Magyar Hírlap, 1989. június (22. évfolyam, 126-151. szám)

1989-06-08 / 132. szám

­ 1989. június 8., csütörtök Az MSZMP elítéli a testvérháborút (Folytatás az 1. oldalról) Orosz Károly, az MSZMP fő­titkára a kínai eseményekről nyi­latkozatot adott a Magyar Táv­irati Irodának. Kijelentette: — Kína tragédiája megdöbben­tette az MSZMP tagságát, és — biztonsággal állíthatom —, az egész magyar társadalmat. Az MSZMP vezetése figyelemmel és aggodalommal kíséri a kínai ese­ményeket. Részletes helyzetelem­zést adni ma még nem lehet, mert az ottani viszonyok annyira ellentmondásosak és áttekinthe­tetlenek. Félő azonban, hogy a véres események megtörhetik a tíz esztendős, feszültségekkel is járó és jelentős sikereket hozó kínai reformfolyamatokat. Az ed­digi fejlemények alapján már ma is levonható néhány , a mi ko­rábbi tapasztalatainkkal is egybe­csengő tanulság. — Az MSZMP vezetése, pár­tunk tagsága nevében határozot­tan kijelentem: az erőszakot, a testvérháborút mélységesen el­ítéljük Az ilyen módszereknek a szocializmushoz semmi közük. A fegyverek ereje nem szolgálhat a társadalmi, politikai, hatalmi konfliktusok megoldásának esz­közeként Nyilvánvaló, hogy azo­kat békés úton, párbeszéddel, a társadalmi kiegyezés, a közmeg­egyezés alapján lehet csak kielé­gítően és tartósan rendezni Meg­erősítve látjuk azt a meggyőződé­sünket is, hogy az átalakítás, a demokratizálás, a reformok po­litikáját az élet minden területé­re kiterjesztve, következetesen és kiegyensúlyozottan kell folytatni. — Szeretném nyomatékosan hangsúlyozni: mélységesen együtt­­érzünk a sok sebből vérző kínai néppel, a kínai kommunistákkal. Hiszem, hogy közóhajt fejezek ki, amikor őszintén kívánom: kere­kedjen felül a józan ész, és si­kerüljön mielőbb visszatérni a bé­kés építőmunkához. Kívánom, hogy a sebeket sikerüljön begyó­gyítani. Kívánom mindezt azért is, mert tudatában vagyok: ami most ott történik, az nemcsak a kínai nép drámája, annak hatása messze túlnő Kína határain. — Mi, az MSZMP tagjai tisz­ta szívből óhajtjuk, hogy a mind­két részről oly fáradságosan újjá­épített magyar—kínai barátság ne legyen a tragikus napok kárval­lottja, s megőrizhessük jól fejlő­dő kapcsolatainkat — mondotta Grósz Károly „csak” a pekingi repülőtér tu­multuózus jelenetein kell átver­gődni ... —1z— A külügyminisztérium illetéke­se az MTI munkatársának szer­dán elmondta, hogy hazaindultak az első magyarok Kínából hu­­szonketten a SAS skandináv lé­gitársaság koppenhágai járatával repülnek Budapestre. Ebben az első csoportban a kinn dolgozó magyar diplomaták és kereske­dők feleségei, illetve a gyerme­kek kaptak helyet. A kint tanuló 18 magyar diák még a nagykö­vetségi épületben tartózkodik. A magyar nagykövetség kérte a kí­nai illetékeseket, hogy engedé­lyezzék a diákok vizsgáinak ősz­re halasztását, a kínai fél ezt az­zal hárította el, hogy az erről való döntés a egyes egyetemek jogi köre... A diákok állítólag néhány na­pon belül az Alitalia és a Swis­sair járatával repülnek el nyugal­masabb helyekre. Mint az MTI írja, „várhatóan hazatér a Sang­hajban tanuló 5, illetve a Tien­­csinben tanuló 4 magyar diák is." A külügyminisztériumi közlés szerint arról egyelőre nincsen szó, hogy „csökkenjen a magyar nagykövetségen dolgozó diploma­ták száma, annál is inkább, mi­vel ezekben a napokban megsok­szorozódott munkájuk.” Kína: kereskedelmi kárunk kereskedelmi szempontból Kína minden országnak perspektív partnere lehet. Mostanáig általános volt ez a vélemény. A mai pol­gárháborús viszonyok a legtöbb helyen elbizonytalanították a part­nereket, befektetőket. Vajon a magyar kereskedelmi apparátusban is látnak aggodalomra okot? — kérdeztük Dénes Péter kínai refe­renstől, a Kereskedelmi Minisztérium főmunkatársától. A jelenlegi eseményeknek egy­előre igazán komoly hatása nincs a kétoldalú áruforgalomra — tudtuk meg. Most még nincsenek akadályok az áruszállításban. Az éppen aktuális kinti kereskedel­mi tárgyalásokat azonban már el kellett halasztani, így elmaradt a Komplex Külkereskedelmi Vál­lalat képviselőinek kiutaztatása, tárgyalása a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari gépexportról. Esedékes lenne egy Rába-delegá­ció kiutazása is, tehergépkocsi­­szerződés ügyben. A miniszté­riumban mindenesetre remélik, hogy csak átmeneti állapotról van szó. A Kínában kint tartózkodó üz­leti tárgyalódelegációk túlnyomó része már hazajött — újságolta Dénes Péter. „Van egy olyan de­legáció, amelyik még kint van, ők sajnos, a mi tanácsaink elle­nére indultak el. Nem, a nevü­ket inkább nem adnám ki .. . folytatta. A még vissza nem tért delegációtagok száma 10—15 fő. Hazatelepítésük, illetve haza­hívásuk megkezdődött. Első lépcsőben a családtagok, illetve az egyetemisták jönnek haza. Ha a helyzet nem változik, akkor második lépcsőben a kint dolgozó kereskedők, és „minden más nélkülözhető munkavégző” is hazajön. Ez a hazahívás több mint tíz magyar céget érint, ne­kik idáig kinti kereskedelmi ki­küldöttük volt. Közülük a legna­gyobbak a Komplex, a Techno­­impex, az Elektroimpex, a Medi­cor, a Tungsram, a Mogürt, a Tesco és a Medimpex. Mostanáig magyar vállalati szervizek is üzemelnek Kínában, így a Mo­­gürté, a Medicoré, a Videotoné. Az idei kétoldalú kereskedelmi terv különben 520 millió klíring svájci frankra rúg. Kérdés, hogy ezután mennyi lesz a tényleges export-import, a korábban ter­vezett 285 millió svájci frankos eladásokból, illetve a 235 millió­nyi magyar vásárlásokból? Köny­­nyen belátható a magyar export­lehetőségek veszélybe kerülése, de gond lehet az importtal is. „Importunk több mint kéthar­mada fogyasztási cikk. A kínai szállítások amúgy is meglehető­sen ütemtelenek, és nincsen ma­gyar termelőüzem, amelyik kény­szerűen leállna, ha nem érkezik meg valami időben Kínából" — nyugtatott meg a minisztériumi főmunkatárs. A kétoldalú forgalom minden áron való emelése nem volt cél Az elmúlt két évben stagnált a kialakult kereskedelmi szint. Igaz, korábban — a fagyos év­tizedek után —, meg gyors fel­futás, nagy reménységek vol­tak ... Mostanára azonban kide­rült, hogy nem a felkínált kínai áruk magyar piaci kelendőségé­vel, hanem inkább a szállítható magyar cikkek iránt c­sökkenő kí­nai érdeklődéssel van a baj. De hát mi lesz? — „Könnyen elképzelhető, hogy Kínában olyan új helyzet alakul ki, ami­ben egészen más struktúrájú áru­palettára lesz kereslet." A mai feszült helyzetben vala­melyes megnyugtatással szolgál­hat, hogy nekünk nincsenek tőke­beruházásaink Kínában, s nin­csenek esetlegesen behajthatat­lanná váló követeléseink sem. Akik jelenleg Kínában vannak, hogyan jutnak élelmiszerhez, sza­­bad-e mozgásuk? Biztosítottak-e alapvető létfeltételeik? A kint dolgozó magyarok eddig sem — a mostanára leállt — kínai tömeg­­közlekedést vették igénybe. Gép­kocsijukhoz egyelőre még kapnak üzemanyagot. Legalábbis — itt­honi idő szerint —, a szerda dél­utáni hírek szerint még volt ben­zin a külföldieknek. A belföldi légijáratok „eléggé akadoznak", de azért a vidéken dolgozó ma­gyaroknak eddig sikerült feljut­niuk Pekingibe — ez előfeltétele a hazatelepítésnek. Azután már Délután öt óra. Fideszes egye­temisták, néhány SZDSZ-es, MDF-es jelvény. Nagy Imre-jel­­vények. Plakátok, tacepaók, a járdán felfestett vérfolt utánza­tok, sokak fején átvérzett fehér gézkötés. Kiabálás: gyilkosok, gyilkosok. A rendőrkordon tartja a járdányi távolságot a nagykö­vetség és a tüntetők között. A tömeg kétezernyi. Feszült, zilált a hangulat. Óriás hangszóróból árad az első szónok hangja. Szelényi Zsuzsa, a Fidesz nevé­ben beszél, utána a hazánkban tanuló kínai fiatalok lépnek a mikrofonhoz: — az 1989 júniusi pekingi vérfürdő megrázza az egész világot, érthetetlen és megdöbbentő, mi, az igazságot követelő kínaiak erélyesen tilta­kozunk a békés tüntetők elleni fegyveres beavatkozás ellen — a kegyetlen tömegmészárlás ellen — minden olyan akció ellen, amely az emberi jogokat sérti. Követeljük a demokratikus, ha­zafias mozgalom elismerését, a kínai események igazságos ki­vizsgálását, a brutalitásért fele­lősek azonnali lemondását és törvény előtti felelősségre voná­sát, az áldozatok neveit meg­örökítő emlékmű felállítását a Tienanmen téren — mondják. A tömeg ezután egyperces néma tisztelettel adózik az áldozatok emlékének. A tömeg kiált: de­mokráciát, demokráciát! Egy Fi­deszes szónok: ki kell monda­nunk, nem a rendszerben van a hiba, a rendszer a hiba é­s élénk helyeslés, majd fajulás, fütty. Rockenbauer Zoltán, a Fidesztől felolvassa a kínai nagykövetnek címzett petíciót: ... A világ borzadva tekint Kí­nára."... bennünket megrázott, ahogy az önök vezetésének kon­­zervatív, militarista szárnya ma­gához ragadta a hatalmat. .. . . . belelövetett a békés tömegbe, az önök arctalan vezetése ... mil­liók követelik szerte a világon az erőszak azonnali beszünteté­sét, mi is ezt tesszük. Szerte az országban aláírásokat is gyűj­töttek — mondja — egyeteme­ken, a MÁV-nál. Elindul a kö­­vetségi bejárat felé, két perc és kijön: a követségi első titkár át­vette a petíciót. Szilágyi Sán­dor (SZDSZ) beszél: június 16-a kapcsán az egypártrendszerű kommunista diktatúráról. Ez a mi osztályrészünk, hogy gyá­szolunk, temetünk, s hogy meg­bocsátunk — mondja De nem , felejtünk! — hangzik el; — el­szabaduló indulatok, ütemes ki­áltások ... Két tacepaót magasra emelnek untalan. Egyiken: „S dü­nnyögj egy új mesét, fasiszta kommu­nizmusét ... — 1936, József At­tila", a másikon: „1953 Berlin, 1956 Budapest, 1968 Prága, 1981 Varsó, 1989 Tbiliszi és 1989 Pe­king" feliratok. 1989. június 7-én délután Budapesten. Ez is Magyarország. Szabad or­szágban szabad emberek azt csi­nálnak, amit szabad — s ez nemrégen még vicc volt. S még valami: bő egy hét múlva, június 16-án várható Nagy Imre és tár­sai temetése. Ott nem kétezer, hanem legalább kettőszázezer ember jön össze. Csak ajánlható a higgadtság, a nyugalom. Mi Európában vagyunk. Remélem. — lovas — Riport egy alternatív tüntetésről Budapesten Pekingért... Franko Tibor: Behívattak Egy megnyomorított szakma tünetei k­­eserű érzéseket kavar a recenzensben Franko Tibor most megjelent Behívattak című interjúkötete. Újságíró — a Magyar Hír­lap főm­un­ka­társa — beszélget benne újság­írókkal. S a tizennégy interjú elolvasása után összeáll egy kép, amely voltaképpen nem más, mint egy letűnni látszó, megbukott és meg­utált hatalmi struktúra leképeződése abban a beltenyészetben, amit úgy hívnak, hogy magyar sajtó. Mert miről is szól ez a kötet? Behívatások­­ról, telefonokról, letiltásokról, kirúgásokról, meghurcolásokról. Miknek többnyire olyan újságírók, szerkesztők voltak a szenvedő ala­nyai, áldozatai, akik nem akartak mást, csu­pán szakmájukat művelni, látni és láttatni, tényeket, gondolatokat közölni, ne adj’ isten, hamis dogmákkal, avagy a sikerpropaganda kalandoraival vitába szállni. Na már most, az nyilvánvaló: ez nem egy­személyes műfaj. Aki — teszem azt — érde­keket sérteni akar, számoljon a sértettekkel is, s ne csodálkozzon azon, hogy azok is „ütni” akarnak. A kérdés csak az: mi vagy ki dönti el, hogy kinek van igaza, s ki ki győzet meg vagy le? S itt már látni kell: nem egyenlő erők, nem tények és érvek küzdöttek meg itt. Ennek csupán egyetlen vetülete: az önámító hatalom és annak megszemélyesítői, legköz­vetlenebbül az agitáció és propaganda resz­­szortosai egy pillanatig nem tekintették ve­lük egyenrangú félnek a sajtót; szolgálóleány­ként, még inkább prostituáltként kezelték, akit kényük-kedvük szerint kéjjel lehet meg­hágni. Hívhatjuk ezt a fölállást akárhogy. Hív­hatjuk kézivezérlésnek is. Tudjuk most is, tudtuk akkor is: nagy átvágás ez az egész. Az összekacsintások, a kézszéttárások, a föl­felé mutogatások, az „én is tudom, te is tudod, hát most mit lehet csinálni” cinkos összeját­szásai, a tehetetlenségből fakadó megalkuvá­sok és önmarcangolások , mind, mind egy megnyomorított szakma tünetei. Hegyi Béla, a Vigilia kirúgott főszerkesz­tője így fogalmaz a kötetben: „Felelősségük, úgy érzem, csak az igazán szabad emberek­nek van. Kérdés, hogy mi szabad emberek és szabad újságírók voltunk-e. Mi csak a kis le­hetőségekkel élhettünk. Felelősségről csak jogállamban és szabad emberek közösségé­ben beszélhetünk. Ahol nincs jogállam, ahol például kirúghatnak bennünket, ahol nem tu­dom érvényesíteni az írói,, újságírói jogai­mat, mert egyszerűen nincsenek, ott tehetet­len vagyok, ott a felelősség az enyém.” Hiát, erről van szó.. . Mindazonáltal a recen­­­­­­zens megemeli a kalapját azok előtt, akik a kis lehetőségekkel legalább élni próbáltak, s felelősséget éreztek — ha az nem is volt az övék — legalább önmaguk előtt. S Franka Tibor interjúalanyai elmondják, hogy mind­ez milyen kalandokkal járt. — bánki — TUDÓSÍTÁSOK Magyar Hírlap Straub F. Brúnó a „régi" Isztambulban Kiküldött tudósítónk jelenti: Straub F. Brúnó, az Elnöki Ta­nács elnökének tegnapi törökor­szági programja az isztambuli történelmi nevezetességekkel va­ló ismerkedéssel folytatódott. A magyar államfő először — saját kérésére — megtekintette a bi­zánci kori Kartye templomot. Az épület a Hagia Sophián kívül Isz­tambul, az egykori Konstantiná­poly egyik legrégibb, a bizánci korból maradt történelmi épülete. Néhány évvel ezelőtt a török állam rendbehozatta a templo­mot és környékét, és azóta szin­te minden útikönyvben szerepel. A templomlátogatás után Straub F. Brúnó a város történelmi köz­pontjába hajtatott. Először az Iszlám Török Múzeumot kereste fel. A történelmi környezetben el­helyezett emlékek a Szeldzsuk korig visszamenőleg páratlan ér­tékű, összefoglaló anyagot nyúj­tanak a török nép történelméből. Itt láthatók a klasszikus török koránok, a XIII. századból szár­mazó, eredeti arab írásos feljegy­zések. Ugyancsak helyet kaptak a török népművészetre oly jellem­ző szőnyegek, gyöngyház- és fabe­­rakásos használati tárgyak. A tárlókban miniatűrök és az Írás­sal kapcsolatos, művészien kidol­gozott kézi eszközök láthatók. Ezt követően Straub F. Brúnó a közelben lévő Kék Mecsetet és a páratlan építészeti ritkaságot, a Hagia Sophiát tekintette meg. Ez utóbbi 534 és 1453 között temp­lomként funkcionált, majd ezt követően 482 évig dzsámiként működött. 1935-től múzeum. Az Elnöki Tanács elnöke Isz­tambuli történelmi sétáján felke­reste a Topkapi Múzeumot, ame­lyet 1453-ban II. Mehmed szul­tán alapított, és eredeti funkció­ját tekintve a szultánok lakhe­lyéül szolgált. Ma múzeumként fogadja a világ minden tájáról idesereglő látogatókat; porcelán és dísz­tárgy gyűjteménye felbe­csülhetetlen értéket képvisel. A látogatás közben a Topkapi Mú­zeum területén a tartományi kor­mányzó ebédet adott Straub F. Brúnó tiszteletére. Az ebéd után a magyar államfő és kísérete a Dolmabahce palotába látogatott el. A hatalmas épületkomplexum 1854-ben készült el, és születését elsősorban a nyugati befolyásnak köszönheti. Itt található az a te­rem is, ahol Kemál Atatürk isz­tambuli látogatásai során dolgo­zott, és az a hálószoba is, amely­ben a modern Törökország meg­alapító elhunyt. Azóta a terem érintetlen, az ágyat selyemből szőtt török nemzeti lobogó takar­ja. Az est folyamán Straub F­erú­nc a Boszporuszon hajókirándu­láson vett részt. A mai napon a magyar államfő a Tekirdagban (Rodostóban) lévő Rákóczi Em­lékházat keresi fel, és koszorút helyez el az épület falán. G. Fehér Péter Hozzászólás a Dudás-ügyhöz Május 31-i számunkban Mi történt 1956 október 26-án Mosonma­­gvaróvárott? címmel munkatársunk riportját közöltük a tragikus és 105 áldozatot követelő sortűz körülményeiről és abban Dudás István határőr parancsnok szerepéről. Írásunk és maga az ügy indulatokat kavart. Több, riportunkkal egyetértő, illetve azt elmarasztaló cikk érkezett szerkesztőségünkbe, egyebek közt az ügyben személy sze­rint is érintettektől. A korrektség úgy kívánja, hogy olyan vélemény­nek is hangot adjunk, amely másként látja a történteket és Dudás személyét, mint lapunk munkatársa. Lel­ki­ismeret-vizsgá­la­tot tartot­tam Többször újraolvastam A tanúk felelőssége című cikkemet, hogy átgondoljam: valós okot szolgáltattam-e Lengyel András Györgynek a velem kapcsolatos megjegyzéseire (Magyar Hírlap, 1989. május 31)... Kollégám Mi történt 1956. október 26-án Mo­sonmagyaróváron? című írása igyekszik összegezni az utóbbi időben érthetően nagy vihart ka­vart, 33 évvel ezelőtti tragikus és fájdalmas eseménnyel kapcso­latos ismereteit. Nem kételkedem szándékában, hogy a végső tisz­tázáshoz szeretne hozzájárulni. Azt sem vonom kétségbe, hogy — habár, mint írja, bármi állí­táshoz „nem rendelkezik elegendő bizonyítékkal" —, nem csupán szabad, hanem kötelező is kétel­kednie. (Közbevetőleg pontosít­­sunk: a sortűz és Dudás István ügyében Lengyel nem csupán ele­gendő, de semmiféle bizonyíték­kal nem rendelkezik Miként több más állítása sem tűnik cáfolha­tatlannak.) Gondolom nekem is megadatik a jog kételkedni pél­dául abban, hogy fent elismert szándékának megvalósításához eléggé megfontolt és tárgyilagos módszert választott volna. Külö­nösen azért, mert kételyeinek megfogalmazása, néhány hangsú­lyos kommentáló mondata félel­mem szerint inkább alkalmas hangulatkeltésre, mintsem az in­dulatok megfékezésére, a meg­nyugtató tisztázásra. Másrészt kol­légám, aki egyik riportalanyának nyilatkozatában „csúsztatásokat" vélt felfedezni, éppenséggel nem óvja meg magát a „csúsztatástól" az én cikkemmel kapcsolatban miközben mellőzi az írás lényegi mondanivalóját. Miután Lengyel kolléga ügyészi vizsgálatot reklamál (helyesen, hiszen tartozunk ezzel a moson­magyaróvári áldozatok emléké­nek, továbbá a város közvéle­ményének joga, s a határőrség­nek is érdeke — gondolom, óhaja is —, hogy pártatlan, prekoncep­ció nélküli fórum tisztázza a mo­sonmagyaróvári dráma, a sortűz és a lincsek­­ minden körülmé­nyét, hogy a tényeket teljessé­gükben és összefüggésükben is­merhessük meg), a továbbiakban nekem címzett megjegyzéseket tesz. 1. A rádióban — írja „ .. . Vaj­da Károly volt határőrtisztnek — Dudás egykori beosztottjának és közvetett állítások szerint harago­sának — május 14-én ismertetett levele számos tárgyi tévedést tar­talmaz, ami alkalmat adott az „ellenoffenzívára”. Például ... Itt álljunk meg egy pillanat­ra. Miért kap nyomban pejoratív minősítést ha valaki más megkö­zelítésben nyúl egy témához? A sajtószabadság nem bírná el több­féle verzió mérlegelését? Miért ellenoffenzíva, ha engem — s a Tanúk felelőssége című cikkemet közlő Határőr újságot — az a tö­rekvés vezérel, hogy soha többé ne elégedjünk meg féligazságok­kal, s a régi koncepciókat ne újakkal helyettesítsük. Éppen azért írtam meg a szóban forgó cikket, mert aggódom. Manapság számos hézagpótló információhoz jutunk 1956-ról is, képünk egyre teljesebb lesz, ám sok olyan cik­ket, visszaemlékezést is publi­kálnak, amelyeket a történész nem kezelhet kritika nélkül. Ezek is, valamint a még élő tanúk val­lomásai is gyakran egyoldalúak, sok bennük a jóhiszemű tévedés és pontatlanság, előfordul a ko­póemlékezet miatti torzítás, s az ónos érdekű elfogultság is. Kel­lő óvatossággal kell tehát kezelni a valóságnak csupán egy-egy sze­letét megélt szemtanúknak, az események ilyen vagy olyan rész­vevőjének, vagy a kizárólag hal­lomás alapján szólóknak az elbe­széléseit. Ellenkező esetben a lai­kus, a közvetlen élményeket nem szerzett fiatalember védtelen ma­rad a torzításokkal szemben, s tények helyett érzelmi, indulati elemek befolyásolják. Rendkívül nagy tehát a közvélemény elé lé­pő tanúk felelőssége, hogy a ré­gi mítoszok helyett ne új míto­szok uralják életünket, rendező­elvnek csakis az immár cáfolha­tatlan történelmi igazságot fogad­juk el. Ez kívánatos a mosonma­gyaróvári sortűz esetében is. Úgy gondolom, ez nem tekinthető el­­lenoffenzívának. 2. Tovább idézem Lengyel kol­légát: „Például a Határőr című lap legutóbbi számában Horváth J. Ferenc misét is mond a meg­lincselt tisztekért ám könnyet sem ejt a vérengzés 105 halálos áldozatáért, köztük kicsiny gyer­mekekért, akik utcai játszadozást követően csatlakoztak a demonst­rációhoz." Ami a misét illeti, nem érzem ízléses és korrekt interpretálás­nak. Cikkemben elsősorban a tra­gédiához vezető előzményeknek azt a menetét vázoltam, amelyet én ismertem meg, s amely lénye­ges pontokon eltér a Vasárnapi Újságban szerepelt tanú verzió­jától. Mindazonáltal nem vindi­káltam magamnak az utolsó szó jogát, hanem ezt írtam: „A tör­ténész ellenőrizheti, hogy melyik verzió igaz." A három tiszt meg­­lincselését pedig összesen kilenc sorban tárgyaltam: 3-3 tényszerű jutott egynek-egynek. Ez lenne a mise? A könnyekről szólva: elő­ször is leírtam, nem igaz, hogy a sortűz áldozatairól senki sem beszél: az 1956-os tragédia sok ár­tatlan életet követelt, s vala­mennyi emlékét őrizzük. Másrészt ma — sokakkal egyetértve — a vádaskodásoktól mentes, őszinte tisztázást látom fő feladatunknak. 3. Lengyel „Érvei igazolására az 1956 utáni — nyilvánvalóan koncepciós jellegű — eljárás állí­tólagos bizonyítékait használja." Tévedés. Én nem igazoltam semmit. Nem a saját érveimet so­roltam, hiszen kérdésfeltevésem ez volt: „A per nyilvánossága előtt a vádlottak vallomásából milyen kép alakult ki?" Azt so­roltam amit az 1957-es győri bí­rósági tárgyaláson tőlük hallot­tam A tanúkra nem is hivatkoz­tam meg arra sem, hogy 1957 és 1960 között (mivel a dráma rendkívüli módon izgatott, s sze­rettem volna a számomra is ho­mályos részleteket feltárni), leg­alább harminc mosonmagyaróvá­ri emberrel beszéltem. A történ­tekről legalább nyolc variációt hallottam. Akkor tanultam meg, hogy nem perdöntő, miként látta egy-egy ember a maga szemszö­géből az eseményeket. Ezért nem tartom ma sem perdöntőnek, ha valaki, megrendülésemet kiváltva ugyan, de mégis csak bizonyíté­kok nélkül, pusztán emlékezeté­­re hagyatkozva állít valamit, s ami az 1957-es per jellegét illeti, gondolom, azt egy arra illetékes fórum majd megítéli. 4. Lengyel: „Kitetszik: nyugal­mat és megfontoltságot várt vol­na azoktól az ember­ektől, akik gyermekeiket, szüleiket vérben látták fetrengeni az AVH lakta­nyája előtt." Tévedés. Nyugalmat és meg­fontoltságot nem csupán a tanúk­tól, akik nyilvánosság elé lépnek, hanem magunktól, mindany­­nyiunktól várok. Ehhez — egye­bek között — az szükséges, hogy a közvélemény, s természetesen a közvélemény legnagyobb hatású alakítói: a sajtó, a televízió és a rádió munkatársai tiszteljék a törvényesség legalapvetőbb elvét — az ártatla­nság vélelmét. Akik­nek a bűnösségét nem bizonyí­tották — arról se hangulatkeltés­sel, se hitelrontással, se célzások­kal ne sugalmazzanak semmi olyasmit, ami előre feltételezné a bűnt. Cáfolhatatlan bizonyíté­kokra van szükség, ítélet, a bíró­ságé éppen úgy, mint a közvéle­ményé, ennek alapján születhet meg igazságosan Minden más esetben újabb koncepciós perek előtt nyitják meg a lehetőséget. Az esélyt. Esetleg a szándékok el­lenére. Horváth J. Ferenc Az MSZMP mosonmagyaróvári bizottsága elítélte az 1956-os sor­­tüzet. Az MSZMP Mosonmagyaróvári Városi Bizottsága szerdán tartott ülésén foglalkozott az 1956 októ­ber 26-i eseményekkel, közöttük a helyi határőrlaktanyánál eldör­dült sortűzzel. A városi pártbizottság elítélte a megállapítása szerint védtelen tömegre leadott sortüzet, s hatá­rozata szerint az ott és az ezzel összefüggő események következ­tében életüket vesztetteket áldo­zatoknak tekinti Az áldozatok számára erkölcsi elégtételt kíván nyújtani azzal, hogy a Magyar Demokrata Fórum helyi szerveze­tével, a Városvédő Egyesülettel közösen emlékmű felállítását kez­deményezi közadakozásból. Amennyiben a kutatások során egyértelműen kiderül, hogy a tra­gikus eseményekért felelősség terheli Dudás István volt lakta­­tya parancsnokot, akkor a párt­bizottság kéri politikai és erköl­csi felelősségre vonását, az MSZMP soraiból való kizárását és kitüntetéseinek visszavonását. (MTI)

Next