Magyar Hírlap, 1987. március (20. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-28 / 74. szám

Füst Milán-bemutató fenyegetően zegzugos, ajtók­­­­kal, benyílókkal, mélyedé­sekkel szaggatott, a lebuj, a di­liház és a menhely pontosan meghatározatlan, mégis der­mesztően valóságos, valami obs­kúrus hangulatban összemosott keveréke ez a színtér, Antal Csaba bizarr ihletettségű díszlet­­képe. Félreismerhetetlenül ma­gán viseli a Székely Gábor-elő­­adások mindenkori, jellegzetes karakterét (amelyet a rendező eleddig Székely László tervezői közreműködésével alakított ki), s azon belül mégis egyéni tér­fantáziával megoldott, anyag­­használatában kivételesen ér­zékletes, minuciózus igényű munka. Éppen gondos részlete­zettségével teremt olyan sűrű atmoszférát, olyan lényegretörő expresszivitást a színképben, amely pontosan megfelel az elő­adás benső világának. Mert magában a játékban Székely szinte megszünteti az úgynevezett külső történést. Föloldja, eltünteti a színészi szféra rendkívüli intenzitásá­ban. Félő, hogy e jelzőket és fo­galmakat meglehetősen elkop­tattuk már, ezért kell hangsú­lyozni: mindaz, ami a Katona József Színház színpadán most megtörténik a színészekben, még a nem éppen alacsony „he­lyi mércével” mérve is meghök­kentő hőfokot mutat. Hiába szoktuk már meg, hogy Székely rendezéseinek „alapjárata” is olyan felsrófalt, mintha bárme­lyik pillanatban bekövetkezhet­ne a detonáció — most úgy érezzük, hogy a Catullus sze­replőinek indulati töltése, el­szánt egzaltációja egy világ­égéshez elegendő volna. Igen, csakugyan kataklizma zajlik le a szemünk előtt, az emberi viszonyokban rejlő kér­lelhetetlen pusztítás. A rendező félresöpri a tulajdonképpen szerelmi három-, sőt: négyszög­­történet alapvető közhelyessé­gét, és az előadás első percétől Füst Milán drámaköltői kvin­tesszenciáját tárja fel. Az egy­másnak kiszolgáltatott, közös csapdájukban vergődő alakok helyzetállapotát, reménytelen egzisztenciális válságát, azt a szituációt, amelyben Sartre-ral szólva: „A pokol a másik em­ber.” És ez a „szemérmetlen” színészi kitárulkozás, a szemé­lyességnek ez a szenvedően át­élt megnyilatkozása, még itt, eb­ben a színházban is meglepi, s talán nem túlzás azt mondani, feszélyezi a nézőt. , I­­­k r 1.1: Kzert a színház — így vagy I I úgy — többnyire tesz némi engedményt a közönségének; még a legjobb, legmagasabb szakmai színvonalat képviselő előadások is megadják a kvázi­­valóság tettenérhe­tőségének mentőövét. A színészi játék att­­raktivitása, megejtő „megcsi­­náltsága” egyszersmind arra is felhívja a figyelmünket, hogy mindaz, amit látunk, egy adott konvenciórendszeren belül mű­ködik. Hogy a színpad és a né­zőtér viszonyát, a hatás mecha­nizmusát valamely bevált köz­megegyezés szabályozza. A rit­ka színházi pillanatok egyike, a Catullus most felrúgja ezt az egyezséget. Amit Székely meg­valósít, az nem más, mint egy paradoxon: lázas érzelmektől fűtött, vulkánlüktetésű, s egy­szersmind kíméletlenül tárgyi­lagos látlelet. Egy kórboncnoki jelentés, amit átizzít a költői szenvedély. Minden mondat, minden szó önálló dráma — mert mind­egyik a lelkiállapot egy új mu­tációja, variánsa vagy ellen­pontja, és ez a hihetetlenül sok­rétűen, minden pillanatban más oldalról reflektált színészi léte­zés a nézőt is szüntelenül új meg új reflexiókra, figyelmének kimerítő összpontosítására kész­teti. Itt nem lehet kényelmesen ráhangolódni egy-egy figura jól nyomon követhető „igazságá­ra”, kiszámítható érzelmi ská­lájára; itt mindvégig könyörte­len energiával munkál a meg­lepetés: a Catullus főalakjai so­ha, egyetlen gesztusukban sem egyértelműek. Nem ilyenek vagy olyanok, hanem egyszerre kétségbeejtően mindenfélék — és semmilyenek. Hözöngenek, viaskodnak, gyötörnek és gyö­­törtetnek, s mélységes öntisz­tázatlanságukban, görcsös aka­ratképtelenségükben mintegy szétolvadnak, meg­foghatatlanná lesznek. Miközben ők maguk is rádöbbennek erre — „Te is gyenge vagy?” — kérdi Catul­lus egyszercsak Metellustól, mintegy felismerésszerűen. Cast Milán kétségkívül így­­ képzelte ezt a világot, ilyen­nek látta alakjait. Éppen azért helyezte a drámát az ókori Ró­ma — igencsak elnagyolt — ku­lisszái közé, mert joggal tartott attól, hogy másként a korabeli színház óhatatlanul naturalista polgári szín­műnek játsszaná a Catullust. Hiszen voltaképp az is; Clodia, Metellus, Catullus és Calvus viszonylata nagyon is modern. Amikor tehát Székely lemond az „antik millió” álcá­járól, és vállalja a dráma köze­géül a színpadi elvontságában enyhe stilizáltságában is mai képzeteket keltő polgári kör­nyezetet, akkor lényegileg hű az írói koncepcióhoz — viszont azt is világosan látja, mi ennek a gesztusnak a kockázata: az, hogy a játékot hatalmába ke­rítheti a történet banalitása. Mert a Catullus mégsem az ib­­seni analitikus dráma módsze­rét követi; a Catullus egy lét­állapot költői lenyomata, s drá­mai erőteret nem lehet létre­hozni a szereplők cselekedetei­nek ok-okozati megfejtéséből. Ezért születik meg a színpa­don ez a mellbevágóan tömény érzelmi téboly, ezért a mindvé­gig fenntartott, úgyszólván neu­raszténiás felfokozottság. Ami egyfelől lenyűgöző, és csak­ugyan túllendíti a művet a na­turalizmuson. Ugyanakkor azonban másfajta gátakat emel. Két problémát látok Rt: lénye­gében mindkettő a befogadás lehetőségével kapcsolatos. Mint már utaltam rá, az elő­­* * adás mindvégig fenntartja a szereplők indulati magasfe­szültségét, a játék meghökken­tő intenzitását —­­ egy idő után már éppen ez nem engedi a já­ték motivációinak érzékelését. A figurák bizonyos mértékig nivellálódnak ebben a közös, különös légkörű erőtérben; el­vesztik a néző előtt egyéni ar­cukat, valamiképp túlságosan is hasonulnak egymáshoz. Kivált Máté Gábor (Catullus) alakítása mutatja ezt, de olykor Udva­ros Dorottya Clodiáját, Bene­dek Miklós Metellusát, Sinkó László Calvusát és Csomós Ma­ri Tertuliáját is — éppen el­képesztő rétegzettségük miatt — „elvesztjük” szemünk elől. Az előadás izgalmas ellent­mondása, hogy az alakoknak ez az időnkénti követhetetlensége éppen a játék kivételes minősé­géből fakad — s ez már a má­sodik problémakör, amely ter­mészetesen szorosan kapcsoló­dik az előzőhöz. Székely meg­változtatja a néző számára adott színészi információk ada­golásának megszokott ritmusát. Elnézést a kacifántos fogalma­zásért, de formailag szinte meg­határozhatatlan ez a jelenség: adott idő vagy grammatikai egység alattt a színészek olyan mennyiségben adják az úgyne­vezett szövegalatti belső törté­nések bonyolult variációit, oly mértékben tágítják ki, és jele­nítik meg az egyes mozzanatok asszociációs bázisát, ami a néző számára egyenlőre feldolgozha­tatlan — illetve csak töredéke­sen appercipálható —, s ezért zavarbaejtő, a Catullus sajátos dramatur­­­­­giai problematikáját Szé­kely rendezése tehát egy (ko­rábbi rendezéseiben már előké­szített) „informatikai robbanás­sal” oldotta meg. Ennek az elő­adásnak az igazi jelentősége ma még nem mérhető fel teljesen; megalkuvást nem tűrő tartalmi és metodikai következetessége most keményen próbára teszi, provokálja a befogadói beideg­ződéseket. De holnap — vajha! — már ez a szint lehet a mér­ték, s elégedetlenek leszünk, ha egy színházi alkotás ennél ke­vesebbet ad. Mészáros Tamás Te is gyenge vagy? A Catullus a Katona József Színházban Udvaros Dorottya és Benedek Miklós a Catullusban ­ Senki sem lehet menedzser a saját hazájában: az Inter­koncert működését a hazai köz­vélemény legritkább esetben kezeli szimpátiával. Zúgolód­nak olykor a művészek, vitat­ják a monopolhelyzet létjogo­sultságát, s egy-egy szerencsét­len ügy kapcsán könnyen húz­zák rá a vizes lepedőt az in­tézményre. Zimányi Zsófia, az Interkon­cert csoportvezetője a szakmát — ha lehet így mondani — már az anyatejjel szívta magá­ba. Édesanyja az Operaház mű­vészeti titkáraként ment nyug­díjba. Ő maga balettozni ta­nult, zongorázott, és színésznő­nek készült. Helyette bölcsész­kart végzett angol—német sza­kon, és véletlenül került az In­­terkoncerthez. Kezdetben a könnyűzenei osztályon dolgo­zott. 1975-ben került az opera- és balettosztályra. Szerencsés időben. Azok az énekesek, akik ma az élvonalban vannak, ak­koriban végezték a főiskolát, és olyan gárdával kezdhetett, akikkel könnyű volt eredmé­nyeket elérni. A munka haté­konyságának mércéje az imp­­resszálási díjból származó be­vétel. Míg 1975-ben ez az ösz­­szeg 260 ezer forint volt, addig 1986-ra 7 millió 680 ezer fo­rintra növekedett. Az érdem természetesen a művészeké, de hogy „megtermelődik” egy ek­kora összeg, abban azért szere­pe van a jól működő impresz­­száriónak is. — Hogyan állapítják meg a gázsikat? — kérdezem Zimá­nyi Zsófiát. — Kezdő énekeseknél mindig a meghívó féltől függ az összeg. Kezdetben egy rangos helyre kisebb gázsiért is el kell men­ni, mert az a fellépés az illető művészi rangját a későbbiek­ben ugyancsak emeli. Más a helyzet a befutott művészek­nél. Ott többnyire mi kérünk honoráriumot, és a lehetőségek­hez mérten, a tárgyalási ala­pot minél magasabban határoz­zuk meg. — Lehet-e árvita a művész és Önök között? — Nem. Előfordul olyan eset, hogy valakinek a honoráriuma, amelyet mi alkudtunk ki, pél­dául hétezer nyugatnémet már­ka, de útban hazafelé, elvállal még egy négyezer-ötszáz már­kás fellépést is. Én, mondjuk nem vállalnám el az ő helyé­ben, de ha a művész ragaszko­dik hozzá, hogy kevesebbért is énekeljen, nincs mit tenni. — Ezzel azt akarja mondani, hogy a művész maga is ront­hatja a gázsiját? — Nem túl gyakran, de elő­fordul. — Még mindig a sztárgázsik­nál maradva, a magyar sztár­gázsi hogyan viszonylik a nyu­gatihoz? Például Pavarotti vagy Domingo gázsija hogyan viszonylik Tokody Ilona, Gu­lyás Dénes, Kelen Péter, Pol­gár László és Kincses Vera fel­lépti díjához? — Konkrét összegeket nem illik mondanom, ennek sem a művész, sem a koncertiroda nem örülne. A legmagasabb összeg, amit magyar művész ál­talunk közvetítve eddig megka­pott, az hozzávetőleg hétezer dollár. Pavarotti vagy Domin­go hozzánk féláron jön, vagyis tízezer dollárért. — Nem kívántam most az importról beszélni, de a példa megállított. Miért kapunk mi szupersztárokat árengedmény­nyel? Mi motiválja őket, hogy ilyen jótékonyak legyenek? — Kinek-kinek személyes in­dokai vannak. Kezdő énekes­ként mindketten nagy sikert arattak Budapesten, a szívük (és gndolom személyes kapcso­lataik) visszahúzták őket. Pla­cido Domingo Nyugat-Berlin­­ben együtt énekelt Tokody Ilo­nával, és csodálatos énekes­­partnernek tartotta. Látott egy filmet a pesti Operáról, s ugyancsak megtetszett neki — talán ezzel magyarázható, hogy április 20-án az Aidában, fellép, majd Tokody Ilonával — való­ban fele gázsiért. Más kérdés az, hogy ezek a félgázsik is szörnyen magasak számunkra, és a fogadónak — az Opera­háznak —, bármilyen csillagá­szati összegért is árulja a jegye­ket, ez az este ráfizetéses lesz. A művészimportban meglehető­sen szűkre szabottak a lehető­ségeink. — Térjünk vissza a magyar művész gázsijához. A szuper­­gázsiból Önök levonnak nyolc százalék impresszálási díjat. Köztudott az is, hogy a magyar sztárénekesek külföldi impresz­­száriókat is tartanak, többnyi­re tíz-tizenkét százalékos köz­vetítési díjért. Végül is, hány százalékot vonnak le a mű­vésztől? — Körülbelül húszat. Azért mondom bizonytalanul, mert minden országban más össze­geket vonnak, másrészt, létezik olyan hely, ahol kettős adózás van. A nettó honorárium után, itthon kell adózni. Szóval, szá­mításom szerint, a hétezer dol­lár harminc százaléka tűnik el adóban, a fennmaradt pénz fe­lét valutában, másik felét fo­rintban kapja meg a művész. Természetesen őt terheli a kül­földi szállodaköltség is, hiszen napidíjat csak ritkán, új beta­nulás esetén, a próbaidőszak­ban történő kinntartózkodáskor kaphat. — Nem mintha elsiratni sze­retném világjáró művészein­ket .. ., de ezek szerint, a sztár­gázsi is alaposan leapad. Arról nem is szólva, hogy az Opera­háznak, úgy gondolom, ellen­érdekeltsége van; célja az, hogy az élvonal minél többet lépjen föl magyar színpadon. — Ez valóban így van, s az egyeztetési gond a miénk. A két fél között lavírozva, igyek­szünk minél többet elérni, de azért azt gondolom, hogy a Ma­gyar Operaház rangját is eme­li, ha magánénekesei mondjuk a Metropolitanben, a Covent Gardenben vagy a Scalában énekelnek. — Ha ön maszek lenne, és impresszárióként Magyarorszá­gon dolgozna, mit csinálna másként? — Ez természetesen fikció, de megpróbálok válaszolni. Mindenekelőtt jóval kevesebb művésszel foglalkoznék, olya­nokkal, akik csakis bennem bíznak meg. A menedzser és művész viszonya bizalmon és hiten alapul. Kölcsönösen kell ismerniük egymás különböző képességeit. Mindenképpen töb­bet utaznék piackutatási céllal és pályakezdő művészeimet sze­mélyesen kísérném el az első fel­lépésekre. Hiszem, a művészi életvitelt éppúgy meg kell ta­nulni, mint bármi mást. És túl a képzelgéseiken, szerintem na­gyon jó lenne, ha létezhetne legalább még egy koncertiroda. Hogy a művész valóban válasz­tani tudjon. De csak akkor tar­tanám igazságosnak és ver­senyszerűnek a dolgot, ha a konkurens cég is ugyanolyan feltételekkel működne, mint mi. Akkor majd kiderül, me­lyik zsákban lehet jobban fut­ni. V. Bálint Éva t'iau'-f­­a Az Interkoncert árai Kényes gázsiviszonyok Claudio Abbado Budapesten fotó: Szigeti Tamás Szabadáras színházjegyek? Nem mindenre való gyógyír (Folytatás az I. oldalról) él. Egyébként meggyőződé­sem, hogy a gyermekszínház­ban a látogatottság nem függ­vénye a helyáraknak. — Arra céloz, hogy a szü­lők a drágább színházjegyeket is megvennék? — Kétségtelen, hogy Bu­dapesten bármely gyerekelő­adást — helyártól és művé­szi színvonaltól függetlenül — telt ház előtt játszanak. Más­részt kultúrpolitikai megfon­tolás, hogy színházunkban a jegyárak alacsonyak legyenek. Nos, ha az államnak ez csak­ugyan fontos, akkor támo­gassa megfelelően a színházat. Mérje föl, mekkorák manap­­ság a színházak évi költség­­növekedései. A díszletek, a jel­mezek árai az égig nőnek , saját műhelyeink nincsenek. A gyermekszínházi műfaj vi­szont megköveteli, hogy ne jelzésszerű díszleteink s jel­mezeink legyenek, s hogy a színpadon maga a csoda jelen­jen meg. Csakhogy a szín­házi csodához pénz kell. Kiszámítottam, ha a helyára­kat egységesen öt forinttal megemelnénk, akkor a szín­ház egy év alatt 1 millió forintnyi többletbevételhez jutna. — A színházaknak — mond­ja Lampl Lajos — pillanat­nyilag az a gondjuk, hogy az állami dotáció ugyan évről évre növekszik —, de nem a hivatalosan elismert áremel­kedés arányában. A díszletek előállításához szükséges esz­közök s a költségek általában az átlag áremelkedést megha­ladóan növekednek — s az állami dotáció mértéke ezt nem követi. Az állam nem háríthatja el magáról a fele­lősséget. — A lényeg az — mondja dr. Lázár György, a Madách Színház ügyvezető igazgatója —, hogy a színház művészeti és nem gazdálkodó intézmény. — A Madách Színház a ta­nácstól kért esetenkénti kü­lön engedélyekkel eddig is fölemelhette egyes előadásai­­nak helyárait. Tavaly hány ilyen különengedélyt kértek? — Sokat. És mindegyiket meg is kaptuk. Mert a föl­emelt helyárakból befolyó pénzösszeg arra kell, hogy a színház egyáltalán fönntart­hassa magát. Az állami támo­gatás jobbára csak a dolgo­zóink bérére elegendő. A töb­bit, a rezsi, a díszlet, a jel­mez árát nekünk, magunk­nak kell megtermelnünk. De egyedül a takarékossággal nem lehet biztosítani az elő­adások díszleteinek és jelme­zeinek megfelelő színvonalát. Többletbevétel kell! _ A Színházi Dolgozók Szak­szervezete a színészek s a szín­házak érdekeit­­képviseli, de ki védi a közönséget? Ameny­­nyiben szabadárasak lesznek a színházjegyek, ki garantálja, hogy igazodva az évenkénti inflációhoz, a színházak nem emelik­­majd újból és újból a helyárakat? _ Senki — mondja Lampl Lajos. — Persze a színház­vezetőnek nemcsak az áreme­lés, hanem az árcsökkentés is jogában áll, ha úgy látja, egyik-másik bemutató nem ke­rült olyan sokba, vagy ke­vésbé sikeres, tehát nem ad­ható el drágábban. A szín­házaiknak tulajdonképpen az a dolguk, hogy e jegyeket a fizetőképes kereslet szintjén hozzák forgalomba. — A szabadár nem azt je­lenti, hogy a csillagos ég a felső határ — mondja dr. Lá­zár György. — A szabad hely­árakkal mindössze a megnö­vekedett költségeinket óhajt­juk ellensúlyozni. Színházunk számára rendkívül fontos tak­tikai és stratégiai kérdés, hogy a közönségünk még meg tudja venni a jegyeinket. — Elő­fordulhat-e, hogy a helyárak emelkedésével a tár­sadalom bizonyos rétegei ki­szorulnak a színházból? — Sajnos igen, — válaszolja Lampl Lajos. — De az egyes közönségrétegek preferálása nem a színházak, hanem az állami irányítás feladata. Még egy problémáról kell szól­nunk: a szabadhelyár-meg­állapítási jog a vidéki szín­házaknak lényeges javulást nem hoz. Ahogy az egész gaz­dálkodási mechanizmus re­formja sem jelentett javulást a számukra. A vidéki színhá­zak különben sem emelhetik meg a helyáraikat olyan mér­tékben, mint a fővárosiak. — Mert akkor az emberek egyszerűen nem mennek szín­házat . Mi történik hát a vi­déki színházakkal? — Egyre rosszabb lesz az anyagi helyzetük. — Megvalósíthatatlan, hogy az állami dotációból a vidéki színházak jobban r­épesülje­­nek? — Indokolt és szükséges lenne. Csakhogy az államirá­nyítás decentralizált, s a vi­déki színházak állami dotáció­ját nem a minisztérium, ha­nem a megyei, illetve városi tanács adja. — Az a színház a szerencsé­sebb, amelyik gazdagabb me­gyében működik? — Amelyik gazdagabb és színházszeretőbb megyében működik. Ugyanis a tanács szuverén joga, mennyit áldoz a színházára. Scipiades Erzsébet

Next