Magyar Hírlap, 1988. június (21. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-01 / 130. szám
Ha úgy alakul, hogy nem Mózes, hanem Moldova György írja az Ótestamentumot — ágyékkötőjében az isteni engedéllyel — bízvást adhatta volna művének a Bűn az élet címet. S az első kőtábla első sorában akkor — in médiás rés — ma ez állna: — Mondja, Éva! Hogyan is volt azzal az almával? Moldova nem járhatott a Paradicsom Vizsgálati Osztályán, nem találkozhatott az első őrizetessel, és nem faggathatta Istent a bűnüldözés fortélyairól. Riportkönyvét sem kőtáblára véste — bár gondolom, a heti- és napilapok, a magnókazetta és a könyv mellett sem szívesen mondott le erről a médiáról, s kissé csodálkozom is, hogy a videoklipről megfeledkezett —, ám ez nem jelenti azt, hogy műve nem lesz maradandó. Egyetérthetünk vele, mikor könyve ajánlásában ezt írja: „Azt hiszem, hogy ez a riport mind szándékában, mind terjedelmében eddig a legfontosabb valóságfeltáró vállakozásom.” Márpedig ez — ismerve a szerző korábbi riportköteteit, szociográfiáit — igen magas mérce, s nyugtázzuk nyomban: a produktum — bár itt-ott rezzen a léc — viszi a magasságot. A Bűn az élet ... — ahogy alcíme is jelzi — riport a rendőrökről. De lehet-e a rendőrökről bűnözők nélkül, a bűnözésről és a bűnüldözésről a társadalmi közeg nélkül valódit írni? Nem lehet! És Moldova György nem is ezt teszi. Témájához mint társadalmi jelenséghez közelít; nem ítélkezni és értelmezni, hanem érteni és megértetni akar: embereket, helyzeteket, folyamatokat. Ez az összetett megközelítés eredményezi, hogy a kötetet olvasva valódi társadalmi kórrajz bontakozik ki előttünk — a bűnözés optikáján keresztül. Hazánkban a közbiztonság szilárd — szól a hivatalos állásfoglalás. Az állampolgár erre tapasztalatai és vérmérséklete szerint reagál, de még a legtárgyilagosabb, a leginkább lojális is minimum egy kérdést föltesz magának: mihez képest? Mert igaz ugyan, hogy nemzetközi mércével még álljuk az összehasonlítást, és például idegenforgalmi propagandánkban még értékelhető vonzerő a közrend és a közbiztonság, de ez nem homályosíthatja el a tényt: évről évre romlik a helyzet, gyorsan gyarapszanak és durvulnak a bűncselekmények, és az országos feltűnést, felháborodást keltő, s éppen ezért országos mozgósítást kiváltó gyilkosságok, rablások kivételével egyre több marad felderítetlen. Ha Moldova György csak annyit ér el könyvével, hogy belénk sulykolja a rendkívüli veszélyeket rejtő tényt: a bűnözés gyorsabban „fejlődik”, mint a bűnüldözés — nos, akkor már nem tett keveset. Moldovának panaszkodnak a rendőrök. Sok a munka — kevés az ember. Kevés az ember, mert a rendőrnek kevés a fizetése, nincs presztízse, nincs szabad ideje, nincs családi élete, még másodállása sincs, nem is lehet. És ami ezzel jár: nem vonzó a szakma, a hivatás, gyöngül az állomány — nemcsak létszámban, de színvonalban is —, megrendül az erkölcsi tartás, fel-felüti a fejét a korrupció, az alkoholizálás. Nem jobb a helyzet a technikával sem. Az olvasó eltöpreng: ez lenne egy privilegizált testület? A könyv cáfolni látszik ezt a hitünket. Moldova izgalmas karaktereket, munkájukat megszállottan, erkölcsi felelősséggel végző rendőröket, kom- mandósokat, nyomozókat, vizsgáló tiszteket, szakértőket, ügyészeket sorakoztat föl az olvasó előtt, de a sorokban ott bújkál az aggódás: hiába egyesek emberfeletti munkája, kiváló szakmai tudása — amely joggal érdemli ki elismerésünket —, de egy ilyen jellegű szervezet hatékonyságát, erejét végső soron a leggyöngébb láncszem határozza meg. A bűnözők közben bűnöznek. A kép árnyalt és nyugtalanító: gyilkosok; szervezetten, csúcstechnikával dolgozó betörők; prostituáltak és mögöttük az „iparág” teljes infrastruktúrája: stricik, szobáztatók, taxisok, pincérek, portások, sikkasztók, vesztegetők és megvesztegetettek; tolvajok, zsebesek, csencselők. Olvasmányos történetek, igazi moldovás ábrázolásban; a baj „csak” az, hogy az olvasó tudja, hogy amit olvas, az a kemény valóság. S a bűnözés egyre veszélyesebb tendenciákat hordoz magában: az alvilág szerveződését és nemzetközi összefonódását, a gátlástalanság elszabadulását, alapvető emberi értékek és erkölcsi normák semmibevételét; s ami nyilvánvaló: válságokkal küzdő társadalmunk működési zavarai erősítik a bűnözésre való hajlamot. Moldova nem rendőrpárti és természetesen nem bűnözőpárti; minden elfogultság nélkül a tények érdeklik. A recenzens ezzel a véleményével kíván állást foglalni a könyv sokak által legkényesebbnek vélt problémájával — hibájával (?) —, a cigányok szerepeltetésével, a „cigánybűnözés” ábrázolásával kapcsolatban. Akik Moldovát ez ügyben elfogultsággal — magyarán: cigányellenességgel — vádolják, azzal is érvelnek, hogy ez az ábrázolás csak erősíti a cigánysággal szembeni ellenérzéseket. Nos, ez — sajnos — aligha vitatható. De a valóság feltárására törekvő szerzőtől milyen alapon lehet elvárni, hogy szemet hunyjon súlyos jelenségek felett? „Ne a tükröt okold, ha a képed ferde” — szól a gogoli intelem. Márpedig tény: a cigányok részaránya a bűnelkövetők között nagyobb, mint arányuk a népességünkön belül. Emögött az etnikum súlyos társadalmi problémái, beilleszkedési nehézségei rejlenek. A társadalom tolerancia nélkül nem tudja a cigánykérdést megoldani. A bűnüldözés már következményekkel találkozik — s ez nemcsak a cigányságra igaz —, a megelőzés első fázisa az okok fölszámolása kell hogy legyen: e cigány etnikum fölemelkedésének, társadalmi beilleszkedésének elősegítése — nem ellenükre és főleg nem nélkülük. A könyv nyomasztó, lehangoló fejezeteinek elolvasása után végül is megfogalmazható az az alapkérdés: kívánjunk-e magunknak jobb rendőrséget? A recenzenstől semmi sem áll távolabb, mint az, hogy rendőrállamért kiáltson. Utálja, ha a hatóságok sárba tiporják jogait, ha zaklatják, ha igazoltatják, ha beidézgetik, ha packáznak vele. De azt sem szeretné, hogy kést szúrjanak a hátába, kirabolják, feleségét megerőszakolják, fiával fajtalankodjanak, korrupcióra csalogassák... Minden társadalom védekezik a bűnözés ellen, s minden jól szerveződő, demokratikus társadalom ellenőrzése alatt tartja a bűnüldözéssel hivatásszerűen foglalkozó szervezeteket. Csak a demokrácia és benne a nyilvánosság garancia arra, hogy egy állam rendőrsége ne tegyen szert hatalmi monopóliumra, és elkerülje a funkciózavarokat. Másfelől: ez teremti meg a feltételeket ahhoz, hogy a társadalom saját érdekét felismerve minden szükséges támogatást megadjon a bűnüldözőknek legitimált feladataik ellátásához. Bánki András Moldova György „bűnbeesése" ársadalmi kórrajz MAGYAR HÍRLAP HAZAI KÖRKÉP — FÓRUM 1988. június 1., szerda Parlamenti bizottságok ülésein. A műszaki fejlesztés esélyei (Folytatás az 1. oldalról) érdekeltek feje fölött. Németh István (Hajdú-Bihar) a jelenlegi bürokratikus szabályozás megszüntetését sürgette. Az észrevételekre válaszolva Pulai Miklós beszélt az alakuló tőzsdéről, s hogy a változásokkal különösen az állami vállalatok cselekvési tere nő majd meg. Bár ezzel együtt a magánszemélyeké is, ám népgazdasági nézőpontból közelítve az előbbi a jelentősebb. Sárközy Tamás szerint a külföldi részvételnél lényeges lesz, hogy a devizagazdálkodás monopóliuma és a külföldiek érdekeltsége miként egyeztethető majd össze. Az elszegényedésre reagálva hangsúlyozta, hogy az már elkezdődött a társadalomban, s nem a társasági törvény miatt. Hellner Károly bizottsági titkár zárszava után a képviselők elfogadták az előterjesztést, ám hangsúlyozták, más témákban is hasonlóan részletes tájékoztatást kérk B Csl . Az Országgyűlés terv és költségvetési, ipari, valamint kulturális bizottsága tegnapi ülésén a műszaki fejlesztés volt terítéken. A tanácskozásnak az MTESZ székháza adott otthont, ami kicsit arra is utal — mondta Bognár József akadémikus, az ülés elnöke —, hogy nemcsak formailag, hanem tartalmi szempontból is nagyon fontos, hogy a három bizottság közösen foglalkozik a témával. Tétényi Pál, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság elnöke számolt be a műszaki fejlesztés helyzetéről, feladatáról és konfliktusairól. A műszaki elmaradottság és a tervezett gazdasági reform között kölcsönös az összefüggés — hangsúlyozta, — hiszen az utóbbi nem valósítható meg a fejlesztés felgyorsítása nélkül, ám bármiféle eredményt, műszaki téren is, csak a gazdaság megújulásától várhatunk. Mi lehet az oka a műszaki elmaradottságnak? Tétényi Pál szerint nem a felismerés hiánya, hiszen a párt- és állami vezetőtestületek hoztak létre törvényeket, határozatokat, szervezeteket, s ezeket konkrét lépések is követték. Csakhogy: mindeddig nem sikerült megfelelően ötvözni a műszaki fejlesztés céljait a gazdaságpolitikával. Az utóbbi néhány évben, hónapban az innovációs pénzintézetek tevékenysége bővült — fontos lépés, hogy három ilyen bank tartalékalapot képezhet a hosszú távon megtérülő kockázatot is magában viselő fejlesztések finanszírozásához, vegyes vállalatok jöttek létre, melyek elvben biztosíthatják a korszerű külföldi technika közvetlen átvételét. De ugyanekkor a kutatóintézetek a vállalati megbízások viszszaeséséről számoltak be, és azt is el kell ismernünk, hogy a vegyes vállalatok addig nem biztosítanak jelentős előrelépést a műszaki fejlesztésben, amíg nem nyílnak meg előttük — Magyarországon keresztül — a kelet-európai piacok. A nemzetközi együttműködésnek sem a formái, sem a módszerei, sem az eredményessége nem kielégítő ezen a területen — mondta Tétényi Pál. Egyébként több képviselő is csatlakozott ahhoz a megállapításához, hogy az importált gépeket és berendezéseket tovább kell fejleszteni, hogy ezáltal is csökkenjen a nemzetközi színvonaltól való lemaradásunk. Még nem találtuk meg annak a módját sem — folytatta Tétényi Pál —, hogy miként tegyék államilag érdekeltté a kis vállalatokat, a kis szervezeteket a műszaki fejlesztésben. A magyar külkereskedelem cserearányai a 70-es évtized elejétől tendenciájukban folyamatosan romlanak. A magyar export kiszorul a korszerű feldolgozott termékek nemzetközi piacáról, s míg 1970-ben részarányunk a világkereskedelemből 0,74 százalék volt, 1985-ben már csak 0,44 százalék — olvasható az OMFB előterjesztésében. Gágyor Pál budapesti képviselő ehhez fűzte hozzá, hogy a cserearányromlást csakis a gyorsított műszaki fejlesztéssel lehet megállítani, és a nemzetközi együttműködésbe való szélesebb bekapcsolódással. Legalábbis ezt bizonyítják a külföldi sikerek tapasztalatai. Dudla József (Borsod megye) a képviselőknek megküldött anyagból azt emelte ki, hogy a műszaki fejlesztés és a tervezett szerkezetváltás között öszhangot kell teremteni. Az összhang hiánya ugyanis nemcsak országos szinten, de területenként is problémákat okoz. Borsod megyében például — mint ismert — szép számmal akadnak stagnáló, illetve visszafejlesztendő gazdálkodók. Ha a visszafejlesztéssel párhuzamosan nem fejlesztenek más terüteket, akkor az súlyos társadalmi konfliktusokhoz vezet. Továbbá Borsodban a vegyipar kivételével nincs olyan iparág, amelyik korszerű technikával bírna. Ha az innovatív területfejlesztés késik, az elmaradott területek még jobban leszakadnak a fejlődőktől, ahelyett, hogy felzárkóznának. Három bizottság együttes ülésén várható volt, hogy a képviselők különböző oldalairól közelítik meg a műszaki fejlesztés problémáját. Horn Péter, a kulturális bizottság elnöke a nyelvtudás hiányáról beszélt, arról, hogy a kiváló képességű munkatársak gyakran azért nem tölthetnek be külföldi állásokat, mert nem beszélnek például angolul. Így nyilván nem jutnak hozzá a megfelelő szakirodalomhoz sem, s a műszaki élet legfontosabb információihoz. Gágyor Pál szerint egyébként a magyar műszakiak információval való ellátása az indokoltnál is sokkal rosszabb. Magyarország az elsők között vette és veszi meg ötven ország szabadalmait, tehát, amikor arról beszélünk, hogy kevés pénz áll a műszaki fejlesztés rendelkezésére, hozzá kell tenni, hogy a már meglévő öszszegeket sem használjuk fel kellő hatékonysággal. A hozzászólások között voltak mérsékeltebbek és erélyesebbek is, akadtak az előterjesztéssel egyetértők, de konkrétabb bírálatot várók is. Abban azonban mindenki egyetértett, hogy a műszaki fejlesztés nélkül — többek között tehát a műszaki értelmiségiek elismerése, az oktatás reformja, a kutatóintézetek és a vállalatok kapcsolatának javítása nélkül —, sem a központi programok, sem az egyéni gazdaságot élénkítő elképzelések nem valósulhattak meg. S ennek csupán egy egészen kicsi részletkérdése az, amire Lékai Gusztáv hívta fel a figyelmet: milyen számítástechnikai háttérrel dolgozik az a statisztikai hivatal, amelyik 1988. május 31- én még nem tudja megmondani, hogy mennyit fordítottunk 1987-ben műszaki fejlesztésre? Keller — A gazdaság élénkítése csak a műszaki fejlesztés gyorsításával valósítható meg Fotó: Bánkúti András ■ TEJESZACSKÓ t örömteli felismerés a liftben ért. Éppen egy közművelődési tanácskozásról tartottam haza, elkeseredett népművelők szavai jártak a fejemben, akik a művelődési házak fenntartásának nehézségeit, az egész magyar közművelődés ellehetetlenülését, lerongyolódását ecsetelték. Erőteljes példákkal igazolták, hogy az új adórendelet még a megalkuvásokkal teli önfenntartást is akadályozza azáltal, hogy a nem túl igényes kulturális rendezvényekkel végre megszerzett bevétel nagy részét elvonja. — Mi pedig csak megyünk, mint a csorda — hallottam még a liftben is az egyik dunántúli népművelőnő felcsattanó hangját. — Hagyjuk, hogy történjenek velünk a dolgok. Mintha eleve elrendeltnek tartanánk a magyar művelődés alakulását, úgy figyeljük megadóan, miként sorvad az ország kultúrája. Megváltoztathatatlan tényként fogadjuk el például azt, hogy a gyerekeink egyre kevesebbet olvasnak, hogy általában súlyos gondok vannak a közoktatással, vagy azt, hogy a tömegszórakozás is érzékelhetően igénytelenebbé válik. Úgy teszünk, mintha nem vennénk észre a rossz rendeletek, tétova, kapkodó vagy végig nem gondolt döntések, meg az általános kulturális értékcsökkenés közötti összefüggést. De, ha érzékeljük is, a homokba dugjuk a fejünket. Körülbelül itt tartottam liftbeli elmélkedésemben, amikor észrevettem, hogy a szatyromban lévő tejeszacskóból szép csöndesen folydogál a tej, és elárasztja a cipőmet, harisnyámat, meg a szoknyám szegélyét. Mondják, sorsdöntő pillanatokban az ember szeme előtt egy belső filmvásznon néhány másodperc alatt leperegnek életének fontos eseményei. Tán én is valami gutaütésféle közeledtét érezhettem ebben a pillanatban, mert bennem is felidéződött néhány kép. De furcsamód nem a sorsfordulóim, hanem olyan események, szituációk, tények és tárgyak, amelyek valamiképpen a magam, meg kisebb és nagyobb közösségeim megalkuvásait jelképezik. Amelyek a néhány évtized alatt szinte ránk kövesedett kisemberlét arcpirító bizonyítékai. Akár ez a nyavalyás tejes zacskó. Az új hívóliftünk esete például, éppen amiben most utazom. Az elegáns, világos falú „lanovka” önműködő ajtaja ugyanis valóságos műremek. Ha kinyitják, a külső ajtó azon nyomban visszacsapódik, a belső pedig engedelmesen visszagördül. Mily előzékenység, hogy az embernek nem kell fáradnia az ajtó becsukásával! A feltaláló (!) nyilván úgy gondolta, jól jön ez az automatika, ha az utasnak csomagokkal van teli a keze. De mi történik, ha valóban csomagokkal van teli a keze? Aki vizuális típus, könnyedén el tudja képzelni például az én liftezési technikámat. Nos, a jobb kezemben lévő csomagot két ujjamra összpontosítva másik három ujjammal kinyitom a lift külső ajtaját. De már ugyanabban a pillanatban hátat fordítok a visszacsapódó ajtónak, gömbölyű hátsó felemmel felfogom kissé az ütést, nehogy a vállamat vagy a hátamat érje, amíg a belső ajtót is gyorsan eltolom, és a csomagokat magam elé tartva sebesen becsusszanak a liftbe. Akkor aztán már megkönnyebbülten figyelhetem, hogyan vágódnak be mögöttem cellám kapui. Hogy ez az egész egy ócska kabaréjelenet? Meglehet, bár én inkább tragikomédiának érzem, és azért ecseteltem ilyen naturálisan, hogy érzékeltessem, milyen leleményessé vált az ember az idők folyamán, hogy alkalmazkodni tudjon ahhoz, ami rossz, ami teljességgel diszfunkcionális. Mert a mi kis lakóközösségünk sem protestált egyetlen intézménynél sem, követelvén, hogy cseréljék ki vagy tegyék használhatóvá a liftet. Nem. A mi kis lakóközösségünk káromkodott, nyelt és tűrt. Alkalmazkodásunk ékesen bizonyítja, hogyan képes a társadalom hozzászokni az igénytelenséghez. Hiszen az igénytelenedés nemcsak kis közösségekben, hanem társadalmi méretekben és a legkülönbözőbb területeken is tapasztalható. Mert ugyan ki merne ma már egy szót is szólni fergetegesen ostoba kapualji egyenpostaládáink ellen? Ki merné állítani, hogy ha történetesen lefelé nyílnának, praktikus asztalka is kerülne a kibukó levelek számára. Nem szólunk, nekünk jó ez így is. Legföljebb a tenyerünket tartjuk védőn nap mint nap a levélszekrényekből kizuhanó küldemények alá. De többnyire némán, legalábbis mindeddig eredménytelenül füstölögve tűrjük azt is, hogy a telefonhálózat katasztrofális helyzetébe az egész ország belerokkanjon. És szó nélkül lenyeljük a tejet a gusztustalan, folyós tejeszacskóból, holott a koszt, a ragacsot mindenki egyformán utálja. — Népgazdasági érdek. Takarékosság, üveghiány — ismételgeti papagájelmével a tejipar, s mi fejet hajtunk. Csak titkon gondolunk arra, hogy az így elfolyt, elpocsékolt tej árából már üveggyárakat lehetett volna felépíteni. A kulturális életet rágó kór pedig még alattomosabb. Tüneteit már felfedeztük ugyan, de a valódi következmények jobbára csak évek, évtizedek múlva jelentkeznek. Így szinte természetes, hogy a mai gazdasági bajok rendezésével foglalatoskodók jóformán ügyet sem vetnek a kultúráért aggódók vékonyhangú figyelmeztetéseire. Ha ugyan vannak, lehetnek ilyenek. Mert még mindig nem találtuk meg azokat a demokratikus megnyilvánulási formákat, amelyek segítségével bizonyos esetekben erőteljes társadalmi nyomást lehetne kialakítani. Például azért, hogy megsemmisítsük egy-egy vállalat vagy intézmény átgondolatlan döntését vagy csupán saját érdekeit védő monopóliumát. Néztem a cipőmön csordogáló tejpatakot. Elmúlt a halk káromkodások ideje, már csak a kollektív tehetetlenség bosszantott. Ám ebben a pillanatban megint eszembe jutott a kultúra ügye. Hiszen ezen a tanácskozáson valami másról is szót ejtettek a népművelők! Remény a szakma számára az a beadvány, amelyet a Magyar Népművelők Egyesületének külön bizottsága a közeljövőben a Minisztertanács elé terjeszt (a kezdeményezés hátteréről a múlt héten lapunkban is beszámoltunk, s amely a közművelődési terület különleges igényeit figyelembe véve, konkrét javaslatot tesz a művelődési házakat érintő adószabályok módosítására. Lám, a kultúra egyik területén valakik már szót emelnek és határozott javaslatot tesznek az értelem nevében. No, nem a tejeszacskó ellen, „csupán” saját területük rendezéséért. Végre kiléptek a beletörődés jármából. Most, amikor a jobbításra még megvan az esély. Talán, ha több más terület kisebb közösségei is elgondolkodnának ... Hm. Furcsa optimizmus ez így, tejben tocsogva. Csak el ne vegyék az emberek jövőbeni cselekvőkedvét azzal, hogy a figyelemre méltó javaslatok nyomán nem történik semmi. SZÉKELY ANNA A