Magyar Hírlap, 1987. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-14 / 38. szám
6M■niyiDHlÍRIAI 1987. február 14., szombat KULTÚRA - MŰVÉSZET Szabóky a Játékszínben A kis színpad pöffeszkedő nagyszínházi teret imitál. A tenyérnyi játékhely úgy tesz, mintha pazar bankárvilla szalonja lenne; pompás kertet sejtet a háttér, elegánsan ívelt lépcsőfeljáró utal a ház kitudjahány szobájára, és a bútorokon csillog az aranyozás. Mégis árulkodóan talmi az egész — és félreértés ne essék, ez nem a mostoha körülményei kötöttségében vergődő Játékszín jobb sorsra érdemes igyekezetének hiábavalóságát bizonyítja. Kiss Kovács Gergely éppenhogy kihasználja a színtér képtelenségét, és olyan ironikus nagyvonalúsággal szuszakolja bele Szabóky Zsigmond Rafael rezidenciáját, hogy ez a szűkreszabott kereteinek fittyet hányó enterieur a játékban minduntalan leleplezi önnön erőszakoltságát. A díszlet azért tehetséges, mert a szükségből alapvető színpadi erényt kovácsai, finom határozottsággal fejezi ki Szomory Dezső darabjának lényegét. Mert mi a Szomory trilladrámáinak titka? Mi az, ami e káprázatos modorosság-magasságokba emelkedő, lenyűgözően affektált színművek megannyi nárcisztikus, magát elképesztő tirádákra gerjesztő alakját mégiscsak összeköti az élettel? Hogyan lehetséges, hogy ez a merő-merő stílus, ez az önkörébe szédült bravúráriázás, ez a szenvedelmes tocsogás a lélek lavórjában, végső soron és mindennek ellenére sokkal többet ad tűnő szinikáprázatnál? Verebes István produkciója rendkívül intelligens választ ad ezekre a kérdésekre. Megmutatja ugyanis, hogy a látszólag agyonstilizált Szomory zsenialitása pontosan abban rejlik, amiben a drámairodalom legnagyobbjaié: sajátos nyelvi struktúrájával, a szecessziót mámoros öltésekkel önnön írói alkatára szabó ábrázolásmódjával először egy átpoetizált világot teremt — és abban, annak öntörvényei között mégis a számunkra ismerős valóságot működteti. Ennek a valóságnak az elemei pedig éppen attól kapnak különös fényt és kiemelést, hogy olyan rendhagyó stílusközegben kerülnek elénk. A színháznak tehát mindenekelőtt vállalnia kell az író stílus tálalását, ha úgy tetszik, formanyelvét, és csak azon keresztül juthat el a drámaiságig. Csakhogy a magyar színész (elnézést a talán túlságosan általánosító fogalomhasználatért), nemigen tud mihez kezdeni a stílusokkal. A mi iskolánk lényegében két szélső pólust ismer — nevezzük inkább hangvételnek —, mégpedig a hétköznapi realizmust és az emelt, „fentebb” ábrázolatot. Ami e kettő között van, illetve lehet, az mindig is bizonytalan és maszatos. A hazai színpadon többnyire már az is gondot jelent a színésznek, hogy a szenvedélyt ne patetizálja el; az iróniát, a groteszket pedig ne szállítsa le viccelődéssé. És amikor valamely előadásban valamely alakítás megfelel az érzékeny stíluskívánalmaknak, még mindig látnunk kell, hogy az együttes nem beszél egyazon nyelven. E kitérőt azért kellett megtennem, hogy Verebes legfontosabb rendezői eredményét jelezhessem. Azt tudniillik, hogy a Játékszínben ez alkalommal összeverbuvált csapattal létrehozta a Szomory-stílust. Nem minden ponton egyforma invencióval, nem minden figurában azonos „paraméterek” között. Az élvezetes stílusjáték önmagán belül korántsem egységes, rikítóbb és halványabb rajzolatok váltakoznak. De mindenki jelen van. De az egyéni, alkati különbözőségeket — például a fergeteges, ám kissé túltengő Schubert Évát (Berta), és mondjuk a kevésbé karakteres Fazekas Zsuzsannát (Teri) — is sikerül a rendezőnek a szituációk hitelkeretein belül tartania. Mindenki „rendelkezik” a játékban figurája megélt sorsának azzal a valódiságával, amely elég erős ahhoz, hogy átüssön a modorokon, és kinek-kinek személyes kisvilágát elfogadtassa a harsány Szomory-paletta egészében. Margittai Ági finom, az áldozatszerepet szinte mazochisztikusam kihívó Magda, Vándor Éva számító nőiességgel zsákmányszerzésre induló, kezdő femme fatale Diane, Bajor Imre a feudális vazallus ura iránti túlcsorduló rajongását egy pesti zugügyvéd dörzsöltségébe oltó Verpeléty. Komolyabb hiányérzetet egyedül Kállay Bori hagy maga után, mert Melinda jól komponált belépőjét követően nagyon hamar megelégszik egy műlovarnő formátumával. Verebes és színészei munkájában az a legmeggyőzőbb, ahogyan felfedezik a Szomorúalakok svádája és önfelmagasztosítása mögött, a szűnni nem akaró szereplésvágyukból táplálkozó mesterséges kalamajkáik mögött a valódi, mélyebben emberi zűrzavart. Állandó félelmüket attól, hogy kevesebbek a kelleténél, hogy nem jutnak eléggé érvényre, hogy nem éreznek és szenvednek megfelelő hőfokon. Folytonos létigazolásban élnek, ezért minden lárma, ezért minden sirám. Nagyon szeretnének lenni valakik, és ennek mindig rosszul, mindig egymás rovására látnak neki. A rendező jól látja: a címszereplő Szabóky Zsigmond Ráfaelnek, a hazárdőr életművésznek sem az a valóban lényeges meghatározója, hogy körüldongják-fonják-zsolozmázzák a nők. Ezeknek a lányoknak és asszonyoknak ő csupán ürügy önmaguk helyének kijelölésére. Általa, az idol által akarnak meghatározódni. S ő, a nagy Rafael csak attól létezik, hogy fétist csinálnak belőle. Végvári Tamás alakítása különleges teljesítmény. Ugyanis a „papírforma” szerint Szabóky egyszerűen nem az ő szerepe. Végvárit az alkata egyáltalán nem predesztinálja ennek a hím nagyvadnak, ennek a gátlástalan, fölényes sikerembernek az előállítására. Következésképp be kell érnie a puszta színészi tehetségével. És ebből a „kényszerhelyzetből" frappáns, tartalmas megoldás születik. Ez a Szabóky mind fáradtabban igyekszik megfelelni annak a képnek, amelyet szűkebb és tágabb világa festeni akar róla. De a hatásos beállítás, a póz máza alatt egy öregedő kisfiú szorong. Aki éppúgy fél a magánytól, az imázsvesztéstől, mint környezetében bárki. Akiben egyre erősebben él a szörnyű gyanú, hogy ő tulajdonképpen nincs. Csak a maszkok működnek ideig-óráig. Végvári játékának azok a legszebb pillanatai, amikor Szabókyja mind reménytelenebből próbál átmenekülni egyik „alakváltozatából” a másikba, amikor a levitézlett bankvezérből egy Krúdy-hős, egy Alvinczy Eduárd, majd az amerikai elutazás előtt egy kvázi maffiózó bőrébe, gesztuskészletébe bújik — s még azt is tudja, hogy mindez hiába. Verebes tökéletesen zárja le az előadást. Nagymama és Nagypapa (Koós Olga és Bozóky István) díszmagyarban, — két megkövült lelet az ancien régime-ből — egymás mellett, kézenfogva elüldögélnek a felbolydult család romjain, kimerevedve, mint a rendíthetetlen hűség egyszerre megkapó és valószínűtlen szobái. Mészáros Tamás Lili Lenin úgy igazán Margittal Ági és Bajor Imre Fotó: Szegő Erika Színház, képzőművészet Szocialista országok csereprogramja Szocialista országokbeli színházi társulatok, zenei együttesek fellépései, képző- és iparművészeti bemutatók gazdagítják az idén is a hazai művészeti programokat. Az idei kínálatból — gazdagságával és sokszínűségével egyaránt — kiemelkedik majd a szovjet kultúra hónapja. Már formálódik az októberben kezdődő seregszemle programja: e szerint hazánk vendége lesz ősszel egyebek között a Bolsoj Színház operatársulata, fellépnek a moszkvai Kisszínház művészei, s a Mojszejev együttes A nagy októberi szocialista forradalom 70. évfordulójához kapcsolódik majd az a nagyszabású kiállítás, amely Művészet és forradalom címmel ad áttekintést a szovjet képzőművészet eredményeiről. A Műcsarnok valamennyi termét megtöltő gazdag anyagban az 1920-as, 1930-as évek modern művészi törekvéseit reprezentáló alkotások is helyet kapnak. A baráti országok színházművészetéből adnak ízelítőt idén az NDK-beli Gorkij Színház őszi vendégjátékai, a nyitrai Bogár Színház, az Újvidéki Szerb Nemzeti Színház, a gdanski Wybrzeze Színház, valamint a bolgár Állami Szatirikus Színház tavaszi fellépései. E programok viszonzásaként magyar művészeti és kulturális bemutatókat tartanak több szocialista országban Február végén például a Győri Balett négy alkalommal lép a moszkvai közönség elé, a Magyar Állami Operaház balettegyüttese pedig jugoszláv városokban vendégszerepel. Jövőre egyébként a szocialista országok közül az NDK-ban és Bulgáriában, 1989-ben Csehszlovákiában és Kubában, 1990-ben pedig a Szovjetunióban és Kínában rendezik meg a magyar kultúra és művészet több napos seregszemléjét. (MTI) Filmlevél Ma este mutatják be a Játékfilmszemle műsorában a Banánhéjkeringő című produkciót, s amennyire előzetesen megítélhető, alighanem egymagában fogja képviselni az új magyar filmek mezőnyében a társadalmi szatírát. A műfajtól való tartózkodásra itt és most — „jelenlegi körülményeink között”, ahogy mondani szokás — ezer és egy ok akadhat, szakmai éppúgy, mint lélektani. Bacsó Pétert mindenesetre egyik sem tántoríthatja el kedvenc műfajától, ő láthatóan ott folytatja, ahol a hetvenes években abbahagyta. Lassan negyedszázados és meglehetősen termékeny rendezői pályáján időről időre kísérletet tett tragikusabb (többnyire a közelmúlt történelméhez kötődő) témák feldolgozására is, de ugyanakkor a legfrissebb jelen társadalmi zavarainak publicisztikus-szatirikus „kimazsolázásáról” sem tud, akar lemondani. Mai hétköznapjainkban játszódó társadalmi szatírái közel sem mindig sikeredtek tökéletesre, s akadt néhány olyan filmje is, melyekről e hasábokon csak a teljes elkeseredés hangján szólhattunk. Ami azt illeti, a Banánhéjkeringő sem hibátlan alkotás, de sokkal kellemesebb élményt ad, mint néhány korábbi, láthatóan kapkodva készített szatírája. Bacsó érdemein túl bizonyosan része van ebben a kor, a korízlés alapos megváltozásának is. A hatvanas-hetvenes évek erős mezőnyében az ötletei nemegyszer felszínesnek látszottak, míg napjaink igencsak alászállt színvonalához képest Bacsó szakmailag időközben megerősödött, eszközeit már akár egyfajta állandóságnak is tekinthetjük. Ma tévében és moziban a humor legbiztosabb forrása az alpári ízléstelenség, s az ez irányú hazai termésen túl ezt képviseli a nekiszabadult kommersz behozatal is. Ilyen körülmények között ragaszkodása a társadalmi szatírához, a társadalmi ellentmondásokban rejlő humorforrásokhoz már tiszteletre méltó következetességnek számít. Láthatóan nem áll szándékában alálicitálni a színvonalnak — humora „javíthatatlanul” politikai töltésű, létező társadalmi zavarokhoz kötődik, egy valós világ fonákságait célozza meg. Meghatódni ettől túlzás lenne, de említés nélkül sem kell feltétlenül hagyni. A Banánhéj keringő főszereplői alapvetően három rétegből, a kórházi orvosok, a rendőrtisztek és a vezető funkcionáriusok közül kerülnek ki, s állandó konfliktusaik-kiegyezéseik között Sodródik a banánhéjnyi félreértésen megcsúszott főhős. A húr örökösen megfeszül, már-már szakadni látszik, aztán valaki — többnyire a háttérből — mégis csak enged rajta, a nyílt konfliktuyuttás elmarad, s a félreértések, mosolygós kötélhúzások szép csendben folytatódhatnak, legpontosabban talán így lehetne összefoglalni a film meséjét, s erre igazán nehéz lenne azt mondani, hogy kiagyalt, életidegen fikció. Olyan világban keringőznek a Banánhéj keringő szereplői, amelyben magas kitüntetés és nyugdíjazás, önként vállalt fegyelmi és másutt váró előléptetés, bizalmatlan faggatódzás és cinkos öszszekacsintás rendszerint együtt jár, összetartozik. Bacsó nem „leleplez”, hanem — legalábbis filmje legjobb pillanataiban — tűnődő derűvel tár fel olyan mechanizmust, melyet láthatóan jól és belülről is ismer. Mely egyszerre „csúsztat” és védi s aligha ismerhető meg távcsőnyi távolságból, a kívülállás pózát erőltetve. A védett burokból kizuhanó, de végül mégis „puhára eső” kórházi orvos történetét olyan kórházi, szerelmi, politikai rendőrségi és egyéb epizódok szegélyezik, melyek egyikemásika bizony elég erőltetettnek hat. Bacsó Péter ezúttal sem tudott lemondani erényeibájáról, a tetszetősnek vélt ötletek túlzsúfolásáról, halmozó egymásra dobálásáról. Láthatóan mindent szeretne belegyömöszölni filmjébe, amit az amúgy is szerteágazó témáról látott, hallott, eszébe jutott. Filmje így sajnálatosan hoszszadalmas, a kétórás időtartam jóindulatúan számolva is bő félórával hosszabb a kelleténél, a témában rejlő lehetőségnél. Talán ez a legsúlyosabb kifogás, amit filmje ellen emelhetünk. Az amatőr főszereplő — Dés Mihály spanyol fordító és alkalmankénti filmkritikus — igen meggyőzően játszik, alakítása a film nagy nyeresége. Az orvosok, rendőrök, vezető káderek és maszekok karát, ahogy mondani szokás, a „legjobb nevek" játsszák el — többnyire jó közepesen. Bacsó Péter e filmjében láthatóan igazi elemében van, érti és szereti azt, amit csinál, s önmagában ez sem kis dolog. Hegyi Gyula XX WVC Banánhéjkeringő Egy sebészorvos és egy nagyon fontos páciens lába — Jelenet a ifi Au I An IIII nul Budapest köszöntiBerlint „Budapest grüsst Berlin!" — ez a jelszó olvasható az idén — egész évben — a 750. jubileumát ünneplő német főváros üdvözlésére, az ottani Magyar Kultúra Házának üvegfalain. A kiállítási plakát pedig öles betűkkel hirdeti: „Piroska Szántó — Malerei, Grafik, Illustrationen”. És aki betér a Karl Liebknecht Strassén a földszinti galériába, valóban a számunkra közismert és közkedvelt művész életművének áttekintő keresztmetszetét kapja. Mert itt van a hetvenes évek elejéről a Szerelmesek gyászfekete alapra rajzolt, arannyal glóriázott élet-halál-tánca. És itt a Spanyol képek mediterrán színorgiában, vakító fényözönben tobzódó útinapló-kavalkádja. Természetesen nem hiányozhatnak az Elfelejtett album elnevezésű sorozat sárgult-barnult „családi fényképfelvételei” sem, a csupafodorruhájú, malomkerékkalapos mamával, nyalka bajszú, keménygalléros, snájdig papával, obligát oválfoglalatban. És mindennek ellenpontozásaként ott vannak — mert nem maradhatnak el — a nagykendős, sokszoknyás, súlyos léptű Bajóti asszonyok, a pályakezdeti kofahajó fáradt, gürcölő figuráinak mostani, kései utódai. .. Ezeket látva — merem állítani — az ottani látogatók is minden bizonnyal, annyira megszeretik majd ezt a szókimondó, őszinte művészasszonyt, ahogyan mi — magyarok — is régóta szívünkbe zártuk. Amint azt szívélyes tárlatvezetőmtől — Szolnoki Verától, a ház kiállításokkal foglalkozó munkatársától — megtudom, a december közepén tartott megnyitóra eljött a festőnő is, férjének — Vas Istvánnak — pedig költői estje volt, szép számú közönség jelenlétében. Február közepétől március idusáig Vasarely-tárlat csalogatja az NDK fővárosának lakóit, plakátján az elmaradhatatlan, dekoratív zebrákkal, a Szépművészeti Múzeum színvonalas és gazdag anyagából. Azután Kalocsa népművészete következik, majd pedig az itthon is, határokon túl is port kavart újhullám: a „festői szenzibilitás" ifjú képviselőinek kollekciója, a Műcsarnok rendezésében. Kortárs kerámiai bemutató is is lesz aztán Pécsről, az ottani biennálék anyagából válogatva. Ősszel már az új szezon a konstruktivizmus égisze alatt, a Kassák-évforduló jegyében indul, párhuzamos tárlatokkal a Marstallban és a Magyar Kultúra Házában, a berlini Akademie der Künste szakembereivel karöltve. Előadás-sorozatra is sor kerül: a Magyar Nemzeti Galériából a téma legjobb ismerője — Bajkay Éva — beszél majd német nyelven a magyar művészről, a Zichy-kastélybeli Kassák-múzeumból Csaplár Ferenc tart ismertetést, egy Budapesten végzett berlini művészettörténésznő — Irene Rübbert — pedig a külföld szemszögéből, Kassák egyetemes jelentőségét méltatja majd. Berlin nyugati felében sem hiányoznak a magyar kortárs képzőművészeti bemutatók. Nem először írok lapunk hasábjain az Eremitage Galériáról, amelynek orosz származású tulajdonosa régóta rendszeres és bevált partnere az illetékes magyar rendezőszerveknek. Az év végén Nádler István magánkollekcióját tekinthették meg itt a nyugat-berliniek a Seesener Strassén, jelenleg Bak Imre mutatja be művészi fejlődésének legújabb stációit, a geometrikus absztrakciótól egyfajta újszerű, eklektikus expresszionizmus felé. A Paranorm Galéria viszonylag ifjabb társa a régebbieknek, de máris felzárkózott az élvonalba. A Berliner Kunstblatt negyedévenként megjelenő, színes, reprezentatív kiállítási kalendáriuma is számon tarja, s a Lützovo Strassén rendezett tárlatokat egész oldalas reprodukciókkal reklámozza. Most a budapesti filmrendezőszínész-festő, a sokodalú Lisziák Elek önálló kiállítását láthatták itt az erre járók egy hónapon keresztül: Hommage a Franz Kafka összefoglaló címmel. A betérőt a félemeleti kamararészlegről lelógó, padlótól plafonig érő irattartók oszlopként magasodó füzére fogadta frappáns rendezői ötletként. A falakon pedig érzékeny tollrajzok idézték a nyomasztó kafkai víziót, ellensúlyozásukra humoros karikatúrák rímeltek a szemközti paravánokról és pasztellszínekből szőtt olajképek — afféle elvont városlátomások — mellett videofilmek nonstop vetítése marasztalta a látogatót. A tárlat sikerét bizonyítja, hogy Lisziák Elek 1989-re egy újabb bemutatkozásra is meghívást kapott, ottléte alatt pedig felkérték színházi plakátok tervezésére is, egy Alwin Albee- és egy Ionesco-darabhoz. A magyar tárlat „cseregyerekeként” rövidesen hármas bemutató lesz Budapesten. Hermann Theis eredetileg geodétaként végzett, de feladta mérnöki foglalkozását, és szabadúszóként kizárólag a művészetből, a művészetnek él. A legutóbbi két év terméséből rendkívül érzékeny kolorittal készült, lraian absztrakt festményeit hozza Budapestre — variációkat a négy évszakra, társa pedig a rendkívül érdekes és egyedi — mert hátulról is megvilágított és így változó, figurális kompozíciókat festő Norbert Hoetmar, valamint a tárgyakat is latba vető, „újvad” Ralf Roszius lesz. Wagner István