Magyar Hírlap, 1989. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-01 / 51. szám
A belügyminiszter-helyettes és a szeged-Csanádi püspök találkozója Együtt a menekültekért Az erdélyi menekültek helyzetéről, a beilleszkedésükért tett állami, egyházi, társadalmi intézkedésekről tárgyalt tegnap Szegeden Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes és Gyulay Endre, a szegedcsanádi katolikus egyházmegye püspöke. A kölcsönös tájékoztatás után több közös kezdeményezés lehetőségét is megvitatták. A belügyminiszter-helyettes a tanácskozás után elmondotta a sajtó munkatársainak: a télen csökkent a menekülők aránya, ám csupán januárban így is több, mint háromszázan jöttek át. Elképzelhető, hogy tavasszal többen keresnek menedéket hazánkban. Megtudtuk azt is: a román hatóságok az utóbbi hetekben mintha valamelyest nagyobb hajlandóságot mutatnának a családegyesítési kérelmek teljesítésére. A menekültek segítésére szánt alapból eddig 74 millió forintot költöttek el az egzisztenciális beilleszkedés biztosítására. A Magyar Hírlap tudósítója az iránti, személyes indíttatás iránt érdeklődött amely Gál Zoltánt és Gyulay Endrét a menekültek érdekének védelmére ösztönzi. A miniszterhelyettes elmondotta: az angyalföldi flaszteren nőtt fel, nemzedéke ráadásul kevés információt kaphatott a határainkon túl élő magyarságról. Az egyetem elvégzése után politikai pályára kerülve azonban igyekezett megismerni Erdély, és természetesen a magyar—román kapcsolatok történetét, mivel a történelmet alaptudománynak tartja. Gyulay Endrét — mint mondotta — édesapja Battonyán „keményen magyarnak nevelte", s azóta is szolidaritást érez minden magyarral, találkozzék velük bárhol a világon. Végezetül egyházának humanista elveit említette a romániai magyarság iránti vonzalmának indítékaként. (lengyel) Magyar Hírlap Pályázat veszélyeshulladék-kezelésre Környezetkímélettel, gazdaságosan A veszélyes hulladékok környezetkímélő kezelésének fontos alapelve, hogy a lehető legjobb, biztonságos, ám egyúttal a gazdaságos eljárásokat alkalmazzák. Ezért a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási, valamint az Ipari Minisztérium — együttműködve más főhatóságokkal — országos tervpályázatot hirdetett a veszélyes hulladékok kezelési technológiáinak fejlesztésére. A közelmúltban lezárult szellemi verseny eredményeiről és azok hasznosításáról beszélgettünk a KVM-ben. A veszélyes hulladékokról szóló kormányrendelet értelmében a hulladék azé, aki megtermeli — tehát gyűjtéséért, tárolásáért, hasznosításáért és ártalmatlanításáért a termelő a felelős. Két éve központi cselekvési programot indítottak a veszélyes hulladékok által okozott környezetszennyezés mérséklésére. A tíz-tizenöt évre szóló, a környezetvédelmi és az ipari tárca által irányított és összehangolt program egy országos közüzemi hálózat — két égető, hat regionális lerakó, valamint megyei és körzeti átmeneti tárolók — kiépítését, a vállalati ártalmatlanítók jelentős fejlesztését, s a hulladékot csökkentő technológiák széles körű elterjesztését írja elő. Kevesebb importtal S mi várható ebből 1990-ig? A tervek szerint üzembe helyezik az országos hálózatból a dorogi égetőművet és az aszódi lerakót, megkezdődik a második égető és egy lerakó építése, valamint hozzáfognak a megyei tárolók létesítéséhez is. Jelenleg — a dorogi égető és az aszódi lerakó mellett — négy körzeti átmeneti tároló épül, „dolgozik” hetven vállalati, két körzeti átmeneti tároló, és három közepes, valamint tíz kis teljesítményű vállalati égető. — Milyen meggondolásokkal hirdették meg a pályázatot? — kérdeztük dr. Árvai Józsefet, a KVM hulladékgazdálkodási főosztályának vezetőjét. — A hulladékok káros hatásai elleni védekezés a környezetvédelem egyik legfiatalabb szakterülete. Sok új feladatot adott és számos nehéz, megoldandó problémát vetett föl mind a műszaki szakembereknek, mind pedig a hatóságoknak. A cselekvési program első létesítményeinek építési és üzemeltetési tapasztalatai is azt mutatják, tovább kell fejleszteni az ismert lerakási, tárolási és kezelési technológiákat, jobban kell gazdálkodni a területtel, valamint, nagyobb figyelmet kell fordítani a hulladékkeletkezés mérséklésére és mennyiségük, vagy a veszélyességük csökkentését szolgáló technológiákra. — Milyen céllal és milyen kategóriákban hirdették meg a versenyt? — A tervpályázat kettős célt szolgált. Egyrészt azt vártuk, hogy műszakilag és gazdaságilag megalapozott javaslatok szülessenek a lerakási és a tárolási technológiák fejlesztésére, másrészt, hogy fény derüljön olyan új eljárásokra, módszerekre, amelyekkel — a tárolás vagy a lerakás előtt — csökkenteni lehet a hulladék mennyiségét, illetőleg veszélyességét. E két kategóriában hirdettük meg a pályázatot. Igen nagy volt az érdeklődés. Harminchat munkát értékelt a bírálóbizottság. Tizenheten az első, tizenkilencen a második kategóriában pályáztak. — Milyen szempontok szerint értékeltek? — Műszakilag az újdonságtartalmat, a hasznosíthatóságot, a kidolgozottságot, az épület- és a területigényt vizsgálta meg a bizottság, figyelembe véve azt is, megvalósítható-e a javaslat hazai eszközökkel? A gazdasági elemzésnél a beruházási költséget és a gazdasági előnyöket vizsgáltuk elsősorban, különösen előnyösnek ítélve a minél kevesebb importigényt. Környezetvédelmi szempontból részletesen elemeztük a levegőtisztaság- és a vízminőség-védelmi követelményeket. — Milyen témakörökben pályáztak? — Tizenöten javasolták átmeneti tárolók, lerakótelepek kialakítását, különös tekintettel új környezeti védettségre, eljárásokra és technológiákra. Heten a hulladéklerakást és -ártalmatlanítást megelőző előkezeléssel, valamint a veszélyesség és a mennyiség csökkentésével foglalkoztak. Jó munkák érkeztek továbbá az olajos iszapok és az olajjal szennyezett föld, a festékiszapok, a halogéntartalmú és másféle oldószerek, valamint a galvániszapok ártalmatlanításával és a megfigyelő-észlelőrendszerek kiépítésével kapcsolatban is. Fontos az előkezelés Reiniger Róbertet, a koordinációs osztály vezetőjét arról kérdeztük: milyen általánosítható tapasztalatokat szűrtek le a pályamunkákból? — A szakemberek egyértelműen megerősítették, hogy a veszélyes hulladékok átmeneti tárolásánál vagy ártalmatlanításánál a legtöbbször szükséges az előkezelés. A vállalatok egy része ezt meg tudja oldani, másutt azonban — ahol kevesebb hulladék keletkezik — a nagy fajlagos költségek miatt nem gazdaságos előkezelő létesítése és üzemeltetése. A pályázók javasolták, hogy mozgó, mobil, vagy a lerakókkal és tárolókkal együtt telepítendő előkezelő műveket is kellene építeni. Jól hasznosíthatók azok a javaslatok is, amelyek — meglévő, természetes szigetelő réteg híján — a salak-, illetőleg meddőhányókat kívánják fölhasználni hulladéklerakásra és -tárolásba. — Miért előnyös ez? — Egyrészt azért, mert nem kell új helyet kijelölni, a művelésből amúgy is kivont területek kapnának új, hasznos funkciót. Másrészt a salak- és meddőhányók rendbe hozásával, szigetelésével rendezettebb lesz a környezet is. És nem utolsósorban, az ilyen területfelhasználás igazán gazdaságos. — Intézkedtek-e már a pályaművekben foglaltak hasznosításáról? — Igen, a bírálóbizottság ajánlotta az érintett miniszté■riumoknak és főhatóságoknak, hogy vegyék figyelembe az eredményeket a kiadandó hatósági előírások, szabványok, műszaki irányelvek előkészítésénél. Összefoglaló kiadvány készült a díjazott és a megvett pályamunkákról. A lerakók és tárolók fejlesztésével foglalkozó munkákat a Környezetvédelmi Intézet tematikus rendbe foglalja, majd, a pályázók bevonásával kidolgozzák az alkalmazási javaslatokat. Hasznosítási kísérletek — Történt-e már valami a konkrét hasznosítást illetően? — Az olajjal szennyezett föld tisztítása mikroorganizmusok segítségével témájú pályaműnké kísérletei az algyői olajmezőn folytak. Majd még négy olajmezőn kerül sor — a pályázó javaslatára — hasonló kísérletre. A galvániszapok érczsugorító technológiában történő feldolgozásával a Borsodi Ércelőkészítő Művekben — innen érkezett a pályázat is — kívánnak kísérletezni. Minisztériumunk — mivel még nem teljesen adottak a feltételek a vállalatnál —egy rövid, négynapos kísérletet engedélyezett, amely az alapja lehet a vállalat technológiájához is alkalmazkodó tervezésnek. Ez azt jelenti, hogy egy olyan elektrofiltert építenek a kémény elé a távozó füstgázok tisztítására, amely nemcsak az alaptechnológiát szolgálja, hanem a galvániszapok ártalmatlanítását is. A kísérlet értékelése jelenleg folyik. Fontos helyen szerepel a központi cselekvési programban a cementgyári klinkerégető kemencék felhasználása bizonyos hulladékok elégetésére. Pályáztak-e ebben a témában? — Igen, gyógyszergyári oldószerhulladékok elégetésére dolgoztak ki technológiát. A pályázó a pályázat lezárása után kísérleti égetési engedélyt kért a minisztériumtól. A témában érdekelt országos főhatóságok és helyi hatóságok, szakértők bevonásával megvizsgálják az ehhez szükséges környezetvédelmi feltételek teljesítését. Fontos, hogy az égetéskor ne kerüljön szennyező anyag sem a levegőbe, sem pedig a szűrő által leválasztott porba. Fontos az is, hogy az égetés ne okozzon zavart az alaptechnológiában, hogy a cement minősége ne változzék. Ezek tisztázása után széles körű lakossági eszmecserére került sor, az eddigi párbeszédek tapasztalatainak felhasználásával. A tavaly ősszel megalakult társadalmi ellenőrző bizottság a kísérleti égetéshez írásban hozzájárult. Juhász Erzsébet Kunszentmiklós határában Apajpusztáról származó veszélyes hulladékok bomlanak, már öt-hat éve. Vajon mi szivárgott a hordókból a földbe? Fotó: Gyulavári József Újabb Szamuráj-kötvény A Magyar Nemzeti Bank újabb úgynevezett Szamuráj-kötvényt bocsát ki Japánban — tájékoztatták az MTI-t a Magyar Nemzeti Bankban. Sikeresen befejeződtek az előkészítő tárgyalások, s így várhatóan a jövő hónap közepén megkezdik a 35 milliárd jen értékű, 10 éves lejáratú szamuráj-kötvény forgalomba hozását a tokiói értékpapírpiacon. A Magyar Nemzeti Bank arra törekszik, hogy az adósságállomány átalakítása keretében a következő években növelje a kötvénykibocsátásból származó kölcsönök arányát. HAZAI KÖRKÉP — FÓRUM Négy új átkelőhely a magyar-szovjet határon Az egyszerűsített határátlépésre jogosultak március 1-jétől, szerdától, bármely napszakiban, gyalog, gépjárművel és vonattal is átléphetik a magyar—szovjet határt — a nemzetközi forgalom számára is megnyitott — Záhonynál, illetve Csapnál. Csak a kishatárszéli forgalom számára négy új átkelőhelyet is megnyitnak március 1-jén: Lónya—Zvortkovoje, Barabás—Kosztol, Beregsurány—Luzsánka és Tiszabecs —Tiszaluna között. E határátkelők naponta 8 és 16 óra között tartanak nyitva. A magyar és a szovjet kormány 1985-ben kötött egyezményt a két ország határterületén élő lakosok egyszerűsített határátlépéséről. Az egyeztető tárgyalások eredményeként március 1-jétől a Szabolcs-Szatmár megyei állandó lakosoknak — kérelmükre — a rendőrség öt évig érvényes határátlépési engedélyt állít ki, amely további öt esztendőre meghosszabbítható. (MTI) Új felvételi rendszer az egyetemeken A hazai egyetemeknek és főiskoláknak — élve az új felvételi jogszabály adta önállósággal — június 30-ig kell kidolgozniuk saját felvételi követelményeiket, mivel azonban az érdekelteknek e változásokról időben tájékozódniuk kell, azok csak a meghirdetést követő két év múlva léphetnek életbe. Egyebek között erről is beszélt Czibere Tibor művelődési miniszter tegnap a Művelődési Minisztériumban a felsőoktatás időszerű kérdéseiről tartott sajtótájékoztatón. Szólt a miniszter arról is, hogy az intézmények — a költségvetés lehetőségei, illetve saját erőforrásaik alapján — idén átlagosan 10 százalékkal emelhetik a felvehetők számát. Megszüntették a korábban pontosan meghatározott felvételi keretszámokat, helyette az intézmények rugalmasan kezelhető irányszámokkal dolgozhatnak. Ez azt is jelenti, hogy már ez évtől az egyetem egyetlen olyan jelöltet sem utasíthat el helyhiány miatt, aki elérte az intézmény felvételi ponthatárát. A minisztériumnak ezentúl nem lesz beleszólása a felvételi döntésekbe. Az újságírók kérdéseire válaszolva a sajtótájékoztatón elhangzott: a jövőben változik a sorkatonai szolgálattal kapcsolatos előfelvételi rendszer. Eszerint — átmeneti három év után — a férfi hallgatóknak a tanulmányok végén kell letölteniük majd katonai szolgálatukat. (MTI) r I – II / 1 • E KULTÚRCENTRUMOK arra tartják mostanában immár hagyományossá vált, szokásos évi sajtótájékoztatóikat a hazánkban működő külföldi kultúrcentrumok. Élükön jó pár személycserét megértem már, és saját tapasztalatomból, teljes biztonsággal állíthatom: sohasem érdekelt, hogy ki-kinek a rokona vagy pártfogoltja, sőt, még az sem, hogy milyen funkcióból került ide hazájából, netán otthon milyen pedáns hivatalnok volt és itt miféle „adminisztrátornak” bizonyult. Munkakapcsolatainkat kizárólag az határozta meg, hogy az adott helyen és időben milyen rugalmasan reagált az élet diktálta szituációkra, hogyan tudott beilleszkedni országunk életébe, napi gyakorlatába, milyen volt a kontaktust teremtő — és nem utolsósorban a kontaktusfenntartó! — képessége, és még nyelvismerete sem volt olyan fontos, mint inkább az, hogy mennyire volt jártas szakembere a szakterületének. Egyszóval: lehetett vele együtt dolgozni, vagy sem. Mindezt azért bocsátottam előre, mert nem lehet ez másként máshol, másokkal sem, akik a mi kihelyezett kultúrintézeteink alkalmazottaival kerülnek kapcsolatba külföldön. Ismét a magam másfél évtizedes tapasztalataira támaszkodva: Párizstól Prágáig, vagy Szófiától Bécsig, mindig , és mindenütt, csakis azokkal tudtam lényegre törő, mélyreható interjút készíteni, problémáiról és terveiről tájékozód-ani és tájékoztatni, akinek kisujjában volt a munkaterülete, és akinek volt egyéni bátorsága az önálló véleménynyilvánításra. Mert gyakorta előfordult az is, hogy mindhiába lett volna valaki kiváló ismerője szakmájának, hogy ha túlzott szolgalelkűsége vagy kiszolgáltatottsága, hivatalnoki előéletéből belesulykolt, és olykor méltatlan főnökre pazarolt „tekintélytisztelete” akadályozta okos meglátásainak vállalásában. Volt úgy, hogy éppen egyik kultúrcentrumnnk — véletlenül más területről, tudományos munkásságból kiemelt — igazgatójával elmélkedtünk el azon: vajon miért is alakult ki az az íratlan szabály a gyakorlatban, hogy magyar intézeteink beosztottait vagy vezetőit — kevés kivétellel — szinte kizárólag a mindenkori kulturális m Minisztérium (vagy esetleg partnerintézményei) hivatalnoki állományából küldik? Ha netán a muzeológia, a film, az irodalom vagy az újságírás területéről próbált volna „bekéredzkedni” a kizárólag „kiválasztottak” számára fenntartott, zárt körbe egy-egy túl merész „önjelölt”, egyhamar megkaphatta a fennkölt, általánosságokba vesző ki- , oktatást, miszerint minisztérium a külföldi magyar kulturális intézetek munkatársait elsősorban a kulturális diplomáciában jártas és magas szintű nyelvtudással rendelkező szakemberek közül választja”. De ha ez a gyakorlatban is ilyen kiválóan működött volna a tisztelet a kivételnek, és immár félretéve személyes, helyszíni tapasztalataimat —, akkor miért kerülhetett sor mégis arra, hogy az Országgyűlés külügyi és kulturális bizottságának nemrég megtartott együttes ülésén Varga Imre szobrászművész (az országos listáról) és Zsigmond Attila, a Budapest Galéria főigazgatója (a főváros V. kerületének küldötte), ki-ki a maga vérmérséklete szerint, de végső soron teljesen egybehangzóan arról számolt be, hogy képzőművészetünk külföldi térvesztésében — vagy ki sem bontakozott térhódításában? — a menedzselési politika dilettantizmusa a ludas. És ebben nemcsak pár éves múltra visszatekintő, gyermekcipőben járó aukciós tevékenységünk nagy port kavart ballépései a hibásak — amelyért még hosszú távon, kemény valutában fogjuk fizetni a tanulópénzt —, hanem legalább annyira felelősek sok évtizedes hagyománnyal bíró kultúrcentrumaink is. Mert az még csak hagyján, hogy nagykövetségeinken a mindenkori, mindenkori kultúrattasé nem feltétlenül művelődési területről érkezett, de az már mégiscsak furcsa, hogy a kimondottan kultúrcentrumokban is alig dolgozik kulturális végzettségű szakember. Aki pedig nagy nehezen bekerült, az többnyire olyan „fondorlattal” tehette — mint az egyik volt muzeológus —, hogy korábban, jó pár évig a minisztérium állományában dolgozott. Közben pedig hosszú esztendőkön át folyt a zavartalan kontraszelekció, amelynek nyomán tisztességben megőszült és megfáradt beosztottak vagy középvezetők kapták meg nyugdíjazás előtti „bérkiegészítésként” a posztokat, a jobbik esetben pedig fiatalabbak afféle „jutalomüdülésként” kerülhettek ki pár évre a taposómalomból, pedáns hivatalnoki előéletük, korrekten bürokratikus munkavégzésük honorálásaként. Csoda-e hát, hogy ha főleg a kötelező penzumok kipipálása, a konzervatív tradíciók monoton módra ismétlődő unalma lengte be sok-sok pénzért épített vagy bérelt, költségesen fenntartott épületeinket, és a ráfordítások olykor nem azonnal és nem konkrét módon kimutatható, de végső soron joggal elvárt erkölcsi és anyagi haszna akár hosszú távon is elmaradt? Épp ezért — bocsásson meg nekem az illetékes művelődési miniszterhelyettes — nem tudok teljesen egyetérteni laptársunknál a minap megjelent reagálásával, miszerint: „Azt valószínűleg nem tudjuk megoldani, hogy — miként azt a kulturális bizottság egyik tagja javasolta — a különböző művészeti ágazatoknak legyen egy-egy specialistája az intézetekben. Egy-egy intézetben legjobb esetben három-négy kiküldöttünk van..." Mert kérdem én: már miért ne lehetne éppen a szóban forgó három-négy ember egytől-egyig egy-egy szakterület értő művelője? És akkor végre filmpropagandánkért netán egy filmesztéta, irodalmunkért például egy műfordító vagy bölcsész állna jót a helyszínen, felgyorsult politikai-társadalmi közéletünk adekvát tükrét egy szociológus is tarthatná, végül a képzőművészetért a tárlatrendezésben, tárlatvezetésben jártas muzeológus, avagy — uram bocsá’ — egy kritikus felelne naprakészen. Miért időszerű épp most felvetni mindezt? Nos, nemcsak a bevezetőben említett évi sajtótájékoztatók, vagy a nemrég megtartott parlamenti ülésen elhangzott felszólalások miatt! Mindez maradhatna akár a „belügyünk” is. Ami viszont feltétlen lépésváltásra sürget, az külföldi — elsősorban nyugati — partnereink őszinte, nyílt és egyre türelmetlenebb elvárása, hogy az elméleti szócséplést avagy az aktatologató bürokráciát váltsa fel végre — végleg — a való élet valós követelményeire való friss és gyors reagálás, a kezdeményezőkészség, a direkt emberi és intézményközi kontaktus, feleslegesen közbeiktatott kerékkötők nélkül. Épp Stuttgartban járva hallhattam ezt és adhattam róla lapunkban hangot nemrég, ahol még az idén megnyílik vadonatúj kulturális és tájékoztató központunk, a tavaly létesített budapesti nyugatnémet intézet „ellentételezéseként”. De vonatkozik ez az eddigi kilenc külföldi kultúrcentrumunkra épp úgy, mint a szintén ez évre tervezett moszkvai intézet beindítására, kairói nagykövetségünk kulturális tanácsosi hivatalának újbóli, intézetté való átalakítására, avagy a szintén közeljövőre tervezett pozsonyi központunk megnyitására egyaránt. WAGNER ISTVÁN S I ♦ 1989. március 1., szerda