Magyar Hírlap, 1990. december (23. évfolyam, 282-304. szám)

1990-12-07 / 287. szám

4 0 Nosztalgia a paternális pártállam iránt? Kelet-Európa „lelki térképe” Hogyan élik meg Kelet-Európa országai a sokkszerűen bekövetkezett rendszerváltást? ,— e körül zajlott a legtöbb vita nemrég a pszichoterápiával és csoportdinamikával foglalkozó szakemberek budapesti és berlini kongresszusán. A demokrácia irányába haladó átalakulás eseményei azóta is olyan kérlelhetetlen gyorsasággal követik egymást, ami már meghaladja az emberek biológiailag behatárolt pszichés alkalmazkodóképességének tempóját. Legtöbben a változásokkal együtt sodródnak, szerepzavarral, depresszióval küszködnek, a „szép, új világban" nem találják a helyüket, míg mások kétségbeesetten „előre menekülnek”, arcot, jelmezt, lelket cserélnek. Erről beszélgetünk az OORI pszichoterápiás és pszichoszomatikus részlegében dr. Hidas György professzorral és dr. Harmatta János helyettes főorvossal — Hogyan érinti az elmúlt évtizedekben kialakult identitástudat elvesztése az egykori szocialista blokkhoz tartozó társadalmakat? H. J.: — A legnagyobb megrázkódtatás a néhai pártállam funkcionáriusait és fegyverhordozóit érte. Stabilnak hitt erkölcsi értékrendjük egyik pillanatról a másikra összeomlott, sokak egzisztenciája derékba tört. De nem jártak sokkal jobban a reformisták sem, akiken egyszerűen átlépett a történelem, s ma már senki sem honorálja számukra a forradalmi folyamatok elindítását, az utólag tűnő reformok anakronisztikusnak képviseletét. Az ellenzékiek sem fontosak többé, akik szembeszálltak a korábbi rendszerrel, vállalva minden kockázatot. Az ellenállásban mindig felhalmozódik egy sajátos lelki többlet, amely az egyedül üdvözítő „igaz út” tudatából fakad. Ám amint megvalósult mindaz, amiért harcoltak, „elpárolog" az illegalitásban felhalmozott erkölcsi többlet. Szertefoszlik a „megszokott" ellenségkép. Ezért gyakran a diktatúra idején rögzült opponens magatartás megmaradt, és az új rezsim ellen fordul. Mivel a progresszív értelmiségnek csak egy töredéke jutott be a politikai vezetésbe, sokan úgy érzik, hogy nekik csupán a rendszerváltás terhei jutottak, s erőfeszítéseik termését nem arathatják le. Megöregedtek anélkül, hogy pozícióba jutottak volna, és képességeik kiaknázatlanok maradtak. Az opponensek hálátlan szerepkörének azért mégis van némi erkölcsi presztízse, talán ez az oka, hogy egyre többen „úgy emlékeznek”, mintha „ellenállók” lettek volna. Persze felvetődik a kérdés, fia mindenki opponált, ki állt a párt oldalán, ki csinálta a diktatúrát? H. Gy.: — Azt hiszem, ennél lényegesebb, hogy mindenki azt tisztázza magában: miben volt részes? Még akkor is, ha kényszer hatása alatt cselekedett. Mert tapasztalatból tudjuk, hogy az ember mindig azzal azonosul, aki vele szemben a legagresszívebb. Göncz Árpád is utalt erre egyik nyilatkozatában, mikor azt mondta, hogy mindenkinek fel kell derítenie a benne élő „kis Sztálinokat", nehogy még egyszer azonosulhassunk a diktátorokkal. Tehát, ha azt akarjuk, hogy a társadalom igazán demokratikus és konstruktív legyen, előbb közösségi és egyéni szinten fel kell dolgozni saját múltunkat, enélkül lehetetlen továbblépni. — Ebben segíthetne a pszichológia. De a puha diktatúra idején oly mélyen átideologizálódott, hogy maga a tudomány is gyógyításra szorul... H. Gy.: — Kelet-Európában sok helyütt a pszichológia és a pszichiátria a hatalom eszköze lett, és valóban kompromittálta magát, de ez nem vonatkoztatható a tudományág egészére. Például ma a Szovjetunióban a pszichoanalízis megújulóban van, noha a 30-as években gyökerestől kiirtották. Nem tűrték el, hogy az egyes embert kiszakítsa a tekintélyuralomnak kiszolgáltatott manipulálható tömegből, és a személyiséget megszabadítsa a megzavart szocializáció során beépült akadályoktól, kötöttségektől, amelyek gátolják egyéni értékeinek, tehetségének kibontakoztatását A pszichoanalízissel szemben Magyarországon sem voltak sokkal toleránsabbak, és a magánpraxisba száműzték. H. J.: — A szocialista országokban — különösen az NDK-ban — ferde szemmel néztek még az egyéni pszichoterápiára is, mivel az egy olyan bizalmas beszélgetés a beteg és a terapeuta között, ahol nem lehet jelen az állambiztonság embere. Emiatt a csoportterápiás módszer részesítették előnyben, amely előbbutóbb lehetőséget adott a résztvevők politikai nézeteinek kipuhatolására. Az emberben az intimitás különböző szintjei hagymalevélszerűen rétegződnek egymásra, s ebben ideológiai meggyőződésünk sokkal mélyebbre került, mint az egyéni szexualitás titkai. Ez a pszichológusok számára is meglepő tapasztalat arra mutat rá, hogy a félelem a tudat legmélyebb rétegeibe nyomja le a politikához és a hatalomhoz fűződő viszonyunkat. — Képes-e a pszichológia hitelesen feltérképezni, hogy mi történik az emberekben a társadalmi-politikai változások során? H. Gy.: — Hogy mennyire bonyolultak ezek a folyamatok, azt talán valamelyest érzékelteti az újraegyesített Németország példája, ahol találkozik Kelet és Nyugat, ahol beszélhetünk ugyan egy valaha egységes nemzetről, de ma mégis két különbözőképpen szocializálódott nép konfliktusokkal terhelt összeolvadásáról van szó. Teljesen más a két országrész lakóinak történelmi optikája. A „keletnémeteket” úgy nevelték, hogy ők nem veszítették el a második világháborút, idegenkednek attól, hogy vállalják a részességet abban, ami ott 1933—45 között történt, és nem kívánnak osztozni a német bűntudatban sem. Sokan hangoztatják, hogy a fal kitűnő megoldás volt, mert elhatárolta a két Németországot egymástól, s a „birodalmi eszmétől”. Bármilyen képtelenségnek tűnik, de vannak, akik képzeletben már építgetik a falat, hogy megint vágyakozva tekinthessenek át egyik oldalról a másikra. Ebben tetten érhető bizonyos nosztalgia, és a jövőtől való félelem is. H. Gy.: Egy kelet-berlini kolléganő a kongresszuson elmondta, hogy az ő intézetük eddig kiváló körülmények között dolgozott. Az egyesülés után azonban megjelent a régi tulajdonos, és visszakövetelte az épületet, így mindaz, amit eddig felépített, egy csapásra megsemmisül, és ezért nem kárpótolja az, hogy Trabantját Volkswagenre cserélhette. Semmi sem kompenzálja az emberek megingott egzisztenciális biztonságérzetét, akik sorra elveszítik állásaikat, s ha el akarnak helyezkedni, meg kell szerezniük az új szakmákhoz, technológiákhoz szükséges tudást. Sokan vágyódnak vissza a demagóg pártállamba, amelyet gyűlöltek ugyan, de miközben elfogadták a paternális gondoskodást, szinte észrevétlenül átvették az elnyomók moralitását és gondolkodásmódját. Egyes kutatók már említik azt a különös jelenséget, hogy az emberek egy része amennyire viszolygott annak idején a Honecker-rezsimtől, ma éppoly nagy ellenállást tanúsíthat esetenként a nyugati értékrend befogadásával szemben. Ugyanakkor a volt NDK területén készített mélyinterjúkból kitűnik, hogy az ottani emberek milyen megdöbbentően gyermeteg illúziókat táplálnak a jövő iránt. De megálmodott jóléti szimbólumok mögül hiányzik az a tudás és szorgalom, az a munkamorál, ami szükséges lenne az áhított javak megteremtéséhez. Eszerint az átmeneti társadalmak még csak kamaszkorukat élik? H. J.: — Ami most zajlik, az egy depedens, mindent az államtól váró, mindenbe beletörődő, voltaképp gyermeki társadalom felnőtté válásának folyamata, átlépés a felelősségteljesebb, kockázatvállaló, egyszersmind szabadabb életszakaszba Ez a várhatóan hosszadalmas pszichikus fejlődés — különösen a megkésett nemzedékek körében — rengeteg megrázkódtatással jár, hisz javakorabeli emberek majdhogynem a pubertáskorra jellemző problémákkal küszködnek. A pszichológia ebben csak annyit tud segíteni, hogy felgyorsítja a változások „hordalékának" belső, lelki feldolgozását, mert ha ez a folyamat megakad, akkor lemegy a test szintjére, és ott kezd pusztítani. Ekkor jelentkeznek a szívpanaszok, az álmatlanság, s a többi pszichoszomatikus tünetek. Ezek voltaképp azt jelzik, hogy az ember csak külsődlegesen alkalmazkodott az őt körülvevő mikro-, vagy makroközösséghez, de valójában nem tud, vagy nem akar azonosulni annak értékeivel és célkitűzéseivel. Ezért hatalmas árat kell fizetni. A mindennapos félelemmel és szorongással együttjáró állandósult identitászavar fölemészti az alkotó energiákat, és előbb-utóbb valamilyen betegség formájában jelentkezik. — Érzékelhető már a pszichoszomatikus megbetegedések első hulláma? H. J.: — Egyáltalán nem. S ennek az az oka, hogy a rendkívüli helyzetekben, amikor igazán nagy baj van, az emberek összeszedik magukat. A neurózis pedig mindig a jóléttel, a konszolidációval egy időben jelenik meg. Gyakran tapasztaljuk, hogy a legnyomorúságosabb pincehelyiségben élő családok, akik alig jártak orvoshoz, amint beköltöznek egy összkomfortos lakótelepi lakásba, rögtön a legkülönbözőbb testi és lelki bajoktól szenvednek. Mert elalszanak bennük azok a védekező mechanizmusok és késztetések, amelyeket a rossz körülmények mozgósítottak. Most az egész társadalom a „pincében van". Nehéz megélni, s alig lehet munkához jutni, ezért mindenki egészségesnek akar látszani. Hiába csökken átmenetileg a kórházak forgalma, a kép megtévesztő, mert ijesztően növekszik a kezeletlen betegségek száma, és a rossz táplálkozás, az általánossá vált önpusztító életmód következtében a munkaképes lakosság egészsége rövid időn belül felőrlődhet. Stark R. László Képzőművészet 1 y/,< .>. 'ff -Installáció az egész világ SWIERKIEWICZ RÓBERT jó húszéves munkásságának zömmel az idén és néhány az elmúlt évben készült alkotásával, tehát egészen friss, naprakész anyaggal találkozhatunk a Szabadsajtó úti Budapest Kiállítóteremben. A művész pályája majdhogynem a hatvanas évek nagy generációjának színre lépésével egy időben (az első tárlata 1967- ben volt) indult. Nem véletlen tehát, hogy tevékenysége a magyar avantgárd művészet fő vonulatához kapcsolható, illetve annak eredményeit viszi tovább. Festményeit a pop art és az arte popéra direktsége, a gyűrt vásznak és az erre applikált különböző anyagok kollázsjellege határozta meg. A hetvenes években, mint kortársai általában, ő is főleg fotóval, a fénykép manipulálásával foglalkozik. Igen jelentősek továbbá írásos grafikái, tárgyakból tovább alakított szobrai, objektjei, de gyakran készít térberendezéseket, installációkat is. A nyolcadik évtized első éveiben, amikor a progresszív művészek jelentős része — például Bak Imre, Nádler István — az új festészet felé orientálódott, ő következetesen folytatta már kialakított stílusát, ugyanúgy, mint a koncept művészetet művelő Károlyi Zsigmond vagy Tolvaly Ernő. A jelenlegi kiállítás egyes darabjai is a már említett pop art, arte povera és fluxus jegyeit viselik magukon. Direkteknek és rögtönzötteknek tűnnek, mégis általánosak, szuggesztívek és monumentálisak. Kétségtelen, hogy Swierkiewicz programja a hetvenes évek avantgárdjának „minden művészet”-ideológiájában gyökerezik. Ezt reprezentálják a nagy vásznak falifirkákra, anyagdarabokra emlékeztető motívumai; a töredékvilág, a jelentéktelen tárgyi elemek kompozícióvá rendezése, „egy az egyben” a műbe emelése. Egyfajta antieszteticizmus, sőt a hétköznapi tárgytöredékeknek a kortalitása, direktsége hatja át a tárlatot, melynek alaphangját az erős színekkel megfestett, ágakra kötözött, az épített faszerkezetről lelógó, sátorlapokat idéző installáció adja meg, míg a montázsszerkesztéssel készült grafikák forma- és kompozíciós rendje, látszólagos esetlegessége utal a kiállítás egészét meghatározó térberendezésre. VALAMI MÉGIS beszűrődött ebbe a direkt, szuggesztíven komponált hulladék- és töredékvilágba a nyolcvanas évek new wavejéből, annak eszteticizmusa és történelmi-művészettörténeti utalásai nélkül, éspedig a nagy felületek, az élénk színek alkalmazása. Az installáció egy-egy festett vászonlapját ugyanis a többitől külön szemlélve festményként is értelmezhetjük. Swierkiewicz Róbert tárlata egy teremnyi tárgyiasult jelen, ha pedig formai oldaláról nézzük, színes, mellbevágó kollázs; motívumai révén visszautal a művész egész eddigi pályájára, amelyet kivételes formaalakító-formateremtő személyisége fog egybe. Lórin Lajti Muzsika Puccini és Mahler NAGYON IZGALMAS, tanulságos és előadás szempontjából kiválóan sikerült hangversenyre került sor a Kongresszusi Központban, a rádió és a tv oratóriumciklusában. Puccini Miséje és Mahler A panaszos ének című kantátája hangzott fel. A műsor-összeállítás maga is nagy ötlet: mindkét darab 1880-ban íródott, mindkettő szerzőik első nagyszabású műve. Puccini huszonkettő, Mahler húszéves volt a kompozíció megírása idején. Két lángész — és micsoda különbség a kezdeti lépésekben! Puccini miséje derék iskolai diplomamunka, a szakmai vértezet teljes birtokában (nagyszerű egy nagy fúgatétel briliáns kettős ellenpontos szerkezete!), de egyéni hang nélkül. Nyoma sincs még a mester csodálatos melodikus invenciójának; jellemző, hogy az egyetlen nagyívű melódiára épülő tételt, az Agnust — a zenetörténet talán legnagyobb pimaszságával! — pár év múlva teljes egészében átemelte a Manon Lescaut-ba, egy ... szerelmi madrigál zenéjeként. Mahler műve viszont a szerző későbbi stílusának — mondjuk, az első négy szimfónia világának — már minden lényeges elemét tartalmazza. A panaszos ének is a szakmai tudás teljes birtokában íródott — de már egyéni hangon. Ez az összevetés volt a koncert nagy élménye: a századforduló két iránymutató géniusza íme, így indult. Ligeti András kiválóan vezényelte a Rádiózenekart és -kórust, a szólókat Szendrényi Katalin, Takács Klára, Gulyás Dénes (ő volt kiemelkedően jó) és Páka Balázs kiválóan adták elő. ne Sok ilyen hangversenyre lenszükség: közönséget vonzó, élményt adó műsorra, jó előadásra és olyan programra, amely eltér az agyoncsépelt repertoártól. MARTON MELINDA, a Kolozsvári Magyar Opera szopránénekese vendégszerepelt Budapesten. A művésznővel először a vercelli énekversenyen találkoztam pár éve, ahol művészetével és szép hangjával harmadik díjat nyert. Pesti vendégjátéka — a verseny egyik díja — már plakáton szerepelt 1988-ban, de akkor nem engedték el Romániából. Most végre megvalósult az akkori terv. Először a Rigoletto Gildájaként lépett fel, produkciója itt még egyenetlen volt, nyilván hatott rá az új környezet. Am így is élvezetes volt Marton Melinda líraisága és biztos koloratúrakészsége. Az operaházi Bánk bán-előadáson derült fény aztán a művésznő teljes énekesi portréjára: ebben a líraiság dominál, a széles dallamívek, a szép piano frázisok, de a drámai erő is ott van, az átütő magas állásokban, az éles hangsúlyokban. Mind e művészi erény könnyen feledtette a II. felvonásbeli ária intonációs kisiklását. A Rigolettóban két másik vendégművész is szerepelt Csányi Valéria által biztos kézzel összefogott előadáson. A címszerepet a fakó hangú, „alig” játszó prágai baritonista, Pavol Maurery, a herceget a szép hangú, de ritmusban állandóan bizonytalan pozsonyi tenorista, Miroslav Svejda énekelte. . A Bánk bán viszont meglepően jó előadásban szólalt meg. Nagy Ferenc vezénylete alatt a zenekar biztosan, pontosan és drámai erővel szólt, ma is kiváló még a bizony nem fiatal címszereplő, Kőrizs Béla, és pompás karakteralakítást nyújtott Tiborcként Bordás György. A közönség mindkét előadáson megtöltötte a nézőteret — főleg idegen beszédet hallottunk a szünetekben —, és melegen ünnepelte a kolozsvári vendégművésznőt. ▼ Írnál Péter 1990. december 8., szombat TÉVÉNAPLÓ A DOLOG úgy lett elképzelve, hogy a pályázati műsorok jönnek-mennek, mi nézők pedig tapsikolunk. Elvégre az nekünk csak jó, hogy hirtelenjében változatos a műsor, és ha szerencsénk van, még a közvéleménykutatók is megkérdezik, hogy melyik, hogyan tetszik? Mi csak ülünk és döntünk. Idegeskedjenek a televíziósok, ha nincs kedvük játéknak fölfogni az egészet. Most, egy-két befejeződött pályázzati műsorral a hátunk mögött mégis kissé elsavanyodott a tapsikolós jókedvünk, nekünk, nézőknek is. Kiderült, hogy a pályázatnak nincs igazi tétje, igazából nem lehet rajta nyerni. Még a legpompásabb műsor készítőinek sem ígéri senki, hogy újabb lehetőséget kaphatnak. Ennél fogva a mi döntésünk is csak a házi zsarnokok hatáskörében érvényes. Mondjuk, ha úgy ítéljük meg, hogy a Ma jobb, mint a Napzárta, döntésünket aképpen érvényesíthetjük, hogy ezentúl nem nézzük a Napzártát. Helyette minden este tízkor (vagy később) félórára elképzeljük, hogy milyen is lenne ma a Ma? Nem jobb a helyzet az idegeskedéssel sem. Könnyű mondani, hogy idegeskedjenek ők, az ő sorsukról van szó, ha közben bánattól áthatott, párás szemekkel néznek ránk búcsúadásaikban jobb sorsra érdemes riporterek és műsorvezetők ... Hogyan tapsikoljunk mi, foteljeinkben hörpölgetve esti forró kakaónkat, teánkat, kellő hőfokú sörünket, borunkat, miközben mások a szemünk láttára siratják az egzisztenciájukat? Nem vagyunk mi olyanok. A SZOMORKODÓ látványa már csak azért riporterek is búsítja az embert, mert a pályázatosdi alkalmával kiderült, amúgy milyen rettentően kevesen vannak. Amikor bizonyítani kell. Káplár F. József híradópályázatát például azért adták vissza, mert szinte ugyanazokkal készítette volna a hírműsort, akik a Bánó-féle „pályázati" híradóban dolgoztak. Így azután új munkatársak után kellett volna Káplárnak néznie, de semmi hír róla, hogy megtette-e? Egyébként ezt a döntést már csak azért sem lehet egészen érteni, mert attól még Káplár koncepciója, stílusa, módszerei lehettek volna egészen újszerűek, hogy teszem azt ugyanazokkal a riporterekkel dolgozik, mint a másik híradó. Ilyen alapon elvárhatnák minden egyes pályázati műsorban közreműködőtől, hogy egyébként ne szerepeljen. Mindjárt be is fejeződne az egész akció. Mert ugye — például — Győrffy Miklós nélkül dőreség lenne elképzelni a Magyar Televíziót. Ha ő csak és kizárólag a Ma című pályázatban jelenhetne meg, több szerkesztőség műsorszünetet lenne kénytelen elrendelni... a pályázó műsorokat zsűri fogja értékelni, de a közvélemény-kutatókat is felkérték az elemzésre. A zsűrik még munka közben vannak, hiszen egyetlen témakörben sem ért még véget a játék. A közvélemény-kutatók gyorsjelentéseiből egy-kettő már elkészült, be is számolt róluk a hírügynökség. Az egyik rövid hírből tudtuk meg például, hogy a párhuzamos híradók első vetélkedője lényegében döntetlenül végződött. Legalábbis a formális kritériumok vizsgálata szerint. Számszerűség szerint nagyjából egyformán szerepeltek mindkét híradóban a különféle pártok, és kvantitatív szinten nem részesítették eltérő bánásmódban a különféle politikai erőket seholsem. Tudatos rosszindulaton nem értek senkit. A híradó 1-et nem nézték kevesebben, és a híradó 2-t csak az első napokban nézték többen, mint máskor. Igaz, hogy a híradó 2 jobban tetszett a nézőknek, mint a korábbi hónapok híradó 2-je, a felmérés mégis azt sugallja, hogy a nézők többségének tökmindegy, milyen híradót nézünk. EZ SZERINTEM nem jó. De lehet, hogy csak azért mondom, mert nekem bizony, nem tökmindegy. Szerintem is a hatvanas évek végén kialakított híradóstílus jellemzi a híradó 1-et ma is, zömmel rádiós és nyomtatott sajtós megoldásokkal. Azzal is egyetértek, hogy mostani „újításaikkal” („Hírmagyarázat”, „Pillanatkép") „a híradó megújítására tett nyolcvanas évek végi törekvések végét jelentette, a teljes visszatérést eredményezett a híradózás hatvanas-hetvenes évekbeli magyar hagyományaihoz”. És mivel nem vagyok konzervatív, és nem kedvelem sem a dagályosságot, sem a komótos szerkesztést, rokonszenvesebb számomra a híradók törekvése, hogy szerkezetében és formailag is korszerűbb próbáljon lenni. Díjaztam gyorsabb tempójukat (gyakorlatilag ugyanannyi hírt adtak húsz perc alatt, mint párjuk fél órában), és mértéktartó hangvételüket. Mert miközben a konzervatív híradó a jelentés szerint formálisan semmi vétséget nem követett el, azért a Magyar Közvélemény Kutató Intézet vizsgálati gyorsjelentésének elemző részében csak úgy sorakoznak a tények, amelyek enyhén szólva is megkérdőjelezik ennek az állításnak a valóságát. Három prominens esetben — a diáktüntetés, a Csoóri-ügy és a hordóügy — a híradók kimutatott tendenciózusságán és csúsztatásain az elemzés részletező leírásában még az is megdöbben, akinek az emlékezete rögzítette annak idejéről a híradás furcsaságait. Pedig akkoriban, tekintettel éppen a versenyhelyzetre, észrevehetően igyekeztek a szerkesztők pártatlannak mutatkozni. Mi van olyankor, amikor nem igyekeznek? A KORSZERŰBB stílusú híradó 2 ezekben az esetekben megőrizte mértéktartását és obis jektivitását. Ami azért fontosabb, mint a stílus. Azzal együtt, hogy a konzervatív és az angolszász stílusú híradó akár meg is férhet ugyanabban a televízióban , ha az a televízió megengedheti magának két stáb finanszírozásának a luxusát... A verseny tanulságai szerint viszont nem ártana pályázaton innen és túl is jobban ügyelni a korrektségre. Mert ez az, ami azért mégsem tökmindegy. v. i. e. Mi az, ami nem tökmindegy? ÍT e V i: s i s 'a N n o i< CSÁSZÁR is KOMÉDIÁS 'D6 >. -A V.