Magyar Hírlap, 1993. május (26. évfolyam, 101-111. szám)
1993-05-08 / 106. szám
Huszonhat év után Henry Moore ismét Budapesten. Más helyen és más világban. S más tanulságokat is kínálva. Amikor 1967-ben Moore-nak nagyszabású életműtárlata nyílt a Műcsarnokban, az jóval több volt, mint rangos művészeti esemény. Nem egyszerűen a világ talán legnagyobb — akkor még élő — szobrásza mutatkozott be a magyar közönségnek. Vele — műveivel — a modern művészet nyert döntő csatát egy olyan országban, amelynek kulturális kormányzata évtizedeken át legfeljebb megtűrte képviselőit. Henry Moore nagyságát és eredetiségét nem lehetett kétségbe vonni. Önmagát tette (volna) nevetségessé, aki vele kapcsolatban is a szokásos ideológiai frázisokkal hozakodik elő. És amit nem lehetett megcselekedni Moore-ral, azt egyre kevésbé lehetett megtenni kiállítását követően a hasonló elveket és eszméket valló magyarokkal. Moore után — aligha függetlenül átütő sikerétől — egycsapásra igazolódott és nemzeti klasszikus lett Borsos Miklós, akinek más stílusú, de hasonló szellemiségű szobraiból alig két évvel korábban rendezett tihanyi tárlata még sokakból heves ellenkezést váltott ki. Moore bebocsáttatást nyert a Műcsarnokba; az akkor még túlteljesítően konzervatív intézmény ezután mind gyakrabban kényszerült arra, hogy megnyissa kapuit a hazai modemek előtt is. 1993-ban megkönnyebbült moollyal tekintünk vissza ezekre az áldatlan — csak sajnos sokak életét végzetesen megnyomorító — csatározásokkal teli időkre. Nem vitatéma immár Borsos meghatározó jelentősége, noha ma inkább hagyományőrzőnek, mint avantgárdnak látjuk. Moore-t pedig egyenesen klasszikusnak. Méltán sorakoznak életművének válogatott darabjai — kő-, bronz- és márványszobrai, valamint rajzai — a halhatatlanoknak szentelt Szépművészeti Múzeum impozáns márványcsarnokában. Amikor Moore pályája indult, akkor — a húszas évek elején — tetőzött az, amit a század újklasszicizmusának mondhatunk. Nyilvánvaló válasz volt ez — arra a csalódásra, amelyet a véres világháború meg az azt követő gazdasági-politikai válság okozott azokban a művészekben, akik a technika csodáit látva a századelőn még eufórikusan hittek a szép jövőben. Csalódottságukban visszamenekültek a múltba, így vallottak arról, hogy megfagyott körülöttük a levegő. A fiatal Moore szobrai ezt a hideglelős klasszicizmust mutatják. Ez tehát nem az a fajta — Maillol, Despiau munkáira jellemző — kerekded formálásmód, amelyet mi is ismerünk, mert Medgyessy Ferencre, majd méginkább Ferenczy Bénire hatott. A mintaadó mester egy festő, Picasso; az ő húszas évek eleji festményein tűnnek fel azok a vaskos, egzaltált mozdulatokba merevedő alakok, amelyekkel Moore korai műveiben is találkozhatunk. A világháború miatt későn indult a pálya, magyarázza a honfitárs, a szintén világnagyság, a művészettörténész Herbert Read. Ugyancsak ő emlékeztet bennünket arra, hogy Picasso a szobraival is segített az akkor még önmagát kereső Moore-nak. Húszas évek végén készült plasztikáival mutatott példát arra, hogyan lehet egy nagyobb formában egy másikat úgy elrejteni, hogy ez abban kiteljesedjék. Picassónak ez a leleménye nem független az úgynevezett primitív kultúrák tanulmányozásától, amelyek a klasszicizmusát fokozatosan levetkőző Moore számára is elementáris felismerések sorát eredményezték. Az egyiptomi, az archaikus görög és a British Museumban található keleti plasztikák nyomán fedezi fel saját szülőföldje — kelta — múltját, és alakítja ki most már tudatosan vallott alkotói esztétikáját: „A XX. századi művészet alapvetően fontos tényezője, ha szabad magam így kifejeznem, a néprajz és a művészet újdonsült barátsága... ugyanazt a formalátást találjuk egy néger plasztikában és viking szoborban, egy Kükládoktól származó kőfigurában és a Nakuoro faszobrocskákban... A szépség, a kései görög vagy reneszánsz értelmezés szerint nem célja szobrászatomnak. ” Nevezetes esszéjében Sík Csaba azt mondja, hogy a második világháborút követően „anglia nem a politikában, hanem a plasztikában nagyhatalom”. Tény: ekkor teljesedik ki Moore életműve, ekkor készülnek legjelentősebb szobrai, amelyek közül több is szerepel a kiállításon. S az sem vitatható, hogy Moore esztétikája revelációként hatott és művészek sorát segítette. Olyan kiválóságok bizonyítják, mint Barbara Hepworth, Reg Butler, Lynn Chadwick. A tradicionális szépségeszmény helyébe működésük nyomán olyan új — azaz nagyon is régi — felfogás lépett, amely,ben egy sziklakő vagy kavics az emberi testtel azonos értéket képvisel. A hatvanas évtized magyar szellemi életének egyik kulcsszava volt a deheroizálás. Főleg filmek, szobrok és regények kapcsán került szóba. Ha alaposan körülnézünk a kiállításon, látjuk: a művelet Moore-ral kezdődik. Az ő 1952-ben készült Király és királynőjével, amely egyúttal a kortárs szobrászatnak is egyik fődarabja, már most is visszaköszön a kézikönyvek olvasóinak. " Első ránézésre is szembeötlő, hogy itt nem két királyi fenség pompázik a trónon, hanem padon ülő két ágrólszakadt ember gúnyáját viszi a szél. Ünnepélyes pózba merevedett arcok helyén csontkonstrukció, fejükön nem korona, hanem legfeljebb valamiféle vesszőfonat. S mégis: uralkodói tekintettel és nemes tartással néznek maguk elé (a tájba, ahol eredendően vannak). Moore tehát nem paródiát alkotott, nem az újságokkal vetekszik, amelyek akkor még nem, de ma már az egész világnak széjjelkürtölik a királyi család magánéletét — házasságtörésekkel, szerelmi kalandokkal, válásokkal fűszerezve. Mondhatnám azt is: nem a brit királyt és királynét állítja elénk. Pozitív shakespeare-i hősöket alkotott, mesei figurákat, mint ő maga írja, Pánt és asszonyát, akikben a mai ember is hinni tud. (Igaz, nem éppen ebben a Mooretól tökéletesen idegen, antikizáló múzeumbelsőben.) A hazánkba látogató brit uralkodó is ellátogatott a kiállításra. Az udvari szertartások tükrében ez a szobor persziflázs. II. Erzsébet ily módon nem önmaga, hanem Moore előtt tisztelgett. Velünk együtt. Vadas József Pán és Pánné mmmmmsmmmm Mészáros Tamás Az önbizalom nem minden Veszélyes a nézőt elkényeztetni. Halász Péter pedig ezt tette tavaly A kínai bemutatójával, ezzel a minden ízében szellemes és eredeti Csodálatos mandarin-parafrázissal. A „beetetett” néző tehát felfokozott várakozással ül most a Kamrában, amikor Önbizalom címen a plakát A kínai NI- et, azaz a folytatást ígéri. Holott az Önbizalom eredeti változata, még New Yorkban, korábban készült, mint A kínai . Halász csak az utóbbi sikere után gondolta úgy, hogy az előzményt akár következménynek is lehet tekinteni, és a pesti produkciót már így jegyzi. Nem értek egyet vele, de nem azért, mert ha az önbizalmat különálló munkának hirdetnék, akkor jobban tetszene. Nem, itt nem arról van szó, mint amit a filmiparban gyakran tapasztalunk, tudniillik, hogy az egyszeri sikerről lehúzott további ,,bőrök” rendre csalódást keltenek. Az Önbizalom nem csupán A kínaihoz viszonyítva gyengébb. Az Önbizalom mindentől függetlenül, önmagában felemás attrakció. Hogy hőse ismét Zsing Zsengpn, a kínai disszidens, az igazán esetleges; ez a New York-i bróker akárki lehetne, mert sem történetét, sem karakterét nem származása határozza meg. A sztori mindössze annyi, hogy miután egy üzleti ötlete rosszul sül el, a jóléthez szokott Zsing Zsengoa hirtelen ott áll egy fillér nélkül. Barátnője is elhagyja, így hát kapóra jön neki az a hirdetés, amelyben egy különleges hotel kínálja szolgáltatását azok számára, akik szeretnének meghalni, de nincs bátorságuk az öngyilkossághoz. Ettől kezdve azonban Halász átveszi André Maurois Palace Hotel Thanatos című novelláját, s megpróbálja azt a maga Zsing Zsengorjával elegyíteni. A dolog a drámaiság szintjén egyáltalán nem sikerül — hősünk felszívódik, eltűnik az elbeszélésben, ami nem őrá szabatott, viszont az irodalmi anyag meglehetősen unalmas tálalásban jelenik meg. Halász a novella poénját (ne áruljuk el) átalakítja a maga szájíze szerint, s így egy pillanatra a játék mintha megint az elpusztíthatatlan kínairól szólna. Ám az író-rendező hirtelen odahagyja a saját megoldását — igazából meg sem oldja az utolsó jelenetet —, és egy váratlan csavarral színészpikniket rendez a színen. A néző egy ideig zavartan várja, hogy „történjék valami”, aztán belátva, hogy ezek ott a színpadon láthatóan megfeledkeztek róla, mit tehet egyebet, kisomfordál a színházból. Nomármost felfogható persze az egész előadás úgy is, mint ironikus, laza szkeccssorozat . Halász a színpadi külsőségekkel csakugyan utal a filmes jellegre: a játék egy keretben, mintha csak filmvásznon jelenne meg, a szereplők elé és mögé vetítik a díszletet. Ezt hívják multimédiának, s ez körülbelül tíz percig érdekes is. Aztán már csak akkor lenne létjogosultsága, ha a vizuális apparátusnak köze volna a tartalomhoz. (Lásd éppen A kínait, amelyben a látványmegoldások tökéletesen simultak az egyes jelenetekhez, létrehozva a produkció adekvát formanyelvét.) Az Önbizalom képeiben azonban éppen a kép válik külön a játéktól; amit a színészek előadnak, az többnyire olyan magánszám vagy duett, amelyet éppúgy játszhatnának mindenféle filmes imitáció nélkül is. S ezekben a helyzetgyakorlatokban (mert lényegében azokat látunk) a szereplők éppúgy, épp olyan eszközökkel élnek, mint bármikor máskor a hagyományos színpadon. Bán János és Udvaros Dorottya, Vajdai Vilmos és Szirtes Ági igen élvezetes mesterségtréninget mutatnak be, mint ahogy Máté Gábor showmanparódiája is fergeteges. Ettől azonban az előadásnak még nem lesz saját stílusa, s az egész nem tudja eldönteni L magáról, mi akar lenni, miről akar JU szólni. Mármint azon a kétségkívül megszívlelendő tanulságon kívül, hogy az üzleti élet kockázattal jár. Meglepetéssel olvastama műsorfüzetben két amerikai kritika részleteit; ezek ugyanis arról tanúskodnak, hogy szerzőik Halász művében annak idején ráismertek a saját valóságukra. Lehet hát, hogy a nézőpontok különbözősége az oka, hogy jómagam az önbizalomban semmiféle eredeti értelmezést nem fedeztem fel arról a világról, csupán közhelyeket — ettől az ittenitől meg úgy idegen az egész, ahogy van. — Ön valószínűleg nem játssza tovább eddigi legfontosabb szerepét, Platonovot. Korábban azt nyilatkozta, hogy beszélgetni szokott az Ön által alakított figurákkal. Azt gondolom, Platonovval sok beszélgetnivalója volt. — Időnként abba kell hagyni egy beszélgetést, mert már nem tudunk újat mondani egymásnak. Szünetet kell tartani. Amit meg tudtam beszélni Platonovval, megbeszéltem. — Mi volt az? — Rájöttem, hogy csak mindent vállalva lehet élni. A végén legfeljebb dörren egy pisztoly. Vagy mondhatnám úgy is, az ismert filmcímet idézve, hogy A lovakat lelövik, ugye — Platonov mit vállal? Hiszen sok minden alól kibújik, kibírhatatlan emberré válik, miközben mindig érezhető az is, hogy nagy tehetség. — Önmaga számára a legkibírhatatlanabb. Nem tudja méregteleníteni magát. Kezdi elveszíteni a humorát. Egyre szárazabb, szikárabb lesz, olyan, mint egy tapló. Törvényszerű, hogy halálra ítéltetett. Az ilyen állatokat, mint amilyen Platonov, ki kell pusztítani, mert az életnek folytatódnia kell. Csakhogy ettől szegényebb lesz az élet. — Hasonlít ön Pletonovhoz? — Én vagyok Platonov. Ezt minden nagyképűség nélkül állítom. Éppen ezzel a tudattal azt kell mondanom, hogy a Platonovokat le kell lőni. Ha viszont én rendelkezhetnék fölöttük, nem lőném le őket. Megpróbálnám jobb belátásra bírni ezeket az embereket. Jelenleg nem hiszem, hogy bárki úgy el tudná játszani Platonovot, mint én. Más viselkedne a színpadon, a zsigereiből hiányozna valami ahhoz, hogy valóban jó lehessen a szerepben. — Most mégis más fogja játszani... — Az nem baj. Próbálja meg. Nem fogom megnézni. — Miért? — Mert nem vagyok rá kíváncsi. Ez olyan viszony, mint egy nagy barátság vagy szerelem. Annyi marad az egészből, hogy köszönni fogok Platonovnak. De nem. Ezt sem. Nem szeretem látni, amikor egy válás, egy szervusz után kicsordul valakinek a könny a szeméből. — A platonovizmusnak is szerepe van abban, hogy eljön a Katona József Színházból? Ön is elviselhetetlen lett a társulat számára? — Azt nem gondolnám, hogy az egész társulat számára. Azt viszont igen, hogy bizonyos emberek számára, és rajtuk keresztül a magam számára is elviselhetetlen lettem. — Ennek mi az oka? — Olyan kérdéseket tesz föl, amelyek mind körüljárják azt a tüzet, amibe én lépten-nyomon belelépek. Ezért válaszolok, tehát belelépek. Színész vagyok és értelmiségi. Gondolkodom, látva látom a világot. Pontosan tudom a saját hibáimat, de a mások hibáit még jobban. Segítőkész vagyok, de önmagamon nem tudok segíteni. Állandóan első akarok lenni, és egy ponton túl falakba ütközöm. Ezeket a falakat én is építem és mások is építik körülöttem. Platonovtól azért válok meg, hogy az építő szándék ne menjen át rombolásba. Én akarok lenni a hídverő. — Ha nem tartozik társulathoz, szabadúszó lesz, hol verhet majd hidat? — Annyi pontja van az országnak, ahol hidat lehet verni. — Megvannak már az ön „pontjai”? — Nincsenek. Nincsen rájuk szükségem. Tizenegy évig voltam a Katona József Színház tagja. Nagyon szerettem és szeretem is. Kit-kit a magam módján, és gondolom, ki-ki a maga módján engem is szeretett. Egyszerűen arról van szó, hogy elég volt. Máshol is lehet hidakat építeni. — Miért beszél ennyire képletesen? — Mindig így beszélek, értsen belőle, aki akar. Bár én sokkal jobban szeretem az egyértelmű beszédet, de kímélni kell bizonyos embereket. — Példaképe, Latinovits Zoltán elég egyértelműen, konkrét történetekkel, személyeket megnevezve beszélt. Lehetséges, hogy ön ahhoz hasonló helyzetbe került most, mint amikor ő eljött a Vígszínházból? — Őt úgy hívták, Latinovits Zoltán, engem pedig úgy, hogy Balkay Géza. Körülbelül hasonló életkorban jött az ő lépése, mint az enyém. Nem akarok erről többet beszélni. Nem mintha nem merném magam hozzá hasonlítani. Sőt, ő azt várná el, hogy ne csak hasonlítsam magam hozzá, hanem túl is lépjek rajta. Az más korszak volt. Most mindenki csúsztat, talán kiderült az eddigi válaszaimból, hogy a csúsztatás csúsztatását játszom el. Alá lehetett, fölé lehetett kérdezni, és még így se mondtam ki, hogy az egész, úgy ahogy vansz... Ha erre várt, akkor tessék. *— Az a baj, hogy ez ugyanúgy általánosság, mint az eddigiek. Konkrétan miről van ilyen rossz véleménye? — Az egészről. Olyan lehetetlenek a körülmények. Agyonfárasztott, „leharcolt” emberekkel próbálnak iskolás szinten valamit csináltatni, ami nem jó. Az egyéniségek elképesztő „lerobbantása” folyik. Ezért én arra vállalkozom, hogy egyedül maradok. Tudom, hogy valójában nem maradok egyedül, mert máris többen megkerestek. Sokan gyávák, nem mernek lépni, hivatkoznak mindenfélére. Arra például, hogy gyerekük van. Szerintem mindenképp lépni kell. Lehet, hogy két évig majd bajban leszek. Kölcsöneim lesznek, problémát okoz az adó kifizetése. De utána majd „fellendül" az, amit csinálok. — Mit remél attól, hogy kivonja magát a különböző társulatokból? — Szent meggyőződésem, hogy ahová beteszem a lábam, ott mindig történik valami. Vagy botrány, vagy valamilyen fantasztikus produktum. Inkább az utóbbiban hiszek. Botrány akkor lesz, ha tehetségtelen a közeg. Ha két év múlva leülünk beszélgetni — hacsak ön addig nem hal meg, mert én biztosan nem —, akkor megkérdezheti tőlem, hogy minden úgy történt-e, ahogy megjósoltam. Egyébként úgy lesz. Az utóbbi időben úgy éreztem, hogy megszabják, melyik bójáig úszhatom. Én azonban át akarom úszni a Dunát. Erre azt mondják, hogy az veszélyes. Most azonban nem tartom tiszteletben a bójákat. A bóják tartsanak engem tiszteletben. — Mindahhoz, amit mond, igen nagyformátumúnak kell lenni. Ilyennek tartja magát? —Nem tudnak „elkapni”. A lelkem előtt olyan testőrök állnak, akiket nem nevezek néven, mert a testőröket nem illik. De ők mindentől megvédenék. Persze bele is visznek különböző dolgokba. Nem akarom magamat minősíteni, mert az borzasztóan nagyképűnek tűnne, de úgy gondolom, hogy tényező vagyok. Semmiképp sem a szürkék hegedűse. Függetlenül attól, hogy ki fogja tovább játszani Platonovot — mert üzemszerűen megy tovább a színház —, továbbra is én vagyok Platonov. — Nem tart attól, hogy „lelövik” vagy önmagát pusztítja el valamilyen módon? — Mind a két esély valóságos. — Az előbb annyira biztosan állította, hogy ön nem fog meghalni. Láttam már nagyon sokat inni, most délelőtt is a második sört issza, rengeteget cigarettázik. Itt ül előttem egy féligmeddig lerobbant ember. Aki nyilván tehetséges, de nem tudni, hogy a tehetség vagy az önpusztítás kerekedik-e felül. — Ezt a játékot szeretem játszani, nem kártyát vagy sakkot. Igen nagy tétekben játszom. Igaz, voltam sokszor pitiáner. „Lementem” olyan játszmákba, amelyekbe nem kellett volna. — A pitiánerség hozzátartozik a nagystílűséghez? — Hogyne. A pitiáner soha nem lesz nagystílű, a nagystílű megteheti, hogy pitiáner legyen. — Erre miért van szüksége? •— Nem kell engem félteni, különben is mindenki rosszul aggódik értem. Azt senki nem fogja megtudni, hogy én hogyan féltem magam. Mielőtt erre az interjúra jöttem, megittam egy multivitamin pluszt, lezuhanyoztam, hajat mostam. Mert az utolsó Platonov lesz ma este. Nekem az utolsó. Persze tulajdonképpen így valójában is az utolsó. Fölépítettem magamat. Majd lementem az eszpresszóba, ahol ébresztőnek megittam egy unicumot. Rendbejöttem, fitt voltam, tettem magamra dezodort és arcvizet. — Miért van szüksége a sok italra, cigarettára? — Ha az ember a sorsot komolyan veszi, akkor ezek ellenfelek. Ki kell hívni ezeket a szereket magunk ellen. Veszélyesen már senki nem él. Legfeljebb álveszélyesen. Ez nem jó. Ki kell hívni a sorsot. Ha győz, akkor győz. Akkor vidám vesztes leszek, mások pedig majd vigyorognak a sírom körül. Erre nem vágyom. A sorsomat fogom legyőzni. — Nem sok ebben a Latinovits-utánzó póz? , — Óhatatlan, hogy van bennem Latinovits-utánzó póz, de nem kellene ezen lovagolni. Azok lovagolnak ezen, akiknek nem volt Latinovitsuk, Nádasdy Kálmánuk, Őze Lajosuk, Kálmán Györgyük. Tulajdonképpen most el is árultam a testőreim nevét. — Nem fél attól, hogy csak utánzó marad? — Nem. A magam sorsát írom. Ellenzékinek lenni csak úgy lehet, ha van mihez képest. Salieri elfogadható muzsikus volt, csak Mozarthoz képest gyenge. Egy életen keresztül nem tudott megküzdeni vele. Azt szoktam mondani, hogy én sem tudok olyat, aki futás közben a tarkómba liheg. Mindig vissza kell néznem, hogy a többiek mennyire lemaradtak. — Miért maradtak le? — Nincsenek jó tanárok, rendezők, vagy már meghülyültek. Nincs öntudatuk. Nincs hitük. Ez nem képesség, ez adottság. Valaki vagy hittel születik, vagy anélkül. Azt, amit mondok, sokan nagyképűségnek fogják tartani. Én nem vagyok nagyképű. Pontosan tudom, melyek a hibáim, értékeim. — Melyek? — Tisztában vagyok vele, hogy nagyon tehetséges színész vagyok. A színész — az nem is jó szó. Nagyon tehetséges ember vagyok. Az élet bármely területén megállnám a helyem. Igen tehetséges favágó, bőrös vagy bányász lennék. — Ez azt jelenti, hogy akár festő, író is? — Persze, írok is. Minden tekintetben nagyon tehetséges vagyok. Hogy ezt bebizonyítsam a világnak, azellen mindent elkövetek. Dohányzom, iszom, hihetetlen mennyiségű nem van, én vagyok a poszterek sikeres embere. — Azért ön nem izompacsirta szupermen. — Hála istennek, nem is akartam az lenni. Hihetetlen módon gondolkodom viszont, állandóan „rágom” az agyam. — Ha ilyen sokoldalúan tehetséges, akkor miért pont színész? — Ezt nem tudom. Most éppen színész vagyok. Most éppen ebben vagyok tehetséges. Nem akarom bántani az embereket, csak egyetlen módon, úgy, hogy tehetséges vagyok. Ha jól eljátszom Platonovot, akkor szörnyen bántja a többieket, hogy a játék közben meddig merészkedem el. Engem viszont otthon az bánt, hogy miért nem mentem még tovább. — A Platonovban meddig ment el? — Amennyit eddig éltem. Két méterre a szakadéktól. — Miért nem lépte meg azt a két métert? — Mert gyáva voltam. De nem viselem el, hogy valaki nekem ezt mondja. Azt nekem kell tudnom, hogy gyáva voltam. — Mindig a Platonovról beszélünk, ön azonban sok mindent játszott. Ennyire fontos önnek ez a szerep? — Ez összegzése mindannak, amit csináltam. Az eddigi színészi korszakomnak az összegzése. Az életem, a válásom, az alkoholizmusom, a cigarettázásom, a nőügyeim, a színházról alkotott véleményem. Ez így, ahogy van, egy látlelet. Nagyon nehéz elviselni, hogy valaki élő látleletként rohangál a színpadon, s megmutatja, hogy ilyenek az emberek. — És mi történik akkor, ha két év múlva eléri majd a szakadékot! — Ilyeneket ne kérdezzen tőlem, ezt nem tudom. A szakadékot ne úgy értelmezze, hogy le fogok zuhanni. Ott én el fogok szállni. — Ekkor szárnyalja túl Latinovitsot? — Nem túlszárnyalásról van szó, egészen másról. — Miről? — Nem szeretek erről beszélni, ez rossz kérdés. Persze hogy túl fogom szárnyalni Latinovitsot, persze hogy jobb leszek, mint Őze Lajos, Kálmán György. Persze hogy jobb rendező leszek, mint Nádasdy. — Rendező is lesz? — Persze. Meg fogom rendezni a világ legrendezhetetlenebb színészét, Ternyák Zoltánt. Ő egy „irgalmatlan" ember. Nagyon szeretem, az egyik legjobb barátom. Elképesztő, hogy miket képes művelni a színpadon, miket enged meg magának. Ő is közelít a szakadék felé. Ez azonban nem az elmúlás. Ezeknek én nem fogok meghalni. — Rendezőként mire akarja rávenni a színészeket? — Arra, hogy létezzenek, ne játsszanak. Ne tegyenek fel ilyen hülye kérdéseket, ne csináljanak olyan hülye fényképeket, mint amilyeneket a fotós kollégája fog rólam. Ne hülyéskedjünk, ez tétre megy, nem befutóra. BÓTA GÁBOR Találkozás Balkay Gézával „A végén legfeljebb dörren egy pisztoly B alkay Géza tizenegy év után távozik a Katona József Színházból. Olyan tehetséges embernek tartja magát, hogy túl akarja szárnyalni Latinovits Zoltánt, Őze Lajost, Kálmán Györgyöt. Balkay Géza FOTÓ: ISZA FERENC