Magyar Hírlap, 1986. június (19. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-07 / 133. szám
MH melléklet timmoi csodák Van Baranya déli részén egy, a Drávaihoz tapadó sziget. Negyven falut ölel fel, s Ormánság a neve. Csodák világa volt hajdan ez a sziget, itt még az is előfordulhatott, hogy az ökrök nem szekeret, hanem lakóházat húztak olykor-olykor. Mert vesszőből fonott, betapasztott-bemeszelt falú házaikat az itteniek széles, vaskos talpfákra építették, és ha a Dráva gyakorta „meglátogatta” a magasabb földházat, az ormot — innen a kis táj neve —, ahova ház épült, ökröket fogtak elébe, s magasabb, kevésbé vízjárta helyre húzatták velük a hajlékot. A lakóházon kívül a régi ormánsági portának fontos része volt a kamra is, amely a szerszámok, termények raktározásán kívül rendszerint hálóhelyéül is szolgált egy-egy fiatal párnak. A szintén talpfákra épített tágas csűrök egyik felét istállónak használták. Természetesnek vesszük, hogy a fekete a gyász színe. Az Ormánságban 60—70 éveknek előtte még fehérben gyászoltak. Ugyanolyan maguk szőtte fehérben, mint amilyenből a tájnak az egész magyar népi viseletben egyedülálló női ruhadarabja, a bikla, a cipőt is eltakaró, talpig érő szoknya készült valaha. A csodáknak egyik tulajdonsága az illékonyság. Az Ormánság csodái is napjainkra a múlt ködébe vesztek, csak néhány maradt közülük. A kistáj ma is csöndes, nehezen oldódik, ma is sziget, a nyugalom szigete száguldó, gyorsan változó világunkban. Szlavón tölgy Elsőnek Vajszlóra mentünk, nem tudva, hogy még itt is találunk egyet a megmaradt csodákból. Egy csodálatos székelykaput, amin belül az erdészet telepe, irodái vannak. Történetét Túrós László, az erdészet vezetője mesélte el. — A kapu nemcsak azért épült, mert szerettünk volna valami egyedit, eredetit, egy bárhol összehegeszthető vaskapu helyett, hanem azért is, mert meg akartuk mutatni, hogy ennek megépítésére is kiválóan alkalmas a táj jellegzetes, itt nagyon szépen fejlődő ősi fafajtája, a szlavón tölgy. Szlavón tölgy. Ízlelgetem a kifejezést, még nem hallottam. A főerdész egyenesen lázba jön, ahogy erről a fáról kérdezem. — Szerintem ez Közép-Európa egyik legértékesebb — ha nem a legértékesebb — fája. Valaha erdőt alkotott az Adriaparti dalmát hegyeken. Azt a területet egykor az itáliai városállamok bírták, amelyek nagy kereskedő, hajósnépség voltak. Hajót építettek a fából, a hajdani őserdő mind beljebb és beljebb szorult a tengerpartról. E század elején már csak a Száván innen lehetett egybefüggő szlavón tölgyeseket találni. Nekünk is sikerült néhány száz hektárt megmentenünk, itt a Dráva bal partján. A másik értékes fánk a szlavóniai kőris. Ebből nem hajót építettek eleink, hanem a múlt század 80-as éveitől kezdve sportszereket — korlátot, gyűrűt, gerelyt — esztergáltak belőle. A vajszlói kőrist külön is jegyezték a faárutőzsdén, minőséget jelentett, ha a fát az itteni állomáson rakták be. „Qalitat a la Vajszló” — így érkeztek ide valaha a megrendelések. Túrós László zömök, sűrű férfi, a megye másik sarkában, Máriagyűdön született, Sopronban járt egyetemre, majd egy évtizeden át a Bükk erdeiben dolgozott, arról a vidékről hozta pedagógus feleségét is. Divatos manapság arról írni, miként keresik mellett, családos emberek helyüket a zaklatott világban. Enyhén őszülő hajú új barátom sohasem fog közéjük tartozni, neki nem lesznek „identitászavarai” addig, amíg erdő lesz ebben az országban. Majd szétfeszíti a tetterő, az alkotni vágyás. Megelégedettnek, boldognak látom. Amíg a kávét isszuk, hallom, hogy délutánra 150 katonát vár, akik tízegynéhány ezer tölgycsemetét emelnek majd ki, hogy aztán erdő legyen belőlük a hon másik táján. Jó három óránk van addig. Majláth-puszta felé vesszük az utat, ott legszebb a tölgyerdő. Borz, vadmacska, róka nyomán Az autót a Dráva töltésén állítjuk le, darabka papírt teszünk az ablaktörlő alá: „Budapesti újságírók Túrós László kísérésével”. „Ide már légvonalban csak 1 kilométer a jugoszláv határ, engem ismernek, ne őrizzék feleslegesen a határőrök a kocsit” — mondja magyarázólag Laci. A töltésen gyalogolunk pár száz métert. Közben Laci elmondja, hogy a szlavón tölgy koronáját — ami igen sűrű — magasan bontja, nemegyszer a fa tövétől mérhető 15—18 méterre. A fatörzs a tövétől egyenletesen vékonyodik, igen sudár, görcsmentes, egyenes ez a törzs. A belső részét az teszi igazán értékessé, hogy sűrű szövetű ugyan, de mégsem nehéz, s nem is hasad könnyen. Letérvén a töltésről, embertől alig járt erdei úton megyünk tovább. Ha ember nem is, vadon élő állat annál többet járja ezt az utat. Szarvas, őz, vaddisznó, borz, vadmacska és róka nyomát mutatja nekünk szló — Nézzétek! Ez egy templom ! A természet temploma! — kiáltja Süt a nap, az erdőben mégis alkonyati sötét van, a fák egymásba érő koronáján valami sejtelmes, lágy fény szüremlik csak át. Laci elmondja, hogy ugyan kicsi, de sűrű a szlavón tölgy koronája, így az aljanövényzet alig fejlődik ki az ilyen tölgyesekben. Ez a fa nagyon szereti a nedves talajt, de azt nem szereti, ha vízben állnak a gyökerei. Megtudjuk, hogy a Dráva menti vízrendezés alkalmával az erdészeket aligalig kérdezték, így veszélybe kerültek a tölgyesek, mert egyik helyen úgy sikerült, hogy túl száraz lett a talaj, a másikon meg nagyon nedves, s egyik állapot sem kedvez ennek a fának. Percekig beszélgetünk a sudár, 15—25 méter magas, karcsú, egyenes törzsű fák alatt, majd a töltés felé indulunk, s közben látjuk, amint egy 12 állatból összeverődött szarvascsorda szép nyugodtan átvág előttünk — úgy 50 méternyire — egy nyiladékon. Persze, ezek a fák sem halnak meg állva, a tölgyest ma is rendszeresen művelik, kitűnő bútoralapanyag. Annyit termelnek ki belőle, hogy lehetőleg az utódaink is láthassanak még szlavón tölgyből való őserdőt. Egyke Visszaindulunk Vajszlóra, de előtte betérünk Varga bácsi korcsmájába. „Ki a Varga borát issza — vágyik annak szíve vissza” — mondja a fagerendás mennyezetű ivó falán egy plakát. Nem bort kóstolunk, kezünkben söröskorsóval ülünk a veranda fonott karosszékeibe, hogy egy kicsit hallgassuk a korcsmárost. Az épület 140 éve szolgálja Bacchust és híveit, mostani gazdájának szépapja alapította, ő maga 50 éve enyhíti az erre járók szóráját. Mint mondja, már nem sokáig, eladná a jó forgalmú kocsmát, Harkányba települne öreg napjaira. Egyelőre annyi biztos, hogy Varga bácsi elköltözésével ugyancsak a múlté lesz egy ormánsági csoda, hiszen közel másfél évszázad után más család kezébe kerül majd a jóhírű italmérés. Vajszlón betérünk néhány percre a tanácshoz, s a nagyközséghez tartozó 12 (!!!) falu egyike, Kemse után érdeklődünk. Nem véletlenül. Az akkor 112 lelket számláló falucska neve a harmincas évek elején került a magyar szociográfiai irodalomba, Illyés Gyula, Kodolányi János, Kovács Imre, de főképp Kiss Géza révén. Ez utóbbi férfiú 1915-től 32 évvel későbben bekövetkezett haláláig a közeli Kákics község református lelkésze volt, s az ő 1917-ben írott, „Egyke” című cikkével indult meg a szociográfiai feltárása a jobbágyfelszabadítást követően előállott népességi változásoknak. Kovács Imre vezetésével 1935-ben egy falukutató csoport tagjai töltöttek több hetet Kemsén, azzal a szándékkal, hogy megkíséreljék kideríteni, mi is okozza az egykézést ezekben a falvakban? Összegzésükben azt olvashatjuk, hogy a jobbágyfelszabadítás után az egykori nincstelenek birtokosok lettek, és szinte azonnal rettegni kezdtek a birtok felaprózódásától. Ezért egyre fogyott a gyerek. Családonként legfeljebb egy született. Nem ritkán elvéreztek a sikertelen magzatelhajtáson áteső fiatalasszonyok. Erről híven tanúskodnak az egyházi anyakönyveknek a halálokot rögzítő rovatai. A ritka ikerszülésekből származó gyermekek egyike rendszerint még a keresztelés előtt meghalt rejtélyes körülmények között. „Hat hetet töltöttem el ez év januárjában és februárjában az Ormánságban, ahol ennek a szép kis Magyarországnak a legpiszkosabb falvaival kellett találkoznom.” Ezt a mondatot Móricz Zsigmond írta le a Kelet Népe 1938. évi 7. számában. Másfajta benyomásai lennének e Móricznak most, 48 év után a mai Ormánságról? Minden bizonnyal, hiszen ma egyáltalán nem piszkosak a dél-baranyai kis táj falvai. Az utcákon nem ritka a járda, annak ellenére, hogy a sajátos és a tervszerűséget ugyancsak nélkülöző építkezési forma alig hagyott helyet neki. Az árkok ki vannak takarítva, itt-ott aprócska, rendben tartott virágágyásokat látunk a házak előtt, a kertekben megmetszett fák várják a virágzást. Jobb, megnyugtatóbb tapasztalatokat szerezhetett volna tehát Móricz, de a piszok, az elhanyagoltság hiányában bizonnyal feltűnt volna neki más. A csőrül. A számítástechnikán kívül talán egyetlen emberkéztől való instrumentum gyártása sem fejlődött annyit az utóbbi húsz évben, mint a házon belüli szórakoztatás eszköztára. Hi-fi tornyok, lézeres lemezjátszók, rafinált magnetofonok özönlötték el a lakásokat. Úgy vettük észre, hogy ezekből a ma 118 lakosú Kemse községbe egy sem jutott. Toporogtunk az alkonyati borulatban a falucska kicsiny temploma mellett, a férfi-tenyérnyi „főtéren”, és fejbekólintott a csönd, melyet tömörnek, keménynek és örökkévalónak éreztünk. Az élet rendje, hogy ahol öregek élnek, fiatalok is laknak. Lehet, hogy ez Kemjén nem így van? — kérdeztük megismerkedésünk után Tömös Mikó Lászlótól, a falu elöljárójától. — Igen magas nálunk az átlagéletkor, itt fejreáll a korfa. Magam az ötven esztendőmmel a fiatalabbak közé tartozom. Tudom, hogy falunk nevét az egykézés tette hírhedtté. Változott-e azóta a világ? Emberek megkövesedett szokásait egy-két évtized alatt végzett felvilágosító munkával nem lehet megváltoztatni. Nagyon kevés most is a falunkban az általános iskolás korú gyermek. Valószínű, ennek az az oka, hogy az ötvenes évek elején az akkori fiatalabb korosztályból sokan eltelepültek a faluból, s a népesség termékeny korosztálya nem kapott utánpótlást. Hosszú ideig én sem éltem idehaza, de mert nőtlen vagyok, szüleim házát megörökölve, hazatelepedtem. Mi lesz a Kemse sorsa? Bízom benne, hogy falum fönnmarad, ha más módon nem, de lesz belőle üdülőfalu, ahol a nagyváros zajától megcsömörlött emberek hétvégeken jól érzik magukat. Mint utazni vágyó gyermek- nek, később országot járó fel-nőttnek, sokszor megakadt a szemem a menetrend egyik 2 mezőjén: Sellye—Drávasztára v —Zaláta. Különleges falune- £ vek, s nékem, a Debrecen kör- * nyékén nevelkedőnek, valamit irdatlan messzeségbe tűntek a hajdani négy nagy folyó egyiekének partján elterülő telepünlések. Múltak az évek, s most, már túl a negyvenen jutottam el a furcsa nevű faluba, Zala- Jára, de nem vonattal, mert a ^ vasutat másfél éve megszünetették. * — Mit jelentett valaha a £ sínpáron futó vasparipa ezek- ° nek a Dráva menti aprófalvaknak? — A folytonos, rendszeres és természetes kapcsolatot a világgal — válaszolta minden gondolkodás nélkül Tapesch Ottó il iskolaigazgató. re Megtudhattuk, hogy a vonat 1895 karácsonya óta híven szolgálta a falvak lakóit, árut lehetett vele szállítani a városok piacaira, közvetlen összeköttetést jelentett a megyeszékhelylyel, a fővárossal. Manapság, ha valaki Zalátáról Budapestre akar menni, s ott ügyeit délelőtt akarja intézni, előtte való napon kénytelen elindulni, mert a Vajszlóról fél öt előtt néhány perccel elmenő vonathoz nem indul innen autóbusz. Akárcsak az őrségben, itt is egy egész kistájat kapcsoltak ki az ország vérkeringéséből a vasút megszüntetésével. Tovább fűzzük a szót, s hamarost kiderül az is, hogy az igazgató — aki az idén nyugdíjba készül, s életének jó három évtizedét töltötte Zalátán — a falukrónika írója. Tíz éve is elmúlt már, hogy Baranyában, a megyei tanács felkérésére, a falvakban megörökítik — évente néhány gépelt oldalon — a legfontosabb történéseket. E feljegyzések kortörténeti dokumentumokká lettek. Ilyen a zalátai falukrónika is, amelyből megtudhatjuk például, hogy a helyi takarékszövetkezetben tavaly szilveszterkor 4 millió 79 ezer forint betétet őriztek. Zalátán 374-en laknak, így hát mindenkinek van a takarékban valamivel több, mint tízezer forintja. Elszakadt köldökzsinór A falvak képe szinte mindig árulkodik arról, hogy szorgalmas nép lakik-e bennünk, s a lakók áldoznak-e éltük színterének csinosítására? Hát... a falu felénk, az éppen csak odalátogató idegenek felé fordított képéből arra kell következtetnünk, hogy a zalátaiak nem módosak, és nem is nagyon törődnek a falujukkal. Csendes, majdnem álmos község benyomását keltette bennünk, elképesztő méretű főterével, az annak sarkában megbúvó játszótéren hancúrozó néhány gyerekkel. Rajtuk s az irokpart gyér füvét tépdeső lilafalkán kívül egyéb élőlényt sem is találtunk, míg rá nem éltünk az igazgató úrra. ő is az iskola hátsó traktusában levő lakása előtt ült egy hokedin, csendben, mélázva, mint ki beletörődve hagyja, hogy el folljon mellette az idő. Zaláta 1952-ben a munka ünnepén nyílott ki a fényre, azóta ni ágit villany házaiban. Két múlva buszjárat követte a flágosságot, még egy köldöksinór az akkor még meglevő asút mellé, ami a falut a világot összekapcsolta. Későn jöttk a technika eme áldásai, mondhatnánk, s ebből követeztethetnénk, hogy igencsak smaradott lehetett e Dráva lenti helység Felületes lenne következtetés, hiszen Zalátánk már 1826-ban olyan iskolái volt, amely önálló tanítót fglalkoztatott. A következő eztendőben akkora árvíz pusztott, hogy a református parota udvarán épített kemencéin halak úszkáltak. * Hétköznapi csodák földjén irtunk, emberek teremtette ódákat láttunk. Otthonát, falját, hazáját szerető emberkel ismerkedtünk, egy kiiny darabjával az országnak. Fotó: Sárközy György / H3H Fotó: Sárközy György