Magyar Hírlap, 1988. október (21. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-01 / 235. szám
• Korszakváltás előtt Ipari elképzelések a távközlés fejlesztéséről — Interjú Derecz Frigyes ipari miniszterrel Gondokkal teli világunkban az ember kiéhezetten lesi a kedvező híreket. A távközlés felpörgetett fejlesztéséről hozott döntést mindenki örömmel fogadhatta. Hogy a gyakorlatban mennyi bosszúságot, időpazarlást jelent a telefonhiány, az elavult, túlterhelt hálózat, azt naponta tapasztalhajuk. S akkor még a népgazdasági kárról nem beszéltünk. Minden örömhöz társulhat azonban némi öröm — a hazai ipar most mindenesetre aggodalommal figyeli a Magyar Posta lépéseit. A fejlesztések ugyanis a gyártók lehetőségeit is kitágíthatják , ha a megrendelő is úgy akarja. Berecz Frigyes ipari miniszterrel a hazai híradás-technikai ipar és a postai fejlesztések kapcsolatáról beszélgettünk. A jövő lehetőségei mellett a múlt téves döntései is szóba kerültek. Nem véletemül. — Ezt a beszélgetést ön kezdeményezte, ami azt jelentheti, hogy az ipari miniszternek fontos mondanivalója van a nyilvánosság számára... — Az utóbbi időben sok postai nyilatkozat hangzott el a telefonfejlesztésről, örömmel konstatálhatta a sajtó azt is, hogy bizonyos berendezésekre a COCOM-bizottság feloldotta az embargót, s ez megkönnyíti a beszerzéseket. Ám, ugyanakkor a Tervgazdasági Bizottság nemrégiben úgy foglalt állást a távközlés programjáról, hogy a postai fejlesztésnek a hazai híradástechnikai ipar fejlődését is kell eredményeznie. Ezért gondoltam úgy, hogy most a postai nyilatkozatok mellé le kell tenni az ipar álláspontját is. — Miért, a kettő eltér egymástól? A fejlesztésnek mindkét területen örömteli eseménynek kellene, lennie ... — Annak is számít, hiszen az iparnak rendkívül lényeges, hogy jó legyen a távközlés. Megtakarítást jelent, ha telefonon, vagy korszerű adatátviteli eszközökkel azonnal elintézhetők az ügyek, s nem kell ezért külön utazni. Másrészt azért is előnyös ez a fejlesztési lehetőség, mert olyan időpontban bővülhet a belföldi értékesítés, amikor ugyanezen a területen a szocialista piac megmerevedett. Sőt, bizonyos termékek számára összezsugorodott. Ez a kettő most kiegyenlíti egymást. Így az az iparág, amit az iparpolitikai elképzelésekben húzóágazatnak szánunk, ezzel megkapja a lehetőséget a további fejlődésre. Albániában sem . Itt konkrétan milyen lehetőségre gondol? Hogy fejleszteni kell a távközlést, azt idáig is mindenki elismerte, de nem volt pénz — legalábbis ez hangzott el mindig a lemaradás magyarázataként. Most honnan teremtjük elő a szükséges forrásokat? — Először érzékeltetném a volument, mert az mindent elárul: a Magyar Posta az ezredfordulóra 30 fölé kívánja emelni a telefonsűrűséget. .. — ... tehát körülbelül duplájára a jelenleginek, mert most 17 készülék jut 100 lakosra. Több mint duplájára, hiszen rekonstrukcióról, a forgalomfeldolgozó képesség növeléséről szintén szó van, meg a hálózat automatizálásáról és még egy sor olyan fejlesztésről is, amit a lakosság közvetlenül nem érzékel, de amely a korszerű távközléshez nélkülözhetetlen. Hogy mást ne mondjak: még Albániában sincs olyan elavult telefonhálózat, hogy a lakott települések kétharmadában kézi kezelésű (zsinóros) központ lenne, amelyet a nap 24 órájából csak nyolc órán át üzemeltet a postáskisasszony. Tehát itt nemcsak mennyiségi fejlesztésről van szó, hanem minőségi korszakváltásról. Ha minden költséget számba veszünk, a jövő évtől 2000-ig a posta úgy kb. 100—120 milliárd forintot költ el a hálózat fejlesztésén. Ez évente 10 milliárd forintos beruházás lenne. A magyar iparnak nem mindegy, hogy ebből az üzletből milyen nagyságrendet szerez meg. Jelenleg a posta minden elköltött 100 forintból minden nyolcvanat itthon ad ki, s csak húszat az importra. A behozatal aránya minden bizonnyal 30—35 százalékra emelkedik az évezred vége felé, de ha ez így is lesz, bőven jut terep a hazai gyártóknak is. Csupán azt szeretnénk megelőzni, hogy a Magyar Posta most döntő mértékben a behozatalra alapozzon, hiszen az a magyar híradástechnikai iparnak jelentős térvesztést okozna. — De elvileg szó lehetne erről a megoldásról is? — Szocialista behozatalról nem, hiszen oda a magyar ipar exportál, s kevés a lehetőség a szakmán belüli ellentételezésre. Ám a fejlesztéseket százszázalékosan tőkés importból sem lehetne megvalósítani, hiszen ahhoz a 12 év alatt öszszesen 4,5 milliárd dollár kellene. A Világbank eddig 70 millió dolláros hitelt folyósított a távközlés fejlesztésére, ez csak egy csepp a tengerben. Ahhoz, hogy az egész összeget hitelbe felvehesse a Posta — a visszafizetés céljából — olyan mértékű exportfelfutásra lenne szükség a gazdaságban, amekkorát — akár hazai berendezéseket vásárol a Posta, akár nem — csak az ipartól lehet remélni. Különben miből teremtenénk elő a fedezetet?! Egyébként ez nem reális alternatíva, hiszen hazai bázis nélkül egyetlen terület sem képes ekkora exportoffenzívára. A híradástechnikai ipar —, amely eddig megfelelt a hazai adottságoknak, és igen jelentős exportőr volt — csak úgy érhet el újra nemzetközi színvonalat, ha megmarad az itthoni piaca, kap hazai referenciát. Nincs ingyenpénz . A Posta ellenérve erre az lehet, venne ő a magyar gyártóktól, de nincs elég termék. Konkrétabban: gyakori például a kábelhiány, ami akadályozhatja a Posta nagyívű terveinek megvalósítását. Arról nem beszélve, hogy kábelműveknek biztosan nem lesz pénze arra, hogy önerőből jelentős fejlesztést valósítson meg, egyrészt a volumen növelésére, másrészt a korszerűbb termékek bevezetésére. Valóban, ez ma a legszűkebb keresztmetszet. Azzal azonban mi sem számolunk, hogy kábelből önellátók legyünk. A legkorszerűbb — például fényvezető — kábeleket most is célszerűbb tőkés gyártóktól megvenni. Ettől függetlenül, a kábelművek megnöveli termelését, hiszen a hárommillió vonal üzembe állításához nagyobb hazai gyártásra lesz szükség. A vállalat túl van a mélyponton, a termelés felfuttatásával képes arra, hogy egy kedvezményes kamatozású hitelt visszafizessen. Természetesen arról szó sem lehet, hogy ingyen pénzt adjunk a programban érdekelt vállalatoknak a fejlesztésekre, de arról esetleg igen, hogy az állam tőkét juttasson meghatározott járadék fejében, vagy éppen társulásokat hozzunk létre erre a célra. Meg kell találni a megfelelő pénzügyi konstrukciókat. Erre jó alkalom, hogy a TGB állásfoglalása szerint a Postának és az iparnak összehangolt kormányprogramot kell kidolgoznia, amely 1991-től lépne életbe. Nincs túl sok idő, de még elegendő a felkészülésre. — Miért csak 1991-ben indul ez a kormányprogram? Addig újabb évek vesznek el, s az elavult távközlés állandó veszteségforrás marad a társadalomban ... — A most folyó ötéves tervben erre már nem lehet megteremteni a szükséges forrásokat. Egyébként az érintett ipari vállalatok most sem ülnek ölbe tett kézzel, most is fejlesztenek. Arra azonban nem képesek önerőből, hogy a múltban elkövetett hibákat teljes egészében helyrehozzák. Fantazmagóriák — Milyen hibákra gondol konkrétan? Ezekről ugyanis ritkán hallani, inkább csak a pénzhiányt okolják a jelenlegi elavult hálózatért. — Hadd bocsássam előre, hogy elfogult vagyok, hiszen életem leghosszabb és legszebb időszakát az egyik érintett vállalatnál töltöttem el. Ez a múlt annyit biztosan adott számomra, hogy némi szakértelemmel nyilatkozhassam a koncepcionális hibákról. Először is talán az ipar számlájára írandó tévedéseket említeném. Még az ötvenes évek végén, az akkori Kohó- és Gépipari Minisztérium elkövetett egy nagy stratégiai hibát. A híradástechnikai ipar addig kialakult profilját hatalmi szóval megbolygatta, a nagy hagyományokkal rendelkező vállalatoktól egyes termékeket másokhoz telepített, míg más gyártmányokat kiengedett a KGST-be. De nem gondoskodott arról, hogy a különféle berendezések között megmaradjon a korábbi rendszertechnikai összhang. Tehát amikor azért bírálják az ipart — és joggal —, hogy termékei nincsenek rendszertechnikai összhangban, akkor a múlt hibáit kérik számon. Jogos az a kritika is, hogy az Ericson crossbar- és átviteltechnikai rendszereinek licencei, amelyek — vagy hozzájuk hasonlók —, már 1951-től elterjedtek a fejlett ipari országokban, mi csak 17éves késéssel, 1968-ban vettük meg. Hogy miért alakultak így a dolgok? Az akkori KGM egy fantazmagória mellett tette le a garast, és arra adott pénzt. A fiatalabb generációnak bizonyára már nem mond semmi a címkédtelefonrendszer ... — Tényleg nem ... — ... Ugyanakkor azt is becsületesen el kell mondanom, hogy ez a találmány — az AKS-rendszer — a maga nemében zseniális elgondolás. Lehet, hogy 2050-ben ezen az elven fog működni a távközlés. A technika mai szintje mellett azonban nemcsak Magyarországon de Japánban vagy Amerikában is kidolgozhatatlan. De akkor nagyon nagy nyomatékkal bírt a feltaláló, Ács Ernő neve. Olyannyira, hogy még 1976-ban is egy OMFB-plénumon vitát lehetett kikényszeríteni arról, mit is kezdjünk az AES-rendszerrel. Ezek a viták nagymértékben hátráltatták az ipar- és távközléspolitikai döntést, ezért is vásároltuk meg olyan nagy késéssel az Ericson licencet. Ha ez azért hat-hét évvel előbb történt volna meg, ma talán ott lennénk, ahol 1995 körül leszünk ... Egyébként a fejlett ipari országok irigyelt 50— 60-as telefonsűrűségének az alapja többnyire egy crossbarrendszer úgy, hogy azzal a távhívás nemzetközileg is megoldott és teljes automatizálás van a legeldugottabb tanyáról is. Ezt ez a rendszer már harminc-negyven éve lehetővé tette. De abban igaza van a postának, hogy ha már eddig nem történt meg ez a fejlesztés — bár az ipari háttér alapján megtörténhetett volna —, ma már nem szabad folytatni ezen az alapon. A crossbar-rendszer gyártását be kell fejezni Magyarországon is, és ha már ekkora késéssel indulunk, akkor célszerű átugrani az elmúlt harmincnegyven éves időszakban kifejlesztett több technikai generációt és ahol műszakilag csak lehetséges, rögtön digitális elektronikus rendszerben kell folytatni a fejlesztést. — Minden hátrányos következmény nélkül átugorható harminc-negyven év — és több generáció? — Át kell ugrani és át is ugorható. A digitális elektronikus központ többek közt azt is jelenti, hogy a berendezések igen nagy mértékben hasonlóvá válnak a számítástechnikai eszközökhöz, s képességüket nagymértékben a szoftver határozza meg. Következésképpen: a vezérlésbe beépült szoftver alakításával a digitális elektronikus központok — ha van hozzáértő mérnöksereg — bármihez adaptálhatók. Talán csak Szaúd- Arábia engedhette meg magának, hogyrögtön a világ egyik legkorszerűbb telefonhálózatát telepítse a sivatagba, mert nem volt régi, amelyet le kellett volna bontania, s ezenkívül volt hozzá elegendő tőkéje. Másutt mindenütt a régi rendszerek mellé lép be az új és több évtizedig tart az a folyamat, amíg az egyik felváltja a másikat. Európában jól követhető modellnek tartom például a francia posta gyakorlatát, ahol már legalább 15 millió elektronikus vonalat vittek a hálózatba viszonylag rövid idő alatt. — Igen. De térjünk vissza a koncepcionális hibákhoz. Az ipart már megemlítette, de bizonyára folytatni akarja a sort... — Az ipar tévedéseit azért is soroltam fel, hogy legyen erkölcsi alapom elmondani azt is, hol tévedett a Posta. Én a hálózatfejlesztési koncepció hibájának és nem a pénzhiány következményének tartom, hogy Magyarországon ma még mindig több, mint kétezer kézi kezelésű telefonközpont van. A magyar ipar is készített exportra, de a világon mindenütt az ipar ezerszámra gyártott olyan kis kapacitású, egyszerű automata (például jelfogós) központokat, úgynevezett rurál (vidéki hálózati) célra, amelyek automatizálják a hálózat legfélreesőbb vonalát is. Magyar gyártmányú automata rurál telefonközpont van telepítve Kisinyovtól Kamcsatkáig, a Szovjetunióban legalább háromezer darab. Ott ma még kisebb a telefonsűrűség, mint Magyarországon, de az automatizáltság messze jobb. Ezt meg lehetett volna oldani itthon is. A következő nagy hibát együtt követte el az ipar és a Posta. A magyar iparban már az 1960-as évek közepén kifejlesztették az elektronikus vezérlésű crossbar-rendszert. A posta odáig partner volt, hogy két mintahálózat létesüljön: egy a Balaton-felvidéken, egy Sopron körzetében. A soproni talán még ma is működik, a másikat viszont leszerelték, s nem rendelték tovább, mondván, hogy ez drága. Pedig ez a rendszer másutt bevált, s alapjává , előiskolájává vált a még korszerűbb rendszereknek. Rendelés hiányában viszont a hazai ipar ezen a szakterületen nem tudta kifutni magát, holott Európában az elsők között kezdhetett volna a telefonközpontok elektronizálásához. A Posta akkori hatalmánál fogva el tudta érni — és ez a harmadik koncepcionális hiba —, hogy az 1920-as évek technikáját jelentős forgógépes Rotary-rendszerek árát az Árhivatallal befagyassza, így ez belföldön húsz-harminc százalékkal olcsóbb volt, mint bármilyen más telefonközpont. Miután 1968-ban az ipar megvette az Ericson crossbar-központ licencét, utána még tíz évig kénytelen volt a Posta megrendelésére elavult Rotaryközpontot is gyártani, a crossbar-rendszert meg exportálni. — Ez volt tehát a múlt. De mi a jövő? Ha az ipar és a Posta továbbra is egymás ellen dolgozik, akkor abból ismét csak a hazai távközlés húzza a rövidebbet... — 1976-tól a kapcsolat sokkal konstruktívabbá vált és mindezt most nem a múlt felhánytorgatása céljából mondtam el, hanem azért, hogy a közeljövőben megelőzzünk egy hasonló nagy melléfogást. Nagyon nagy kapacitások jöttek létre az iparban, és nagyon nagy szellemi tudomány van fölhalmozva. Ez akkor érvényesülhet igazán, ha a Magyar Posta most, hogy zöld utat kapott az ugrásszerű fejlődésre, továbbra is támaszkodik a magyar ipari háttérre. A COCOM-tilalmak feloldása nemcsak a posta fejlesztési lehetőségeit növeli, de a gyártókét is. Az együttműködés kölcsönös érdek, hiszen a hírközlési ipar versenyképességének a növelése nemcsak közvetlenül segíti a postai hálózat fejlesztését, hanem — a hiteltörlesztő képesség növelésével — közvetve is. Bizonyos területeken egyébként sikerült már licencet vásárolni, így például a magyar híradástechnikai ipar képes teljesen digitalizált sokcsatornás átviteli berendezéseket (rendszereket) gyártani, vezetékest és mikrohullámút egyaránt és sok más korszerű elektronikus berendezést is. Letették a „főeskűt" — ön tehát a magyar ipar nevében attól tart, hogy a Posta mellőzi a hazai berendezéseket, s inkább a külföldit részesíti előnyben. De valahol bizonyára a Posta álláspontja is érthető; olyan ritkán jut nagyobb fejlesztési forráshoz, hogy akkor már szeretné a legkorszerűbbet megvalósítani. — Ez érthető törekvés. Csakhogy az érdekeket össze kell hangolni, az optimumot meg kell keresni. Az előttünk álló nagy távközlési fejlesztés és a hazai ipar dinamizálása úgy is megoldható, hogy az nem megy egymás rovására. A hazai nagy megrendelések „rezsihordozói” lehetnek az exportcélú fejlesztésnek, sikeres export esetén viszont kedvezőbb költségeket és alacsonyabb árakat tesznek lehetővé idehaza. Másrészt a Magyar Posta, mint igen rangos intézmény, referenciát adhat a magyar iparnak az exporthoz. Mint jeleztem, a világbanki hitelek visszafizetéséhez is az iparnak kell több árualapot produkálnia. Van tehát közös érdek, létezik az egymásrautaltság, ha nem is közvetlenül. Ha a Posta esélyt ad arra, hogy fejlesztési terveiben az ipar nagyobb arányban részesedik is, akkor cserébe joggal várhatja el azt, hogy az egyes szakterületek között megteremtsük végre a rendszertechnikai összhangot. Az 1960-as évek és az 1970-es évek elején — mivel hazai megrendelés alig akadt —, az iparvállalatok a külföldi vevők kegyeit keresték, s a téves iparpolitika mellett ez is hozzájárult ahhoz, hogy széthúzódtak az egyes gyártók törekvései. Az egyik a bolgár, a másik a szovjet, a harmadik az NDK, a negyedik —, mondjuk — az angol vagy iraki megrendelésekhez próbált igazodni. Az egész világon nincs két egyforma postai követelményrendszer, bár létezik egy nemzetközi rendszertechnikai szervezet — az ITU —, és tapasztalható az egységesítési törekvés. — A magyar ipar képes lenne rá, hogy árban is, korszerűségben is versenyképes legyen a külföldi szállítókkal? — Árban e téren ma is az. Műszakilag természetesen nem mindenben, hiszen például a nemzetközi távhívó központ licencét — mert abból kicsi az áruforgalom — nem vettük meg. Én csak azt állítom, hogy a jelenlegihez hasonló arányú részesedés indokolt a jövőbeli korszerű fejlesztésekben is. Ez nem hátrányos a Postának sem, hiszen tőkés importnál nemcsak az alapárral, de a vámmal is számolnia kell. Ehhez viszonyítva biztosan versenyképesek lesznek az új hazai termékek is. — Akkor mégis miért tart attól, hogy a Posta mellőzni fogja a hazai gyártókat? — Attól tarthatunk, hogy ha most megveheti a Posta a berendezéseket, de az ipar nem veheti még meg a technológiai licencet, akkor ismét szétesik a postai ipar fejlesztésbeli összhang. Ezt meg kell előzni. Néhány évvel ezelőtt a Posta vezetése és a témában érintett iparvállalatok, kutatóintézetek vezetői letették a „főesküt", azaz megállapodtak, hogy a magyar postai hálózat fejlesztése érdekében is kölcsönösen összehangolják elképzeléseiket. Ez év júniusában a Magyar Posta elnöke kezdeményezte az ipari miniszternél: alapítsanak egy közös koordináló szervet a fejlesztési feladatok összehangolására. Ez meg is történt. Ennek a törekvésnek kell felülkerekednie. Az ipar ennek érdekében megpróbál létrehozni egy olyan fővállalkozó szervezetet is, hogy a Postának ne kelljen elkülönült ipari termékeket felvásárolnia, beruházóként felszerelni és üzembe helyezni, hanem az ipar adja át a rendszert kompletten, kulcsra készen. — Ugyan a kormányprogram csak 1991-től léphet életbe, de a gyártóknak már most tudniuk kellene, mire számíthatnak. — Ismereteim szerint a most folyó ötéves tervben a Posta berendezésekre vonatkozó megrendeléseit az ipar visszaigazolta. Csak kábelekből van számottevő hiány. Így ipari oldalról megalapozottnak tűnik az a törekvés, hogy a mostani ötéves tervben több mint négyszázezer vonal létesüljön, amire még soha nem volt példa. Óriási terheléssel dolgoznak a vállalatok, de tudják, hogy ezt a Postával kialakított jó viszony megtartása érdekében meg kell tenniük. — Csakhogy ez a 400 ezer a következő ötéves tervekben milliós nagyságrendre ugorhat fel. Ez pedig minőségileg más helyzetet jelent. — Valóban, ahhoz, hogy körülbelül hárommillió korszerű vonal üzemeljen 2000-ben, két és fél millió vonalat kell üzembe helyezni, a rekonstrukciót is figyelembe véve. Ugyanakkor tudni kell, hogy ez az ugrásszerű növekedés a gyártás szempontjából nem probléma, valószínűleg még az exportot sem kell visszafogni emiatt, hiszen elektronikus központokat gyártani sokkal hatékonyabban lehet, kisebb terhelést jelent, kevesebb anyag, kevesebb energia, sokkal kisebb létszám kell hozzá, mint a jelenlegiekhez. Két fundamentális kérdés van: a mikroelektronikai alkatrészgyártás és a szoftverfejlesztés... — ... ezeken viszont akár meg is bukhat a korszerű gyártás. — Igaz. De a licencszerződésekben az eladónak vállalnia kell az elektronikai alkatrészek és a szoftver szállítását, s ellentételként a késztermékek visszavásárlását. Azt hiszem, minden alkatrész gyártására nem is lenne célszerű berendezkedni. Megoldható tehát ez a feladat is, csak időben el kell dönteni, merre vegyük az irányt.KOCSI ILONA Fotó: Grnck László Magyar Hírlap INTERJÚ 1988. október 1., szombat