Magyar Hírlap, 1988. október (21. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-01 / 235. szám

­•­­­ Korszakváltás előtt Ipari elképzelések a távközlés fejlesztéséről — Interjú Derecz Frigyes ipari miniszterrel Gondokkal teli világunkban az ember kiéhezetten lesi a kedvező híreket. A távközlés felpörgetett fejlesztéséről ho­zott döntést mindenki örömmel fogadhatta. Hogy a gyakor­latban mennyi bosszúságot, időpazarlást jelent a telefon­hiány, az elavult, túlterhelt hálózat, azt naponta tapasztal­­hajuk. S akkor még a népgazdasági kárról nem beszéltünk. Minden örömhöz társulhat azonban némi öröm — a hazai ipar most mindenesetre aggodalommal figyeli a Magyar Posta lépéseit. A fejlesztések ugyanis a gyártók lehetőségeit is kitágíthatják , ha a megrendelő is úgy akarja. Berecz Frigyes ipari miniszterrel a hazai híradás-technikai ipar és a postai fejlesztések kapcsolatáról beszélgettünk. A jövő le­hetőségei mellett a múlt téves döntései is szóba kerültek. Nem véletemül. — Ezt a beszélgetést ön kez­deményezte, ami azt jelentheti, hogy az ipari miniszternek fon­tos mondanivalója van a nyil­vánosság számára... — Az utóbbi időben sok pos­tai nyilatkozat hangzott el a telefon­fejlesztésről, örömmel konstatálhatta a sajtó azt is, hogy bizonyos berendezésekre a COCOM-bizottság feloldotta az embargót, s ez megkönnyíti a beszerzéseket. Ám, ugyan­akkor a Tervgazdasági Bizott­ság nemrégiben úgy foglalt ál­lást a távközlés programjá­ról, hogy a postai fejlesztés­nek a hazai híradástechnikai ipar fejlődését is kell eredmé­nyeznie. Ezért gondoltam úgy, hogy most a postai nyilatkoza­tok mellé le kell tenni az ipar álláspontját is. — Miért, a kettő eltér egy­mástól? A fejlesztésnek mind­két területen örömteli ese­ménynek kellene, lennie ... — Annak is számít, hiszen az iparnak rendkívül lényeges, hogy jó legyen a távközlés. Megtakarítást jelent, ha tele­fonon, vagy korszerű adatát­viteli eszközökkel azonnal el­­intézhetők az ügyek, s nem kell ezért külön utazni. Más­részt azért is előnyös ez a fej­lesztési lehetőség, mert olyan időpontban bővülhet a belföldi értékesítés, amikor ugyanezen a területen a szocialista piac megmerevedett. Sőt, bizonyos termékek számára összezsugo­rodott. Ez a kettő most ki­egyenlíti egymást. Így az az iparág, amit az iparpolitikai elképzelésekben húzóágazat­nak szánunk, ezzel megkapja a lehetőséget a további fejlő­désre. Albániában sem . Itt konkrétan milyen le­hetőségre gondol? Hogy fej­leszteni kell a távközlést, azt idáig is mindenki elismerte, de nem volt pénz — legalábbis ez hangzott el mindig a lema­radás magyarázataként. Most honnan teremtjük elő a szük­séges forrásokat? — Először érzékeltetném a volument, mert az mindent el­árul: a Magyar Posta az ezred­fordulóra 30 fölé kívánja emelni a telefonsűrűséget. .. — ... tehát körülbelül dup­lájára a jelenleginek, mert most 17 készülék jut 100 la­kosra.­­ Több mint duplájára, hi­szen rekonstrukcióról, a for­galomfeldolgozó képesség nö­veléséről szintén szó van, meg a hálózat automatizálásáról és még egy sor olyan fejlesztés­ről is, amit a lakosság közvet­lenül nem érzékel, de amely a korszerű távközléshez nélkü­lözhetetlen. Hogy mást ne mondjak: még Albániában sincs olyan elavult telefonhá­lózat, hogy a lakott települések kétharmadában kézi kezelésű (zsinóros) központ lenne, ame­lyet a nap 24 órájából csak nyolc órán át üzemeltet a pos­táskisasszony. Tehát itt nem­csak mennyiségi fejlesztésről van szó, hanem minőségi kor­szakváltásról. Ha minden költ­séget számba veszünk, a jövő évtől 2000-ig a posta úgy kb. 100—120 milliárd forintot költ el a hálózat fejlesztésén. Ez évente 10 milliárd forintos be­ruházás lenne. A magyar ipar­nak nem mindegy, hogy ebből az üzletből milyen nagyság­rendet szerez meg. Jelenleg a posta minden elköltött 100 fo­rintból minden nyolcvanat itt­hon ad ki, s csak húszat az importra. A behozatal aránya minden bizonnyal 30—35 szá­zalékra emelkedik az évezred vége felé, de ha ez így is lesz, bőven jut terep a hazai gyártóknak is. Csupán azt sze­retnénk megelőzni, hogy a Ma­gyar Posta most döntő mér­tékben a behozatalra alapoz­zon, hiszen az a magyar hír­adástechnikai iparnak jelen­tős térvesztést okozna. — De elvileg szó lehetne er­ről a megoldásról is? — Szocialista behozatalról nem, hiszen oda a magyar ipar exportál, s kevés a lehetőség a szakmán belüli ellentétele­zésre. Ám a fejlesztéseket száz­százalékosan tőkés importból sem lehetne megvalósítani, hi­szen ahhoz a 12 év alatt ösz­­szesen 4,5 milliárd dollár kellene. A Világbank eddig 70 millió dolláros hitelt folyósí­tott a távközlés fejlesztésére, ez csak egy csepp a tengerben. Ahhoz, hogy az egész összeget hitelbe felvehesse a Posta — a visszafizetés céljából — olyan mértékű exportfelfutás­ra lenne szükség a gazdaság­ban, amekkorát — akár hazai berendezéseket vásárol a Pos­ta, akár nem — csak az ipar­tól lehet remélni. Különben miből teremtenénk elő a fede­zetet?! Egyébként ez nem reá­lis alternatíva, hiszen hazai bázis nélkül egyetlen terület sem képes ekkora export­offenzívára. A híradástechni­kai ipar —, amely eddig meg­felelt a hazai adottságoknak, és igen jelentős exportőr volt — csak úgy érhet el újra nem­zetközi színvonalat, ha meg­marad az itthoni piaca, kap ha­zai referenciát. Nincs ingyenpénz . A Posta ellenérve erre az lehet, venne ő a magyar gyár­tóktól, de nincs elég termék. Konkrétabban: gyakori pél­dául a kábelhiány, ami aka­dályozhatja a Posta nagyívű terveinek megvalósítását. Arról nem beszélve, hogy kábelmű­veknek biztosan nem lesz pén­ze arra, hogy önerőből jelen­tős fejlesztést valósítson meg, egyrészt a volumen növelésére, másrészt a korszerűbb termé­kek bevezetésére.­­ Valóban, ez ma a leg­szűkebb keresztmetszet. Azzal azonban mi sem számolunk, hogy kábelből önellátók le­gyünk. A legkorszerűbb — például fényvezető — kábele­ket most is célszerűbb tőkés gyártóktól megvenni. Ettől függetlenül, a kábelművek megnöveli termelését, hiszen a hárommillió vonal üzembe állításához nagyobb hazai gyártásra lesz szükség. A vál­lalat túl van a mélyponton, a termelés felfuttatásával képes arra, hogy egy kedvezményes kamatozású hitelt visszafizes­sen. Természetesen arról szó sem lehet, hogy ingyen pénzt adjunk a programban érdekelt vállalatoknak a fejlesztésekre, de arról esetleg igen, hogy az állam tőkét juttasson megha­tározott járadék fejében, vagy éppen társulásokat hozzunk létre erre a célra. Meg kell ta­lálni a megfelelő pénzügyi konstrukciókat. Erre jó alka­lom, hogy a TGB állásfogla­lása szerint a Postának és az iparnak összehangolt kormány­programot kell kidolgoznia, amely 1991-től lépne életbe. Nincs túl sok idő, de még ele­gendő a felkészülésre. — Miért csak 1991-ben in­dul ez a kormányprogram? Addig újabb évek vesznek el, s az elavult távközlés állandó veszteségforrás marad a tár­sadalomban ... — A most folyó ötéves terv­ben erre már nem lehet meg­teremteni a szükséges forrá­sokat. Egyébként az érintett ipari vállalatok most sem ül­nek ölbe tett kézzel, most is fejlesztenek. Arra azonban nem képesek önerőből, hogy a múltban elkövetett hibákat tel­jes egészében helyrehozzák. Fantazmagóriák — Milyen hibákra gondol konkrétan? Ezekről ugyanis ritkán hallani, inkább csak a pénzhiányt okolják a jelenlegi elavult hálózatért. — Hadd bocsássam előre, hogy elfogult vagyok, hiszen életem leghosszabb és legszebb időszakát az egyik érintett vál­lalatnál töltöttem el. Ez a múlt annyit biztosan adott számom­ra, hogy némi szakértelemmel nyilatkozhassam a koncepcio­nális hibákról. Először is talán az ipar számlájára írandó téve­déseket említeném. Még az öt­venes évek végén, az akkori Kohó- és Gépipari Miniszté­rium elkövetett egy nagy stra­tégiai hibát. A híradástechni­kai ipar addig kialakult pro­filját hatalmi szóval megboly­gatta, a nagy hagyományokkal rendelkező vállalatoktól egyes termékeket másokhoz telepí­tett, míg más gyártmányokat kiengedett a KGST-be. De nem gondoskodott arról, hogy a különféle berendezések között megmaradjon a korábbi rend­szertechnikai összhang. Tehát amikor azért bírálják az ipart — és joggal —, hogy termékei nincsenek­­ rendszertechnikai összhangban, akkor a múlt hi­báit kérik számon. Jogos az a kritika is, hogy az Ericson crossbar- és átviteltechnikai rendszereinek licencei, amelyek — vagy hozzájuk hasonlók —, már 1951-től elterjedtek a fej­lett ipari országokban, mi csak 17­­éves késéssel, 1968-ban vet­tük meg. Hogy miért alakul­tak így a dolgok? Az akkori KGM egy fantazmagória mel­lett tette le a garast, és arra adott pénzt. A fiatalabb gene­rációnak bizonyára már nem mond semmi a címkédtelefon­rendszer ... — Tényleg nem ... — ... Ugyanakkor azt is be­csületesen el kell mondanom, hogy ez a találmány — az AKS-rendszer — a maga ne­mében zseniális elgondolás. Lehet, hogy 2050-ben ezen az elven fog működni a távköz­lés. A technika mai szintje mel­lett azonban nemcsak Magyar­­országon de Japánban vagy Amerikában is kidolgozhatat­­lan. De akkor nagyon nagy nyomatékkal bírt a feltaláló, Ács Ernő neve. Olyannyira, hogy még 1976-ban is egy OMFB-plénumon vitát lehe­tett kikényszeríteni arról, mit is kezdjünk az AES-rendszer­­rel. Ezek a viták nagymérték­ben hátráltatták az ipar- és távközléspolitikai döntést, ezért is vásároltuk meg olyan nagy késéssel az Ericson licencet. Ha ez azért hat-hét évvel előbb történt volna meg, ma talán ott lennénk, ahol 1995 körül leszünk ... Egyébként a fejlett ipari országok irigyelt 50— 60-as telefonsűrűségének az alapja többnyire egy crossbar­rendszer úgy, hogy azzal a távhívás nemzetközileg is meg­oldott és teljes automatizálás van a legeldugottabb tanyáról is. Ezt ez a rendszer már har­minc-negyven éve lehetővé tette. De abban igaza van a postának, hogy ha már eddig nem történt meg ez a fejlesz­tés — bár az ipari háttér alapján megtörténhetett vol­na —, ma már nem szabad folytatni ezen az alapon. A crossbar-rendszer gyártását be kell fejezni Magyarországon is, és ha már ekkora késéssel indulunk, akkor célszerű át­ugrani az elmúlt harminc­negyven éves időszakban ki­fejlesztett több technikai ge­nerációt és ahol műszakilag csak lehetséges, rögtön digitá­lis elektronikus rendszerben kell folytatni a fejlesztést. — Minden hátrányos követ­kezmény nélkül átugorható harminc-negyven év — és több generáció? — Át kell ugrani és át is ugorható. A digitális elektro­nikus központ többek közt azt is jelenti, hogy a berendezé­sek igen nagy mértékben ha­sonlóvá válnak a számítástech­nikai eszközökhöz, s képessé­güket nagymértékben a szoft­ver határozza meg. Követke­zésképpen: a vezérlésbe be­épült szoftver alakításával a digitális elektronikus közpon­tok — ha van hozzáértő mér­nöksereg — bármihez adap­tálhatók. Talán csak Szaúd- Arábia engedhette meg ma­gának, hogy­­rögtön a világ egyik legkorszerűbb telefon­­hálózatát telepítse a sivatag­ba, mert nem volt régi, ame­lyet le kellett volna bontania, s ezenkívül volt hozzá elegen­dő tőkéje. Másutt mindenütt a régi rendszerek mellé lép be az új és több évtizedig tart az a folyamat, amíg az egyik felváltja a másikat. Európá­ban jól követhető modellnek tartom például a francia posta gyakorlatát, ahol már leg­alább 15 millió elektronikus vonalat vittek a hálózatba vi­szonylag rövid idő alatt. — Igen. De térjünk vissza a koncepcionális hibákhoz. Az ipart már megemlítette, de bizonyára folytatni akarja a sort... — Az ipar tévedéseit azért is soroltam fel, hogy legyen erkölcsi alapom elmondani azt is, hol tévedett a Posta. Én a hálózatfejlesztési koncepció hibájának és nem a pénz­hiány következményének tar­tom, hogy Magyarországon ma még mindig több, mint kétezer kézi kezelésű telefonközpont van. A magyar ipar is készí­tett exportra, de a világon mindenütt az ipar ezerszám­ra gyártott olyan kis kapaci­tású, egyszerű automata (pél­dául jelfogós) központokat, úgynevezett rurál (vidéki há­lózati) célra, amelyek automa­tizálják a hálózat legfélreesőbb vonalát is. Magyar gyártmá­nyú automata rurál telefon­­központ van telepítve Kisi­­nyovtól Kamcsatkáig, a Szov­jetunióban legalább három­ezer darab. Ott ma még kisebb a telefonsűrűség, mint Magyar­­országon, de az automatizált­ság messze jobb. Ezt meg le­hetett volna oldani itthon is. A következő nagy hibát együtt követte el az ipar és a Posta. A magyar iparban már az 1960-as évek közepén kifej­lesztették az elektronikus ve­zérlésű crossbar-rendszert. A posta odáig partner volt, hogy két mintahálózat létesüljön: egy a Balaton-felvidéken, egy Sopron körzetében. A soproni talán még ma is működik, a másikat viszont leszerelték, s nem rendelték tovább, mond­ván, hogy ez drága. Pedig ez a rendszer másutt bevált, s alapjává , előiskolájává vált a még korszerűbb rendszerek­nek. Rendelés hiányában vi­szont a hazai ipar ezen a szak­területen nem tudta kifutni magát, holott Európában az elsők között kezdhetett volna a telefonközpontok elektroni­zálásához. A Posta akkori ha­talmánál fogva el tudta érni — és ez a harmadik koncepcioná­lis hiba —, hogy az 1920-as évek technikáját jelentős for­gógépes Rotary-rendszerek árát az Árhivatallal befagyassza, így ez belföldön húsz-harminc százalékkal olcsóbb volt, mint bármilyen más telefonközpont. Miután 1968-ban az ipar meg­vette az Ericson crossbar-köz­pont licencét, utána még tíz évig kénytelen volt a Posta megrendelésére elavult Rotary­­központot is gyártani, a cross­bar-rendszert meg exportálni. — Ez volt tehát a múlt. De mi a jövő? Ha az ipar és a Posta továbbra is egymás ellen dolgozik, akkor abból ismét csak a hazai távközlés húzza a rövidebbet... — 1976-tól a kapcsolat sok­kal konstruktívabbá vált és mindezt most nem a múlt fel­­hánytorgatása céljából mond­tam el, hanem azért, hogy a közeljövőben megelőzzünk egy hasonló nagy melléfogást. Na­gyon nagy kapacitások jöttek létre az iparban, és nagyon nagy szellemi tudomány van fölhalmozva. Ez akkor érvé­nyesülhet igazán, ha a Magyar Posta most, hogy zöld utat kapott az ugrásszerű fejlődés­re, továbbra is támaszkodik a magyar ipari háttérre. A CO­­COM-tilalmak feloldása nem­csak a posta fejlesztési lehető­ségeit növeli, de a gyártókét is. Az együttműködés kölcsö­nös érdek, hiszen a hírközlési ipar versenyképességének a növelése nemcsak közvetlenül segíti a postai hálózat fejlesz­tését, hanem — a hiteltörlesz­tő képesség növelésével — közvetve is. Bizonyos terüle­teken egyébként sikerült már licencet vásárolni, így például a magyar híradástechnikai ipar képes teljesen digitalizált sok­­csatornás átviteli berendezése­ket (rendszereket) gyártani, vezetékest és mikrohullámút egyaránt és sok más korszerű elektronikus berendezést is. Letették a „főeskűt" — ön tehát a magyar ipar nevében attól tart, hogy a Posta mellőzi a hazai berende­zéseket, s inkább a külföldit részesíti előnyben. De valahol bizonyára a Posta álláspontja is érthető; olyan ritkán jut nagyobb fejlesztési forráshoz, hogy akkor már szeretné a legkorszerűbbet megvalósítani. — Ez érthető törekvés. Csak­hogy az érdekeket össze kell hangolni, az optimumot meg kell keresni. Az előttünk álló nagy távközlési fejlesztés és a hazai ipar dinamizálása úgy is megoldható, hogy az nem megy egymás rovására. A hazai nagy megrendelések „re­zsihordozói” lehetnek az ex­portcélú fejlesztésnek, sikeres export esetén viszont kedve­zőbb költségeket és alacso­nyabb árakat tesznek lehetővé idehaza. Másrészt a Magyar Posta, mint igen rangos in­tézmény, referenciát adhat a magyar iparnak az exporthoz. Mint jeleztem, a világbanki hitelek visszafizetéséhez is az iparnak kell több árualapot produkálnia. Van tehát közös érdek, létezik az egymásra­utaltság, ha nem is közvetle­nül. Ha a Posta esélyt ad arra, hogy fejlesztési terveiben az ipar nagyobb arányban része­sedik is, akkor cserébe jog­gal várhatja el azt, hogy az egyes szakterületek között meg­teremtsük végre a rendszer­­technikai összhangot. Az 1960-as évek és az 1970-es évek elején — mivel hazai megrendelés alig akadt —, az iparvállalatok a külföldi vevők kegyeit keresték, s a téves iparpolitika mellett ez is hoz­zájárult ahhoz, hogy szét­húzódtak az egyes gyártók tö­rekvései. Az egyik a bolgár, a másik a szovjet, a harma­dik az NDK, a negyedik —, mondjuk — az angol vagy iraki megrendelésekhez pró­bált igazodni. Az egész vilá­gon nincs két egyforma postai követelményrendszer, bár lé­tezik egy nemzetközi rendszer­­technikai szervezet — az ITU —, és tapasztalható az egysé­gesítési törekvés. — A magyar ipar képes len­ne rá, hogy árban is, kor­szerűségben is versenyképes legyen a külföldi szállítókkal? — Árban e téren ma is az. Műszakilag természetesen nem mindenben, hiszen például a nemzetközi távhívó központ licencét — mert abból kicsi az áruforgalom — nem vet­tük meg. Én csak azt állítom, hogy a jelenlegihez hasonló arányú részesedés indokolt a jövőbeli korszerű fejlesztések­ben is. Ez nem hátrányos a Postának sem, hiszen tőkés importnál nemcsak az alap­árral, de a vámmal is számol­nia kell. Ehhez viszonyítva biztosan versenyképesek lesz­nek az új hazai termékek is. — Akkor mégis miért tart attól, hogy a Posta mellőzni fogja a hazai gyártókat? — Attól tarthatunk, hogy ha most megveheti a Posta a berendezéseket, de az ipar nem veheti még meg a techno­lógiai licencet, akkor ismét szétesik a postai ipar fejlesz­tésbeli összhang. Ezt meg kell előzni. Néhány évvel ezelőtt a Posta vezetése és a témában érintett iparvállalatok, kutató­­intézetek vezetői letették a „főesküt", azaz megállapod­tak, hogy a magyar postai há­lózat fejlesztése érdekében is kölcsönösen összehangolják elképzeléseiket. Ez év júniusában a Magyar Posta elnöke kezdeményezte az ipari miniszternél: alapít­sanak egy közös koordináló szervet a fejlesztési feladatok összehangolására. Ez meg is történt. Ennek a törekvésnek kell felülkerekednie. Az ipar ennek érdekében megpróbál létrehozni egy olyan fővállal­kozó szervezetet is, hogy a Postának ne kelljen elkülönült ipari termékeket felvásárol­nia, beruházóként felszerelni és üzembe helyezni, hanem az ipar adja át a rendszert kompletten, kulcsra készen. — Ugyan a kormányprog­ram csak 1991-től léphet életbe, de a gyártóknak már most tudniuk kellene, mire számít­hatnak. — Ismereteim szerint a most folyó ötéves tervben a Pos­ta berendezésekre vonatkozó megrendeléseit az ipar vissza­igazolta. Csak kábelekből van számottevő hiány. Így ipari oldalról megalapozottnak tű­nik az a törekvés, hogy a mos­tani ötéves tervben több mint négyszázezer vonal létesüljön, amire még soha nem volt pél­da. Óriási terheléssel dolgoz­nak a vállalatok, de tudják, hogy ezt a Postával kialakí­tott jó viszony megtartása ér­dekében meg kell tenniük. — Csakhogy ez a 400 ezer a következő ötéves tervekben milliós nagyságrendre ugorhat fel. Ez pedig minőségileg más helyzetet jelent. — Valóban, ahhoz, hogy kö­rülbelül hárommillió korszerű vonal üzemeljen 2000-ben, két és fél millió vonalat kell üzembe helyezni, a rekonstruk­ciót is figyelembe véve. Ugyan­akkor tudni kell, hogy ez az ugrásszerű növekedés a gyár­tás szempontjából nem prob­léma, valószínűleg még az ex­portot sem kell visszafogni emiatt, hiszen elektronikus központokat gyártani sokkal hatékonyabban lehet, kisebb terhelést jelent, kevesebb anyag, kevesebb energia, sok­kal kisebb létszám kell hozzá, mint a jelenlegiekhez. Két­­ fundamentális kérdés van: a mikroelektronikai alkatrész­­gyártás és a szoftverfejlesz­tés... — ... ezeken viszont akár meg is bukhat a korszerű gyártás. — Igaz. De a licencszerző­désekben az eladónak vállalnia kell az elektronikai alkatré­szek és a szoftver szállítását, s ellentételként a késztermé­kek visszavásárlását. Azt hi­szem, minden alkatrész gyár­tására nem is lenne célszerű berendezkedni. Megoldható te­hát ez a feladat is, csak idő­ben el kell dönteni, merre ve­gyük az irányt.KOCSI ILONA Fotó: Grnck László Magyar Hírlap INTERJÚ 1988. október 1., szombat

Next