Magyar Hírlap, 1991. szeptember (24. évfolyam, 205-216. szám)

1991-09-14 / 216. szám

4 Atuulus tereik 1991. szeptember 14., szombat msämmmmmmfa Magyar lengyelmentés — évtizedek hallgatása után Pan Tornászban megbíznak Miért vette körül több évtizedes hallgatás azt, hogyan talált menedékre mintegy százezer lengyel Magyarországon, Lengyelország német megszállása után? „Lengyelek és magyarok a második világháború idején” címen szeptember 17-én dokumentumkiállítás nyílik a Budapesti Történeti Múzeumban, Antall József és Jan Krzysztof Bielecki miniszterelnökök védnöksége alatt — de a kérdésre legfeljebb közvetett választ ad. Csöndben rejtőzött az, amit több százezer magyar és lengyel személyes emlékei és családi hagyományai alapján úgyis tudott. Pedig az 1945 utáni koalí­ciós időkben még szívesen emlegették nemcsak a magya­rok szívélyességét és áldozat­­készségét, hanem azt is, hogy fegyverforgatói tőlünk szöktek tovább, Nyugatra, hogy a szö­vetséges haderő keretében harcoljanak a tengelyhatal­mak ellen. A magyar hallga­tásra elegendő ok volt, hogy a lengyel mentésben olyan tör­ténelmi nevek képviselői je­leskedtek, mint Széchenyi, Andrássy, Károlyi s a Horthy­­kormányzat néhány vezető politikusa, köztük Teleki Pál miniszterelnök, valamint kis­gazdák, mint Varga Béla és dr. Antall József. A lengyel hallgatás azzal magyarázható, hogy a meg­szállás kezdete után Budapes­ten továbbműködő követsé­gük, konzulátusuk, valamint bizottságaik a londoni emig­ráns Sikorski-kormánytól kap­ták az utasításokat és a pénzt. Attól a kormánytól, amely a lengyel katonatisztek tömeges katyni kivégzése után megsza­kította a kapcsolatot a szov­jetunióval, majd a budapesti lengyel bázist a Szovjetellen­­ességéről közissmert lengye­lországi Honi Hadsereg alá rendelték. A kommunista hatalomát­vétel után a „magyar múltú” ... aktivisták azért nem emle­gették a közös tevékenységet, mert az okmányokat, amelye­ket 1944. március 19-ére nem sikerült eltüntetni, és a Gesta­po sem találta meg a szovjet NKVD 1945-ben magával vitte. Az ötvenes években sok lengyel futárt és illegális mun­kást vádoltak meg és zártak börtönbe az angolok és mások javára végzett kémkedésre hi­vatkozva. A jég a 80-as évek közepén tört meg, s a Magyar Hírlap is több beszámolót közölt a len­gyelek itteni „ideiglenes mennyországáról”. A téma teljessége, az okmányok töme­ge azonban még feldolgozat­lan. Várja a történészeket. Jan Emisarski ezredes, 1939-ben a lengyel követség katonai attaséja írta: „Sala­­mon-Rácz Tamás az együtt­működés lelke volt az Evakuá­­ciós Irodában, átjuttatótábo­rokat szervezett, hadakozott a (magyar) rendőrséggel... ne­héz helyzetekből mentve ki a lengyeleket”. Salamon-Rácz Tamás, nyugdíjas gépészmér­nökként ma is dolgozik. Két magas lengyel kitüntetés tu­lajdonosa. Budai lakásában beszélgettünk. Regényes-ve­szélyes történetfüzérét a kró­nikás kénytelen tömörítve to­vábbadni. A Magyar-Lengyel Szövet­ségek titkára úgy lettem 1938- ban, hogy előbb titkára vol­tam Széchenyi Károly gróf­nak, aki a szövetségek elnöke volt. 1939 nyarán ismerked­tem meg Varsóban egy Ja­­worski nevű tartalékos főhad­naggyal, aki azt kérdezte: is­merem-e Zsadányi Henrik új­ságírót és családját, akikkel korábban együtt nyaralt. De én csak az újságíró Hitler-el­­lenes cikkeit ismertem. Rájuk még visszatérek. Amikor szeptember elsején a németek átlépték a lengyel határt, s ezzel megkezdődött a világháború, a menekültek előbb szállingózni kezdtek az akkor rövid lengyel-magyar határszakaszon át. De miután szeptember 17-én kelet felől a Szovjetunió is megindult Len­gyelországba, sokezres áradat­ban kezdtek átözönleni a visszaszorult katonai egységek, meg rengeteg civil, asszonyok­kal, gyerekekkel. A Magyar- Lengyel Szövetséget akkor egyszerűen átalakítottuk Ma­gyar-Lengyel Menekültügyi Bizottsággá, engedély és alap­szabály nélkül, mindössze egy új pecséttel, de aztán nagy ap­parátust, hatékony szervezetet alakítottunk ki. Küldöttsé­günk a határról a menekülte­ket Budapestre irányította — de anyagi alapot kellett te­remtenünk. Olyan közismert munkatársaink gyűjtötték a pénzt és az élelmet cégektől, intézményektől, egyénektől, mint Odescalchiné Andrássy Klára grófnő, Károlyi Józsefné grófnő. A menekültekről gondos­kodni kellett, az egyenruhá­ban, sokszor teljes fegyverzet­tel, tisztjeik vezetésével érke­zett katonákat a Honvédelmi Minisztérium üzemi, gazdasági épületekben, iskolákban he­lyezte el. Formálisan „tábo­rokba” internálták őket, de ezeket nem őrizték szigorúan, hiszen nem voltak hadifog­lyok. Tisztességes ellátást, sőt még zsoldot is kaptak.­­ ban már a következő turnus emberei álltak. Mikor vacsora után sétálni ment, a kapus rászólt: legyen tízre vissza. Tíz után nem enged be senkit. „Ez gyógyfürdő, nem kupleráj” — tette hozzá oktatóan. Detektív nem volt sehol. Másnap elment a múlt századi fa­építménybe a tavon. Szoba nagyságú kabint kapott, két ócska karosszék­kel, tükörrel. Létrán kellett lemennie az alsó kabinbe, hol évig állt a víz, onnan csapóajtón ki a tóra. Gyönyö­rű márciusi napfény, kék ég, pára a tó fölött. A távolban lótuszok, ötven méterre korláton hintázó nő. Az utá­nam küldött ávós kurva — gondolta. Gyors karcsapásokkal úszott feléje. A nő intett, ne ússzon, szívszélhűdést kap. „Marcsa” — mondta a nő. „Gyula” — felelte. Ez a bemutatkozás azt jelentette, hogy egymás vezeték­neve, családi állapota, foglalkozása, címe stb. után nem érdeklődnek. A nő elmondta: még tizenkét napja van. Gyula, hogy tizenhárom napig marad és most fürdik először. „Majd, meglátom, milyen mozgékony az isiá­szával” — jegyezte meg Marcsa, nem minden célzatosság nélkül. Csinos volt és kemény bőrű, minden patta­násig feszült rajta. Megnyugtatóan vidékies kiejtéssel beszélt. Miközben a korláton ringatódzott, combjával többször átölelte a férfi csípőjét. Tíz perc bár társalgás után kikergette a vízből. „Első fürdésre elég lesz!” Ő maradt. „Mikor látom?” — „Este fél kilenckor az Icipiciben.” — „Mi az, hogy Icipici ? — „Presszó”. Háromnegyed kilenckor Marcsa még nem­ volt ott. 666-ig számolok, aztán hazamegyek — határozta el Gyula. 660-nál tartott, amikor a nő megjelent. Ruhában nem olyan csi­nos, mint fürdőruhában — állapítot­ta meg Gyula, de mit tehetünk. Fél­meztelenül mind szebbek vagyunk. A Damay múzeum kincseiről beszélget­tek és a hévízi tó kútszerű, mély for­int, amíg az arcát teljesen össze­kente vérrel. Jó erősen tartottam, — szóval ha azt hiszed, nagyot tévedsz — ismételtem. — De még mekkorát, értesz? A feje tetejére vágtam egyet az öklömmel, följajdult. — Emiatt nincs harag, mert ez nem a te hibád, elismerem. Ezt a könyvet nem kifejezetten a te faj­tádnak írtam, félreértésről van szó, tudod, tehát, bibi egy szál se, ebben maradunk mi ketten, oké? Jelezte, hogy egyetért. Meg­markoltam a haját, és rántottam rajta egyet. A tekintetünk talál­kozott. — Persze ebből te még semmit sem értesz — állapítottam meg. Rásóztam egyet a fülére és a térdemre vettem a telefont. — Röviden ismertetem a helyzetet. Más nem érdekel az életben, mint az a lány — mond­tam. — Szóval fogod a telefont, és visszavonod azt a kurva felje­lentést, mielőtt valami bajt csiná­lok, rendben? A XVI. Lajos stílusban beren­dezett szobában eleresztett szitko­zódó szavak úgy hatottak, mintha konfettit szórtak volna eg haldok­ló ágyára. Rögtön megrázta a fe­jét. Ekkor vettem észre, hogy az ajkára ragadt egy kis vérbuborék. Hurkot kötöttem a nyakára a te­lefon zsinórjával, aztán békén hagytam, csak a másik kagylót tartottam a fülemhez, miközben előadta a mondandóját a rendő­röknek. — Rendben — bólintottam í­rásáról, ahol annyi búvár vesztette életét. Negyed tízkor Gyula óráját nézte. „Miért nézed?” — kérdezte Marcsa, aki áttért a tegezésre. „Mert tíz után nem engednek az üdülőbe, és csak reggel hétkor nyitják.” — „Én tízkor nyitok és reggel hétre engedlek ki” —­ mondta a nő. „Gyerünk!” Szakszervezeti üdülőt kerültek meg a kertben, onnan nyílt Marcsa különbejáratú szép szobájal, fürdővel, főzőfülkével. „Ennyi maradt a családi villából” — magyarázta. „Húgom la­kik benne állandóra..Most Pesten van.” Azonnal teketória nélkül vet­kőztek le és ezek egymásnak a reka­­mién. Közben kétszer is legurultak a szőnyegre, anélkül, hogy kapcsolatuk megszakadt volna. „Kigyógyultál az isiászból” — jegyezte meg a nő haj­nal felé, nem minden gúny nélkül. De látszott rajta, hogy értékeli a tel­jesítményt. Reggel hétkor reggelit készített kettőjüknek. Elhatározták: minden második éj­szakát együtt töltik el. Napközben ki­rándulni mentek Keszthelyre, a Kisfa­­ludy-házhoz, máshová. Csak arról be­szélgettek, ami közvetlenül közöttük volt: táj, házak, tárgyak, emberek. Gyula maradéktalan boldogságot ér­zett két hétig és úgy látta, Marcsa is. Az utolsó reggel el akarta kísérni a nőt a buszhoz, de Marcsa azt mondta: valaki autóval jön érte. Hosszan, szenvedélyesen csókolództék. Gyula azt várta: a nő megadja a címét, vagy legalább telefonszámát kéri el. Nem kérte. Ilyen nővel is találkozott már, ha nem is sokkal. Szép volt,vége van! A Szépirodalmitól még egy bam­ba Scherfig-könyvet kapott fordítani és izzasztása a detektívekkel folytató­dott, mint azelőtt. Egy forró nyári es­ten harmadszor lesett ki az ablakon, úgy fél tizenegy táján. Előzetesen fél­kopasz, új fogdmeget látott. Most, harmadszorra a fogdmeg eltűnt. Úgy látszik, letartóztattak valakit. Nem engem! — gondolta, és visszaült az — Nosza, ismételd csak el még egyszer... — Hiszen... — Azt mondta ismételd el. Fáradt hangon megint el­mondta a bűvös szavakat, majd intettem, hogy rendben, lerak­hatja. Felálltam, azon gondolkod­tam, nem kell-e eltörnöm még egy-két dolgot távozás előtt, de végül másként döntöttem, kezd­tem veszíteni a lendületből. Csak egy kicsit meghúztam a zsinórt, hadd szorítsa az ádámcsutkáját. — Egy marhaság lenne a ré­szedről, ha nem tennél pontot a dolgok végére — figyelmeztet­tem. — Csakis rajtad múlik, ta­lálkozunk-e a jövőben. Kettőnk közül én vagyok az, akinek nincs mit vesztenie... Rám nézett, és a telefonzsinórba kapaszkodva bólintott. Az orra alatt a vér kezdett megalvadni, hiá­ba, a vér hosszú távon nem hatásos. Kis híján tűnődni kezdtem, mit ke­resek itt, de hozzászoktam az ilyen­fajta törésekhez, olyan könnyedén csúszok át egyik tudatszintről a má­sikra, ahogy a folyóban úszó levél, húszméteres zuhatag után nyugod­tan folytatja az útját. Ez a pasas semmit sem jelentett a számomra, hacsak nem túl absztrakt képet, aminek semmi köze a valósághoz. Egy szót sem szóltam többet, kimentem és halkan becsuktam az ajtót. Kint a fagyos szél ostor­csapásként vágott rám. Fordította: Barta Péter (Folyttjuk) asztalához, hogy Scherfig könyvének utolsó bekezdését lefordítsa. Ugyan­abban a pillanatban meghallotta a házmester hangját az előszobában: „Erre tessenek!” Valaki dörömbölt, nekifeszítette magát az ajtónak és valósággal bee­sett rajta. A félkopasz volt, mögötte másik ávós: „Az államvédelmi ható­ságtól jövünk. Tanúkihallgatásra visszük be. Csak néhány napra.” — „Vihetek pizsamát magammal?” — „Hozzon!” Mikor a pizsamát beletet­te, az aktatáska kiesett kezéből. A félkopasz ágya alá rúgta: „Magának nincs többé szüksége pizsamára. Leg­feljebb halotti lepelre” — mondta. Villamoson vitték be, mint a csa­vargókat. Az Oktogonon ezüst teli­­hold sütött. Most, látom utoljára — sóhajtott. Az Andrássy út 60. süppe­­dős szőnyegű folyosóján orral a falhoz állították: „Nem néz hátra, nem mozdul!” Valaki arra jött, teljes erő­ből falba rúgta és tovább sétált. Fur­csa, hogy ilyennek képzelte a letar­tóztatást az ávón.,Jöjjön be az a fa­siszta!” — hallatszott. Benn, az ajtó mellett kis asztal állt konyakos üveggel. Mintha időzí­tették volna, belépésére megszólalt a tiroli óra: kakukk, kakukk, kakukk! ,Jöjjön közelebb!” Kakukk, kakukk, kakukk! Nem látta az embert a feléje fordított 200-as égőtől. Kakukk, ka­kukk, kakukk! „Üljön le! Hogy hív­ják, Sz. Gyula?” Kérdezte az ávós az asztal mögött. Kakukk, kakukk! Sze­mélyi adatai diktálása közben nagy­­nehezen szemügyre vette simára bo­rotvábtan és elegánsan szadista képű, fiatal kihallgatóját. Mellette gumibot az asztalon. Mögötte Dzserzsinszky arcképe a falon. „Beszélje el nekünk élete történetét” — mondta az ávós fejedelmi többesben. „De ne füllent­sen. Mi minden tudunk. Mindent” — mosolygott. Gyula újságírói pályá­ja kezdeténél tartott, amikor az ávós ásítást mímelt: „Erre nem vagyunk kiváncsiak. Kémkedéseiről szóljon”. — „Nem kémkedtem.” „Nem-e?” Papírlapot vett elő és onnan olvasta. „1938. március 14-étől kezdve min­den weekendjét másfél esztendeig Morton Wainsworth ezredes házá­ban töltötte Kentben. Ott szervezte be az ezredes az Intelligence Service ügynökének. És tanította ki kémke­désre. Az ezredes felhajtója Mable nevű lánya volt, akivel ön egy sajtó­­konferencián...” — „Kérem, Mable a szerelmem volt.” „ Kémek is lefek­­hetnek egymással, ahányszor akar­nak”, jegyezte meg az ávós kedvesen. „De most én beszélek.” Azon folytatta, hogy Gyula 1939 őszén hazatért és kilenc éve kémke­dik. Jutalmát részben angol fontban kapja (ezt még ki kell venniök belőle, mennyit és hogyan), valamint heti, értékes csomagokban. Leveleiben hazaárulást folytat, élelmiszerek árát közli az imperialista ellenséggel. Mi­kor forró lett lába alatt a talaj, angol vízumot kért és kapott, de kiutazását az éber hatóság megakadályozta. On­­gy új­tójával fényjelek formájában közli legfrissebb híreit ötödik emeleti ablakából — odalátni az amerikai követség tetejéről, így olvasta listáját már több mint háromnegyed órája. Gyula eleinte vitatkozott, de az ávós lehurrogta. Abbahagyta a céltalan ellentmon­dást és magába roskadt. Homlokáról törölgette a verejtéket és tudta előre: leviszik hamarost a pincébe és addig verik, amíg mindezt alá nem írja. A kihallgató azonban letette a papírla­pot és rámosolygott: „Mi nem va­gyunk vademberek, mint ahogy kép­zeli. Megbocsátjuk ennek apró-csep­rő eltévelyedéseit, ha egy aktuális cselekedetét jóvá teszi. Maga teherbe ejtett egy ávós őrnagyot.” Gyula szeme előtt elhomályosult a világ. Hirtelen nagybajszú, ávós őr­nagyot képzelt az ágyon, meg a bá­bát, ahogy az őrnagy combja közül előhúzza piros, újszülött gyermekü­ket. Aztán kettesben mennek Své­dországba, hogy Gusztáv királytól át­vegyék a Nobel-díjat. „Nos — kér­dezte a kihallgató —, hajlandó el­venni?” Az óra abban a pillanatban szólalt meg: kakukk, kakukk! „For­duljon meg!” Kakukk, kakukk, ka­kukk! „Nos, elveszi vagy sem?” Ka­kukk, kakukk, kakukk! Gyula már régen m­ocorgást hal­lott háta mögött. A kis asztal előtt Julcsa állt, ávós őrnagyi egyenruhájá­ban. Mellette két ávós tiszt tanúnak. Leghátul a nemzetiszínű szalaggal át­kötött anyakönyvvezető pislogott, mert valószínűleg legjobb álmából verték fel. A kis asztalon, különböző szervizekből lopott poharakban ko­nyak. „Nos?” — kérdezte az ávós még egyszer. Gyula kitárta karjait és elindult Julcsa felé. FALUDY GYÖRGY 1991. szeptember 14., szombat tt8888888888888ft$8S888$ AUotftytettoUk. 13

Next