Magyar Hírlap, 1991. szeptember (24. évfolyam, 205-216. szám)
1991-09-14 / 216. szám
4 Atuulus tereik 1991. szeptember 14., szombat msämmmmmmfa Magyar lengyelmentés — évtizedek hallgatása után Pan Tornászban megbíznak Miért vette körül több évtizedes hallgatás azt, hogyan talált menedékre mintegy százezer lengyel Magyarországon, Lengyelország német megszállása után? „Lengyelek és magyarok a második világháború idején” címen szeptember 17-én dokumentumkiállítás nyílik a Budapesti Történeti Múzeumban, Antall József és Jan Krzysztof Bielecki miniszterelnökök védnöksége alatt — de a kérdésre legfeljebb közvetett választ ad. Csöndben rejtőzött az, amit több százezer magyar és lengyel személyes emlékei és családi hagyományai alapján úgyis tudott. Pedig az 1945 utáni koalíciós időkben még szívesen emlegették nemcsak a magyarok szívélyességét és áldozatkészségét, hanem azt is, hogy fegyverforgatói tőlünk szöktek tovább, Nyugatra, hogy a szövetséges haderő keretében harcoljanak a tengelyhatalmak ellen. A magyar hallgatásra elegendő ok volt, hogy a lengyel mentésben olyan történelmi nevek képviselői jeleskedtek, mint Széchenyi, Andrássy, Károlyi s a Horthykormányzat néhány vezető politikusa, köztük Teleki Pál miniszterelnök, valamint kisgazdák, mint Varga Béla és dr. Antall József. A lengyel hallgatás azzal magyarázható, hogy a megszállás kezdete után Budapesten továbbműködő követségük, konzulátusuk, valamint bizottságaik a londoni emigráns Sikorski-kormánytól kapták az utasításokat és a pénzt. Attól a kormánytól, amely a lengyel katonatisztek tömeges katyni kivégzése után megszakította a kapcsolatot a szovjetunióval, majd a budapesti lengyel bázist a Szovjetellenességéről közissmert lengyelországi Honi Hadsereg alá rendelték. A kommunista hatalomátvétel után a „magyar múltú” ... aktivisták azért nem emlegették a közös tevékenységet, mert az okmányokat, amelyeket 1944. március 19-ére nem sikerült eltüntetni, és a Gestapo sem találta meg a szovjet NKVD 1945-ben magával vitte. Az ötvenes években sok lengyel futárt és illegális munkást vádoltak meg és zártak börtönbe az angolok és mások javára végzett kémkedésre hivatkozva. A jég a 80-as évek közepén tört meg, s a Magyar Hírlap is több beszámolót közölt a lengyelek itteni „ideiglenes mennyországáról”. A téma teljessége, az okmányok tömege azonban még feldolgozatlan. Várja a történészeket. Jan Emisarski ezredes, 1939-ben a lengyel követség katonai attaséja írta: „Salamon-Rácz Tamás az együttműködés lelke volt az Evakuációs Irodában, átjuttatótáborokat szervezett, hadakozott a (magyar) rendőrséggel... nehéz helyzetekből mentve ki a lengyeleket”. Salamon-Rácz Tamás, nyugdíjas gépészmérnökként ma is dolgozik. Két magas lengyel kitüntetés tulajdonosa. Budai lakásában beszélgettünk. Regényes-veszélyes történetfüzérét a krónikás kénytelen tömörítve továbbadni. A Magyar-Lengyel Szövetségek titkára úgy lettem 1938- ban, hogy előbb titkára voltam Széchenyi Károly grófnak, aki a szövetségek elnöke volt. 1939 nyarán ismerkedtem meg Varsóban egy Jaworski nevű tartalékos főhadnaggyal, aki azt kérdezte: ismerem-e Zsadányi Henrik újságírót és családját, akikkel korábban együtt nyaralt. De én csak az újságíró Hitler-ellenes cikkeit ismertem. Rájuk még visszatérek. Amikor szeptember elsején a németek átlépték a lengyel határt, s ezzel megkezdődött a világháború, a menekültek előbb szállingózni kezdtek az akkor rövid lengyel-magyar határszakaszon át. De miután szeptember 17-én kelet felől a Szovjetunió is megindult Lengyelországba, sokezres áradatban kezdtek átözönleni a visszaszorult katonai egységek, meg rengeteg civil, asszonyokkal, gyerekekkel. A Magyar- Lengyel Szövetséget akkor egyszerűen átalakítottuk Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottsággá, engedély és alapszabály nélkül, mindössze egy új pecséttel, de aztán nagy apparátust, hatékony szervezetet alakítottunk ki. Küldöttségünk a határról a menekülteket Budapestre irányította — de anyagi alapot kellett teremtenünk. Olyan közismert munkatársaink gyűjtötték a pénzt és az élelmet cégektől, intézményektől, egyénektől, mint Odescalchiné Andrássy Klára grófnő, Károlyi Józsefné grófnő. A menekültekről gondoskodni kellett, az egyenruhában, sokszor teljes fegyverzettel, tisztjeik vezetésével érkezett katonákat a Honvédelmi Minisztérium üzemi, gazdasági épületekben, iskolákban helyezte el. Formálisan „táborokba” internálták őket, de ezeket nem őrizték szigorúan, hiszen nem voltak hadifoglyok. Tisztességes ellátást, sőt még zsoldot is kaptak. ban már a következő turnus emberei álltak. Mikor vacsora után sétálni ment, a kapus rászólt: legyen tízre vissza. Tíz után nem enged be senkit. „Ez gyógyfürdő, nem kupleráj” — tette hozzá oktatóan. Detektív nem volt sehol. Másnap elment a múlt századi faépítménybe a tavon. Szoba nagyságú kabint kapott, két ócska karosszékkel, tükörrel. Létrán kellett lemennie az alsó kabinbe, hol évig állt a víz, onnan csapóajtón ki a tóra. Gyönyörű márciusi napfény, kék ég, pára a tó fölött. A távolban lótuszok, ötven méterre korláton hintázó nő. Az utánam küldött ávós kurva — gondolta. Gyors karcsapásokkal úszott feléje. A nő intett, ne ússzon, szívszélhűdést kap. „Marcsa” — mondta a nő. „Gyula” — felelte. Ez a bemutatkozás azt jelentette, hogy egymás vezetékneve, családi állapota, foglalkozása, címe stb. után nem érdeklődnek. A nő elmondta: még tizenkét napja van. Gyula, hogy tizenhárom napig marad és most fürdik először. „Majd, meglátom, milyen mozgékony az isiászával” — jegyezte meg Marcsa, nem minden célzatosság nélkül. Csinos volt és kemény bőrű, minden pattanásig feszült rajta. Megnyugtatóan vidékies kiejtéssel beszélt. Miközben a korláton ringatódzott, combjával többször átölelte a férfi csípőjét. Tíz perc bár társalgás után kikergette a vízből. „Első fürdésre elég lesz!” Ő maradt. „Mikor látom?” — „Este fél kilenckor az Icipiciben.” — „Mi az, hogy Icipici ? — „Presszó”. Háromnegyed kilenckor Marcsa még nem volt ott. 666-ig számolok, aztán hazamegyek — határozta el Gyula. 660-nál tartott, amikor a nő megjelent. Ruhában nem olyan csinos, mint fürdőruhában — állapította meg Gyula, de mit tehetünk. Félmeztelenül mind szebbek vagyunk. A Damay múzeum kincseiről beszélgettek és a hévízi tó kútszerű, mély forint, amíg az arcát teljesen összekente vérrel. Jó erősen tartottam, — szóval ha azt hiszed, nagyot tévedsz — ismételtem. — De még mekkorát, értesz? A feje tetejére vágtam egyet az öklömmel, följajdult. — Emiatt nincs harag, mert ez nem a te hibád, elismerem. Ezt a könyvet nem kifejezetten a te fajtádnak írtam, félreértésről van szó, tudod, tehát, bibi egy szál se, ebben maradunk mi ketten, oké? Jelezte, hogy egyetért. Megmarkoltam a haját, és rántottam rajta egyet. A tekintetünk találkozott. — Persze ebből te még semmit sem értesz — állapítottam meg. Rásóztam egyet a fülére és a térdemre vettem a telefont. — Röviden ismertetem a helyzetet. Más nem érdekel az életben, mint az a lány — mondtam. — Szóval fogod a telefont, és visszavonod azt a kurva feljelentést, mielőtt valami bajt csinálok, rendben? A XVI. Lajos stílusban berendezett szobában eleresztett szitkozódó szavak úgy hatottak, mintha konfettit szórtak volna eg haldokló ágyára. Rögtön megrázta a fejét. Ekkor vettem észre, hogy az ajkára ragadt egy kis vérbuborék. Hurkot kötöttem a nyakára a telefon zsinórjával, aztán békén hagytam, csak a másik kagylót tartottam a fülemhez, miközben előadta a mondandóját a rendőröknek. — Rendben — bólintottam írásáról, ahol annyi búvár vesztette életét. Negyed tízkor Gyula óráját nézte. „Miért nézed?” — kérdezte Marcsa, aki áttért a tegezésre. „Mert tíz után nem engednek az üdülőbe, és csak reggel hétkor nyitják.” — „Én tízkor nyitok és reggel hétre engedlek ki” — mondta a nő. „Gyerünk!” Szakszervezeti üdülőt kerültek meg a kertben, onnan nyílt Marcsa különbejáratú szép szobájal, fürdővel, főzőfülkével. „Ennyi maradt a családi villából” — magyarázta. „Húgom lakik benne állandóra..Most Pesten van.” Azonnal teketória nélkül vetkőztek le és ezek egymásnak a rekamién. Közben kétszer is legurultak a szőnyegre, anélkül, hogy kapcsolatuk megszakadt volna. „Kigyógyultál az isiászból” — jegyezte meg a nő hajnal felé, nem minden gúny nélkül. De látszott rajta, hogy értékeli a teljesítményt. Reggel hétkor reggelit készített kettőjüknek. Elhatározták: minden második éjszakát együtt töltik el. Napközben kirándulni mentek Keszthelyre, a Kisfaludy-házhoz, máshová. Csak arról beszélgettek, ami közvetlenül közöttük volt: táj, házak, tárgyak, emberek. Gyula maradéktalan boldogságot érzett két hétig és úgy látta, Marcsa is. Az utolsó reggel el akarta kísérni a nőt a buszhoz, de Marcsa azt mondta: valaki autóval jön érte. Hosszan, szenvedélyesen csókolództék. Gyula azt várta: a nő megadja a címét, vagy legalább telefonszámát kéri el. Nem kérte. Ilyen nővel is találkozott már, ha nem is sokkal. Szép volt,vége van! A Szépirodalmitól még egy bamba Scherfig-könyvet kapott fordítani és izzasztása a detektívekkel folytatódott, mint azelőtt. Egy forró nyári esten harmadszor lesett ki az ablakon, úgy fél tizenegy táján. Előzetesen félkopasz, új fogdmeget látott. Most, harmadszorra a fogdmeg eltűnt. Úgy látszik, letartóztattak valakit. Nem engem! — gondolta, és visszaült az — Nosza, ismételd csak el még egyszer... — Hiszen... — Azt mondta ismételd el. Fáradt hangon megint elmondta a bűvös szavakat, majd intettem, hogy rendben, lerakhatja. Felálltam, azon gondolkodtam, nem kell-e eltörnöm még egy-két dolgot távozás előtt, de végül másként döntöttem, kezdtem veszíteni a lendületből. Csak egy kicsit meghúztam a zsinórt, hadd szorítsa az ádámcsutkáját. — Egy marhaság lenne a részedről, ha nem tennél pontot a dolgok végére — figyelmeztettem. — Csakis rajtad múlik, találkozunk-e a jövőben. Kettőnk közül én vagyok az, akinek nincs mit vesztenie... Rám nézett, és a telefonzsinórba kapaszkodva bólintott. Az orra alatt a vér kezdett megalvadni, hiába, a vér hosszú távon nem hatásos. Kis híján tűnődni kezdtem, mit keresek itt, de hozzászoktam az ilyenfajta törésekhez, olyan könnyedén csúszok át egyik tudatszintről a másikra, ahogy a folyóban úszó levél, húszméteres zuhatag után nyugodtan folytatja az útját. Ez a pasas semmit sem jelentett a számomra, hacsak nem túl absztrakt képet, aminek semmi köze a valósághoz. Egy szót sem szóltam többet, kimentem és halkan becsuktam az ajtót. Kint a fagyos szél ostorcsapásként vágott rám. Fordította: Barta Péter (Folyttjuk) asztalához, hogy Scherfig könyvének utolsó bekezdését lefordítsa. Ugyanabban a pillanatban meghallotta a házmester hangját az előszobában: „Erre tessenek!” Valaki dörömbölt, nekifeszítette magát az ajtónak és valósággal beesett rajta. A félkopasz volt, mögötte másik ávós: „Az államvédelmi hatóságtól jövünk. Tanúkihallgatásra visszük be. Csak néhány napra.” — „Vihetek pizsamát magammal?” — „Hozzon!” Mikor a pizsamát beletette, az aktatáska kiesett kezéből. A félkopasz ágya alá rúgta: „Magának nincs többé szüksége pizsamára. Legfeljebb halotti lepelre” — mondta. Villamoson vitték be, mint a csavargókat. Az Oktogonon ezüst telihold sütött. Most, látom utoljára — sóhajtott. Az Andrássy út 60. süppedős szőnyegű folyosóján orral a falhoz állították: „Nem néz hátra, nem mozdul!” Valaki arra jött, teljes erőből falba rúgta és tovább sétált. Furcsa, hogy ilyennek képzelte a letartóztatást az ávón.,Jöjjön be az a fasiszta!” — hallatszott. Benn, az ajtó mellett kis asztal állt konyakos üveggel. Mintha időzítették volna, belépésére megszólalt a tiroli óra: kakukk, kakukk, kakukk! ,Jöjjön közelebb!” Kakukk, kakukk, kakukk! Nem látta az embert a feléje fordított 200-as égőtől. Kakukk, kakukk, kakukk! „Üljön le! Hogy hívják, Sz. Gyula?” Kérdezte az ávós az asztal mögött. Kakukk, kakukk! Személyi adatai diktálása közben nagynehezen szemügyre vette simára borotvábtan és elegánsan szadista képű, fiatal kihallgatóját. Mellette gumibot az asztalon. Mögötte Dzserzsinszky arcképe a falon. „Beszélje el nekünk élete történetét” — mondta az ávós fejedelmi többesben. „De ne füllentsen. Mi minden tudunk. Mindent” — mosolygott. Gyula újságírói pályája kezdeténél tartott, amikor az ávós ásítást mímelt: „Erre nem vagyunk kiváncsiak. Kémkedéseiről szóljon”. — „Nem kémkedtem.” „Nem-e?” Papírlapot vett elő és onnan olvasta. „1938. március 14-étől kezdve minden weekendjét másfél esztendeig Morton Wainsworth ezredes házában töltötte Kentben. Ott szervezte be az ezredes az Intelligence Service ügynökének. És tanította ki kémkedésre. Az ezredes felhajtója Mable nevű lánya volt, akivel ön egy sajtókonferencián...” — „Kérem, Mable a szerelmem volt.” „ Kémek is lefekhetnek egymással, ahányszor akarnak”, jegyezte meg az ávós kedvesen. „De most én beszélek.” Azon folytatta, hogy Gyula 1939 őszén hazatért és kilenc éve kémkedik. Jutalmát részben angol fontban kapja (ezt még ki kell venniök belőle, mennyit és hogyan), valamint heti, értékes csomagokban. Leveleiben hazaárulást folytat, élelmiszerek árát közli az imperialista ellenséggel. Mikor forró lett lába alatt a talaj, angol vízumot kért és kapott, de kiutazását az éber hatóság megakadályozta. Ongy újtójával fényjelek formájában közli legfrissebb híreit ötödik emeleti ablakából — odalátni az amerikai követség tetejéről, így olvasta listáját már több mint háromnegyed órája. Gyula eleinte vitatkozott, de az ávós lehurrogta. Abbahagyta a céltalan ellentmondást és magába roskadt. Homlokáról törölgette a verejtéket és tudta előre: leviszik hamarost a pincébe és addig verik, amíg mindezt alá nem írja. A kihallgató azonban letette a papírlapot és rámosolygott: „Mi nem vagyunk vademberek, mint ahogy képzeli. Megbocsátjuk ennek apró-cseprő eltévelyedéseit, ha egy aktuális cselekedetét jóvá teszi. Maga teherbe ejtett egy ávós őrnagyot.” Gyula szeme előtt elhomályosult a világ. Hirtelen nagybajszú, ávós őrnagyot képzelt az ágyon, meg a bábát, ahogy az őrnagy combja közül előhúzza piros, újszülött gyermeküket. Aztán kettesben mennek Svédországba, hogy Gusztáv királytól átvegyék a Nobel-díjat. „Nos — kérdezte a kihallgató —, hajlandó elvenni?” Az óra abban a pillanatban szólalt meg: kakukk, kakukk! „Forduljon meg!” Kakukk, kakukk, kakukk! „Nos, elveszi vagy sem?” Kakukk, kakukk, kakukk! Gyula már régen mocorgást hallott háta mögött. A kis asztal előtt Julcsa állt, ávós őrnagyi egyenruhájában. Mellette két ávós tiszt tanúnak. Leghátul a nemzetiszínű szalaggal átkötött anyakönyvvezető pislogott, mert valószínűleg legjobb álmából verték fel. A kis asztalon, különböző szervizekből lopott poharakban konyak. „Nos?” — kérdezte az ávós még egyszer. Gyula kitárta karjait és elindult Julcsa felé. FALUDY GYÖRGY 1991. szeptember 14., szombat tt8888888888888ft$8S888$ AUotftytettoUk. 13