Magyar Hírlap, 1987. június (20. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-06 / 132. szám
A Kínkastély Szolnokon A legjobb találmány a függöny. Az, amit itt, Szolnokon Antal Csaba talált ki a romos Radziwill-palota, azaz a Szobaszínház színpadára. Ez a függöny nem zárja le a színpadnyitást a néző előtt, hanem kettéosztja a színteret. Így a nézőtérről mi egy másik színház színpadát és nézőterét látjuk, mégpedig mindkettőt egyszerre. Hol az egyikből többet, hol a másikból, mert az elmés drapéria mozgatható, ide-oda tologatható a térben. A dolog önmagában persze csupán egy technikailag is ügyesen kivitelezett, megnyerő ötlet, de most Márton László darabjának lényegét, vagy legalábbis egyik legfontosabb tartalmi rétegét láttatja. Ugyanis ami a Kínkastélyban történik, az mind csak színház, még pontosabban: komédia — és a szerző ezt a fogalmat felettébb pejoratív értelemben érvényesíti. A múlt század elején vagyunk, a cári fennhatóság alatt álló Varsóban, ahol egy „nemzeti” árnyékkormány miniszterei, és befolyásos, vagy magukat annak vélő politikusai, meg az elvben őket szolgáló, ám a gyakorlatban önálló hatalomra törő titkosrendőrség vezetői kisded játékokat folytatnak egymás lejáratására, megfélemlítésére, végső soron „diszkvalifikálására”. S mérkőzésükben felhasználják a kor neves színművészét, több politikai-színházi botrány hősét, Boguslawskit is. A darab témája nem véletlenül tűnhet ismerősnek. Márton négy évvel ezelőtt, Spiró György Az ikszek című regényéből vette át, még mielőtt maga Spiró is megírta volna Major Tamásnak és a Katona József Színháznak Az imposztort. A regény egyik változata sem sima dramatizádes — Spiró a hagyományos társalgási cselingjáték-szerkezettel dolgozta fel regényhősének egyik lehetséges csínytevését, Márton viszont arra törekedett, hogy az a csel, amely az ő változatában megtörténik, éppenséggel ne Boguslawski szellemi terméke és diadala legyen, hanem olyan manipuláció, amelyben ő is csak eszköz, dróton rángatott bábfigura. Színész, aki minden tehetsége és nimbusza ellenére is kihasznált pojáca lesz a politika színpadának félelmetes bohócai kezében. A Kínkastélyban épp ezért nem is Boguslawski, a Mester irányítja a játékot, hanem a Gnóm, a titkosrendőrség tábornokának nyájasan kíméletlen szárnysegédje, ő az igazi főszereplő, és a Nagy Színész azt sem tudja, mi végre kényszerítik, hogy egyszer csak, egy furcsa, zártkörű előadáson színre lépjen. A baj csak az, hogy mi, nézők ** sem tudjuk meg. Illetve, amit végül is megtudunk a Gnóm szervezte „forradalmi” színjáték valódi céljaként, az teljesen értelmetlen. A darab viszonyai között ugyanis a Gnóm mindvégig egyértelműen korlátlan hatalommal rendelkezik valamennyi szereplő felett, beleértve a semmiféle tényleges erőt nem képviselő Mostowski belügyminisztert és Morawski tábornokot is, a többi „iksszel” egyetemben. Ha tehát mindössze arról van szó, hogy a cár varsói látogatására időzített államcsíny során ez a kis csapat megfelelő őrizet alatt legyen, akkor abszolúte felesleges ürügyként eléjük tálalni Boguslawski produkcióját, amit amúgy is csak kényszerűen néznek végig. Ezek az emberek ugyanilyen kényszerrel bárhová elzárhatók lennének néhány órára, minden különösebb „fakszni” nélkül. Másként fogalmazva: a Boguslawski személye és a „színház a színházban” játéka köré épített álcselekménynek nincs tétje. Nincs elemi önlogikája. Ami nélkül nem tart a dramaturgiai szerkezet, és nem épülnek fel a karakterek. Márton a teória által reméli összetartani darabját. Kitalálta a dráma világképét, kitalálta hozzá a passzív, morális formátumától is megfosztott Boguslawskit, és kitalálta, hogy milyen aforizmatikus mondatokat akar elmondani a színpadról. Meglehet, némelyek szerint mindez nem is kevés egy kezdő drámaírótól. Bűnömül ne vegye Thália, ha engem viszont nyugtalanítanak az effajta kimódoltságok. Nyugtalanított már Márton másik munkája, a Lepkék a kalapon is (nemrég a Radnóti Színpad mutatta be), amely ugyanebbe az írói önérzettel felvállalt, megesztétizált, agyonelméletiesített dramaturgiai zsákutcába invitált. Olyan színházba, amely folyvást közölni akar, állandóan jelent és megfogalmaz — ahelyett, hogy életet és drámaiságot teremtene. Nayomatékosan szeretném hangsúlyozni, hogy a realizmust nem mint stíluseszményt kérem számon. S az élethűséget sem mint naturális másolatát az úgynevezett valóságnak. Még csak nem is azért kárhoztatom a „Márton-jelenséget”, hogy elvontan, spekulatív alapon próbálja létrehozni a színpadi világot. A drámatörténet minden korszakának és minden jelentős alkotójának megvolt természetesen a maga elméleti alapozása, az antikvitásban éppúgy, mint akár a romantikában, vagy a klasszicizmusban. S a modern dráma ismerő teória. De ami az egyes műveket élteti, hatékonnyá és maradandóvá teszi, az sohasem a puszta gondolati vagy formai konstrukció. Hanem mindig az, ami átüt a teórián, ami kiszabadul annak fogságából, és megérint — mert egyszerűen emberi pillanatokat idéz meg. Ebben nincs különbség Racine és Brecht, Csehov és Mrozek között. A Kiskastély-szerű kitalációk (és bizonyos, hozzájuk kapcsolódó dramaturgiai és rendezői attitűdök) ezt a színháztól elidegeníthetetlen életigazságot mellőzik. Mégpedig tudatosan. És ezért tartom félrevezetőnek, ha a kritika ilyen esetben is a kezdő drámaíró tapasztalatlanságáról, kiforratlanságáról, ügyetlenségéről beszél, illetve a „nézzük csak azt, ami biztató” olcsó jóindulatával elkeni valamely határozott drámaírói szemléletmód problémáit. A Kínkastély szolnoki, Csizmadia Tibor rendezésében látható előadása is világosan mutatja, hogy a darab alapvető belső ellentmondásait a színpad nem oldhatja fel. Paradox módon épp Derzsi János igen szuggesztív, mindvégig jelentékeny, minden mozdulatában, gesztusában kimunkált Gnóm-alakítása „leplezi le” igazán az írói képtelenséget. Derzsi hosszú időn át súlyt és feltételezhető értelmet ad egy olyan színpadi alaknak, aki semmiféle valódi, tartalmi kapcsolatba nem kerülhet a többi figurával, mert a cselekményen belül voltaképp hiteltelen valamennyi közös szituációjuk. A rendező a statikus dialógusokat nem is igyekszik helyzetekké álcázni, inkább egy meghökkentő — és a szánéi székét kétségkívül megerőltető — heppeninget szervez a második részben, amelynek legnagyobb izgalomforrása az, hogy a számos széttört nyers tojáson elcsúsznak-e a szereplők vagy sem. Dicséretükre legyen mondva, hogy talpon maradnak, és becsülettel végigdolgozzák az üres fizikai gyakorlatokat. A Kínkastély bemutatója mindazonáltal hasznos lehet úgy a kortárs magyar dráma, mint a kortárs dramaturgia szempontjából, mert segíthet megértetni művelőivel, hogy a hazai színházkultúrának a hazai drámaírással szemben kétségtelenül több évtizede halmozódó mulasztásait, illetve az ebből fakadó szakmai lelkiismeretfurdalást azzal nem kompenzálhatjuk, a modernség iránti érzékenységünket azzal nem bizonyíthatjuk, ha a félig-meddig megírt, vagy épp megíratlan műveket a reményteljes „új dramaturgia” bűvkörébe ideologizáljuk. Mészáros Tamás Operabemutató Fotó: Szigeti Tamás A teória nem minden Vasárnap mutatják be az Operaházban Donizetti: Boleyn Anna című operáját. Az előadást Békés András rendezte. Képünkön Sánta Jolán (Smeton) és Szűcs Márta (Boleyn Anna) Kontinuitás — megújulás• Kultúra és polifirea Aki a közelmúlt kérdéseivel foglalkozik, egyben saját sorsán gondolkodik el — írja Király István újabb cikkeinek és tanulmányainak most megjelent (Kultúra és politika) gyűjteményében. Egy nemzedék önvizsgálata ez a kötet, azé a generációé, amelyik negyvenkét évvel ezelőtt, a népi forradalom első pillanatától a társadalom küzdőterén tartózkodott, sebeket adott és kapott, miközben legbensőbb hitével s csalódásaival is viaskodhatott. Pontosabban: ebből a nemzedékből azoknak a múlttal szembenéző igénye ez, kik vállalták, hogy akár tépett, „vérző” zászlókkal is újra meg újra hadba vonuljanak. Király István a fölszabadulást követően Lukács György tanítványainak körébe tartozott, aztán „bejáratos” Iréval József dolgozószobájába, majd — mint visszaemlékszik rá — „a Horváth Márton-i vonalhoz’’ csatlakozott. Most, évek múltán, több interjúban, írásban a szokványos ítéleteknél sokkal mélyebben világítja át Révai egyéniségének, elméletrendszerének és művelődéspolitikai gyakorlatának ellentmondásos szövedékét, szót ejtve arról is, hogy egy Révai ellen konstruált per körvonalai is rajzolódtak már, Révai sógorát, Gács Lászlót tulajdonképpen ezért tartóztatták le. A kötet szerzője dokumentarista pontossággal szól ama „ötvenes évekről”, ekkor vállalt szerepéről. Sokakkal ellentétben, kik hasonló dolgozószobákban fordultak meg ez időben, vagy talán ugyanazoknál a tárgyalóasztaloknál ültek, nem akarja magára ölteni a „már akkor is világosan láttam a hibákat, s küzdöttem ellenük" círhalmakkal díszített ítészi palástot. Ugyanakkor tény, hogy Berzsenyiről, illetve Németh Lászlóról szóló írásaival már ekkor magára haragította Révait. Fodor András memoárjából tudjuk, a Csillag szerkesztőjeként miként vette maga mellé az állás nélkül maradt, már-már kilátástalan helyzetbe került ifjú költőt és műfordítót. A Csillagban, amikor a folyóiratot újból Király István szerkesztette, sorra szólalhattak meg az éveken át hallgató, illetve hallgatásra kényszerült írók és költők. Aczél Tamás egyik, korabeli cikkében szót is emelt az ellen, hogy Király „megfeledkezett az ellenség elleni harcról, nem leplezi le következetesen az ellenséget”. A gyűjteményes kötet szerzőjét — mindebből következik — különösképpen foglalkoztatja a művészetpolitika folytonosságának és megújulásának problematikája, a múlttal való kritikus, de értékőrző szembenézésének szükségessége. A realizmus szűkített s általa is jó ideig makacsul képviselt felfogásával fordul szembe: „Napokat töltve a párizsi Musée de l’Art Moderne-ben, Mallarmétól Eliotig, Kafkától Becketig újraolvasva a modernség íróit, mindinkább éreztem, nem tekinthető zsákutcának a huszadik századi esztétizáló és avantgárd modernség, ... a fenyegetett személyiség vétója, önvédelme is ez" — olvashatjuk egyik tanulmányában. A kötet szerzőjének tudományos munkássága, alkotókészsége is a folyamatosság és e megújulás nyomán bontakozott ki. Mikszáth Kálmánról szóló munkájáért 1952-ben Kossuthdíjban részesült, a Magyar Tudományos Akadémiának 1970- től levelező, 1979-től rendes tagja. Adyról szóló művéért Állami Díjat vehetett át. Perújrafelvételt eszközölt ki a szocialista hazafiságról folyt, s korábban már lezárt vitákban, föltárta Németh László keleteurópai antiimperializmusának alapvetően meghatározó vonásait. Ebben a kötetben olvashatjuk most annak az interjúnak szövegét is, amelyben Király István társadalmi tudatunknak a trianoni döntésre adott reflexióit éles logikával, tanulságos módszerrel s eredménnyel tipologizálja. Országgyűlési képviselőként egy évtizeden át sürgeti a felsőoktatás színvonalának emelését, a minőségi követelmények kielégítésére való fölkészülést, a tehetséggondozás intézményessé tételét, melyet a demokratizmus egyik kívánalmaként tart számon, szót emel a hatékonyabb közoktatás megteremtéséért. „Még mindig nincs megfelelő szinten az általános iskola, a nemegyszer 40 fős csoportok léte — az Andor Mihálytól idézett zsúfoltság —, a több műszak szükségessége és számos más tényező régtől figyelmeztet erre” — írja 1984-ben. A Magyar Hírlapnak adott interjúinak egyikében pedig így nyilatkozik : „Az anyagi alapok elsődlegességének tézise sokak felfogásában eltorzult, ők a gazdasági szférát önmagáért valónak tekintik, egyetlen értékként abszolutizálják ... Az anyagi javak bővítése rendkívül fontos. De baj az, ha a társadalmi presztízst elsődlegesen az adja meg, s nem a tudás, a műveltség, a közösségi érzés.” (Kossuth) Császtvay István KULTÚRA — MŰVÉSZETMagyar Hírlap Könyvheti gyorsmérleg Elkészült a gyorsmérleg az Állami Könyvterjesztő Vállalatnál az ünnepi könyvhét forgalmáról. Az ÁKV 347 árusítóhelyen , száznegyvennégy boltjában, 157 pavilonjában és 46 ideiglenes könyvsátorban várta vásárlóit. A könyvheti könyvek árusításában résztvettek a munkahelyi könyvterjesztők is, csaknem kétezer társadalmi munkatárs. Kertész Gáborné, az ÁKV propagandaosztályának vezetője mondja: " Árusítóhelyeinken csaknem 60 és fél millió forint értékű könyv talált gazdára. Forgalmunk meghaladta a tavalyit, több mint 11 százalékkal. A siker egyik titka, hogy a könyvheti kiadványok összetétele kiegyensúlyozottabb volt a korábbi éveknél. A 14 kiadó könyvheti újdonságaiból 553 ezer példányt vásároltunk 32 millió forint értékben. A könyvek átlagára 57 forint volt, s ez egyforintos emelkedést jelentett. — Milyen könyvek fogytak legjobban? — Az első számú siker Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk című kötete, ezt követi Temesi Ferenc, Schwajda György, Spiró György, Sütő András, Heinrich Bell, Csoóri Sándor, John Paget, Karinthy Frigyes, Karinthy Ferenc, Kosáry Domokos, Vathy Zsuzsa, Vladimir Párás műve. Az olvasóknak 9 helyszínen 54 szerző 95 alkalommal dedikált. — Úgy tudom, ön gyakorta elkíséri az írókat ezekre az eseményekre. _ Valóban, az írók igénylik, hogy velük legyünk, amikor teljesen egyedül maradnak a művükkel és szemben az olvasókkal ... .. — légrády — Egy város a Ruhr-vidéken TALÁN NEM a FILMMEL foglalkozó újságíró elfogultsága, ha azt feltételezi, hogy Oberhausen nevét a nemzetközi közvélemény elsősorban filmfesztiváljáról ismeri. Oberhausenben anekdotaként emlegetik, de feltehetően némi alappal, hogy amikor a város anyagi nehézségei miatt fontolóra vette a szemle megszüntetését, elsősorban a szövetségi főváros, Bonn hirtelen érdeklődése változtatta meg a városatyák tervét. Azt még esetleg elviselték volna, hogy a három évtizedes múltra visszatekintő fesztivál abbamaradjon, de az már végképp elképzelhetetlennek látszott, hogy Bonn vegye át a jóhírű és bejáratott rendezvényt magának, így megmaradt a fesztivál Oberhausennek, egy héten keresztül minden tavasszal több tucat nemzet lobogója köszönti a Luise-Albertz-Halle előtti téren a szemle vendégeit. (A piros, fehér és zöld színekből összeálló bolgár és olasz trikolór mellől idén hiányzott ,a harmadik hasonló jellegű, a magyar, de bizonyára csak véletlenségből, hiszen magyar filmeket és magyar vendégeket is meghívtak a szervezők.) A „vendég” szó egyébként nem üres formula, a fesztivál szűkösebb anyagi lehetőségekkel rendelkező résztvevőit erre vállalkozó oberhauseni családoknál helyezik el viszonylag szerényebb összegért. Oberhausen persze aligha hasonlítható a mediterrán fesztiválvárosokra. Elsősorban ipari település a Ruhr-vidék többmilliós, szinte összefüggő város bokrának szívében — kitűnő közlekedési hálózattal és mind kevésbé szerencsés gazdasági adottságokkal. A hagyományos nehézipar, a „füstös iparágak” agóniáját kézzelfogható közelségben érzékelheti itt a látogató. Miközben idén tavasszal a nyugatnémet lapok arról tudósítottak, hogy országszerte valamelyest megfogyatkozott a munkanélküliek száma, az oberhauseni helyi sajtó és az állástalanok utcai transzparensei éppen az ellenkezőjét jelezték. OBERHAUSENBEN TOVÁBBRA IS szaporodik az állást hiába keresők létszáma — a nyugatnémet hétköznapokat úgy-ahogy ismerők számára beszédes jel, hogy a közparkokban, úttest-javításoknál, építkezéseknél is elsősorban németeket lát dolgozni. Vendégmunkás kevés maradt e városban — a tőkét követve, nyilván ők is elköltöztek a szerencsésebb gazdasági adottságú délnémet nagyvárosokba. A bezárt szénbányák, kohók, gépipari üzemek feleslegessé vált munkaerejét Oberhausen városa többnyelvű, színes füzetben kínálja a beruházni kívánó hazai és külföldi vállalkozók számára, de a foglalkoztatottsági statisztika szerint szerény eredménnyel. „Oberhausen a képzett munkaerő gazdag potenciálját kínálja — csapra verve. Sokan olyan ipari tapasztalattal rendelkeznek, melyet ön azonnal és közvetlenül hasznosíthat. Ők megtakaríthatják önnek a költséges és hosszadalmas képzési és munkára orientáló időt, mert Oberhausen ipari és kereskedelmi vállalatai messze több munkást és mesterembert képeztek, mint amennyit állandóan alkalmazni tudnak. A városban nincs hiány bármiféle fiatal, teljes képzettségű munkásból." A hivatalos kiadvány, melyet a fesztivál néhány száz márkájukból komolyabb beruházást aligha eszközlő résztvevői is megkaptak, a jövőbe mérsékelt derűlátással tekint. A reménybeli beruházókat a képzett munkaerőn kívül alacsony kamatú kölcsönökkel, különféle garanciákkal és a tartományi kormányzat által folyósított anyagi támogatással várja — ez utóbbit az egykori acélvidék fejlesztésére alapították. Ahol közel sem Oberhausen van a legrosszabb helyzetben — akad település, ahol a munkanélküliek aránya eléri a harminc százalékot is. A városnak egyébként kétszázharmincezerlakosa van, noha a látogató aligha gondolná közel negyedmilliós nagyvárosnak Oberhausent. Hagyományos városközpontja nem lévén, inkább csak az üzletekkel szegélyezett sétálóutca érzékelteti a tömeget — napközben. Az esti órákban, a boltok zárását követően azonban gyorsan kiürül, késő estére pedig szinte félelmetesen kihalttá válik — nem túlzás, hogy fesztivál idején az éjszakai járókelők nagyobbik része a filmszemle vendége. Beülni se nagyon lehet a késői órákban máshová, mint abba a hajdani gyárból átalakított klubba, ahol sör, biliárd, néhány baloldali plakát és röplap mellett időnként amatőr dzsessz-zenészek várják a javarészt ifjú közönséget. Idén természetesen a népszámlálás elleni tiltakozás volt a klubkocsma központi témája. Csak a birkákat számlálják, olvashattuk egy szemléletes plakáton, és ott volt alatta a fenyegető hangsúlyú kérdés is, s mi lesz velük, ha majd viszszatér a számláló? Egy másik pedig azt jelezte, hogy a népszámlálás pontosíthatja a célt az amerikai rakétáknak. A hajdani üzemi csarnokban a hosszú, nyersen egyszerű asztalok mellett fesztivál idején mégis elsősorban a filmekről beszélnek a németek és a külföldiek, noha a hely mindenki előtt nyitva van. A szociáldemokrata Oberhausen a mélyen szociáldemokrata Észak-Rajna-Vesztfáliában (melynek egyébként majdnem annyi lakosa van, mint Magyarországnak és Ausztriának együttvéve) lehetőségeihez képest sokat tesz polgárai szociális ellátásáért. A városatyák szerint nyilván többet, a havi rendszerességgel utcai demonstrációkat tartó munkanélküliek szerint nyilván kevesebbet, nem a vendég dolga ebben dönteni. ANNYI SZEMMEL LÁTHATÓ, hogy Oberhausen — nem politikailag — zöld város lett. Tele van parkokkal, városi erdőkkel, sportlétesítményekkel: az ipar számára feleslegessé vált területek „rekultiválása” nagy erővel folyik. A zöldülő város gondjaival és reményeivel jelképe lehet annak a gazdasági korszakváltásnak, mely még itt, e nagyon gazdag ország legendás iparvidékén sem megrázkódtatás nélküli. S amit mind kevesebb országból szemlélhetnek hűvös kívülállóként. Hegyi Gyula