Magyar Hírlap, 1987. február (20. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-14 / 38. szám

6M■niyiDHlÍRIAI 1987. február 14., szombat KULTÚRA - MŰVÉSZET Szabóky a Játékszínben A kis színpad pöffeszkedő nagyszínházi teret imitál. A tenyérnyi játékhely úgy tesz, mintha pazar bankárvilla sza­lonja lenne; pompás kertet sej­tet a háttér, elegánsan ívelt lépcsőfeljáró utal a ház kitudja­­hány szobájára, és a bútorokon csillog az aranyozás. Mégis árulkodóan talmi az egész — és félreértés ne essék, ez nem a mostoha körülményei kötött­ségében vergődő Játékszín jobb sorsra érdemes igyekezetének hiábavalóságát bizonyítja. Kiss Kovács Gergely éppenhogy ki­használja a színtér képtelensé­gét, és olyan ironikus nagyvo­nalúsággal szuszakolja bele Szabóky Zsigmond Rafael re­zidenciáját, hogy ez a szűkre­­szabott kereteinek fittyet hányó enterieur a játékban mindunta­lan leleplezi önnön erőszakolt­­ságát. A díszlet azért tehetsé­ges, mert a szükségből alapve­tő színpadi erényt kovácsai, fi­nom határozottsággal fejezi ki Szomory Dezső darabjának lé­nyegét. Mert mi a Szomory trilla­drámáinak titka? Mi az, ami e káprázatos modorosság-magas­ságokba emelkedő, lenyűgöző­en affektált színművek meg­annyi nárcisztikus, magát elké­pesztő tirádákra gerjesztő alak­ját mégiscsak összeköti az élettel? Hogyan lehetséges, hogy ez a merő-merő stílus, ez az önkörébe szédült bravúráriá­­zás, ez a szenvedelmes tocsogás a lélek lavórjában, végső soron és mindennek ellenére sokkal többet ad tűnő szinikáprázat­­nál? Verebes István produkciója rendkívül intelligens választ ad ezekre a kérdésekre. Megmutat­ja ugyanis, hogy a látszólag agyonstilizált Szomory zseniali­tása pontosan abban rejlik, amiben a drámairodalom leg­­nagyobbjaié: sajátos nyelvi struktúrájával, a szecessziót mámoros öltésekkel önnön írói alkatára szabó ábrázolásmódjá­val először egy átpoetizált vi­lágot teremt — és abban, annak öntörvényei között mégis a szá­munkra ismerős valóságot mű­ködteti. Ennek a valóságnak az elemei pedig éppen attól kap­nak különös fényt és kiemelést, hogy olyan rendhagyó stíluskö­­z­eg­ben kerülnek elénk. A szín­háznak tehát mindenekelőtt vállalnia kell az író stílus­ tála­­lását, ha úgy tetszik, forma­nyelvét, és csak azon keresztül juthat el a drámaiságig. C­sakhogy a magyar színész (elnézést a talán túlságosan általánosító fogalom­hasz­nálatért), nemigen tud mihez kezdeni a stílusokkal. A mi is­kolánk lényegében két szélső pólust ismer — nevezzük in­kább hangvételnek —, mégpe­dig a hétköznapi realizmust és az emelt, „fentebb” ábrázola­tot. Ami e kettő között van, il­letve lehet, az mindig is bizony­talan és maszatos. A hazai szín­padon többnyire már az is gon­dot jelent a színésznek, hogy a szenvedélyt ne patetizálja el; az iróniát, a groteszket pedig ne szállítsa le viccelődéssé. És ami­kor valamely előadásban vala­mely alakítás megfelel az érzé­keny stíluskívánalmaknak, még mindig látnunk kell, hogy az együttes nem beszél egyazon nyelven. E kitérőt azért kellett meg­tennem, hogy Verebes legfonto­sabb rendezői eredményét je­lezhessem. Azt tudniillik, hogy a Játékszínben ez alkalommal összeverbuvált csapattal létre­hozta a Szomory-stílust. Nem minden ponton egyforma in­vencióval, nem minden figurá­ban azonos „paraméterek” kö­zött. Az élvezetes stílusjáték önmagán belül korántsem egy­séges, rikítóbb és halványabb rajzolatok váltakoznak. De mindenki jelen van. De az egyéni, alkati különbözősége­ket — például a fergeteges, ám kissé túltengő Schubert Évát (Berta), és mondjuk a kevésbé karakteres Fazekas Zsuzsannát (Teri) — is sikerül a rendező­nek a szituációk hitelkeretein belül tartania. Mindenki „ren­delkezik” a játékban figurája megélt sorsának azzal a valódi­ságával, amely elég erős ahhoz, hogy átüssön a modorokon, és kinek-kinek személyes kisvilá­­gát elfogadtassa a harsány Szo­mory-paletta egészében. Mar­gittai Ági finom, az áldozatsze­repet szinte mazochisztikusam kihívó Magda, Vándor Éva szá­mító nőiességgel zsákmányszer­zésre induló, kezdő femme fa­tale Diane, Bajor Imre a feu­dális vazallus ura iránti túl­csorduló rajongását egy pesti zugügyvéd dörzsöltségébe oltó Verpeléty. Komolyabb hiány­érzetet egyedül Kállay Bori hagy maga után, mert Melinda jól komponált belépőjét köve­tően nagyon hamar megelég­szik egy műlovarnő formátu­mával. V­erebes és színészei munkájá­ban az a legmeggyőzőbb, ahogyan felfedezik a Szomorú­­alakok svádája és önfelmagasz­­tosítása mögött, a szűnni nem akaró szereplésvágyukból táp­lálkozó mesterséges kalamajká­ik mögött a valódi, mélyebben emberi zűrzavart. Állandó fé­lelmüket attól, hogy keveseb­bek a kelleténél, hogy nem jut­nak eléggé érvényre, hogy nem éreznek és szenvednek megfe­lelő hőfokon. Folytonos létiga­zolásban élnek, ezért minden lárma, ezért minden sirám. Na­gyon szeretnének lenni valakik, és ennek mindig rosszul, min­dig egymás rovására látnak neki. A rendező jól látja: a cím­szereplő Szabóky Zsigmond Rá­­faelnek, a hazárdőr életmű­­vésznek sem az a valóban lé­nyeges meghatározója, hogy körüldongják-fonják-zsoloz­­mázzák a nők. Ezeknek a lá­nyoknak és asszonyoknak ő csupán ürügy önmaguk helyé­nek kijelölésére. Általa, az idol által akarnak meghatározódni. S ő, a nagy Rafael csak attól lé­tezik, hogy fétist csinálnak be­lőle. Végvári Tamás alakítása különleges teljesítmény. Ugyanis a „papírforma” szerint Szabóky egyszerűen nem az ő szerepe. Végvárit az alkata egy­általán nem predesztinálja en­nek a hím nagyvadnak, ennek a gátlástalan, fölényes sikerem­bernek az előállítására. Követ­kezésképp be kell érnie a pusz­ta színészi tehetségével. És eb­ből a „kényszerhelyzetből" frappáns, tartalmas megoldás születik. E­z a Szabóky mind fáradtab­­ban igyekszik megfelelni annak a képnek, amelyet szű­­kebb és tágabb világa festeni akar róla. De a hatásos beállí­tás, a póz máza alatt egy öre­gedő kisfiú szorong. Aki épp­úgy fél a magánytól, az imázs­­vesztéstől, mint környezetében bárki. Akiben egyre erősebben él a szörnyű gyanú, hogy ő tu­lajdonképpen nincs. Csak a maszkok működnek ideig-órá­­ig. Végvári játékának azok a legszebb pillanatai, amikor Sza­­bókyja mind reménytelenebből próbál átmenekülni egyik „alakváltozatából” a másikba, amikor a levitézlett bankvezér­ből egy Krúdy-hős, egy Alvin­­czy Eduárd, majd az amerikai elutazás előtt egy kvázi maffió­zó bőrébe, gesztuskészletébe bú­jik — s még azt is tudja, hogy mindez hiába. Verebes tökéletesen zárja le az előadást. Nagymama és Nagypapa (Koós Olga és Bozó­­ky István) díszmagyarban, — két megkövült lelet az ancien régime-ből — egymás mellett, kézenfogva elüldögélnek a fel­­bolydult család romjain, kime­revedve, mint a rendíthetet­len hűség egyszerre megkapó és valószínűtlen szobái. Mészáros Tamás Lil­i Lenin úgy igazán Margittal Ági és Bajor Imre Fotó: Szegő Erika ­ Színház, képzőművészet Szocialista országok csereprogramja Szocialista országokbeli szín­házi társulatok, zenei együttesek fellépései, képző- és iparművé­szeti bemutatók ga­zdagítják az idén is a hazai művészeti prog­ramokat. Az idei kínálatból — gazdag­ságával és sokszínűségével egy­aránt — kiemelkedik majd a szovjet kultúra hónapja. Már for­málódik az októberben kezdődő seregszemle programja: e szerint hazánk vendége lesz ősszel egye­bek között a Bolsoj Színház ope­ratársulata, fellépnek a moszk­vai Kisszínház művészei, s a Mojszejev együttes A nagy októ­beri szocialista forradalom 70. évfordulójához kapcsolódik majd az a nagyszabású kiállítás, amely Művészet és forradalom címmel ad áttekintést a szovjet képzőmű­vészet eredményeiről. A Műcsar­nok valamennyi termét megtöltő gazdag anyagban az 1920-as, 1930-as évek modern művészi tö­rekvéseit reprezentáló alkotások is helyet kapnak. A baráti országok színházmű­vészetéből adnak ízelítőt idén az NDK-beli Gorkij Színház őszi vendégjátékai, a nyitrai Bogár Színház, az Újvidéki Szerb Nem­zeti Színház, a gdanski Wybrzeze Színház, valamint a bolgár Álla­mi Szatirikus Színház tavaszi fel­lépései. E programok viszonzásaként magyar művészeti és kulturális bemutatókat tartanak több szo­cialista országban Február végén például a Győri Balett négy alka­lommal lép a moszkvai közönség elé, a Magyar Állami Operaház balettegyüttese pedig jugoszláv városokban vendégszerepel. Jövőre egyébként a szocialista országok közül az NDK-ban és Bulgáriában, 1989-ben Csehszlo­vákiában és Kubában, 1990-ben pedig a Szovjetunióban és Kíná­ban rendezik meg a magyar kul­túra és művészet több napos se­regszemléjét. (MTI) Filmlevél Ma este mutatják be a Já­tékfilmszemle műsorában a Banánhéjkeringő című produk­ciót, s amennyire előzetesen megítélhető, alighanem egyma­gában fogja képviselni az új magyar filmek mezőnyében a társadalmi szatírát. A műfaj­tól való tartózkodásra itt és most — „jelenlegi körülmé­nyeink között”, ahogy monda­ni szokás — ezer és egy ok akadhat, szakmai éppúgy, mint lélektani. Bacsó Pétert min­denesetre egyik sem tántorít­hatja el kedvenc műfajától, ő láthatóan ott folytatja, ahol a hetvenes években abbahagyta. Lassan negyedszázados és meg­lehetősen termékeny rendezői pályáján időről időre kísérle­tet tett tragikusabb (többnyi­re a közelmúlt történelméhez kötődő) témák feldolgozására is, de ugyanakkor a legfris­sebb jelen társadalmi zavarai­nak publicisztikus-szatirikus „kimazsolázásáról” sem tud, akar lemondani. Mai hétköznapjainkban ját­szódó társadalmi szatírái közel sem mindig sikeredtek tökéle­tesre, s akadt néhány olyan filmje is, melyekről e hasábo­kon csak a teljes elkeseredés hangján szólhattunk. Ami azt illeti, a Banánhéjkeringő sem hibátlan alkotás, de sokkal kel­lemesebb élményt ad, mint né­hány korábbi, láthatóan kap­kodva készített szatírája. Ba­csó érdemein túl bizonyosan része van ebben a kor, a kor­ízlés alapos megváltozásának is. A hatvanas-hetvenes évek erős mezőnyében az ötletei nemegyszer felszínesnek lát­szottak, míg napjaink igencsak alászállt színvonalához képest Bacsó szakmailag időközben megerősödött, eszközeit már akár egyfajta állandóságnak is tekinthetjük. Ma tévében és moziban a humor legbiztosabb forrása az alpári ízléstelenség, s az ez irányú hazai termé­sen túl ezt képviseli a neki­szabadult kommersz­ behozatal is. Ilyen körülmények között ragaszkodása a társadalmi sza­tírához, a társadalmi ellent­mondásokban rejlő humorfor­rásokhoz már tiszteletre méltó következetességnek számít. Láthatóan nem áll szándéká­ban alálicitálni a színvonalnak — humora „javíthatatlanul” politikai töltésű, létező társa­dalmi zavarokhoz kötődik, egy valós világ fonákságait céloz­za meg. Meghatódni ettől túl­zás lenne, de említés nélkül sem kell feltétlenül hagyni. A Banánhéj keringő főszerep­lői alapvetően három rétegből, a kórházi orvosok, a rendőr­tisztek és a vezető funkcioná­riusok közül kerülnek ki, s ál­landó konfliktusaik-kiegyezé­­seik között Sodródik a banán­­héjnyi félreértésen megcsúszott főhős. A húr örökösen meg­feszül, már-már szakadni lát­szik, aztán valaki — többnyi­re a háttérből — mégis csak enged rajta, a nyílt konflik­t­uyut­­­tás elmarad, s a félreértések, mosolygós kötélhúzások szép csendben folytatódhatnak, leg­pontosabban talán így lehetne összefoglalni a film meséjét, s erre igazán nehéz lenne azt mondani, hogy kiagyalt, élet­idegen fikció. Olyan világban keringőznek a Banánhéj kerin­gő szereplői, amelyben magas kitüntetés és nyugdíjazás, ön­ként vállalt fegyelmi és má­sutt váró előléptetés, bizalmat­lan faggatódzás és cinkos ösz­­szekacsintás rendszerint együtt jár, összetartozik. Bacsó nem „leleplez”, hanem — leg­alábbis filmje legjobb pillana­taiban — tűnődő derűvel tár fel olyan mechanizmust, me­lyet láthatóan jól és belülről is ismer. Mely egyszerre „csúsztat” és védi s aligha is­merhető meg távcsőnyi távol­ságból, a kívülállás pózát eről­tetve. A védett burokból kizuhanó, de végül mégis „puhára eső” kórházi orvos történetét olyan kórházi, szerelmi, politikai rendőrségi és egyéb epizódok szegélyezik, melyek egyike­­másika bizony elég erőltetett­­nek hat. Bacsó Péter ezúttal sem tudott lemondani erényei­bájáról, a tetszetősnek vélt öt­letek túlzsúfolásáról, halmozó egymásra dobálásáról. Látha­tóan mindent szeretne belegyö­möszölni filmjébe, amit az amúgy is szerteágazó témáról látott, hallott, eszébe jutott. Filmje így sajnálatosan hosz­­szadalmas, a kétórás időtartam jóindulatúan számolva is bő félórával hosszabb a kelleté­nél, a témában rejlő lehető­ségnél. Talán ez a legsúlyo­sabb kifogás, amit filmje el­len emelhetünk. Az amatőr fő­szereplő — Dés Mihály spa­nyol fordító és alkalmankénti filmkritikus — igen meggyő­zően játszik, alakítása a film nagy nyeresége. Az orvosok, rendőrök, vezető káderek és maszekok karát, ahogy mon­dani szokás, a „legjobb nevek" játsszák el — többnyire jó kö­zepesen. Bacsó Péter e film­jében láthatóan igazi elemé­ben van, érti és szereti azt, amit csinál, s önmagában ez sem kis dolog. Hegyi Gyula XX W­VC Banánhéjkeringő Egy sebészorvos és egy nagyon fontos páciens lába — Jelenet a ifi Au I An IIII nul Budapest köszönti­­Berlint „Budapest grüsst Berlin!" — ez a jelszó olvasható az idén — egész évben — a 750. jubi­leumát ünneplő német főváros üdvözlésére, az ottani Magyar Kultúra Házának üvegfalain. A kiállítási plakát pedig öles be­tűkkel hirdeti: „Piroska Szántó — Malerei, Grafik, Illustratio­nen”. És aki betér a Karl Liebknecht Strassén a földszin­ti galériába, valóban a szá­munkra közismert és közked­velt művész életművének átte­kintő keresztmetszetét kapja. Mert itt van a hetvenes évek elejéről a Szerelmesek gyász­fekete alapra rajzolt, arannyal glóriázott élet-halál-tánca. És itt a Spanyol képek mediter­rán színorgiában, vakító fény­­özönben tobzódó útinapló-ka­­valkádja. Természetesen nem hiányozhatnak az Elfelejtett album elnevezésű sorozat sár­­gult-barnult „családi fénykép­­felvételei” sem, a csupafodor­­ruhájú, malomkerékkalapos mamával, nyalka bajszú, ke­ménygalléros, snájdig papával, obligát oválfoglalatban. És min­dennek ellenpontozásaként ott vannak — mert n­em maradhat­nak el — a nagykendős, sok­szoknyás, súlyos léptű Bajóti asszonyok, a pályakezdeti ko­fahajó fáradt, gürcölő figurái­nak mostani, kései utódai. .. Ezeket látva — merem állí­tani — az ottani látogatók is minden bizonnyal, annyira meg­szeretik majd ezt a szókimon­dó, őszinte művészasszonyt, ahogyan mi — magyarok — is régóta szívünkbe zártuk. Amint azt szívélyes tárlatve­zetőmtől — Szolnoki Verától, a ház kiállításokkal foglalkozó munkatársától — megtudom, a december közepén tartott meg­nyitóra eljött a festőnő is, fér­jének — Vas Istvánnak — pe­dig költői estje volt, szép szá­mú közönség jelenlétében. Feb­ruár közepétől március idusáig Vasarely-tárlat csalogatja az NDK fővárosának lakóit, pla­kátján az elmaradhatatlan, de­koratív zebrákkal, a Szépmű­vészet­i Múzeum színvonalas és gazdag anyagából. Azután Ka­locsa népművészete következik, majd pedig az itthon is, hatá­rokon túl is port kavart új­hullám: a „festői szenzibilitás" ifjú képviselőinek kollekciója, a Műcsarnok rendezésében. Kortárs kerámiai bemutató is is lesz aztán Pécsről, az ottani biennálék anyagából válogatva. Ősszel már az új szezon a konstruktivizmus égisze alatt, a Kassák-évforduló jegyében in­dul, párhuzamos tárlatokkal a Marstallban és a Magyar Kul­túra Házában, a berlini Aka­demie der Künste szakembe­reivel karöltve. Előadás-sorozat­ra is sor kerül: a Magyar Nem­zeti Galériából a téma legjobb ismerője — Bajkay Éva — be­szél majd német nyelven a ma­gyar művészről, a Zichy-kas­­télybeli Kassák-múzeumból Csaplár Ferenc tart ismertetést, egy Budapesten végzett berli­ni művészettörténésznő — Ire­ne Rübbert — pedig a külföld szemszögéből, Kassák egyete­mes jelentőségét méltatja majd. Berlin nyugati felében sem hiányoznak a magyar kortárs képzőművészeti bemutatók. Nem először írok lapunk ha­sábjain az Eremitage Galériá­ról, amelynek orosz származá­sú tulajdonosa régóta rendsze­res és bevált partnere az ille­tékes magyar rendezőszervek­nek. Az év végén Nádler István magánkollekcióját tekinthették meg itt a nyugat-berliniek a Seesener Strassén, jelenleg Bak Imre mutatja be művészi fej­lődésének legújabb stációit, a geometrikus absztrakciótól egy­fajta újszerű, eklektikus exp­­resszionizmus felé. A Paranorm Galéria viszony­lag ifjabb társa a régebbiek­nek, de máris felzárkózott az élvonalba. A Berliner Kunst­blatt negyedévenként megjele­nő, színes, reprezentatív kiállí­tási kalendáriuma is számon tarja, s a Lützovo Strassén ren­dezett tárlatokat egész oldalas reprodukciókkal reklámozza. Most a budapesti filmrendező­­színész-festő, a sokodalú Li­­sziák Elek önálló kiállítását láthatták itt az erre járók egy hónapon keresztül: Hommage a Franz Kafka összefoglaló címmel. A betérőt a félemeleti kamararészlegről lelógó, padló­tól plafonig érő irattartók osz­lopként magasodó füzére fo­gadta frappáns rendezői öt­letként. A falakon pedig érzé­keny tollrajzok idézték a nyo­masztó kafkai víziót, ellensú­lyozásukra humoros karikatú­rák rímeltek a szemközti para­vánokról és pasztellszínekből szőtt olajképek — afféle elvont városlátomások — mellett vi­deofilmek nonstop vetítése ma­rasztalta a látogatót. A tárlat sikerét bizonyítja, hogy Lisziák Elek 1989-re egy újabb bemu­tatkozásra is meghívást kapott, ottléte alatt pedig felkérték színházi plakátok tervezésére is, egy Alwin Albee- és egy I­onesco-darabhoz. A magyar tárlat „cseregye­rekeként” rövidesen hármas bemutató lesz Budapesten. Hermann Theis eredetileg geo­détaként végzett, de feladta mérnöki foglalkozását, és sza­badúszóként kizárólag a művé­szetből, a művészetnek él. A legutóbbi két év terméséből rendkívül érzékeny kolorittal készült, l­raian absztrakt fest­ményeit hozza Budapestre — variációkat a négy évszakra­, társa pedig a rendkívül érde­kes és egyedi — mert hátulról is megvilágított és így változó, figurális kompozíciókat festő Norbert Hoetmar, valamint a tárgyakat is latba vető, „új­vad” Ralf Roszius lesz. Wagner István

Next