Magyar Hírlap, 1989. június (22. évfolyam, 126-151. szám)
1989-06-08 / 132. szám
1989. június 8., csütörtök Az MSZMP elítéli a testvérháborút (Folytatás az 1. oldalról) Orosz Károly, az MSZMP főtitkára a kínai eseményekről nyilatkozatot adott a Magyar Távirati Irodának. Kijelentette: — Kína tragédiája megdöbbentette az MSZMP tagságát, és — biztonsággal állíthatom —, az egész magyar társadalmat. Az MSZMP vezetése figyelemmel és aggodalommal kíséri a kínai eseményeket. Részletes helyzetelemzést adni ma még nem lehet, mert az ottani viszonyok annyira ellentmondásosak és áttekinthetetlenek. Félő azonban, hogy a véres események megtörhetik a tíz esztendős, feszültségekkel is járó és jelentős sikereket hozó kínai reformfolyamatokat. Az eddigi fejlemények alapján már ma is levonható néhány , a mi korábbi tapasztalatainkkal is egybecsengő tanulság. — Az MSZMP vezetése, pártunk tagsága nevében határozottan kijelentem: az erőszakot, a testvérháborút mélységesen elítéljük Az ilyen módszereknek a szocializmushoz semmi közük. A fegyverek ereje nem szolgálhat a társadalmi, politikai, hatalmi konfliktusok megoldásának eszközeként Nyilvánvaló, hogy azokat békés úton, párbeszéddel, a társadalmi kiegyezés, a közmegegyezés alapján lehet csak kielégítően és tartósan rendezni Megerősítve látjuk azt a meggyőződésünket is, hogy az átalakítás, a demokratizálás, a reformok politikáját az élet minden területére kiterjesztve, következetesen és kiegyensúlyozottan kell folytatni. — Szeretném nyomatékosan hangsúlyozni: mélységesen együttérzünk a sok sebből vérző kínai néppel, a kínai kommunistákkal. Hiszem, hogy közóhajt fejezek ki, amikor őszintén kívánom: kerekedjen felül a józan ész, és sikerüljön mielőbb visszatérni a békés építőmunkához. Kívánom, hogy a sebeket sikerüljön begyógyítani. Kívánom mindezt azért is, mert tudatában vagyok: ami most ott történik, az nemcsak a kínai nép drámája, annak hatása messze túlnő Kína határain. — Mi, az MSZMP tagjai tiszta szívből óhajtjuk, hogy a mindkét részről oly fáradságosan újjáépített magyar—kínai barátság ne legyen a tragikus napok kárvallottja, s megőrizhessük jól fejlődő kapcsolatainkat — mondotta Grósz Károly „csak” a pekingi repülőtér tumultuózus jelenetein kell átvergődni ... —1z— A külügyminisztérium illetékese az MTI munkatársának szerdán elmondta, hogy hazaindultak az első magyarok Kínából huszonketten a SAS skandináv légitársaság koppenhágai járatával repülnek Budapestre. Ebben az első csoportban a kinn dolgozó magyar diplomaták és kereskedők feleségei, illetve a gyermekek kaptak helyet. A kint tanuló 18 magyar diák még a nagykövetségi épületben tartózkodik. A magyar nagykövetség kérte a kínai illetékeseket, hogy engedélyezzék a diákok vizsgáinak őszre halasztását, a kínai fél ezt azzal hárította el, hogy az erről való döntés a egyes egyetemek jogi köre... A diákok állítólag néhány napon belül az Alitalia és a Swissair járatával repülnek el nyugalmasabb helyekre. Mint az MTI írja, „várhatóan hazatér a Sanghajban tanuló 5, illetve a Tiencsinben tanuló 4 magyar diák is." A külügyminisztériumi közlés szerint arról egyelőre nincsen szó, hogy „csökkenjen a magyar nagykövetségen dolgozó diplomaták száma, annál is inkább, mivel ezekben a napokban megsokszorozódott munkájuk.” Kína: kereskedelmi kárunk kereskedelmi szempontból Kína minden országnak perspektív partnere lehet. Mostanáig általános volt ez a vélemény. A mai polgárháborús viszonyok a legtöbb helyen elbizonytalanították a partnereket, befektetőket. Vajon a magyar kereskedelmi apparátusban is látnak aggodalomra okot? — kérdeztük Dénes Péter kínai referenstől, a Kereskedelmi Minisztérium főmunkatársától. A jelenlegi eseményeknek egyelőre igazán komoly hatása nincs a kétoldalú áruforgalomra — tudtuk meg. Most még nincsenek akadályok az áruszállításban. Az éppen aktuális kinti kereskedelmi tárgyalásokat azonban már el kellett halasztani, így elmaradt a Komplex Külkereskedelmi Vállalat képviselőinek kiutaztatása, tárgyalása a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari gépexportról. Esedékes lenne egy Rába-delegáció kiutazása is, tehergépkocsiszerződés ügyben. A minisztériumban mindenesetre remélik, hogy csak átmeneti állapotról van szó. A Kínában kint tartózkodó üzleti tárgyalódelegációk túlnyomó része már hazajött — újságolta Dénes Péter. „Van egy olyan delegáció, amelyik még kint van, ők sajnos, a mi tanácsaink ellenére indultak el. Nem, a nevüket inkább nem adnám ki .. . folytatta. A még vissza nem tért delegációtagok száma 10—15 fő. Hazatelepítésük, illetve hazahívásuk megkezdődött. Első lépcsőben a családtagok, illetve az egyetemisták jönnek haza. Ha a helyzet nem változik, akkor második lépcsőben a kint dolgozó kereskedők, és „minden más nélkülözhető munkavégző” is hazajön. Ez a hazahívás több mint tíz magyar céget érint, nekik idáig kinti kereskedelmi kiküldöttük volt. Közülük a legnagyobbak a Komplex, a Technoimpex, az Elektroimpex, a Medicor, a Tungsram, a Mogürt, a Tesco és a Medimpex. Mostanáig magyar vállalati szervizek is üzemelnek Kínában, így a Mogürté, a Medicoré, a Videotoné. Az idei kétoldalú kereskedelmi terv különben 520 millió klíring svájci frankra rúg. Kérdés, hogy ezután mennyi lesz a tényleges export-import, a korábban tervezett 285 millió svájci frankos eladásokból, illetve a 235 milliónyi magyar vásárlásokból? Könynyen belátható a magyar exportlehetőségek veszélybe kerülése, de gond lehet az importtal is. „Importunk több mint kétharmada fogyasztási cikk. A kínai szállítások amúgy is meglehetősen ütemtelenek, és nincsen magyar termelőüzem, amelyik kényszerűen leállna, ha nem érkezik meg valami időben Kínából" — nyugtatott meg a minisztériumi főmunkatárs. A kétoldalú forgalom minden áron való emelése nem volt cél Az elmúlt két évben stagnált a kialakult kereskedelmi szint. Igaz, korábban — a fagyos évtizedek után —, meg gyors felfutás, nagy reménységek voltak ... Mostanára azonban kiderült, hogy nem a felkínált kínai áruk magyar piaci kelendőségével, hanem inkább a szállítható magyar cikkek iránt csökkenő kínai érdeklődéssel van a baj. De hát mi lesz? — „Könnyen elképzelhető, hogy Kínában olyan új helyzet alakul ki, amiben egészen más struktúrájú árupalettára lesz kereslet." A mai feszült helyzetben valamelyes megnyugtatással szolgálhat, hogy nekünk nincsenek tőkeberuházásaink Kínában, s nincsenek esetlegesen behajthatatlanná váló követeléseink sem. Akik jelenleg Kínában vannak, hogyan jutnak élelmiszerhez, szabad-e mozgásuk? Biztosítottak-e alapvető létfeltételeik? A kint dolgozó magyarok eddig sem — a mostanára leállt — kínai tömegközlekedést vették igénybe. Gépkocsijukhoz egyelőre még kapnak üzemanyagot. Legalábbis — itthoni idő szerint —, a szerda délutáni hírek szerint még volt benzin a külföldieknek. A belföldi légijáratok „eléggé akadoznak", de azért a vidéken dolgozó magyaroknak eddig sikerült feljutniuk Pekingibe — ez előfeltétele a hazatelepítésnek. Azután már Délután öt óra. Fideszes egyetemisták, néhány SZDSZ-es, MDF-es jelvény. Nagy Imre-jelvények. Plakátok, tacepaók, a járdán felfestett vérfolt utánzatok, sokak fején átvérzett fehér gézkötés. Kiabálás: gyilkosok, gyilkosok. A rendőrkordon tartja a járdányi távolságot a nagykövetség és a tüntetők között. A tömeg kétezernyi. Feszült, zilált a hangulat. Óriás hangszóróból árad az első szónok hangja. Szelényi Zsuzsa, a Fidesz nevében beszél, utána a hazánkban tanuló kínai fiatalok lépnek a mikrofonhoz: — az 1989 júniusi pekingi vérfürdő megrázza az egész világot, érthetetlen és megdöbbentő, mi, az igazságot követelő kínaiak erélyesen tiltakozunk a békés tüntetők elleni fegyveres beavatkozás ellen — a kegyetlen tömegmészárlás ellen — minden olyan akció ellen, amely az emberi jogokat sérti. Követeljük a demokratikus, hazafias mozgalom elismerését, a kínai események igazságos kivizsgálását, a brutalitásért felelősek azonnali lemondását és törvény előtti felelősségre vonását, az áldozatok neveit megörökítő emlékmű felállítását a Tienanmen téren — mondják. A tömeg ezután egyperces néma tisztelettel adózik az áldozatok emlékének. A tömeg kiált: demokráciát, demokráciát! Egy Fideszes szónok: ki kell mondanunk, nem a rendszerben van a hiba, a rendszer a hiba és élénk helyeslés, majd fajulás, fütty. Rockenbauer Zoltán, a Fidesztől felolvassa a kínai nagykövetnek címzett petíciót: ... A világ borzadva tekint Kínára."... bennünket megrázott, ahogy az önök vezetésének konzervatív, militarista szárnya magához ragadta a hatalmat. .. . . . belelövetett a békés tömegbe, az önök arctalan vezetése ... milliók követelik szerte a világon az erőszak azonnali beszüntetését, mi is ezt tesszük. Szerte az országban aláírásokat is gyűjtöttek — mondja — egyetemeken, a MÁV-nál. Elindul a követségi bejárat felé, két perc és kijön: a követségi első titkár átvette a petíciót. Szilágyi Sándor (SZDSZ) beszél: június 16-a kapcsán az egypártrendszerű kommunista diktatúráról. Ez a mi osztályrészünk, hogy gyászolunk, temetünk, s hogy megbocsátunk — mondja De nem , felejtünk! — hangzik el; — elszabaduló indulatok, ütemes kiáltások ... Két tacepaót magasra emelnek untalan. Egyiken: „S dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét ... — 1936, József Attila", a másikon: „1953 Berlin, 1956 Budapest, 1968 Prága, 1981 Varsó, 1989 Tbiliszi és 1989 Peking" feliratok. 1989. június 7-én délután Budapesten. Ez is Magyarország. Szabad országban szabad emberek azt csinálnak, amit szabad — s ez nemrégen még vicc volt. S még valami: bő egy hét múlva, június 16-án várható Nagy Imre és társai temetése. Ott nem kétezer, hanem legalább kettőszázezer ember jön össze. Csak ajánlható a higgadtság, a nyugalom. Mi Európában vagyunk. Remélem. — lovas — Riport egy alternatív tüntetésről Budapesten Pekingért... Franko Tibor: Behívattak Egy megnyomorított szakma tünetei keserű érzéseket kavar a recenzensben Franko Tibor most megjelent Behívattak című interjúkötete. Újságíró — a Magyar Hírlap főmunkatársa — beszélget benne újságírókkal. S a tizennégy interjú elolvasása után összeáll egy kép, amely voltaképpen nem más, mint egy letűnni látszó, megbukott és megutált hatalmi struktúra leképeződése abban a beltenyészetben, amit úgy hívnak, hogy magyar sajtó. Mert miről is szól ez a kötet? Behívatásokról, telefonokról, letiltásokról, kirúgásokról, meghurcolásokról. Miknek többnyire olyan újságírók, szerkesztők voltak a szenvedő alanyai, áldozatai, akik nem akartak mást, csupán szakmájukat művelni, látni és láttatni, tényeket, gondolatokat közölni, ne adj’ isten, hamis dogmákkal, avagy a sikerpropaganda kalandoraival vitába szállni. Na már most, az nyilvánvaló: ez nem egyszemélyes műfaj. Aki — teszem azt — érdekeket sérteni akar, számoljon a sértettekkel is, s ne csodálkozzon azon, hogy azok is „ütni” akarnak. A kérdés csak az: mi vagy ki dönti el, hogy kinek van igaza, s ki ki győzet meg vagy le? S itt már látni kell: nem egyenlő erők, nem tények és érvek küzdöttek meg itt. Ennek csupán egyetlen vetülete: az önámító hatalom és annak megszemélyesítői, legközvetlenebbül az agitáció és propaganda reszszortosai egy pillanatig nem tekintették velük egyenrangú félnek a sajtót; szolgálóleányként, még inkább prostituáltként kezelték, akit kényük-kedvük szerint kéjjel lehet meghágni. Hívhatjuk ezt a fölállást akárhogy. Hívhatjuk kézivezérlésnek is. Tudjuk most is, tudtuk akkor is: nagy átvágás ez az egész. Az összekacsintások, a kézszéttárások, a fölfelé mutogatások, az „én is tudom, te is tudod, hát most mit lehet csinálni” cinkos összejátszásai, a tehetetlenségből fakadó megalkuvások és önmarcangolások , mind, mind egy megnyomorított szakma tünetei. Hegyi Béla, a Vigilia kirúgott főszerkesztője így fogalmaz a kötetben: „Felelősségük, úgy érzem, csak az igazán szabad embereknek van. Kérdés, hogy mi szabad emberek és szabad újságírók voltunk-e. Mi csak a kis lehetőségekkel élhettünk. Felelősségről csak jogállamban és szabad emberek közösségében beszélhetünk. Ahol nincs jogállam, ahol például kirúghatnak bennünket, ahol nem tudom érvényesíteni az írói,, újságírói jogaimat, mert egyszerűen nincsenek, ott tehetetlen vagyok, ott a felelősség az enyém.” Hiát, erről van szó.. . Mindazonáltal a recenzens megemeli a kalapját azok előtt, akik a kis lehetőségekkel legalább élni próbáltak, s felelősséget éreztek — ha az nem is volt az övék — legalább önmaguk előtt. S Franka Tibor interjúalanyai elmondják, hogy mindez milyen kalandokkal járt. — bánki — TUDÓSÍTÁSOK Magyar Hírlap Straub F. Brúnó a „régi" Isztambulban Kiküldött tudósítónk jelenti: Straub F. Brúnó, az Elnöki Tanács elnökének tegnapi törökországi programja az isztambuli történelmi nevezetességekkel való ismerkedéssel folytatódott. A magyar államfő először — saját kérésére — megtekintette a bizánci kori Kartye templomot. Az épület a Hagia Sophián kívül Isztambul, az egykori Konstantinápoly egyik legrégibb, a bizánci korból maradt történelmi épülete. Néhány évvel ezelőtt a török állam rendbehozatta a templomot és környékét, és azóta szinte minden útikönyvben szerepel. A templomlátogatás után Straub F. Brúnó a város történelmi központjába hajtatott. Először az Iszlám Török Múzeumot kereste fel. A történelmi környezetben elhelyezett emlékek a Szeldzsuk korig visszamenőleg páratlan értékű, összefoglaló anyagot nyújtanak a török nép történelméből. Itt láthatók a klasszikus török koránok, a XIII. századból származó, eredeti arab írásos feljegyzések. Ugyancsak helyet kaptak a török népművészetre oly jellemző szőnyegek, gyöngyház- és faberakásos használati tárgyak. A tárlókban miniatűrök és az Írással kapcsolatos, művészien kidolgozott kézi eszközök láthatók. Ezt követően Straub F. Brúnó a közelben lévő Kék Mecsetet és a páratlan építészeti ritkaságot, a Hagia Sophiát tekintette meg. Ez utóbbi 534 és 1453 között templomként funkcionált, majd ezt követően 482 évig dzsámiként működött. 1935-től múzeum. Az Elnöki Tanács elnöke Isztambuli történelmi sétáján felkereste a Topkapi Múzeumot, amelyet 1453-ban II. Mehmed szultán alapított, és eredeti funkcióját tekintve a szultánok lakhelyéül szolgált. Ma múzeumként fogadja a világ minden tájáról idesereglő látogatókat; porcelán és dísztárgy gyűjteménye felbecsülhetetlen értéket képvisel. A látogatás közben a Topkapi Múzeum területén a tartományi kormányzó ebédet adott Straub F. Brúnó tiszteletére. Az ebéd után a magyar államfő és kísérete a Dolmabahce palotába látogatott el. A hatalmas épületkomplexum 1854-ben készült el, és születését elsősorban a nyugati befolyásnak köszönheti. Itt található az a terem is, ahol Kemál Atatürk isztambuli látogatásai során dolgozott, és az a hálószoba is, amelyben a modern Törökország megalapító elhunyt. Azóta a terem érintetlen, az ágyat selyemből szőtt török nemzeti lobogó takarja. Az est folyamán Straub Ferúnc a Boszporuszon hajókiránduláson vett részt. A mai napon a magyar államfő a Tekirdagban (Rodostóban) lévő Rákóczi Emlékházat keresi fel, és koszorút helyez el az épület falán. G. Fehér Péter Hozzászólás a Dudás-ügyhöz Május 31-i számunkban Mi történt 1956 október 26-án Mosonmagvaróvárott? címmel munkatársunk riportját közöltük a tragikus és 105 áldozatot követelő sortűz körülményeiről és abban Dudás István határőr parancsnok szerepéről. Írásunk és maga az ügy indulatokat kavart. Több, riportunkkal egyetértő, illetve azt elmarasztaló cikk érkezett szerkesztőségünkbe, egyebek közt az ügyben személy szerint is érintettektől. A korrektség úgy kívánja, hogy olyan véleménynek is hangot adjunk, amely másként látja a történteket és Dudás személyét, mint lapunk munkatársa. Lelkiismeret-vizsgálatot tartottam Többször újraolvastam A tanúk felelőssége című cikkemet, hogy átgondoljam: valós okot szolgáltattam-e Lengyel András Györgynek a velem kapcsolatos megjegyzéseire (Magyar Hírlap, 1989. május 31)... Kollégám Mi történt 1956. október 26-án Mosonmagyaróváron? című írása igyekszik összegezni az utóbbi időben érthetően nagy vihart kavart, 33 évvel ezelőtti tragikus és fájdalmas eseménnyel kapcsolatos ismereteit. Nem kételkedem szándékában, hogy a végső tisztázáshoz szeretne hozzájárulni. Azt sem vonom kétségbe, hogy — habár, mint írja, bármi állításhoz „nem rendelkezik elegendő bizonyítékkal" —, nem csupán szabad, hanem kötelező is kételkednie. (Közbevetőleg pontosítsunk: a sortűz és Dudás István ügyében Lengyel nem csupán elegendő, de semmiféle bizonyítékkal nem rendelkezik Miként több más állítása sem tűnik cáfolhatatlannak.) Gondolom nekem is megadatik a jog kételkedni például abban, hogy fent elismert szándékának megvalósításához eléggé megfontolt és tárgyilagos módszert választott volna. Különösen azért, mert kételyeinek megfogalmazása, néhány hangsúlyos kommentáló mondata félelmem szerint inkább alkalmas hangulatkeltésre, mintsem az indulatok megfékezésére, a megnyugtató tisztázásra. Másrészt kollégám, aki egyik riportalanyának nyilatkozatában „csúsztatásokat" vélt felfedezni, éppenséggel nem óvja meg magát a „csúsztatástól" az én cikkemmel kapcsolatban miközben mellőzi az írás lényegi mondanivalóját. Miután Lengyel kolléga ügyészi vizsgálatot reklamál (helyesen, hiszen tartozunk ezzel a mosonmagyaróvári áldozatok emlékének, továbbá a város közvéleményének joga, s a határőrségnek is érdeke — gondolom, óhaja is —, hogy pártatlan, prekoncepció nélküli fórum tisztázza a mosonmagyaróvári dráma, a sortűz és a lincsek minden körülményét, hogy a tényeket teljességükben és összefüggésükben ismerhessük meg), a továbbiakban nekem címzett megjegyzéseket tesz. 1. A rádióban — írja „ .. . Vajda Károly volt határőrtisztnek — Dudás egykori beosztottjának és közvetett állítások szerint haragosának — május 14-én ismertetett levele számos tárgyi tévedést tartalmaz, ami alkalmat adott az „ellenoffenzívára”. Például ... Itt álljunk meg egy pillanatra. Miért kap nyomban pejoratív minősítést ha valaki más megközelítésben nyúl egy témához? A sajtószabadság nem bírná el többféle verzió mérlegelését? Miért ellenoffenzíva, ha engem — s a Tanúk felelőssége című cikkemet közlő Határőr újságot — az a törekvés vezérel, hogy soha többé ne elégedjünk meg féligazságokkal, s a régi koncepciókat ne újakkal helyettesítsük. Éppen azért írtam meg a szóban forgó cikket, mert aggódom. Manapság számos hézagpótló információhoz jutunk 1956-ról is, képünk egyre teljesebb lesz, ám sok olyan cikket, visszaemlékezést is publikálnak, amelyeket a történész nem kezelhet kritika nélkül. Ezek is, valamint a még élő tanúk vallomásai is gyakran egyoldalúak, sok bennük a jóhiszemű tévedés és pontatlanság, előfordul a kopóemlékezet miatti torzítás, s az ónos érdekű elfogultság is. Kellő óvatossággal kell tehát kezelni a valóságnak csupán egy-egy szeletét megélt szemtanúknak, az események ilyen vagy olyan részvevőjének, vagy a kizárólag hallomás alapján szólóknak az elbeszéléseit. Ellenkező esetben a laikus, a közvetlen élményeket nem szerzett fiatalember védtelen marad a torzításokkal szemben, s tények helyett érzelmi, indulati elemek befolyásolják. Rendkívül nagy tehát a közvélemény elé lépő tanúk felelőssége, hogy a régi mítoszok helyett ne új mítoszok uralják életünket, rendezőelvnek csakis az immár cáfolhatatlan történelmi igazságot fogadjuk el. Ez kívánatos a mosonmagyaróvári sortűz esetében is. Úgy gondolom, ez nem tekinthető ellenoffenzívának. 2. Tovább idézem Lengyel kollégát: „Például a Határőr című lap legutóbbi számában Horváth J. Ferenc misét is mond a meglincselt tisztekért ám könnyet sem ejt a vérengzés 105 halálos áldozatáért, köztük kicsiny gyermekekért, akik utcai játszadozást követően csatlakoztak a demonstrációhoz." Ami a misét illeti, nem érzem ízléses és korrekt interpretálásnak. Cikkemben elsősorban a tragédiához vezető előzményeknek azt a menetét vázoltam, amelyet én ismertem meg, s amely lényeges pontokon eltér a Vasárnapi Újságban szerepelt tanú verziójától. Mindazonáltal nem vindikáltam magamnak az utolsó szó jogát, hanem ezt írtam: „A történész ellenőrizheti, hogy melyik verzió igaz." A három tiszt meglincselését pedig összesen kilenc sorban tárgyaltam: 3-3 tényszerű jutott egynek-egynek. Ez lenne a mise? A könnyekről szólva: először is leírtam, nem igaz, hogy a sortűz áldozatairól senki sem beszél: az 1956-os tragédia sok ártatlan életet követelt, s valamennyi emlékét őrizzük. Másrészt ma — sokakkal egyetértve — a vádaskodásoktól mentes, őszinte tisztázást látom fő feladatunknak. 3. Lengyel „Érvei igazolására az 1956 utáni — nyilvánvalóan koncepciós jellegű — eljárás állítólagos bizonyítékait használja." Tévedés. Én nem igazoltam semmit. Nem a saját érveimet soroltam, hiszen kérdésfeltevésem ez volt: „A per nyilvánossága előtt a vádlottak vallomásából milyen kép alakult ki?" Azt soroltam amit az 1957-es győri bírósági tárgyaláson tőlük hallottam A tanúkra nem is hivatkoztam meg arra sem, hogy 1957 és 1960 között (mivel a dráma rendkívüli módon izgatott, s szerettem volna a számomra is homályos részleteket feltárni), legalább harminc mosonmagyaróvári emberrel beszéltem. A történtekről legalább nyolc variációt hallottam. Akkor tanultam meg, hogy nem perdöntő, miként látta egy-egy ember a maga szemszögéből az eseményeket. Ezért nem tartom ma sem perdöntőnek, ha valaki, megrendülésemet kiváltva ugyan, de mégis csak bizonyítékok nélkül, pusztán emlékezetére hagyatkozva állít valamit, s ami az 1957-es per jellegét illeti, gondolom, azt egy arra illetékes fórum majd megítéli. 4. Lengyel: „Kitetszik: nyugalmat és megfontoltságot várt volna azoktól az emberektől, akik gyermekeiket, szüleiket vérben látták fetrengeni az AVH laktanyája előtt." Tévedés. Nyugalmat és megfontoltságot nem csupán a tanúktól, akik nyilvánosság elé lépnek, hanem magunktól, mindanynyiunktól várok. Ehhez — egyebek között — az szükséges, hogy a közvélemény, s természetesen a közvélemény legnagyobb hatású alakítói: a sajtó, a televízió és a rádió munkatársai tiszteljék a törvényesség legalapvetőbb elvét — az ártatlanság vélelmét. Akiknek a bűnösségét nem bizonyították — arról se hangulatkeltéssel, se hitelrontással, se célzásokkal ne sugalmazzanak semmi olyasmit, ami előre feltételezné a bűnt. Cáfolhatatlan bizonyítékokra van szükség, ítélet, a bíróságé éppen úgy, mint a közvéleményé, ennek alapján születhet meg igazságosan Minden más esetben újabb koncepciós perek előtt nyitják meg a lehetőséget. Az esélyt. Esetleg a szándékok ellenére. Horváth J. Ferenc Az MSZMP mosonmagyaróvári bizottsága elítélte az 1956-os sortüzet. Az MSZMP Mosonmagyaróvári Városi Bizottsága szerdán tartott ülésén foglalkozott az 1956 október 26-i eseményekkel, közöttük a helyi határőrlaktanyánál eldördült sortűzzel. A városi pártbizottság elítélte a megállapítása szerint védtelen tömegre leadott sortüzet, s határozata szerint az ott és az ezzel összefüggő események következtében életüket vesztetteket áldozatoknak tekinti Az áldozatok számára erkölcsi elégtételt kíván nyújtani azzal, hogy a Magyar Demokrata Fórum helyi szervezetével, a Városvédő Egyesülettel közösen emlékmű felállítását kezdeményezi közadakozásból. Amennyiben a kutatások során egyértelműen kiderül, hogy a tragikus eseményekért felelősség terheli Dudás István volt laktatya parancsnokot, akkor a pártbizottság kéri politikai és erkölcsi felelősségre vonását, az MSZMP soraiból való kizárását és kitüntetéseinek visszavonását. (MTI)