Magyar Hírlap, 1989. június (22. évfolyam, 126-151. szám)

1989-06-01 / 126. szám

1989. június 1., csütörtök (Folytatás az 1. oldalról)­niszter, hogy azok jól érzékeltetik az önrendelkezésben, a vállalko­zás lehetőségében, a szövetkezeti tagság élet- és munkakörülmé­nyeiben végbemenő változásokat Hangsúlyozta ugyanakkor: az időközben belkövetkezett megtor­panás megakadályozásához már korábban is több előremutató re­formra lett volna szükség.­­ A beterjesztett törvényjavas­lat — mondotta ezután —, min­den eddigi módosítástól eltérő sa­játossága, hogy a tulajdonlás alapkérdésében a magyar gazda­sági reformhoz illeszkedő, reform­­szellemű változásokat tartalmaz. A szövetkezetek, a szövetkeze­ti tagság számára létkérdéssé vált a tulajdonhoz és a szövetke­zeti formaválasztás szabadságá­hoz fűződő jogok maradéktalan érvényesítése, hogy az alapvető jogok eredendően tegyék lehető­vé a demokrácia tényleges érvé­nyesülését. A törvénymódosítás valódi tar­talmat ad a tagság és a szövetke­zet vagyoni kapcsolatának, a jo­gokkal, a felelősséggel és a koc­kázattal együtt. Ugyanis ez a kapcsolat határozza meg a tag tulajdonosi minőségének tartal­mát, és teszi lehetővé számára a tulajdon feletti rendelkezést. Ha ez igazából érvényesül, akkor az új típusú, vállalkozó szellemű, kezdeményező — és persze en­nek előnyeit élvező — szövetke­zeti tag eszménye valóság lehet. — A miniszter ezután a törvény­­módosítás körülményeiről, részle­teiről szólt. Elmondta: a terve­zet kialakítását sok vita, egyez­tető tárgyalás előzte meg. A va­gyoni kapcsolatok kialakításával összefüggésben vissza-vissza té­rően felmerült, hogy a szövetke­zeti vagyonnak 100 és nem az 50 százalékát kellene feloszthatóvá tenni. Az átmeneti és látszólagos korlátozás azonban két ok miatt tűnik szükségesnek. Az egyik, hogy ez az út még járatlan, ma­gában hordozza a tapasztalat hiá­nyával járó kockázat veszélyét is. Még jelentősebb, hogy a szö­vetkezetek jelenlegi vagyonát nemzedékek hozták össze, gyara­pították, működtették. A vagyon megalapozói és gyarapítói közül sokan már nem élnek. S jöttek, jönnek utánuk az újabb nemze­dékek, akiket tulajdonosként ugyancsak érdekeltté kell tenni. A változtatás igénye A törvénytervezetben javasolt változások hatását szemléltetve számokkal is illusztrálta a tagi érdekeltség fontosságát. Mint mondta: az egy aktív és nyugdí­jas tagra jutó tiszta szövetkezeti vagyon átlagosan meghaladja a Berecz János, Grósz Károly és Medgyessy Péter Barcs Sándor tartja helyét Visszahívás országos listáról? Az Interparlamentáris Unió magyar tagozatának tegnapi közgyűlésén a parlamentben — más napirendek megtárgyalása mellett — elfogadták a képvise­lők Barcs Sándor lemondását a tagozat elnöki tisztségéről. Az ülésen első napirendként dr. Horn Péter és Barcs Sándor a tavaszi, 81. budapesti IPU- konferenciát értékelte. Dr. Horn Péter, a konferencián részt vevő magyar küldöttség vezető­je elmondta, hogy sikerült kul­turált ország benyomását kel­tenünk a világ 94 parlamentjé­nek közel ezer küldöttében. A külföldi képviselők számára a március 15-i ünnepségeken való részvétel különösen maradandó élményt jelentett. Barcs Sándor hozzátette a si­keres rendezvény értékeléséhez, hogy bár szervezési hiba nem fordult elő, s valóban el voltak ragadtatva a külföldi vendégek, az Intercontinental Szállóban a spanyol küldöttséget meglopták egymás után kétszer. Végül Biacs Péter az emberi jogi bi­zottság munkájáról számolt be. Tanácskozott az IPU magyar tagozata Miután az ülésen elnöklő Ja­kab Róbertné megköszönte Barcs Sándornak és a bizottság többi tagjának azt az áldozatos munkát, amelyet a 81. IPU- kongresszus szervezésében ki­fejtettek, az ideiglenes végre­hajtó bizottság megválasztása került napirendre. A korábbi vezetőség tagjai közül sokan — így például Straub F. Brúnó és Vida Miklós — a vb munkájá­ban már nem vesznek részt. Az IPU magyar tagozata azért vá­laszt mégiscsak ideiglenes ve­zetőséget a régi helyett, mert nemsokára lejár a mandátuma valamennyi képviselőnek, és új­jáválasztják a parlamentet. A tisztújításnak azonban nemcsak a végrehajtó bizottság­ra, hanem az elnök személyére is ki kell terjednie, mivel Barcs Sándor benyújtotta lemondá­sát. Döntése indoklásául el­mondta, hogy 1962 óta tevé­kenykedik az Interparlamentá­ris Unió hazai szervezetében, s ez idő alatt jóformán mindent elért, amit ezen a területen el le­het érni. Beválasztotta a végre­hajtó bizottságába a nemzetközi szervezet, az emberi jogi bi­zottságnak is tagja lett. Jó esélye volt arra is tavaly szep­temberben, hogy megválasszák az IPU elnökének. Sajnálatos módon azonban a választáskor a szükséges támogatást éppen a szocialista országok küldötteitől nem kapta meg az elvárható mértékben. Barcs Sándor azt is elmond­ta, hogy nem lehet demokrati­kus módszerekkel irányítani egy olyan szervezetet, amelynek tagjai nem profi képviselők, ezt a feladatot csak főfoglalkozá­suk mellett látják el. Az amatőr képviselőkkel nincs lehetőség állandó konzultációra, rendsze­res nézetegyeztetésre. Ezért, va­lamint korára való tekintettel Barcs Sándor kérte, hogy elnö­ki tisztségéből mentsék fel. Az IPU magyarországi tago­zata két tartózkodással elfogad­ta az elnök lemondását, majd sokéves munkájáért jegyző­könyvben rögzítve mondtak kö­szönetet. Végül jelölőbizottsá­got választottak, amely javas­latot tesz az új vezetőségre. Mr. A: „Eszem ágában sincs" Elterjedt a hír, hogy vissza­hívják Barcs Sándort a képvi­selőségből. Igen ám, de ki hív­ja vissza, s hogyan? Hiszen Barcs Sándor országos listán került a Tisztelt Házba. Listás képviselő idő előtti távozására pedig példa nincs. Szembe jött velem a folyosón Barcs Sándor, megkérdeztem hát: igaz-e a hír, tényleg visszahívják? Értetlenül nézett vissza rám, tőlem hal­lotta először a hírt. A délutáni szünetben Huszár Istvánnal, a Hazafias Népfront főtitkárával kiegészülve, hár­masban folytattuk a beszélge­tést. — Az MSZMP Budapesti Re­formköre vetette fel, hogy a Ha­zafias Népfront Országos Ta­nácsa kezdeményezze az orszá­gos listáról azok visszahívását, akik méltatlanok a mandátu­mukra. Egyébként a HNF ápri­lis eleji ülésén is volt ilyen ja­vaslat, de nem fogadtuk el. — Barcs Sándor? — Az ő neve nem hangzott el ilyen konkrétan. — Az országos listások visz­­szahívhatatlanok? — Nem. A választójogi tör­vény megfelelő passzusa rájuk is vonatkozik. A HNF valóban kezdeményezhet, amint a na­pokban Ózdon is kezdeménye­zett a városi bizottságunk, s ennek hatására az ózdi tanács­elnök lemondott tiszségéről. — Az ilyen kezdeményezést azonban meg kell indokolni! — szólt közbe Barcs Sándor. — Ne haragudjon a világ, azért mert én negyven éve népi ülnök vol­tam a Rajk-perben, mert ugye mi mást hozhatnának fel elle­nem ... — Szónál visszahívják önt? — Mondtam már hogy nem tudok róla. — Hogy szól a törvény az or­szágos listások visszahívásáról? — A HNF Országos Tanácsa — felelte Huszár István — ilyen példa nélküli esetben jelölőgyű­lésként működik kezdeményez­heti az eljárást s végül is a kép­viselő sorsáról az Országgyűlés szavaz. — Vagyis ha a reformkör a ja­­vaslatát nevesíti... — Akkor mi kötelesek va­gyunk foglalkozni az üggyel. — Alighanem ez a ciklus az országos lista búcsúját jelenti. — A választójogi törvény a nyáron­­kerül a parlament elé, akkor ez a vitatott kérdés is el­dől. — Én nem hiszem, hogy lesz még egyszer országos lista — vetette közbe Barcs Sándor. — Kétkamarás parlament esetén a felsőház magvát jelentheti az az eljárás, melynek révén mi, országos listások most itt ülünk a padsorokban. — A társadalmi vita során — jegyezte meg Huszár —, az volt az általános vélemény, hogy az országos lista folytatása nem célszerű. A HNF sem támogatja ezt. Ugyanakkor fontosnak tar­tom, hogy olyan társadalmi szervezetek, képződmények, me­lyek a pártok közötti versen­gésben másként nem juttathat­nák be képviselőjüket a Házba, továbbra is itt legyenek. Gon­dolok például az egyházakra, a nemzetiségekre. — Az utóbbi hetekben való­ságos visszahívási hullám in­dult, önök mit szólnak ehhez? Ezúttal Barcs Sándor szólalt meg először: — A klasszikus visszahívás­nak híve vagyok. Ennek az a lényege, hogy a választók úgy érzik, képviselőjük nem telje­sítette a kötelességét, ezért meg­vonják tőle a bizalmat. Sok ilyen eset van. De nem klasszikus és normális időket élünk. Címkézés folyik, a személyem is példa er­re. Próbáltam volna ne ülnö­­kösködni a Rajk-perben! Mikor az egészet Sztálin irányította és Bjelkin altábornagy rendez­te Pesten, akkor az, hogy ott ültem, s a számat se nyithat­tam ki, főbenjáró bűn volna?! Azt nem nézik hogy az Inter­­parlamentárius Unió elnökeként milyen hasznot hoztam. — Indul egy következő vá­lasztáson? — Nem hiszem. Nézze, 76 éves vagyok. — Visszatérhetek a visszahí­vási procedúrára? — vágett köz­be Huszár István. — Végül is ez a parlamentarizmusnak egy politikailag vitatható intézmé­nye. A legtöbb nyugati ország­ban nincs is lehetőség erre. Én elvileg nem ellenzem, csak ak­kor tartom indokoltnak, ha a képviselő nem teljesíti a kötele­zettségeit. — És ha erkölcstelen? Vagy régi-új bűnök száradnak a lel­kén? — Persze, ha súlyos vétségek és kétségek merülnek fel, ak­kor is indokolt. Egyébként egyetlen próbája sincs még a visszahívási eljárásnak. Pilla­natnyilag Danda képviselőtár­sunk az egyedüli, aki fölött sza­vazás lesz a közeljövőben. A többiek egytől egyig önként le­mondta a mandátumukról, mi­kor támadás érte őket. Végül Barcs Sándorhoz for­dultam a kérdéssel: — Lemond a mandátumról? — Eszem ágában sincs! Csak pozitívumokat sorolhatnék a munkásságomról, de be kell, hogy lássa, erre itt most nincs idő. Gazsó L. Ferenc ORSZÁGGYŰLÉSM­agya Hírlap 260 ezer forintot. Ennek 50 száza­lékos felosztása esetén egy tagra átlagosan több mint 130 ezer fo­rintnyi vagyonrész jut. Az átla­gok — nyilván — nagy szóródást takarnak, ám az bizonyára érzé­kelhető, hogy a szövetkezetek és a tagság vagyoni kapcsolatában, a tagi érdekeltség növekedésében korszakos jelentőségű előrelépés­ről van szó.­­ Az oszthatatlanság és a tu­lajdonviszonyok kapcsán beszélni szeretnék a kötelező földbevitel, a földjáradék és a földmegváltás kérdéseiről. Ez a kérdéskör lé­nyegében több évtizede sajátosan rendezett, igazodott az alacsony mezőgazdasági árakhoz, most azonban a változtatás igénye több helyütt markáns megfogalmazást kap. E valós probléma megoldá­sának tisztázásához önmagában magasabb jogszabályi előírás sem elegendő. Tény, hogy a gyakorlati meg­oldásra hivatott döntéshozók — a termelőszövetkezetek közgyűlé­sei — a gazdasági korlátok miatt dilemmák előtt állnak. A társa­dalmi igazságosság jegyében — elismerve az igények jogosságát —, elő lehetne írni például a föld­járadék kötelező emelését, a be­vitt földek kiadását, vagy akár azt is, hogy a megváltási ár mér­tékét a kisajátítási kártalanítás szerint határozzák meg. Ami kulcsfontosságú . Ám az a véleményünk, hogy a központi szabályozással csak korlátoznánk a szövetkezeti ön­kormányzatot. Azok jogait ven­nénk el, akik a döntések követ­kezményeit viselik. Íróasztal mel­lől nem lehet kiszámítani, hogy a kötelező előírások hatását miként élnék meg egyes termelőszövet­kezetek, hol találkoznak és hol el­lenkeznek a tulajdonossá váló tagság érdekeivel — mondotta Hütter Csaba. A továbbiakban arról beszélt, hogy az önkormányzatok ilyen széles körű, és érdemi döntési joggal történő felruházása mel­lett a törvény az egyén, illetve a közösség érdekeit védő, két irány­ba ható biztosítékot tartalmaz. Az egyik az, hogy az említett kér­dések szabályozásakor a jelenle­ginél kedvezőtlenebb helyzetbe senki nem hozható. Ezt a törek­vést szolgálja például a földjá­radék kötelező minimumának a fenntartása, ami aranykoronán­ként 8 kilogramm búza árának felel meg. A másik kötelező elő­írás, hogy ezek az intézkedések csak a jelenlegi tagokra érvénye­sek, azok, akiknek a tagsági vi­szonya korábban szűnt meg, és velük vagy örököseikkel az akkor hatályos előírások szerint a ter­melőszövetkezet elszámolt, kár­talanításra a törvényjavaslat alapján nem tarthatnak igényt. Érthető, hogy ez keserű igazság, és sebezhető pontja is a törvény­­módosítási javaslatnak — jegyez­te meg a miniszter. Mégis arra kérte a vitában résztvevő képvi­selőket, hogy javaslataik megté­telekor vegyék figyelembe: a téeszek működőképességének fennmaradása az aktív korú és a nyugdíjas tagság elemi érdeke, a falu jövőjének kulcsfontosságú kérdése. Az erdők sorsa A miniszter ezután áttért a földről, illetve az erdőről és a vadgazdálkodásról szóló törvé­nyek módosításának indoklására. A történelmi visszapillantás után részletesebben szólt a tu­lajdonviszonyok kérdéséről. El­mondotta : a mezőgazdaság átszer­vezésének 1958-­ban indult új sza­kasza lényegében 1961-re befeje­ződött. Két-három év alatt ala­kultak ki a mezőgazdasági szö­vetkezetek nagyüzemi földterüle­tei. A tagok földjeiknek továbbra is tulajdonosai maradtak, ám egyéni földhasználatukat a közös földhasználat váltotta fel. A szö­vetkezeti tag elhalálozása után földjeik mind nagyobb részén let­tek tulajdonosok a szövetkezeten kívüli örökösök. Ilyen előzmények után 1967-ben módosították az első földtörvényt, amely a szövetkezetek használa­tában lévő, de nem szövetkezeti tagok által örökölt földek meg­váltás útján fokozatosan a tsz-ek tulajdonába kerültek. Ez a tör­vény a szövetkezeti tulajdon mel­lett a személyi tulajdont is lét­rehozta, így mai szemmel nézve is előremu­tatónak bizonyult. A reformfolyamatok az 1937- ben elfogadott földtörvény újabb jelentős módosítását sürgetik, mert a felesleges kötöttségek a kü­lönböző földek megszerezhetőségét és művelését, azok gazdaságos hasznosítását immár akadályoz­zák. — Az erdőkre vonatkozó elő­írások még kötöttebbek — mon­dotta a miniszter. — Erdőtulajdon szerzését az állami szervek ré­szére is csak abban az esetben engedi meg, ha az erdő a felada­taik ellátásához nélkülözhetetlen. Erdők létesítése magánszemélyek számára gyakorlatilag kizárt. Ezért arra teszünk javaslatot, hogy az állami és szövetkezeti tu­lajdonban lévő földek, ingatlanok elidegenítése — akár magánsze­mély részére is — teljesen sza­bad legyen. Egyúttal javasoljuk: a magánszemélyek telek-, lakás-, üdülő- és termőföldtulajdonának szerzésénél meglévő jelenlegi kor­látozások teljes megszüntetését azzal, hogy a jövőben magán­­személyek is korlátozás nélkül szerezhessenek ingatlant, a mező­­gazdasági kis- és magántermelés lehetőségeit, biztonságát szándé­kozunk elősegíteni. Ezzel helyen­ként a gazdasági szerkezetváltás következtében átmenetileg felsza­baduló munkaerő bekapcsolódhat a mezőgazdasági kistermelésbe. A spekulatív jellegű ingatlanvásár­lásokat a személyi jövedelemadó­val, tehát közgazdasági eszközök­kel korlátozzuk. Azt azonban hangsúlyozta a mi­niszter, hogy az erdőgazdálkodás­ban meg kell tartani a hosszú távú, nemzeti érdekeinket garan­táló tervszerűséget, ami a jövő­ben ebben az ágazatban is — szektorra való tekintet nélkül — követelmény marad. Ezt a mai erdőtörvény és az erdőgazdálko­dás intézményei biztosítják. Szabályozni a vadászati jogok — A törvény-előkészítő munka során felvetődött, hogy a föld­törvényben és az erdőtörvényben is tegyünk kezdeményező kísérle­tet a tulajdonviszonyok rendezé­sére. Többen javasolták a kezelői jog kiiktatását, kérve, hogy azt alakítsuk át tulajdonjoggá. Ugyan­akkor a viták során ezt igen so­kan ellenezték. Ez a felvetésünk a tárcaközi egyeztetések alkal­mával a külterületi földekre szű­kült azzal, hogy csak a külte­rületen lévő ingatlan tulajdonjoga szálljon a jelenlegi kezelőre. Ez a változat áll az előterjesztett tör­vényjavaslatban. Az ellenvélemé­nyek lényegében azt fogalmazzák meg, hogy a javaslat a nagyobb körültekintést, a tágabb összefüg­gés-vizsgálatot igénylő tulajdoni reformnak vág elébe. Olyan kény­szerpályára terelné a jogalkotást — vélekedtek sokan —, amely a továbblépés lehetőségét korlátoz­ná. A tulajdonreform végrehajtásá­nál is nyilván minden módosítási lehetőséget alaposan mérlegelni kell, szükséges annak vizsgálata, hogy egyes települések miként juthatnának — és kérdés, hogy jussanak-e a közösségi földtulaj­donhoz. Át kell tekinteni az álla­mi földtulajdon további sorsát. Figyelemmel kell lenni a válla­latok tulajdonosi helyzetének megteremtésére, erősítésére, és a társadalmi szervek kezelésében lévő ingatlanok jövőbeni sorsára. A mezőgazdasági és élelmezés­ügyi miniszter néhány, az előze­tes vitában felmerült kisebb ész­revételre is kitért. Eszerint töb­ben felvetették, hogy ne lehes­sen végrehajtás alá vonni a ter­melőszövetkezeti földeket. E vé­lemény mögött — mondotta — nem nehéz felfedezni az 1930-as évek világválságának nyomasztó emlékét, az elszegényedett kispa­­raszt kisemmizését, földjének le­foglalását a banki kölcsönök ki­egyenlítésére. Esztendők óta kö­vetelik, hogy tekintsük végre a földet értékkel rendelkező terme­lőeszköznek. Ha ezt tesszük, ak­kor a föld hitelfedezetül is szol­gálhat, és ha a hitelt nem egyen­lítjük ki, akkor a hitelező jogo­sult a meglévő javakból kiegészí­tést kapni. A mezőgazdasági ter­melők legjelentősebb termelőesz­közének értékét becsülnénk le, ha az egyébként létező jelzálog­­rendszert továbbra is távol tar­tanánk a földtől. — Voltak, akik a vita során kifogásolták a termőföldek termő­­képességének fenntartási kötele­zettségét. Azzal érveltek, hogy ez — termelési haszon nélkül — fe­lesleges ráfordításokat róna a gaz­daságokra. A mai művelési köte­lezettség helyett javasolt talaj­­védelmi kötelezettség igazából csupán az ésszerű mértékű kul­­túrállapot fenntartását jelenti. A mai termelő,­­vagy a következő nemzedékek számára lehetővé te­szi, hogy a piaci viszonyok meg­változása miatt az adott földön a mezőgazdasági termelést változat­lan és nem lepusztult ökológiai feltételek közepette folytathassák.­­ Az Országgyűlés mezőgazda­­sági, illetve jogi bizottságának együttes ülésén a vadászati jog körül is heves vita alakult ki. Végül azt az álláspontot fogadták el — és ezt támogatom magam is —, hogy a vadászati jog sza­bályozását átfogóan, és ne csak a most lehetséges egyetlen parag­rafus erejéig, még ebben az év­ben hozzuk az Országgyűlés elé. Ehhez a parlament hozzájárulá­sát kérem. Hütter Csaba végül annak a véleményének adott hangot, hogy a törvénytervezetek elfogadásá­­­val további nagy lépést tesznek az igazán korszerű, vállalkozói mezőgazdaság felé, amelyben a nagyüzemek, a kistermelők, a ma­gánvállalkozók jobb munkameg­oszlásban, együttműködve, verse­nyezve a mainál is eredménye­sebben dolgoznak az ország ja­vára. Az elnök bejelentette: a három törvényjavaslatot két olvasásban, általános és részletes vitában tár­gyalja a parlament. Szét ne hordják! Éles vita a kupolában az első szünetben. Márton Já­nos magyarázza a tévéhír­adó tudósítójának, hogy miért ragaszkodtak a füg­getlen szervezetek a földtör­vény 14. és az erdőtörvény 5. paragrafusának a törlésé­hez. — Égbekiáltó disznóság volna — jelenti ki­emelt hangon a néppárti politikus —, hogy az egész magyar nép tulajdonának egy részét most odaajándékozza az ál­lam 135 ezer állami gazda­sági alkalmazottnak. Miért? Mert most éppen ott vannak? Én tudom, hogyan jöttek létre ezek az állami birto­kok.­ A mindenkori minisz­terek ajándékozgattak nagy vagyonokat vélt vagy valódi érdemekért cserébe. Közben megjelenik a kör­ben Csipkó Sándor, Bács me­gyei képviselő, szakszövet­kezeti elnök. Ingerülten köz­beszól : — Nincs igazad, János. Az állami birtok úgy is gaz­dagodott, hogy az öregem­ber nem bírt már a földjé­vel, és beadta a tanácsnak. Akik aztán a kezelői jogot ránk ruházták vagy a téesz­­re vagy, aki éppen arra járt. — Ilyen is volt, de nem ez a jellemző — hangzik a replika. Csipke sem hagyja magát. — És a középparaszti meg a kulákbírtokok? Amiket se szó, se beszéd elvettek? — Ebben igazad van Sán­dor, de a kis igazságodért most föláldoznád az egészet. Értsd már meg! Ha átmegy az a törvényjavaslat, szét­hordják az állami vagyont — vitatkozik Márton. — Köz­ben megszólal a csengő — most úgysem erről kell dön­teni — mondja, és legyint — ennyit azért elértünk... — gádor — Aggodalmak, szenvedélyek és javaslatok a törvénytervezetek vitájában SÓLYMOS­ JÓZSEF (Tolna m . 4. vk.), a mezőgazdasági bizott­ság képviseletében szólt az elő­terjesztett három tervezethez. Mint mondta, a bizottság előze­tesen konzultált a különböző ér­dekképviseleti szervekkel, mező­­gazdasági intézményekkel és szer­te az országban a termelőkkel. Az eddig tíz megyében alakult agrárreformkörök is megvitatták a törvényjavaslatokat, s más or­szággyűlési bizottságok is napi­rendjükre tűzték azokat. A ki­alakított vélemény tehát széles társadalmi bázisra támaszkodik. A viták során szinte mindenütt a mai falu helyzetével kapcsola­tos aggodalmak is hangot kap­tak, szenvedélyesen szóltak a pa­raszti munka leértékelődéséről, arról, hogy elviselhetetlen mér­tékben szétnyílt az agrárolló, a gazdaságok jövedelmezősége egy­re alacsonyabb. A vitában hoz­zászólók hangot adtak annak is, hogy az agrárpolitika csakis a mezőgazdasági termelőkkel együtt formálható. Több helyütt végelát­hatatlan viták bontakoztak ki, szélsőséges vélemények is el­hangzottak, de az egyértelműen kirajzolódott, hogy mindenki re­formokat akar a mezőgazdaság­ban. A bizottsági előadó ezután rész­letesen szólt az egyes törvényja­vaslatokhoz kapcsolódó képviselői módosító indítványokról, ame­lyekből csakúgy, mint a törvény­­tervezetekből kitűnik, a termelő­­szövetkezetek, gazdaságok elin­dulnak a valódi tulajdonossá vá­lás útján, még akkor is, ha ez egyelőre csak korlátozott mérték­ben valósulhat meg. A bizottság véleménye szerint szükség van egy teljesen új mezőgazdasági törvény megalkotására. Többségi vélemény alakult ki abban is, hogy rövidesen új vadászati tör­­vényt kell előkészíteni, mégpedig szintén széles körű társadalmi vi­ta alapján. A földtörvénnyel kap­csolatban megfogalmazódott, hogy annak módosítása valóban indo­kolt, de kerülni kell olyan parag­rafusok törvénybe iktatását, ame­lyek visszafordíthatatlan hatással járnak. Ehhez a törvényjavaslat­hoz egyébként hat képviselő 30 módosító javaslatot nyújtott be.

Next