Magyar Hírlap, 1990. április (23. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-25 / 96. szám

Oktatáspolitika Kiskorú kisebbség — örök vesztesek? Igazán nem panaszkodhatunk arról, hogy egészen szélsőséges megnyilvánulásoktól eltekint­ve ne harsogná minden politi­kus és „politikus”, hogy ki min­denkit véd, hogy mennyire a szívén fekszik az összes kisebb­ség sorsa. Csak két kérdésről nem­ esik szó: ki védi a kisebb­ségek egyes tagjait, egy-egy embert, kiváltképp nincs szó arról, hogy mi a kisebbség. Könnyedén dobálózunk a szó­val, esetleg csak arra gondol­va, hogy a kisebbség­­ nem többség, így elenyésző számú emberről gondolkodhatunk. Ha­zánk sorsdöntő problémáit ku­tatva aránytévesztésnek látszik a lakosság esetleg alig pár szá­zalékával törődni. Ha a kérdést így közelítjük meg, logikusnak látszik a következtetés, hogy a­ kisebbségek kérdése felett majd elmegy a történelem, a problé­mák automatikusan oldódnak meg. Mégsem mondhatjuk, hogy ez az ábránd a demagó­goké, mert a fogalom magya­rul azt jelenti, hogy népvezér, értelemszerűen pedig azt, hogy olyan politikus, aki a nép ér­dekében szól. Így nem marad más hátra, mint feltenni a kérdést, mi az, hogy kisebbség, és miért olyan biztos, hogy az első két-három parlamenti választás nagy vesz­tesei ők lesznek? Minden elég­gé nagy létszámú csoport há­rom részre osztható társadalmi tekintélye, befolyása alapján: többségre, kisebbségre, elitre. Ez a felosztás nem esik egybe (csak szorosan összefügg) a tár­sadalmi hierarchiában elfoglalt hellyel. A többség szemüvegén keresztül nézve az elit (híres családok, főtisztek, főpapok, fő­tisztviselők, a tudomány, a kul­túra nagy egyéniségei stb.) és a kisebbség (vallás, származás, nyelv, nyelvjárás alapján) pe­remcsoportként jelenik meg. A kisebbség és az elit nem ellen­tétpárok, elég nagy közöttük az átfedés. Például az USA 10" ív­nyi fekete bőrű kisebbsége adott már főpolgármestert, táborno­kot, milliomost az amerikai nép­nek, a 20%-nyi katolikus elön­­köt, mégis kisebbségi sorban élnek, ezzel szemben a csupán 0,3"/o-nyi indián legfeljebb egy­két polgárjogi aktivistát és el­szánt emberbarátot érdekel. Ta­lán máris levonható a követ­keztetés, hogy a kisebbségi kér­dés nem humanitárius és füg­getlen attól, a lakosság hány százaléka sorolható ide. Az ál­lampolgárok életének minőségé­ről, társadalmi esélyeiről kell gondolkodnunk, ha kisebbsé­gekről beszélünk. De az állam­polgár nem azonos a szavazó­val — míg a politikusok sza­vazók kegyeit hajszolják, nem hihetik komolyan, hogy az ál­lampolgárok jogait próbálják védeni. Azonban egyszerűsítés, eset­leg tévedés arra gondolni, hogy kisebbség csak politikai, vagy szociológiai értelemben létezik. Kisebbségben élni majdhogy­nem olyan megkeserítő, identi­tászavart okozó, rossz társadal­mi közérzetet szülő helyzet, mint páriának lenni. Ezt a sor­sot nem választja az ember, hanem beleszületik, és lassan beletörődik a megváltoztatha­­tatlanba, mintha természeti törvény lenne, nem pedig tár­sadalmi. Magyarországon a többség sajnos kisebbségellenes, szinte automatikusan ellenséges, vagy megvető beállítódásokat jelent, ha valaki magát „több­séghez tartozónak” nyilvánítja. A magyar történelem eddigi ta­núsága szerint (ami nem vall európaiságra) ha a többség győz, akkor a kisebbség oly­annyira veszít, hogy nem erős ellenőrző szerep jut neki, ha­nem alávetettség, ha ugyan nem rabszolga­sors, vagy fizikai megsemmisülés. A kisebbségi szindrómát fel­mutató legnagyobb lélekszámú csoport hazánkban a hárommil­lió kiskorú 1. Külső, testi jegyeik alapján könnyen felismerhetők. 2. Bizalmatlanság övezi őket (dirigálni kell, nyesegetni a vadhajtásokat, leszoktatni er­­ről-arról, öröklötten hajlamo­sak a rosszalkodásra stb.) 3. Érzelmeik, produktív kép­zeletük vagy zavaró tényező, vagy ostoba divathóbort, jel­­lemtelenek, puhák, tudatlanok. 4. Ahogy felfogják a világot, az életet, az fenyegetést jelent a felnőttek világára, az élet megszokott rendjére. 5. Hajlamosak a túlzásokra, szívesen verődnek csoportokba, kedvelik a klisészerű megoldá­sokat. 6. Gyermekkori családi és is­kolai élményeik közül hiányzik az érzelmi melegség. 7. Jövőjüket kilátástalannak, sivárnak, veszélyeztetettnek ér­zik. Emiatt a hét tünet miatt (kül­földön is) totalitáriánus kam­pányok és mozgalmak potenciá­lis támogatói. Minden szép jel­mondat ellenére Magyarország nem nevezhető gyermekközpon­tú országnak. Most figyelmen kívül hagyva a család válságát, csak a közoktatás helyét és sze­repét lehet felvázolni. Iskoláinknak szőkébb peda­gógiai funkciója a nevelés, az oktatás. De a modern államok­ban már egy ideje hangsúlyoz­zák fontos társadalmi szerepét (nálunk talán egyetlen prog­ramban sem szerepel ez). Ez a szerep túlmutat az iskola fala­in, a társadalmi béke, a jogok és kötelességek kiegyensúlyo­zott megoszlása, a jövőre való gondolás jegyében a nálunk deklaráltak mellett elterjedt az iskola újabb szerepvállalása. Ez az új, a modernizációhoz, az európaisághoz nélkülözhetetlen szerep, hogy az iskola legyen a társadalmi integráció színtere. Az integratív funkció több cél elérését könnyíti. A gyere­kek ne magolják az athéni, a németalföldi, a skandináv de­mokráciák játékszabályait, ha­nem éljék át az egyenlőséget, éljék át személyük, személyi­ségük tiszteletben tartását, él­jék át, hogy a demokrácia nem a többség terrorja a kisebbség felett, hanem az egyén tolerál­ható magatartásának vélelme. Úgy gondolom, a gyermekek és a pedagógusok elég nagy csoportja máris készen áll az új iskolapolitikai elképzelés be­fogadására, csak a startpisztoly hangját várják. Addig csak azt hallhatjuk, hogy éretlenek va­gyunk a demokráciára, meg kell tanulnunk. De a csodált, irigyelt álla­mokban sem genetikus infor­mációként öröklődik a demok­ratikus reflex, hanem először otthon, majd az iskolában ta­nulják meg azokat az értéke­ket, magatartásokat, amelyek miatt végső soron nem embe­rek, pártok választási győzel­mén áll vagy bukik egy nem­zet sorsa. Ilyen oktatáspolitika nélkül (ami egyébként szerte a világon integráns része minden propagandának és társadalmi gyakorlatnak) a hárommillió kiskorú elvileg válsághelyzetet jelent, mert a következő válasz­tásokon dezintegrált, erkölcsi­leg tartás nélküli, koncepciót­lan iskolákból kikerülve csak sodródni fognak az árral, s ak­kor lesz egy sodródó nemzedé­künk egy atomizált társada­lomban. Ha körülnézünk, akkor a ma­gát többségnek kinevező pár száz jelölt harcolt egymással, mit sem törődve azzal, hogy vi­selkedésmintát jelentenek má­sok számára. Ám nekünk nem könyörtelen harcosokra van igazán szükségünk, hanem olyan (majdani) felnőttekre, akik másfajta iskolába jártak. Olyanba, ahol együttműködést, egymás iránti felelősségérzetet tanultak. Új iskolák ezreire van szükségünk, ahol a gyerekek nem a választási harcok néha gusztustalan külsőségeit játsz­­szák le az osztályteremben. Ez­zel szemben legyen az iskola olyan színtér, ahol minden ki­sebbségnek védett helye van, ahol minden kisebbség azért van, hogy elfogadtassa magát és elfogadtasson másokat. Magasabb szintű társadalmia­­sodást, érettebb személyiséget fejlesztő, civilizáltabb politikai szocializációt szolgáló intézmé­nyeket kívánunk — védjük in­tézményeink segítségével ezt a nagy létszámú kisebbséget, hadd legyenek ők már az ezred­forduló győztesei! Hegedűs T. András ARCOK AZ ÚJ PARLAMENTBŐL Vörös Vince, a Kisgazdapárt elnöke Az első a földtörvény A Független Kisgazdapárt el­nöke, Vörös Vince, immár har­madszor lett honatya. — Még 1932-ben léptem be a pártba, a Békés megyei főtitkár jó barátom rábeszélésére. Akko­riban főleg érdekvédelemmel fog­lalkoztunk, mint parasztember a parasztság sorsáért aggódtam. Először 1944-ben lettem tagja az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek Pécs- Baranya küldötteként. A párt or­szágos szervezésébe 1943 áprili­sában kapcsolódtam be, és újra bekerültem a Nemzetgyűlésbe. A­ párt országos főtitkára és a Ma­gyar Parasztszövetség főtitkára lettem. Ezek után érthető, hogy meghatódva lépem majd át a Parlament küszöbét. Hosszú évek után újra él a többpártrendszer, új, igazi parlament kezdi mun­káját májusban, melynek én is tagja lehetek. — Nem ön a korelnök a képvi­selők között, pedig 79 éves. A Kis­gazdapárt vezetői is a nyugdíj­­korhatár közelében vannak. Gon­doltak a fiatalításra? — Valóban, a vezetők között nincs, de a tagság 22 százaléka harminc éven aluli. Négy hónap­pal ezelőtt létrehoztuk a Függet­len Kisgazdapárt ifjúsági szer­vezetét. Vidéken több városban, községben mintegy 150—200 helyi szervezetük működik. A világhá­ború után is volt ifjúsági szerve­zetünk, ahhoz hasonlót kívánunk kialakítani. A fiatalság, elhagy­va a földeket, a városokba köl­tözött, ott alapítottak családot, kerestek az iparban munkát. Cé­lunk, hogy ezt a folyamatot meg­próbáljuk visszafordítani. Ne csak az idősek kötődjenek a föld­höz. Bízunk benne, hogy az új földtörvény életbe lépésével sok fiatal él a lehetőséggel, és szü­lei életmódját választja. Erre azért lesz nagy szükség, mert a nagyüzemi gazdaság csődöt mon­dott, fizetésképtelen állami gaz­daságokról tudunk. Ebben a hely­zetben változtatni kell, s a vál­lalkozásokat minden lehetséges módon segíteni kívánjuk. Már tárgyalunk külföldi üzletembe­rekkel, nagykövetekkel, hogy a kisparaszti gazdaságokban elen­gedhetetlenül szükséges mezőgaz­dasági kisgépeket elfogadható áron, hosszú lejáratú, kedvező hi­tellel vásárolhassuk meg. — A kisgazdapárti képviselő, gondolom, ez alkalommal is szóba kívánja hozni a földtörvényt... — Ez természetes, hiszen ez az elsődleges. Amit ma a zöldséges­pultokon lát, az túlnyomó több­ségben a háztáji földekről szár­mazik, ami az ország megművel­hető területének mindössze 4­3 százaléka, mégis az összterme­lés 50 százalékát jelenti Gondol­ja el, ha nem nagyüzemi módon művelnénk meg a földet, meny­nyivel jobb eredményeket érhet­nénk el. Többek között ezért sze­retnénk elképzeléseinket az Or­szággyűlés elé terjeszteni, ehhez azonban be kell kerülnünk a kor­mányba. Szép Zsuzsa Szocialista bújócska MSZP: — Keresem a baloldali értékeket! — Iia meg keresem a pártomat... szmodis Imre ralis Az MDF győzelmének okai­ bem képviselte a „gyűjtőpárt” jel­leget, ezáltal más — a második fordulóba be nem jutott — pár­tok szavazóinak is alternatívát jelentett. Mivel a választókerüle­tek döntő hányadában a második forduló tulajdonképpen csak e két párt küzdelmét jelentette, az MDF jóval nagyobb eséllyel né­zett április 8-a elé. „Ha az ön pártjának nem lesz jelöltje a választókerületében, akkor melyik párt egyéni jelöltjére fog szavazni?" Az első fordulóban melyik párt jelöltjére szavazott. Ha a második fordulóban nem indul ennek a pártnak a jelöltje, akkor melyik szervezet jelöltjét támogatná. Az 1990-es sza­bad választások története és ered­ménye sokáig lesz témája a társada­lomtudományok művelőinek. Kü­lönösen az április 8-i meglepetés­­forduló jelenthet fejtörést az elemzőknek: mi volt az oka az MDF földcsuszamlásszerű győzel­mének? Az egyéni jelöltek közül miként szerezhetett a fórum majd háromszor annyi mandátumot, mint a szabad demokraták, ami­kor az első fordulóban leadott szavazatok között országosan csu­pán 2 százalék volt a különbség a két párt között? A Magyar Közvélemény-kutató Intézet áp­rilis 1. és 4.-e között végzett fel­mérése alapján három irányból kísérelhető meg a kérdés megvá­laszolása. Az egyéni és a területi man­dátumokat megkülönböztető, és azok megszerzésének módját meg­határozó választójogi törvény­nek döntő fontossága volt az ered­mény kialakulásában. A képvi­selői helyek majd felét kitevő egyéni mandátumok megszerzésé­hez a második fordulóban elegen­dő a relatív többség is, így ad absurdumig vive 171 szavazat — minden körzetben eggyel-eggyel több, mint a vetélytársé — 171 képviselői helyet jelenthetett vol­na az új törvényhozásban. Míg a területi listákon körülbelül 35 000 szavazat jelentett egy mandátu­mot, addig az egyéni körzetek­ben átlagosan 7­8000 szavazat. A voksokat parlamenti képviselet­té transzformáló választójogi tör­vény a sok kis csatát megnyert győztest preferálja. A pozitív visszacsatolás elve nemcsak törvényben rögzített módon érvényesült. Közismert szociálpszichológiai jelenség, hogy az emberek igyekeznek a győztes pártjára állni. A kétfordulós vá­lasztási rendszer „módot adott" arra, hogy az első körben győztes tovább növelje előnyét; a válasz­tási kutatásokból ismert, „sies­sünk, nehogy lemaradjunk" elve alapján egyre többen „csatlakoz­tak” a Magyar Demokrata Fó­rumhoz. Két hét alatt sokat vál­tozott a választói magatartás, kü­lönösen a „kisebb pártok" szim­patizánsai körében. Az eltelt fél­év közvélemény-kutatásai mindig azt igazolták, hogy az MDF és az SZDSZ támogatói a leginkább „el­kötelezettek" saját pártjuk iránt, s túlnyomó többségük nem is vál­toztatta meg véleményét a két forduló között. Az MDF és az SZDSZ polito­lógiai különbözősége is fontos szerepet játszott az eredmény ala­kításában. A szabad demokraták „kemény programpártja" a má­sodik fordulóra kimerítette tar­talékait; a radikális változások híveit már megnyerte, s már nem volt honnan támogatókat szerez­nie. A magát szociálliberálisnak valló párt sokkal inkább hang­súlyozta a liberális, semmint a szociális jelzőt, képtelen volt be­tölteni a baloldalon támadt űrt. Az MDF így egyszerre tudta a balközép és a jobbközép párt ké­pét kelteni, kanalizálta az amúgy­­is mindig a „közép" felé tartó többséget. Az MDF mérsékelt, megfontoltabb irányzata sikere­Feltétlenül a magyarázó ténye­zők sorába tartozik a két fordu­ló közötti kampány. Az MDF ál­tal kezdeményezett, majd kölcsö­nös vádaskodásba torkollott­­ ne­gatív kampány — amely nem ön­maga érdemeit, hanem a másik fogyatékosságait hangsúlyozta — ugyan sok emberben keltett visz­­szatetszést, utólag mégis csu­pán egyetlen jelzővel illethető: azzal, hogy sikeres volt az MDF számára. Ugyanakkor érdemes felfigyel­ni arra a körülményre, hogy a választópolgárok nem csatlakoz­tak a pártháborúhoz. Mind az MDF-, mind az SZDSZ-szavazók nagyobb hányada saját jelölt hiá­nyában a másik párt jelöltjét ré­szesítette előnyben a többivel szemben. Általánosságban is igaz az a megállapítás, hogy a válasz­tók nem követték pártjaik „instrukcióját a visszalépések során, erősebbnek bizonyultak a pártokról kialakult benyomások, attitűdök. Az MDF-szavazók majd kétszer annyian támogattak vol­na SZDSZ—Fidesz-jelöltet, mint a keresztény—nemzeti centrum másik két pártjának jelöltjét sa­ját képviselő hiányában. Az SZDSZ-szavazókra is igaz ez — természetesen fordított előjellel. Bíró Lajos MDF SZDSZ FKgP MSZP MDF— 30 216 SZDSZ 44— 113 FKgP 39 21— 6 MSZP 34 16 15— Fidesz 34 36 112 KDNP 39 IS 213 Fidesz KDNP egyéb párt 16S 22 100 262 14 100 105 19 100 8 3 24 100 1_2 15 100 9 — 13 100 Z ERŐPRÓBA­ öld lombok és fegyveres őrök vigyázták az RMDSZ-kül­­döttek nyugodt munkáját Nagyváradon az elmúlt hét végén. Nem várt — vagy: várt, félt — események hál’­­istennek nem zavarták a tanácskozást, mégsem volt feszült­ségmentes a romániai magyar demokraták első kongresz­­szusa, minthogy Románia-szerte vibrál a levegő Temesvár óta. Miközben egy új társadalom, a jövő formálása a tét, minden felelősségtudattal rendelkező magyarnak, román­nak — az ország minden polgárának —, a lába elé is kell néznie, nehogy a közvetlenül következő lépésnél megbotol­jék. Vannak rögök és vannak gáncsoskodók — mégis tud­nunk kell, hinnünk kell, hogy nem lehetetlen az előrejutás. Felismerve és elismerve, hogy a megalkuvás és a párbe­széd alapján születő józan konszenzus nem ugyanaz. Ezt példázta az RMDSZ első kongresszusa. Legfőbb feladatának természetesen olyan törvényes ke­retek kialakítását tekinti az RMDSZ, amelyek szavatolják a nemzetiségi viszonyok rendezését az európai demokráci­ákban megvalósult korszerű modellek szerint, garantálják az egyéni és kollektív nemzetiségi jogok szabad érvénye­sülését. Mert csak ezután következhet a „mindennapibb”, de mindent el is döntő cél megvalósulása: a romániai ma­gyarság életkedvének és méltóságának a visszaszerzése, élet­erejének és alkotókészségének felszabadítása, az egészséges magyarságtudat ápolása. Mert államilag természetesen Ro­mániához tartozónak tekinti a romániai magyarságot az RMDSZ, ám etnikailag, történelmileg a magyar kultúrnem­­zet szerves részének. Meggyőződéssel vallva, hogy a nem­zeti kisebbségek bármilyen természetű jogfosztása, az erő­szakos asszimiláció és a homogén nemzetállam megvalósí­tására irányuló bármely kísérlet az egyetemes emberi jogok és a demokrácia korlátozását, sorvadását eredményezné. A szövetség — olvasható a programban — egybefog min­den olyan érdekvédelmi, tudományos, vallási, szakmai, gaz­dasági, művelődési, ifjúsági, társadalmi vagy akár politikai platformjellegű tömörülést, amely elfogadja az RMDSZ programját, és kész együttműködni vele. Bizottságok alakul­tak tanácsadó és szervező­­feladatkörrel, korszerűsítést kezde­ményezve a társadalmi, gazdasági, kulturális élet minden te­rületén. Átgondolt, világos és szakmailag is figyelemreméltó irány­elvek alapján folytathatja tehát a romániai magyarság ön­építését segítő­ szervező szövetség a munkát, alapelvnek te­kintve, hogy azonosságtudat nélkül nem lehet autonóm mó­don élni és cselekedni. S voltaképpen ez a kulcsa a román— magyar együttélésnek is, mint ahogy az összeütközéseket is ennek el nem­ ismerése okozta, az tudniillik, hogy egyes ro­mán csoportosulások veszélyt láttak-látnak az identitásu­kért harcoló erdélyi magyarok törekvéseiben. A bizalmat­lanság tehát a legnagyobb veszélyforrás napjainkban — s e bizalmatlanság kölcsönös, de — elsősorban a marosvásár­helyi események miatt — a romániai magyarok részéről sokkal inkább jogos, mint a hisztériát keltő Vatra Roma­­neasca által bujtogatott románok részéről. Hogy milyen iramban csökken majd a bizalmatlanság, azt most nehéz lenne még megjósolni, minthogy választá­sok előtt áll Románia, s mi már átéltük, tudjuk, e kampány idejét nem az indulatok háttérbe szorulása jellemzi. Az RMDSZ is indul a választásokon, s annak tudatában, hogy immár több mint nyolcvan párttal egy sorban, azt mond­hatjuk, nem is figyelemre méltó esélyek nélkül. De az is biztos azonban, hogy a belső ellentmondások, feszült­ségek fel fognak erősödni a hatalomért való küz­delemben, erőpróba, komoly erőpróba előtt áll te­hát a romániai magyarság, s nehezíti helyzetét a kö­­zép-kelet-európai, s így a román demokrácia fejletlensége — mint ezt Domokos Géza is hangsúlyozta a kongresszu­son. (Engedtessék meg itt megjegyeznem: az egész romániai magyarság, a román—magyar viszony egésze szempontjá­ból sikerült a legszerencsésebb konszenzusra jutnia az RMDSZ választmányának, amikor a hétfőre virradó haj­nalon mégis Domokos Gézát választotta meg elnöknek.) Otthon maradni, hazajönni — hangzott el mikrofon előtt és folyosói beszélgetéseken ki tudja hányszor, üzenetként is Magyarországra, még a magyar kormánynak is: segítsen az anyaország legjobb belátása szerint, de nem feledve, hogy a kivándorlás nemzeti tragédiával fenyeget — s ezek Tőkés László szavai! Ha nem áll meg, akkor is vitézül fog küzdeni az otthon maradó magyarság, ám egyre nehezebb pozícióból. De nem fogja feladni. A szórványvidék egyik képviselője fogalmazott így: a fenyőhöz szoktak minket hasonlítani, s hadd emlékeztessek arra, hogy a fenyő és a tölgy békésen meg tud élni együtt, de csak egy bizonyos tengerszint fölötti magasságban. Talán Európának nevez­hető az a magasság, ahol jól érzi magát a vegyes erdő. „Mindazonáltal ugye tudják uraim, hogy a fenyő örökzöld!” MEDVE IMOLA

Next