Magyar Hírlap, 1992. április (25. évfolyam, 91-102. szám)

1992-04-27 / 99. szám

BECKENBAUER: LÁTOGATÓBAN BOBBY CHARLTONNAL L­övések az éjszakában Láttam már az életemben néhány furcsa dolgot, de ilyet még soha. A Manchester United elnökhelyettese kihúz egy revolvert a szmokingja zse­béből, kétszer a levegőbe lő, majd így kiált: — Kérek egy kis figyelmet, uraim! Az urakra éppoly váratlanul hat az ügy, mint énrám, halálos csend támad hat a teremben. — Uraim — folytatja a lövész —, régvárt vendéget hoztam magammal. Bobby Charltont és vele még valakit, akire nem számíthattak. Bobby barát­ját Németországból, Franz Becken­bauert. Uraim, tapsoljuk meg... Azzal újra zsebre vágja a revolvert. Bobby Charlton oldalról mosolyog rám: — No, most látsz legalább egy ti­pikus angol focibulit, Franz. A Clifford Country Club kis szín­padán állunk. A látvány innen felülről nagyon érdekes. A nézőtéren csakis férfiak ülnek, mindannyian szmoking­ban... Mielőtt azonban megérezhet­­ném, milyen különös okból csípték ki magukat ennyire a vendégek, magas­ba emelkednek a poharak, elhangzik az első köszöntő: — Uraim, a királynőre! A Clifford Country Clubnak két­ezer tagja van. Fociznak, teniszeznek, kriketteznek, tekéznek. De a „Social Life”, a társadalmi élet legalább annyira fontos a számukra. És ahhoz szervesen hozzátartoznak az ilyenféle elegáns férfiestélyek. Hogy ne mond­jam, „kanmurik”. A mai estélyt a labdarúgó-szak­osztály rendezi. Bobby Charltont azért hívták, hogy az életéről, a pá­lyafutásáról meséljen. A belépődíj öt font. Manchesterben ez nem kis pénz, mégis minden hely foglalt. Bobby Charltont szemtől szembe látni nem mindennapos élmény. A bevétel különben is hasznos célokat szolgál. Az ificsapatnak új szerelés­re van szüksége. — Gyere velem ma este — mondta Bobby Charlton rögtön, ahogy Manchesterbe érkeztem. — A vendégek örülni fognak, és te is jól érzed majd magad. Nos, így kötöttem ki a kis színpa­don Bobby Charlton és Freddie Pye mellett. Freddie Pye a Manchester United alelnöke, a pisztolyos úr. Freddie — Bobbyval együtt — a U­nited.. igazgatótanácsának­ tagja,­­­ egy utazási iroda társtulajdonosa és az efféle élménybeszámolókon ál­landó beszélgetőtársa. — Akár minden este felléphetnénk valahol — mondja Bobby. — Tele vagyunk meghívással. Freddie Pye profi módon teremt hangulatot a teremben. Nem minden szavát értem, mert a New York-i Ber­litz Schoolban nem a manchesteri an­golságot tanítják. Hogy némelyik vic­ce nem egészen szobatiszta, abból lá­tom, hogy az urak időnként a térdüket csapkodják jókedvükben, a pincérlá­nyok pedig rémülten visítoznak. Egy idő után Bobbyé a szó. Ele­gáns estélyi ruhájában akár az Angol Bank elnöke is lehetne. De hát mindig talpig finom úriember volt ez a fiú, a világ minden táján otthon érezte ma­gát. Hosszú, csontos arcával, ritkás hajával, tartózkodó modorával egé­szen másféle jelenség, mint amilyen­nek az angol futballprofit képzeli az ember. Több mint húsz esztendeje már, hogy először játszottam ellene. Még nem voltam huszonegy éves, Bobby éppen betöltötte a huszonnyolcadikat, karrierje csúcsán járt, amikor 1966 jú­lius 30-án egymás mellett futottunk ki a Wembley stadion gyepére. Világbajnoki döntőt játszottunk, és nekem Bobby Charltont kellett őriz­nem. Az angolok játékmesterét, a csa­pat eszét, a hosszútávfutót, aki egy pillanatra meg nem állt a pályán, és ráadásul a kapura is állandó veszélyt jelentett, 90 percig, aztán a hosszabbí­tásban még egy fél órát loholtam mö­­götte, amíg a 2—2-es döntetlentől 4—2-es vereség lett a számunkra. A végén sem élő, sem halott nem vol­tam a fáradtságtól. Négy évre rá, a mexikói világbaj­nokságon ismét dolgunk akadt egy­mással. A két kapitány, Helmut Schön és Ali­ Ramsey megint ugyan­azt kérte tőlünk, mint 1966-ban. Köl­csönösen semlegesítsük egymást, egy pillanatra se veszítsük szem elől a másikat. Arra a leóni mérkőzésre azonban változott a helyzet. Én négy évvel tapasztaltabb lettem, Bobby négy évvel öregebb, 2—0-ás angol­­vezetés után rúgtam egy gólt, amikor Ramsey le is hívta Bobbyt a pályáról. 3—2-re megnyertük a mérkőzést... igaz, ismét a hosszabbításban. London és Leon — kétszer kétórás ütközet Anglia és az NSZK között,­­micsoda dráma, micsoda hajmeresztő fordulatok... És milyen nagyszerű já­tékosok az ellenfél csapatában. Bobby Moore, az angolok kapitánya, Bobby Stiles, a harapós kis hátvéd, aki a met­szőfogait mindig az öltözőben hagyta, Jacky Charlton, Bobby bátyja, Gor­don Banks, a kapus, Newton és Coo­per a két szigorú hátvéd... De Bobby Charlton neve valamennyiüket túl­ragyogta. 106-szor játszott az angol válogatottban, 700-szor a Manchester United csapatában. Világbajnokságot nyert, Európa Kupát nyert. Angol Ku­pát nyert, három bajnokságot nyert, és mindent tudott a labdával. Anglia Pe­­léje volt. Ő irányította a játékot, s a te­tejébe döntő jelentőségű gólokat lőtt. Első válogatottsága alkalmával, 1958-ban valami hihetetlen dolog tör­tént. A glasgowi Hampden Parkban a tizenhatos sarkáról kapásból bődüle­­tes gólt lőtt a skótoknak. És akkor a skót kapus kiszaladt a ketrecéből, hogy gratuláljon Bobby Charltonnak ezért a teljesítményéért. Az ősi, az el­keseredett, az örök ellenfélnek... Most meg itt áll a színpadon, és a Clifford Country Club vendégeinek az 1953-as év egyik szürke őszi dél­utánjáról mesél, amikor tizenöt éves fejjel, bokáig érő télikabátban, kezé­ben egy papírkofferrel először érke­zett futballügyben Manchesterbe. Bobby Northumberland egyik kis városkájában született, bányászcsa­ládból. Anyjának négy bátyja szen­vedélyes labdarúgó volt. — Én profi akartam lenni, és min­dent pontosan kiszámítottam magam­nak. Úgy gondoltam, hogy ha húsz éven át minden alkalommal félre tu­dok tenni 100-100 fontot, nem lesz több gondom az életben. Akkoriban ugyanis 2000 fontért már egy kis üz­letet nyithatott az ember. Igen, uraim, ez volt az ambícióm, amikor Man­chesterbe érkeztem. Csend van a teremben, az elegáns urak feszülten figyelnek. — Később heti 16 fontért játszot­tam az első csapatban. Ez elég volt ar­ra, hogy egy biciklit vásárolhassak. Azon jártam mindennap az edzésre. És hogyan fest a mai futball? Nem­régiben egy fiatal játékostársunk óriá­si botrányt csapott, mert a szállodai szobájában nem talált „Perrier” már­kájú ásványvizet. Nos, így változnak az idők... Erre kitör a taps. Úgy veszem ész­re, hogy az emberek mindenütt azt szeretik hallani, mennyivel jobbak voltak a régi idők. És Bobby Charlton ismeri a közönségét. Egy óra múlva bedobja a „slusszpoént”. — Múltkoriban odajön hozzám egy kisfiú, kihúzza magát, és azt mondja: "Nicsak, maga Bobby Charl­ton, a focista. Tudja, a nagyapám még látta magát játszani." És akkor újra vi­lágossá vált előttem: legfőbb ideje, hogy beszerezzek magamnak egy ké­nyelmes karosszéket. Köszönöm a fi­gyelmüket. Bobby Charlton 1972-ben, 34 éves fejjel visszavonult a labdarúgástól. — Talán egy-két évvel előbb a kel­leténél — mondja hazafelé a kocsi­ban. — Még ma is nyugodtan kiküld­­hetsz a pályára, kilencven percet könnyedén elbírok. A búcsújátékára 60 000 szurkoló előtt került sor az Old Trafford sta­­donban. A bevételből Bobby egy há­zat vásárolt magának Manchester mellett. — Az igazi nagy pénz még akkor sem jelent meg a futballban. A táblás ház 40 000 fontot hozott nekem. A belépőjegy még ma is olcsó nálunk. A kormány figyel erre, maradjon csak a futball a kisemberek szórakozása. — Hogy érezted magad az utolsó meccs után? — Nem valami jól. A következő szombaton szokásomhoz híven már korán reggel elkezdtem csomagolni a szerelésemet. A feleségem szólt rám: „Mit akarsz? Hiszen már nem ját­szol.” Akkor elhatároztam, hogy egy ideig egyszerűen semmit sem csiná­lok. Legalább egy fél évig akartam lustálkodni, golfozni, horgászni... Az­tán három hét elteltével megjelent ná­lam Freddie Pye barátom, igazgatói állást kínált az utazási irodájában. És azzal máris megint nyakig volt az üz­leti életben. Szó, ami szó, van érzéke hozzá. Néhány évvel ezelőtt például remek ötletet valósított meg. Futball iskolát nyitott. — Virágzó vállalkozássá fejlődött. A nyári vakáció alatt egész Angliából, sőt még az Egyesült Államokból is dőlnek hozzánk a gyerekek. Egy hétig dolgoznak az edzőinkkel és a United néhány játékosával. Az egyetemi kol­légiumban olcsó szállást kaphatnak. Az indulás óta több mint húszezer fiú és lány fordult meg nálunk. Most már tizenegy spor­tágban gondoskodunk nyári programról. MA: egy kis focive­télkedőt is szerveztek. A győztes né­hány napig Olaszországban edzhet az AC Torino játékosaival. Tavaly pél­dául egy kis vietnami fiú nyerte ezt a díjat. Bobby nem panaszkodhat. Saját bevallása szerint is „igazán jól” megy a sora. Norma, a felesége vezeti a ház­tartást, lassan a gyerekek is saját lá­bukra állnak. (Képünkön a Charlton család.) — Susan, a nagyobbik lányom 23 éves. Meteorológus, a légierőnél dol­gozik, Andrea, a kisebbik még az egyetemre jár, ő gyógyszerész lesz. Bobby megmutatta nekem az­­Old Trafford stadiont. A Manchester hatvan éve ezen a pályán játssza hazai mérkőzéseit. 1941-ben német bom­bák rombolták le a sta­diont, de a háború után újjáépítették, és azóta is többször korszerűsítet­ték. Minden tribün fe­lett a nézőtér egészen a pálya széléig ér, a szur­kolók valóban testkö­zelben lehetnek a labda­rúgással. Már persze a vastag rácsot nem te­kintve. Az egyes szek­torokat is masszív kerí­tés választja el, az ipari kamerák tucatjai figye­lik a nézőket. — Vajon tart-e még Angliában a brüsszeli sokk? A Heysel stadion vérfürdőjére célzok ter­mészetesen. 1985 má­jus 29-én, a Juventus— Liverpool BEK-sm­érkő­­zés előtt 38 szurkoló esett áldozatául a brit „vendégek" őrültségé­nek. —­ Ez a szégyen még sokáig nyomaszt ben­nünket. Mindig lesznek nevelhetetlenek, de so­kan észbe kaptak. Nekünk itt Man­chesterben még sohasem volt igazán súlyos problémánk. De a brüsszeli tra­gédiáért mi is felelősek vagyunk. Hosszan nézegetjük a United klub­termeiben a csapat leghíresebb játéko­sainak olajportréit. Denis Law, Geor­ge Best, Henry Cockbumn, Jack How­­ley... Megkérdem Bobbyt: — Mondd... azok a régi idők tény­leg jobbak voltak? A vállát vonja. — Lehetséges, hogy a maiak dolga túl könnyű. Túl hamar túl sok pénzt keresnek, egykettőre slágercímekben látják a nevüket... Nem könnyű az ilyesmit megemészteni. Másnap délelőtt Bobbyval együtt vonatozom Londonba. Valami üzleti ügye van a fővárosban. A reggeli új­ságokat lapozgatjuk, újabb választ ka­pok a tegnapi kérdésemre. Bryan Robson, az angol válogatott kapitánya hosszabb sérülés után először lépett ismét pályára. Rögtön az első mérkő­zésén ki is állították. Az ellenfele ar­cába rúgott, és utána még a játékveze­tővel is erőszakoskodott. Bobby Charltont, az angol váloga­tott és a Manchester United csapatka­­pitányát húszesztendős pályafutása során egyetlen egyszer sem állították ki. Mellesleg­­ engem sem. Talán ez az oka, hogy a vasút abla­kából kitekintve sok helyütt ma is Bobby Charlton arcát látom. Hatal­mas méretben, a plakátokon. A Man­chester Unitedet finanszírozó japán cég az ő képével reklámozhatja porté­káját. És nem valamelyik mai csilla­gával. Beszélgetünk az örökzöld té­máról, az 1966-os angliai VB-döntő harmadik góljáról. — Hogy a labda benn volt-e — mondja Bobby —, ezt nem tudom. Csak azt tudom, hogy Gottfried Dienst, a svájci FIFA-bíró gólt ítélt. Beszélgetünk az angol liga új sza­bályáról. Eszerint a döntetlenért to­vábbra is egy-egy pont jár, a győzel­met viszont három ponttai jutalmaz­zák. — Telitalálat. Most már senki sem engedheti meg magának, hogy döntet­lenre játsszon. Aztán elmeséli, hogy első külföldi mérkőzését éppen az én városomban, Münchenben játszotta a Manchester Uniteddel, 1956-ban tizennyolc éve­sen. A különös az, hogy ezen a mér­kőzésen én is ott voltam. Rég tizen­egy éves kis srác voltam, ott álltam a Grünwald stadion kapuja mögött, és néztem a nagyokat. — München... — tűnődik el Bobby .— A második szülővárosom. Elkomolyodik. 1958 február 6-ára emlékezik, a Manchester United repü­lőkatasztrófájára. A gép Belgrádból hozta haza az angol játékosokat. Két felszállási kísérlet után a hatalmas test megcsúszott a havas kifutópályán, át­törte a repülőtér kerítését, nekiment egy háznak, és kigyulladt. Huszonhá­rom utas, köztük a Manchester United nyolc játékosa vesztette életét. — Az ülésemmel együtt kirepül­tem a gépből, így menekültem meg. Csak jelentéktelen horzsolások értek, de Matt Busby, a menedzserünk hete­kig feküdt a müncheni kórházban, amíg az orvosoknak sikerült talpra ál­lítani. Megfogadtam, hogy soha többé nem futballozom, és soha többé nem ülök repülőgépre. Nem tartotta be a szavát. Az újjá­épülő Manchester központi figurája, legnagyobb játékosegyénisége lett. A londoni King’s Cross pályaud­varon búcsúzunk egymástól. — Tudod Franz — mondja —, azt hiszem, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a futball legdicsősé­gesebb korszakában játszhattunk. Ezért hálásak lehetünk... Pályafutásának jelesebb állomásai. 1966-ban „az év labdarúgójává” választották. 1969-ben az „Order of the British Empire", a brit birodalom érdemrend­jével tüntették ki 1984-ben, mint a legfairebb játé­kos, mintaképe volt a fiatal angol játé­kosoknak, melyért a FIFA arany ér­demrenddel jutalma­zta. Az aktív játéktól való visszavonu­lása után a Preston Wiganth Athle­tic, majd a Preston North End ala­csonyabb osztályú csapatoknál edzősködött és ugyanezen évtől — 1984-től — egykori klubjának, a Manchester United igazgatójává vá­lasztották. SOMOS ISTVÁN Fonyód Város Képviselő­testülete pályázatot hirdet a polgármesteri hivatal jegyzői állásának betöltésére. Pályázati feltételek: — állam- és jogtudományi doktori, vagy igazgatás­­szervezői képesítés, — államigazgatási szervnél eltöltött legalább kétéves államigazgatási gyakorlat. Előnyben részesül az a pályázó, aki idegennyelvi vizsgával rendelkezik. Bérezés megállapodás szerint. A pályázatot 1992. május 30. napjáig lehet benyújtani a következő címre: Fonyód város polgármestere, Fonyód, Fő u. 19. Telefon: 85/60-113. MH 4041 A Békés Megyei Üdítőitalipari Vállalat megvételre felkínál: 1 db ZSUGORFÓLIÁZÓ VA-3E/2 tip. gépet újszerű állapotban (Sophiana Gépgyár 1990-ben gyártotta a gépet, mindössze 3 hóna­pon át üzemelt!) A gép 1,5 literes PET palackok — 3x2-es elrendezésben, 450x0,8 mm-es biaxiális zsugorfóliával történő — csomagolására alkalmas. Kapacitása: 11 csomag/perc, azaz 3960 db/óra. Eredeti görög narancs, citrom, mandarin és cola szuperkoncentrá­­tum, illetve üdítőital gyártásához szükséges egyéb alapanyagokat, 19 200 db 20 férőhelyes rekeszt (0,5 literes szörpös, ill. sörös üvegek tárolására) 20 000 db 16 férőhelyes szeszes rekeszt (1 literes üvegek tárolására) 384 000 db 0,5 literes EURO és jegecelt fehér üveget­­ 541 000 db 0,25 literes speciális , extra üdítős emblémával szitá­zott „csavart” üveget. Eladó továbbá Dévaványán levő szörppalackozó- és szeszfőzdeépület, berendezéseivel együtt. Nagy tételben történő üveg- és rekeszvásárlás esetén jelentős árengedményt adunk. Felvilágosítást Grünwald Róbert főmérnök ad a (66)-22-235 vagy 28-956 tel., fax: (66)-22-795, telex: 83-299 számokon, személyesen: Békéscsaba, Luther u. 5/b. Az Élelmiszergépipari Vagyonkezelő Vállalat (ÉLGÉP) EXPO CÉLÚ ÉRTÉKESÍTÉSRE, HASZNOSÍTÁSRA MEGHIRDETI az EXPO-terület közvetlen szomszédságában levő Budapest IX., Soroksári út 48. és a IX.,Tóth Kálmán utca 5—7. szám alatti egybefüggő telephelyét. A földingatlan területe cca. 17 000 nm. A telephelyen különféle rendeltetésű felépítmények találha­tók, melyek iroda, raktározási, műhely, szociális és egyéb célra használhatók, EXPO-célokra tetszés szerint átalakíthatók. Az épületingatlan összközműves. A terület és a rajta levő épületingatlanok megosztva is értéke­sítésre kerülhetnek. A telephely vásárlására, esetleg egyéb formában történő hasz­nosítására írásos ajánlatokat kérünk 1992. május 29-ig. Érdeklődni: Szekeres József főosztályvezetőnél, Budapest X., Mázsa tér 2—6. Tel.: 157-2334 Fax: 157-3390 Telex: 22-4427 Sport Revü 1992. április 27., hétfő­n Lesz-e nyertese a német egyesülésnek? A Krabbe-ügy legutóbbi fordulata ismét a kelet­német sportra, illetve sportolókra irányította a fi­gyelmet. A találgatások — hogy vajon a Német Atlétikai Szövetség jogi bizottságának felmentő ítélete valóban a kiderült ártatlanságnak szól, vagy valami „magasabb érdek" motiválta — még nem ültek el. Tényleg a volt NDK sportjával kapcsola­tos prekoncepció áldozatai voltak (időlegesen) Krabbéék, vagy okkal „zörgött a haraszt”, s netalán Barcelona közelsége segítette kedvező irányba bil­lenni a mérleg serpenyőjét? Abszolút biztos válasz talán soha nem lesz ezekre a kérdésekre. Ami vi­szont abszolút biztos: a keletnémet sportolók to­vábbra is csúcson vannak, s briliáns teljesítmé­nyekre képesek. Pedig az egyesülés körüli, utáni problémák, a gyanakvások, vádak, botrányok — amelyek két fő „téma", a dopping és a Stasi-besúgások körül gyű­rűztek — egyes sportágakban, illetve sportolóknál a teljesítményekre is kihatottak. Ám többek között az albertville-i téli olimpia megmutatta: a keletné­metek továbbra is ott vannak a világ legjobbjai kö­zött. . Az 1988-as calgaryi téli olimpián még két Né­metország szerepelt. A Német Demokratikus Köz­társaság sportolói 25 éremmel végeztek a második helyen, a Német Szövetségi Köztársaság csapata 9 éremmel az ötödik lett. Négy évvel később, 1992 februárjában az egyesített Németország csapata 26 éremmel megnyerte az albertville-i olimpia össze­tett pontversenyét. A négy év alatt azonban nem sok változott: az albertville-i érmekből 20-at a „os­­si”-k, a keletiek gyűjtöttek össze, s csak négyet a „wessi”-k, a nyugatiak. Két érmet, a női biatlon váltóban, közösen szereztek. Az egyesülés után a nyugat-németországi sport­intézmények igyekeztek mindennel megismerked­ni és mindent megszerezni, amiben az Elbától ke­letre lévő testvéreik sportsikereinek forrását ismer­ték vagy vélték ismerni: az edzésmódszerektől ma­gáig az élő „nyersanyagig”, a keletnémet szuper­sportolókig. Egynémely vezető és edző, a nyugat­német élsportolók jó részével együtt, viszont úgy tekintett a keletiekre, mint hívatlan betolakodókra, akik, igaz, két évtizeden át jobbak voltak náluk, de hát ezt — vélték és állították — kizárólag a dop­pingnak köszönhették. A gyanakvások, vádak, fél­tékenykedés és előítéletek hátterében azonban nemcsak a német sport tisztaságáért érzett aggoda­lom állt, hanem az az (egyébként jogos) aggoda­lom, hogy az addig őket támogató szponzorok a keletnémet fenomének felé fordulnak. Kezdetben ezért nem egy sportágban igyekeztek a keletieket a beváltnak tekintett „hazai" szervezeti és edzésmód­szerek kereteibe begyömöszölni. „A mi rendszerünk ez, s nekik integrálódniuk kell bele" — mondta ki a szentenciát nem egy sportvezető. Ám a következmények kiábrándítóak voltak. Az úszásban például, ahol az NDK vitathatatlan nagyhatalom volt, az egységes német csapat első eredményei katasztrofálisak voltak. Ez elgondol­kodtatta a nyugatnémet vezetőket, s ráébresztette őket arra, nem elég, hogy hozzájutottak a „nyers­anyaghoz” — szükségük van az azt alakítani tudó szakemberekre is, így történt, hogy a szélnek eresztett keletnémet edzők legjobbjai visszakapták pozícióikat és lehetőségeiket, s a keletnémet spor­tolók egyre inkább tapasztalhatták, hogy újra a megszokott és bevált módon folytathatják felké­szülésüket. (Ez természetesen nem állhatott az egyébként sem beismert doppingra.) A keletnémet sportolók gondjai mindazonáltal nem az egyesüléssel kezdődtek. Volt egy olyan előzmény, amely még a német egyesülés előtti időkre nyúlik vissza — írja a madridi El País sport­szerkesztője bonni tudósításában. Konkrétan: A Nike amerikai sportszergyár jó ideje próbálta már megvetni a lábát Európában, mindenekelőtt Né­metországban, ahol a kontinens két óriása, a Puma és az Adidas uralja a piacot. A Nike 1990 márciu­sában egy keletnémet kisváros sportklubját célozta meg ajánlataival, a Mecklenburg tartományi Neu­­brandenburgét. A választást rögtön érthetővé teszi: ebben a klubban edzett Katrin Krabbe, akiről nem­csak a Nike, hanem a világ legtöbb atlétikai szakér­tője úgy vélte: ő a jövő legnagyobb futóremény­sége. Az, hogy a Nike megkörnyékezte Krabbét, a neubrandenburgi egyesületben nem váltott ki egy­értelmű lelkesedést. A klub vezetői attól tartottak, hogy Krabbét egy Nike-szerződés és ami azzal jár, elbizakodottá teszi, a sportoló nehezebben kezelhe­tővé válik, s rossz példát mutathat sporttársainak is. Ekkortól és emiatt kezdődött el a csendes háború Krabbe és edzője, Thomas Springstein között — állítja az El País Bonnban járt szerkesztője — ami­nek nem kis szerepe volt a háromszoros világbaj­nok négy évre való diszkvalifikálásában. Azóta fordult a kocka... Azoknak a volt NDK-sportvezetőknek, akik szóhoz és szerephez jutnak az egységes Németor­szág sportjában, ajánlatos más szemmel nézni és megszokni a szponzori rendszert. A sport finanszí­rozása ugyanis itt a volt NDK-étól merőben elté­rően történik. Az olimpiai csapat felkészülése pénzügyi fedezetének csak kis részét biztosítja az állam vagy az egyesületek. A Barcelonára készülő olimpiai csapatnak a kormány 20 millió márkát adott, aminél sokkal többre van szükség. A külön­bözet a szponzoroktól származik, amelyek nem fel­tétlenül sportszergyárak, sokkal inkább olyan nagyvállalatok, mint például a Mercedes Benz. Az egységes német és a volt NDK-rendszer közti kü­lönbséget pontosan megvilágítja Walter Träger, a Német Olimpiai Bizottság főtitkára: „Nálunk az ál­lam nem irányítja, hanem támogatja a sportot.” Megfigyelték, hogy a keletnémet sportolók adaptálódása elsősorban az egyéni teljesítménye­ken alapuló sportágakban sikeres, mint a vívás, evezés és a többi. Sportpszichológusok ezt azzal magyarázzák, hogy a keletnémetek talán nem is tu­datosan, magukévá teszik a piacgazdaság törvé­nyeit és értékeit, amelyek mindenekelőtt ismerik el a kiemelkedő egyéni teljesítményt. A nyugatnémetekben, úgy látszik, nehezen ol­dódnak a keletiekkel szembeni fenntartások. Igen szembeötlő volt ennek megnyilvánulása Albert­­ville-ben. Az „ossi”-k és a „wessi”-k a versenye­ken kívül, az olimpiai faluban állítólag még a fo­lyosókon sem találkoztak. Ezt elősegítette az is, hogy az egyes téli sportágakat szinte kivétel nélkül vagy a keletiek képviselték, vagy a nyugatiak. A korcsolyázók például valamennyien egykori NDK- sok voltak, ugyanúgy, mint a szánversenyzők és a sífutók. A jégkorongcsapatban és a sífutásban vi­szont kizárólag nyugatnémetek szerepeltek. Az el­különülésnek azonban nem ez volt az alapvető oka. Néhány volt NDK-s ugyanis megpróbált számító­gépen érintkezésbe lépni nyugati honfitársaival, azok azonban elzárkóztak a közeledés elől. Ez a szinte komikus, mégis szomorú eset eleve­nen példázza, milyen ellentmondásosan élik meg a németek az egységet. Ennek a felemás helyzetnek az ellenére, a német sport sikere — vélik a szakér­tők — még hosszú éveken át az egykori NDK-ban kidolgozott szervezeti, módszertani eredményeken fog alapulni. S vannak olyan jóslatok, amelyek szerint ha ez a sportoló- és edzőgeneráció kiöreg­szik, a német sport beáll arra a szintre, amelyet az egyesítés előtti NSZK képviselt. Addig pedig — amint a Der Spiegel írta — „a keleti sportolók gyűjtik, a nyugati hivatalnokok pedig számolják az érmeket.” ARATÓ GÁBOR

Next