Magyar Hírlap, 1989. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-01 / 27. szám

1989. február 1., szerdaMagyar Hírlap HAZAI KÖRKÉP —FÓRUM Beszélgetés Zsuffa Ervin miniszterhelyettessel Miért lesz drágább a víz? Az idén megdrágul a víz. Ebből a nélkülözhetetlen nyersanyagból sokkal többet fogyasztunk, mint a fejlett országokban élők. Éppen ezért az állam még az árak emelése után is évente milliárdokkal kénytelen a víztermelést és a csatornahálózat fönntartását támogatni. — Az áremelkedésről, annak várható hatásairól Zsuffa Ervin miniszterhelyettessel beszélgettünk a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztériumban. — Mióta kell Magyarországon fizetni a vízért? — Amióta közműves vízszolgáltatás van, azaz körülbelül a múlt század végétől. — A bérlakásokban élők fizetési kötelezettségét miként szabályozták? — A vízdíjak fizetésére vonatkozó jogszabályokat 1922-ig néztük át, s megállapítottuk, hogy a vízdíjfizetés rendszere nehezen áttekinthető. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a lakástulajdonos a vízszolgáltatásért — kevés kivételtől eltekintve — külön díjat nem számolt fel. — A vízdíj tehát nem az 1945-öt követő időszak „vívmánya”. — Nem, de az igen, s a tisztánlátás kedvéért jó megemlíteni, hogy az 1945 előtti közműves vízszolgáltatás mértéke nem hasonlítható össze a maival, amit bizonyítanak a számok: a 40-es évek elején a Lakosság 22 százaléka jutott jó minőségű ivóvízhez, míg ma 90 százaléka. Számottevő a fejlődés a csatornahálózat bővítésében is. Ma a lakások 41 százaléka csatlakozik csatornára, míg 1940 körül pusztán ennek egyharmada volt rákötve. Sokat fogyasztunk, kevés pénzért — A számok önmagukért beszélnek, de borúsabb a kép, ha Nyugat-Európával hasonlítjuk össze magunkat. — Való igaz, Nyugat-Európában fejlettebb az infrastruktúra, de nem biztos, hogy célravezetőek az ilyen összehasonlítások. Mert azt is jó tudni, hogy Bécsben a fogyasztó egy köbméter vízért 7 schillinget is kifizet, míg vidéken néhol ennek a dupláját. Az NSZK- ban Münchenben 1,15, Hamburgban 1,70, míg Frankfurtban 2,15 márka a víz köbmétere! Avagy: míg Ausztriában egy lakos naponta átlagosan 131 liter vizet fogyaszt, addig az NSZK-ban 144 litert, ám Budapesten többet, 236 litert, míg vidéki városainkban 192 litert, falun pedig ez az átlag 119 liter. Nálunk vannak települések, ahol egy köbméter vízért 2 forintot fizetnek, de 3,80 forint fölé a térítési díj seholsem emelkedik. — Sok vizet használunk, s keveset fizetünk érte. A küszöbönálló áremelést követően arra számítanak, hogy csökken a fogyasztás? — Igen, s ez kettős hasznot jelenthet. Hogy példával illusztráljam, nekem is van olyan ismerősöm, aki egy-egy hétvégén 20—25 köbméternyi vizet kilocsol a kertben. Nevezett ismerősöm, merthogy a vízfogyasztást az állam támogatja, ilyenformán mindnyájunk zsebéből kilocsol 2—300 forintot. Szóval arra számítunk, hogy ő — és nagyon sokan mások — pénztárcája kedvéért is meghagyja nekünk azt a pénzt. Áthárítják a támogatást — ön mindnyájunk pénzét említi... Rendben van, többet fizetünk a vízért, tehát takarékosabbak leszünk, de vajon az állam zsebe megtelik? — Ebből nem. A társadalom a különféle támogatások megszüntetését, csökkentését igényli. S a vízen bőven van támogatás. Az áremelés után a költségeket az állam valamilyen megosztási elv szerint a bérlőkre kényszerül áthárítani. A víz- és csatornahálózatot 1988- ban 7 milliárd forinttal támogatta az állam, az idén viszont már csak 5 milliárddal. — A tanácsi bérlakásokban élők például villany- és gázfogyasztásukat mérhetik, ám a vizet nem. — Sajnos, rövid távon megoldhatatlan a vízfogyasztás lakásonkénti mérése. A fogyasztást az épületeknél közösen, vagy a nagyobb házakban lépcsőházanként mérik. Nem lehet tehát mást tenni, mint átlagot számolni. Ez azt jelenti, hogy a többletköltség lakásonként a víz esetében átlagosan havi 70 forint, a csatornaszolgáltatásnál 40 forint lesz. Ám hogy az átlagba esők köre legalább ne bővüljön, azt szeretnénk, ha ezután csak olyan lakás épülne, amelybe a vízórát is beszerelik. — Való igaz, hogy eleddig nem volt túl drága a víz, ám előfordult, hogy két szomszédos falu népe ujjal mutogatott egymásra ... — És volt rá okuk! Van ugyanis olyan falu, ahová tíz esztendeje vezették be az ivóvizet. Akkor megállapították a vízdíjat: köbméterenként 2 forint. Ugyanarra a vízbázisra a szomszéd falut csak öt éve kötötték rá, s náluk már az eddigi maximumot, 3,80 forintot kértek a vízért köbméterenként. Nos, az ilyen zavaros dolgokat is módunkban áll most tisztázni. A szolgáltatás színvonala son használta a szót: zavaros. Néha nemcsak a térítési rendszer, hanem maga a víz is az. Vajon az áremelés után javul a szolgáltatás színvonala? — Bízzunk benne!... Bár a vízművállalatok tanácsi hatáskörbe tartoznak, a közelmúltban összejöttünk a vezetőkkel, s kértük: minden korábbi figyelmességüket, gondosságukat múlják felül az idén. A szolgáltatás színvonalának növelésére objektív lehetőséget ad, hogy a díjemelés következtében a fogyasztás várhatóan mérséklődik, s így a túlterhelés a vízmű vállalatoknál csökken, vagy esetenként el is marad. Újból kimondhatjuk: a víz drága nyersanyag. Éppen ezért hasznos lenne ha elterjednének a víztakarékos szerelvények. — Színigaz. A célnak megfelelő berendezések kifejlesztésére avagy honosítására a korábbinál nagyobb gondot kell fordítanunk. Már csak azért is, mert az idei ötmilliárd forintos támogatás a következő években fokozatosan csökkenni fog, vagyis a lakosságnak korántsem mindegy, hogy mennyi vizet használ. — A mostani drágulás érinti-e az ipart? — Az ipari vállalatok jelenleg annyit fizetnek a vízért, mint amennyibe az kerül. Ennek következtében felhasználásuk az utóbbi években csökkent, méghozzá a termelés bővülése ellenére. A mostani áremelés ebben a körben 15 százalék lesz. — És a mezőgazdaságban? — Ott más a helyzet, mégpedig azért, mert a vízárakkal végül is nem szabad a mezőgazdászok öntözési kedvét túlzott mértékben apasztani. — Végül: a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium kezdeményezte az áremelést? — Nem. Ez központi, kormányzati elhatározás volt. Vödrös Attila Az MDF és a környezetvédelem Harmadikutas megoldások A Magyar Demokrata Fórum egyik vezetője, Kodolányi Gyula író a múlt hét végén a Zöld hullám című alternatív környezetvédelmi konferencián nagy érdeklődéssel kísért előadást tartott . Kérem, összegezze, hogyan akarja a Magyar Demokrata Fórum felvállalni a környezetvédelem ügyét? — Az MDF örül a sokszínű és terebélyesedő ökológiai mozgalmaknak, de nem vállal kollektív, állandó tagságot egyikben sem. Mindenkivel hajlandók vagyunk azonban együttműködni közös célokért, s szorgalmazzuk, hogy az MDF-tagok egyéni tagságot vállaljanak ezekben a szervezetekben. — Melyek ezek a „közös célok"? _ Bős—Nagymarosról például az elnökség tagjai többször kijelentették, hogy a munka azonnali leállítására voksolnak. A Műegyetemen hoztam nyilvánosságra az október 18-án megfogalmazott nyilatkozatunkat, amelyben elsőként totakoztunk a vízlépcsővel kapcsolatos parlamenti szavazás miatt. A szeptember 10-i esztergomi környezetvédelmi fórumot már egyedül az MDF, illetőleg személyesen én szerveztem. Szó volt ott az ország általános ökológiai állapotáról, egy új szellemiség vonásairól, s természetesen a Duna-ügyről is. Az ankét anyagát az MDF szeretné kiadni. — Úgy érzem, a Zöld hullámkonferencia mondandójában nem haladta meg az esztergomit. — Én is így érzem. Azért alakulhatott így, mert bár az elmúlt évben az ökológiai mozgalom erősödött, a gárda, amely ennek szellemi tőkéjét adja, az elmúlt hónapokban nem bővült. A Magyar Demokrata Fórum márciusi országos értekezlete valószínűleg átfogó programot hirdet, s ebben nyilván szerepelnek környezetvédelmi tézisek is. Ha az MDF a környezetvédelmet saját ügyeként vállalja, akkor integrálniuk is kell a különböző irányzatokat, amiből bizonyos súrlódások keletkezhetnek ... — Érzékeny kérdés. Az MDF ezt az ügyet valóban vállalja, amit bizonyít az is, hogy van sajátkörnyezetvédelmi bizottságunk. Amennyiben helyi csoportjaink is szerveznek környezetvédelmi akciókat, akkor személyes és szervezeti kapcsolataink révén a megfelelő szakértőket oda tudjuk küldeni. Jelenleg ilyen ügy a gyöngyösoroszi álamvisszanyerő üzemé, valamint a Hévizi-tóé. Ami akörnyezetvédelmi programot illeti, sokan úgy látjuk, hogy ez lesz a választóvonal. Nemcsak az MDF-en belül, hanem minden más új szervezetben is. De amelyet át fogunk lépni, tehát ezek a szervezetek emiatt nem fognak széthullani. A magyar közgondolkodásban — még az ellenzéki közgondolkodásban sem — nem sokan ismerik fel az ökológiai világválság jeleit. Az ökológiai világválság súlyosságát valóban számba vevő gondolkodás számára nyilvánvaló, hogy a jövő csakis ökologikusan átgondolt gazdasági programmal lehetséges. Hiszen az ipar a legnagyobb károkozó. A probléma az, hogy politikailag érzékeny barátaink sem mind egyformán érzékenyek erre. A célok sorrendjét illetőleg nagy viták vannak. Eszerint sem a létező szocializmus, sem a liberális szabadpiac szélsőséges alternatívái nem felelnek meg ennek az országnak. Tudjuk, hogy piacgazdaságra van szükség, de csak olyan piacgazdaságot tudunk elképzelni, amely igen erősen szabályozott szociálisan, s amelyben komoly tere van egy valóban spontán szövetkezeti mozgalomnak is. Ebbe a harmadik utasságba egy ökológiai pályamódosításbelefér. Jobban, mint egy tisztán liberális gazdasági programba. — lovas — A vétkes ismét Apajpuszta Valami bűzlik Kunszentmiklóson A közelmúltban megírtuk, hogy rendkívüli méretű, több éve tartó, s alapos gyanú szerint anyagi érdekből elkövetett, tudatos környezetszennyezés első bizonyítékait tárták föl a környezetvédelmi és vízgazdálkodási hatóságok a Kiskunsági Állami Gazdaság apajpusztai vegyipari és hulladékhasznosító ágazatának telepén, néhány méternyire a Kiskunsági Nemzeti Parktól! Kétszáznegyven, egyenként kétszáz literes, veszélyes hulladékkal, oldószerrel és festékiszappal teli, földbe ásott hordóra találtak a szakértők. Még több mint kétezer hordó hiányzik, így a feltárás még az elején tart. A botrány hullámai tovább gyűrűznek. Tegnap Baján, az Alsó-Duna-völgyi Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Igazgatóságon az illetékes környezetvédelmi és közegészségügyi hatóságok képviselői sajtótájékoztatón számoltak be arról: a szomszédos Bács-Kiskun megyében, Kunszentmiklós határában, szintén a nemzeti park közvetlen közelében és szintén apajpusztai „közvetítéssel”, veszélyeshulladék-maradékok bomlanak a földben — öt-hat éve. Dokumentumokból, a megyei és a helyi tanács jelzéseiből, valamint lakossági bejelentésekből kiderült, hogy a helyi költségvetési üzem 1982-ben megállapodást kötött a gazdasággal arra, hogy az apafiak évente kétszáz tonna hulladékot szállítanak a kunszentmiklósi szeméttelepre, égetésre. 1982 tavaszától az év végéig több mint ezerkétszáz köbméter hulladék érkezett a telepre, többségük egyenesen a főváros festékgyáraiból, vegyipari üzemeiből. Eleinte égették a hulladékot, bűzös füstfelhővel árasztva el a települést, később a környékbelieknek eladták a hordók többségét, a vegyszerek egy részét pedig a szemétgödrökbe öntötték. Az év végén a költségvetési üzem a szerződést felbontotta, mert a gazdaság kérésükre sem adott bizonylatot a hulladék összetételéről. 1983-ban vizsgálatot tartottak a hatóságok, s akkor a szabálytalan égetés miatt megbüntették a gazdaságot. Az illegális égetési manővert segítette, hogy ebben az időben a Temaforg helyi üzeméből kikerülő rongyokat is ott égették. Jelenleg széles körű vizsgálatok folynak a környezetszennyezés pontos feltérképezésére, s a hulladékmaradékok „azonosítására". A szakértők hulladék-, talaj- és vízmintákat vesznek, észlelőkutakat állítottak föl, valamint kötelezték a költségvetési üzemet a hordók és a vegyszermaradékok átmeneti tárolóba való szállítására. Továbbá, az apajpusztai és a kunszentmiklósi tapasztalatokból okulva, a hatóságok vizsgálatot indítanak a területen működő összes ipari üzemnél annak ellenőrzésére, hogyan tárolják, ártalmatlanítják, szállítják veszélyes hulladékaikat, illetőleg, e munkákra milyen vállalatokkal kötöttek szerződést? J. J. FORINTBUBORÉK A leghalványabb büszkeséget sem tudom érezni a magyar—osztrák határon kígyózó jókora kocsisor láttán. Pedig milyen nagyszerű ez az állampolgári jogon kiállított világútlevél. Ablak a világra. Nincs többé gát, nincsen fal, mehetünk, láthatunk, tapasztalhatunk. De hát erről szó sincs. Pénz kellene hozzá és igény. Márpedig abból a kevésből, amivel állampolgáraink zöme bír, legföljebb silány minőségű hűtőládára, videóra, hifire és nyolcéves Opel Kadettra futja. Tavaly óta mi vagyunk Európa legdinamikusabban bevásárló nemzete. Tavaly állítólag több mint egymilliárd dollárt költöttek el jó magyarjaink külföldön. Miből? Ezt kérdezi tőlem a Váci utcai Anna presszóban ücsörögve az osztrák kereskedő és hozzáteszi, hogy maguk egy szegény ország. Nem tiltakozom, ahogy is tehetném, viszont körbemutatok, a népes, sokszínű nemzetközi gyülekezeten: íme. Negyven forint egy márka, nyolc forint egy Schilling. Lehet urak, lehet, csak tessék, csak tessék! Mari néni, Pali bácsi, itt a soha vissza nem térő alkalom, ne mulassza el szerencséjét, vegye, vigye, hozza! Csak egy nap a világ, vagy ki tudja mennyi ... A fogtechnikus dollárért dolgozik, a női divatszalon elfogad márkát, a balatoni szoba guldenért (is) kiadó, a szántódi ABC parkolójában a szezonban tízezrekért, százezreként vásárolnak naponta valutát. Hol vannak már azok a daliás idők, amikor Zakopánéból hazatérve gúnyosan meséltük barátainknak, hogy milyenek ezek a lengyelek. Már a város határában megállítják az autónkat, és azt kérdezik: forint van, dollár van? A forintot egy ideje nem kérdezik. Csak halkan jegyzem meg: nem jó ez az út, mert előbbutóbb a nemzeti valuta ellehetetlenüléséhez vezet. Vagy nem lehetetlenül abszurd máris az a gyakorlat, hogy a feleség este megjegyzi: már a Marcsuknak is van hűtőládájuk, mire reggel a férj nyakába veszi a várost, kiegészítendő a szűkös családi valutakeretet, majd Trabantba ülteti anyósát, apját és Pistikét, csomagtartót erősít a tetőre, és fel Bruck an der Mur-ba. Miért nem a Keravill importál hűtőládát? És miért nem a Merkur személygépkocsit? Mert azt remélem senki sem gondolja komolyan, hogy Nyugat-Európában töméntelen mennyiségben élnek a megszállottan ajándékozó kedvű dúsgazdag rokonok, s áldásos, Istennek tetsző jótékonyságuknak köszönhetően évente több tízezer személygépkocsival gyarapszik majd a magyar nemzeti vagyon! Azokért az autókért aranyfogat, selyemestélyi ruhát, reggelit, ebédet, vacsorát, damaszttal vetett ágyat, képiét, szobrot, antikvi- t,tást, porcelánt és megannyi konvertibilis cikket adnak cserébe állampolgáraink. Akik ily módon helyettesítik a professzionális kereskedelmet. Amit el tud intézni egymillió botcsinálta kereskedő, arra miért képtelen néhány tucatnyi megfelelő szakapparátussal rendelkező kereskedelmi vállalat? Ne tessék elhamarkodni a választ, nem a szakemberek hibájából. Nem igaz, hogy ebben az országban csak a magánembereknek van meg a magukhoz való eszük, a szakemberek is pontosan tudják, mit kellene tennünk. Csak éppen... Ha Lajos bácsinak szüksége van valutára, még ma is simán tud szerezni het-ven-nyolcvan forintért egy dollárt. Viszont ha Tóth úr/elvtárs, aki a Műveket vezérigazgatja, ugyanezt akarja, úgy 140-150 forint alatt nem ússza meg. A különbség oka, nem a magánember mohóságát lényegesen meghaladó vállalati mohóság, hanem az, hogy az Annában, az Astoriában és a szántódi parkolóban sokkal közelebb áll egymáshoz a kínálat és a kereslet, mint a vállalati szférában. Ahol a si-ikeres kereskedelmi ügylet eredményeként szabad devizával rendelkező cég — éppen, mert az ott dolgozók nem estek a fejükre — annak bocsátja rendelkezésére a devizát, aki a legtöbbet adja érte. És van aki megadja a kétszázat. Persze nem ezért nincs a magyar üzletekben magyar forintért hűtőláda és Opiel Kadett. Ezért csak a termelés költségei emelkednek, meg a beruházásé, a fejlesztésé, a rekonstrukcióé. És ezért válik mindez hiányossá, kompromisszumterhessé. Igen ezért, mert nem minden cégnek van kétszáz forintos dollárra pénze, így aztán nincsen műszer, nincsen gép, és hiába költöttek milliókat a fejlesztésre, a libamáj pástétomból kiszoríthatatlan marad a levegőbuborék, amitől a pástétom konzerv eladhatatlan, vagy csak alacsony áron elkótyavetyélhető áruvá silányul. Ezért ritka vendég a boltokban a keresett importáru. Ezért kell elmenni érte, legalábbis Nickelsdorfig. Mert a nem igazán piacképes, a drágán előállított és csak olcsón eladható áruért cserébe nagyon drágán lehet behozni az itthon keresett cikkeket. Annyira drágán, hogy a határon túli árakat is immár ismerő fogyasztó inkább hét forintért vesz egy schillinget és kint vásárolja meg áhított hifitornyát. Mert még hét forintért, útiköltségért is inkább megéri. A libamáj pástétom levegőbuborékjai miatt ugyanis a magyar kereskedőnek szintén legalább hét-nyolc forintba ke rül egy schilling. És akkor neki még bele kell építenie a || fogyasztói árba néhány más járulékos költség mellett a 25 százalékos általános forgalmi adót. Az Ausztriában vá- | sárló magyar viszont, annak rendje-módja szerint visszakapja az osztrák államtól a 18—33 százalékos mehrwersteuert. Hát akkor miért csoda, ez a sorállás az osztrák határon? És miért csoda a gyorsuló infláció? A forint így egyre inkább veszíti a beléje vetett bizalmat, és ennek tízmillió- san isszuk meg a levét. Az a szerintem egy-másfél millió honfitársunk, aki tavaly egyszer vagy többször „átment valamit venni" a határon, és az a 8,5—9 millió is, akinek erre már nem tellett, vagy egyszerűen csak nem jutott eszébe, vagy tiltakozott ellene az ízlése, utál tolongani. Valamit sürgősen ki kellene találni. Valami ésszerűt. Ugyanis az valahogy nem igazán szerencsés megoldás, hogy az idén végre az importliberalizálásnak köszönhetően lehet ugyan immár Óbudán forintért korlátlan mennyiségben Volkswagen alkatrészt kapni, viszont egy márka ára alkatrész, mire az autóba szerelik, több mint száz forintba kerül. A Magyar Nemzeti Bank mai számunkban is megtalálható hivatalos valutaárfolyama szerint száz nyugatnémet márka a banktól 2993,74 forintért vásárolható meg. A VW-szervizben ugyanez több mint háromszáz százalékkal drágább! A libamáj pástétomból kiszoríthatatlan levegőbuborék száz mázsánként hétezer forint többletköltséget okoz az autóját itthon megjavíttatni kényszerülő Volkswagentulajdonosnak. Már erre való tekintettel is mégiscsak meg kellene próbálni olyan helyzetet teremteni, amelyben gond nélkül be lehet hozni Kecskemétre azt a francia pástétomkeverő gépet, amelyik képies egyszer, s mindenkorra száműzni azokat az egész magyar gazdaságot tönkretevő levegőbuborékokat. GÁDOR IVÁN :