Magyar Hírlap, 1990. április (23. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-27 / 98. szám
Szalai Pál: A baloldal helyzete Magyarországon Jelen sorok írójának, aki az európai balközéphez sorolja magát, nagy keserűség, hogy a második magyar szabad választáson (az elsőnek az 1945. novemberit tartom) a centrumtól jobb oldalra elhelyezkedő pártok győztek. Az MDF és a Független Kisgazdapárt maga is a jobbközépre helyezi magát. Az SZDSZ balközép párttá, néha a nyugateurópai szocialista pártok magyarországi „megfelelőjévé" kívánja magát kikiáltani. Nem látom azonban, milyen értelemben lehetne „balközép” párttá nyilvánítani egy olyan alakulatot, mely az ország brutális kapitalizálásának álláspontjára helyezkedik (ez természetesen még inkább igaz a Fideszre). A parlamentben a fő törvényvonal egy, a magyar történelemben legalábbis részben kompromittált „keresztény nemzeti értékeket” képviselő „tömb” és egy vulgárkapitalista „modernizáció" hívei között fog húzódni. Tetszik, nem tetszik: a baloldali ellenzék szerepét alighanem az MSZP fogja betölteni, melynek azonban nem csupán a bolsevik elődpárt „tehertételével" kell megküzdenie, de önmaga „kapitalizáló” irányzataival is. „Jobboldaliság” és „baloldaliság”, mint politikai fogalom Európában a francia forradalom óta létezik A vallásháborúk még nem ismerték ezeket a fogalmakat, mivel nem „konzervativizmus” és „haladás" alternatíváiban gondolkodtak. A francia forradalomban merült fel politikai elméletként, hogy az emberi történelemnek célja van, baloldali az, aki minél gyorsabban kíván e célok felé haladni, jobboldali, aki különböző érvekre hivatkozva lassítani kívánja az ütemet. A forradalom a „szabadság, egyenlőség, testvériség” elveinek érvényesülésében jelölte meg ezt a célt. Az ember szabadnak született, szabadságát csupán a másik ember szabadsága korlátozza, engedelmeskednie csupán a törvénynek köteles, mely az „egy ember — egy szavazat" elve alapján jön létre. A baloldaliság tehát a társadalom racionalisztikus megszervezésének igényével lépett fel. Azok az érvelések, melyek a kulturális hagyományigény nevében kívánták ti társadalom e racionalizálásának folyamatát lassítani, merőben irracionálisnak és antihumánusaknak tűntek. Már a francia forradalom során feltűntek azonban e célok bizonyos ellentmondásai. A szabadság és az egyenlőség nem bizonyultak egyszerre megvalósítható céloknak: a jakobinusok szélső szárnyán felmerült a gazdasági egyenlőség igénye, ezzel a girondisták a gazdasági szabadság elvét helyezték szembe. A Robespierre által vezetett jakobinus centrum a probléma igen szerencsétlen „megoldását" nyújtotta: a gazdasági egyenlőséget diktatúrával és gátlás nélküli rémuralommal kívánta „pótolni". Ugyanakkor éppen a girondisták voltak azok, akik a forradalmat „exportálni" kívánták, és Robespierre kívánta ezt megakadályozni. Másrészről: a forradalom „szolidarisztikus" céljainak mindenképpen ellentmondott az a központosító tendencia, mely szétzúzta az egyén és az állam közötti „közbenső testületeket" (az 1791. évi törvény, a jakobinusok harca a girondista „föderalizmus" ellen). 1815 — Napóleon bukása — után Európában általánossá vált a francia forradalom csődjére hivatkozó „reakciós” jobboldali gondolkodási és érzelmi világ. A nemzet fogalma erős funkcióváltáson esett át a baloldal történetében. Kezdetben kifejezetten a baloldali eszmerendszer része volt: a kultúra demokratizálása az arisztokrácia internacionalista kultúrájával a nemzeti-„népi" kultúrákat állította szembe. Az 1848—49-es forradalmakban jelentkezett a politikai nemzet utoljára baloldali értékként. Később már a nemzet a jobboldal középponti jelszavává vált, mint egyike — mi több: legfontosabbika azon „organikus" közösségeknek, melyeknek érdekeit az egyén jogai fölé kellene rendelni. A nemzetfogalom túlhiposztazálásával sem a katolikus egyház, sem a szociáldemokrácia nem tudott megküzdeni. Szélsőséges rémuralmak Az első világháború nagyon megzavarta a jobb- és baloldaliság fogalmát. Olyan irányzatok emelkedtek fel a politikai színkép szélső pontjain, melyeket már nehéz volt a hagyományos irányzatokkal rokonítani. A bolsevizmus a diktatúrát immár nem kényszerű, átmeneti állapotként fogta fel, mint a jakobinizmus, hanem egy tartós, mi több: erősítendő uralmi formaként, mely egy ponton egyszerre csak „önmaga ellentétébe fog átcsapni". 1921-től (Kronstadt) kezdve itt már nem az európai szocialista mozgalom egy „vadhajtásáról" volt szó, hanem a hagyományos ázsiai társadalmi forma továbbéléséről, melynek a „marxizmus—leninizmus" elmélete inkább ideológiai fügefalevele, mint meghatározója volt. A másik oldalon a nemzeti tekintélyuralmi rendszerek a bolsevik veszéllyel igazolták a szocialista és a demokratikus mozgamakkal szembeni erőszakhatalmat. Ezek a rendszerek a fasiszta mozgalmakban és diktatúrákban csúcsosodtak ki. E mozgalmak és diktatúrák immár nem követték a hagyományos jobboldal „arisztokratikus” jellegét: az egyén teljes alárendelését a nemzetnek és a „fajnak" „plebejus" követelményként tételezték. Joggal lehetett gondolni, hogy miután „szélső jobboldal” és „szélső baloldal” lényegében egymáshoz nagyon közelálló „szellemiségű" rémuralmakat alakítottak ki, új irányzatok fognak létrejönni, melyek az immár elavultnak tűnő „jobb—bal” alternatíván „túlteszik magukat". 1945, a fasizmusok fölötti győzelem ismét egy baloldali hullámot „dobott fel” Európában, hiszen az antifasiszta harc legnagyobb megterheléseit — a faji üldözöttek mellett — a kommunisták és a szociáldemokraták (valamint a baloldali keresztények) viselték. Ezt a baloldaliságot azonban Sztálin erőszakos, bolsevizáló kelet-európai politikája tönkretette. Viszont a baloldal akkor keresni kezdte az új utakat, melyek a „kapitalizmus vagy bürokratikus államszocializmus" terméketlen alternatívájából kivezethetnek. Nyugat-Európában a néprészvények, üzemi tanácsok intézményeinek bevezetésére tett kísérletek jelezték ezt az utat. A kelet-európai antibolsevik forradalmak messzebbre mentek: a gyárakat munkástanácsok kezébe adták, mi több: kísérletet tettek a munkástanácsok integrált hálózatának megteremtésére is. A legmesszebbre ebben a Szolidaritás 1980—81. évi forradalma jutott. Gorbacsov — úgy tűnik — elkésett forradalmár, bár ez nem szabad, hogy csökkentse tiszteletünket iránta. Akármilyen örvendetes legyen a kelet-európai bolsevik rendszerek összeomlása, ezzel egybeesett, hogy a nyugat-európai neokonzervatív hullám némi késéssel ideérkezett. És ki tagadhatna le néhány tényt: a kelet-európai bolsevik diktatúrák megdöntésének tervét komolyan csak konzervatív amerikai és nyugat-európai politikusok dolgozták ki. Ki tagadhatná le, hogy — bármilyen visszataszító a jelenlegi kelet-európai privatizálátási folyamat — az összeomlott kelet-európai gazdaságok talpraállítására valamiféle „gyors" megoldást kell találni? Mit várjon Kelet-Európában a baloldali ember? Azt, hogy a „mérsékelt jobboldal" társadalomszervezési elvei rövidesen le fogják járatni magukat a tömegek előtt? De mi lesz akkor? Újabb tekintélyállamok vagy diktatúrák? Vagy nacionálbolsevik felkelések? 1956: munkástanácsok A magyar baloldal félrecsúszása azzal kezdődött, hogy Magyarországon 1867-től a Függetlenségi Pártot tekintették „baloldalinak" a „jobboldali" Szabadelvű Párttal szemben, holott a Bécs —Budapest viszonynak közvetlen összefüggése a demokratikus és szociális haladás problémáival nem volt. Csupán 1918-ban jött létre a Szociáldemokrata Párt, a polgári radikalizmus és a Függetlenségi Párt demokratikus balszárnya szövetsége a feudális-kapitalista újkonzervatívizmussal szemben. Ez a baloldal azonban 1918 október—novemberében egy vesztett háború, az ország területi szétesése körülményei között jutott hatalomra; az ország területi védelmére pedig csupán az 1919. márciusi bolsevik diktatúrakísérlet szánta el magát. A „keresztény nemzeti" ellenforradalom ügyesen forgatta a „hazaárulás" és „kommunistabarátság" kettős vádjának piszkos kardját a balközéppel szemben. 1920—44. között nem tudott átütő erejű magyar baloldal létrejönni, és — ha átmenetileg is — még a szociális forradalom feszítő energiái is a szélsőjobbra „profilhozódtak át" Ám a magyar jobboldal 1944-re olyan súlyos katasztrófába vitte az országot, hogy 1945-ben még a bolsevizmustól való félelem ellenére is megerősödtek a baloldaliság belső tartalékai. Annyira, hogy még a sztálini pusztítás sem tudta teljesen tönkretenni őket: 1956-ban a nemzet többsége nem pusztán a bolsevik diktatúrát utasította el, de a Horthy-rendszer akár valamiféle javított változatát is. Mi több, a munkástanácsok intézményrendszere útján új tulajdonformák megvalósításával kísérletezett és kívánta útját állni úgy a bürokratikus államszocializmus, mint a kapitalizmus restaurációjának. Ma más a helyzet. A baloldaliság tartalékait Magyarországon a posztsztálini rendszer a sztálininál is nagyobb kíméletlenséggel és mindenesetre ügyesebb manipulációval zúzta szét. Nincs most itt hely annak elemzésére: kik mennyiben felelősek azért, hogy 1987—90. között a magyar baloldal humanista szárnya is majdnem teljesen megsemmisült. 1945 óta először lesz olyan kormányunk, mely legalábbis nem utasítja vissza, hogy a nemzetközi közvélemény jobboldalinak nevezze, és ezzel aligha fog tudni megküzdeni egy olyan „baloldal", mely a kapitalizmus legdurvább formáit kívánja az országra erőszakolni. Az agyondicsőített „legvidámabb barakk" éveiben nagyon sokszor mondtam el, hogy a történelem ítélete erről a korszakról szigorúbb lesz, mint az én — szinte teljesen magányosan hangoztatott — ellenérzéseim. A baj azonban az, hogy — ismétlem — a kádárizmus összeomlása azt a baloldaliságot is magával rántotta, mely egyáltalán nem volt hajlandó azonosulni vele. Ha 1956- ban a magyar munkásság még a magántulajdon — marxi kifejezéssel élve — „negatív" megszüntetését is továbbfejlesztendő „vívmányként" könyvelte, addig ma — a kádárista bürokrácián kívül — egyáltalán nincs olyan társadalmi réteg, mely az elmúlt negyven évben „vívmányokat" vélne felfedezni. Pedig pozitívumok bizonyára voltak, de itt most egyáltalán nem erről van szó. A diktatúrát minden bizonnyal le kellett bontani. De bármit is tesz az új vezető réteg, akár meghagyja uralkodó pozíciójában a kádárista uralkodó osztályt (mint kapitalistát), akár B-listákkal ritkítja meg sorait, hogy a maga embereivel pótolja: semmi olyat nem csinál, ami a társadalmi progresszió vonalába esne. A magyar politikai forradalom 1989. október 23-án befejeződött, ami azóta történik, abból kizárólag a szabad választásokat tekinthetjük pozitívumnak. z emlékezet rövid. Az idősebbek közül is kinek van szeme előtt, hogy milyen volt a Terv cigaretta fakónyomású skatulyája? Milyen volt egy igazi Szabad Nép-félóra? És magának az újságnak betűtenger címoldala? A fűrészporszerű vezércikkek bikkfanyelve? A beszolgáltatások kényszerben fogant dicsőségtáblája? A padlássöprők mellé állított rendőr egyenruhája? A koncepciós perek plakát- és propagandaanyaga? A Magyar Függetlenségi Népfront „egylistás választásának” szavazócédulája? A jeles művészek Rákosi-portréi? Mondjuk Csáki-Maronyáké? A „füttyös kalauz" alkotójának, Felekiné Gáspár Anninak további munkássága? Az egész szocreál? Farkas Mihály tábornoki uniformisa? A szabadon jegyzett békekölcsönkötvény rajzolata? Egy igazi brigádnapló? Rákosi elvtárs a szónoki emelvényen? A dísztribünön? Úttörők között, farkasmosollyal? Az emlékezet hosszú. Mert a Legújabbkori Történeti Múzeum Sztálin, Rákosi! kiállítása már címével is visszaidézi ama korszak átélőinek — túlélőinek — a légkört és hangulatot, amelyet a hazugság jellemzett. Az ütemes tapsok, amelyhez föl is kellett állni. A több ezer százalékos termelési eredmények. A hős sztahanovisták. Babajevszkij, Sovko, Fagyejev hurráregényei. A „Sztálin a harcunk, és Sztálin a béke” mozgalmi indulójának dallamhangulata. A vezérek nevére írt kantáták. A tömegkórusok hamis többszólamúsága. A „Magyar írók a Szovjetunióról” antológiájának szelleme. A 60 éves Rákosi tiszteletére készült antológia. (Tartalomjegyzékére az írástudók emlékeznek: tapintatból hallgassuk el.) Érezzük a légkört, átéljük a hangulatot, amikor az ötvenes évek egy bírósági termének berendezését látjuk. (A Fővárosi Bíróság kölcsö- Rákosi pajtás mosolya nézte.) Amikor a főtisztperek szereplőinek arcképcsarnokát látjuk, egyenruháját látjuk. (A Honvédség kölcsönözte.) Amikor a perbe vitt Grósz József reverendáját látjuk. (A Kalocsai Érseki Hivatal kölcsönözte.) Amikor a lihegős stréberségű ajándékokat látjuk, amelyekkel valamelyik „apánkat” lepték meg születésnapján. (Nagy részét az Iparművészeti Múzeum kölcsönözte.) Amikor egy hortobágyi kitelepített szobát látunk. Vagy az internáló táborok drótkerítésének darabját. Lepusztult, korabeli utcaképeket, kínos pedantériával feldíszített villamosokkal. Dísztribünöket, elnézést a hosszas felsorolásért: e sorok írója átélte azokat az időket, és eredeti korabeli kiállítás főhelyén látta még Bán Béla festményét, a szocialista realizmus remekét: „Kónyi elvtárs, a Ganz Villamossági Gyár sztahanovistája.” Még talán ha nem volna ismert nevezett gyár további sorsa. Elnézést azért is, mivel csupán a megtettek reagálását tolmácsolom. Azt is, amit az emlékezet ki tudott vetni a fejekből, azt is, ami bennragadt. Az idősebbek csendesek és megrendültek. A fiatalabbak viszont élénkek és érdeklődők. Nekik ez valóban a megelevenedett történelem. Hát tényleg így volt!? Szóval ezekre az indulókra meneteltetek? És tényleg minden hivatali helyiségben ilyen kép volt? Még magánlakásokban is? No, és ide tényleg Tito-banda van írva! És ennyi Sztálin-szobor! Valóban ilyen szövegek voltak egy faliújságon? Nézd csak, igazi gimnasztyorka! Ilyet még kapni az Ecserin is, háromszázötvenért. Figyeld ezt a térképet, milyen pici az USA és mekkora ez a vörösre színezett Szovjetunió! És tényleg így tanultátok? De hiszen ez hamisítás! Itt ez a festmény, „Készülődés május elsejére”. És ezt be lehetett adni? S mivel a múzeum aulájában — és stílszerűen nyomasztó alagútlabirintusnak átalakított járóiban — a fiatalok vannak többségben, a hangulat csaknem derűs. A társadalom itt valóban nevetve búcsúzik a múltjától. Csupán egyetlen kérdés marad lógva a levegőben, egyetlen cseppnyi kis probléma. A fiatalok talán nem is gondolnak rá, az idősebbek pedig vérmérsékletük szerint vagy szégyenkeznek vagy szoronganak. Hogy mindezt tényleg „be lehetett adni”. Mert az ütemes tapsokhoz tömegek is kellettek, amelyek tapsolnak. A skandált jelszavakhoz skandálók. A kitelepítésekhez közönyös szomszédok. A hamis perekhez igazi hívők. A születésnapi ajándékokhoz ajándékozók. A szocreál tárlathoz látogatók. A több ezer százalékokhoz kéz alá dolgozók hada. Az egész korszak abszurditásához Esztragonok és Vladimirek. Egy nemzet — s ha mégoly megfélemlített is —, amely tudomásul vette. Mert ötvenhat csak később jött. És ötvenhatot is a múzeumnak, a kitűnő szemű Horn Emilnek értelemszerűen most erről kellene kiállítást csinálnia —, tehát, mert ötvenhatot nem a sztahanovisták csinálták, hanem azt is fiatalok. (Lukácsy) Az igazságosság elve Mit tehet ma a baloldali ember Magyarországon hiteles tömegpártok, tömegszervezetek nélkül? A társadalmi igazságosság elvét, egy szétzüllött társadalom új szocializációjának elvét kell képviselnie. Ezt az elvet nem lehet totalitariánusan képviselni: hagyjuk meg a totalitást a „népnemzeti gerinc" és a „harmadikúttalanítás”, a rózsaszínfalás és „kriptokommunista"hajsza lovagjainak. Ha valaki ma Magyarországon „szélsőbaloldaliság" címén a letűnt rendszer privilégiumait védené, nem mondana igazat. A társadalmi igazságosság eszményeinek védelmében viszont a mérsékelt baloldaliak nem lehetnek eléggé „szélsőségesek". A MAGYAR HÍRLAP KULTURÁLIS MAGAZINJA 1990. április 28., szombat Herpai Zoltán Az élet álom, vagy legalábbis álarcosbál, karneváli mulatság, sokszereplős farsangi felvonulás — vallja tollrajzain Herpai Zoltán. Strucctollas kalpagot hordó lovagok, lefátyolozott úrnők kegyeit keresik, körülöttük torz törpék, púpostestű gnómok, nevettető bohócok forgolódnak, mint a testi-lelki tökély ellentételei ... Az ifjúság, a szépség, a szó szoros értelmében, a maga paradicsomi meztelenségében is gyakorta megjelenik, antik világból való, mitikus vagy bukolikus témaválasztás során, biblikus példázatok ürügyén. Ám ezek a tökéletes fiatalok valahogy mindmind boldogtalanok, időtlen szomorúsággal, rezzenéstelen arccal merednek a nézőre. Flóra barokkosan dús virágkoszorút hord, karjában is bokrétát tart, gazdagon redőzött drapériákba burkolózva. A mindenkori szerelmespár márványfalak között, örökzöld növények körében szinte szoborrá dermed. Az öregedő, csörgősipkás udvari bolond csalóka tükröt tart a hervadó szépségnek, lobogó gyertyájának lángja lassan füstbe fullad és amikor a bohóc végül is leveti maszkját, kiderül, hogy alatta festett álarcot hord. A „hiúság vásárának" eme látványosan meggondolkodtató kiállítását a budapesti Mednyánszky-teremben mutatja be a festő.