Magyar Hírlap, 1992. április (25. évfolyam, 91-102. szám)
1992-04-27 / 99. szám
BECKENBAUER: LÁTOGATÓBAN BOBBY CHARLTONNAL Lövések az éjszakában Láttam már az életemben néhány furcsa dolgot, de ilyet még soha. A Manchester United elnökhelyettese kihúz egy revolvert a szmokingja zsebéből, kétszer a levegőbe lő, majd így kiált: — Kérek egy kis figyelmet, uraim! Az urakra éppoly váratlanul hat az ügy, mint énrám, halálos csend támad hat a teremben. — Uraim — folytatja a lövész —, régvárt vendéget hoztam magammal. Bobby Charltont és vele még valakit, akire nem számíthattak. Bobby barátját Németországból, Franz Beckenbauert. Uraim, tapsoljuk meg... Azzal újra zsebre vágja a revolvert. Bobby Charlton oldalról mosolyog rám: — No, most látsz legalább egy tipikus angol focibulit, Franz. A Clifford Country Club kis színpadán állunk. A látvány innen felülről nagyon érdekes. A nézőtéren csakis férfiak ülnek, mindannyian szmokingban... Mielőtt azonban megérezhetném, milyen különös okból csípték ki magukat ennyire a vendégek, magasba emelkednek a poharak, elhangzik az első köszöntő: — Uraim, a királynőre! A Clifford Country Clubnak kétezer tagja van. Fociznak, teniszeznek, kriketteznek, tekéznek. De a „Social Life”, a társadalmi élet legalább annyira fontos a számukra. És ahhoz szervesen hozzátartoznak az ilyenféle elegáns férfiestélyek. Hogy ne mondjam, „kanmurik”. A mai estélyt a labdarúgó-szakosztály rendezi. Bobby Charltont azért hívták, hogy az életéről, a pályafutásáról meséljen. A belépődíj öt font. Manchesterben ez nem kis pénz, mégis minden hely foglalt. Bobby Charltont szemtől szembe látni nem mindennapos élmény. A bevétel különben is hasznos célokat szolgál. Az ificsapatnak új szerelésre van szüksége. — Gyere velem ma este — mondta Bobby Charlton rögtön, ahogy Manchesterbe érkeztem. — A vendégek örülni fognak, és te is jól érzed majd magad. Nos, így kötöttem ki a kis színpadon Bobby Charlton és Freddie Pye mellett. Freddie Pye a Manchester United alelnöke, a pisztolyos úr. Freddie — Bobbyval együtt — a United.. igazgatótanácsának tagja, egy utazási iroda társtulajdonosa és az efféle élménybeszámolókon állandó beszélgetőtársa. — Akár minden este felléphetnénk valahol — mondja Bobby. — Tele vagyunk meghívással. Freddie Pye profi módon teremt hangulatot a teremben. Nem minden szavát értem, mert a New York-i Berlitz Schoolban nem a manchesteri angolságot tanítják. Hogy némelyik vicce nem egészen szobatiszta, abból látom, hogy az urak időnként a térdüket csapkodják jókedvükben, a pincérlányok pedig rémülten visítoznak. Egy idő után Bobbyé a szó. Elegáns estélyi ruhájában akár az Angol Bank elnöke is lehetne. De hát mindig talpig finom úriember volt ez a fiú, a világ minden táján otthon érezte magát. Hosszú, csontos arcával, ritkás hajával, tartózkodó modorával egészen másféle jelenség, mint amilyennek az angol futballprofit képzeli az ember. Több mint húsz esztendeje már, hogy először játszottam ellene. Még nem voltam huszonegy éves, Bobby éppen betöltötte a huszonnyolcadikat, karrierje csúcsán járt, amikor 1966 július 30-án egymás mellett futottunk ki a Wembley stadion gyepére. Világbajnoki döntőt játszottunk, és nekem Bobby Charltont kellett őriznem. Az angolok játékmesterét, a csapat eszét, a hosszútávfutót, aki egy pillanatra meg nem állt a pályán, és ráadásul a kapura is állandó veszélyt jelentett, 90 percig, aztán a hosszabbításban még egy fél órát loholtam mögötte, amíg a 2—2-es döntetlentől 4—2-es vereség lett a számunkra. A végén sem élő, sem halott nem voltam a fáradtságtól. Négy évre rá, a mexikói világbajnokságon ismét dolgunk akadt egymással. A két kapitány, Helmut Schön és Ali Ramsey megint ugyanazt kérte tőlünk, mint 1966-ban. Kölcsönösen semlegesítsük egymást, egy pillanatra se veszítsük szem elől a másikat. Arra a leóni mérkőzésre azonban változott a helyzet. Én négy évvel tapasztaltabb lettem, Bobby négy évvel öregebb, 2—0-ás angolvezetés után rúgtam egy gólt, amikor Ramsey le is hívta Bobbyt a pályáról. 3—2-re megnyertük a mérkőzést... igaz, ismét a hosszabbításban. London és Leon — kétszer kétórás ütközet Anglia és az NSZK között,micsoda dráma, micsoda hajmeresztő fordulatok... És milyen nagyszerű játékosok az ellenfél csapatában. Bobby Moore, az angolok kapitánya, Bobby Stiles, a harapós kis hátvéd, aki a metszőfogait mindig az öltözőben hagyta, Jacky Charlton, Bobby bátyja, Gordon Banks, a kapus, Newton és Cooper a két szigorú hátvéd... De Bobby Charlton neve valamennyiüket túlragyogta. 106-szor játszott az angol válogatottban, 700-szor a Manchester United csapatában. Világbajnokságot nyert, Európa Kupát nyert. Angol Kupát nyert, három bajnokságot nyert, és mindent tudott a labdával. Anglia Peléje volt. Ő irányította a játékot, s a tetejébe döntő jelentőségű gólokat lőtt. Első válogatottsága alkalmával, 1958-ban valami hihetetlen dolog történt. A glasgowi Hampden Parkban a tizenhatos sarkáról kapásból bődületes gólt lőtt a skótoknak. És akkor a skót kapus kiszaladt a ketrecéből, hogy gratuláljon Bobby Charltonnak ezért a teljesítményéért. Az ősi, az elkeseredett, az örök ellenfélnek... Most meg itt áll a színpadon, és a Clifford Country Club vendégeinek az 1953-as év egyik szürke őszi délutánjáról mesél, amikor tizenöt éves fejjel, bokáig érő télikabátban, kezében egy papírkofferrel először érkezett futballügyben Manchesterbe. Bobby Northumberland egyik kis városkájában született, bányászcsaládból. Anyjának négy bátyja szenvedélyes labdarúgó volt. — Én profi akartam lenni, és mindent pontosan kiszámítottam magamnak. Úgy gondoltam, hogy ha húsz éven át minden alkalommal félre tudok tenni 100-100 fontot, nem lesz több gondom az életben. Akkoriban ugyanis 2000 fontért már egy kis üzletet nyithatott az ember. Igen, uraim, ez volt az ambícióm, amikor Manchesterbe érkeztem. Csend van a teremben, az elegáns urak feszülten figyelnek. — Később heti 16 fontért játszottam az első csapatban. Ez elég volt arra, hogy egy biciklit vásárolhassak. Azon jártam mindennap az edzésre. És hogyan fest a mai futball? Nemrégiben egy fiatal játékostársunk óriási botrányt csapott, mert a szállodai szobájában nem talált „Perrier” márkájú ásványvizet. Nos, így változnak az idők... Erre kitör a taps. Úgy veszem észre, hogy az emberek mindenütt azt szeretik hallani, mennyivel jobbak voltak a régi idők. És Bobby Charlton ismeri a közönségét. Egy óra múlva bedobja a „slusszpoént”. — Múltkoriban odajön hozzám egy kisfiú, kihúzza magát, és azt mondja: "Nicsak, maga Bobby Charlton, a focista. Tudja, a nagyapám még látta magát játszani." És akkor újra világossá vált előttem: legfőbb ideje, hogy beszerezzek magamnak egy kényelmes karosszéket. Köszönöm a figyelmüket. Bobby Charlton 1972-ben, 34 éves fejjel visszavonult a labdarúgástól. — Talán egy-két évvel előbb a kelleténél — mondja hazafelé a kocsiban. — Még ma is nyugodtan kiküldhetsz a pályára, kilencven percet könnyedén elbírok. A búcsújátékára 60 000 szurkoló előtt került sor az Old Trafford stadonban. A bevételből Bobby egy házat vásárolt magának Manchester mellett. — Az igazi nagy pénz még akkor sem jelent meg a futballban. A táblás ház 40 000 fontot hozott nekem. A belépőjegy még ma is olcsó nálunk. A kormány figyel erre, maradjon csak a futball a kisemberek szórakozása. — Hogy érezted magad az utolsó meccs után? — Nem valami jól. A következő szombaton szokásomhoz híven már korán reggel elkezdtem csomagolni a szerelésemet. A feleségem szólt rám: „Mit akarsz? Hiszen már nem játszol.” Akkor elhatároztam, hogy egy ideig egyszerűen semmit sem csinálok. Legalább egy fél évig akartam lustálkodni, golfozni, horgászni... Aztán három hét elteltével megjelent nálam Freddie Pye barátom, igazgatói állást kínált az utazási irodájában. És azzal máris megint nyakig volt az üzleti életben. Szó, ami szó, van érzéke hozzá. Néhány évvel ezelőtt például remek ötletet valósított meg. Futball iskolát nyitott. — Virágzó vállalkozássá fejlődött. A nyári vakáció alatt egész Angliából, sőt még az Egyesült Államokból is dőlnek hozzánk a gyerekek. Egy hétig dolgoznak az edzőinkkel és a United néhány játékosával. Az egyetemi kollégiumban olcsó szállást kaphatnak. Az indulás óta több mint húszezer fiú és lány fordult meg nálunk. Most már tizenegy sportágban gondoskodunk nyári programról. MA: egy kis focivetélkedőt is szerveztek. A győztes néhány napig Olaszországban edzhet az AC Torino játékosaival. Tavaly például egy kis vietnami fiú nyerte ezt a díjat. Bobby nem panaszkodhat. Saját bevallása szerint is „igazán jól” megy a sora. Norma, a felesége vezeti a háztartást, lassan a gyerekek is saját lábukra állnak. (Képünkön a Charlton család.) — Susan, a nagyobbik lányom 23 éves. Meteorológus, a légierőnél dolgozik, Andrea, a kisebbik még az egyetemre jár, ő gyógyszerész lesz. Bobby megmutatta nekem azOld Trafford stadiont. A Manchester hatvan éve ezen a pályán játssza hazai mérkőzéseit. 1941-ben német bombák rombolták le a stadiont, de a háború után újjáépítették, és azóta is többször korszerűsítették. Minden tribün felett a nézőtér egészen a pálya széléig ér, a szurkolók valóban testközelben lehetnek a labdarúgással. Már persze a vastag rácsot nem tekintve. Az egyes szektorokat is masszív kerítés választja el, az ipari kamerák tucatjai figyelik a nézőket. — Vajon tart-e még Angliában a brüsszeli sokk? A Heysel stadion vérfürdőjére célzok természetesen. 1985 május 29-én, a Juventus— Liverpool BEK-smérkőzés előtt 38 szurkoló esett áldozatául a brit „vendégek" őrültségének. — Ez a szégyen még sokáig nyomaszt bennünket. Mindig lesznek nevelhetetlenek, de sokan észbe kaptak. Nekünk itt Manchesterben még sohasem volt igazán súlyos problémánk. De a brüsszeli tragédiáért mi is felelősek vagyunk. Hosszan nézegetjük a United klubtermeiben a csapat leghíresebb játékosainak olajportréit. Denis Law, George Best, Henry Cockbumn, Jack Howley... Megkérdem Bobbyt: — Mondd... azok a régi idők tényleg jobbak voltak? A vállát vonja. — Lehetséges, hogy a maiak dolga túl könnyű. Túl hamar túl sok pénzt keresnek, egykettőre slágercímekben látják a nevüket... Nem könnyű az ilyesmit megemészteni. Másnap délelőtt Bobbyval együtt vonatozom Londonba. Valami üzleti ügye van a fővárosban. A reggeli újságokat lapozgatjuk, újabb választ kapok a tegnapi kérdésemre. Bryan Robson, az angol válogatott kapitánya hosszabb sérülés után először lépett ismét pályára. Rögtön az első mérkőzésén ki is állították. Az ellenfele arcába rúgott, és utána még a játékvezetővel is erőszakoskodott. Bobby Charltont, az angol válogatott és a Manchester United csapatkapitányát húszesztendős pályafutása során egyetlen egyszer sem állították ki. Mellesleg engem sem. Talán ez az oka, hogy a vasút ablakából kitekintve sok helyütt ma is Bobby Charlton arcát látom. Hatalmas méretben, a plakátokon. A Manchester Unitedet finanszírozó japán cég az ő képével reklámozhatja portékáját. És nem valamelyik mai csillagával. Beszélgetünk az örökzöld témáról, az 1966-os angliai VB-döntő harmadik góljáról. — Hogy a labda benn volt-e — mondja Bobby —, ezt nem tudom. Csak azt tudom, hogy Gottfried Dienst, a svájci FIFA-bíró gólt ítélt. Beszélgetünk az angol liga új szabályáról. Eszerint a döntetlenért továbbra is egy-egy pont jár, a győzelmet viszont három ponttai jutalmazzák. — Telitalálat. Most már senki sem engedheti meg magának, hogy döntetlenre játsszon. Aztán elmeséli, hogy első külföldi mérkőzését éppen az én városomban, Münchenben játszotta a Manchester Uniteddel, 1956-ban tizennyolc évesen. A különös az, hogy ezen a mérkőzésen én is ott voltam. Rég tizenegy éves kis srác voltam, ott álltam a Grünwald stadion kapuja mögött, és néztem a nagyokat. — München... — tűnődik el Bobby .— A második szülővárosom. Elkomolyodik. 1958 február 6-ára emlékezik, a Manchester United repülőkatasztrófájára. A gép Belgrádból hozta haza az angol játékosokat. Két felszállási kísérlet után a hatalmas test megcsúszott a havas kifutópályán, áttörte a repülőtér kerítését, nekiment egy háznak, és kigyulladt. Huszonhárom utas, köztük a Manchester United nyolc játékosa vesztette életét. — Az ülésemmel együtt kirepültem a gépből, így menekültem meg. Csak jelentéktelen horzsolások értek, de Matt Busby, a menedzserünk hetekig feküdt a müncheni kórházban, amíg az orvosoknak sikerült talpra állítani. Megfogadtam, hogy soha többé nem futballozom, és soha többé nem ülök repülőgépre. Nem tartotta be a szavát. Az újjáépülő Manchester központi figurája, legnagyobb játékosegyénisége lett. A londoni King’s Cross pályaudvaron búcsúzunk egymástól. — Tudod Franz — mondja —, azt hiszem, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a futball legdicsőségesebb korszakában játszhattunk. Ezért hálásak lehetünk... Pályafutásának jelesebb állomásai. 1966-ban „az év labdarúgójává” választották. 1969-ben az „Order of the British Empire", a brit birodalom érdemrendjével tüntették ki 1984-ben, mint a legfairebb játékos, mintaképe volt a fiatal angol játékosoknak, melyért a FIFA arany érdemrenddel jutalmazta. Az aktív játéktól való visszavonulása után a Preston Wiganth Athletic, majd a Preston North End alacsonyabb osztályú csapatoknál edzősködött és ugyanezen évtől — 1984-től — egykori klubjának, a Manchester United igazgatójává választották. SOMOS ISTVÁN Fonyód Város Képviselőtestülete pályázatot hirdet a polgármesteri hivatal jegyzői állásának betöltésére. Pályázati feltételek: — állam- és jogtudományi doktori, vagy igazgatásszervezői képesítés, — államigazgatási szervnél eltöltött legalább kétéves államigazgatási gyakorlat. Előnyben részesül az a pályázó, aki idegennyelvi vizsgával rendelkezik. Bérezés megállapodás szerint. A pályázatot 1992. május 30. napjáig lehet benyújtani a következő címre: Fonyód város polgármestere, Fonyód, Fő u. 19. Telefon: 85/60-113. MH 4041 A Békés Megyei Üdítőitalipari Vállalat megvételre felkínál: 1 db ZSUGORFÓLIÁZÓ VA-3E/2 tip. gépet újszerű állapotban (Sophiana Gépgyár 1990-ben gyártotta a gépet, mindössze 3 hónapon át üzemelt!) A gép 1,5 literes PET palackok — 3x2-es elrendezésben, 450x0,8 mm-es biaxiális zsugorfóliával történő — csomagolására alkalmas. Kapacitása: 11 csomag/perc, azaz 3960 db/óra. Eredeti görög narancs, citrom, mandarin és cola szuperkoncentrátum, illetve üdítőital gyártásához szükséges egyéb alapanyagokat, 19 200 db 20 férőhelyes rekeszt (0,5 literes szörpös, ill. sörös üvegek tárolására) 20 000 db 16 férőhelyes szeszes rekeszt (1 literes üvegek tárolására) 384 000 db 0,5 literes EURO és jegecelt fehér üveget 541 000 db 0,25 literes speciális , extra üdítős emblémával szitázott „csavart” üveget. Eladó továbbá Dévaványán levő szörppalackozó- és szeszfőzdeépület, berendezéseivel együtt. Nagy tételben történő üveg- és rekeszvásárlás esetén jelentős árengedményt adunk. Felvilágosítást Grünwald Róbert főmérnök ad a (66)-22-235 vagy 28-956 tel., fax: (66)-22-795, telex: 83-299 számokon, személyesen: Békéscsaba, Luther u. 5/b. Az Élelmiszergépipari Vagyonkezelő Vállalat (ÉLGÉP) EXPO CÉLÚ ÉRTÉKESÍTÉSRE, HASZNOSÍTÁSRA MEGHIRDETI az EXPO-terület közvetlen szomszédságában levő Budapest IX., Soroksári út 48. és a IX.,Tóth Kálmán utca 5—7. szám alatti egybefüggő telephelyét. A földingatlan területe cca. 17 000 nm. A telephelyen különféle rendeltetésű felépítmények találhatók, melyek iroda, raktározási, műhely, szociális és egyéb célra használhatók, EXPO-célokra tetszés szerint átalakíthatók. Az épületingatlan összközműves. A terület és a rajta levő épületingatlanok megosztva is értékesítésre kerülhetnek. A telephely vásárlására, esetleg egyéb formában történő hasznosítására írásos ajánlatokat kérünk 1992. május 29-ig. Érdeklődni: Szekeres József főosztályvezetőnél, Budapest X., Mázsa tér 2—6. Tel.: 157-2334 Fax: 157-3390 Telex: 22-4427 Sport Revü 1992. április 27., hétfőn Lesz-e nyertese a német egyesülésnek? A Krabbe-ügy legutóbbi fordulata ismét a keletnémet sportra, illetve sportolókra irányította a figyelmet. A találgatások — hogy vajon a Német Atlétikai Szövetség jogi bizottságának felmentő ítélete valóban a kiderült ártatlanságnak szól, vagy valami „magasabb érdek" motiválta — még nem ültek el. Tényleg a volt NDK sportjával kapcsolatos prekoncepció áldozatai voltak (időlegesen) Krabbéék, vagy okkal „zörgött a haraszt”, s netalán Barcelona közelsége segítette kedvező irányba billenni a mérleg serpenyőjét? Abszolút biztos válasz talán soha nem lesz ezekre a kérdésekre. Ami viszont abszolút biztos: a keletnémet sportolók továbbra is csúcson vannak, s briliáns teljesítményekre képesek. Pedig az egyesülés körüli, utáni problémák, a gyanakvások, vádak, botrányok — amelyek két fő „téma", a dopping és a Stasi-besúgások körül gyűrűztek — egyes sportágakban, illetve sportolóknál a teljesítményekre is kihatottak. Ám többek között az albertville-i téli olimpia megmutatta: a keletnémetek továbbra is ott vannak a világ legjobbjai között. . Az 1988-as calgaryi téli olimpián még két Németország szerepelt. A Német Demokratikus Köztársaság sportolói 25 éremmel végeztek a második helyen, a Német Szövetségi Köztársaság csapata 9 éremmel az ötödik lett. Négy évvel később, 1992 februárjában az egyesített Németország csapata 26 éremmel megnyerte az albertville-i olimpia összetett pontversenyét. A négy év alatt azonban nem sok változott: az albertville-i érmekből 20-at a „ossi”-k, a keletiek gyűjtöttek össze, s csak négyet a „wessi”-k, a nyugatiak. Két érmet, a női biatlon váltóban, közösen szereztek. Az egyesülés után a nyugat-németországi sportintézmények igyekeztek mindennel megismerkedni és mindent megszerezni, amiben az Elbától keletre lévő testvéreik sportsikereinek forrását ismerték vagy vélték ismerni: az edzésmódszerektől magáig az élő „nyersanyagig”, a keletnémet szupersportolókig. Egynémely vezető és edző, a nyugatnémet élsportolók jó részével együtt, viszont úgy tekintett a keletiekre, mint hívatlan betolakodókra, akik, igaz, két évtizeden át jobbak voltak náluk, de hát ezt — vélték és állították — kizárólag a doppingnak köszönhették. A gyanakvások, vádak, féltékenykedés és előítéletek hátterében azonban nemcsak a német sport tisztaságáért érzett aggodalom állt, hanem az az (egyébként jogos) aggodalom, hogy az addig őket támogató szponzorok a keletnémet fenomének felé fordulnak. Kezdetben ezért nem egy sportágban igyekeztek a keletieket a beváltnak tekintett „hazai" szervezeti és edzésmódszerek kereteibe begyömöszölni. „A mi rendszerünk ez, s nekik integrálódniuk kell bele" — mondta ki a szentenciát nem egy sportvezető. Ám a következmények kiábrándítóak voltak. Az úszásban például, ahol az NDK vitathatatlan nagyhatalom volt, az egységes német csapat első eredményei katasztrofálisak voltak. Ez elgondolkodtatta a nyugatnémet vezetőket, s ráébresztette őket arra, nem elég, hogy hozzájutottak a „nyersanyaghoz” — szükségük van az azt alakítani tudó szakemberekre is, így történt, hogy a szélnek eresztett keletnémet edzők legjobbjai visszakapták pozícióikat és lehetőségeiket, s a keletnémet sportolók egyre inkább tapasztalhatták, hogy újra a megszokott és bevált módon folytathatják felkészülésüket. (Ez természetesen nem állhatott az egyébként sem beismert doppingra.) A keletnémet sportolók gondjai mindazonáltal nem az egyesüléssel kezdődtek. Volt egy olyan előzmény, amely még a német egyesülés előtti időkre nyúlik vissza — írja a madridi El País sportszerkesztője bonni tudósításában. Konkrétan: A Nike amerikai sportszergyár jó ideje próbálta már megvetni a lábát Európában, mindenekelőtt Németországban, ahol a kontinens két óriása, a Puma és az Adidas uralja a piacot. A Nike 1990 márciusában egy keletnémet kisváros sportklubját célozta meg ajánlataival, a Mecklenburg tartományi Neubrandenburgét. A választást rögtön érthetővé teszi: ebben a klubban edzett Katrin Krabbe, akiről nemcsak a Nike, hanem a világ legtöbb atlétikai szakértője úgy vélte: ő a jövő legnagyobb futóreménysége. Az, hogy a Nike megkörnyékezte Krabbét, a neubrandenburgi egyesületben nem váltott ki egyértelmű lelkesedést. A klub vezetői attól tartottak, hogy Krabbét egy Nike-szerződés és ami azzal jár, elbizakodottá teszi, a sportoló nehezebben kezelhetővé válik, s rossz példát mutathat sporttársainak is. Ekkortól és emiatt kezdődött el a csendes háború Krabbe és edzője, Thomas Springstein között — állítja az El País Bonnban járt szerkesztője — aminek nem kis szerepe volt a háromszoros világbajnok négy évre való diszkvalifikálásában. Azóta fordult a kocka... Azoknak a volt NDK-sportvezetőknek, akik szóhoz és szerephez jutnak az egységes Németország sportjában, ajánlatos más szemmel nézni és megszokni a szponzori rendszert. A sport finanszírozása ugyanis itt a volt NDK-étól merőben eltérően történik. Az olimpiai csapat felkészülése pénzügyi fedezetének csak kis részét biztosítja az állam vagy az egyesületek. A Barcelonára készülő olimpiai csapatnak a kormány 20 millió márkát adott, aminél sokkal többre van szükség. A különbözet a szponzoroktól származik, amelyek nem feltétlenül sportszergyárak, sokkal inkább olyan nagyvállalatok, mint például a Mercedes Benz. Az egységes német és a volt NDK-rendszer közti különbséget pontosan megvilágítja Walter Träger, a Német Olimpiai Bizottság főtitkára: „Nálunk az állam nem irányítja, hanem támogatja a sportot.” Megfigyelték, hogy a keletnémet sportolók adaptálódása elsősorban az egyéni teljesítményeken alapuló sportágakban sikeres, mint a vívás, evezés és a többi. Sportpszichológusok ezt azzal magyarázzák, hogy a keletnémetek talán nem is tudatosan, magukévá teszik a piacgazdaság törvényeit és értékeit, amelyek mindenekelőtt ismerik el a kiemelkedő egyéni teljesítményt. A nyugatnémetekben, úgy látszik, nehezen oldódnak a keletiekkel szembeni fenntartások. Igen szembeötlő volt ennek megnyilvánulása Albertville-ben. Az „ossi”-k és a „wessi”-k a versenyeken kívül, az olimpiai faluban állítólag még a folyosókon sem találkoztak. Ezt elősegítette az is, hogy az egyes téli sportágakat szinte kivétel nélkül vagy a keletiek képviselték, vagy a nyugatiak. A korcsolyázók például valamennyien egykori NDK- sok voltak, ugyanúgy, mint a szánversenyzők és a sífutók. A jégkorongcsapatban és a sífutásban viszont kizárólag nyugatnémetek szerepeltek. Az elkülönülésnek azonban nem ez volt az alapvető oka. Néhány volt NDK-s ugyanis megpróbált számítógépen érintkezésbe lépni nyugati honfitársaival, azok azonban elzárkóztak a közeledés elől. Ez a szinte komikus, mégis szomorú eset elevenen példázza, milyen ellentmondásosan élik meg a németek az egységet. Ennek a felemás helyzetnek az ellenére, a német sport sikere — vélik a szakértők — még hosszú éveken át az egykori NDK-ban kidolgozott szervezeti, módszertani eredményeken fog alapulni. S vannak olyan jóslatok, amelyek szerint ha ez a sportoló- és edzőgeneráció kiöregszik, a német sport beáll arra a szintre, amelyet az egyesítés előtti NSZK képviselt. Addig pedig — amint a Der Spiegel írta — „a keleti sportolók gyűjtik, a nyugati hivatalnokok pedig számolják az érmeket.” ARATÓ GÁBOR