dicséretété válik. M­ozart A-dúr hegedűverse­nyét — Oue vezényletével — egy japán kislány, Mi Dóri játszotta, aki alig több, mint 10 évesen ismert lett már, amikor 1982-ben közreműködött Zubin Mehta újévi koncertjén, New Yorkban. Technikája — különö­sen, ha korát tekintjük — egye­nesen káprázatos, játéka kristály­­tiszta, ám tónusa inkább fémes csengésű, mintsem bársonyosan meleg. (Része lehet ebben annak is, hogy 13 éves korához képest kicsiny termetű, s így még feles hegedűn játszik — márpedig az ilyen kisméretű hangszerek kö­zött igazán széphangú csak elvét­ve akad.) Szereplése során kide­rült, hogy a mozarti stílusban még nem otthonos: túl lassú tempókat vett, minden hangot szélesen ki­játszott, frazeálása nehézkesnek tűnt. Egy Paganini Capriccio bra­vúros előadásával köszönte meg a közönségnek a meleg fogadtatást, majd utána a zenekar ráadásként Bernstein Candide című musical­­jának nyitányával hálálta meg a tapsokat. Szünet után került sor Bernstein III. (Kaddis)) szimfóniájára Bar­bara Hendricks (szoprán), Mi­chael Wager (narrátor), valamint a Bécsi Ifjúsági (Jeunesse) Kó­rus és a Nyíregyházi Gyermekkar közreműködésével. (Karigazgatók: prof. Günther Theuring és Szabó Dénes.) Bernstein műve — címe ellenére is — inkább oratórium, mint szimfónia, hisz a benne sze­replő kórusok (vegyes, női és gyermekkar) végig egyenlő rangú társai a többi előadónak. Szövegét a zsidó rituáléban a Requieméhez hasonló szerepet betöltő Kaddis, az ősi héber gyászima és a szerző költötte angol nyelvű versek együttesen adják. Tartalma lénye­gét tekintve egyetlen perlekedés az Emberért, aki­t Raics István szép fordításában — „most fel­­a­lá futkos, szabadon játszik az újonnan talált tűzzel”; perleke­dés azért, hogy „magasztaltassék és szenteltessék meg az ember nagy neve”, s ne pusztuljon el mindörökre. A hatalmas, mintegy ötven per- AR­cig tartó, három fő részből * * álló alkotás szuggesztív at­moszférával, tonális, ám mégis eredeti hangzásvilágával lenyű­gözően érzékelteti az emberi lét fenyegetettségét, az emberiség békevágyát. A nálunk jobbára zseniális musical-szerzőként jegy­zett komponistának új arcát is­mertük meg általa, s ez egy el­mélyült, végső emberi problémák­kal küszködő művész arca. Kétségkívül vitatható, hogy ez a zene mennyire új, mennyire mai. Ha a különböző „izmusok” szemszögéből tekintjük, bizonyá­ra nem az (hisz még a Bernstein által oly hőn szeretett Mahler muzsikájának szelleme is meg­­meglegyint bennünket a finálé­ban), ám őszinte, emberi hitellel megszólaló, eszközeiben választé­kos muzsika, mely a századunk közepéig használatos technikával is tud újat mondani. M­éltán ünnepelte hát Buda­pest igényes, nagy nevek­nek nem egykönnyen be­hódoló közönsége a szerző-diri­genst — és nagyszerű társát, a gyönyörű hangú, fekete bőrű ame­rikai énekesnőt — az előadás valamennyi résztvevőjével együtt. Juhász Frigyes ­ EIJI OUE „Csak az számít, amit Hirosima népe mondott nekem­. Eiji Oue, aki mestere, Leonard Bernstein után vezényelte a 14— 23 éves fiatalokból álló zenekart, Hirosimában született, 1957-ben. Szombaton délután, a Budapest Sportcsarnokban tartott hang­verseny próbáján megkértük Eiji Oue karmestert a lapunknak adott interjú után, hogy írjon néhány sort olvasóinknak. Hazája nyel­vén, japán írásjelekkel üzent: Bu­dapest, Szabadság, Béke, Embe­riség, 1985. augusztus 10. Eiji Oue Fiatal kora ellenére máris jó nevű egyénisége a világ zenei életének. Sok, híres tanítványa közül nem véletlenül — és nem is csak hi­rosimai születése miatt — sze­melte ki őt a Mester arra a fel­adatra, hogy a hangversenysoro­zaton közvetlenül őutána léphes­sen a karmesteri dobogóra. Eiji Oue jelenleg a Bostoni Ifjúsági Szimfonikus Zenekar zeneigazga­tója és a New Bedford-i zenekar vezetője. Négy éve első díjat nyert a salzburgi karmesterversenyen, majd ezt követően Koussevitzky­­ösztöndíjas lett. — Mikor került kapcsolatba a zenével? — Négyéves koromban, otthon Japánban. Először zongorázni ta­nultam, majd később fúvós hang­szereken, egyebek közt harsonán. Igazán fontosnak azt a momentu­mot tartom, amikor Bostonba ke­rültem, Leonard Bernstein keze alá. Bernstein fantasztikus ember és kiváló pedagógus. Sok nagysze­rű tanárom közül neki köszönhe­tem a legtöbbet. A Toho zeneis­kolában végeztem, majd a New England-i konzervatóriumban. — Tanulmányai során kapcso­latba került a magyar zenével? — Személyes kapcsolatba nem, de Bartók zenéjét jól ismerem és nagyra becsülöm. Noha nem a Ko­­dály-módszer alapján tanultam, de tudom, hogy nagyszerű zene­oktatási eredményeket mutat fel, egyebek közt Japánban is, ahol egyre többen hasznosítják. — Hozzánk az ön szülővárosá­ból, Hirosimából érkezett. Ho­gyan fogadták önt és a hangver­senyt otthon? — Hatalmas, emlékezetes sike­rünk volt. Rengetegen jöttek el. Egyszerű emberek és fontos ja­pán közéleti személyiségek, a kór­házakban ápolt betegek és poli­tikusok egyaránt. Nem hangos, zajos siker volt, hanem olyan, hogy az előadás végén (amely a budapestihez hasonlóan a Kaddis­­szimfóniával zárult) az emberek megfogták egymás kezét. Kéz­ a­­kézben áltak ezrek és ezrek, sír­tak, és nem szégyellték a köny­­nyeiket. Aztán jöttek és megkö­szönték nekem, nekünk mindany­­nyiunknak a hangversenyt: isme­rősök és ismeretlenek, a szüleim és idegenek — nekünk, az ame­rikai szerzőnek, a japán karmes­ternek és az európai zenekarnak. Én akkor úgy éreztem, hogy sem­mi sem számít, sem a siker, sem a hírnév, csak az, amit Hirosima népe mondott nekem. — Harmincnégy órát utaztak Hirosimától hozzánk, és tőlünk máris továbbmennek Bécsbe. Lá­tott valamit Budapestből? — Már másodszor járok az önök gyönyörű fővárosában há­rom hét leforgása alatt és való­ban nem sok időm volt az ismer­kedésre, a városnézésre; abban reménykedem, hogy még lesz rá alkalmam. — További sok sikert és mielőb­bi visszatérést kívánunk. Kenesics András Harmincöt éves szünet után ta­valy járt nálunk először Leonard Bernstein, a mai kor egyik leg­színesebb és legismertebb köny­­nyű- és komoly­zenei egyénisége, aki zeneszerzőként, zongorista­ként, karmesterként és pedagó­gusként egyaránt századunk egyik legjelentősebb mestere. Idén is­­mét hozzánk látogatott fiatalok, tanítványai kíséretében, maga is fiatalosan, a régiek mellé újabb híveket, jelképes tanítványokat szerezve. Búcsúzunk tőle és visz­­szavárjuk. * 0

Next