Magyar Hírlap, 1989. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-01 / 51. szám

­ A belügyminiszter-helyettes és a szeged-Csanádi püspök találkozója Együtt a menekültekért Az erdélyi menekültek helyze­téről, a beilleszkedésükért tett állami, egyházi, társadalmi intéz­kedésekről tárgyalt tegnap Sze­geden Gál Zoltán belügyminisz­ter-helyettes és Gyulay Endre, a szegedcsanádi katolikus egyház­megye püspöke. A kölcsönös tá­jékoztatás után több közös kezde­ményezés lehetőségét is megvitat­ták. A belügyminiszter-helyettes a tanácskozás után elmondotta a sajtó munkatársainak: a télen csökkent a menekülők aránya, ám csupán januárban így is több, mint háromszázan jöttek át. El­képzelhető, hogy tavasszal többen keresnek menedéket hazánkban. Megtudtuk azt is: a román ható­ságok az utóbbi hetekben mintha valamelyest nagyobb hajlandósá­got mutatnának a családegyesí­tési kérelmek teljesítésére. A me­nekültek segítésére szánt alapból eddig 74 millió forintot költöttek el az egzisztenciális beilleszkedés biztosítására. A Magyar Hírlap tudósítója az iránt­i, személyes indíttatás iránt érdeklődött amely Gál Zoltánt és Gyulay Endrét a menekültek ér­dekének védelmére ösztönzi. A miniszterhelyettes elmondotta: az angyalföldi flaszteren nőtt fel, nemzedéke ráadásul kevés infor­mációt kaphatott a határainkon túl élő magyarságról. Az egyetem elvégzése után politikai pályára kerülve azonban igyekezett meg­ismerni Erdély, és természetesen a magyar—román kapcsolatok történetét, mivel a történelmet alaptudománynak tartja. Gyulay Endrét — mint mondotta — édes­apja Battonyán „keményen ma­gyarnak nevelte", s azóta is szo­lidaritást érez minden magyar­ral, találkozzék velük bárhol a világon. Végezetül egyházának humanista elveit említette a ro­mániai magyarság iránti vonzal­mának indítékaként. (lengyel) Magyar Hírlap Pályázat veszélyeshull­ad­ék-kezelésre Környezetkímélettel, gazdaságosan A veszélyes hulladékok környezetkímélő kezelésének fon­tos alapelve, hogy a lehető legjobb, biztonságos, ám egy­úttal a gazdaságos eljárásokat alkalmazzák. Ezért a Kör­nyezetvédelmi és Vízgazdálkodási, valamint az Ipari Mi­nisztérium — együttműködve más főhatóságokkal — orszá­gos tervpályázatot hirdetett a veszélyes hulladékok kezelési technológiáinak fejlesztésére. A közelmúltban lezárult szel­lemi verseny eredményeiről és azok hasznosításáról beszél­gettünk a KVM-ben. A veszélyes hulladékokról szóló kormányrendelet értel­mében a hulladék azé, aki meg­termeli — tehát gyűjtéséért, tá­rolásáért, hasznosításáért és ár­talmatlanításáért a termelő a felelős. Két éve központi cse­lekvési programot indítottak a veszélyes hulladékok által oko­zott környezetszennyezés mér­séklésére. A tíz-tizenöt évre szóló, a környezetvédelmi és az ipari tárca által irányított és összehangolt program egy or­szágos közüzemi hálózat — két égető, hat regionális lerakó, va­lamint megyei és körzeti átme­neti tárolók — kiépítését, a vállalati ártalmatlanítók jelen­tős fejlesztését, s a hulladékot csökkentő technológiák széles körű elterjesztését írja elő. Kevesebb importtal S mi várható ebből 1990-ig? A tervek szerint üzembe helye­zik az országos hálózatból a do­rogi égetőművet és az aszódi le­rakót, megkezdődik a második égető és egy lerakó építése, va­lamint hozzáfognak a megyei tárolók létesítéséhez is. Jelen­leg — a dorogi égető és az aszó­di lerakó mellett — négy körze­ti átmeneti tároló épül, „dolgo­zik” hetven vállalati, két kör­zeti átmeneti tároló, és három közepes, valamint tíz kis telje­sítményű vállalati égető. — Milyen meggondolásokkal hirdették meg a pályázatot? — kérdeztük dr. Árvai Józsefet, a KVM hulladékgazdálkodási főosztályának vezetőjét. —­ A hulladékok káros hatá­sai elleni védekezés a környe­zetvédelem egyik legfiatalabb szakterülete. Sok új feladatot adott és számos nehéz, megol­dandó problémát vetett föl mind a műszaki szakemberek­nek, mind pedig a hatóságok­nak. A cselekvési program első létesítményeinek építési és üzemeltetési tapasztalatai is azt mutatják, tovább kell fejlesz­teni az ismert lerakási, tárolási és kezelési technológiákat, job­ban kell gazdálkodni a terület­tel, valamint, nagyobb figyel­met kell fordítani a hulladék­­keletkezés mérséklésére és mennyiségük, vagy a veszélyes­ségük csökkentését szolgáló technológiákra. — Milyen céllal és milyen kategóriákban hirdették meg a versenyt? — A tervpályázat kettős célt szolgált. Egyrészt azt vártuk, hogy műszakilag és gazdasági­lag megalapozott javaslatok szülessenek a lerakási és a tá­rolási technológiák fejlesztésé­re, másrészt, hogy fény derül­jön olyan új eljárásokra, mód­szerekre, amelyekkel — a táro­lás vagy a lerakás előtt — csökkenteni lehet a hulladék mennyiségét, illetőleg veszé­lyességét. E két kategóriában hirdettük meg a pályázatot. Igen nagy volt az érdeklődés. Harminchat munkát értékelt a bírálóbizottság. Tizenheten az első, tizenkilencen a második kategóriában pályáztak. — Milyen szempontok sze­rint értékeltek? — Műszakilag az újdonság­tartalmat, a hasznosíthatóságot, a kidolgozottságot, az épület- és a területigényt vizsgálta meg a bizottság, figyelembe véve azt is, megvalósítható-e a ja­vaslat hazai eszközökkel? A gazdasági elemzésnél a beruhá­zási költséget és a gazdasági előnyöket vizsgáltuk elsősor­ban, különösen előnyösnek ítél­ve a minél kevesebb import­igényt. Környezetvédelmi szempontból részletesen ele­meztük a levegőtisztaság- és a vízminőség-védelmi követel­ményeket. — Milyen témakörökben pá­lyáztak? — Tizenöten javasolták át­meneti tárolók, lerakótelepek kialakítását, különös tekintet­tel új környezeti védettségre, eljárásokra és technológiákra. Heten a hulladéklerakást és -ár­talmatlanítást megelőző előke­zeléssel, valamint a veszélyes­ség és a mennyiség csökkenté­sével foglalkozta­k. Jó munkák érkeztek továbbá az olajos isza­pok és az olajjal szennyezett föld, a festékiszapok, a halo­géntartalmú és másféle oldó­szerek, valamint a galvánisza­­pok ártalmatlanításával és a megfigyelő-észlelőrendszerek kiépítésével kapcsolatban is. Fontos az előkezelés Reiniger Róbertet, a koordi­nációs osztály vezetőjét arról kérdeztük: milyen általánosít­ható tapasztalatokat szűrtek le a pályamunkákból? — A szakemberek egyértel­műen megerősítették, hogy a veszélyes hulladékok átmeneti tárolásánál vagy ártalmatlaní­tásánál a legtöbbször szükséges az előkezelés. A vállalatok egy része ezt meg tudja oldani, má­sutt azonban — ahol kevesebb hulladék keletkezik — a nagy fajlagos költségek miatt nem gazdaságos előkezelő létesítése és üzemeltetése. A pályázók ja­vasolták, hogy mozgó, mobil, vagy a lerakókkal és tárolók­kal együtt telepítendő előkeze­lő műveket is kellene építeni. Jól hasznosíthatók azok a ja­vaslatok is, amelyek — meglé­vő, természetes szigetelő réteg híján — a salak-, illetőleg med­dőhányókat kívánják fölhasz­nálni hulladéklerakásra és -tá­rolásba. — Miért előnyös ez? — Egyrészt azért, mert nem kell új helyet kijelölni, a mű­velésből amúgy is kivont terü­letek kapnának új, hasznos funkciót. Másrészt a salak- és meddőhányók rendbe hozásá­val, szigetelésével rendezettebb lesz a környezet is. És nem utolsósorban, az ilyen terület­­felhasználás igazán gazdaságos. — Intézkedtek-e már a pá­lyaművekben foglaltak haszno­sításáról? — Igen, a bírálóbizottság ajánlotta az érintett miniszté­­■riumoknak és főhatóságoknak, hogy vegyék figyelembe az eredményeket a kiadandó ha­tósági előírások, szabványok, műszaki irányelvek előkészíté­sénél. Összefoglaló kiadvány készült a díjazott és a megvett pályamunkákról. A lerakók és tárolók fejlesztésével foglalko­zó munkákat a Környezetvé­delmi Intézet tematikus rendbe foglalja, majd, a pályázók be­vonásával kidolgozzák az al­kalmazási javaslatokat. Hasznosítási kísérletek — Történt-e már valami a konkrét hasznosítást illetően? — Az olajjal szennyezett föld tisztítása mikroorganizmu­sok segítségével témájú pálya­műnké kísérletei az algyői olajmezőn folytak. Majd még négy olajmezőn kerül sor — a pályázó javaslatára — ha­sonló kísérletre. A galvánisza­­pok érczsugorító technológiá­ban történő feldolgozásával a Borsodi Ércelőkészítő Művek­ben — innen érkezett a pályá­zat is — kívánnak kísérletezni. Minisztériumunk — mivel még nem teljesen adottak a feltéte­lek a vállalatnál —­egy rövid, négynapos kísérletet engedé­lyezett, amely az alapja lehet a vállalat technológiájához is al­kalmazkodó tervezésnek. Ez azt jelenti, hogy egy olyan elektro­­filtert építenek a kémény elé a távozó füstgázok tisztítására, amely nemcsak az alaptechno­lógiát szolgálja, hanem a gal­­vániszapok ártalmatlanítását is. A kísérlet értékelése jelen­leg folyik.­­ Fontos helyen szerepel a központi cselekvési program­ban a cementgyári klinkerége­­tő kemencék felhasználása bi­zonyos hulladékok elégetésére. Pályáztak-e ebben a témában? — Igen, gyógyszergyári ol­dószerhulladékok elégetésére dolgoztak ki technológiát. A pályázó a pályázat lezárása után kísérleti égetési engedélyt kért a minisztériumtól. A té­mában érdekelt országos főha­tóságok és helyi hatóságok, szakértők bevonásával meg­vizsgálják az ehhez szükséges környezetvédelmi feltételek tel­jesítését. Fontos, hogy az ége­téskor ne kerüljön szennyező anyag sem a levegőbe, sem pe­dig a szűrő által leválasztott porba. Fontos az is, hogy az égetés ne okozzon zavart az alaptechnológiában, hogy a ce­ment minősége ne változzék. Ezek tisztázása után széles kö­rű lakossági eszmecserére ke­rült sor, az eddigi párbeszédek tapasztalatainak felhasználásá­val. A tavaly ősszel megalakult társadalmi ellenőrző bizottság a kísérleti égetéshez írásban hozzájárult. Juhász Erzsébet Kunszentmiklós határában Apajpusztáról származó veszélyes hulla­dékok bomlanak, már öt-hat éve. Vajon mi szivárgott a hordókból a földbe? Fotó: Gyulavári József Újabb Szamuráj-kötvény A Magyar Nemzeti Bank újabb úgynevezett Szamuráj-kötvényt bocsát ki Japánban — tájékoz­tatták az MTI-t a Magyar Nem­zeti Bankban. Sikeresen befejeződtek az elő­készítő tárgyalások, s így várha­tóan a jövő hónap közepén meg­kezdik a 35 milliárd jen értékű, 10 éves lejáratú szamuráj-köt­vény forgalomba hozását a tokiói értékpapírpiacon. A Magyar Nem­zeti Bank arra törekszik, hogy az adósságállomány átalakítása ke­retében a következő években nö­velje a kötvénykibocsátásból származó kölcsönök arányát. HAZAI KÖRKÉP — FÓRUM Négy új átkelőhely a magyar-szovjet határon Az egyszerűsített határátlépés­re jogosultak március 1-jétől, szerdától, bármely napszakiban, gyalog, gépjárművel és vonattal is átléphetik a magyar—szovjet határt — a nemzetközi forgalom számára is megnyitott — Záhony­nál, illetve Csapnál. Csak a kis­­határszéli­ forgalom számára négy új átkelőhelyet is megnyitnak március 1-jén: Lónya—Zvortko­­voje, Barabás—Kosztol, Bereg­­surány—Luzsánka és Tiszabecs —Tiszaluna között. E határátke­lők naponta 8 és 16 óra között tartanak nyitva. A magyar és a szovjet kormány 1985-ben kötött egyezményt a két ország határterületén élő lakosok egyszerűsített határátlépéséről. Az egyeztető tárgyalások eredmé­nyeként március 1-jétől a Sza­­bolcs-Szatmár megyei állandó la­kosoknak — kérelmükre — a rendőrség öt évig érvényes ha­tárátlépési engedélyt állít ki, amely további öt esztendőre meg­hosszabbítható. (MTI) Új felvételi rendszer az egyetemeken A hazai egyetemeknek és főis­koláknak — élve az új felvételi jogszabály adta önállósággal — június 30-ig kell kidolgozniuk sa­ját felvételi követelményeiket, mivel azonban az érdekelteknek e változásokról időben tájékozód­niuk kell, azok csak a meghirde­tést követő két év múlva léphet­nek életbe. Egyebek között erről is beszélt Czibere Tibor művelő­dési miniszter tegnap a Művelő­dési Minisztériumban a felsőokta­tás időszerű kérdéseiről tartott sajtótájékoztatón. Szólt a miniszter arról is, hogy az intézmények — a költségvetés lehetőségei, illetve saját erőforrá­saik alapján — idén átlagosan 10 százalékkal emelhetik a felvehe­tők számát. Megszüntették a ko­rábban pontosan meghatározott felvételi keretszámokat, helyette az intézmények rugalmasan ke­zelhető irányszámokkal dolgozhat­nak. Ez azt is jelenti, hogy már ez évtől az egyetem egyetlen olyan jelöltet sem utasíthat el helyhiány miatt, aki elérte az in­tézmény felvételi ponthatárát. A minisztériumnak ezentúl nem lesz beleszólása a felvételi döntések­be. Az újságírók kérdéseire vála­szolva a sajtótájékoztatón el­hangzott: a jövőben változik a sorkatonai szolgálattal kapcsolatos előfelvételi rendszer. Eszerint — átmeneti három év után — a fér­fi hallgatóknak a tanulmányok vé­gén kell letölteniük majd katonai szolgálatukat. (MTI) r I – I­I / 1 • E KULTÚRCENTRUMOK arra tartják mostanában immár hagyományossá vált, szokásos évi sajtótájékoztatóikat a hazánkban működő külföldi kultúrcentrumok. Élükön jó pár személycse­rét megértem már, és saját tapasztalatomból, teljes bizton­sággal állíthatom: sohasem érdekelt, hogy ki-kinek a ro­kona vagy pártfogoltja, sőt, még az sem, hogy milyen funk­cióból került ide hazájából, netán otthon milyen pedáns hivatalnok volt és itt miféle „adminisztrátornak” bizonyult. Munkakapcsolatainkat kizárólag az határozta meg, hogy az adott helyen és időben milyen rugalmasan reagált az élet diktálta szituációkra, hogyan tudott beilleszkedni orszá­gunk életébe, napi gyakorlatába, milyen volt a kontaktus­­t teremtő — és nem utolsósorban a kontaktusfenntartó! — képessége, és még nyelvismerete sem volt olyan fontos, mint inkább az, hogy mennyire volt jártas szakembere a szakterületének. Egyszóval: lehetett vele együtt dolgozni, vagy sem. Mindezt azért bocsátottam előre, mert nem lehet ez más­ként máshol, másokkal sem, akik a mi kihelyezett kultúr­­intézeteink alkalmazottaival kerülnek kapcsolatba külföl­dön. Ismét a magam másfél évtizedes tapasztalataira tá­­­­maszkodva: Párizstól Prágáig, vagy Szófiától Bécsig, mindig , és mindenütt, csakis azokkal tudtam lényegre törő, mélyre­­­­ható interjút készíteni, problémáiról és terveiről tájékozód-­a­ni és tájékoztatni, akinek kisujjában volt a munkaterülete, és akinek volt egyéni bátorsága az önálló véleménynyilvá­nításra. Mert gyakorta előfordult az is, hogy mindhiába lett volna valaki kiváló ismerője szakmájának, hogy ha túl­zott szolgalelkűsége vagy kiszolgáltatottsága, hivatalnoki előéletéből belesulykolt, és olykor méltatlan főnökre paza­­­­rolt „tekintélytisztelete” akadályozta okos meglátásainak­­ vállalásában. Volt úgy, hogy éppen egyik kultúrcentru­­­­mnnk — véletlenül más területről, tudományos munkásság­ból kiemelt — igazgatójával elmélkedtünk el azon: vajon miért is alakult ki az az íratlan szabály a gyakorlatban, hogy magyar intézeteink beosztottait vagy vezetőit — ke­­vés kivétellel — szinte kizárólag a mindenkori kulturális m Minisztérium (vagy esetleg partnerintézményei) hivatalnoki állományából küldik? Ha netán a muzeológia, a film, az irodalom vagy az újságírás területéről próbált volna „be­kéredzkedni” a kizárólag „kiválasztottak” számára fenn­tartott, zárt körbe egy-egy túl merész „önjelölt”, egyha­mar megkaphatta a fennkölt, általánosságokba vesző ki- , oktatást, miszerint minisztérium a külföldi magyar kul­turális intézetek munkatársait elsősorban a kulturális dip­lomáciában jártas és magas szintű nyelvtudással rendel­kező szakemberek közül választja”. De ha ez a gyakorlatban is ilyen kiválóan működött vol­na a tisztelet a kivételnek, és immár félretéve személyes, helyszíni tapasztalataimat —, akkor miért kerülhetett sor mégis arra, hogy az Országgyűlés külügyi és kulturális bizottságának nemrég megtartott együttes ülésén Varga Imre szobrászművész (az országos listáról) és Zsigmond Attila, a Budapest Galéria főigazgatója (a főváros V. kerü­letének küldötte), ki-ki a maga vérmérséklete szerint, de végső soron teljesen egybehangzóan arról számolt be, hogy képzőművészetünk külföldi térvesztésében — vagy ki sem bontakozott térhódításában? — a menedzselési politika di­lettantizmusa a ludas. És ebben nemcsak pár éves múltra visszatekintő, gyermekcipőben járó aukciós tevékenységünk nagy port kavart ballépései a hibásak — amelyért még hosszú távon, kemény valutában fogjuk fizetni a tanuló­pénzt —, hanem legalább annyira felelősek sok évtizedes hagyománnyal bíró kultúrcentrumaink is. Mert az még csak hagyján, hogy nagykövetségeinken a mindenkori, minden­­kori kultúrattasé nem feltétlenül művelődési területről ér­kezett, de az már mégiscsak furcsa, hogy a kimondottan kultúrcentrumokban is alig dolgozik kulturális végzett­ségű szakember. Aki pedig nagy nehezen bekerült, az több­nyire olyan „fondorlattal” tehette — mint az egyik volt muzeológus —, hogy korábban, jó pár évig a minisztérium állományában dolgozott. Közben pedig hosszú esztendőkön át folyt a zavartalan kontraszelekció, amelynek nyomán tisztességben megőszült és megfáradt beosztottak vagy középvezetők kapták meg nyugdíjazás előtti „bérkiegészítésként” a posztokat, a job­bik esetben pedig fiatalabbak afféle „jutalomüdülésként” kerülhettek ki pár évre a taposómalomból, pedáns hiva­talnoki előéletük, korrekten bürokratikus munkavégzésük honorálásaként. Csoda-e hát, hogy ha főleg a kötelező pen­zumok kipipálása, a konzervatív tradíciók monoton módra ismétlődő unalma lengte be sok-sok pénzért épített vagy bérelt, költségesen fenntartott épületeinket, és a ráfordí­tások olykor nem azonnal és nem konkrét módon kimu­tatható, de végső soron joggal elvárt erkölcsi és anyagi haszna akár hosszú távon is elmaradt? Épp ezért — bocsásson meg nekem az illetékes művelő­dési miniszterhelyettes — nem tudok teljesen egyetérteni laptársunknál a minap megjelent reagálásával, miszerint: „Azt valószínűleg nem tudjuk megoldani, hogy — miként azt a kulturális bizottság egyik tagja javasolta — a külön­böző művészeti ágazatoknak legyen egy-egy specialistája az intézetekben. Egy-egy intézetben legjobb esetben há­rom-négy kiküldöttünk van..." Mert kérdem én: már mi­ért ne lehetne éppen a szóban forgó három-négy ember egytől-egyig egy-egy szakterület értő művelője? És akkor végre filmpropagandánkért netán egy filmesztéta, irodal­munkért például egy műfordító vagy bölcsész állna jót a helyszínen, felgyorsult politikai-társadalmi közéletünk adekvát tükrét egy szociológus is tarthatná, végül a képző­­művészetért a tárlatrendezésben, tárlatvezetésben jártas muzeológus, avagy — uram bocsá’ — egy kritikus felelne naprakészen. Miért időszerű épp most felvetni mindezt? Nos, nemcsak a bevezetőben említett évi sajtótájékoztatók, vagy a nem­rég megtartott parlamenti ülésen elhangzott felszólalások miatt! Mindez maradhatna akár a „belügyünk” is. Ami vi­szont feltétlen lépésváltásra sürget, az külföldi — elsősor­ban nyugati — partnereink őszinte, nyílt és egyre türel­metlenebb elvárása, hogy az elméleti szócséplést avagy az aktatologató bürokráciát váltsa fel végre — végleg — a való élet valós követelményeire való friss és gyors reagá­lás, a kezdeményezőkészség, a direkt emberi és intézmény­­közi kontaktus, feleslegesen közbeiktatott kerékkötők nél­kül. Épp Stuttgartban járva hallhattam ezt és adhattam róla lapunkban hangot nemrég, ahol még az idén megnyílik vadonatúj kulturális és tájékoztató központunk, a tavaly létesített budapesti nyugatnémet intézet „ellentételezése­ként”. De vonatkozik ez az eddigi kilenc külföldi kultúr­­centrumunkra épp úgy, mint a szintén ez évre tervezett moszkvai intézet beindítására, kairói nagykövetségünk kul­turális tanácsosi hivatalának újbóli, intézetté való átalakí­tására, avagy a szintén közeljövőre tervezett pozsonyi köz­pontunk megnyitására egyaránt. WAGNER ISTVÁN S I ♦ 1989. március 1., szerda

Next