Magyar Hírlap, 1985. augusztus (18. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-12 / 188. szám
6 1985. AUGUSZTUS 12. HÉTFŐ KULIÚRA - MŰVÉSZET Magyar Hírlap Békeút: ez volt az elnevezése annak a négy hangversenyből álló sorozatnak, amelyet Leonard Bernstein neve fémjelzett. A hangverseny-sorozat Athénben kezdődött, Hirosimában folytatódott, s harmadik állomása Budapest volt, végül a bécsi Staatsoperben fejeződött be tegnap. 4 Fürdőlevél Azok közé tartozom, akik még szép időben is nagy ívben elkerülik a Balaton-partot; valahogy nem találok élvezetet mindabban, ami ott vár. Nem szívesen merülök a papírzsebkendőt, kukoricacsutkát és miegyebet hintáztató habokba, és valahogy nem tudom megtalálni az ízét annak a családiasságnak, amelyet kinn a parton kell élvezni, szoros testközeliségben sok, egyébként bizonyára szimpatikus famíliával. Nem tudjuk megtalálni az összhangot, én napozni és olvasni szeretnék, ők rádiózni, labdázni és rántottcsirkét falatozni. Igaz, belőlem is hiányzik a jószándék, mert akkor vagy megtanulnék úgy napozni és olvasni, hogy közben a fülembe ordít három rádió különböző műsora, hasamon labda pattog, arcomba morzsák hullanak , vagy én is rádióznék, labdáznék és ennék. A helyzet ezen a nyáron némiképpen változott. Nem a Balatonparton, hanem bennem. Hosszas rábeszélés után, mondhatnám kényszer hatására — mert egyszerűen nem szeretem a néző sokkolására építkező filmeket — végre megnéztem A cápát. Azóta hálát érzek szívemben, ha megjelenik lelki szemeim előtt a mi barátságos kicsiny óceánunk, a benne lakó kedves halfajtákkal. — Akármivel felér, hogy itt bátran beúszhatunk akármeddig, éjszaka is, ha valami felbukkan a vízből, az biztos, hogy nem harapja le a fejünket. A cápának ezt a fontos felismerést köszönöm, egyébként a hozzá kötődő mozilátogatásunk kínos emlék, bár a főváros egyik légkondicionált filmszínházában láttuk, az akkori kánikulában is kellemes hűvösben. Az történt ugyanis, hogy az átélt súlyos izgalmak hatására, a széken felejtettük azt a kis nyakba akasztható útlevéltokot, amelyben legfontosabb irataink lapultak. Hamar észbekaptunk, de a moziban már nem találtuk meg. Sem a nézőtéren, sem az irodában. Eltelt néhány nap, a tok nem került elő. A személyi igazolvány, a forgalmi engedély, a jogosítvány, az újságíró-igazolvány szinte mitikus fontosságot növesztett. Mást ne mondjak: többé nem lehet használni az autót, akárhová és akármennyire kéne sietni. Nem válthatom ki útleveleinket, tehát nem indulhatunk el nyaralni. Idegesen tárgyalok az őrtállóval, ahol dolgoznom kell, nehogy eszébe jusson kételkedni benne, hogy tényleg hírlapíró vagyok, mert akkor úgy kidob, mint a sicc. És így tovább. Miközben napról napra jobban vágyakoztam az iratok után, sokat gondolkodtam azon is, hogy most mi lehet velük. Az már biztos — vélekedtem —, hogy megtalálójuk mérsékelten tisztességes, mert különben azonnal átadta volna a kis tokot a jegyszedőknek. Ő azonban zsákmányt sejthetett, mert a degesztasait megtapogatva nem tudhatta, hogy nem bankóktól dudorodik, csak számára haszontalan papíroktól. Pénz egy fillér sem volt benne. Ez azonban még aznap kiderült, amint egy csendes utcasarokra ért. Mit tett akkor? Talán behajította drága kincseinket, kedves igazolványkáinkat a szemétkosárba? Vagy egy bokor aljába? Vagy fondor terveket szőtt,hogyan élhet vissza velük ...? Esetleg feltámadt benne némi szánalom, és az egész cuccot átadta az első rendőrnek? Elvégre nem kell beszámolnia mindenről. Odaadja, és kész. Nem így tett. Mikor már mindenki tudta, milyen baj ért, egyik kolléganőm közölte, hogy az lesz a legjobb, ha a dolgot bemondatom a rádióba. Így is lett, ami ugyancsak azt jelzi, hogy mi mindenre képes egy szegény irattal vesztett ember. És csodák csodája: harmadnapra megérkezett minden, éspedig a posta szíves közvetítésével. Ők gyűjtötték össze — hiánytalanul — papírjainkat egy levélszekrényből, elküldték, még csak portót sem számítottak fel érte. Így aztán megkönnyebbültünk, nyaralni is elmehetünk, és már azt is sejtjük, hogy milyen átmeneti gazdája volt az elveszett okmányoknak. Elfoglalt és szórakozott egyén lehet, korunk jellegzetes figurája, akinek a fejében a rádió szól, szemei képernyőt látnak. Neki nem szokott eszébe jutni semmi különös, ám ha a rádió mondja, cselekszik. Ha a Csúcsforgalom nem teszi meg a szívességet, hogy nevünkben megkéri, juttassa vissza a pakkocskát, az talán azóta is ott heverne emberünk előszobájában. Nagymamám persze ezen az egész gondolatmeneten nevet, szerinte ilyen nincs. Szerinte az emberek nem így viselkednek. Nincs okuk rá. Talán a nagymamámnak is meg kéne néznie A cápát, és akkor tudhatná: kiszámíthatóan, egyértelműen, vaslogikával csak hibátlan ösztöneiktől irányított, életerős állatok viselkednek. Az emberektől mindig kitelik valami furcsaság. Virág F. Éva Lám, a cápa... Vastaps a Budapest Sportcsarnokban Bernstein békekoncertje „Magasztaltassék és szenteltessék az ember" liszt, Erkel, Bartók és Kodály hazájában nem tartjuk szokatlannak, ha költőkhöz hasonlóan egy-egy nagymuzsikus is nyíltan állást foglal az emberiség alapkérdéseiben, ha hírnevét a béke, a népek közötti megértés, a haladás szolgálatába állítja. Nem idegen tőlünk ez a magatartás, sőt a „tiszta forrás” hagyománya alapján szinte elvárjuk, hogy az igazi művészi nagyság emberivel is párosuljon. Leonard Bernstein ilyen művész is, aki az amerikainak született muzsikusok közül először szerzett világhírnevet karmesterként, s mint komponista és zongoraművész is sikert sikerre halmoz, egyike a ma élő legnagyobb muzsikusoknak. Ám egyszersmind olyan homo ethicus is, aki pusztulással fenyegetett világunk megmentéséért kész minden képességét latba vetni! (A 65. születésnapjának megünneplésére alakult nemzetközi bizottság ezért is fordult a világ muzsikusaihoz és zenekedvelőihez a kéréssel, hogy azon a jeles napon — 1983. augusztus 25-én — a koncerteken égszínkék karszalagot viselve demonstráljanak a nukleáris leszerelés mellett.) Bernstein mostani demonstratív hangversenyútját Athénben kezdte, hozzánk Hirosimából érkezett (ahol az atombomba pusztításának 40. évfordulóján adott koncertet), útjának harmadik állomása volt szombaton a Budapest Sportcsarnok, s tegnap a bécsi Staatsoperben fejezte be a „Békeutat”. (A négy koncert valamennyi szereplője humanitárius célra ajánlotta fel honoráriumát.) Olyan műsort állított össze erre az alkalomra, melynek csaknem minden száma az emlékezés és a gyász, a szabadság és a jövőbe vetett hit gondolatát sugározza magas hőfokon, és — hogy a különböző színű emberek békés alkotó együttműködését is példázza — megszólaltatásukhoz fehér, fekete és sárga bőrű közreműködőket választott magának. Beethoven felszabadító operája, a Fidelio élőzenéjével, a Hr. Leonóra nyitánnyal kezdte koncertjét az Európai Ifjúsági Zenekar soknemzetiségű gárdája élén. Már az első ütemek után nyilvánvalóvá lett, hogy az együttes tagjai zeneileg és hangszertudásban egyaránt igen magas színvonalat képviselnek. Remekül kidolgozott szólamok, felhangolús tónus és széles dinamikai skála jellemezte makulátlanul tiszta játékukat (mely akkor is tökéletes összhangban maradt, amikor a felhevült karmester túlzottnak tűnő mozdulatai esetleges félreértésre is alkalmat adhattak volna). Ez a drámai erőben, sodró lendületben és formai összefogottságban páratlanul sikeres megszólaltatás még sokáig emlékezetes marad ... Eiji Oue hirosimai születésű karmester, Bernstein tanítványa vezényelte ezután honfitársnője, Kojiba vonószenekari darabját, a Hirosima Requiem-et. A remekül felkészült fiatal dirigens egyszerű és világos ütemtechnikája sokban eltér mesteréétől, aki szemlátomást hagyta, hogy növendéke szabadon megkeresse az alkatának leginkább megfelelő gesztusokat. (Példás pedagógiai magatartás!) Kojiba darabjának előadását összehasonlítási alap híján aligha tudnám részletesen bírálni. Első hallásra úgy tűnt, hogy adekvát a kompozícióval, mely lineáris szerkezetével, fájdalmasan fokozódó torlasztásaival némiképp Bartók lassú tételeinek gyötrődő hangulatára emlékeztetett. Tipikusan európai zene ez (japán gyökerei pusztán a címből adódó aszszociációk révén válnak gondolatilag kitapinthatókká); nem avantgárd, de nem is hagyományos a szó avíttas-eklektikus értelmében. Szép és áradó — tragikus csúcspontokkal és elnyugvó-csendesülő feloldásokkal. Szonórus és intenzív megszólaltatása a vonóskar, dicséretété válik. Mozart A-dúr hegedűversenyét — Oue vezényletével — egy japán kislány, Mi Dóri játszotta, aki alig több, mint 10 évesen ismert lett már, amikor 1982-ben közreműködött Zubin Mehta újévi koncertjén, New Yorkban. Technikája — különösen, ha korát tekintjük — egyenesen káprázatos, játéka kristálytiszta, ám tónusa inkább fémes csengésű, mintsem bársonyosan meleg. (Része lehet ebben annak is, hogy 13 éves korához képest kicsiny termetű, s így még feles hegedűn játszik — márpedig az ilyen kisméretű hangszerek között igazán széphangú csak elvétve akad.) Szereplése során kiderült, hogy a mozarti stílusban még nem otthonos: túl lassú tempókat vett, minden hangot szélesen kijátszott, frazeálása nehézkesnek tűnt. Egy Paganini Capriccio bravúros előadásával köszönte meg a közönségnek a meleg fogadtatást, majd utána a zenekar ráadásként Bernstein Candide című musicaljának nyitányával hálálta meg a tapsokat. Szünet után került sor Bernstein III. (Kaddis)) szimfóniájára Barbara Hendricks (szoprán), Michael Wager (narrátor), valamint a Bécsi Ifjúsági (Jeunesse) Kórus és a Nyíregyházi Gyermekkar közreműködésével. (Karigazgatók: prof. Günther Theuring és Szabó Dénes.) Bernstein műve — címe ellenére is — inkább oratórium, mint szimfónia, hisz a benne szereplő kórusok (vegyes, női és gyermekkar) végig egyenlő rangú társai a többi előadónak. Szövegét a zsidó rituáléban a Requieméhez hasonló szerepet betöltő Kaddis, az ősi héber gyászima és a szerző költötte angol nyelvű versek együttesen adják. Tartalma lényegét tekintve egyetlen perlekedés az Emberért, akit Raics István szép fordításában — „most felalá futkos, szabadon játszik az újonnan talált tűzzel”; perlekedés azért, hogy „magasztaltassék és szenteltessék meg az ember nagy neve”, s ne pusztuljon el mindörökre. A hatalmas, mintegy ötven per- ARcig tartó, három fő részből * * álló alkotás szuggesztív atmoszférával, tonális, ám mégis eredeti hangzásvilágával lenyűgözően érzékelteti az emberi lét fenyegetettségét, az emberiség békevágyát. A nálunk jobbára zseniális musical-szerzőként jegyzett komponistának új arcát ismertük meg általa, s ez egy elmélyült, végső emberi problémákkal küszködő művész arca. Kétségkívül vitatható, hogy ez a zene mennyire új, mennyire mai. Ha a különböző „izmusok” szemszögéből tekintjük, bizonyára nem az (hisz még a Bernstein által oly hőn szeretett Mahler muzsikájának szelleme is megmeglegyint bennünket a fináléban), ám őszinte, emberi hitellel megszólaló, eszközeiben választékos muzsika, mely a századunk közepéig használatos technikával is tud újat mondani. Méltán ünnepelte hát Budapest igényes, nagy neveknek nem egykönnyen behódoló közönsége a szerző-dirigenst — és nagyszerű társát, a gyönyörű hangú, fekete bőrű amerikai énekesnőt — az előadás valamennyi résztvevőjével együtt. Juhász Frigyes EIJI OUE „Csak az számít, amit Hirosima népe mondott nekem. Eiji Oue, aki mestere, Leonard Bernstein után vezényelte a 14— 23 éves fiatalokból álló zenekart, Hirosimában született, 1957-ben. Szombaton délután, a Budapest Sportcsarnokban tartott hangverseny próbáján megkértük Eiji Oue karmestert a lapunknak adott interjú után, hogy írjon néhány sort olvasóinknak. Hazája nyelvén, japán írásjelekkel üzent: Budapest, Szabadság, Béke, Emberiség, 1985. augusztus 10. Eiji Oue Fiatal kora ellenére máris jó nevű egyénisége a világ zenei életének. Sok, híres tanítványa közül nem véletlenül — és nem is csak hirosimai születése miatt — szemelte ki őt a Mester arra a feladatra, hogy a hangversenysorozaton közvetlenül őutána léphessen a karmesteri dobogóra. Eiji Oue jelenleg a Bostoni Ifjúsági Szimfonikus Zenekar zeneigazgatója és a New Bedford-i zenekar vezetője. Négy éve első díjat nyert a salzburgi karmesterversenyen, majd ezt követően Koussevitzkyösztöndíjas lett. — Mikor került kapcsolatba a zenével? — Négyéves koromban, otthon Japánban. Először zongorázni tanultam, majd később fúvós hangszereken, egyebek közt harsonán. Igazán fontosnak azt a momentumot tartom, amikor Bostonba kerültem, Leonard Bernstein keze alá. Bernstein fantasztikus ember és kiváló pedagógus. Sok nagyszerű tanárom közül neki köszönhetem a legtöbbet. A Toho zeneiskolában végeztem, majd a New England-i konzervatóriumban. — Tanulmányai során kapcsolatba került a magyar zenével? — Személyes kapcsolatba nem, de Bartók zenéjét jól ismerem és nagyra becsülöm. Noha nem a Kodály-módszer alapján tanultam, de tudom, hogy nagyszerű zeneoktatási eredményeket mutat fel, egyebek közt Japánban is, ahol egyre többen hasznosítják. — Hozzánk az ön szülővárosából, Hirosimából érkezett. Hogyan fogadták önt és a hangversenyt otthon? — Hatalmas, emlékezetes sikerünk volt. Rengetegen jöttek el. Egyszerű emberek és fontos japán közéleti személyiségek, a kórházakban ápolt betegek és politikusok egyaránt. Nem hangos, zajos siker volt, hanem olyan, hogy az előadás végén (amely a budapestihez hasonlóan a Kaddisszimfóniával zárult) az emberek megfogták egymás kezét. Kéz akézben áltak ezrek és ezrek, sírtak, és nem szégyellték a könynyeiket. Aztán jöttek és megköszönték nekem, nekünk mindanynyiunknak a hangversenyt: ismerősök és ismeretlenek, a szüleim és idegenek — nekünk, az amerikai szerzőnek, a japán karmesternek és az európai zenekarnak. Én akkor úgy éreztem, hogy semmi sem számít, sem a siker, sem a hírnév, csak az, amit Hirosima népe mondott nekem. — Harmincnégy órát utaztak Hirosimától hozzánk, és tőlünk máris továbbmennek Bécsbe. Látott valamit Budapestből? — Már másodszor járok az önök gyönyörű fővárosában három hét leforgása alatt és valóban nem sok időm volt az ismerkedésre, a városnézésre; abban reménykedem, hogy még lesz rá alkalmam. — További sok sikert és mielőbbi visszatérést kívánunk. Kenesics András Harmincöt éves szünet után tavaly járt nálunk először Leonard Bernstein, a mai kor egyik legszínesebb és legismertebb könynyű- és komolyzenei egyénisége, aki zeneszerzőként, zongoristaként, karmesterként és pedagógusként egyaránt századunk egyik legjelentősebb mestere. Idén ismét hozzánk látogatott fiatalok, tanítványai kíséretében, maga is fiatalosan, a régiek mellé újabb híveket, jelképes tanítványokat szerezve. Búcsúzunk tőle és viszszavárjuk. * 0