Magyar Hírlap, 1987. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-15 / 192. szám

1987. augusztus 15., szombat //Újszerűség és sztárparádé" — avagy egy rossz Aida-előadás a Margitszigeten Az Aidát — a Carm­ennel és a Fausttal együtt — elérte a végzet: par excellence szabad­téri operák lettek — s ezáltal rendezők, tervezők és énekesek szabad prédájává váltak. A legtömörebb megfogalmazást egyszer Tito Gobbitól hallot­tam, aki ezt kérdezte egy fia­tal énekestől: „Művész akar lenni, vagy a veronai Aréná­ban akar énekelni?" Úgy tűnik, a kettő összeegyeztethetet­len ... Az új szigeti Aida rendező­je, koreográfusa és karmestere elég sokat nyilatkozott a pre­mier előtt: újszerű, mai felfo­gásban óhajtják színrehozni a művet. Bár a nyilatkozatokra általában nem sokat kell adni, nem ártott volna kevesebbet szólni és többet tenni. Ha a nyilatkozatokat szembesítjük a valósággal... de inkább ne te­gyük. Beszéljünk a produkció­ról. A fényfüggöny kihunyása után félmeztelen egyiptomi ka­tonák véget nem érő őrségvál­tása előzi meg az előjáték kez­detét. Értjük, persze, hogy értjük a szimbolikát: íme, az elnyomó hatalom. Hogy az Aida előjátéka nem erről szól, meg arról sem, hogy korbácsütések­kel kergetnek egy rabszolga­­csoportot — hát, Istenem, nem ez az első rendezői önkényes­ség, amit korunkban tapasztal­hatunk. De, bocsánatot kérek, ha Karinthy egyik Tragédia­paródiája jut eszembe: „Hát­térben gúla, rabszolgák gyor­san jajgatnak ...” Aztán még néhány hasonló háttéreffektus, hál’ istennek kevesebb, mint amit a nyilat­kozatok sejtettek. Köztük a mazsola: az utolsó felvonás előtt Aida végiglopódzik a szí­nen, elbújik a sírkamrában, s így szerencsésen lelövi a dra­maturgiai meglepetést. A bevo­nulási képből ugyan hiányoz­nak Verona elefántjai és te­véi, de a diadalmas hadvezér megjelenésekor 3-4 rakéta dur­­rog (több nem, nyilván Egyip­tomban is megkurtították a reprezentációs költségvetést), s aztán jön a rendezés legna­gyobb poénja: a Budapesti Helyőrség fúvószenekara fel­vonul a nézőtéren keresztül a színpadra, mai ruhákban, pi­­ros-fehér-zöld szalaggal, de le­het, hogy zöld-fehér-pirossal, s így nem tudom, az előadás ma­gyar helyszínét vagy Verdi nemzetét szimbolizálják-e. Mindezt még mosolyogva szemlélnénk, ám Koltay Gá­bor rendezése — ha a szón a karakterek kibontását, a konf­liktusok ábrázolását, a reagá­lást, tehát: a színészi játékot értjük — egyszerűen nem léte­zik. Amit a szereplőktől látunk, az a legsablonosabb operai „gesztus-kultúra”. S ez a leg­nagyobb baj, s ezért egyáltalán nem újszerű és mai ez az Aida, ezért is unalmas. A külsős ke­ret: Csikós Attila szép, monu­mentális és teljesen hagyomá­nyos Luxor-Karnak díszlete és Kemenes Fanny ugyancsak tradicionális, s nem is mindig ízléses kosztümjei. Novák Fe­renc koreográfiája nekem, a nem szakmabelinek, szegényes és gyakran zeneellenes, azaz a mozgástípusok nem mindig es­nek egybe a zenei váltással. Pál Tamás vezényel. Nagy érdeme, hogy a zenekar precí­zen játszik, a szólamok „ki van­nak pucolva”. Tempói azonban vagy túl gyorsak, vagy túl las­súak, a Verdinél elengedhetet­len, szinte állandó rubata csak nyomokban van meg. Igazi dráma sehol nem árad a zene­karból — ezért is unalmas az előadás Kitűnő a kórus is — az Operaházé, mint a zenekar —, Szalay Miklós megint jó munkát végzett, s végre tud­ja az operai énekkar olaszul is az Aidát, ami az anyaszínház vendégelőadásain lesz előny. A propaganda sztárparádét ígért — ez a kötelessége. Hogy milyenek voltak az énekesek, arról valójában csak hozzáve­tőleges vélemény alakulhatott ki a bádogdoboz hangzású hangszórók miatt. (A hangosí­tás amellett — a régi, rossz le­mezhagyományt követve — túlságosan előtérbe helyezte az énekeseket.) A címszerepben Tokody Ilo­nát és a szerepet először ének­lő Pitti Katalint hallhattuk. To­kody — ha nem is olyan ma­gas színvonalon, mint Domin­­góval — megismételte sikerét, s noha nem drámai szoprán, a lírikus részek révén megérde-­­melte a tapsokat. Pitti még any­­nyira sem Aida, mint Tokody: hanganyaga nem adekvát a szereppel, forte magasságai for­szírozottak, pianói ebben a da­rabban modorosakká váltak. De nem ez a baj. Pitti Katalin e fiaskó ellenére is nagy mű­vész, legjobb énekeseink egyi­ke, csak félő, hogy a szerepkö­réből való erőltetett kilépéssel árt gyönyörű lírai matériájá­nak, veszélyezteti igazi szerep­körét. Az agyonreklámozott Amne­­ris, Isola Jones elképesztően di­lettáns énekléssel állt a közön­ség elé. Hangja csúnya, techni­kája egészen kezdetleges, dina­mikai árnyalást nem ismer és játéka nem lép túl a sablon­gesztusokon. A két tenor viszont valóban élményt adott. Giuseppe Gia­­comini főleg világszép hang­anyagával, igazi érces hőste­­nor-matéria. A dinamikai pa­lettát ő sem ismeri, illetve rejt­vényt adott fel: három és fél felvonáson keresztül kizárólag forte­ fortessimo énekelt, ám az utolsó kettősben gyönyörű fi­nomságokat, pianissimókat hallhattunk. (Nem állom meg, hogy ne utaljak rá: Giacomini a Celeste Aida végén csillogó-ra­gyogó, fortissimo B-t énekelt a szegény Verdi által előírt pia­nissimo helyett; üzenem mind­azoknak, akik az orrukat húz­ták Domingo falzett-B megol­dására . ..) Vlagyiszlav Pjavko hangja merevebb-keményebb (valószínűleg kiváló Wagner­­tenort lehetne belőle faragni), de többet tud a szerepről, mint olasz kollégája. Számos szép hangi árnyalata és gesztusa igen jó iskolára vall. Jó len­ne többször vendégül látni Pes­ten. Sztojan Popov Amonaszója bizony szánalmas volt: magas fekvésben vagy gixergyanús vagy hamis, dinamika semmi, színészi játéka nulla, karikatú­rája a szerepnek, roncsa ré­gebbi önmagának. Gregor Jó­zsef királya, a mindig biztos Begányi Ferenc hamfisa és Vá­ri Zsuzsa széphangú papnője egészítette ki a szereplők gár­dáját. Mint Hírnök pár percre Palcsó Sándor mutatta meg, milyen az igazi kifejező ének­lés, de sajnos ő is — mint töb­ben — stílusidegen, verista parlandozással. Stílusidegenség — ez nyom­ta rá a bélyegét erre az egész szerencsétlen idei Aida-pro­­dukcióra a Margitszigeten. Várnai Péter Radames (Giuseppe Giacomini) ünnepélyes bevonulása Fotó: Bánkúti András A vizsgáztató noteszából Furcsa történelem Elmúltak már a felvételi vizsgák izgalmai, s az érdekel­tek megkapták az örömet vagy bánatot hozó borítékot. Külö­nösen az utóbbiak s a leendő új felvételizők okulására talán nem árt az idei felvételik né­hány — példával illusztrált — tanulságára felhívni a figyel­met. Az alábbiakat a pécsi Ja­nus Pannonius Tudományegye­tem történelem szakán felvéte­li vizsgát tett jelentkezők pro­dukálták. Évek óta visszatérő gond, hogy a jelöltek nagy része nem ismeri a térképet, s ebben saj­nos az idén sem volt nagy vál­tozás. Erről tanúskodik az, hogy az írásbeli tesztben szerepelt földrajzi neveket a világ kü­lönböző pontjaira tették, így egyesek véleménye szerint Kasztília (Spanyolország) a Szovjetunióban található, má­sok Lengyelországra tippeltek, s volt aki Szicíliában vélte megtalálni. Nem volt jobb hely­zetben szegény Anatólia (Tö­rökország) sem, mert néhá­­nyan Spanyolországra, mások Csehszlovákiára vagy Francia­országra esküdtek. Medinát (Szaúd-Arábia) az egyik jelent­kező kinevezte a zsidó állam fővárosának. Medinához még más érdekes „felfedezések” is kapcsolódtak: e szerint a pápa Mekkából ide menekült, s itt alakult ki a kereszténység. Volt, aki Mátyás király egyik hódí­tásaként jelölte meg, s olyan is, aki szerint a szövetségesek a második világháború idején itt szálltak partra, ráadásul 1943-ban. Hogy mindehhez Mo­hamed s az iszlám fanatikus harcosai mit szólnának, gon­dolni se merjünk ... Az időbeni tájékozódó ké­pesség is a fentiekhez hason­lókat produkált, bár kétségte­len, ezek a példák kevesebb vizsgázó nevéhez fűződnek. Ha kronológiai sorrendben akarunk haladni, elsőként egy ókorhoz kapcsolódó megállapí­tással kell kezdenem. Az egyik esszékérdésben Julius Caesar életének bemutatását kérték, s a dolgozatíró szerint Caesar és Pompeius döntő csatája Cata­­launumnál zajlott le. Tény, az említett helyen valóbenn volt egy döntő csata, csak nem i. e. 48-ban, hanem i. sz. 451-ben, s nem az említett két hadvezér, hanem Aetius és Attila mérkő­zött meg egymással. Caesar és Pompeius Pharszalosznál dön­tötte el az elsőség kérdését. A többi, mint mondani szokás, stimmel. Közismert a magyar közép­korból, hogy Hunyadi János nem sokkal az 1456-os nándor­fehérvári győzelem után meg­halt. Ennek ellenére az egyik dolgozat őt említi meg, mint aki 1514-ben fegyverbe szólí­totta a parasztokat. Még a kö­zépkornál maradva, más he­lyen azt olvasni, hogy az Egri csillagokat Fekete István írta, Balassi Bálint és Tinódi Lantos Sebestyén nevét így írták: Ba­­lassy Bálint, Tinódhy Sebes­tyén. A 20. század a teljes káosz képét mutatta egyeseknél. A sztálingrádi csata például több évszám alatt futott: 1920, 1944, sőt 1949 is előfordult. Nem jobb a helyzet Sztálin halálá­nak dátumával kapcsolatban sem: az egyik 1921-re tette, egy másik szerint 1942-ben halt meg. E témakörben a leghát­borzongatóbb tévedés: Sztálin a második világháború után ke­rült hatalomra. Szellemesen oldotta meg az egyik vizsgázó az SZKP XX. kongresszusának dátumát: szerinte 1950 és 1960 között volt. 1956 valóban a két évszám között van, az ötlet azonban pontot nem hozott. S az sem, amikor már szóbeli vizsgán a felelő Leninen kívül egyetlen bolsevik vezetőt sem tudott megnevezni. Ennél döb­benetesebb csak az a dolgozat volt, amelyik szerint „Magyar­­országon a Szálasy-kormány lá­tott hozzá a szocialista rend­szer kiépítéséhez". A korábbiakhoz híven a ka­baréba illő megállapítások sem hiányoztak. Az egyik feladat­nál azt kellett leírni, hogy a jelzett településekhez milyen esemény kapcsolódott. Pl.: Li­­pany, Rigómező. A megoldás: a lipanyi, illetve a rigómezei csata. Ütközet valóban volt, de hogy mikor és kik között, erről a vizsgázó hallgatott. Díjazni ezért ezt éppúgy esetleg egy mosollyal lehetett, mint azt a mondatot, amely szerint Pom­peius belehalt a keleti kapcso­latokba. Hogy kire, mire gon­dolt a jelentkező, sosem tud­juk meg. Azt sem, hogy mi­lyen fegyvereik voltak a ma­gyar végvári vitézeknek. A dolgozat annyit közölt, hogy rossz ruhában jártak, kevés volt az élelmük, s olyébn kez­detleges fegyverekkel harcol­tak, mint a kard, az ágyú, de az „egyéb népi jellegű eszkö­zöket", amellyel a felsorolást megtoldotta, már nem fejtette ki. Az olyan megállapításokon pedig, mint az, hogy Caesar le­csapolta a Tiberist (Róma fo­lyója), s hogy Oroszországban a banktőke impotens volt, tényleg csak kacagni lehetett. Azon is, hogy 1949-ben Ma­gyarországon „lezuhant a vas­függöny". Végére hagytam a legszellemesebb megjegyzést. A végvári harcokat bemutató egyik dolgozat így végződött: „Elakadt a török hadjárat.” — majd zárójelben megjegyezte: „Én is." A bemutatott példák nem mindig a többséget jellemezték, hiszen sok jól felkészült jelent­kezővel találkoztak a bizottsá­gok. Ennek ellenére az általá­ban jellemző hiánylista, ame­lyet azzal kezdtem, hogy nem ismerik a térképet, kiegészít­hető. Mindenekelőtt azzal, hogy a 20. századi magyar és egyete­mes történelem ismerete elég­gé kaotikus, zavaros különösen a második világháború utáni évtizedeké. Legjellemzőbb pél­daként azt említhetem, hogy az ellenforradalmi, más néven Horthy-korszakot sokan össze­keverik az 1956-os ellenforra­dalommal, sőt mi több, az egye­temre felvételizők közül sokan egyenlőségjelet tesznek az öt­­venes évek, s az ellenforradal­mi korszak közé. Gond az is, hogy a jelentkezők történelmi sablonokat használnak, fogal­makat tanulnak meg úgy, hogy nem tudják a mögötte rejlő, s hozzá kapcsolódó tényanyagot. Márpedig a történelem ténye­ken, eseményeken alapul, s enélkül bizony nehéz az úgy­nevezett összefüggések megál­lapítása, vagy az időbeni tájé­kozódás. Egy leendő történelem sza­kos hallgatónak azt sem árt tudni, hogy milyen folyóiratok­ban bővítheti ismereteit. A többség ugyanis a Századokról, a Történelmi Szemléről, a Vi­lágtörténetről vagy a Hadtör­ténelmi Közleményekről még csak nem is hallott. Hiba lenne persze, ha a hibákért csak a je­lentkezőket rónánk meg, vagy megkondítanánk a vészharan­got az oktatás felett. Kétségte­­len, mindkét félnek van még tennivalója. Véleményem sze­rint azonban, mivel nálunk az oktatás tankönyvcentrikus a tankönyvírás, a tankönyvki­adás tehetne sokat azért, hogy az ilyen példákkal illusztrált hiánylisták összeállítására mi­nél kevesebb lehetőség legyen. Majoros István KULTÚRA — MŰVÉSZET &4 d­mi]i€c4h’(^ ~ Magyar Hírlap re­­•­­ Varga Mátyás színház- és műtörténetórája Díszlettervek és kerámiák Újjávarázsolt kiállítóház Szeged Bécsi körútján M­a emlékeztetem nem csal, akkor különlegesnek kell nevezni ezt a mostani alkal­mat, mert ha igaz, a­kkor a magyar művészet történetében először ér olyan megbecsülés díszlettervezőt, mint amilyen Varga Mátyást érte, amikor Szegeden, a Bécsi körút egyik kedves kis házában felavatták állandó, önálló gyűjteményét. Persze, az is igaz, hogy a ma­gyar (alkotó) díszlettervezők doyenje több annál, mint ami­ként széles körben ismerik. S most nem arról van szó, hogy ő Kossuth-díjas és Kiváló Mű­vész, nem is csak arról, hogy több mint ötven éve az ő dísz­letei közt láthatta a közönség a magyar színházművészet szá­mos, jelentős alkotását. (Hiszen a háború előtti Szegedi játéko­kon, a budapesti Nemzeti Szín­ház előadásain és attól kezdve rendszeresen, elsősorban ezek­ben, de más színháziakban is az általa megálmodott helyszíne­ken zajlottak le a világirodalom nagy drámái.) Ha belegondo­lunk, a mostani felnőtt­ fiatalok nagyszülei is már az ő díszle­teit láthatták Shakespeare vagy Katona József hősei közül. Nemzedékek számára adható­­ak tehát alapélményt az ő ter­vei. A közismert latin közmondás szerint: Az élet rövid, a művé­szet örök, ám a tegnapi dísz­let ma már csak vetemedett fa és szakadt vászon. A terv azon­ban, melyet a művész kartonra fest, ha fennmarad, hosszú idő után is közvetítheti az élményt. Vagy legalábbis felidézheti azt a hangulatot, melyben a fél év­századdal korábbi színielőadás játszódhatott. Az utókor és a mindenkori magyar színház­­művészet szerencséjére meg­maradtak Varga Mátyás ter­vei, amelyek a gyönyörűen helyreállított és az alkalomnak megfelelően átépített ház há­rom szintjének falain sorakoz­nak egymás mellett. Végigkövethetjük az elmúlt félszázad színháztörténetét Varga Mátyás munkáinak fény­törésén át, s ez is igen tanul­ságos művészettörténet-óra le­hetne. Ha csak ennyi volna az egész, már megérné felkeresni a gyűjteményt. Ám itt jóval több minden látható. A mű­vészről közismert, hogy nem­csak színházi díszlettervező, hanem festő és iparművész is. Gyűjteményét szerencsésen úgy válogatták össze, hogy iparművészi — keramikus — arcával is megismerkedhessünk. Nem meglepő, hogy a dísz­lettervező (akinek papírra fes­tett tervei a két dimenzió kö­töttségéből kilépve a színház három dimenziójában valósul­nak meg) egy másik, három di­menziós művészetben is egyen­rangú alkotásokra képes. Mint ahogy az is magától értetődik, hogy műveinek jelentős része valamilyen módon kapcsolódik a színházhoz, a történelem nagyjaihoz, az emberiség jó és gonosz hőseihez. Legfeljebb az késztetheti csodálatra a nézőt, hogy az egyszerűbb és szeré­nyebb tálak és kancsók mellett milyen nagy formátumú és koncepciózus alkotások valla­nak Varga Mátyás színházon túlmutató invencióiról. A Bánk bánt egy több mint másfél négyzetméteres!!) falkerámia idézi fel, Salomét egy életnagy­ságú fejplasztika, Dózsát, Hu­nyadit ugyancsak­ totemoszlop­szerű, három részből összeállí­­tott, embernagyságúnál maga­sabb, két építmény ragadja ma­gához a tekintetet és a fantá­ziát; a magyar történelem hí­rességeivel díszített kályha em­beralakos csempéi húznak szá­lakat a reneszánsz művészettől máig. F­oly­tathatnánk a sort, de minden szó csak arra len­ne való, hogy biztassuk az ol­vasót: ha Szegeden jár, szerez­ze meg magának az élményt, ismeretséget kötve Varga Má­tyás életművével. Kenessei András A szerző fényképei

Next