Magyar Hírlap, 1986. január (19. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-18 / 15. szám
4 mkm 1986. január 18., szombat Urbán Lajos előadása A közlekedés fejlődése hazánkban A Budapesti Műszaki Egyetem Mérnöki Továbbképző Intézete által szervezett szakmai előadássorozat keretében pénteken Urbán Lajos közlekedési miniszter tartott előadást a magyar közlekedés fejlesztésénekeddigi tapasztalatairól, s a VII. ötéves tervidőszak feladatairól. Rendkívül fontosnak mondotta, hogy azok a műszaki szakemberek, akik a közlekedési ügyeket irányítják, szervezik, tervezik, megismerkedjenek a szűk szakmai témák mellett a szakmához kötődő gazdasági, politikai kérdésekkel is. Urbán Lajos szólt a VI. ötéves tervidőszakban elért eredményekről is, hangsúlyozva, hogy félrevezető és hamis képzeteket sugall, ha csak arról beszélünk, ami rossz, amire nincs pénz, amivel kínlódunk. Az eredmények közé sorolta a miniszter az M1-es autópálya újabb szakaszainak építését; jövőre várhatóan készen is lesz a pálya, s szerves részévé válik ez az út a london—isztambuli nemzetközi útvonalnak. Jelentős közlekedési értéknek könyvelte el Urbán Lajos az E5- ös út 50 kilométeres szakaszának megépítését, a kelenföldi pályaudvar rekonstrukcióját, abudapesti Flórián tér közlekedési rendszerének kialakítását, valamint az Árpád-híd szélesítésének műszaki megoldását. (MTI) A sofőr mindent bevallott. A 11 milliós rablás részletei Néhány órás intenzív nyomozás után elfogta a rendőrség a csütörtöki tizenegymilliós rablás tetteseit. Jelencsik Sándort és Kovács Józsefet őrizetbe vették. A nyomozásról dr. Mérges István ezredes tájékoztatott. Meglehetősen átlátszó trükk, megy a pénzszállító autó, elromlik, az erdőből pont előlép egy rabló, s a tizenegy közül, pont a legtöbb pénzt tartalmazó zsákot emeli ki. Utólag persze könynyű okosnak lenni, a rendőrség jó néhány verziót dolgozott ki, s az elsők között szerepelt az is, ami történt, valaki, valamelyik postás összejátszott a rablóval. De nézzük sorjában végig, mi is történt tegnapelőtt hajnalban. Csütörtökön hajnalban jóval három óra után a 72-es postahivataltól indult el Jelencsik Sándor gépkocsivezető egy IFA teherautóval. Csomagokat, s pénzt szállított. Tizenegy pénzeszsák volt a teherautó szekrényében elhelyezve. A régi balatoni úton, a 70-esen haladt az autó. Jelencsik a Panoráma étteremnél, a Kamaraerdőnél már panaszkodott a kocsikísérőnek, hogy baj lesz, melegszik a motor. Azután a 14-es kilométerkőnél jobbra húzódott, megállt az út szélén azzal, hogy felhajtsa a motor takaróját. Kiszállt s míg a takaróval bíbelődött, a kocsikísérő a vezetőfülkében maradt. Jelencsik az útpadkán álldogált, háttal a gyepes résznek, amikor valaki hátulról átkarolta a nyakát, pisztolyt nyomott oldalának, kiparancsolta a fülkéből a kocsikísérőt, s felszólította a két meglepett embert, hogy azonnal nyissák ki a kocsiszekrényt. Azután biztos kézzel, minden tétovázás nélkül megragadta az egyik zsákot — éppen azt, amiben a tizenegymillió forint volt — kiemelte, lerakta az útra. Jelencsiket és a kocsikísérőt az autó rakterébe parancsolta, rájuk zárta az ajtót és eltűnt. Félórával később egy másik postakocsi vezetőjének tűnt föl az út mentén veszteglő autó. Megállt, kiszabadította Jelencsiket és a kocsikísérőt, s értesítették a rendőrséget. A rendőrség hatalmas apparátussal fogott a nyomozáshoz. Budapest határától lezárták a 70-es utat, az arra haladó gépkocsikat megállították, ellenőrizték, s a nyomozók rögtön megkezdték az adatgyűjtést. Kihallgatták Jelencsiket és a kocsikísérőt is, tőlük nagyjából azt hallották, ahogy a fenteikben leírtuk a rablás történetét. Minden megtörténhet, többféle verziót állítottak föl a nyomozók, s elkezdték fölfejteni a lehetséges megoldásokhoz vezető szálakat. Eközben jelentkezett egy távolsági buszsofőr, aki elmondta, hogy hajnalban a rablás közvetlen közelében egy fehér Wartburg, vagy Lada típusú autót látott parkolni. Feltűnt, hogy a kocsiról Jelencsik egy szó említést se tett. (A kocsikísérő nem láthatta a személyautót.) Elkezdték hát Jelencsiket faggatni, aki egyre jobban belebonyolódott a történet részleteibe, egyre zavarosabban mesélte el a rablást. Azután ellentmondásba keveredett a kocsikísérővel is. Végül megtört, s mindent bevallott. Eszerint nemrég ismerkedett meg Kovács József dunaújvárosi cipésszel. Együtt fotóztak, baráti viszony alakult ki kettőjük között. Kovács faggatózott, kérdezősködött, s mikor kiderült, hogy Jelencsik pénzszállító autót vezet, hosszas rábeszéléssel rávette, hogy együtt raboljanak ki egy „komolyabb” szállítmányt. Részletesen eltervezték a motorhibát, megbeszélték, hogy hol történjék a „rablás". Megállapodtak abban is, hogyha „komolyabb” pénzt visz Jelencsik, telefonáljon Kovács szomszédjához: „A csomag kész, jöhetsz érte.” Ebből Kovács mindent megért. Szerda este hívta föl Jelencsik Kovácsot... Kovácsot csütörtök este fogta el a rendőrség, ő a sikeres akció után menten kocsiba ült, a hátsó ülésre borította a tizenegymillió forintot, egy pokrócot dobott az ezresekre, a zsákot meg kihajította. Régi ismerőséhez hajtott Pestre, elmondta neki, hogy öszszebalhézott az asszonnyal, szeretne ideköltözni. Az ismerős adott egy bőröndöt Kovácsnak, aki begyömöszölte az ezreseket, s három hónapra előre kifizette a lakbért, huszonegynéhány ezer forintot. A bőröndöt a lakásban hagyta, miután néhányszázezret kivett belőle. Kifizette adósságait, árut rendelt cipészműhelye számára, azután hazaindult Dunaújvárosiba. Nem sokáig tagadott, amikor elé rakták a nyomozók Jelencsik beismerő vallomását. Mindkét férfi dunaújvárosi, s mindketten harmincnyolc évesek. A rendőrség hamarosan átadja a nyomozati iratokat az ügyészségnek, s rövidesen mindkét férfi bíróság elé kerül. S. B. Hétről-hétre kapaszkodó Böngészem a személyi híreket az újságban. A héten sok volt belőlük. Január első felében így szokott ez lenni. Keresem az ismerős neveket, melyekkel mostanában már inkább a nyugdíjba távozók között találkozom, nem pedig a helyükre kinevezettek sorában. Gondolatban elköszönök tőlük, találkozásainkat még egyszer fölelevenítve, így mindegyikük a fiatal arcát láttatja emléknek. Ebben a búcsúintésben azért benne van az is, ha valahol találkozom velük ezután, majd messziről és előre köszönök nekik. Tapasztalatom szerint azoknak is nagyon jólesik az ilyen, akik, míg tisztségben voltak, néha bizony keresztülnéztek a magamfajta gyalogoson. Megállunk majd talán még beszélgetni is. Hajlam ugyan nem múlik. Nem kisebb témákról váltunk szót, mint az időjárás alakulása. S hogy a mi időnkben ez is más volt. Jobb, természetesen. Két nyár között volt egy tél. Most pedig két tél közé szorul a rövidke nyár s az is milyen... Aztán továbbmegyünk, mind lassúbra fogva lépteinket. Hová siessünk? Minek? W. Lászlóval tegnapelőtt az aluljáró lépcsőjén találkoztam. Ez sűrűn előfordult azelőtt is, mivel egy tájékon lakunk. De ilyennek soha nem láttam. Kapaszkodott a korlátba. Ment három lépcsőfokot fölfelé, aztán megállott. Konokul nézett maga elé, kapkodta a levegőt, s hogy lefelé haladtamban ráköszöntem, ijedten kapta föl a fejét. Tekintete zavart volt és meglepett, majdnem dühös elutasítással teli, mint akit elesettségében tetten érnek. Menekülne, de nem lehet, mert kapaszkodni kell, még így is nehéz a haladása. Most itt látom a nevét a személyi hírekben és mindent értek. Sok hasonló eset alapján, amiket nyomon követhettem, következtetek jelenlegi lelkiállapotára. Arra, hogy talán nem is akar úrrá lenni testi bajain, mert nem látja értelmét. Még most, az őszi ködök idején is hogy’ vitte, milyen könnyedén azt az idomtalan aktatáskáját, amiről az utcabeliek messziről megismerték. Kergetődzött az unokájával kinn a parkban, fölült a libikókára is, nagyokat nevettek ketten, a félrecsúszott nyakkendő fölött derűs arc nézett a világra valahonnét fölülről, a magabíró erő jogán. A nyugállományba helyezés közeledését se vehette komolyan. Arra is számíthatott, hogy megkérik: maradjon még. Ez azonban elmaradt. Évek óta magam is azt hallom: nem marasztalnak senkit. Csak ő nem tudott volna erről? Ennyire beleélte magát nélkülözhetetlensége tudatába? Ez a betegnek látszó, a lépcső korlátjába kapaszkodó öregember valószínűleg elfelejtette kikövezni visszavonulása útját. Ném gondoskodott arról, hogy létrehozza köznapi elfoglaltságainak új szertartásrendjét, amely bár másféle tartalmat ad jövendő életének mint az eddigi, de mégiscsak tartalom lesz az, a lépcsőkorlátnál mindenesetre különb kapaszkodó. Arra vár, hogy hívják. „Béniről.” Küldik érte az autót, mert megállt a tudomány odabent. De nem állt meg. Nem hívják. Emiatt sértve érzi magát. Eszébe sem jut, vagy ha igen, úgy ez sem vigasztaló, hogy az utána következők számára ő már a múlt, nekik pedig a jövőben kell gondolkodniuk. Ha százszor kudarcot vallanának, magukban akkor is a múltat hibáztatnák, öt, őket, akik elköszöntek. Kegyetlen igazság? Sajnos az, de akkor se szabad megfutamodni előle. Végre eljutott oda, hogy ezt is szabadon mérlegelheti. Maga készítheti az időbeosztását. Amit aktív korában még a miniszter se mindig tehet meg. Sodorják magukkal az események, őt már nem sodorja semmi azon kívül, amit saját magának előír. Beosztva szépen, hogy mindenre jusson idő, mert jut. Megadta a szemlélődés lehetősége, nyugalma. Csak most még nem tudja fölmérni ennek értékét, ezért nem is tud élni vele. Nem hívják, így ő se hív senkit. Nem jár vendégségbe, mert kényelmetlen számára a visszahívás. Hagyja széthullani talán a baráti kört, mert gátlásai elhatalmasodtak, képtelen elviselni, ha valaki nem azt látja benne, aki volt. Lefogy vagy meghízik, szótalanná válik, vagy maga előtt is idegenül hirtelen túlzottan bőbeszédűvé, kapaszkodik a lépcsőkorlátban és egy ideig el sem tud képzelni más kapaszkodót. Holott bőven van. Az első mindjárt az, hogy továbbra is részt kell vennie a létért folyó küzdelemben. Ezt nem teheti úgy, hogy örökké csak magára figyel, s előbb-utóbb fölfedezi magán az összes ismert betegséget. Ez így nem megy. Ki kell menni a parkba. Libikókázni kell. Nevetni kell. Néha föl kell venni azt az idomtalan aktatáskát és dolgozni kell menni. Majdnem mindegy hová. Emberek közé! Üdvözlő távirat Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke táviratban üdvözölte Aristides Maria Pereirát, a Zöldfoki Köztársaság elnökévé történt újraválasztása alkalmából. Jugoszláv pártmunkásküldöttség látogatása Az MSZMP Központi Bizottságának meghívására január 13— 17. között jugoszláv pártmunkásküldöttség tett látogatást hazánkban, élén Vaszilie Siliccsel, a Vajdasági Kommunisták Szövetsége Tartományi Bizottsága Elnöksége tagjával. A vendégek az MSZMP agitációs-, propaganda- és ideológiai tevékenységét tanulmányozták. A vendégeket fogadta Lakatos Ernő, a KB agitációs és propaganda osztályának vezetője. A jugoszlávküldöttség megbeszélést folytatott Boros Sándorral, a KB osztályvezető-helyettesével, Emőd Péterrel, a KISZ KB titkárával, és ellátogatott Nógrád megyébe. Horn Gyula hazaérkezett Pekingből Horn Gyula, az MSZMP KB tagja, külügyminisztériumi államtitkár pénteken, pekingi látogatását befejezve, hazaérkezett. Kitüntetés Az Elnöki Tanács a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést adományozta Zsamnóczai Sándornak, a közgazdaságtudomány kandidátusának, a Szövetkezeti Kutató Intézet igazgatójának, a Közgazdasági Szemle szerkesztő bizottsága főszerkesztőjének eredményes munkássága elismeréseként. » * KÖZÉLET- DIPLOMÁCIA HAZAI KÖRKÉPMagyar Hírlap Elhunyt Tárczy Tárczy-Hornoch Antal, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár, az MTA Geodéziai és Geofizikai Kutató Intézet nyugalmazott igazgatója életének 86. évében elhunyt. Temetése január 24-én, pénteken 14.30 órakor lesz a soproni Pozso-ánya úti, Szent Mihály újtemtőben. Magyar Tudományos Akadémia, Művelődési Minisztérium, MTA Geodéziai és Geofizikai Kutató Intézete ★ Tárczy-Hornoch Antal 1900. október 13-án született Oroszvégen. Középiskolai tanulmányait a munkácsi gimnáziumban, egyetemi tanulmányait az ausztriai Leobenben végezte. 1923-ban bányamérnöki, 1924-ben bányamérő-mérnöki oklevelet szerzett. 1926-ban egyetemi tanári meghívást kapott a Soproni Bánya- és Erdőmérnöki Főiskola geodéziai és bányaméréstani tanszékére, amelyet 1959-ig az egyetem Miskolcra történt átköltöztetéséig vezetett. Oktató- és kutatómunkájának teljes kibontakozása a felszabadulás utáni évekre tehető. Ennek elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia 1946-ban levelező tagjává, majd rendes tagjává választotta. Tárczy-Hornoch Antalnak döntő szerepe volt abban, hogy Sopronban 1949-ben beindult a földmérőmérnök-képzés, majd 1951- ben ugyanitt a geofizikus mérnökképzés. A tudományos kutatások elmélyítése érdekében kezdeményezte, hogy az Akadémia Sopronban geodéziai kutatólaboratóriumot hozzon létre. 1957-ben vezetése alá került az MTA Geofizikai Kutató Laboratóriuma is. A két intézménynek, illetve az abból kialakult Geodéziai és GeofizikaiKutató Intézetnek nyugalomba vonulásáig, 1972-ig igazgatója volt. Tudományos munkássága hat könyvet és több mint 300 tanulmányt foglal magában. Oktató és kutató tevékenységét Kossuth-díjjal és Állami Díjjal ismerték el. A nemzetközi elismerést jelzi, hogy több európai tudományos akadémiának volt tagja és négy külföldi egyetemnek tiszteletbeli doktora. Közéleti tevékenységének elismeréseként Sopron város Pro Urbe kitüntetést adományozott neki és díszpolgárává fogadta. Halála a magyar tudományos élet fájdalmas vesztesége. (MTI) Ifjúsági fórum az MTESZ-ben Országos ifjúsági fórumot rendezett tegnap Budapesten a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége, összegezték, hogy az MTESZ 1981-ben megtartott közgyűlése óta miként támogatta a műszaki értelmiségi fiatalokat pályakezdésükben és szakmai továbbfejlődésükben. Meghatározták azokat a feladatokat, amelyeknek végrehajtása elősegíti, hogy az ifjú szakemberek minél hatékonyabban bekapcsolódjanak a RMI. ötéves terv gazdaságpolitikai céljainak megvalósításába. A fórum résztvevői ajánlást fogadtak el, amelyet az MTESZ októberi küldöttközgyűlése elé terjesztenek. Az ajánlások között szerepel, hogy a fiatal reálértelmiségetaz eddiginél jobban vonják be a vállalatok műszaki-tudományos fejlesztési döntéseinek előkészítésébe. Rögzítették azt is, hogy a küldöttközgyűléseket megelőzően rendszeresen hívják öszsze az ifjúsági fórumot. (MTI) Magyar NDK Aspiránsok és ösztöndíjasok kölcsönös képzéséről és továbbképzéséről írtak alá megállapodást hazánk és az NDK képviselői csütörtökön Berlinben. Az 1990-ig szóló egyezményt magyar részről dr. Szabó János, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Tudományos Minősítő megállapodás Bizottság elnöke, NDK részről dr. Günter Heidern felsőoktatási miniszterhelyettes írta alá. Dr. Szabó János megbeszéléseket folytatott a tudományos fokozatok és egyetemi végzettségek egyenértékűségét vizsgáló NDK bizottság tagjaival. (MTI) Megemlékezés a budapesti gettó felszabadulásának 41. évfordulóján Pénteken, a gettó felszabadulásának 41. évfordulója alkalmából, koszorúzása ünnepséget rendezett a Dohány utcai zsinagóga sírkertjében levő emlékfalunál a Budapesti Izraelita Hitközség elnöksége és elöljárósága. A kegyeletes megemlékezés résztvevőinek soraiban — a hitközség vezetőin kívül — ott voltak a fővárosi állami, párt-, tanácsi és társadal-mi szervek, továbbá a különböző egyházak képviselői is. Dr. Schöner Alfréd főrabbi, a Budapesti Rabidság elnöke mondott beszédet. A beszédet követően elhelyezték a kegyelet koszorúit az emlékfalnál. Az évforduló alkalmából ugyancsak megkoszorúzták a templom Wesselényi utcai árkádsorán levő, valamint a Wesselényi utca és Kertész utca sarkán, az iskolaépület falán elhelyezett emléktáblákat is, ahol annak idején a gettó kapui állottak. (MTI) Fotó: Gmnák László Eszmecsere - százmilliókról Lassan hagyományossá válik az iparban a munkásgyűlések tartása,a tanácskozási formaként, a mérlegkészítés és a feladatok számbavételének sajátos eszközeként. Nincs viszont ilyen hagyomány a szolgáltatások hatalmas területén, márpedig minek tekintsük az ingatlankezelést, hanem egyfajta, sokoldalú és sokat vitatott szolgáltatásnak. Ezért is érdemel meg néhány mondatot az a munkásgyűlés, amelyet tegnap délelőtt tartottak meg Kőbányán, s amelynek rendezője, „főszereplője” a X.—XVII. kerületi Ingatlankezelő Vállalat volt. Hogy valóban rendhagyónak tekinthető a tanácskozás, jelzi: a kerület országgyűlési képviselői csakúgy eljöttek, mint a két tanács és pártbizottság vezetői, s a Főváros Tanács ingatlankezelési főigazgatója. És eljött — természetesen — a vállalat vagy négyszáz dolgozója, öt évről hallani, további öt évre előregondolni, igazgatói beszámoló nyomán véleményt formálni. Szokás, néhol divat is: szidni az ingatlankezelést, felróni neki pazarlást, lassúságot, bürokratizmust. De lehet másról is szót váltani. Arról, például, hogy ebben a két kerületben, kétkezi munkások, töprengő műszakiak korszerűsítő munkamódszerei nyomán megszűnt olyan „magyar átok”, mint a függőfolyosók aládúcolása, nincs rá többé szükség. Vagy meghallgatni olyan „vállalkozás” születését, mint a szocialista brigádok egyikének vállalása, minta-házkorszerűsítés, „csak” a tervezett pénzből, „csak” határidőben és kifogástalanul. (Egyszer talán nemcsak minta lesz, hanem sorozat is ...) De lehet elidőzni olyan gondolatok társaságában is, minthogy: miként célszerű a legjobban beosztani a főváros házkezelésre kapott 53 milliárdját, s ebben is a két munkáskerület százmillióit, vagy miként lehetne előbbre lépni a felújítások gyorsításában, jobbításában, az emberek ösztönzésében és fegyelmezett munkára késztetésében ... Egy munkásgyűlésen, ahol 24 ezer bérlemény kezeléséről és 700 dolgozó „közönségkapcsolatairól” van szó, döntő, hogy a szolgáltatásjelleg gyarapodásáról, annak politikai jelentőségéről csakúgy szó essék, mint mondjuk a bérlőközösségek születéséről, vagy a közvagyon sajátos, IKV-beli védelméről. Első ilyen tanácskozás volt ez a főváros ingatlankezelésében, érdemes majd elemezniük a szakembereknek a forma eredményességét, a tájékoztatás véleménymondás ilyen jellegű lehetőségének a megteremtését — másutt is. A példa jó lehetőségeket ígér...— várkonyi — Híd-mementó 1945-ben a felszabadult főváros egyik legsúlyosabb vesztesége hídjainak pusztulása volt, hiszen jóformán megbénult a közlekedés Pest és Buda között. Annak ellenére, hogy a szovjet hadsereg pontonhidakkal biztosította a két part közötti forgalmat, nyilvánvalóvá vált: mielőbb stabil összeköttetést kell teremteni a Dunán. Az idő sürgetett, ezért a tervezők a leggyorsabb megoldást választották: nem a lerombolt hidak helyén, hanem a Parlamenthez közel jelölték ki az új híd felépítését. Azért erre a pontra esett a választás, mert itt viszonylag keskeny a folyó, és a meder sem volt tele roncsokkal. A kezdeti elképzelések szerint fajármokkal akarták a pilléreket megépíteni, ám később módosították a tervet, mert félő volt, hogy a zajló jég, valamint egy esetleg arra sodródó roncs kárt tesz a szerkezetekben. Az is közrejátszott az eredeti elképzelés elvetésében, hogy sem elegendő szakképzett ács, sem pedig megfelelő minőségű faanyag nem állt rendelkezésre, így inkább az acélszerkezetű pillérek mellett döntöttek. Az építkezés gyors ütemben, az időjárással dacolva folyt, az ott dolgozók — a napról napra növekvő infláció miatt — jóformán jelképes bérért végezték nagy erőfeszítést kívánó munkájukat. A munka 1945 májusában kezdődött, és 1946. január 2-án elkészült a Kossuth-híd, amelynek teljes hossza 400 méter volt, és legnagyobb pillérnyílása meghaladta a 80 métert. A hidat — amely a főváros közlekedése szempontjából óriási jelentőséggel bírt — már eleve nem állandó jellegűre tervezték. Így 1956-ban le is zárták a gépjárműforgalom elől, és bár egy ideig gyalogosok még használhatták, hamarosan minden közlekedést megtiltottak rajta. A Kossuth-híd lebontására 1960- ban került sor. 10