Magyar Hírlap, 1987. március (20. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-28 / 74. szám
Füst Milán-bemutató fenyegetően zegzugos, ajtókkal, benyílókkal, mélyedésekkel szaggatott, a lebuj, a diliház és a menhely pontosan meghatározatlan, mégis dermesztően valóságos, valami obskúrus hangulatban összemosott keveréke ez a színtér, Antal Csaba bizarr ihletettségű díszletképe. Félreismerhetetlenül magán viseli a Székely Gábor-előadások mindenkori, jellegzetes karakterét (amelyet a rendező eleddig Székely László tervezői közreműködésével alakított ki), s azon belül mégis egyéni térfantáziával megoldott, anyaghasználatában kivételesen érzékletes, minuciózus igényű munka. Éppen gondos részletezettségével teremt olyan sűrű atmoszférát, olyan lényegretörő expresszivitást a színképben, amely pontosan megfelel az előadás benső világának. Mert magában a játékban Székely szinte megszünteti az úgynevezett külső történést. Föloldja, eltünteti a színészi szféra rendkívüli intenzitásában. Félő, hogy e jelzőket és fogalmakat meglehetősen elkoptattuk már, ezért kell hangsúlyozni: mindaz, ami a Katona József Színház színpadán most megtörténik a színészekben, még a nem éppen alacsony „helyi mércével” mérve is meghökkentő hőfokot mutat. Hiába szoktuk már meg, hogy Székely rendezéseinek „alapjárata” is olyan felsrófalt, mintha bármelyik pillanatban bekövetkezhetne a detonáció — most úgy érezzük, hogy a Catullus szereplőinek indulati töltése, elszánt egzaltációja egy világégéshez elegendő volna. Igen, csakugyan kataklizma zajlik le a szemünk előtt, az emberi viszonyokban rejlő kérlelhetetlen pusztítás. A rendező félresöpri a tulajdonképpen szerelmi három-, sőt: négyszögtörténet alapvető közhelyességét, és az előadás első percétől Füst Milán drámaköltői kvintesszenciáját tárja fel. Az egymásnak kiszolgáltatott, közös csapdájukban vergődő alakok helyzetállapotát, reménytelen egzisztenciális válságát, azt a szituációt, amelyben Sartre-ral szólva: „A pokol a másik ember.” És ez a „szemérmetlen” színészi kitárulkozás, a személyességnek ez a szenvedően átélt megnyilatkozása, még itt, ebben a színházban is meglepi, s talán nem túlzás azt mondani, feszélyezi a nézőt. , Ik r 1.1: Kzert a színház — így vagy I I úgy — többnyire tesz némi engedményt a közönségének; még a legjobb, legmagasabb szakmai színvonalat képviselő előadások is megadják a kvázivalóság tettenérhetőségének mentőövét. A színészi játék attraktivitása, megejtő „megcsináltsága” egyszersmind arra is felhívja a figyelmünket, hogy mindaz, amit látunk, egy adott konvenciórendszeren belül működik. Hogy a színpad és a nézőtér viszonyát, a hatás mechanizmusát valamely bevált közmegegyezés szabályozza. A ritka színházi pillanatok egyike, a Catullus most felrúgja ezt az egyezséget. Amit Székely megvalósít, az nem más, mint egy paradoxon: lázas érzelmektől fűtött, vulkánlüktetésű, s egyszersmind kíméletlenül tárgyilagos látlelet. Egy kórboncnoki jelentés, amit átizzít a költői szenvedély. Minden mondat, minden szó önálló dráma — mert mindegyik a lelkiállapot egy új mutációja, variánsa vagy ellenpontja, és ez a hihetetlenül sokrétűen, minden pillanatban más oldalról reflektált színészi létezés a nézőt is szüntelenül új meg új reflexiókra, figyelmének kimerítő összpontosítására készteti. Itt nem lehet kényelmesen ráhangolódni egy-egy figura jól nyomon követhető „igazságára”, kiszámítható érzelmi skálájára; itt mindvégig könyörtelen energiával munkál a meglepetés: a Catullus főalakjai soha, egyetlen gesztusukban sem egyértelműek. Nem ilyenek vagy olyanok, hanem egyszerre kétségbeejtően mindenfélék — és semmilyenek. Hözöngenek, viaskodnak, gyötörnek és gyötörtetnek, s mélységes öntisztázatlanságukban, görcsös akaratképtelenségükben mintegy szétolvadnak, megfoghatatlanná lesznek. Miközben ők maguk is rádöbbennek erre — „Te is gyenge vagy?” — kérdi Catullus egyszercsak Metellustól, mintegy felismerésszerűen. Cast Milán kétségkívül így képzelte ezt a világot, ilyennek látta alakjait. Éppen azért helyezte a drámát az ókori Róma — igencsak elnagyolt — kulisszái közé, mert joggal tartott attól, hogy másként a korabeli színház óhatatlanul naturalista polgári színműnek játsszaná a Catullust. Hiszen voltaképp az is; Clodia, Metellus, Catullus és Calvus viszonylata nagyon is modern. Amikor tehát Székely lemond az „antik millió” álcájáról, és vállalja a dráma közegéül a színpadi elvontságában enyhe stilizáltságában is mai képzeteket keltő polgári környezetet, akkor lényegileg hű az írói koncepcióhoz — viszont azt is világosan látja, mi ennek a gesztusnak a kockázata: az, hogy a játékot hatalmába kerítheti a történet banalitása. Mert a Catullus mégsem az ibseni analitikus dráma módszerét követi; a Catullus egy létállapot költői lenyomata, s drámai erőteret nem lehet létrehozni a szereplők cselekedeteinek ok-okozati megfejtéséből. Ezért születik meg a színpadon ez a mellbevágóan tömény érzelmi téboly, ezért a mindvégig fenntartott, úgyszólván neuraszténiás felfokozottság. Ami egyfelől lenyűgöző, és csakugyan túllendíti a művet a naturalizmuson. Ugyanakkor azonban másfajta gátakat emel. Két problémát látok Rt: lényegében mindkettő a befogadás lehetőségével kapcsolatos. Mint már utaltam rá, az elő* * adás mindvégig fenntartja a szereplők indulati magasfeszültségét, a játék meghökkentő intenzitását — egy idő után már éppen ez nem engedi a játék motivációinak érzékelését. A figurák bizonyos mértékig nivellálódnak ebben a közös, különös légkörű erőtérben; elvesztik a néző előtt egyéni arcukat, valamiképp túlságosan is hasonulnak egymáshoz. Kivált Máté Gábor (Catullus) alakítása mutatja ezt, de olykor Udvaros Dorottya Clodiáját, Benedek Miklós Metellusát, Sinkó László Calvusát és Csomós Mari Tertuliáját is — éppen elképesztő rétegzettségük miatt — „elvesztjük” szemünk elől. Az előadás izgalmas ellentmondása, hogy az alakoknak ez az időnkénti követhetetlensége éppen a játék kivételes minőségéből fakad — s ez már a második problémakör, amely természetesen szorosan kapcsolódik az előzőhöz. Székely megváltoztatja a néző számára adott színészi információk adagolásának megszokott ritmusát. Elnézést a kacifántos fogalmazásért, de formailag szinte meghatározhatatlan ez a jelenség: adott idő vagy grammatikai egység alattt a színészek olyan mennyiségben adják az úgynevezett szövegalatti belső történések bonyolult variációit, oly mértékben tágítják ki, és jelenítik meg az egyes mozzanatok asszociációs bázisát, ami a néző számára egyenlőre feldolgozhatatlan — illetve csak töredékesen appercipálható —, s ezért zavarbaejtő, a Catullus sajátos dramaturgiai problematikáját Székely rendezése tehát egy (korábbi rendezéseiben már előkészített) „informatikai robbanással” oldotta meg. Ennek az előadásnak az igazi jelentősége ma még nem mérhető fel teljesen; megalkuvást nem tűrő tartalmi és metodikai következetessége most keményen próbára teszi, provokálja a befogadói beidegződéseket. De holnap — vajha! — már ez a szint lehet a mérték, s elégedetlenek leszünk, ha egy színházi alkotás ennél kevesebbet ad. Mészáros Tamás Te is gyenge vagy? A Catullus a Katona József Színházban Udvaros Dorottya és Benedek Miklós a Catullusban Senki sem lehet menedzser a saját hazájában: az Interkoncert működését a hazai közvélemény legritkább esetben kezeli szimpátiával. Zúgolódnak olykor a művészek, vitatják a monopolhelyzet létjogosultságát, s egy-egy szerencsétlen ügy kapcsán könnyen húzzák rá a vizes lepedőt az intézményre. Zimányi Zsófia, az Interkoncert csoportvezetője a szakmát — ha lehet így mondani — már az anyatejjel szívta magába. Édesanyja az Operaház művészeti titkáraként ment nyugdíjba. Ő maga balettozni tanult, zongorázott, és színésznőnek készült. Helyette bölcsészkart végzett angol—német szakon, és véletlenül került az Interkoncerthez. Kezdetben a könnyűzenei osztályon dolgozott. 1975-ben került az opera- és balettosztályra. Szerencsés időben. Azok az énekesek, akik ma az élvonalban vannak, akkoriban végezték a főiskolát, és olyan gárdával kezdhetett, akikkel könnyű volt eredményeket elérni. A munka hatékonyságának mércéje az impresszálási díjból származó bevétel. Míg 1975-ben ez az öszszeg 260 ezer forint volt, addig 1986-ra 7 millió 680 ezer forintra növekedett. Az érdem természetesen a művészeké, de hogy „megtermelődik” egy ekkora összeg, abban azért szerepe van a jól működő impreszszáriónak is. — Hogyan állapítják meg a gázsikat? — kérdezem Zimányi Zsófiát. — Kezdő énekeseknél mindig a meghívó féltől függ az összeg. Kezdetben egy rangos helyre kisebb gázsiért is el kell menni, mert az a fellépés az illető művészi rangját a későbbiekben ugyancsak emeli. Más a helyzet a befutott művészeknél. Ott többnyire mi kérünk honoráriumot, és a lehetőségekhez mérten, a tárgyalási alapot minél magasabban határozzuk meg. — Lehet-e árvita a művész és Önök között? — Nem. Előfordul olyan eset, hogy valakinek a honoráriuma, amelyet mi alkudtunk ki, például hétezer nyugatnémet márka, de útban hazafelé, elvállal még egy négyezer-ötszáz márkás fellépést is. Én, mondjuk nem vállalnám el az ő helyében, de ha a művész ragaszkodik hozzá, hogy kevesebbért is énekeljen, nincs mit tenni. — Ezzel azt akarja mondani, hogy a művész maga is ronthatja a gázsiját? — Nem túl gyakran, de előfordul. — Még mindig a sztárgázsiknál maradva, a magyar sztárgázsi hogyan viszonylik a nyugatihoz? Például Pavarotti vagy Domingo gázsija hogyan viszonylik Tokody Ilona, Gulyás Dénes, Kelen Péter, Polgár László és Kincses Vera fellépti díjához? — Konkrét összegeket nem illik mondanom, ennek sem a művész, sem a koncertiroda nem örülne. A legmagasabb összeg, amit magyar művész általunk közvetítve eddig megkapott, az hozzávetőleg hétezer dollár. Pavarotti vagy Domingo hozzánk féláron jön, vagyis tízezer dollárért. — Nem kívántam most az importról beszélni, de a példa megállított. Miért kapunk mi szupersztárokat árengedménynyel? Mi motiválja őket, hogy ilyen jótékonyak legyenek? — Kinek-kinek személyes indokai vannak. Kezdő énekesként mindketten nagy sikert arattak Budapesten, a szívük (és gndolom személyes kapcsolataik) visszahúzták őket. Placido Domingo Nyugat-Berlinben együtt énekelt Tokody Ilonával, és csodálatos énekespartnernek tartotta. Látott egy filmet a pesti Operáról, s ugyancsak megtetszett neki — talán ezzel magyarázható, hogy április 20-án az Aidában, fellép, majd Tokody Ilonával — valóban fele gázsiért. Más kérdés az, hogy ezek a félgázsik is szörnyen magasak számunkra, és a fogadónak — az Operaháznak —, bármilyen csillagászati összegért is árulja a jegyeket, ez az este ráfizetéses lesz. A művészimportban meglehetősen szűkre szabottak a lehetőségeink. — Térjünk vissza a magyar művész gázsijához. A szupergázsiból Önök levonnak nyolc százalék impresszálási díjat. Köztudott az is, hogy a magyar sztárénekesek külföldi impreszszáriókat is tartanak, többnyire tíz-tizenkét százalékos közvetítési díjért. Végül is, hány százalékot vonnak le a művésztől? — Körülbelül húszat. Azért mondom bizonytalanul, mert minden országban más összegeket vonnak, másrészt, létezik olyan hely, ahol kettős adózás van. A nettó honorárium után, itthon kell adózni. Szóval, számításom szerint, a hétezer dollár harminc százaléka tűnik el adóban, a fennmaradt pénz felét valutában, másik felét forintban kapja meg a művész. Természetesen őt terheli a külföldi szállodaköltség is, hiszen napidíjat csak ritkán, új betanulás esetén, a próbaidőszakban történő kinntartózkodáskor kaphat. — Nem mintha elsiratni szeretném világjáró művészeinket .. ., de ezek szerint, a sztárgázsi is alaposan leapad. Arról nem is szólva, hogy az Operaháznak, úgy gondolom, ellenérdekeltsége van; célja az, hogy az élvonal minél többet lépjen föl magyar színpadon. — Ez valóban így van, s az egyeztetési gond a miénk. A két fél között lavírozva, igyekszünk minél többet elérni, de azért azt gondolom, hogy a Magyar Operaház rangját is emeli, ha magánénekesei mondjuk a Metropolitanben, a Covent Gardenben vagy a Scalában énekelnek. — Ha ön maszek lenne, és impresszárióként Magyarországon dolgozna, mit csinálna másként? — Ez természetesen fikció, de megpróbálok válaszolni. Mindenekelőtt jóval kevesebb művésszel foglalkoznék, olyanokkal, akik csakis bennem bíznak meg. A menedzser és művész viszonya bizalmon és hiten alapul. Kölcsönösen kell ismerniük egymás különböző képességeit. Mindenképpen többet utaznék piackutatási céllal és pályakezdő művészeimet személyesen kísérném el az első fellépésekre. Hiszem, a művészi életvitelt éppúgy meg kell tanulni, mint bármi mást. És túl a képzelgéseiken, szerintem nagyon jó lenne, ha létezhetne legalább még egy koncertiroda. Hogy a művész valóban választani tudjon. De csak akkor tartanám igazságosnak és versenyszerűnek a dolgot, ha a konkurens cég is ugyanolyan feltételekkel működne, mint mi. Akkor majd kiderül, melyik zsákban lehet jobban futni. V. Bálint Éva t'iau'-fa Az Interkoncert árai Kényes gázsiviszonyok Claudio Abbado Budapesten fotó: Szigeti Tamás Szabadáras színházjegyek? Nem mindenre való gyógyír (Folytatás az I. oldalról) él. Egyébként meggyőződésem, hogy a gyermekszínházban a látogatottság nem függvénye a helyáraknak. — Arra céloz, hogy a szülők a drágább színházjegyeket is megvennék? — Kétségtelen, hogy Budapesten bármely gyerekelőadást — helyártól és művészi színvonaltól függetlenül — telt ház előtt játszanak. Másrészt kultúrpolitikai megfontolás, hogy színházunkban a jegyárak alacsonyak legyenek. Nos, ha az államnak ez csakugyan fontos, akkor támogassa megfelelően a színházat. Mérje föl, mekkorák manapság a színházak évi költségnövekedései. A díszletek, a jelmezek árai az égig nőnek , saját műhelyeink nincsenek. A gyermekszínházi műfaj viszont megköveteli, hogy ne jelzésszerű díszleteink s jelmezeink legyenek, s hogy a színpadon maga a csoda jelenjen meg. Csakhogy a színházi csodához pénz kell. Kiszámítottam, ha a helyárakat egységesen öt forinttal megemelnénk, akkor a színház egy év alatt 1 millió forintnyi többletbevételhez jutna. — A színházaknak — mondja Lampl Lajos — pillanatnyilag az a gondjuk, hogy az állami dotáció ugyan évről évre növekszik —, de nem a hivatalosan elismert áremelkedés arányában. A díszletek előállításához szükséges eszközök s a költségek általában az átlag áremelkedést meghaladóan növekednek — s az állami dotáció mértéke ezt nem követi. Az állam nem háríthatja el magáról a felelősséget. — A lényeg az — mondja dr. Lázár György, a Madách Színház ügyvezető igazgatója —, hogy a színház művészeti és nem gazdálkodó intézmény. — A Madách Színház a tanácstól kért esetenkénti külön engedélyekkel eddig is fölemelhette egyes előadásainak helyárait. Tavaly hány ilyen különengedélyt kértek? — Sokat. És mindegyiket meg is kaptuk. Mert a fölemelt helyárakból befolyó pénzösszeg arra kell, hogy a színház egyáltalán fönntarthassa magát. Az állami támogatás jobbára csak a dolgozóink bérére elegendő. A többit, a rezsi, a díszlet, a jelmez árát nekünk, magunknak kell megtermelnünk. De egyedül a takarékossággal nem lehet biztosítani az előadások díszleteinek és jelmezeinek megfelelő színvonalát. Többletbevétel kell! _ A Színházi Dolgozók Szakszervezete a színészek s a színházak érdekeitképviseli, de ki védi a közönséget? Amenynyiben szabadárasak lesznek a színházjegyek, ki garantálja, hogy igazodva az évenkénti inflációhoz, a színházak nem emelikmajd újból és újból a helyárakat? _ Senki — mondja Lampl Lajos. — Persze a színházvezetőnek nemcsak az áremelés, hanem az árcsökkentés is jogában áll, ha úgy látja, egyik-másik bemutató nem került olyan sokba, vagy kevésbé sikeres, tehát nem adható el drágábban. A színházaiknak tulajdonképpen az a dolguk, hogy e jegyeket a fizetőképes kereslet szintjén hozzák forgalomba. — A szabadár nem azt jelenti, hogy a csillagos ég a felső határ — mondja dr. Lázár György. — A szabad helyárakkal mindössze a megnövekedett költségeinket óhajtjuk ellensúlyozni. Színházunk számára rendkívül fontos taktikai és stratégiai kérdés, hogy a közönségünk még meg tudja venni a jegyeinket. — Előfordulhat-e, hogy a helyárak emelkedésével a társadalom bizonyos rétegei kiszorulnak a színházból? — Sajnos igen, — válaszolja Lampl Lajos. — De az egyes közönségrétegek preferálása nem a színházak, hanem az állami irányítás feladata. Még egy problémáról kell szólnunk: a szabadhelyár-megállapítási jog a vidéki színházaknak lényeges javulást nem hoz. Ahogy az egész gazdálkodási mechanizmus reformja sem jelentett javulást a számukra. A vidéki színházak különben sem emelhetik meg a helyáraikat olyan mértékben, mint a fővárosiak. — Mert akkor az emberek egyszerűen nem mennek színházat . Mi történik hát a vidéki színházakkal? — Egyre rosszabb lesz az anyagi helyzetük. — Megvalósíthatatlan, hogy az állami dotációból a vidéki színházak jobban répesüljenek? — Indokolt és szükséges lenne. Csakhogy az államirányítás decentralizált, s a vidéki színházak állami dotációját nem a minisztérium, hanem a megyei, illetve városi tanács adja. — Az a színház a szerencsésebb, amelyik gazdagabb megyében működik? — Amelyik gazdagabb és színházszeretőbb megyében működik. Ugyanis a tanács szuverén joga, mennyit áldoz a színházára. Scipiades Erzsébet