Magyar Hírlap, 1988. október (21. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-13 / 245. szám

1988. október 13., csütörtök KULTÚRA — MŰVÉSZET “ O ■ Magyar Hírlap Ttudósítás a mannheimi filmfesztiválról-Í9/ 0 Ibouu^a ií/<— Kaktuszok, újnácik, kísérletezők LJ árom és fél évtizedes fenn­­** állása alatt — a díjakból kiolvashatóan — a mannheimi fesztiválnak is megvoltak a ma­ga jellegzetes korszakai. Az öt­venes években a nyugat-európai filmek domináltak a nyugatné­met ipari és egyetemi város fesztiválján, míg a hatvanas években itt is a csehek arattak átütő sikert. (Hat év alatt öt nagydíj: köztük a Szigorúan el­lenőrzött vonatok.) A hetvenes években a magyar filmesek nyertek ugyancsak öt nagydíjat Mannheimben, a legutolsót 1980-ban: aztán a szovjetek kö­vetkeztek, 1982 és 4987 között négy alkalommal nyerték meg a fesztivált. Idén a Minden da­cára című török film rendezője, Orhan Oguz vehette át Mann­heim város nagydíját Widder szociáldemokrata főpolgármes­tertől. Ez a díj feltehetően egy­szerre szólt a megújuló török filmművészetnek és a Szövetsé­gi Köztársaság milliós török közösségének. A harmadik vi­lág, illetve a nyugati társadal­makban élő, s a harmadik vi­lágból származó közösségek problémái jelentették idén a fesztivál központi témáját. Az esztétikumnál fontosabbnak látszott a tematika, a szenve­dőkkel való szolidaritás és a más világból származók iránti tolerancia. Vérző és megsebzett világunkban végső soron ez így természetes: és csak remélni le­het, hogy a nemzetközi film­életbe való folyamatos bekap­csolódás e filmesek számára az esztétikai igényesség lehetősé­gét is meghozza. A nagydíjas török verseny­­film magányos, börtönből sza­badult hőse céltalan sodródása közben magához vesz egy elha­gyott kisfiút: s e felelősségtel­jes kötődés értelmet ad életé­nek. A Júlia titka című holland film egy mostanában elég diva­tos nyugat-európai filmtípus jellegzetes alkotása, nyugatné­met változatban több hasonló ilyen produkció született már. Hőse Hollandiában élő török lány, aki tökéletesen beszél hollandul, barátai is hollandok, sikerült beilleszkednie az őt kö­rülvevő holland világba, ám családja szigorú iszlám elvek szerint neveli: s ha az apa haj­lana is némi engedékenységre, a nagyobb család (a „klán”) nem ismer könyörületet. A lány Jú­liát játszik egy iskolai Rómeó és Júlia-előadáson, s a Shakes­­peare-szereppel sajátosan ötvö­ződik saját sorsa. (Rendező: Hans Hylkema.) Az amerikai— iráni Ghasem Ebrahimian a New Yorkban élő irániak vilá­gába helyezte A kérők című, leginkább fekete komédiának nevezhető, tehetséges munká­ját. A lefátyolozva az Egyesült Államokba érkező (pontosab­ban: szállított) szép Mariyam férjét egy amerikai rendőrkülö­­nítinény mészárolja le minden különösebb ok nélkül, új kérő­jével viszont már maga ^ asz­­szony végez, a harmadik iráni férfitól pedig a véletlen szaba­dítja meg. így, immár fátyol nélkül, elindulhat felfedezni az irániak Amerikája után az ame­rikaiak Amerikáját. eményebb indulatokat és egyértelmű elkeseredést mutatott Edward Tim Lewis Két urat szolgálni dmü amerikai filmje, melynek hőse egy ott­hontalan, utcán élő, kolduslét­re kárhoztatott fekete bőrű pro­testáns lelkész, aki bibliai át­kokkal szí tkozza az Istentől el­fordult fogyasztói társadalmat. A fehér pap még a templom kertjéből is kizavarja (elvégre az magántulajdon), régi barát­ja pedig afféle modem Tamás bátyaként, egy Dél-Afrikával kereskedő cég „házi négere­ként” szolgálja ki a fehéreket. Izzó indulatok, a hajléktalanok embertelen sorsának nyersen életközeli képei jellemzik a fil­met. E játékfilmeknél mégis erő­sebbnek éreztem két dokumen­tumfilmet. A Krik? Krak! cí­mű, bolíviainak jelzett (produ­cere mindenesetre New York­ban székel) film Haiti elmúlt évtizedeiről, de nyugodtan fo­galmazhatunk így is, Haiti pok­láról szólt. A nyilvános mészár­lások, a rabszolgasorba taszított és ültetvényekre rabszolgaként eladott parasztok, a vudu-' 1- lás véres szertartásai, a kínz'« és a nyomor, Papa Doc és Baby Doc tragikomikus parádéi, a hírhedt titkosrendőrség vigyor­­gó pribékjei és a kakas viadalon egymást tépő állatok egyetlen nyomasztó, látványos és felejt­hetetlen lázálommá olvadnak össze. Amit nagyon kevés do­­kumentumfilm-rendezö tud és akar, Jac Avila és Vanyöska Gee vizuálisan is nagyszerűt, a témához tökéletesen illő lát­ványt alkotott. Képeik épp oly sokkolóak, vibrálóak, elmosó­­dottak, majd retinánkat ége­­tőek, mint amilyen a valóság lehet Haitiban: ez a filmes láz­álom sok tanulmánynál és ri­portfilmnél többet mond e sze­rencsétlen sorsú országról. ^ romániai falurombolási terv engem érthetően kü­lönösen fogékonnyá tett a Van lelke a kaktusznak? című fran­cia filmre, mely a palesztin fal­vak lerombolásának szomorú krónikáját mondta el. A mai Izrael területén 1948-ban 475 palesztin falu volt: ebből mára 385-öt letöröltek a térképről. A idők konstruált pereinek egy rendhagyó epizódját, egy lelki­ismeretes ügyvéd apró és pilla­natnyi győzelmét mutatta be a tömeges igazságtalanságok amúgy végtelen áradatában. Jól és érzékletesen közvetítve a legnehezebb évek mindennap­jainak nyomasztó, ólmos han­gulatát. Ugyanazt a kort, amely­ben a fesztivál talán legemléke­zetesebb filmje, a jugoszláv a Harms-eset is játszódott. A fil­mes tanulmányait Washington­ban végző, s jelenleg Belgrád­­ban élő Slobodan Pesic furcsán lebegő, játékos-szellemes, stílu­sában a húszas-harmincas évek avantgárdját idéző filmet készí­tett Danii Ivanovics Juvacsev, írói nevén Harms életéről és „eltűnéséről”. Az abszurd ese­tek, rövid novellák íróját a kul­túrpolitika jobb híján gyerek­könyvek írására kényszeritette, míg egy házmesteri feljelentés Török fiatalak Hollandiában — részlet a Júlia titka című filmből cím arra utal, hogy míg a há­zakat, a templomokat, a temető­ket viszonylag könnyű bulldó­zerrel szétverni, addig a kak­tusz kipusztíthatatlan: ahol te­hát kaktusz nő, ott feltehetően palesztin falu volt valaha ... A film lehangoló tanúságtétel ar­ról, hogy igenis, lehet elpusztí­tani falvakat, egykor virágzó kultúrákat: lehet elüldözni em­bereket őseik földjéről. Ahogy egy izraeli katona mondja a filmben, ezzel „elvesztettük a győzelmet". A filmet a francia Gilles Dinnematin rendezte, a forgatókönyv társszerzője az izraeli Rachel- Mizrahi — s al­kotásuk nem politizál, csak ar­ról beszél, hogy a falvak, a tra­dicionális közösségek elpusztítá­sa, a mindenáron való modern építkezések kierőszakolása mi­lyen embertelen következmé­nyekkel járt. S arról, hogy hosszú távon nemcsak a palesz­tinokat, hanem a zsidókat is szegényebbé teszi a múlt fel­számolása. Csendes, emberséges film a Van lelke a kaktusznak? tűnődő szomorúság jellemzi: s annyi személyes megjegyzést talán szabad tennem, hogy a rendezővel beszélgetve e téma­körben akadt nem közel-keleti ötletünk is. Két szovjet dokumentumfilm is volt, amey a peresztrojkához szokott nézőt is sokkolhatta Mannheimben. A te hátsóudva­rodban című riportfilm (rende­ző: V. Kuzjmina) szovjet újnáci fiatalokat szólaltatott meg: a horogkeresztes karszalagot vi­selő, a fasizmust éltető fiúk lát­­tán-hallatán a vetítőteremben többször is felmorajlott az „un­möglich” szó. Pedig, úgy látszik, nem lehetetlen, hogy újnáci fia­talok a Szovjetunióban is van­nak: s az sem, hogy róluk sok­koló dokumentumfilmet készít­senek. Nagyobb vállalkozás A gyónás — az elidegenedés kró­nikája (rendező Georgij Gavri­lov) című film, amely a kábító­szertől alighanem örökre elron­tott sorsokat mutatja be. S nemcsak a végeredményt, a cél­talan, sodródó, kiégett életeket: hanem az okokat is. A tábor­nok nagypapa unokája egymás­mellé teszi a sztálini korszak hivatalos kiadványát a Gulag­­lakók rabszolgamunkájával épí­tett fehér-tengeri csatornáról és Szolzsenyicin híres könyvét e témakörben: s arcán néma kér.­­dés, hihetek-e ezek után a szü­leim nemzedékének? Láthatjuk a moszkvai „hippitüntetés” résztvevőit is, akik demokrá­ciát, emberi jogokat, a KGB ha­talmának korlátozását követe­lik. során magából Harmsból is csak egy „eset” lett. A szakmai kö­zönség körében ez volt Mann­heim idei sikerfilmje: a külön­böző zsűriktől pedig négy díjat söpört be. A dánok szorgalmas résztve­vői voltak a fesztiválnak, szá­mos filmjük közül a világhírű színész, Mai von Sydow rende­zése, a Katinka keltette a leg­nagyobb érdeklődést. Nagyon kulturált és meglehetősen unal­mas történet egy múlt századi dán vasútállomás kispolgári kö­zegében. A nyugat-berlini Ste­pan Benda Edgar Allan Poe Az ellopott levél című novelláját vitte filmre egy valóságos film- és fotótörténeti tanulmány for­májában. A bostoni (USA) Dá­niel Eisenberg A részek együtt­működése című filmjében Eu­rópa — Franciaország, Német­ország és Lengyelország — fel­villanó képeit, városok köveit és elmosódó emberi arcait kom­ponálta olyan laza egységgé, amelynek súlypontja mégis a történelem, a Holocaust, az európai múlt kísértő, sötét ter­he. A lengyelországi zsidó csa­ládból származó fiatal rendező tudatosan nehezítette meg a saját dolgát, amikor a tragikus témát filmnyelvi kísérlettel öt­vözte: de számomra éppen ez a kettős igényesség látszott na­gyon érdekesnek, nagyon tehet­ségesnek. A három magyar ** Sőth Sándor A I átékf ilm J Zymbal volt viszont E. Szedov ügyvéd cí­mű munkája, amely a sztálini filmről, szárnyas ügynök, Téglásy Ferenc Soha, sehol, senkinek és Acs Miklós —Rinyu Andrea Sőn és Grósz című filmjéről nyilván lesz még alkalom külön is szólni. Min­denesetre jó érzés volt három új magyar elsőfilmes produk­ciót ott látni a programban: három olyan filmet, amelyért igazán nem kellett szégyenkez­nünk. Téglásy filmje, mely az 1951-es kitelepítések krónikáját mondja el egy érzékeny kisfiú szemszögéből, elnyerte az öt filmdukát egyikét, a nemzetkö­zi filmkritikus-szövetség és a nyugatnémet népfőiskolák zsű­rijének első díját. Az önálló szövetségbe tömörült európai filmrendezőnők sorozatában Gyarmathy Lívia Egy kicsit én ... egy kicsit te ... című filmjét is levetítették. Gyar­mathy Líviát nagyon tiszte­lem, az efféle nemi alapon szer veződő szakmai szövetségek te­­kinte' ien azonban feltehetően külr .ojzik a véleményünk. HEGYI GYULA--------------------­Az egyik koncepci yxtfai, :iós per voll 0L(i\ U­A doboztető már kinyílt MAJDNEM TELE volt az Egyetemi Színpad nézőtere Em­ber Judit: Pócspetri című do­kumentumfilmjének egyik al­kalmi vetítésén. Aztán, amikor kiderült, hogy ez a film közel négyórás, és az emberi együtt­érzésen túl, jó adag fegyelem is kell a végignézéséhez — a szü­netben sokan eltávoztak. Hiszen az 1982-ben, a Balázs Béla Stúdió keretein belül ké­szült alkotás a maga fájó pőre­­ségével, a Pócspetri ben élő öregemberek tájszólásos, időn­ként alig érthető, inkább csak megérezhető jelentésű vissza­emlékezéseivel — valóban tes­­tet-lelket próbáló. S a nehéz próbát — érthetően — nem mindenki állja. Ül a sapkás, aszaltszilva-arcú, öregember a pajta előtt egy hokedlin és mesél. Elbeszéli csendes hangon, hogy hogyan verték fejbe, hogyan rugdosták meg százszor is, amikor 1948- ban. azon a bizonyos napon, el­vágta a községházát a postával összekötő telefonvezetéket. Me­sél, és időnként mosolyog köz­ben. Szemérmes parasztarcán bocsánatkérés. Igen, bocsánatot kérek, ezt tették velünk. Ve­lünk, hiszen nemcsak vele, há­rom társával is, akik semmit sem csináltak, csak a telefon­­oszlop tövét vigyázták. És nem­csak három társával, de Pistá­val, Gyurival, Ferivel, András­sal, meg a többiekkel is. Meg a feleségeikkel. Volt, aki csak a fogát veszítette, másnak azon­ban a mája sérült meg úgy, hogy belebetegedett, és meg­halt ifjan, harmincnyolc éves korában. Mert annak a bizonyos napnak a másnapján a falunak szinte az egész felnőtt lakossá­gát tönkreverték. Az után a bi­zonyos nap után kitaposták egy magyar faiu lelkét. De hát mi történt tulajdon­képpen 1948-ban Pócspetriben? 1948-ban Pócspetriben rend­­őrgyilkosság történt. Az akkori sajtótermékek egymással ver­senyezve fröcsögték szét a me­rénylet véres részleteit. Kide­rült, hogy ebben a faluban ga­rázda, bitang elemek laknak. akik elvetemült módon szembe­szegültek a központi akarattal, és még az emberöléstől sem riadtak vissza. Így tartotta ak­kor a közvélemény, és ez a meg­győződés öröklődött át később apáról fiúra, fiúról unokára. Az igazság pedig valahol a szívek mélyén bújdokolt. Ember Judit elképesztően egyszerű dók um en tarista esz­közökkel kerítette körbe ezt a ma körülbelül kétezer lelket számláló falut és nagy-nagy tü­relemmel csalogatta ki a még élő szemtanúkból, résztvevők­ből mindazt, amit évtizedek óta féltek bevallani. AZZAL INDULT annak ide­jén az események sora, hogy az állami rendelet értelmében Pócspetriben is államosítani akarták az egyházi iskolát. Az akkori plébános azonban arra biztatta híveit, hogy ezt feltét­lenül akadályozzák meg. A mé­lyen vallásos emberek hajlot­tak a szóra, felvonultak a köz­ségháza elé, hogy tiltakozzanak az államosítás ellen, amelyről éppen pesti küldöttek és a falu elöljárói tanácskoztak odabenn. A feltüzelt tömeg egyre köze­lebb nyomult a tomácos házhoz, két rendőr puskával igyekezett megfélemlíteni, visszaszorítani őket. Ám az emberek egyre dühösebbek lettek, és a nép be akart tömi a községházára. „Teccik tudni, olyan volt az egész, mint a vihar, abban már senki sem tudta, hogy mi törté­nik.” Pedig a mennydörgés csak ez­után következik. Az egyik rend­őr, aki fegyverével vigyázza a népet, a puskát csövével felfelé a földhöz veregeti; s egy sze­rencsétlen mozdulatnál a puska elsül. A rendőr ottmarad. Páni félelem fogja el a tömeget, isz­­kolnak haza a népek. Bánatuk, követelésük a porban, ebben a pillanatban csak az emberhalál számít. És gyilkost találni köny­­nyű. Igen, ez a fiatalember itt csellengett éppen, ő a tettes 1 A felbujtó pedig természetesen a nép ellensége, a plébános. Innentől kezdve szinte követ­hetetlen gyorsasággal peregnek az események. Rendőrhad fésü­li át a falut, begyűjtés, valla­tás, majd Pest, Andrássy út 80. És persze statáriális bíróság. A gyilkosnak választott férfit ki­vé gzik, a plébános halálos íté­letét a kegyelmi kérvény elfo­gadása után életfogytiglani bör­tönre változtatják. A többiek évtizedes fegyházbüntetéseket kapnak. íme az egyik első ma­gyar „koncepciós per”, gyors, határozott. A RETTEGÉS évtizedeken ót ott búvik a szívekben. Akkor is, amikor kivert foggal, tíz év után hazatérnek a börtönből. Akkor is, amikor talpra állnak, és megpróbálják továbbvinni az életet, mert muszáj. Akkor is, amikor téeszt alakítanak. És akkor is, amikor ott ülnek a tisztaszobában, a tarka falisző­nyegek előtt, vagy a viaszosvá­szonnal leteritett konyhaasztal­nál, és szelíden elmesélik Em­ber Juditnak, hogy mi is tör­tént 1948-ban Pócspetriben. A megalázottság bélyegét ezeknek az embereknek a homlokáról, és általában erről a megbélyeg­zett faluról még nem „égett le” senki. Az egyik csontváztestű öregember a betegágyáról te­kint riadtan felénk: „Kérem szépen, nem lesz nekem valami bajom abból, hogy így elmesé­lek mindent?” És hiába feleli a filmben Em­ber Judit: „Ugyan, Péter bácsi, hiszen már vem olyan idők jár­nak.” Tudjuk, persze. Ám a né­zőtéri fészkelődés is jelzi: el­­kínzcttan bizonytalanok va­gyunk. Hiszen a rendező ezt a filmet 1982-ben készítette, és a ki tudja ki által, ki tudja mi okból becsukott dobozfedél csak ma, és most is csupán félig nyílt ki... És nem az a baj, hogy az alkalmi vetítésen né­hány embernek nem volt elég ereje a fájó dokumentumok el­viselésére, sokkal inkább az, hogy az utóbbi hat esztendőben sem volt elég erő és akarat ar­ra, hogy teljes rehabilitációt adjunk negyvenéves történel­münk kárvallottjainak. Székely Anna A József Attila Színház előadása Szabotázs a hivatali gépezetben uGáspár Margit: A császár messze van Még szerencse, hogy—-• XVIII. századi Ráby Mátyás ki­rályi kancellista életéről oly keveset tudunk — inkább ő az anekdotagyűjtő Tóth Béla hő­se, mint a valóságos történele­mé —; keveset, hisz még ön­életírásáról sem biztos, nem apokrif-e. Szerencse, mert ro­mantikus-kalandos alakja így elvisel mindenfajta formálást, belemagyarázást, és átalakítást; már Jókai Mór is a maga ízlése szerint formálta meg a figurát a Rab Ráby-ban, és azóta meny­nyien még! Az udvari hivatalnok, aikit a felvilágosult II. József azért küldött vissza szülőhazájába, hogy rendet csináljon a kor­rupt megyei hivatalnokok kö­zött, jelesül a Pest környéki Szentendrén így tehát képlé­keny alak. Gáspár Margit drá­­maíeldolgozásában (A császár messze van) arról szól — egy­általán nem tiltván meg a nyil­vánvaló áthallásokat —, hogyan képes ellenállni a társadalmilag elmaradott, lokális érdekeket szolgáló korrupt bürokrácia a még oly jó szándékú, de távol­ról jött intézkedéseknek. Az igazi élettörténetben a császár kimenti a sárral bemocskolt, hínárral körülfont, majd hamis váddal börtönbe csukatott Rá­­byt szorongatott helyzetéből. Gáspár Margit a küldetést meg­duplázza. Ráby így most már teljhatalommal jön ismét Budá­ra, de a legfelsőbb parancsot kinevetik, menlevelét összetépik a rendi képviselet emberei, és életét nem is — később majd a forradalmi Franciaországba fog szökni —, de emberi bol­dogulásának lehetőségét elve­szíti. A helyi közegellenállásról szól tehát a darab; a magát kisebb­­nagyobb sasfészkekbe bevett helyi hatalom valóságos erejé­ről. Ennélfogva elsőrangúan példázatszerű, és a József Atti­la Színház közönsége nem is mulasztja el ennek megértését — és egyetértését — jelezni. A szerző egyáltalán nem fest op­timista képet, sőt; mintha csak azt is sugallni akarná: milyen nehéz egy még virulens, a kés­leltetett fejlődés okán elmúlásra még meg nem ért társadalmi formációt meghaladni, és en­nélfogva milyen kevés esélye van a „felülről vezérelt” re­formmik. (Lám, József is visz­­szavonta ezeket.) Mint Gáspár Margit darabjaiban annyiszor, történelmünkkel és jelenünk­kel együttesen szembesülünk. S hogy ez a szembesítés si­kerüljön, arra az okosan-logi­­kusan építkező Iglódi István jó partner. Már nyáron a Gyulai Várszínházban látható volt ez a rendezése, s most is meggyő­zött a szerző hűvös és fölényes érvelésének tiszta interpretá­lásáról. A színház legutóbbi kor­szakának egyik legjobb pro­dukcióját mutatta fel az egy­szerre intellektuálisan mély és kellemesen „olvasmányos” elő­adásban. Hogy tényleg a legjob­bat, azt csak akkor írhatnánk^ ha nem volna gondunk a szín­fiadra állítás felesleges többré­­tegüségével Egy mögöttes árnyszínpad hivatott biztosítani — mit is? A regeszerüséget? Miért? Egy narrátor zenés be­tétekkel is szolgál, ezek hol kel­lemesek, hol kevésbé, ám mit sem adnak hozzá az önmagá­ban zárt drámához, melynek amúgy is van zenei aláfestése (méghozzá igen szép, főként a magyar és zsidó folklórelemek funkcionális beépítése révén. Ezek Selmeczi György lelemé­nyei, míg a versszövegeket Da­los László írta). Aztán eljutunk még az öregedő Ráby történeté­hez — sőt egy előrevetett jele­netben a francia forradalom­hoz is —, mindez egy kicsit széthúzza a darabot, és az élet­történetet nyújtja anélkül, hogy a példázatértékű konfliktust erősítené. Ebben a laza — ám csak az igazi Gáspár Margithoz képest laza — dramaturgiai keretben azután felbukkan néhány jó színészi alakítás. A legszebb (icámaívet a női főszerepet ala­kító Bánsági Ildikó húzza meg; valamelyest elmarad tőle drá­mai erőben Rátóti Zoltán, mint Ráby. Szakácsi Sándor, a nar­rátor, Figurás szerepében igen nyájas alakítás; nem az ő hibá­ja, hogy kicsit sok van belőle. Szívesen emlékszünk még a mindig kiváló Üjréti László, az­után Andorai Péter, Tolnai Miklós, Bánffy György és egy epizódban Borbély László ne­vére. L. A. Stein Aurél-díj Magyar tudósnak először Az Angol Királyi Társaság el­ső alkalommal Ítélte oda magyar kutatónak a Stein Aurél-alapit­­vény ösztöndíját. A Pécsett élő Bárdi László történész-nyelvész folytathat kutatásokat a felhasz­nálásával Belső-Ázsiában. A magyar származású Stein Aurél (1862—1943) a XX. század legnagyobb Kelet-kutatója, több sikeres expedíciót vezetett Ázsiá­ban brit állampolgárként. Mun­kásságának folytatására létesített alapítványt. A pécsi szakember egy évtizede kutatja a népvándor­lás korának ázsiai szakaszát, kü­lönös tekintettel a magyar és a rokon népek (hunok, kazárok, besnyők, uzok, alánok, jászok, stb.) eredetére. Bárdi László a Stein-alapítvány támogatásával többhetes utat ter­vez. Az előzetes tárgyalások sze­rint Belső-Mongólia és Kelet- Turkesztán olyan vidékeit is fel­keresi majd, ahol európai kutató még nem járt, bár jelenlegi is­mereteink szerint Ázsiának ebből a részéből indultak el a népván­dorlás nagy hullámai. (MTI) /

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék