Magyar Hírlap, 1986. január (19. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-18 / 15. szám

4 mk­m 1986. január 18., szombat Urbán Lajos előadása A közlekedés fejlődése hazánkban A Budapesti Műszaki Egyetem Mérnöki Továbbképző Intézete ál­tal szervezett szakmai előadásso­rozat keretében pénteken Urbán Lajos közlekedési miniszter tartott előadást a magyar közlekedés fej­lesztésének­­eddigi tapasztalatairól, s a VII. ötéves tervidőszak felada­tairól. Rendkívül fontosnak mon­dotta, hogy azok a műszaki szak­emberek, akik a közlekedési ügye­ket irányítják, szervezik, tervezik, megismerkedjenek a szűk szak­mai témák mellett a szakmához kötődő gazdasági, politikai kérdé­sekkel is. Urbán Lajos szólt a VI. ötéves tervidőszakban elért eredmények­ről is, hangsúlyozva, hogy félre­vezető és hamis képzeteket su­gall, ha csak arról beszélünk, ami rossz, amire nincs pénz, amivel kínlódunk. Az eredmények közé sorolta a miniszter az M1-es au­tópálya újabb szakaszainak épí­tését; jövőre várhatóan készen is lesz a pálya, s szerves részévé válik ez az út a london—isz­tambuli nemzetközi útvonalnak. Jelentős közlekedési értéknek könyvelte el Urbán Lajos az E5- ös út 50 kilométeres szakaszának megépítését, a kelenföldi pálya­udvar rekonstrukcióját, a­­buda­pesti Flórián tér közlekedési rend­szerének kialakítását, valamint az Árpád-híd szélesítésének műsza­ki megoldását. (MTI) A sofőr mindent bevallott. A 11 milliós rablás részletei­­ Néhány órás intenzív nyomo­zás után elfogta a rendőrség a csütörtöki tizenegymilliós rablás tetteseit. Jelencsik Sándort és Ko­vács Józsefet őrizetbe vették. A nyomozásról dr. Mérges István ezredes tájékoztatott. Meglehetősen átlátszó trükk, megy a pénzszállító autó, elrom­lik, az erdőből pont előlép egy rabló, s a tizenegy közül, pont a legtöbb pénzt tartalmazó zsá­kot emeli ki. Utólag persze köny­­nyű okosnak lenni, a rendőrség jó néhány verziót dolgozott ki, s az elsők között szerepelt az is, ami történt, valaki, valamelyik postás összejátszott a rablóval. De nézzük sorjában végig, mi is tör­tént tegnapelőtt hajnalban. Csütörtökön hajnalban jóval három óra után a 72-es postahi­vataltól indult el Jelencsik Sán­dor gépkocsivezető egy IFA te­herautóval. Csomagokat, s pénzt szállított. Tizenegy pénzeszsák volt a teherautó szekrényében el­helyezve. A régi balatoni úton, a 70-esen haladt az autó. Jelen­csik a Panoráma étteremnél, a Kamara­erdőnél már panaszko­dott a kocsikísérőnek, hogy baj lesz, melegszik a motor. Azután a 14-es kilométerkőnél jobbra hú­zódott, megállt az út szélén azzal, hogy felhajtsa a motor takaróját. Kiszállt s míg a takaróval bíbe­lődött, a kocsikísérő a vezetőfül­kében maradt. Jelencsik az út­padkán álldogált, háttal a gyepes résznek, amikor valaki hátulról átkarolta a nyakát, pisztolyt nyo­mott oldalának, kiparancsolta a fülkéből a kocsikísérőt, s felszó­lította a két meglepett embert, hogy azonnal nyissák ki a kocsi­­szekrényt. Azután biztos kézzel, minden tétovázás nélkül megra­gadta az egyik zsákot — éppen azt, amiben a tizenegymillió fo­rint volt — kiemelte, lerakta az útra. Jelencsiket és a kocsikísé­rőt az autó rakterébe parancsol­ta, rájuk zárta az ajtót és eltűnt. Félórával később egy másik postakocsi vezetőjének tűnt föl az út mentén veszteglő autó. Meg­állt, kiszabadította Jelencsiket és a kocsikísérőt, s értesítették a rendőrséget. A rendőrség hatalmas appará­tussal fogott a nyomozáshoz. Bu­dapest határától lezárták a 70-es utat, az arra haladó gépkocsikat megállították, ellenőrizték, s a nyomozók rögtön megkezdték az adatgyűjtést. Kihallgatták Jelen­csiket és a kocsikísérőt is, tőlük nagyjából azt hallották, ahogy a fenteikben leírtuk a rablás törté­netét. Minden megtörténhet, több­féle verziót állítottak föl a nyo­mozók, s elkezdték fölfejteni a lehetséges megoldásokhoz vezető szálakat. Eközben jelentkezett egy távolsági buszsofőr, aki elmond­ta, hogy hajnalban a rablás köz­vetlen közelében egy fehér Wart­burg, vagy Lada típusú autót lá­tott parkolni. Feltűnt, hogy a kocsiról Jelencsik egy szó emlí­tést se tett. (A kocsikísérő nem láthatta a személyautót.) Elkezd­ték hát Jelencsiket faggatni, aki egyre jobban belebonyolódott a történet részleteibe, egyre zava­rosabban mesélte el a rablást. Az­után ellentmondásba keveredett a kocsikísérővel is. Végül megtört, s mindent bevallott. Eszerint nemrég ismerkedett meg Kovács József dunaújvárosi cipésszel. Együtt fotóztak, baráti viszony alakult ki kettőjük kö­zött. Kovács faggatózott, kérde­zősködött, s mikor kiderült, hogy Jelencsik pénzszállító autót ve­zet, hosszas rábeszéléssel rávette, hogy együtt raboljanak ki egy „komolyabb” szállítmányt. Részle­tesen eltervezték a motorhibát, megbeszélték, hogy hol történjék a „rablás". Megállapodtak abban is, hogyha „komolyabb” pénzt visz Jelencsik, telefonáljon Ko­vács szomszédjához: „A csomag kész, jöhetsz érte.” Ebből Ko­vács mindent megért. Szerda este hívta föl Jelencsik Kovácsot... Kovácsot csütörtök este fogta el a rendőrség, ő a sikeres akció után menten kocsiba ült, a hátsó ülésre borította a tizenegymillió forintot, egy pokrócot dobott az ezresekre, a zsákot meg kihají­totta. Régi ismerőséhez hajtott Pestre, elmondta neki, hogy ösz­­szebalhézott az asszonnyal, sze­retne ideköltözni. Az ismerős adott egy bőröndöt Kovácsnak, aki begyömöszölte az ezreseket, s három hónapra előre kifizette a lakbért, huszonegynéhány ezer forintot. A bőröndöt a lakásban hagyta, miután néhányszázezret kivett belőle. Kifizette adóssága­it, árut rendelt cipészműhelye számára, azután hazaindult Du­naújvárosiba. Nem sokáig taga­dott, amikor elé rakták a nyo­mozók Jelencsik beismerő vallo­mását. Mindkét férfi dunaújvá­rosi, s mindketten harmincnyolc évesek. A rendőrség hamarosan átadja a nyomozati iratokat az ügyész­ségnek, s rövidesen mindkét fér­fi bíróság elé kerül. S. B. Hétről-hétre kapaszkodó B­öngészem a személyi híreket az új­ságban. A héten sok volt belőlük. Január első felében így szokott ez lenni. Keresem az ismerős neveket, me­lyekkel mostanában már inkább a nyug­díjba távozók között találkozom, nem pe­dig a helyükre kinevezettek sorában. Gondolatban elköszönök tőlük, találkozá­sainkat még egyszer fölelevenítve, így mindegyikük a fiatal arcát láttatja em­léknek. Ebben a búcsúintésben azért ben­ne van az is, ha valahol találkozom ve­lük ezután, majd messziről és előre kö­szönök nekik. Tapasztalatom szerint azok­nak is nagyon jólesik az ilyen, akik, míg tisztségben voltak, néha bizony keresz­tülnéztek a magamfajta gyalogoson. Megállunk majd talán még beszélgetni is. Hajlam ugyan nem múlik. Nem kisebb témákról váltunk szót, mint az időjárás alakulása. S hogy a mi időnkben ez is más volt. Jobb, természetesen. Két nyár között volt egy tél. Most pedig két tél közé szorul a rövidke nyár s az is milyen... Aztán to­vábbmegyünk, mind lassúbra fogva lépte­inket. Hová siessünk? Minek? W. Lászlóval tegnapelőtt az aluljáró lépcsőjén találkoztam. Ez sűrűn előfor­dult azelőtt is, mivel egy tájékon lakunk. De ilyennek soha nem láttam. Kapaszko­dott a korlátba. Ment három lépcsőfokot fölfelé, aztán megállott. Konokul nézett maga elé, kapkodta a levegőt, s hogy le­felé haladtamban ráköszöntem, ijedten kapta föl a fejét. Tekintete zavart volt és meglepett, majdnem­ dühös elutasítással teli, mint akit elesettségében tetten érnek. Menekülne, de nem lehet, mert kapasz­kodni kell, még így is nehéz a haladása. Most itt látom a nevét a személyi hírek­ben és mindent értek. Sok hasonló eset alapján, amiket nyomon követhettem, kö­vetkeztetek jelenlegi lelkiállapotára. Ar­ra, hogy talán nem is akar úrrá lenni testi bajain, mert nem látja értelmét. Még most, az őszi ködök idején is hogy’ vitte, milyen könnyedén azt az idomtalan ak­tatáskáját, amiről az utcabeliek messziről megismerték. Kergetődzött az unokájával kinn a parkban, fölült a libikókára is, na­gyokat nevettek ketten, a félrecsúszott nyakkendő fölött derűs arc nézett a vi­lágra valahonnét fölülről, a magabíró erő jogán. A nyugállományba helyezés közele­dését se vehette komolyan. Arra is számít­hatott, hogy megkérik: maradjon még. Ez azonban elmaradt. Évek óta magam is azt hallom: nem ma­rasztalnak senkit. Csak ő nem tudott volna erről? Ennyire beleélte magát nélkülözhetetlensége tuda­tába? Ez a betegnek látszó, a lépcső korlátjába kapaszkodó öregember valószínűleg elfe­­lejtette kikövezni visszavonulása útját. Ném­ gondoskodott arról, hogy létrehozza köznapi elfoglaltságainak új szertartás­­rendjét, amely bár másféle tartalmat ad jövendő életének mint az eddigi, de mégis­csak tartalom lesz az, a lépcsőkorlátnál mindenesetre különb kapaszkodó. Arra vár, hogy hívják. „Béniről.” Kül­dik érte az autót, mert megállt a tudo­mány odabent. De nem állt meg. Nem hív­ják. Emiatt sértve érzi magát. Eszébe sem jut, vagy ha igen, úgy ez sem vigasztaló, hogy az utána következők számára ő már a múlt, nekik pedig a jövőben kell gondol­kodniuk. Ha százszor kudarcot vallanának, magukban akkor is a múltat hibáztatnák, öt, őket, akik elköszöntek. Kegyetlen igaz­ság? Sajnos az, de akkor se szabad megfu­tamodni előle. Végre eljutott oda, hogy ezt is szabadon mérlegelheti.­­ Maga készítheti az időbeosztását. Amit aktív korában még a miniszter se mindig tehet meg. Sodorják magukkal az esemé­nyek, őt már nem sodorja semmi azon kí­vül, amit saját magának előír. Beosztva szépen, hogy mindenre jusson idő, mert jut. Megadta a szemlélődés lehetősége, nyugalma. Csak most még nem tudja föl­mérni ennek értékét, ezért nem is tud élni vele. Nem hívják, így ő se hív senkit. Nem jár vendégségbe, mert kényelmetlen szá­mára a visszahívás. Hagyja széthullani ta­lán a baráti kört, mert gátlásai elhatalma­sodtak, képtelen elviselni, ha valaki nem azt látja benne, aki volt. Lefogy vagy meg­hízik, szótalanná válik, vagy maga előtt is idegenül hirtelen túlzottan bőbeszédűvé, kapaszkodik a lépcsőkorlátban és egy ide­ig el sem tud képzelni más kapaszkodót. Holott bőven van. Az első mindjárt az, hogy továbbra is részt kell vennie a létért folyó küzdelem­ben. Ezt nem teheti úgy, hogy örökké csak magára figyel, s előbb-utóbb fölfedezi ma­gán az összes ismert betegséget. Ez így nem megy. Ki kell menni a parkba. Libi­­kókázni kell. Nevetni kell. Néha föl kell venni azt az idomtalan aktatáskát és dol­gozni kell menni. Majdnem mindegy ho­vá. Emberek közé! Üdvözlő távirat Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke táviratban üdvözölte Aris­tides Maria Pereirát, a Zöldfoki Köztársaság elnökévé történt új­raválasztása alkalmából. Jugoszláv pártmunkásküldöttség látogatása Az MSZMP Központi Bizottsá­gának meghívására január 13— 17. között jugoszláv pártmunkás­küldöttség tett látogatást hazánk­ban, élén Vaszilie Siliccsel, a Vajdasági Kommunisták Szövet­sége Tartományi Bizottsága El­nöksége tagjával. A vendégek az MSZMP agitációs-, propaganda- és ideológiai tevékenységét tanul­mányozták. A vendégeket fogadta Lakatos Ernő, a KB agitációs és propa­ganda osztályának vezetője. A jugoszláv­­küldöttség megbe­szélést folytatott Boros Sándorral, a KB osztályvezető-helyettesével, Em­őd Péterrel, a KISZ KB tit­kárával, és ellátogatott Nógrád megyébe. Horn Gyula hazaérkezett Pekingből Horn Gyula, az MSZMP KB tagja, külügyminisztériumi ál­lamtitkár pénteken, pekingi láto­gatását befejezve, hazaérkezett. Kitüntetés Az Elnöki Tanács a Munka Ér­demrend arany fokozata kitünte­tést adományozta Zsamnóczai Sándornak, a közgazdaságtudo­mány kandidátusának, a Szövet­kezeti Kutató Intézet igazgatójá­nak, a Közgazdasági Szemle szer­kesztő bizottsága főszerkesztőjé­nek eredményes munkássága elis­meréseként. » * KÖZÉLET- DIPLOMÁCIA HAZAI KÖRKÉPMagyar Hírlap Elhunyt Tárczy Tárczy-Hornoch Antal, a Ma­gyar Tudományos Akadémia ren­des tagja, nyugalmazott tanszék­­vezető egyetemi tanár, az MTA Geodéziai és Geofizikai Kutató Intézet nyugalmazott igazgatója életének 86. évében elhunyt. Te­metése január 24-én, pénteken 14.30 órakor lesz a soproni Pozso-á­nya úti, Szent Mihály újtemtő­­ben. Magyar Tudományos Akadémia, Művelődési Minisztérium, MTA Geodéziai és Geofizikai Kutató Intézete ★ Tárczy-Hornoch Antal 1900. ok­tóber 13-án született Oroszvégen. Középiskolai tanulmányait a munkácsi gimnáziumban, egyete­mi tanulmányait az ausztriai Leobenben végezte. 1923-ban bá­nyamérnöki, 1924-ben bányamé­­rő-mérnöki oklevelet szerzett. 1926-ban egyetemi tanári meghí­vást kapott a Soproni Bánya- és Erdőmérnöki Főiskola geodéziai és bányaméréstani tanszékére, amelyet 1959-ig az egyetem Mis­kolcra történt átköltöztetéséig ve­zetett. Oktató- és kutatómunkájának teljes kibontakozása a felszaba­dulás utáni évekre tehető. Ennek elismeréseként a Magyar Tudo­mányos Akadémia 1946-ban leve­lező tagjává, majd rendes tag­jává választotta. Tárczy-Hornoch Antalnak dön­tő szerepe volt abban, hogy Sop­ronban 1949-ben beindult a föld­­mérőmérnök-képzés, majd 1951- ben ugyanitt a geofizikus mér­nökképzés. A tudományos kuta­tások elmélyítése érdekében kez­deményezte, hogy az Akadémia Sopronban geodéziai kutatólabo­ratóriumot hozzon létre. 1957-ben vezetése alá került az MTA Geo­fizikai Kutató Laboratóriuma is. A két intézménynek, illetve az abból kialakult Geodéziai és Geo­fizikai­­Kutató Intézetnek nyuga­lomba vonulásáig, 1972-ig igazga­tója volt. Tudományos munkássága hat könyvet és több mint 300 tanul­mányt foglal magában. Oktató és kutató tevékenységét Kossuth-díjjal és Állam­i Díjjal ismerték el. A nemzetközi elis­merést jelzi, hogy több európai tudományos akadémiának volt tagja és négy külföldi egyetem­nek tiszteletbeli doktora. Közéleti tevékenységének elis­meréseként Sopron város Pro Ur­be kitüntetést adományozott neki és díszpolgárává fogadta. Halála a magyar tudományos élet fáj­dalmas vesztesége. (MTI) Ifjúsági fórum az MTESZ-ben Országos ifjúsági fórumot ren­dezett tegnap Budapesten a Mű­szaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége, összegez­ték, hogy az MTESZ 1981-ben megtartott közgyűlése óta miként támogatta a műszaki értelmiségi fiatalokat pályakezdésükben és szakmai továbbfejlődésükben. Meghatározták azokat a felada­tokat, amelyeknek végrehajtása elősegíti, hogy az ifjú szakembe­rek minél hatékonyabban bekap­csolódjanak a RMI. ötéves terv gazdaságpolitikai céljainak meg­valósításába. A fórum résztvevői ajánlást fo­gadtak el, amelyet az MTESZ októberi küldöttközgyűlése elé terjesztenek. Az ajánlások között szerepel, hogy a fiatal reálértel­miséget­­az eddiginél jobban von­ják be a vállalatok műszaki-tudo­mányos fejlesztési döntéseinek előkészítésébe. Rögzítették azt is, hogy a küldöttközgyűléseket meg­előzően rendszeresen hívják ösz­­sze az ifjúsági fórumot. (MTI) Magyar­ NDK Aspiránsok és ösztöndíjasok kölcsönös képzéséről és tovább­képzéséről írtak alá megállapo­dást hazánk és az NDK képvi­selői csütörtökön Berlinben. Az 1990-ig szóló egyezményt magyar részről dr. Szabó János, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Tudományos Minősítő megállapodás Bizottság elnöke, NDK részről dr. Günter Heidern felsőoktatási mi­niszterhelyettes írta alá. Dr. Szabó János megbeszélése­ket folytatott a tudományos fo­kozatok és egyetemi végzettségek egyenértékűségét vizsgáló NDK bizottság tagjaival. (MTI) Megemlékezés a budapesti gettó felszabadulásának 41. évfordulóján Pénteken, a gettó felszabadulá­sának 41. évfordulója alkalmából, koszorúzása ünnepséget rendezett a Dohány utcai zsinagóga sírkert­­jében levő emlékfalunál a Buda­pesti Izraelita Hitközség elnök­sége és elöljárósága. A kegyele­tes megemlékezés résztvevőinek soraiban — a hitközség vezetőin kívül — ott voltak a fővárosi ál­lami, párt-, tanácsi és társadal-­­mi szervek, továbbá a különbö­ző egyházak képviselői is. Dr. Schöner Alfréd főrabbi, a Buda­pesti Rabid­ság elnöke mondott beszédet. A beszédet követően elhelyez­ték a kegyelet koszorúit az em­lékfalnál. Az évforduló alkalmából ugyancsak megkoszorúzták a templom Wesselényi utcai árkád­során levő, valamint a Wesselé­nyi utca és Kertész utca sarkán, az iskolaépület falán elhelyezett emléktáblákat is, ahol annak ide­jén a gettó kapui állottak. (MTI) Fotó: Gmnák László Eszmecsere - százmilliókról L­assan hagyományossá vá­lik az iparban a munkás­­gyűlések tartása,­­­a ta­nácskozási formaként, a mérlegkészítés és a felada­tok számbavételének sajátos eszközeként. Nincs viszont ilyen hagyomány a szolgál­tatások hatalmas területén, márpedig minek tekintsük az ingatlankezelést, ha­nem egy­fajta, sokoldalú és sokat vi­tatott szolgáltatásnak. Ezért is érdemel meg néhány mon­datot az a munkásgyűlés, amelyet tegnap délelőtt tar­tottak meg Kőbányán, s amelynek rendezője, „fősze­replője” a X.—XVII. kerüle­ti Ingatlankezelő Vállalat volt. Hogy valóban rend­hagyónak tekinthető a ta­nácskozás, jelzi: a kerület országgyűlési képviselői csakúgy eljöttek, mint a két tanács és pártbizottság veze­tői, s a Főváros Tanács in­gatlankezelési főigazgatója. És eljött — természetesen — a vállalat vagy négyszáz dolgozója, öt évről hallani, további öt évre előregondol­ni, igazgatói beszámoló nyo­mán véleményt formálni. Szokás, néhol divat is: szidni az ingatlankezelést, felróni neki pazarlást, lassú­ságot, bürokratizmust. De­­ lehet másról is szót válta­ni. Arról, például, hogy eb­ben a két kerületben, kétke­zi munkások, töprengő mű­szakiak korszerűsítő munka­­módszerei nyomán megszűnt olyan „magyar átok”, mint a függőfolyosók aládúcolása, nincs rá többé szükség. Vagy meghallgatni olyan „vállal­kozás” születését, mint a szo­cialista brigádok egyikének vállalása, minta-házkorsze­­rűsítés, „csak” a tervezett pénzből, „csak” határidőben és kifogástalanul. (Egyszer talán nemcsak minta lesz, hanem sorozat is ...) De le­het elidőzni olyan gondola­tok társaságában is, mint­hogy: miként célszerű a leg­jobban beosztani a főváros házkezelésre kapott 53 mil­­liárdját, s ebben is a két munkáskerület százmillióit, vagy miként leh­etne előbbre lépni a felújítások gyorsítá­sában, jobbításában, az em­berek ösztönzésében és fe­gyelmezett munkára készte­tésében ... Egy munkásgyű­lésen, ahol 24 ezer bérle­mény kezeléséről és 700 dol­gozó „közönségkapcsolatai­ról” van szó, döntő, hogy a szolgáltatásjelleg gyarapodá­sáról, annak politikai jelen­tőségéről csakúgy szó essék, mint mondjuk a bérlőközös­ségek születéséről, vagy a közvagyon sajátos, IKV-beli védelméről. Első ilyen tanácskozás volt ez a főváros ingatlankezelé­sében, érdemes majd ele­mezniük a szakembereknek a forma eredményességét, a tájékoztatás véleménymon­dás ilyen jellegű lehetőségé­nek a megteremtését — má­sutt is. A példa jó lehetősé­geket ígér...— várkonyi — Híd-mementó 1945-ben a felszabadult főváros egyik legsúlyosabb vesztesége hídjainak pusz­tulása volt, hiszen jóformán megbénult a közlekedés Pest és Buda között. Annak ellenére, hogy a szovjet hadsereg pontonhi­­dakkal biztosította a két part közötti forgalmat, nyil­vánvalóvá vált: mielőbb stabil összeköttetést kell te­remteni a Dunán. Az idő sürgetett, ezért a tervezők a leggyorsabb megoldást vá­lasztották: nem a lerombolt hidak helyén, hanem a Par­lamenthez közel jelölték ki az új híd felépítését. Azért erre a pontra esett a válasz­tás, mert itt viszonylag kes­keny a folyó, és a meder sem volt tele roncsokkal. A kezdeti elképzelések szerint fajármokkal akarták a pil­léreket megépíteni, ám ké­sőbb módosították a tervet, mert félő volt, hogy a zajló jég, valamint egy esetleg ar­ra sodródó roncs kárt tesz a szerkezetekben. Az is közre­játszott az eredeti elképzelés elvetésében, hogy sem ele­gendő szakképzett ács, sem pedig megfelelő minőségű faanyag nem állt rendelke­zésre, így inkább az acélszerke­zetű pillérek mellett dön­töttek. Az építkezés gyors ütemben, az időjárással da­colva folyt, az ott dolgozók — a napról napra növekvő infláció miatt — jóformán jelképes bérért végezték nagy erőfeszítést kívánó munkájukat. A munka 1945 májusában kezdődött, és 1946. január 2-án elkészült a Kossuth-híd, amelynek teljes hossza 400 méter volt, és legnagyobb pillérnyílása meghaladta a 80 métert. A hidat — amely a fővá­ros közlekedése szempont­jából óriási jelentőséggel bírt — már eleve nem ál­landó jellegűre tervezték. Így 1956-ban le is zárták a gépjárműforgalom elől, és bár egy ideig gyalogosok még használhatták, hamaro­san minden közlekedést megtiltottak rajta. A Kos­suth-híd lebontására 1960- ban került sor. 10

Next