Magyar Hírlap, 1990. április (23. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-27 / 98. szám

Szalai Pál: A baloldal helyzete Magyarországon Jelen sorok írójának, aki az európai balközéphez sorolja magát, nagy keserűség, hogy a második magyar szabad választáson (az első­nek az 1945. novemberit tartom) a centrumtól jobb oldalra elhelyezke­dő pártok győztek. Az MDF és a Független Kisgazdapárt maga is a jobbközépre helyezi magát. Az SZDSZ balközép párttá, néha a nyugat­­európai szocialista pártok magyarországi „megfelelőjévé" kívánja ma­gát kikiáltani. Nem látom azonban, milyen értelemben lehetne „bal­­közép” párttá nyilvánítani egy olyan alakulatot, mely az ország brutá­lis kapitalizálásának álláspontjára helyezkedik (ez természetesen még inkább igaz a Fideszre). A parlamentben a fő törvényvonal egy, a ma­gyar történelemben legalábbis részben kompromittált „keresztény nemzeti értékeket” képviselő „tömb” és egy vulgárkapitalista „moder­nizáció­" hívei között fog húzódni. Tetszik, nem tetszik: a baloldali el­lenzék szerepét alighanem az MSZP fogja betölteni, melynek azonban nem csupán a bolsevik elődpárt „tehertételével" kell megküzdenie, de önmaga „kapitalizáló” irányzataival is. „Jobboldaliság” és „baloldali­­ság”, mint politikai fogalom Eu­rópában a francia forradalom óta létezik A vallásháborúk még nem ismerték ezeket a fogalmakat, mi­vel nem „konzervativizmus” és „haladás" alternatíváiban gondol­kodtak. A francia forradalomban merült fel politikai elméletként, hogy az emberi történelemnek célja van, baloldali az, aki minél gyorsabban kíván e célok felé ha­ladni, jobboldali, aki különböző érvekre hivatkozva lassítani kí­vánja az ütemet. A forradalom a „szabadság, egyenlőség, testvéri­ség” elveinek érvényesülésében jelölte meg ezt a célt. Az ember szabadnak született, szabadságát csupán a másik ember szabadsága korlátozza, engedelmeskednie csu­pán a törvénynek köteles, mely az „egy ember — egy szavazat" elve alapján jön létre. A balolda­­liság tehát a társadalom raciona­­lisztikus megszervezésének igé­nyével lépett fel. Azok az érvelé­sek, melyek a kulturális hagyo­mányigény nevében kívánták ti társadalom e racionalizálásának folyamatát lassítani, merőben ir­racionálisnak és antihumánusak­­nak tűntek. Már a francia forradalom során feltűntek azonban e célok bizo­nyos ellentmondásai. A szabad­ság és az egyenlőség nem bizo­nyultak egyszerre megvalósítható céloknak: a jakobinusok szélső szárnyán felmerült a gazdasági egyenlőség igénye, ezzel a giron­­disták a gazdasági szabadság el­vét helyezték szembe. A Robes­pierre által vezetett jakobinus centrum a probléma igen szeren­csétlen „megoldását" nyújtotta: a gazdasági egyenlőséget diktatúrá­val és gátlás nélküli rémuralom­mal kívánta „pótolni". Ugyanak­kor éppen a girondisták voltak azok, akik a forradalmat „expor­tálni" kívánták, és Robespierre kívánta ezt megakadályozni. Más­részről: a forradalom „szolidarisz­­tikus" céljainak mindenképpen ellentmondott az a központosító tendencia, mely szétzúzta az egyén és az állam közötti „közbenső tes­tületeket" (az 1791. évi törvény, a jakobinusok harca a girondista „föderalizmus" ellen). 1815 — Napóleon bukása — után Európában általánossá vált a fran­cia forradalom csődjére hivatko­zó „reakciós” jobboldali gondol­kodási és érzelmi világ. A nemzet fogalma erős funk­cióváltáson esett át a baloldal tör­ténetében. Kezdetben kifejezetten a baloldali eszmerendszer része volt: a kultúra demokratizálása az arisztokrácia internacionalista kultúrájával a nemzeti-„népi" kultúrákat állította szembe. Az 1848—49-es forradalmakban je­lentkezett a politikai nemzet utol­jára baloldali értékként. Később már a nemzet a jobboldal közép­ponti jelszavává vált, mint egyike — mi több: legfontosabbika azon „organikus" közösségeknek, me­lyeknek érdekeit az egyén jogai fölé kellene rendelni. A nemzet­fogalom túlhiposztazálásával sem a katolikus egyház, sem a szociál­demokrácia nem tudott megküz­deni. Szélsőséges rémuralmak Az első világháború nagyon megzavarta a jobb- és baloldali­­ság fogalmát. Olyan irányzatok emelkedtek fel a politikai színkép szélső pontjain, melyeket már ne­héz volt a hagyományos irányza­tokkal rokonítani. A bolsevizmus a diktatúrát immár nem kénysze­rű, átmeneti állapotként fogta fel, mint a jakobinizmus, hanem egy tartós, mi több: erősítendő ural­mi formaként, mely egy ponton egyszerre csak „önmaga ellentété­be fog átcsapni". 1921-től (Krons­tadt) kezdve itt már nem az euró­pai szocialista mozgalom egy „vadhajtásáról" volt szó, hanem a hagyományos ázsiai társadalmi forma továbbéléséről, melynek a „marxizmus—leninizmus" elméle­te inkább ideológiai fügefalevele, mint meghatározója volt. A másik oldalon a nemzeti tekintélyural­mi rendszerek a bolsevik veszél­lyel igazolták a szocialista és a demokratikus mozgamakkal szem­beni erőszakhatalmat. Ezek a rendszerek a fasiszta mozgal­makban és diktatúrákban csúcso­sodtak ki. E mozgalmak és dikta­túrák immár nem követték a ha­gyományos jobboldal „arisztokra­tikus” jellegét: az egyén teljes alárendelését a nemzetnek és a „fajnak" „plebejus" követelmény­ként tételezték. Joggal lehetett gondolni, hogy miután „szélső jobboldal” és „szél­ső baloldal” lényegében egymáshoz nagyon közelálló „szellemiségű" rémuralmakat alakítottak ki, új irányzatok fognak létrejönni, me­lyek az immár elavultnak tűnő „jobb—bal” alternatíván „túlte­szik magukat". 1945, a fasizmusok fölötti győzelem ismét egy balol­dali hullámot „dobott fel” Euró­pában, hiszen az antifasiszta harc legnagyobb megterheléseit — a faji üldözöttek mellett — a kom­munisták és a szociáldemokraták (valamint a baloldali kereszté­nyek) viselték. Ezt a baloldaliságot azonban Sztálin erőszakos, bolse­­vizáló kelet-európai politikája tönkretette. Viszont a baloldal ak­kor keresni kezdte az új utakat, melyek a „kapitalizmus vagy bü­rokratikus államszocializmus" ter­méketlen alternatívájából kive­zethetnek. Nyugat-Európában a néprészvények, üzemi tanácsok in­tézményeinek bevezetésére tett kísérletek jelezték ezt az utat. A kelet-európai antibolsevik forra­dalmak messzebbre mentek: a gyárakat munkástanácsok kezébe adták, mi több: kísérletet tettek a munkástanácsok integrált háló­zatának megteremtésére is. A leg­messzebbre ebben a Szolidaritás 1980—81. évi forradalma jutott. Gorbacsov — úgy tűnik — el­késett forradalmár, bár ez nem szabad, hogy csökkentse tisztele­tünket iránta. Akármilyen örven­detes legyen a kelet-európai bol­sevik rendszerek összeomlása, ez­zel egybeesett, hogy a nyugat-eu­rópai neokonzervatív hullám né­mi késéssel ideérkezett. És ki ta­gadhatna le néhány tényt: a ke­let-európai bolsevik diktatúrák megdöntésének tervét komolyan csak konzervatív amerikai­­ és nyugat-európai politikusok dolgoz­ták ki. Ki tagadhatná le, hogy — bármilyen visszataszító a je­lenlegi kelet-európai privatizálá­­tási folyamat — az összeomlott kelet-európai gazdaságok talpra­­állítására valamiféle „gyors" megoldást kell találni? Mit várjon Kelet-Európában a baloldali ember? Azt, hogy a „mérsékelt jobboldal" társada­lomszervezési elvei rövidesen le fogják járatni magukat a töme­gek előtt? De mi lesz akkor? Újabb tekintélyállamok vagy dik­tatúrák? Vagy nacionálbolsevik felkelések? 1956: munkástanácsok A magyar baloldal félrecsú­­szása azzal kezdődött, hogy Ma­gyarországon 1867-től a Függet­lenségi Pártot tekintették „balol­dalinak" a „jobboldali" Szabadel­vű Párttal szemben, holott a Bécs —Budapest viszonynak közvetlen összefüggése a demokratikus és szociális haladás problémáival nem volt. Csupán 1918-ban jött létre a Szociáldemokrata Párt, a polgári radikalizmus és a Függet­lenségi Párt demokratikus bal­szárnya szövetsége a feudális-ka­pitalista újkonzervatívizmussal szemben. Ez a baloldal azonban 1918 október—novemberében egy vesztett háború, az ország területi szétesése körülményei között ju­tott hatalomra; az ország területi védelmére pedig csupán az 1919. márciusi bolsevik diktatúrakísér­­let szánta el magát. A „keresztény nemzeti" ellenforradalom ügye­sen forgatta a „hazaárulás" és „kommunistabarátság" kettős vádjának piszkos kardját a balkö­zéppel szemben. 1920—44. között nem tudott átütő erejű magyar baloldal létrejönni, és — ha át­menetileg is — még a szociális forradalom feszítő energiái is a szélső­jobbra „profilh­ozódtak át" Ám a magyar jobboldal 1944-re olyan súlyos katasztrófába vitte az országot, hogy 1945-ben még a bolsevizmustól való félelem el­lenére is megerősödtek a balolda­­liság belső tartalékai. Annyira, hogy még a sztálini pusztítás sem tudta teljesen tönkretenni őket: 1956-ban a nemzet többsége nem pusztán a bolsevik diktatúrát uta­sította el, de a Horthy-rendszer akár valamiféle javított változa­tát is. Mi több, a munkástanácsok intézményrendszere útján új tu­lajdonformák megvalósításával kí­sérletezett és kívánta útját állni úgy a bürokratikus államszocializ­mus, mint a kapitalizmus restau­rációjának. Ma más a helyzet. A baloldali­­ság tartalékait Magyarországon a posztsztálini rendszer a sztálini­nál is nagyobb kíméletlenséggel és mindenesetre ügyesebb mani­pulációval zúzta szét. Nincs most itt hely annak elemzésére: kik mennyiben felelősek azért, hogy 1987—90. között a magyar balol­dal humanista szárnya is majd­nem teljesen megsemmisült. 1945 óta először lesz olyan kormá­nyunk, mely legalábbis nem uta­sítja vissza, hogy a nemzetközi közvélemény jobboldalinak ne­vezze, és ezzel aligha fog tudni megküzdeni egy olyan „baloldal", mely a kapitalizmus legdurvább formáit kívánja az országra erő­szakolni. Az agyondicsőített „leg­vidámabb barakk" éveiben na­gyon sokszor mondtam el, hogy a történelem ítélete erről a korszak­ról szigorúbb lesz, mint az én — szinte teljesen magányosan han­goztatott — ellenérzéseim. A baj azonban az, hogy — ismétlem — a kádárizmus összeomlása azt a baloldaliságot is magával rántot­ta, mely egyáltalán nem volt haj­landó azonosulni vele. Ha 1956- ban a magyar munkásság még a magántulajdon — marxi kifeje­zéssel élve — „negatív" megszün­tetését is továbbfejlesztendő „vív­mányként" könyvelte, addig ma — a kádárista bürokrácián kívül — egyáltalán nincs olyan társa­dalmi réteg, mely az elmúlt negy­ven évben „vívmányokat" vélne felfedezni. Pedig pozitívumok bi­zonyára voltak, de itt most egyál­talán nem erről van szó. A dikta­túrát minden bizonnyal le kellett bontani. De bármit is tesz az új vezető réteg, akár meghagyja uralkodó pozíciójában a kádáris­ta uralkodó osztályt (mint kapita­listát), akár B-listákkal ritkítja meg sorait, hogy a maga emberei­vel pótolja: semmi olyat nem csi­nál, ami a társadalmi progresszió vonalába esne. A magyar politikai forradalom 1989. október 23-án befejeződött, ami azóta történik, abból kizárólag a szabad válasz­tásokat tekinthetjük pozitívum­nak. z emlékezet rövid. Az idősebbek közül is kinek van sze­me előtt, hogy milyen volt a Terv ciga­retta fakónyomású skatulyája? Milyen volt egy igazi Szabad Nép-félóra? És magának az újságnak betűtenger címoldala? A fű­­részporszerű vezércikkek bikkfanyelve? A beszolgáltatások kényszerben fogant dicső­ségtáblája? A padlássöprők mellé állított rendőr egyenruhája? A koncepciós perek plakát- és propagandaanyaga? A Magyar Függetlenségi Népfront „egylistás válasz­tásának” szavazócédulája? A jeles művé­szek Rákosi-portréi? Mondjuk Csáki-Maro­­nyáké? A „füttyös kalauz" alkotójának, Felekiné Gáspár Anninak további munkás­sága? Az egész szocreál? Farkas Mihály tábornoki uniformisa? A szabadon jegyzett békekölcsönkötvény rajzolata? Egy igazi brigádnapló? Rákosi elvtárs a szónoki emelvényen? A dísztribünön? Úttörők kö­zött, farkasmosollyal? Az emlékezet hosszú. Mert a Legújabbkori Történeti Múzeum Sztá­lin, Rá­kosi! kiállítása már címével is visszaidézi ama korszak átélőinek — túl­élőinek — a légkört és hangulatot, ame­lyet a hazugság jellemzett. Az ütemes tap­sok, amelyhez föl is kellett állni. A több ezer százalékos termelési eredmények. A hős sztahanovisták. Babajevszkij, Sovko, Fagyejev hurráregényei. A „Sztálin a har­cunk, és Sztálin a béke” mozgalmi induló­jának dallamhangulata. A vezérek nevére írt kantáták. A tömegkórusok hamis több­­szólamúsága. A „Magyar írók a Szovjet­unióról” antológiájának szelleme. A 60 éves Rákosi tiszteletére készült antológia. (Tartalomjegyzékére az írástudók emlékez­nek: tapintatból hallgassuk el.) Érezzük a légkört, átéljük a hangulatot, amikor az öt­venes évek egy bírósági termének beren­dezését látjuk. (A Fővárosi Bíróság kölcsö- Rákosi pajtás mosolya nézte.) Amikor a főtisztperek szereplőinek arcképcsarnokát látjuk, egyenruháját lát­juk. (A Honvédség kölcsönözte.) Amikor a perbe vitt Grósz József reverendáját lát­juk. (A Kalocsai Érseki Hivatal kölcsönöz­te.) Amikor a lihegős stréberségű ajándé­kokat látjuk, amelyekkel valamelyik „apánkat” lepték meg születésnapján. (Nagy részét az Iparművészeti Múzeum kölcsönözte.) Amikor egy hortobágyi kite­­lepített­ szobát látunk. Vagy az internáló táborok drótkerítésének darabját. Lepusz­tult, korabeli utcaképeket, kínos pedanté­riával feldíszített villamosokkal. Dísztribü­nöket, e­lnézést a hosszas felsorolásért: e sorok­­ írója átélte azokat az időket, és eredeti korabeli kiállítás főhelyén látta még Bán Béla festményét, a szocialista realizmus remekét: „Kónyi elvtárs, a Ganz Villamos­­sági Gyár sztahanovistája.” Még talán ha nem volna ismert nevezett gyár további sorsa. Elnézést azért is, mivel csupán a meg­tettek reagálását tolmácsolom. Azt is, amit az emlékezet ki tudott vetni a fejekből, azt is, ami bennragadt. Az idősebbek csendesek és megrendül­tek. A fiatalabbak viszont élénkek és érdek­lődők. Nekik ez valóban a megelevenedett történelem. Hát tényleg így volt!? Szóval ezekre az indulókra menetelte­tek? És tényleg minden hivatali helyiség­ben ilyen kép volt? Még magánlakásokban is? No, és ide tényleg Tito-banda van írva! És ennyi Sztálin-szobor! Valóban ilyen szövegek voltak egy faliújságon? Nézd csak, igazi gimnasztyorka! Ilyet még kap­ni az Ecserin is, háromszázötvenért. Fi­gyeld ezt a térképet, milyen pici az USA és mekkora ez a vörösre színezett Szov­jetunió! És tényleg így tanultátok? De hi­szen ez hamisítás! Itt ez a festmény, „Ké­szülődés május elsejére”. És ezt be lehetett adni? S mivel a múzeum aulájában — és stíl­szerűen nyomasztó alagútlabirintusnak át­alakított járóiban — a fiatalok vannak többségben, a hangulat csaknem derűs. A társadalom itt valóban nevetve búcsúzik a múltjától. C­supán egyetlen kérdés marad lógva a levegőben, egyetlen cseppnyi kis prob­léma. A fiatalok talán nem is gondolnak rá, az idősebbek pedig vérmérsékletük sze­rint vagy szégyenkeznek vagy szoronga­nak. Hogy mindezt tényleg „be lehetett adni”. Mert az ütemes tapsokhoz tömegek is kel­lettek, amelyek tapsolnak. A skandált jel­szavakhoz skandálók. A kitelepítésekhez közönyös szomszédok. A hamis perekhez igazi hívők. A születésnapi ajándékokhoz ajándékozók. A szocreál tárlathoz látoga­tók. A több ezer százalékokhoz kéz alá dol­gozók hada. Az egész korszak abszurditá­sához Esztragonok és Vladimirek. Egy nem­zet — s ha mégoly megfélemlített is —, amely tudomásul vette. Mert ötvenhat csak később jött. És öt­venhatot i­s a múzeumnak, a kitűnő sze­mű Horn Emilnek értelemszerűen most er­ről kellene kiállítást csinálnia —, tehát, mert ötvenhatot nem a sztahanovisták csi­nálták, h­­anem azt is fiatalok. (Lukácsy) Az igazságosság elve Mit tehet ma a baloldali em­ber Magyarországon hiteles tö­megpártok, tömegszervezetek nél­kül? A társadalmi igazságosság elvét, egy szétzüllött társadalom új szocializációjának elvét kell képviselnie. Ezt az elvet nem le­het totalitariánusan képviselni: hagyjuk meg a totalitást a „nép­nemzeti gerinc" és a „harmadik­­úttalanítás”, a rózsaszínfalás és „kriptokommunista"­hajsza lovag­jainak. Ha valaki ma Magyaror­szágon „szélsőbaloldaliság" címén a letűnt rendszer privilégiumait védené, nem mondana igazat. A társadalmi igazságosság eszmé­nyeinek védelmében viszont a mérsékelt baloldaliak nem lehet­nek eléggé „szélsőségesek". A MAGYAR HÍRLAP KULTURÁLIS MAGAZINJA 1990. április 28., szombat Herpai Zoltán Az élet álom, vagy legalábbis álarcosbál, karneváli mulatság, sokszereplős farsangi felvonulás — vallja tollrajzain Herpai Zoltán. Strucctollas kalpagot hordó lovagok, lefátyolozott úrnők kegyeit keresik, körülöttük torz törpék, púpostestű gnómok, ne­vettető bohócok forgolódnak, mint a testi-lelki tökély ellentéte­lei ... Az ifjúság, a szépség, a szó szoros értelmében, a maga paradicsomi meztelenségében is gyakorta megjelenik, antik vi­lágból való, mitikus vagy bukolikus témaválasztás során, biblikus példázatok ürügyén. Ám ezek a tökéletes fiatalok valahogy mind­mind boldogtalanok, időtlen szomorúsággal, rezzenéstelen arc­cal merednek a nézőre. Flóra barokkosan dús virágkoszorút hord, karjában is bokrétát tart, gazdagon redőzött drapériákba bur­kolózva. A mindenkori szerelmespár márványfalak között, örök­zöld növények körében szinte szoborrá dermed. Az öregedő, csör­­gősipkás udvari bolond csalóka tükröt tart a hervadó szépség­nek, lobogó gyertyájának lángja lassan füstbe fullad és amikor a bohóc végül is leveti maszkját, kiderül, hogy alatta festett ál­arcot hord. A „hiúság vásárának" eme látványosan meggondol­kodtató kiállítását a budapesti Mednyánszky-teremben mutatja be a festő.

Next