Magyar Hírlap, 1989. július (22. évfolyam, 152-177. szám)

1989-07-08 / 158. szám

Schöner Alfréd főrabbi: „A külső és belső békesség zenei üzenete" Kimagasló kántor­művészek küldetése E hét egyik kimagasló hazai kulturális eseménye volt az a kántorhangverseny, amit a fő­városban két helyszínen és Pé­csett rendeztek. Schöner Alfréd főrabbit, országgyűlési képvi­selőt kértük meg, hogy értékel­je ezt a nem mindennapi, és a kultúra, a művészet határain messze túlmutató jelentőségű eseményt. — Főrabbi úr! Hogyan jött létre ez a hangverseny? _ A Gila és Haim Wiener Alapítvány, amely egyesült ál­lamokbeli szervezet, a kántor­művészet támogatására jött létre mintegy tíz évvel ezelőtt. Ez az alapítvány vállalja ma­gára a támogatások anyagi oroszlánrészét, de szponzorokat is keres és talál persze. Mint például a New York-i Park East Synagogue kiemelkedő jelentő­ségű főrabbiját, Arthur Schnei­­ert, aki Bécsben született, de az Anschluss után Magyaror­szágra menekült és a budapesti zsidó gimnáziumban tanult (két éve az ELTE díszdoktorává avatták). — Mi a célja a Wiener Ala­pítványnak? — Kettős célja van. Egyrészt pedagógiai. Másrészt a zene összekötő erejében bízva sze­retnék egymáshoz közelebb hozni a különböző világrésze­ken található zsidókat, a kü­lönböző világnézetű vagy gon­dolkodású embereket. Ezt Mo­ses Rosen, Románia főrabbija úgy fejezte ki a bukaresti kán­torhangverseny után, hogy mindenekelőtt a Tóra, tehát Mózes öt könyve képes össze­kötni az azonosan gondolkodó embereket, de mikor részt vett egy ilyen koncerten, meg kel­lett győződnie arról, hogy bi­zony a zsidó liturgiai zenének is van vagy lehet ilyen össze­kötő szerepe. Két esztendővel ezelőtt jöttek először kántorok Magyarországra: három kántor adott hangversenyt Budapes­ten, Miskolcon és Debrecenben. Akkor meghitt, közvetlen ba­rátság alakult ki Haim Wiener úr és köztem. Megragadtam az alkalmat, hogy ezt a kapcsola­tot sok szempontból tovább építsem, mind hazai, mind nemzetközi vonatkozásban. Felvetettem neki, hogy talán érdemes lenne Kelet-Európa más országaiba is betörni ezzel a művészeti ággal, amely a zsi­dóságon kívül általában nem ismert. Bizonyára ez is segítet­te őt abban, hogy felvegye Moszkvával a kapcsolatot és koncerteket adhassanak a Szovjetunióban. Az idei kon­certkörút is Moszkvában kez­dődött, majd Leningrádban és Odesszában folytatódott, rend­kívüli sikerrel. Meg kell mon­danom, hogy azok a kántorok, akiknek művészetét a magyar közönség is élvezhette, a világ leghíresebb kántorai közé tar­toznak. Mindhárom magyar koncertnek más és más hangu­lata volt, hiszen a Vigadóban rendezett hangverseny olyan gondolatot akart kifejezni, hogy a világi enteriőrbe hogyan illik bele a kántorművészet. A Dohány utcai főzsinagógában rendezett koncert vallási kör­nyezetbe volt komponálva, akárcsak a gyönyörű, in­takt pécsi zsinagógában rende­zett hangverseny, amely külön misszió volt abban az értelem­ben, hogy a pécsi zsidóság nagyobb része elpusztult a má­sodik világháborúban. — Mi adja a kántorhang­versenyek jelentőségét, sú­lyát? — Elsősorban az, hogy a kántorművészet kelet-európai indíttatású, jelentős részben XVII—XVIII—XIX. századi dallamokkal, amelyeket a mo­dern kori kántorművészek sa­ját érzelmeikkel és gondolata­ikkal gazdagítanak. Ezeket az ősi imákat, amelyeknek a nyel­vét a laikus hívők ma már túl­nyomó többségükben nem is­merik és nem is értik, zenéjük­kel, dallamaiknak nemzetközi, nemzetek fölötti jellegével át­ívelnek a mutatkozó akadályok fölött. így érteni lehet a zenei üzenetet, amelynek központi gondolata a béke keresése, az ember belső békéje és a világ békessége, ahogy mi, hivő em­berek ezt valljuk és tanítjuk. — Mi a kántorhangverseny másik fontos jelentősége? — Tel-Avivban létrehoztak egy kántorképző főiskolát. Azért van rá szükség, mert a holocaust után Kelet-Európá­­ból, az egykori nagy zsidó köz­pontokból az életben maradt kántorok jelentős része Izraelbe vándorolt. Zenei vonatkozásban egy addig sohasem látott kin­csestár gyűlt össze ott. Később azonban a diaszpórában élő nagy közösségek elvonzották a világ négy tája felé ezeket a kiváló kántorokat, úgyhogy ma Tel-Avivban mintegy 850 zsi­nagóga működik, de mindössze háromnak van önálló kántora. Ugyanakkor Európában és az Egyesült Államokban is „hi­ánycikk” a kántor. A kántor­­művészet végül is egy különle­ges ága a zsidó zeneművészet­­nek, amely nélkül a zsidó litur­gia elképzelhetetlen. A kántor­­képző főiskolának tehát az utánpótlás képzése a feladata. A magyarországi koncertút te­hát ilyen értelemben is komoly misszió. S ha már küldetésről esik szó, akkor össze kell kap­csolni a Dohány utcai zsi­nagóga rekonstrukciójával. Wiener úr, aki a koncertkörút hatalmas anyagi áldozatát vál­lalta, azért tette ezt, hogy így, a maga eszközeivel segítse a rekonstrukciót, hogy hozzájá­ruljon anyagi és erkölcsi érte­lemben egyaránt. Videofelvé­tel készült a zsinagógai kon­­centről, valamint a zsinagóga állapotáról, s ezt a felvételt a világ 850 zsidó közösségének küldi el azzal a kísérő levéllel, kérve e közösségeket: segítse­nek hozzá minket a rekonst­rukció befejezéséhez. — A kulturális és finan­ciális jelentőségen túl mi­lyen további, feltételezhető­en magyar—amerikai—izrae­li kapcsolatok erősítését szol­gálta e hangversenysorozat? — Budapest az utóbbi évek­beli komoly kongresszusi világ­­központtá vált. Azt javasoltam Wiener úrnak, hogy főváro­sunk legyen a kántorművészet egyik gócpontja is, s kértem, segítse ezt elő. Erre több lehe­tőségünk van. Már a jövő évi, 1990-es Tavaszi Fesztivál prog­ramjába be fog ékelődni a Gila és Haim Wiener Alapítvány programja. Ezen túl rendszere­sen küldenek hozzánk kántoro­kat. Javasoltuk, hogy próbál­junk meg 2—3 évenként nem­zetközi kántorfesztiválokat szervezni Budapesten, s ennek fontos idegenforgalmi jelentő­sége van. Az 1995-ös, Bécs— Budapest világkiállítással egy időben kántor-világtalálkozót lehetne szervezni, s ez szerve­sen beleillene a tervezett kul­turális programokba. — Beszélhetünk- e a sze­mélyes, emberek közti kap­csolatok erősödéséről is? — Feltétlenül. Úgy gondo­lom, hogy napjaink egyik leg­nagyobb problémája: nem is­merjük kellőképpen egymást. Nemcsak egyik ország, egyik nép a másikat, hanem gyakran azt az embert sem, aki mellet­tünk áll, mellettünk él. Meg­győződésem, hogy a liturgias zene is alkalmas e feloldhatat­lannak látszó probléma vala­melyes megoldására. Nem vé­letlen, hogy a Dohány utcai zsi­nagógában tartott kántorkon­certen a magyar társadalmi élet három kiemelkedő képvi­selője (Straub F. Brúnó állam­elnök, Szűrös Mátyás, az Or­szággyűlés elnöke és Jakab Ró­­bertné, az Országgyűlés alelnö­­ke) mellett az első hívó szóra eljöttek a magyar történelmi egyházak, valamint a szabad­­egyházak magasan kvalifikált képviselői, s rajtuk kívül a ha­zai tudományos és művészeti élet jelesei; igen sokan megje­lentek a Budapesten akkredi­tált diplomaták közül, s jó ér­zés volt látni, hogy egymás mellett ül például a kántormű­vészet iránt érdeklődő csehszlo­vák nagykövet és az olasz kul­turális attasé. — Ennek szinte már poli­tikai jelentősége van, nem? — A Gila és Haim Wiener Alapítvány azt mondja, hogy ők nem politizálnak, ők művé­szettel foglalkoznak. Azt mond­ják, hogy számukra az a poli­tika, hogy bemutassák: mit tu­dott adni Közép-Kelet-Európa az egész világnak és ezen belül a világ zsidóságának. S hogy a világ bármely országában élő kántorok hogyan tudják ezt a gondolatot továbbfejleszteni, s mintegy főhajtással tisztelegje­nek azok előtt, akik itt eresztet­tek gyökeret, ebben az ország­ban. Még ha a kántorok nem értékelik is diplomáciai külde­tésnek az ő missziójukat, tevé­kenységük mégis beleillik abba az újonnan kialakult fogalom­körbe, amit mostanában népi diplomáciának neveznek. Kü­lön kiemelve kell szólnom a nálunk járt kántorművészek közül a magyar származású Moshe Sternről, akit a világ el­ső számú kántoraként tartanak számon; ő Stern Róbertként Budapesten született és gyer­mekfejjel szenvedte végig a háborút, 14 évesen vándorolt ki Izraelbe, s még ma is úgy beszél magyarul, mintha az el­múlt 45 évben itt élt volna, árad belőle a pesti humor és büszkén vállalja kettős gyöke­rét, magyarságát és zsidóságát. KENESSEI ANDRÁS MTI Fotó: Manek Attila KULTÚRA - MŰVÉSZET . Megnyílt a moszkvai filmfesztivál Verseny­filmünk rendezője: Janc­só Miklós Moszkvai tudósítónktól: •Pénteken este megnyílt az idei moszkvai filmfesztivál. A hivatalos program jóval szű­­kebb, mint a korábbi időszak­ban. Két okból is. Először is a dokumentumfilmek és a tévé­filmek fesztiválját korábban megtartották Moszkvában, il­letve Leningrádban. A másik ok pedig az, hogy a verseny­filmek bemutatóján mindössze húsz alkotást vetítenek. Annál gazdagabbnak ígérke­zik a nemhivatalos program. A nemhivatalos- és közön­ségvetítések, a szakmai viták, filmklubok programjaira az egész város hivatalos, s mint­egy kétszáz külföldi vendéget várnak. A nemhivatalosan be­mutatott filmek listáján két­száz alkotás szerepel. A hivatásos filmművészek nemrégiben felavatott klubjá­ban, ahol az érdeklődők is be­bocsátást nyerhetnek, szakmai és politikai vitákat rendeznek, egészen a késő éjjeli órákig. A filmklub július 18-ig, a fesztivál végéig a nemzetközi filmélet központja lesz. A zsűri elnöke Andrej Wajda. A magyar versenyfilm: Jancsó Miklós Jézus Krisztus horosz­kópja című alkotása lesz. NSL Magyar Hírlap A szép Georges Lia élne, most talán a Szent ** István körúton sétáltatná a kutyáját, elegáns mozdulattal csókolna kezet, zsebében egy pakli Gitanes vagy Gauloise. Ha élne most lenne hetvenöt éves az, akit Párizsban úgy hívtak, „a szép Szekeres". Amikor 1965-ben megismer­tem, már tizenegy éve volt szabadlábon és néhány éve lát­ta el az Európa Kiadó irodal­mi vezetői posztját. Mindig úgy éreztem, hogy ott csak „gomb­focizik”. 1973-ban a temetésén tudtam meg, hogy ő is világ­válogatott. No, nem futballpá­­lyán. Az adatok szintjén. Szekeres György, az első világháború ki­törése előtt néhány nappal szü­letett Losoncon, amely később Csehszlovákiához került. A szü­lői háznak már diák korában hátat fordít, s a szlovákiai bal­oldali mozgalomhoz csatlakozik. Tudósítója a Magyar Nap című napilapnak, munkatársa a Gaál Gábor által szerkesztett Korunknak. Majd másfél évti­zed Párizsban. Feleséget talál, barátokra lel. Kitör a háború. Alapítója lesz annak a mozgalomnak, amely Liberation Sud néven a francia történelem dicsőségtáb­láján szerepel, ő szervezte és irányította a külföldi bevándor­lók ellenállási akcióit is. A há­ború után Ellenállási Érem és Pálmákkal ékesített Hadike­reszt. A Becsületrend lovagi cí­mének átvétele helyett sürgő­sen hazautazik Magyarország­ra, és a Szabad Nép munka­társa lesz. Ezután diplomáciai szolgálat Rómában, ahonnan a Rajk-per előkészületei idején visszarendelik. Nem jön. Egyik hivatalos beadványából idézem: „1950 márciusában nem tértem haza, mert a Rajk-ügy légköré­ben — mint utólag kiderült, joggal — az volt a benyomá­som, hogy a hozzám hasonló helyzetben lévő emberekkel méltatlan játékot űznek . .. 1950 őszén hazajöttem, mert még ennél, s a rám váró sors­nál is elviselhetetlenebbnek éreztem, hogy a népi demok­ráciával szemben ellenséges nyilatkozatokkal vagy cseleke­detekkel vásároljam meg sze­mélyes biztonságomat." Rómá­ból ugyanis Párizsba utazott, ahol egykori barátai és elvtár­sai, olyanok, mint Roger Vail­­land, Jorge Semprun és mások árulónak vélik, mert elhagyta a posztot, ahová a magyar párt állította. A francia katonai el­hárítás információkért cserébe kínálta a menedékjogot. Szeke­res nem kötött alkut k­itoloncolják a francia ellen­­állás hősét, a magyar ható­ságok kezére kerül. Négy év börtön következik, 1954-ben szabadul. Segédmunkás, ágyra­­járó, álnéven fordít. Élete 1960- ban konszolidálódik, állást kap az Európa Könyvkiadónál, ahol később irodalmi vezető lesz. Újra nősül, váltás öltönnyel és garzonlakással rendelkezik. Tá­vol a politikától, közel az Iro­dalomhoz. 1973-ban hal meg, hirtelen. Állva. S mi maradt utána? Lefordí­tott művek sora, naplóbejegy­zések, Bécsben, Párizsban és Prágában És legenda egy úri­emberről aki szenvedéseiről nem beszél, még akkor sem, ha nem urakkal volt dolga. VBK ­ Beszélgetés Donáth László lelkésszel A kétségbeesés hite A Temetésen, amit már csak így fogunk emlegetni, mind­annyian tudjuk hogy Nagy Imre és sorstársainak temeté­séről van szó, Donáth László evangélikus lelkész búcsúz­tatta az egyházi szertartáson Maléter Pált. Donáth László, Donáth Ferenc harmincnégy éves fia, egyike a „snagovi gyerekeknek”. Egy azok közül, akik a jugoszláv követség elől indultak 1956-ban a kétéves „társasutazásra”. — Az ön édesapja, Donáth Ferenc, kommunista-zsidó em­ber volt. Édesanyja, Bozóky Éva híres szász evangélikus csa­lád sarja, ön gyakran vesz részt zsidó—keresztény párbeszéde­ken, szertartásokon. Maléter Pált búcsúztatva elmondta, hogy ő kommunista is volt. Igen szép beszédében a főhang­­súly nem­ ezen volt, de mégis­csak kimondta. A kommuniz­mus szerintem a hit egyik faj­tája. Egyháza — mint más egyház is a történelem során — megerőszakolta az eszmét, és gyilkolt a nevében. Maradjunk a hitnél. Honnan tanulta, mi­ből meríti? — Apám történetéből. Saját történetemből. Apáménál na­gyobb hitet senkiben sem ta­láltam Mert az a hit, amiben én „dolgozom”, Pál apostol, Ágoston, Luther vonalán halad. A hit, amelybe a kétely, a két­ség, a teljes tagadásig való két­ségbeesés is benne foglaltatik. Jeremiás és Jób hite. Jób a szenvedés kérdéseit leplezi le. Apám szembe tudott fordulni azzal a hittel, azzal az „egy­házzal", amire csak az egész életét tette fel. De Jóbon ke­resztül értem meg saját maga­­­kat is. Mint említette, felemás családból származom. És nem tudom helyretenni nagybátyám halálát, akit a nyilasok öltek meg. S nem tudom feldolgozni nagyszüleim, apám, anyám, fi­vérem szenvedéseit, öt, akit félévesen elvisznek, anyám há­rom és fél évesen kapja visz­­sza. És az öcsém, ő Bukarest­ben született — e felejthetet­len társasutazáson — s mai napig nincs a helyén. Nincs bo­csánat arra, hogy valakit már méhen belül olyan életre kény­­szerítettek, ami sosem fog rá­­illeni. Amit Jób úgy vet fel, hogy hihető-e Isten igazságossága, az emberi szenvedés láttán, ez az a pont, ahonnan elindulok. S erre egyetlen hiteles válasz van: Jézusé Aki magára veszi a szenvedést. Mert a szenve­désben felismeri Isten jelenva­lóságát. Túl vagyok már azon, hogy bosszúért kiáltsak, túl va­gyok azon, hogy higgyek ab­ban, lesz még igazságos társa­dalom. De azt tudom, a hit az egyetlen, ami az embert töké­letes fordulatokra kényszerít­heti, képesítheti. Együttérzek, együtt éreztem apámmal. Érzé­keny ember vagyok, talán azért is, mert nem látok egyik sze­memre. És ezért többet kell meglátnom. Megértettem, meg­láttam apám tökéletes belső fordulatát, ahogy leszámolt sa­ját bolsevik múltjával. Apám temetésén 1986-ban Újhelyi Szilárd, Csoóri Sándor, Mécs Imre, Kis János és Hegedűs László beszélt. Mindegyik azt mondta a számukra adatott politikai örökségről, hogy egységüket meg kell őrizni. S nem telt el egy esztendő, és út­jaik fájdalmasan szétváltak. Apám koporsójánál még azt mondták: lehetetlen, hogy egy­más ellen forduljanak Apám annak idején óvott at­tól, hogy pap legyek. Jól is­mert, tudta, szeretem ruhában, nőben, tájban, szivarban a szé­pet meg a jót. Tudta, engem csak a teológia tudománya iz­gat, és nehezen leszek szabá­lyos egyházfi. Azt mondta, hogy ebben az országban, meg­terhelve egy olyan történettel, amilyen az enyém, bilincset ci­pelek magamon. S ha az egy­ház szolgálatába lépek, kettős bilincset hordozok majd. Ezt ak­kor mondta, meg 1974-ben, ami­kor elhatározásom megszüle­tett. Halála előtt pedig ezt­ maradj ebben az országban, és ne hagyd el egyházadat. Az el­telt tizenkét év alatt, mikor is én elég sokat szenvedtem, mert nehezen fogadtak be — mert ezzel a komplikált hitemmel nehezen is vagyok befogadható —, nos, ez alatt a tizenkét év alatt apám megérezte, hogy hol a helyem. S amit mondott, életre szóló útmutatás. S bár neki semmi köze nem volt az én liturgiámhoz, amikor csak lehetett, eljött, meghallgatta prédikációimat, mi több, elhoz­ta magával Rajk Júliát, Halda Alizt, és Haraszti Marikát is. — Hogyan készült a június 16-i temetésre? — Mindenképpen részt akar­tam venni, de némán. A szóból élek, a szó által élek, de vég­ső helyzetekben be akarom fog­ni a számat. Csak a csöndet ér­zem hitelesnek. — De június 16-a az ön édes­apjának temetését is jelentette. — Igen. Ezt akartam monda­ni ... — Végül is Maléter Pálné Gyenes Judit kérésének enge­delmeskedett akkor, amikor a csend helyett mégis a beszédet választotta? — Gyenes Judit igazi keresz­tény. Nem egyszerűen tradíció­ból. Igazi keresztény mindan­nak ellenére, ami vele megtör­tént. Mert nem képes nem hin­ni. _ Őrzök egy képet magam­ban. Ember Judit forgatott a 301-es parcellában, filmezte az exhumálást. A kép: Nemeskéri professzor hátulról megfogja Maléter Pál koponyáját, vissza­­igazítja a leesni akaró alsó áll­kapcsot, majd odamutatja Gye­­nes Juditnak. Es­ő asszonyt szeretettel, szerelemmel néz rá a koponyára. A legabszurdabb, legszebb szerelmi jelenet, amit valaha láttam. Arról szól, ha szeretek egy férfit, a megma­­radt csontjait is szeretem. — Hadd mondjam el rá a rí­met Órákon át beszélgettünk Gyenes Judittal. Nem a vezér­kari tisztről, nem a hadügymi­niszterről, nem a követről, ha­nem arról a férfiről, aki szép volt, magas, fiatal, akivel egy lugasban bort ivott, akivel a ré­ten napozott, s akit talán ha két évig szerethetett. Szeret­hették egymást mindenki elle­nében. Eltelt harmincegy év, s ez a csodálatos nő belekövült ebbe a szerelembe Én, a pap mondom: a szerelem az egyet­len, ami örök És nem akar­tam vállalni a prédikációt, el­mondtam a püspökömnek is. De mégis ez a szerelem kény­­szerített arra, hogy Gyenes Ju­dit mellé álljak és megszólal­jak. És neki beszéljek Én be­széljek neki, annak a Donáth Ferencnek a fia, aki nem ke­reste meg Juditot, amikor ki­szabadult a börtönből. A te apád sem jött el — mondta Ju­dit —, s nekem ezt magamra kell vállalni , nyilván nemcsak ezt. Lehet, hogy apám hite tév­hit volt, lehet, hogy álom. És én soha nem értettem egyet ve­le. De amíg a számat ki tu­dom nyitni, csak tisztelni tu­dom érte. Apámat is, Rajk Jú­liát is. Mert ez olyan hit volt, amiért kockáztattak, amibe be­le is lehetett halni. S bár a kommunista szót nem írtam be Malétert búcsúztató beszédem soraiba, ez a szó mégis kibu­kott, kiszakadt belőlem. V. Bálint Éva

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék