Magyar Hírlap, 1988. június (21. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-01 / 130. szám

­ Ha úgy alakul, hogy nem Mózes, hanem Moldova György írja az Ótestamentu­­mot — ágyékkötőjében az iste­ni engedéllyel — bízvást adhat­ta volna művének a Bűn az élet címet. S az első kőtábla első sorában akkor — in médiás rés — ma ez állna: — Mondja, Éva! Hogyan is volt azzal az almával? Moldova nem járhatott a Paradicsom Vizsgálati Osztá­lyán, nem találkozhatott az el­ső őrizetessel, és nem faggat­hatta Istent a bűnüldözés for­télyairól. Riportkönyvét sem kőtáblára véste — bár gondo­lom, a heti- és napilapok, a magnókazetta és a könyv mel­lett sem szívesen mondott le er­ről a médiáról, s kissé csodál­kozom is, hogy a videoklipről megfeledkezett —, ám ez nem jelenti azt, hogy műve nem lesz maradandó. Egyetérthetünk ve­le, mikor könyve ajánlásában ezt írja: „Azt hiszem, hogy ez a riport mind szándékában, mind terjedelmében eddig a legfontosabb valóságfeltáró vállakozásom.” Márpedig ez — ismerve a szerző korábbi ri­portköteteit, szociográfiáit — igen magas mérce, s nyugtáz­zuk nyomban: a produktum — bár itt-ott rezzen a léc — vi­szi a magasságot. A Bűn az élet ... — ahogy alcíme is jelzi — riport a rend­őrökről. De lehet-e a rendőrök­ről bűnözők nélkül, a bűnözés­ről és a bűnüldözésről a társa­dalmi közeg nélkül valódit ír­ni? Nem lehet! És Moldova György nem is ezt teszi. Té­májához mint társadalmi jelen­séghez közelít; nem ítélkezni és értelmezni, hanem érteni és megértetni akar: embereket, helyzeteket, folyamatokat. Ez az összetett megközelítés ered­ményezi, hogy a kötetet olvas­va valódi társadalmi kórrajz bontakozik ki előttünk — a bűnözés optikáján keresztül. Hazánkban a közbiztonság szilárd — szól a hivatalos állásfoglalás. Az állampolgár erre tapasztalatai és vérmér­séklete szerint reagál, de még a legtárgyilagosabb, a legin­kább lojális is minimum egy kérdést föltesz magának: mi­hez képest? Mert igaz ugyan, hogy nemzetközi mércével még álljuk az összehasonlítást, és például idegenforgalmi propa­gandánkban még értékelhető vonzerő a közrend és a köz­­biztonság, de ez nem homá­­lyosíthatja el a tényt: évről év­re romlik a helyzet, gyorsan gyarapszanak és durvulnak a bűncselekmények, és az orszá­gos feltűnést, felháborodást keltő, s éppen ezért országos mozgósítást kiváltó gyilkossá­gok, rablások kivételével egyre több marad felderítetlen. Ha Moldova György csak annyit ér el könyvével, hogy belénk sulykolja a rendkívüli veszé­lyeket rejtő tényt: a bűnözés gyorsabban „fejlődik”, mint a bűnüldözés — nos, akkor már nem tett keveset. Moldovának panaszkodnak a rendőrök. Sok a munka — ke­­­vés az ember. Kevés az ember, mert a rendőrnek kevés a fi­zetése, nincs presztízse, nincs szabad ideje, nincs családi élete, még másodállása sincs, nem is lehet. És ami ezzel jár: nem vonzó a szakma, a hivatás, gyöngül az állomány — nem­csak létszámban, de színvonal­ban is —, megrendül az erköl­csi tartás, fel-felüti a fejét a korrupció, az alkoholizálás. Nem jobb a helyzet a techni­kával sem. Az olvasó eltöpreng: ez lenne­ egy privilegizált tes­tület? A könyv cáfolni látszik ezt a hitünket. Moldova izgal­mas karaktereket, munkájukat megszállottan, erkölcsi felelős­séggel végző rendőröket, kom-­­ mandósokat, nyomozókat, vizs­gáló tiszteket, szakértőket, ügyészeket sorakoztat föl az olvasó előtt, de a sorokban ott bújkál az aggódás: hiába egye­sek emberfeletti munkája, ki­váló szakmai tudása — amely joggal érdemli ki elismerésün­ket —, de egy ilyen jellegű szervezet hatékonyságát, erejét végső soron a leggyöngébb lánc­szem határozza meg. A bűnözők közben bűnöznek. A kép árnyalt és nyugta­lanító: gyilkosok; szervezetten, csúcstechnikával dolgozó betö­rők; prostituáltak és mögöttük az „iparág” teljes infrastruktú­rája: stricik, szobáztatók, taxi­sok, pincérek, portások, sik­kasztók, vesztegetők és meg­vesztegetettek; tolvajok, zsebe­­sek, csencselők. Olvasmányos történetek, igazi moldovás áb­rázolásban; a baj „csak” az, hogy az olvasó tudja, hogy amit olvas, az a kemény valóság. S a bűnözés egyre veszélyesebb tendenciákat hordoz magában: az alvilág szerveződését és nemzetközi összefonódását, a gátlástalanság elszabadulását, alapvető emberi értékek és er­kölcsi normák semmibevételét; s ami nyilvánvaló: válságokkal küzdő társadalmunk működési zavarai erősítik a bűnözésre való hajlamot. Moldova nem rendőrpárti és természetesen nem bűnözőpár­ti; minden elfogultság nélkül a tények érdeklik. A recenzens ezzel a véleményével kíván ál­lást foglalni a könyv sokak ál­tal legkényesebbnek vélt prob­lémájával — hibájával (?) —, a cigányok szerepeltetésével, a „cigánybűnözés” ábrázolásával kapcsolatban. Akik Moldovát ez ügyben elfogultsággal — magyarán: cigányellenességgel — vádolják, azzal is érvelnek, hogy ez az ábrázolás csak erő­síti a cigánysággal szembeni ellenérzéseket. Nos, ez — saj­nos — aligha vitatható. De a va­lóság feltárására törekvő szer­zőtől milyen alapon lehet el­várni, hogy szemet hunyjon súlyos jelenségek felett? „Ne a tükröt okold, ha a képed fer­de” — szól a gogoli intelem. Márpedig tény: a cigányok részaránya a bűnelkövetők kö­zött nagyobb, mint arányuk a népességünkön belül. Emögött az etnikum súlyos társadalmi problémái, beilleszkedési ne­hézségei rejlenek. A társada­lom tolerancia nélkül nem tud­ja a cigánykérdést megoldani. A bűnüldözés már következ­ményekkel találkozik — s ez nemcsak a cigányságra igaz —, a megelőzés első fázisa az okok fölszámolása kell hogy legyen: e cigány etnikum fölemelkedé­sének, társadalmi beilleszkedé­sének elősegítése — nem elle­nükre és főleg nem nélkülük. A könyv nyomasztó, lehango­ló fejezeteinek elolvasása után végül is megfogalmazható az az alapkérdés: kívánjunk-e magunknak jobb rendőrséget? A recenzenstől semmi sem áll távolabb, mint az, hogy rend­őrállamért kiáltson. Utálja, ha a hatóságok sárba tiporják jo­gait, ha zaklatják, ha igazoltat­ják, ha beidézgetik, ha packáz­nak vele. De azt sem szeretné, hogy kést szúrjanak a hátába, kirabolják, feleségét megerő­szakolják, fiával fajtalankodja­­nak, korrupcióra csalogassák... Minden társadalom védekezik a bűnözés ellen, s minden jól szerveződő, demokratikus tár­sadalom ellenőrzése alatt tartja a bűnüldözéssel hivatásszerűen foglalkozó szervezeteket. Csak a demokrácia és benne a nyil­vánosság garancia arra, hogy egy állam rendőrsége ne tegyen szert hatalmi monopóliumra, és elkerülje a funkciózavarokat. Másfelől: ez teremti meg a fel­tételeket ahhoz, hogy a társa­dalom saját érdekét felismerve minden szükséges támogatást megadjon a bűnüldözőknek le­gitimált feladataik ellátásához. Bánki András Moldova György „bűnbeesése" ár­sad­al­mi kórrajz MAGYAR HÍRLAP HAZAI KÖRKÉP — FÓRUM 1988. június 1., szerda Parlamenti bizottságok ülései­n. A műszaki fejlesztés esélyei (Folytatás az 1. oldalról) érdekeltek feje fölött. Németh István (Hajdú-Bihar) a jelen­legi bürokratikus szabályozás megszüntetését sürgette. Az észrevételekre válaszolva Pulai Miklós beszélt az alakuló tőzsdéről, s hogy a változások­kal különösen az állami válla­latok cselekvési tere nő majd meg. Bár ezzel együtt a ma­gánszemélyeké is, ám népgaz­dasági nézőpontból közelítve az előbbi a jelentősebb. Sárközy Tamás szerint a külföldi részvételnél lényeges lesz, hogy a devizagazdálkodás monopóliuma és a külföldiek érdekeltsége miként egyeztet­hető majd össze. Az elszegé­nyedésre reagálva hangsúlyoz­ta, hogy az már elkezdődött a társadalomban, s nem a társa­sági törvény miatt. Hellner Károly bizottsági titkár zár­szava után a képviselők elfo­gadták az előterjesztést, ám hangsúlyozták, más témákban is hasonlóan részletes tájékoz­tatást kérk B Csl . Az Országgyűlés terv és költ­ségvetési, ipari, valamint kul­turális bizottsága tegnapi ülé­sén a műszaki fejlesztés volt terítéken. A tanácskozásnak az MTESZ székháza adott otthont, ami kicsit arra is utal — mondta Bognár József akadé­mikus, az ülés elnöke —, hogy nemcsak formailag, hanem tar­talmi szempontból is nagyon fontos, hogy a három bizottság közösen foglalkozik a témával. Tétényi Pál, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság elnöke számolt be a műszaki fejlesztés helyzetéről, feladatá­ról és konfliktusairól. A mű­szaki elmaradottság és a terve­zett gazdasági reform között kölcsönös az összefüggés — hangsúlyozta, — hiszen az utób­bi nem valósítható meg a fej­lesztés felgyorsítása nélkül, ám bármiféle eredményt, műsza­ki téren is, csak a gazdaság megújulásától várhatunk. Mi lehet az oka a műszaki elma­radottságnak? Tétényi Pál sze­rint nem a felismerés hiánya, hiszen a párt- és állami veze­tőtest­ületek hoztak létre törvé­nyeket, határozatokat, szerve­zeteket, s ezeket konkrét lépé­sek is követték. Csakhogy: mindeddig nem sikerült meg­felelően ötvözni a műszaki fej­lesztés céljait a gazdaság­politi­kával. Az utóbbi néhány év­ben, hónapban az innovációs pénzintézetek tevékenysége bő­vült — fontos lépés, hogy há­rom ilyen bank tartalékalapot képezhet a hosszú távon meg­térülő kockázatot is magában viselő fejlesztések finanszírozá­sához­­, vegyes vállalatok jöt­tek létre, melyek elvben biz­tosíthatják a korszerű külföldi technika közvetlen átvételét. De ugyanekkor a kutatóintéze­tek a vállalati megbízások visz­­szaeséséről számoltak be, és azt is el kell ismernünk, hogy a vegyes vállalatok addig nem biztosítanak jelentős előrelépést a műszaki fejlesztésben, amíg nem nyíln­ak meg előttük — Magyarországon keresztül — a kelet-európai piacok. A nemzetközi együttműkö­désnek sem a formái, sem a módszerei, sem az eredményes­sége nem kielégítő ezen a te­rületen — mondta Tétényi Pál. Egyébként több képviselő is csatlakozott ahhoz a megálla­pításához, hogy az importált gépeket és berendezéseket to­vább kell fejleszteni, hogy ez­által is csökkenjen a nemzet­közi színvonaltól való lemara­dásunk. Még nem találtuk meg annak a módját sem — folytatta Té­tényi Pál —, hogy miként te­gyék államilag érdekeltté a kis vállalatokat, a kis szervezeteket a műszaki fejlesztésben. A magyar külkereskedelem cserearányai a 70-es évtized ele­jétől tendenciájukban folyama­tosan romlanak. A magyar ex­port kiszorul a korszerű fel­dolgozott termékek nemzetközi piacáról, s míg 1970-ben rész­arányunk a világkereskedelem­ből 0,74 százalék volt, 1985-ben már csak 0,44 százalék — ol­vasható az OMFB előterjeszté­sében. Gágyor Pál budapesti képviselő ehhez fűzte hozzá, hogy a cserearányromlást csak­is a gyorsított műszaki fejlesz­téssel lehet megállítani, és a nemzetközi együttműködésbe való szélesebb bekapcsolódás­sal. Legalábbis ezt bizonyítják a külföldi sikerek tapasztalatai. Dudla József (Borsod megye) a képviselőknek megküldött anyagból azt emelte ki, hogy a műszaki fejlesztés és a terve­zett szerkezetváltás között ösz­­hangot kell teremteni. Az össz­hang hiánya ugyanis nemcsak országos szinten, de területen­ként is problémákat okoz. Bor­sod megyében például — mint ismert — szép számmal akad­nak stagnáló, illetve visszafej­lesztendő gazdálkodók. Ha a visszafejlesztéssel párhuzamo­san nem fejlesztenek más terü­teket, akkor az súlyos társadal­mi konfliktusokhoz vezet. To­vábbá Borsodban a vegyipar kivételével nincs olyan iparág, amelyik korszerű technikával bírna. Ha az innovatív terület­­fejlesztés késik, az elmaradott területek még jobban leszakad­nak a fejlődőktől, ahelyett, hogy felzárkóznának. Három bizottság együttes ülésén várható volt, hogy a kép­viselők különböző oldalairól kö­zelítik meg a műszaki fejlesztés problémáját. Horn Péter, a kul­turális bizottság elnöke a nyelvtudás hiányáról beszélt, arról, hogy a kiváló képességű munkatársak gyakran azért nem tölthetnek be külföldi ál­lásokat, mert nem beszélnek például angolul. Így nyilván nem jutnak hozzá a megfelelő szakirodalomhoz sem, s a mű­szaki élet legfontosabb infor­mációihoz. Gágyor Pál szerint egyébként a magyar műszakiak információval való ellátása az indokoltnál is sokkal rosszabb. Magyarország az elsők között vette és veszi meg ötven or­szág szabadalmait, tehát, ami­kor arról beszélünk, hogy ke­vés pénz áll a műszaki fejlesz­tés rendelkezésére, hozzá kell tenni, hogy a már meglévő ösz­­szegeket sem használjuk fel kellő hatékonysággal. A hozzászólások között vol­tak mérsékeltebbek és erélye­sebbek is, akadtak az előter­jesztéssel egyetértők, de konk­rétabb bírálatot várók is. Ab­ban azonban mindenki egyet­értett, hogy a műszaki fejlesz­tés nélkül — többek között tehát a műszaki értelmiségiek elismerése, az oktatás reform­ja, a kutatóintézetek és a vál­lalatok kapcsolatának javítása nélkül —, sem a központi prog­ramok, sem az egyéni gazdasá­got élénkítő elképzelések nem valósulhattak meg. S ennek csu­pán egy egészen kicsi rész­letkérdése az, amire Lékai Gusztáv hívta fel a figyelmet: milyen számítástechnikai hát­térrel dolgozik az a statisztikai hivatal, amelyik 1988. május 31- én még nem tudja megmonda­ni, hogy mennyit fordítottunk 1987-ben műszaki fejlesztésre? K­eller — A gazdaság élénkítése csak a műszaki fejlesztés gyorsításával valósít­ható meg Fotó: Bánkúti András ■ TEJESZACSKÓ­ t örömteli felismerés a liftben ért. Éppen egy közmű­velődési tanácskozásról tartottam haza, elkeseredett népművelők szavai jártak a fejemben, akik a mű­velődési házak fenntartásának nehézségeit, az egész ma­gyar közművelődés ellehetetlenülését, lerongyolódását ecsetelték. Erőteljes példákkal igazolták, hogy az új adó­rendelet még a megalkuvásokkal teli önfenntartást is aka­dályozza azáltal, hogy a nem túl igényes kulturális ren­dezvényekkel végre megszerzett bevétel nagy részét el­vonja. — Mi pedig csak megyünk, mint a csorda — hal­lottam még a liftben is az egyik dunántúli népművelőnő felcsattanó hangját. — Hagyjuk, hogy történjenek velünk a dolgok. Mintha eleve elrendeltnek tartanánk a magyar művelődés alakulását, úgy figyeljük megadóan, miként sorvad az ország kultúrája. Megváltoztathatatlan tényként fogadjuk el például azt, hogy a gyerekeink egyre keve­sebbet olvasnak, hogy általában súlyos gondok vannak a közoktatással, vagy azt, hogy a tömegszórakozás is ér­zékelhetően igénytelenebbé válik. Úgy teszünk, mintha nem vennénk észre a rossz rendeletek, tétova, kapkodó vagy végig nem gondolt döntések, meg az általános kul­turális értékcsökkenés közötti összefüggést. De, ha érzé­keljük is, a homokba dugjuk a fejünket. Körülbelül itt tartottam liftbeli elmélkedésemben, ami­kor észrevettem, hogy a szatyromban lévő tejeszacskóból szép csöndesen folydogál a tej, és elárasztja a cipőmet, harisnyámat, meg a szoknyám szegélyét. Mondják, sorsdöntő pillanatokban az ember szeme előtt egy belső filmvásznon néhány másodperc alatt le­peregnek életének fontos eseményei. Tán én is valami gutaütésféle közeledtét érezhettem ebben a pillanatban, mert bennem is felidéződött néhány kép. De furcsamód nem a sorsfordulóim, hanem olyan események, szituációk, tények és tárgyak, amelyek valamiképpen a magam, meg kisebb és nagyobb közösségeim megalkuvásait jelképezik. Amelyek a néhány évtized alatt szinte ránk kövesedett kisemberlét arcpirító bizonyítékai. Akár ez a nyavalyás tejes zacskó. Az új hívóliftünk esete például, éppen amiben most utazom. Az elegáns, világos falú „lanovka” önműködő ajtaja ugyanis valóságos műremek. Ha kinyitják, a külső ajtó azon nyomban visszacsapódik, a belső pedig engedel­mesen visszagördül. Mily előzékenység, hogy az ember­nek nem kell fáradnia az ajtó becsukásával! A feltaláló (!) nyilván úgy gondolta, jól jön ez az automatika, ha az utasnak csomagokkal van teli a keze. De mi történik, ha valóban csomagokkal van teli a keze? Aki vizuális típus, könnyedén el tudja képzelni például az én liftezési tech­nikámat. Nos, a jobb kezemben lévő csomagot két ujjam­­ra összpontosítva másik három ujjammal kinyitom a lift külső ajtaját. De már ugyanabban a pillanatban hátat fordítok a visszacsapódó ajtónak, gömbölyű hátsó felemmel felfogom kissé az ütést, nehogy a vállamat vagy a háta­mat érje, amíg a belső ajtót is gyorsan eltolom, és a cso­magokat magam elé tartva sebesen becsusszanak a liftbe. Akkor aztán már megkönnyebbülten figyelhetem, hogyan vágódnak be mögöttem cellám kapui. Hogy ez az egész egy ócska kabaréjelenet? Meglehet, bár én inkább tragikomédiának érzem, és azért ecseteltem ilyen naturálisan, hogy érzékeltessem, milyen leleményessé vált az ember az idők folyamán, hogy alkalmazkodni tudjon ahhoz, ami rossz, ami teljességgel diszfunkcionális. Mert a mi kis lakóközösségünk sem protestált egyetlen in­tézménynél sem, követelvén, hogy cseréljék ki vagy tegyék használhatóvá a liftet. Nem. A mi kis lakóközösségünk káromkodott, nyelt­­ és tűrt. Alkalmazkodásunk ékesen bizonyítja, hogyan képes a társadalom hozzászokni az igénytelenséghez. Hiszen az igénytelenedés nemcsak kis közösségekben, hanem társadalmi méretekben és a legkülönbözőbb terü­leteken is tapasztalható. Mert ugyan ki merne ma már egy szót is szólni fergetegesen ostoba kapualji egyenposta­­ládáink ellen? Ki merné állítani, hogy ha történetesen lefelé nyílnának, praktikus asztalka is kerülne a kibukó levelek számára. Nem szólunk, nekünk jó ez így is. Leg­följebb a tenyerünket tartjuk védőn nap mint nap a levél­­szekrényekből kizuhanó küldemények alá. De többnyire némán, legalábbis mindeddig eredmény­telenül füstölögve tűrjük azt is, hogy a telefonhálózat katasztrofális helyzetébe az egész ország belerokkanjon. És szó nélkül lenyeljük a tejet a gusztustalan, folyós tejes­zacskóból, holott a koszt, a ragacsot mindenki egyformán utálja. — Népgazdasági érdek. Takarékosság, ü­veghiány — ismételgeti papagájelmével a tejipar, s mi fejet haj­tunk. Csak titkon gondolunk arra, hogy az így elfolyt, elpocsékolt tej árából már üveggyárakat lehetett volna felépíteni. A kulturális életet rágó kór pedig még alatto­mosabb. Tüneteit már felfedeztük ugyan, de a valódi kö­vetkezmények jobbára csak évek, évtizedek múlva jelent­keznek. Így szinte természetes, hogy a mai gazdasági ba­jok rendezésével foglalatoskodók jóformán ügyet sem vet­nek a kultúráért aggódók vékonyhangú figyelmeztetéseire. Ha ugyan vannak, lehetnek ilyenek. Mert még mindig nem találtuk meg azokat a demokra­tikus megnyilvánulási formákat, amelyek segítségével bi­zonyos esetekben erőteljes társadalmi nyomást lehetne kialakítani. Például azért, hogy megsemmisítsük egy-egy vállalat vagy intézmény átgondolatlan döntését vagy csu­pán saját érdekeit védő monopóliumát. Néztem a cipőmön csordogáló tejpatakot. Elmúlt a halk káromkodások ideje, már csak a kollektív tehetetlenség bosszantott. Ám ebben a pillanatban megint eszembe jutott a kultúra ügye. Hiszen ezen a tanácskozáson valami másról is szót ejtettek a népművelők! Remény a szakma számára az a beadvány, amelyet a Magyar Népművelők Egyesüle­tének külön bizottsága a közeljövőben a Minisztertanács elé terjeszt (a kezdeményezés hátteréről a múlt héten la­punkban is beszámoltunk­, s amely a közművelődési terület különleges igényeit figyelembe véve, konkrét javaslatot tesz a művelődési házakat érintő adószabályok módosítá­sára. Lám, a kultúra egyik területén valakik már szót emelnek és határozott javaslatot tesznek az értelem nevé­ben. No, nem a tejeszacskó ellen, „csupán” saját területük rendezéséért. Végre kiléptek a beletörődés jármából. Most, amikor a jobbításra még megvan az esély. Talán, ha több más terület kisebb közösségei is elgondolkodnának ... Hm. Furcsa optimizmus ez így, tejben tocsogva. Csak el ne vegyék az emberek jövőbeni cselekvőkedvét azzal, hogy a figyelemre méltó javaslatok nyomán­­ nem történik semmi. SZÉKELY ANNA A

Next