Magyar Hírlap, 1987. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-15 / 192. szám
1987. augusztus 15., szombat //Újszerűség és sztárparádé" — avagy egy rossz Aida-előadás a Margitszigeten Az Aidát — a Carmennel és a Fausttal együtt — elérte a végzet: par excellence szabadtéri operák lettek — s ezáltal rendezők, tervezők és énekesek szabad prédájává váltak. A legtömörebb megfogalmazást egyszer Tito Gobbitól hallottam, aki ezt kérdezte egy fiatal énekestől: „Művész akar lenni, vagy a veronai Arénában akar énekelni?" Úgy tűnik, a kettő összeegyeztethetetlen ... Az új szigeti Aida rendezője, koreográfusa és karmestere elég sokat nyilatkozott a premier előtt: újszerű, mai felfogásban óhajtják színrehozni a művet. Bár a nyilatkozatokra általában nem sokat kell adni, nem ártott volna kevesebbet szólni és többet tenni. Ha a nyilatkozatokat szembesítjük a valósággal... de inkább ne tegyük. Beszéljünk a produkcióról. A fényfüggöny kihunyása után félmeztelen egyiptomi katonák véget nem érő őrségváltása előzi meg az előjáték kezdetét. Értjük, persze, hogy értjük a szimbolikát: íme, az elnyomó hatalom. Hogy az Aida előjátéka nem erről szól, meg arról sem, hogy korbácsütésekkel kergetnek egy rabszolgacsoportot — hát, Istenem, nem ez az első rendezői önkényesség, amit korunkban tapasztalhatunk. De, bocsánatot kérek, ha Karinthy egyik Tragédiaparódiája jut eszembe: „Háttérben gúla, rabszolgák gyorsan jajgatnak ...” Aztán még néhány hasonló háttéreffektus, hál’ istennek kevesebb, mint amit a nyilatkozatok sejtettek. Köztük a mazsola: az utolsó felvonás előtt Aida végiglopódzik a színen, elbújik a sírkamrában, s így szerencsésen lelövi a dramaturgiai meglepetést. A bevonulási képből ugyan hiányoznak Verona elefántjai és tevéi, de a diadalmas hadvezér megjelenésekor 3-4 rakéta durrog (több nem, nyilván Egyiptomban is megkurtították a reprezentációs költségvetést), s aztán jön a rendezés legnagyobb poénja: a Budapesti Helyőrség fúvószenekara felvonul a nézőtéren keresztül a színpadra, mai ruhákban, piros-fehér-zöld szalaggal, de lehet, hogy zöld-fehér-pirossal, s így nem tudom, az előadás magyar helyszínét vagy Verdi nemzetét szimbolizálják-e. Mindezt még mosolyogva szemlélnénk, ám Koltay Gábor rendezése — ha a szón a karakterek kibontását, a konfliktusok ábrázolását, a reagálást, tehát: a színészi játékot értjük — egyszerűen nem létezik. Amit a szereplőktől látunk, az a legsablonosabb operai „gesztus-kultúra”. S ez a legnagyobb baj, s ezért egyáltalán nem újszerű és mai ez az Aida, ezért is unalmas. A külsős keret: Csikós Attila szép, monumentális és teljesen hagyományos Luxor-Karnak díszlete és Kemenes Fanny ugyancsak tradicionális, s nem is mindig ízléses kosztümjei. Novák Ferenc koreográfiája nekem, a nem szakmabelinek, szegényes és gyakran zeneellenes, azaz a mozgástípusok nem mindig esnek egybe a zenei váltással. Pál Tamás vezényel. Nagy érdeme, hogy a zenekar precízen játszik, a szólamok „ki vannak pucolva”. Tempói azonban vagy túl gyorsak, vagy túl lassúak, a Verdinél elengedhetetlen, szinte állandó rubata csak nyomokban van meg. Igazi dráma sehol nem árad a zenekarból — ezért is unalmas az előadás Kitűnő a kórus is — az Operaházé, mint a zenekar —, Szalay Miklós megint jó munkát végzett, s végre tudja az operai énekkar olaszul is az Aidát, ami az anyaszínház vendégelőadásain lesz előny. A propaganda sztárparádét ígért — ez a kötelessége. Hogy milyenek voltak az énekesek, arról valójában csak hozzávetőleges vélemény alakulhatott ki a bádogdoboz hangzású hangszórók miatt. (A hangosítás amellett — a régi, rossz lemezhagyományt követve — túlságosan előtérbe helyezte az énekeseket.) A címszerepben Tokody Ilonát és a szerepet először éneklő Pitti Katalint hallhattuk. Tokody — ha nem is olyan magas színvonalon, mint Domingóval — megismételte sikerét, s noha nem drámai szoprán, a lírikus részek révén megérde-melte a tapsokat. Pitti még anynyira sem Aida, mint Tokody: hanganyaga nem adekvát a szereppel, forte magasságai forszírozottak, pianói ebben a darabban modorosakká váltak. De nem ez a baj. Pitti Katalin e fiaskó ellenére is nagy művész, legjobb énekeseink egyike, csak félő, hogy a szerepköréből való erőltetett kilépéssel árt gyönyörű lírai matériájának, veszélyezteti igazi szerepkörét. Az agyonreklámozott Amneris, Isola Jones elképesztően dilettáns énekléssel állt a közönség elé. Hangja csúnya, technikája egészen kezdetleges, dinamikai árnyalást nem ismer és játéka nem lép túl a sablongesztusokon. A két tenor viszont valóban élményt adott. Giuseppe Giacomini főleg világszép hanganyagával, igazi érces hőstenor-matéria. A dinamikai palettát ő sem ismeri, illetve rejtvényt adott fel: három és fél felvonáson keresztül kizárólag forte fortessimo énekelt, ám az utolsó kettősben gyönyörű finomságokat, pianissimókat hallhattunk. (Nem állom meg, hogy ne utaljak rá: Giacomini a Celeste Aida végén csillogó-ragyogó, fortissimo B-t énekelt a szegény Verdi által előírt pianissimo helyett; üzenem mindazoknak, akik az orrukat húzták Domingo falzett-B megoldására . ..) Vlagyiszlav Pjavko hangja merevebb-keményebb (valószínűleg kiváló Wagnertenort lehetne belőle faragni), de többet tud a szerepről, mint olasz kollégája. Számos szép hangi árnyalata és gesztusa igen jó iskolára vall. Jó lenne többször vendégül látni Pesten. Sztojan Popov Amonaszója bizony szánalmas volt: magas fekvésben vagy gixergyanús vagy hamis, dinamika semmi, színészi játéka nulla, karikatúrája a szerepnek, roncsa régebbi önmagának. Gregor József királya, a mindig biztos Begányi Ferenc hamfisa és Vári Zsuzsa széphangú papnője egészítette ki a szereplők gárdáját. Mint Hírnök pár percre Palcsó Sándor mutatta meg, milyen az igazi kifejező éneklés, de sajnos ő is — mint többen — stílusidegen, verista parlandozással. Stílusidegenség — ez nyomta rá a bélyegét erre az egész szerencsétlen idei Aida-produkcióra a Margitszigeten. Várnai Péter Radames (Giuseppe Giacomini) ünnepélyes bevonulása Fotó: Bánkúti András A vizsgáztató noteszából Furcsa történelem Elmúltak már a felvételi vizsgák izgalmai, s az érdekeltek megkapták az örömet vagy bánatot hozó borítékot. Különösen az utóbbiak s a leendő új felvételizők okulására talán nem árt az idei felvételik néhány — példával illusztrált — tanulságára felhívni a figyelmet. Az alábbiakat a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem történelem szakán felvételi vizsgát tett jelentkezők produkálták. Évek óta visszatérő gond, hogy a jelöltek nagy része nem ismeri a térképet, s ebben sajnos az idén sem volt nagy változás. Erről tanúskodik az, hogy az írásbeli tesztben szerepelt földrajzi neveket a világ különböző pontjaira tették, így egyesek véleménye szerint Kasztília (Spanyolország) a Szovjetunióban található, mások Lengyelországra tippeltek, s volt aki Szicíliában vélte megtalálni. Nem volt jobb helyzetben szegény Anatólia (Törökország) sem, mert néhányan Spanyolországra, mások Csehszlovákiára vagy Franciaországra esküdtek. Medinát (Szaúd-Arábia) az egyik jelentkező kinevezte a zsidó állam fővárosának. Medinához még más érdekes „felfedezések” is kapcsolódtak: e szerint a pápa Mekkából ide menekült, s itt alakult ki a kereszténység. Volt, aki Mátyás király egyik hódításaként jelölte meg, s olyan is, aki szerint a szövetségesek a második világháború idején itt szálltak partra, ráadásul 1943-ban. Hogy mindehhez Mohamed s az iszlám fanatikus harcosai mit szólnának, gondolni se merjünk ... Az időbeni tájékozódó képesség is a fentiekhez hasonlókat produkált, bár kétségtelen, ezek a példák kevesebb vizsgázó nevéhez fűződnek. Ha kronológiai sorrendben akarunk haladni, elsőként egy ókorhoz kapcsolódó megállapítással kell kezdenem. Az egyik esszékérdésben Julius Caesar életének bemutatását kérték, s a dolgozatíró szerint Caesar és Pompeius döntő csatája Catalaunumnál zajlott le. Tény, az említett helyen valóbenn volt egy döntő csata, csak nem i. e. 48-ban, hanem i. sz. 451-ben, s nem az említett két hadvezér, hanem Aetius és Attila mérkőzött meg egymással. Caesar és Pompeius Pharszalosznál döntötte el az elsőség kérdését. A többi, mint mondani szokás, stimmel. Közismert a magyar középkorból, hogy Hunyadi János nem sokkal az 1456-os nándorfehérvári győzelem után meghalt. Ennek ellenére az egyik dolgozat őt említi meg, mint aki 1514-ben fegyverbe szólította a parasztokat. Még a középkornál maradva, más helyen azt olvasni, hogy az Egri csillagokat Fekete István írta, Balassi Bálint és Tinódi Lantos Sebestyén nevét így írták: Balassy Bálint, Tinódhy Sebestyén. A 20. század a teljes káosz képét mutatta egyeseknél. A sztálingrádi csata például több évszám alatt futott: 1920, 1944, sőt 1949 is előfordult. Nem jobb a helyzet Sztálin halálának dátumával kapcsolatban sem: az egyik 1921-re tette, egy másik szerint 1942-ben halt meg. E témakörben a leghátborzongatóbb tévedés: Sztálin a második világháború után került hatalomra. Szellemesen oldotta meg az egyik vizsgázó az SZKP XX. kongresszusának dátumát: szerinte 1950 és 1960 között volt. 1956 valóban a két évszám között van, az ötlet azonban pontot nem hozott. S az sem, amikor már szóbeli vizsgán a felelő Leninen kívül egyetlen bolsevik vezetőt sem tudott megnevezni. Ennél döbbenetesebb csak az a dolgozat volt, amelyik szerint „Magyarországon a Szálasy-kormány látott hozzá a szocialista rendszer kiépítéséhez". A korábbiakhoz híven a kabaréba illő megállapítások sem hiányoztak. Az egyik feladatnál azt kellett leírni, hogy a jelzett településekhez milyen esemény kapcsolódott. Pl.: Lipany, Rigómező. A megoldás: a lipanyi, illetve a rigómezei csata. Ütközet valóban volt, de hogy mikor és kik között, erről a vizsgázó hallgatott. Díjazni ezért ezt éppúgy esetleg egy mosollyal lehetett, mint azt a mondatot, amely szerint Pompeius belehalt a keleti kapcsolatokba. Hogy kire, mire gondolt a jelentkező, sosem tudjuk meg. Azt sem, hogy milyen fegyvereik voltak a magyar végvári vitézeknek. A dolgozat annyit közölt, hogy rossz ruhában jártak, kevés volt az élelmük, s olyébn kezdetleges fegyverekkel harcoltak, mint a kard, az ágyú, de az „egyéb népi jellegű eszközöket", amellyel a felsorolást megtoldotta, már nem fejtette ki. Az olyan megállapításokon pedig, mint az, hogy Caesar lecsapolta a Tiberist (Róma folyója), s hogy Oroszországban a banktőke impotens volt, tényleg csak kacagni lehetett. Azon is, hogy 1949-ben Magyarországon „lezuhant a vasfüggöny". Végére hagytam a legszellemesebb megjegyzést. A végvári harcokat bemutató egyik dolgozat így végződött: „Elakadt a török hadjárat.” — majd zárójelben megjegyezte: „Én is." A bemutatott példák nem mindig a többséget jellemezték, hiszen sok jól felkészült jelentkezővel találkoztak a bizottságok. Ennek ellenére az általában jellemző hiánylista, amelyet azzal kezdtem, hogy nem ismerik a térképet, kiegészíthető. Mindenekelőtt azzal, hogy a 20. századi magyar és egyetemes történelem ismerete eléggé kaotikus, zavaros különösen a második világháború utáni évtizedeké. Legjellemzőbb példaként azt említhetem, hogy az ellenforradalmi, más néven Horthy-korszakot sokan összekeverik az 1956-os ellenforradalommal, sőt mi több, az egyetemre felvételizők közül sokan egyenlőségjelet tesznek az ötvenes évek, s az ellenforradalmi korszak közé. Gond az is, hogy a jelentkezők történelmi sablonokat használnak, fogalmakat tanulnak meg úgy, hogy nem tudják a mögötte rejlő, s hozzá kapcsolódó tényanyagot. Márpedig a történelem tényeken, eseményeken alapul, s enélkül bizony nehéz az úgynevezett összefüggések megállapítása, vagy az időbeni tájékozódás. Egy leendő történelem szakos hallgatónak azt sem árt tudni, hogy milyen folyóiratokban bővítheti ismereteit. A többség ugyanis a Századokról, a Történelmi Szemléről, a Világtörténetről vagy a Hadtörténelmi Közleményekről még csak nem is hallott. Hiba lenne persze, ha a hibákért csak a jelentkezőket rónánk meg, vagy megkondítanánk a vészharangot az oktatás felett. Kétségtelen, mindkét félnek van még tennivalója. Véleményem szerint azonban, mivel nálunk az oktatás tankönyvcentrikus a tankönyvírás, a tankönyvkiadás tehetne sokat azért, hogy az ilyen példákkal illusztrált hiánylisták összeállítására minél kevesebb lehetőség legyen. Majoros István KULTÚRA — MŰVÉSZET &4 dmi]i€c4h’(^ ~ Magyar Hírlap re• Varga Mátyás színház- és műtörténetórája Díszlettervek és kerámiák Újjávarázsolt kiállítóház Szeged Bécsi körútján Ma emlékeztetem nem csal, akkor különlegesnek kell nevezni ezt a mostani alkalmat, mert ha igaz, akkor a magyar művészet történetében először ér olyan megbecsülés díszlettervezőt, mint amilyen Varga Mátyást érte, amikor Szegeden, a Bécsi körút egyik kedves kis házában felavatták állandó, önálló gyűjteményét. Persze, az is igaz, hogy a magyar (alkotó) díszlettervezők doyenje több annál, mint amiként széles körben ismerik. S most nem arról van szó, hogy ő Kossuth-díjas és Kiváló Művész, nem is csak arról, hogy több mint ötven éve az ő díszletei közt láthatta a közönség a magyar színházművészet számos, jelentős alkotását. (Hiszen a háború előtti Szegedi játékokon, a budapesti Nemzeti Színház előadásain és attól kezdve rendszeresen, elsősorban ezekben, de más színháziakban is az általa megálmodott helyszíneken zajlottak le a világirodalom nagy drámái.) Ha belegondolunk, a mostani felnőtt fiatalok nagyszülei is már az ő díszleteit láthatták Shakespeare vagy Katona József hősei közül. Nemzedékek számára adhatóak tehát alapélményt az ő tervei. A közismert latin közmondás szerint: Az élet rövid, a művészet örök, ám a tegnapi díszlet ma már csak vetemedett fa és szakadt vászon. A terv azonban, melyet a művész kartonra fest, ha fennmarad, hosszú idő után is közvetítheti az élményt. Vagy legalábbis felidézheti azt a hangulatot, melyben a fél évszázaddal korábbi színielőadás játszódhatott. Az utókor és a mindenkori magyar színházművészet szerencséjére megmaradtak Varga Mátyás tervei, amelyek a gyönyörűen helyreállított és az alkalomnak megfelelően átépített ház három szintjének falain sorakoznak egymás mellett. Végigkövethetjük az elmúlt félszázad színháztörténetét Varga Mátyás munkáinak fénytörésén át, s ez is igen tanulságos művészettörténet-óra lehetne. Ha csak ennyi volna az egész, már megérné felkeresni a gyűjteményt. Ám itt jóval több minden látható. A művészről közismert, hogy nemcsak színházi díszlettervező, hanem festő és iparművész is. Gyűjteményét szerencsésen úgy válogatták össze, hogy iparművészi — keramikus — arcával is megismerkedhessünk. Nem meglepő, hogy a díszlettervező (akinek papírra festett tervei a két dimenzió kötöttségéből kilépve a színház három dimenziójában valósulnak meg) egy másik, három dimenziós művészetben is egyenrangú alkotásokra képes. Mint ahogy az is magától értetődik, hogy műveinek jelentős része valamilyen módon kapcsolódik a színházhoz, a történelem nagyjaihoz, az emberiség jó és gonosz hőseihez. Legfeljebb az késztetheti csodálatra a nézőt, hogy az egyszerűbb és szerényebb tálak és kancsók mellett milyen nagy formátumú és koncepciózus alkotások vallanak Varga Mátyás színházon túlmutató invencióiról. A Bánk bánt egy több mint másfél négyzetméteres!!) falkerámia idézi fel, Salomét egy életnagyságú fejplasztika, Dózsát, Hunyadit ugyancsak totemoszlopszerű, három részből összeállított, embernagyságúnál magasabb, két építmény ragadja magához a tekintetet és a fantáziát; a magyar történelem hírességeivel díszített kályha emberalakos csempéi húznak szálakat a reneszánsz művészettől máig. Folytathatnánk a sort, de minden szó csak arra lenne való, hogy biztassuk az olvasót: ha Szegeden jár, szerezze meg magának az élményt, ismeretséget kötve Varga Mátyás életművével. Kenessei András A szerző fényképei