Magyar Hírlap, 1991. június (24. évfolyam, 140-151. szám)

1991-06-17 / 140. szám

1991. június 17., hétfő Boldogult korunkban az im­már állampárti csökevénynek ti­tulált Alkotmánybíróság döntése nyomán kiderült: nem lehet al­kotmányos az olyan kárpótlás, amely a kárpótolt javak szerint különbséget tesz. Ésszerű, alkot­mányos kilábalás eme fogós-ra­vasz dilemmából — az egész kár­pótlás elvetésén túl — csak egy módon lehetséges: egyenlő szintre kell(ene) hozni a különféle jogcí­meken megkapható kárpótlások mértékét. Erre kétféle recept ad­ható: az 1000 aranykorona érték leszállítása az egyéb, nem föld jel­legű tulajdonok után kapható kárpótlás szintjére, avagy éppen megfordítva, mindenféle kárpót­lás szintjének felemelése az 1000 aranykorona értékére (azaz mai áron úgy egymillió forintra). Az első megoldás hátránya a máso­dikkal szemben csupán annyi, hogy inflációt okoz. Antall József nem véletlenül nyilatkozta az Alkotmánybíróság ominózus állásfoglalása után többször is, hogy nem emelhető fel az általános kárpótlási díjtétel. Jobban mondva csak leszállítha­tó. S a múlt héten arról számol­hattunk be lapunkban, hogy az MDF 200 aranykorona értékig javasolja a teljes kárpótlást koalí­ciós partnereinek. Ezzel szemben — Cseh Sándor kisgazda politi­kus interpretációja szerint — a miniszterelnök és a kisgazdapárti vezetők pénteki találkozóján olyan kompromisszumos megáll­apodás körvonalazódott, ami 1000 aranykorona értékig is lehe­tőséget adna a teljes kárpótlásra. (Persze, nem lennének kisgazdák a kisgazdák, ha Torgyán József azonnal nem cáfolta volna a meg­állapodás lehetőségét, s nem je­lentette volna ki: az MDF komp­romisszumos javaslata elfogadha­tatlan a kisgazdapárt számára, s ebben a kérdésben csak a június 29-én összeülő nagyválasztmány hivatott dönteni.) Végül is ebből az a benyomás keletkezhet, hogy ismét a kisgaz­dáknak sikerült engedményre kényszeríteniük a koalíció vezető erejét, s ha ebből egyszer születik is valami, annak megintcsak be­­láthatatlanul káros gazdasági kö­vetkezményei lehetnek. S aligha zárható ki teljességgel, hogy összefüggés van a kormányfői kompromisszum és a pénzügymi­niszter megingása között. Vajon mi folyhat a színfalak mögött? A múlt pénteki találko­zón Antall József állítólag azzal riogatta kisgazda harcostársait, hogy koalíciós posztjukra más je­lentkező is akad. S ez után — a csak erős politikai nyomásként értékelhető megszólalás után — az MDF hagyta, hogy a kisgazdák tovább szeleteljék amúgy is meg­fogyatkozott hitelét... Mi történ­hetett? Netán az Antall József ál­tal meg nem nevezett koalíciós je­lentkezőről kiderült, hogy valójá­ban nem létezik? (Mindenesetre a fideszes Szájer József s lapunkban Orbán Viktor határo­zottan cáfolta, hogy bármilyen formában is fölmerült volna an­nak lehetősége, hogy pártja belép a kormánykoalícióba.) A kulisszák mögötti egyezkedésről ma még nehéz valósághű képet festeni, de szá­mos jelből arra következtethe­tünk, hogy ismét a farok csóválja a kutyát. LOVAS ZOLTÁN Hónapok óta várunk! Várunk be nem váltott ígéretek teljesülésére, cselekvésre, tettekre, törvényekre. Nekünk nap mint nap szembe kell néznünk választóinkkal, nem­csak a tévé képernyőjéről, hanem az utcán, a boltban, a fogadóórá­kon, vagy éppen lakásunk ajtajá­ban, az élet bármely pilanatában. A polgárokat tengernyi gond és probléma nyomasztja, s a megoldást sok kérdésben tő­lünk várják. Mi nem mond­hatjuk, hogy sajnálom, a törvényi feltételek vagy ma­guk a törvények hiányában a gondokra orvoslást, a problémákra megoldást adni ma még nem tudunk. 1990. szeptember 30. óta közel kilenc hónap telt el. Ennyi idő alatt egy anya kihordja gyermekét, de cseperedő demokrá­ciánkban kilenc hónap nem volt elegendő ahhoz, hogy az önkor­mányzatok számára létfontosságú törvények megszülessenek. Még két hete sincs, hogy a par­lament elfogadta a hatásköri tör­vényt, a fővárosi törvény kínos va­júdás után — s oly nagy csalódást okozva — csak két napja látta meg a napvilágot, de hol késik a vagyo­ni törvény, a tulajdonviszonyok rendezése? Vártunk és reméltünk hónapo­kig. Csendben bíztunk azoknak az ígéreteknek a valóra váltásában, amelyeket az önkormányzati tör­vény megfogalmazott. A tulajdon­­viszonyok rendezésében, az alap­funkciók teljesítéséhez szükséges önkormányzati vagyon megterem­tésében. Ehelyett mit kaptunk? Jogokat és feladatokat az alkot­mány és az önkormányzati törvény már biztosított, de a feltételek hiá­nyoznak. Sok esetben nemcsak ön­ként vállalt és a lakosság által el­várt feladataink ellátásához, de a kötelezően előírt feladatok megol­dásához is. Hónapok óta csak olyan törvé­nyek és törvénytervezetek szület­nek, amelyek vagy a meglévő, szűkös önkormányzati vagyont csorbítják, vagy a törvényben dek­larált vagyoni kört kívánják egyre szűkebbre szorítani. 1. Az Állami Vagyonügynök­séggel kapcsolatos törvény módo­sítása (1990. évi Lilt. törvény) ki­vonta az önkormányzati tulajdon köréből a tanácsok által alapított nem közüzemi vállalatok vagyo­nát, s azt az Állami Vagyonügy­nökséghez utalta. 2. Az úgynevezett előprivatizá­ciós törvény (a kiskereskedelmi, vendéglátóipari és fogyasztási szolgáltató tevékenységet végző állami vállalatok vagyonának pri­vatizálásáról szóló 1990. évi LXXIV. törvény) ugyancsak a vár­ható önkormányzati vagyon köré­­ből vont ki jelentős vagyonrészt, azt ugyancsak az Állami Vagyon­ügynökséghez utalva. 3. Az oly sok vihart kavart „kár­pótlási törvény”, amelyet a parla­ment egyszer már elfogadott, de az Alkotmánybíróság által emelt ki­fogások miatt újra kell hogy tár­gyaljon, szintén az önkormányza­tok rovására rendelkezett, csorbít­va az önkormányzati lakásvagyon körét. 4. A Világkiállítással kapcsola­tos, a napirendről azóta már leke­rült, de tárcaközi egyeztetésre és döntésre előkészített törvényjavas­lat ugyancsak önkormányzati va­gyont kíván elvonni. 5. Az egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányza­tok tulajdonába adásáról szóló tör­vényjavaslat és a volt egyházi in­gatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló törvény egy­mással szövetkezve most olyan szabályokat kíván törvényi szintre emelni, amelyek akár működés­­képtelenné is tehetik az önkor­mányzatokat. Mit kívánunk? 1. Szolgálni azt a közösséget, melyet képviselünk, azokat a pol­gárokat, akik képviseletükre a vá­lasztásokkal felhatalmaztak. Úgy véljük, hogy minket, a háromezer önkormányzatot képviselő polgár­­mestereket és települési képviselő­ket ugyanolyan legitim módon vá­lasztott 4 évre a lakosság, mint az országgyűlési képviselőket és a parlamentet. Felelősségünk sem kisebb ugyanazért a 10 millió ál­lampolgárért, akiket helyi ügyeik­ben képviselünk. Őket szeretnénk szolgálni, az ő megelégedésükre. 2. Ellátni feladatainkat, amelyek teljesítését az önkormányzatunk területén élő állampolgárok elvár­ják tőlünk, s amelyeket a törvé­nyek is meghatároznak. Az önkormányzati törvény (és más törvények is) feladatokat adott, amelyeknek eleget kell ten­nünk. Vannak feladataink, melye­ket nemcsak a törvény ró ránk, ha­nem a lakosság is elvár tőlünk. Mi az elvárásoknak és a törvényi kö­vetelményeknek egyaránt meg kí­vánunk felelni. 3. Az anyagi feltételek tényle­ges biztosítását törvényben előírt kötelező feladataink ellátásához. A feladataink, mint mondtam, kettősek. E kettősség részben az önkormányzati törvényből fakad, amely kötelező és önként vállalt feladatokat különböztet meg. Azt is kimondja (1. paragrafus (5) be­kezdése, hogy az Országgyűlés a kötelezően ellátandó feladatok és hatáskörök mehatározásával egyi­dejűleg biztosítja az ellátásukhoz szükséges anyagi feltételeket. Mi azt látjuk, hogy ezek az anyagi fel­tételek nem minden esetben telje­sülnek, sőt az egyházi tulajdonról szóló törvényjavaslat az anyagi fe­dezetet és a tulajdoni feltételeket is veszélyezteti. 4. Tulajdont és vagyont, s ezál­tal anyagi lehetőséget, hogy minél szélesebb körben vállalhassunk önként is — a polgárok érdekében szükségesnek ítélt — feladatokat. Vannak önként vállalt feladata­ink is, amelyekhez a gazdasági alapokat magunknak kell megte­remtenünk. Számunkra ezek az önként vállalt feladatok ugyanúgy kötelezőek, mint ha törvény hatá­rozná meg őket, hiszen e feladato­kat a település lakosságának a szükséglete, igénye adja, a problé­mák egyedi jellege. Anyagi lehető­ségeink azonban szűkösek. A la­kosság teherbíró képessége véges, adóval újabb próbára tenni szinte lehetetlen. Nem mi „álmodtuk” meg az európai demokráciákban ismeretlen vállalkozó önkormány­zatokat. A gazdasági realitások alakították így helyzetünket, s nyilván a kényszerhelyzet mondat­ta ki az alkotmánnyal is az önkor­mányzati alapjogok között (44/A. paragrafus (1) bek. b./ pont.), hogy az önkormányzat saját felelősségé­re vállalkozhat. Tulajdon és va­gyon nélkül azonban ez a vállalko­zási tevékenység mint a feladattel­jesítést megalapozó forrás valóban csak álom marad. 5. Valódi segítséget, önkor­mányzatbarát törvényeket. Segítő, önkormányzatbarát tör­vényeket, azokkal szemben, ame­lyeket — a teljesség nélkül — fen­tebb már ismertettem. Olyan tör­vényeket, amelyek eleget tesznek az önkormányzati törvény pream­­bulumának, és segítik az önkor­mányzáshoz szükséges feltételek megteremtését. Ez az alapja ugyanis annak, hogy a választó­polgárok helyi közössége a helyi önkormányzás jogával élve való­ban önállóan és demokratikusan intézhesse helyi érdekű közügyeit. Úgy érezzük, hogy a vagyoni tör­vény és az egyházi ingatlanokról szóló törvény jelenlegi formájában nem önkormányzatbarát, sőt az önkormányzatok rovására hoz más szerveket — az államot és az egy­házakat — kedvezőbb helyzetbe. 6. Bizalmat, hitet abban, hogy az önkormányzatok akarják és ké­pesek is alkotmányos feladataikat önállóan, állami „atyáskodás” nél­kül ellátni. Szükséges, hogy a törvényhozás kereteket szabjon az önkormány­zatok működésének — de csak ke­reteket. Valódi tartalommal az ön­­kormányzatoknak kell megtölteni­ük őket, nekik maguknak kell vál­lalniuk a felelősséget működésü­kért. Csak olyan mértékű szabá­lyozást tartunk indokoltnak, amely segíti a működést, de nem igazgat helyi ügyekben az önkormányza­tok helyett és felett. El kell hinni­ük a jogalkotóknak is, hogy az ön­­kormányzatok képesek megoldani helyi feladataikat, ha a feltételek birtokában vannak. E bizalom hiá­nyát véljük felfedezni az egyházi ingatlanokról szóló törvény terve­zetében, amely vagyoni kérdések „rendezésén” keresztül háttérbe szorítaná az önkormányzati fela­datellátást, és sok esetben az egy­házaknak adna prioritást. De meg­említhetnénk még a hatásköri tör­vény rendelkezéseit éppúgy, mint a köztársasági megbízottak és a dekoncentrált szervek túlzó fela­datmeghatározását. Ami a köztár­sasági megbízott intézményét ille­ti, ezt egyesek újabban már egye­nesen mint a kétszintű önkor­mányzat felső szintjét értelmezik. Képtelen jog- és szerepértelmezési zavar ez. 7. Véleményünk tiszteletben tartását mindazon ügyekben, ame­lyek az önkormányzatokat érintik. Demszky Gábor Vártunk és reméltünk hónapokig „Ma azt tapasztaljuk, hogy azokat az ígéreteket, ame­lyeket a törvény tartalmaz, a kormányzat igyekszik újra­értelmezni, lehetőleg minél kevesebbet adni és minél töb­bet magának megtartani. Mi ezt újraállamosító politiká­nak és önkormányzatellenesnek tartjuk.” Állásfoglalásunk sokszor pusz­tába kiáltott szónak tűnik. A va­gyoni törvény kapcsán a települési és megyei önkormányzatok, de mi, a főváros polgármesterei együtte­sen is ugyanazon indíttatásból és tartalommal tiltakozunk önkor­mányzati jogaink, tulajdonunk vé­delme érdekében. A kormányzat kihasználja, hogy nem volt még idő és lehetőség az önkor­mányzati érdekszövetségek kiérlelt formában való mű­ködésének megteremtésére, esetleg új típusú szerveze­tek megalakulására. Ha kü­­lön-külön nem találtunk is meghallgatásra, a mai napi együttes fellépésünknek eredményre kell vezetnie. 8. Garanciákat, hogy az ígéretek nem maradnak pusztán ígéretek, hanem valóra is válnak. Ma divatos dolog minduntalan kiforgatni a korábban mondott szavak tartalmát. Az önkormány­zati törvény jelentős tulajdont ígért az önkormányzatoknak az állam tulajdonából, de eddig csak keve­set adott valóban is oda. Ma azt ta­pasztaljuk, hogy azokat az ígérete­ket, amelyeket a törvény tartalmaz (107.paragrafus (1) bek.), a kor­mányzat igyekszik újraértelmezni, lehetőleg minél kevesebbet adni és minél többet magának megtar­tani. Mi ezt újraállamosító politi­kának és önkormányzatellenesnek tartjuk. 9. Biztonságot, hogy ne kelljen attól félnünk, hogy ami tegnap a miénk volt, azt holnap elvehetik. Sajnos, nemcsak az ígéretek be­tartásával van gond. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a már önkormány­zati tulajdonba került vagyontár­gyak is „fájnak” az államnak. Előbb a kárpótlási törvény, majd az egyházi ingatlanokról szóló tör­vény tervezete tesz kísérletet arra, hogy a már az önkormányzatok tu­lajdonába került vagyont kártalaní­tás nélkül (vagy minimális ellenér­ték fejében) elvonja. A vagyoni törvény egyes pontjai ugyancsak ilyen értelmű törekvést mutatnak. Illene már tudomásul venni, hogy az önkormányzatok nem a tulaj­donlás öröméért kívánnak tulajdo­nosok lenni, hanem a tiszta tulaj­donviszonyok megteremtése, min­denekelőtt pedig feladatellátási kö­telezettségük teljesítése érdekében. 10. Önállóságot, hogy ami az önkormányzatoké, azzal szabadon rendelkezhessenek, legyen szó akár jogokról, akár tulajdonról. Az alkotmány és az önkor­mányzati törvény önállóságot ígért, a tulajdonosi jogok szabad gyakorlását, de minduntalan aka­dályokba üt­közünk. A törvényter­vezetek egyre gyakrabban csak az állam helyi szerveiként kezelik az önkormányzatokat, elfeledkezve arról, hogy az önkormányzatok lé­nyegében a hatalommegosztás ne­gyedik ágaként működnek. Leg­jobb példa erre az egyházi ingatla­nokról szóló törvény, amely az ál­lam és az egyházak egyezkedésébe mintegy kívülállóként kívánja be­vonni az önkormányzatokat, holott az egyezkedés az önkormányzatok vagyonáról folyik Elhangzott a települési önkor­mányzatok június 14-i tiltakozó összejövetelén. Budapest főpol­gármesterének felvetéseire kor­mányzati válaszokat is közölni szándékozunk. Hazajöttem Kolozsvárról, a kör­nyezetszennyezően megszocialis­­tásított Malom-árokban kövér pat­kányok ugráltak, a határon el akar­ta venni a vámos az Arany János kritikai kiadást. „Az idő akkoron szép folyással volt." Itthon is köz­ben, mint értesültem, mert Torgyán József följelentette az Országgyű­lésben az Új Hölgyfutárt. Az­ eze­réves magyar államiság meggyalázásáért Mivel elegendő számban csatlakoztak hozzá képviselők — s különben is, a Jurta Színház igazgatója is e lapszámot lobogtatta a per­­halasztáskor —, a legfőbb ügyészség elrendelte a nyomo­zást és azóta határozott is: megtiltotta a lap terjesztését. Hegedűóra és római jog közé nem fér be az irodalomtu­domány, Torgyán Józsefet tehát senki sem tájékoztatta di­ákkorában, hogy egy folyóirat címlapja — ,főleg, ha grafi­kai megoldásában hozzáhangolódik egy RÉM című tema­tikus számhoz — kifejez valamit a folyóirat egészéből. Ezért ki sem nyitotta a lapot. Ha kinyitotta volna, a követ­kező szöveget olvashatta volna egy bizonyos Albert Ca­mus nevű úrtól, aki egy bizonyos francia irodalom állító­lag neves képviselője, s akit ezért a szövegért (1956-ról szól, meg is orrolt rá a francia baloldal, nem is közölték kötetben soha Magyarországon, még tavaly sem), amely A magyarok vére címet viseli, csak azok szerethetnek (úgy látszik), akik nemzetárulók: „A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol — még közvetve sem — igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minekünk méltónak lenni ennyi áldo­zatra (...) Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és a halál erőivel (kieme­lés tőlem, Sz.L.), melyek elhomályosítják a történelmet — bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemel­kedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke " Eltöprengtem Torgyán József és a csatlakozott képvise­lők egyoldalúságán. Akik az ezeréves magyar államiság meggyalázását látják a címlapon, amely a szokásos angya­lok helyett egy bagzásra kész ördög-angyal párossal kere­tezi a vigyorgó halálfejbe áttűnő koronás címert. Nekem, mint a lapban szintén író nemzetárulónak, persze ez a kép csak annyit mond, amennyit perverz értelmem felfogni ké­pes: a magyar történelem RÉM-es, ördögi erők játékszere volt sokáig, s ennek ellenére — a Pokol kapui ellenére — élünk még és vagyunk. De a torgyáni pörösítés beindította végre gutgesinni elmémet s ezért — kérem alázattal — feljelentem ezennel a magyar irodalmat. Kérem tehát — az exhumálásban jártas szakember, Morvai Ferenc estleges szíves segítségét —­ kihantolni és bíróság elé állítani a nemzetgyalázó Kölcsey Ferencet, aki Hymnus című elmeművében bemocskolja a magyar törté­nelem második félezredévét; Vörösmartyt, aki Magyaror­szág címere c. állítólagos „költeményében” a haza fiainak „szent akaratától” teszi függővé a címer értelmezhetősé­gét; Arany Jánost, aki elég arcátlan volt „Hasadnak rendü­letlenül...” kezdettel paródiát írni a Szózatról; Petőfi Sán­dort, aki nem rettent vissza annak a kifejezésétől, hogy „A magyar mindent szeret lopni, de leginkább lovat”; Jókai Mórt, aki — alig egy hónappal március 15-e után — paro­dizálni merte a 12 pontot, mond­ván, hogy a „Státusfoglyok eresz­­tessenek szabadon” úgy értelmez­hető, hogy „Igaz, az öcsém is másfél éve ül lólopásért” és aki a szent nemzeti trikolórt is kigú­nyolta, mondván, hogy a zsidóve­rő német polgárok hazafisága megköveteli a vendéglőstől, hogy a só és a paprika mellé petrezselymet is állítsanak az asz­talra; nem is beszélve a hírhedt Nagy Lászlóról, aki A vá­ros címere című versében „szőrgatyás” ördögökkel kere­­tezteti be a szent budapesti címert. (Zárójelben az elfogult­ság látszatának az elkerüléséért, Karinthy Frigyest fajgya­­lázásáért kell bíróság elé állítani, mert azt merte írni, hogy a Vörös-tenger csak azért nyílott szét Mózes népe előtt, hogy a zsidók száraz lábbal jussanak át Budapestre.) Elmerengtem azon is, hogy szerencsére már a múlt szá­zadban is voltak derék kisgazdák, akarom mondani kiskú­­nok, akik — nagyon helyesen — nem választották Petőfit, az orosz ügynököt képviselőnek. Arany sem járt különbül Szalontán, 1932-ben is nagyon helyesen járt el a szegedi m. kir. állami ügyészség javaslatára a helyi bíróság özv. Sarkadi Istvánná és Jámbor Imre ellen, mert nevezettek egy „Dicsőséges nagyurak” kezdetű állam- és osztályel­lenes izgató verset birtokoltak, el is ítélte őket, le is ülték a büntetést, és sem az ügyész, sem a védő, sem a bíróság, sem a sajtó nem jött rá arra, hogy a vers szerzője a Petőfi nevű pánszláv ügynök. „Szabad száj! Itt csikorgatod Véres fogaidat” — idézhetnék, ha egyáltalán tollunkra mernek venni ebben az Isten kalapjában a nevezett Arany János nevű honáruló Szózat-paródiáját. SZÖRÉNYI LÁSZLÓ FÓRUM „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD" K­upa Mihály majdnem lemondott. A gazdasági kamara szombati küldöttgyűlésén jelentette ezt be. ..Úgy jöttem ide, hogy utolsó pénzügyminiszteri beszédemet tartom meg, de­­­ meggondoltam magam, mégsem adom fel...” Ezúttal még nem... Ám a miniszter nyilatkozatait figyelve egyre inkább kirajzoló-­­­dik a kép: kezd nagyon elege lenni a tehetetlenkedésből, az időhú­­zásból. Közben ugyanis a gazdaság újra elpuskázza a kitörés lehető­ségét. Kupa szerint ugyanis még sikeresélyes a kormány... Még. „Az ország történelmének egyik legnagyobb társadalmi, erkölcsi és gazdasági válságát éli át..." Ezt a helyzetértékelést tavaly ősszel­­ Rabár Ferenc ex-pénzügyminiszter adta, amikor megállapította: szin-­­­te nincs is kiút, s mint utólag kiderült, már a lemondásán morfondí- || rozott. Kupa Mihály optimista természet. Rózsaszínben látja az or- || szág gazdasági esélyeit. Igaz, a valóságos folyamatok is alátámaszt­ják derűlátását: bár tavaly sok szakértő szomorú jövőt, elszabaduló inflációt, megugró munkanélküliséget s összeomló keleti kereskedel- || met jósolt az országnak, idáig a legrosszabbat sikerült elkerülni. Fi­zetőképes maradt az ország. Kelet-Közép-Európa mintagyereke let­ m­tünk, aki még akkor is pontosan fizeti adósságait, amikor egyre több |z ben kérnek halasztást, vagy dobják be a törölközőt. A külföld pedig || csak ámul-bámul, s bár e csodálatot konkrét segítség nem támasztja alá, ám pénzügyi vezetőink — Kupa Mihállyal egyetemben — úgy ís vélik, ennek is megvan, meglesz a haszna. Mi baja lehet hát Kupa Mihálynak, ha minden ilyen kedvezően­­ alakul? A siker az ő nevéhez (is) fűződik majd. Mindez már a közvé­lemény-kutatások eredményeiben is visszatükröződik: a kormány ... legnépszerűbb embere Magyarországon fura módon a pénzügymi- mi­niszter. Ilyen helyzetben hogyan jut eszébe valakinek, hogy otthagy- || ja a sikert hozó bársonyszéket...?! „Az első pillanatban, amikor úgy érzem, hogy az ellen a gazda-­­ ságpolitika ellen dolgoznak, amit elfogadtunk, akkor nyíltan be fo­gom jelenteni, hogy köszönöm, befejeztem. Nincs küldetéstuda- N­­tem...” — lapunknak nyilatkozta ezt Kupa Mihály egy hónapja. Ami i­ azt jelzi, a kamarai bejelentés nem csak egy hirtelen, szeszélyes ötlet­­ volt. Egy folyamat eredménye, közbülső állomása, ám azt még nem || lehet tudni, hová is vezet ez a fejlődési pálya. A miniszter akkor el- | mondta: legjobban a tehetetlenség fárasztja. „A gazdaságban dönteni kell, s utána már a politikusok dolga, hogy azt vállalják vagy sem...­­ A politikusoknak kell a halogatásért a felelősséget vállalni...” Halo- | gatásból pedig most akad bőven. Gondoljunk csak a kárpótlási tör- | vényre, amely egyre nyugtalanítóbb fordulatot vesz. Joggal aggód- | nak hát a gazdasági szakértők. Egy dolog ugyanis a történelmi igaz-­­ ságszolgáltatás, más, hogy mekkora az ország teherbíró képessége. A pénzügyminiszter már néhányszor kijelentette: a 100 milliárd fo­­rint körüli kárpótlás akkora teher, amit öt év alatt még úgy-ahogy el­ is viselhet az ország. Ennél többről nem lehet szó... Ám úgy tűnik, a kárpótlás a koalíciós pártok játékszerévé vált, a koalíció egyik erő- ;•.! próbájává, s ilyenkor — úgy tűnik — nem sokat ér a gazdaságért fe- | lelős miniszter mérsékletre intő szava. Kupa Mihály sikerre szerződött. Úgy látja, erre minden esélye || megvan az országnak. Két-három év alatt túljuthat a mostani, válság­­jelenségekkel terhes perióduson. S ezt az esélyt kívülről nem vészé- || lyezteti semmi. Ha túl sokat nem is segít, ám nekünk drukkol a fél || világ. Ám ezt az esélyt országon belül elpuskázhatjuk — s talán nem tűnik merész találgatásnak, ha kijelentjük: a pénzügyminiszter ennek a növekvő kockázatát érzékeli. S a veszély az idő múlásával egyre nő. A politikai döntések után Kupa Mihálynak nem marad más dolga, mint hogy megoldja a politikusok által összekuszált pénzügyeket... || Valami hasonló szereposztás juthatott neki a kormány­ szakszerve- || zetek megállapodása után is. A számla ben­yújtatott, gazdálkodna || csak ki a fedezetet a pénzügyminiszter... Pedig egészen máshogy is || alakulhatott volna ez a megállapodás, ha... Ha már elkészült volna az­­ úgynevezett Kupa-programhoz kapcsolódó szociális program is. Amelyben az eddigi sematikus elosztás helyett differenciált ellenté­telezés követné a jelenlegi energiaáremeléshez hasonló akciókat. A || kormány szociális koncepciója azonban mind a mai napig nem ké­­í­­szült el, így nem nehéz megjósolni, sok szociális feszültségre vissza-­­ vezethető gonddal kell ennek a kormánynak még szembenéz- || nie.„Kupa Mihály tehát majdnem lemondott. Nem túl biztató ez a || fejlemény. Amikor ugyanis megkapta a tárcát, külföld s belföld || egyaránt úgy ítélte meg: szakértő kezekbe került a pénzügyek irányí­­­­tása. S az is jó megoldásnak tűnt, hogy egy személyben gazdasági || csúcsminiszterként is funkcionáljon. Akkoriban sokan úgy vélték, || végre elkerülhető, hogy koncepcionális ellentétek osszák meg a gaz- || dasági tárcák irányítóit, vagy hogy valaki amolyan szürke eminencia || ásként a háttérből befolyásolja a gazdaság folyamatait. Ráadásul vi- || szonylag rövid idő alatt elfogadott kormányporgram szintjére emel-­­­kedett Kupa Mihály koncepciója. Azóta azonban már nyilvánvalóvá vált: igencsak küzdenie kell || azért a gazdasági csúcsminiszternek, hogy a valóságban is csúcsmi­niszter lehessen Hogy ne csak formális legyen ez az egyébként jól hangzó cím...A politika a nem oly távoli múltban még uralta a gaz­daságot. A következmény ismeretes, a terheket még évekig, ha nem­­ évtizedekig cipelni fogja az ország. A rendszerváltás annak remé­­­­nyét teremtette meg, hogy végre helyükre kerülnek a dolgok. Szak­­­­kérdésekben szakértők döntenek, a politikai ügyek nem keverednek­­ a gazdasági teendőkkel. Az azóta eltelt időszak mintha rácáfolna­­ erre az illúzióra. A koalíció fenntartásáért a politikusok sok min- || denre képesek , ilyenkor már régen nem szempont, miként vele- || | kednek a szakértők, mi lenne az ország valódi érdeke. Ilyen helyzetben végül nem is annyira meglepő, hogy a gazdaság || |­gért felelősséget érző miniszter a lemondáson gondolkodik. Ha­­ nem képes arra — akár rajta kívül álló okok miatt —, hogy legjobb­­ tudása szerint menedzselje a rábízott feladatot, akkor inkább tová- '­ báll. Szakmailag így talán hiteles maradhat. Kérdés, persze, hogy || : milyen megítélése lesz egy olyan kormánynak, ahol pénzügymi- || niszterek jönnek-mennek, ahol a koalíciós érdekek mellett eltörpül­nek az ország valódi érdekei. ?! Nem lenne jó ezt a helyzetet meg- || ; tapasztalni. .. K­ KOCSI ILONA ---------*------------------------------------------7 _________MAGYAR HÍRLAP / MAGYAR HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Helyettes főszerkesztő: BÁNKI ANDRÁS Lapszerkesztők: ÁCS GYÖRGY, NONN V. GYÖRGY POPOVICS GIZELLA, SZENTKIRÁLYI ANDRÁS, SZLUKA MÁRTON Rovatvezetők: BOKOR PÁL (külpolitika), GÁDOR IVÁN (publicisztika), HABIK CSABA (fotó), KÁRPÁTI MIKLÓS (belpolitika), KOCSI ILONA (gazdaság), LÉPESFALVI ZOLTÁN (sport), MÉSZÁROS TAMÁS (kultúra), SZÉKELY ANNA (sztori) Művészeti vezető: FÁBIÁN KATALIN Műszaki vezetők: ÁKOS JUDIT, NAGY LANTOS BALÁZS Kiadja a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt. Kiadó: ROBERT MAXWELL Vezérigazgató: KOVALCSIK JÓZSEF Lapigazgató: L. KELEMEN GÁBOR Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/b __________Telefon: 134-3330, 113-3252, Fax: 134-0712______________ Terjeszti a Magyar Posta Előfizetési díj egy évre: 3600 Ft, fél évre: 1800 Ft, * negyedévre: 900 Ft, egy hónapra: 300 Ft. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a kézbesítőknél, a hírlapüzletekben és a Hírlap-előfizetési és Lapelőállítási Irodánál (HELIR), közvetlenül, utalványon vagy átutalással Postabank Rt. 219-98636,021-2799. Nyomja a Maxwell Színes Nyomda Kft. Budapest Felelős vezető: BARTHA TAMÁS igazgató HU ISSN 0133-1906 HU ISSN 0237-3807

Next