Magyar Hírlap, 1993. május (26. évfolyam, 101-111. szám)

1993-05-08 / 106. szám

Huszonhat év után Henry Moore is­mét Budapesten. Más helyen és más vi­lágban. S más tanulságokat is kínálva. Amikor 1967-ben Moore-nak nagy­szabású életműtárlata nyílt a Műcsar­nokban, az jóval több volt, mint rangos művészeti esemény. Nem egyszerűen a világ talán legnagyobb — akkor még élő — szobrásza mutatkozott be a magyar közönségnek. Vele — műveivel — a modern művészet nyert döntő csatát egy olyan országban, amelynek kulturális kormányzata évtizedeken át legfeljebb megtűrte képviselőit. Henry Moore nagyságát és eredetiségét nem lehetett kétségbe vonni. Önmagát tette (volna) nevetségessé, aki vele kapcsolatban is a szokásos ideológiai frázisokkal hozakodik elő. És amit nem lehetett megcselekedni Moore-ral, azt egyre kevésbé lehetett megtenni kiállítását követően a hasonló elveket és eszméket valló magyarokkal. Moore után — aligha függetlenül átütő sikerétől — egycsapásra igazolódott és nemzeti klasszikus lett Borsos Miklós, akinek más stílusú,­ de hasonló szellemi­ségű szobraiból alig két évvel korábban rendezett tihanyi tárlata még sokakból heves ellenkezést váltott ki. Moore be­­bocsáttatást nyert a Műcsarnokba; az ak­kor még túlteljesítően konzervatív intéz­mény ezután mind gyakrabban kénysze­rült arra, hogy megnyissa kapuit a hazai modemek előtt is. 1993-ban megkönnyebbült mo­­­ollyal tekintünk vissza ezekre az áldat­lan — csak sajnos sokak életét végzete­sen megnyomorító — csatározásokkal teli időkre. Nem vitatéma immár Borsos meghatározó jelentősége, noha ma in­kább hagyományőrzőnek, mint avant­gárdnak látjuk. Moore-t pedig egyene­sen klasszikusnak. Méltán sorakoznak életművének válogatott darabjai — kő-, bronz- és márványszobrai, valamint raj­zai — a halhatatlanoknak szentelt Szép­­művészeti Múzeum impozáns márvány­­csarnokában. Amikor Moore pályája indult, akkor — a húszas évek elején — tetőzött az, amit a század újklasszicizmusának mond­hatunk. Nyilvánvaló válasz volt ez — arra a csalódásra, amelyet a véres világ­háború meg az azt követő gazdasági-poli­tikai válság okozott azokban a művé­szekben, akik a technika csodáit látva a századelőn még eufórikusan hittek a szép jövőben. Csalódottságukban visszame­nekültek a múltba, így vallottak arról, hogy megfagyott körülöttük a levegő. A fiatal Moore szobrai ezt a hidegle­lős klasszicizmust mutatják. Ez tehát nem az a fajta — Maillol, Despiau mun­káira jellemző — kerekded formálás­­mód, amelyet mi is ismerünk, mert Medgyessy Ferencre, majd méginkább Ferenczy Bénire hatott. A mintaadó mester egy festő, Picasso; az ő húszas évek eleji festményein tűnnek fel azok a vaskos, egzaltált mozdulatokba mereve­dő alakok, amelyekkel Moore korai mű­veiben is találkozhatunk. A világháború miatt későn indult a pálya, magyarázza a honfitárs, a szintén világnagyság, a művészettörténész Her­bert Read. Ugyancsak ő emlékeztet bennünket arra, hogy Picasso a szobrai­val is segített az akkor még önmagát ke­reső Moore-nak. Húszas évek végén ké­szült plasztikáival mutatott példát arra, hogyan lehet egy nagyobb formában egy másikat úgy elrejteni, hogy ez abban ki­teljesedjék. Picassónak ez a leleménye nem független az úgynevezett primitív kultúrák tanulmányozásától, amelyek a klasszicizmusát fokozatosan levetkőző Moore számára is elementáris felismeré­sek sorát eredményezték. Az egyiptomi, az archaikus görög és a British Museum­­ban található keleti plasztikák nyomán fedezi fel saját szülőföldje — kelta — múltját, és alakítja ki most már tudato­san vallott alkotói esztétikáját: „A XX. századi művészet alapvetően fontos té­nyezője, ha szabad magam így kifejez­nem, a néprajz és a művészet újdonsült barátsága... ugyanazt a formalátást talál­juk egy néger plasztikában és viking szo­borban, egy Kükládoktól származó kőfi­gurában és a Nakuoro faszobrocskák­­ban... A szépség, a kései görög vagy re­neszánsz értelmezés szerint nem célja szobrászatomnak. ” Nevezetes esszéjében Sík Csaba azt mondja, hogy a második világháborút követően „anglia nem a politikában, hanem a plasztikában nagyhatalom”. Tény: ekkor teljesedik ki Moore élet­műve, ekkor készülnek legjelentősebb szobrai, amelyek köz­ül több is szerepel a kiállításon. S az sem vitatható, hogy Moore esztétikája revelációként hatott és művészek sorát segítette. Olyan kivá­lóságok bizonyítják, mint Barbara Hep­­worth, Reg Butler, Lynn Chadwick. A tradicionális szépségeszmény helyébe működésük nyomán olyan új — azaz nagyon is régi — felfogás lépett, amely­,­ben egy sziklakő vagy kavics az emberi testtel azonos értéket képvisel. A hatvanas évtized magyar szellemi életének egyik kulcsszava volt a dehero­­izálás. Főleg filmek, szobrok és regények kapcsán került szóba. Ha alaposan kö­rülnézünk a kiállításon, látjuk: a műve­let Moore-ral kezdődik. Az ő 1952-ben készült Király és királynőjével, amely egyúttal a kortárs szobrászatnak is egyik fődarabja, már most is visszaköszön a kézikönyvek olvasóinak. " Első ránézésre is szembeötlő, hogy itt nem két királyi fenség pompázik a tró­non, hanem padon ülő két ágrólszakadt ember gúnyáját viszi a szél. Ünnepélyes pózba merevedett arcok helyén csont­konstrukció, fejükön nem korona, ha­nem legfeljebb valamiféle vesszőfonat. S mégis: uralkodói tekintettel és nemes tartással néznek maguk elé (a tájba, ahol eredendően vannak). Moore tehát nem paródiát alkotott, nem az újságokkal vetekszik, amelyek akkor még nem, de ma már az egész vi­lágnak széjjelkürtölik a királyi család magánéletét — házasságtörésekkel, sze­relmi kalandokkal, válásokkal fűszerez­ve. Mondhatnám azt is: nem a brit ki­rályt és királynét állítja elénk. Pozitív shakespeare-i hősöket alkotott, mesei figurákat, mint ő maga írja, Pánt és asszonyát, akikben a mai ember is hinni tud. (Igaz, nem éppen ebben a Moore­­tól tökéletesen idegen, antikizáló múze­umbelsőben.) A hazánkba látogató brit uralkodó is ellátogatott a kiállításra. Az udvari szer­tartások tükrében ez a szobor persziflázs. II. Erzsébet ily módon nem önmaga, ha­nem Moore előtt tisztelgett. Velünk együtt. Vadas József Pán és Pánné­ ­mmmmmsmmmm Mészáros Tamás Az önbizalom nem minden V­eszélyes a nézőt elkényeztetni. Halász Péter pedig ezt tette ta­­valy A kínai bemutatójával, ezzel a minden ízében szellemes és ere­deti Csodálatos mandarin-parafrázissal. A „beetetett” néző tehát felfokozott vá­rakozással ül most a Kamrában, amikor Önbizalom címen a plakát A kínai NI- et, azaz a folytatást ígéri. Holott az Önbizalom eredeti válto­zata, még New Yorkban, korábban ké­szült, mint A kínai . Halász csak az utóbbi sikere után gondolta úgy, hogy az előzményt akár következménynek is lehet tekinteni, és a pesti produkciót már így jegyzi. Nem értek egyet vele, de nem azért, mert ha az önbizalmat különálló munkának hirdetnék, akkor jobban tetszene. Nem, itt nem arról van szó, mint amit a filmiparban gyakran tapaszta­lunk, tudniillik, hogy az egyszeri siker­ről lehúzott további ,,bőrök” rendre csalódást keltenek. Az Önbizalom nem csupán A kínaihoz viszonyítva gyen­gébb. Az Önbizalom mindentől függet­lenül, önmagában felemás attrakció. Hogy hőse ismét Zsing Zsengpn, a kínai disszidens, az igazán esetleges; ez a New York-i bróker akárki lehetne, mert sem történetét, sem karakterét nem származása határozza meg. A sztori mindössze annyi, hogy miután egy üzle­ti ötlete rosszul sül el, a jóléthez szokott Zsing Zsengoa hirtelen ott áll egy fillér nélkül. Barátnője is elhagyja, így hát kapóra jön neki az a hirdetés, amelyben egy különleges hotel kínálja szolgálta­tását azok számára, akik szeretnének meghalni, de nincs bátorságuk az ön­­gyilkossághoz. Ettől kezdve azonban Halász átveszi André Maurois Palace Hotel Thanatos című novelláját, s megpróbálja azt a maga Zsing Zsengor­­jával elegyíteni. A dolog a drámaiság szintjén egyáltalán nem sikerül — hő­sünk felszívódik, eltűnik az elbeszélés­ben, ami nem őrá szabatott, viszont az irodalmi anyag meglehetősen unalmas tálalásban jelenik meg. Halász a novel­la poénját (ne áruljuk el) átalakítja a maga szájíze szerint, s így egy pillanatra a játék mintha megint az elpusztítha­tatlan kínairól szólna. Ám az író-rende­ző hirtelen odahagyja a saját megoldá­sát —­ igazából meg sem oldja az utolsó jelenetet —, és egy váratlan csavarral színészpikniket rendez a színen. A néző egy ideig zavartan várja, hogy „történ­jék valami”, aztán belátva, hogy ezek ott a színpadon láthatóan megfeledkez­tek róla, mit tehet egyebet, kisomfordál a színházból. Nomármost felfogható persze az egész előadás úgy is, mint ironikus, laza szkeccssorozat . Halász a színpadi kül­sőségekkel csakugyan utal a filmes jel­legre: a játék egy keretben, mintha csak filmvásznon jelenne meg, a sze­replők elé és mögé vetítik a díszletet. Ezt hívják multimédiának, s ez körül­belül tíz percig érdekes is. Aztán már csak akkor lenne létjogosultsága, ha a vizuális apparátusnak köze volna a tar­talomhoz. (Lásd éppen A kínait, amelyben a látványmegoldások tökéle­tesen simultak az egyes jelenetekhez, létrehozva a produkció adekvát forma­­nyelvét.) Az Önbizalom képeiben azonban éppen a kép válik külön a játéktól; amit a színészek előadnak, az többnyire olyan magánszám vagy duett, amelyet éppúgy játszhatnának mindenféle fil­mes imitáció nélkül is. S ezekben a helyzetgyakorlatokban (mert lényegé­ben azokat látunk) a szereplők éppúgy, épp olyan eszközökkel élnek, mint bár­mikor máskor a hagyományos színpa­don. Bán János és Udvaros Dorottya, Vajdai Vilmos és Szirtes Ági igen élve­zetes mesterségtréninget mutatnak be, mint ahogy Máté Gábor showmanpa­­ródiája is fergeteges. Ettől azonban az előadásnak még nem lesz saját stílusa, s az egész nem tudja eldönteni L­ magáról, mi akar lenni, miről akar JU szólni. Mármint azon a kétségkí­vül megszívlelendő tanulságon kívül, hogy az üzleti élet kockázattal jár. Meg­lepetéssel olvastam­­a műsorfüzetben két amerikai kritika részleteit; ezek ugyanis arról tanúskodnak, hogy szerzőik Halász művében annak idején ráismertek a sa­ját valóságukra. Lehet hát, hogy a néző­pontok különbözősége az oka, hogy jó­magam az önbizalomban semmiféle ere­deti értelmezést nem fedeztem fel arról a világról, csupán közhelyeket — ettől az ittenitől meg úgy idegen az egész, ahogy van. ­ — Ön valószínűleg nem játssza tovább eddigi legfontosabb szerepét, Platonovot. Ko­rábban azt nyilatkozta, hogy beszélgetni szo­kott az Ön által alakított figurákkal. Azt gon­dolom, Platonovval sok beszélgetnivalója volt. — Időnként abba kell hagyni egy be­szélgetést, mert már nem tudunk újat mon­dani egymásnak. Szünetet kell tartani. Amit meg tudtam beszélni Platonovval, megbeszéltem. — Mi volt az? — Rájöttem, hogy csak mindent vállal­va lehet élni. A végén legfeljebb dörren egy pisztoly. Vagy mondhatnám úgy is, az ismert filmcímet idézve, hogy A lovakat lelövik, ugye — Platonov mit vállal? Hiszen­­ sok min­den alól kibújik, kibírhatatlan emberré válik, miközben mindig érezhető az is, hogy nagy te­hetség. — Önmaga számára a legkibírhatatla­­nabb. Nem tudja méregteleníteni magát. Kezdi elveszíteni a humorát. Egyre szára­zabb, szikárabb lesz, olyan, mint egy tapló. Törvényszerű, hogy halálra ítéltetett. Az ilyen állatokat, mint amilyen Platonov, ki kell pusztítani, mert az életnek folytatódnia kell. Csakhogy ettől szegényebb lesz az élet. — Hasonlít ön Pletonovhoz? — Én vagyok Platonov. Ezt minden nagyképűség nélkül állítom. Éppen ezzel a tudattal azt kell mondanom, hogy a Plato­­novokat le kell lőni. Ha viszont én rendel­kezhetnék fölöttük, nem lőném le őket. Megpróbálnám jobb belátásra bírni ezeket az embereket. Jelenleg nem hiszem, hogy bárki úgy el tudná játszani Platonovot, mint én. Más viselkedne a színpadon, a zsi­­gereiből hiányozna valami ahhoz, hogy va­lóban jó lehessen a szerepben. — Most mégis más fogja játszani... — Az nem baj. Próbálja meg. Nem fo­gom megnézni. — Miért? — Mert nem vagyok rá kíváncsi. Ez olyan viszony, mint egy nagy barátság vagy szerelem. Annyi marad az egészből, hogy köszönni fogok Platonovnak. De nem. Ezt sem. Nem szeretem látni, amikor egy válás, egy szervusz után kicsordul valakinek a könny a szeméből. — A platonovizmusnak is szerepe van ab­ban, hogy eljön a Katona József Színházból? Ön is elviselhetetlen lett a társulat számára? — Azt nem gondolnám, hogy az egész társulat számára. Azt viszont igen, hogy bi­zonyos emberek számára, és rajtuk keresztül a magam számára is elviselhetetlen lettem. — Ennek mi az oka? — Olyan kérdéseket tesz föl, amelyek mind körüljárják azt a tüzet, amibe én lép­­ten-nyomon belelépek. Ezért válaszolok, tehát belelépek. Színész vagyok és értelmi­ségi. Gondolkodom, látva látom a világot. Pontosan tudom a saját hibáimat, de a má­sok hibáit még jobban. Segítőkész vagyok, de önmagamon nem tudok segíteni. Állan­dóan első akarok lenni, és egy ponton túl falakba ütközöm. Ezeket a falakat én is épí­tem és mások is építik körülöttem. Plato­­novtól azért válok meg, hogy az építő szán­dék ne menjen át rombolásba. Én akarok lenni a hídverő. — Ha nem tartozik társulathoz, szabad­úszó lesz, hol verhet majd hidat? — Annyi pontja van az országnak, ahol hidat lehet verni. — Megvannak már az ön „pontjai”? — Nincsenek. Nincsen rájuk szüksé­gem. Tizenegy évig voltam a Katona József Színház tagja. Nagyon szerettem és szere­tem is. Kit-kit a magam módján, és gondo­lom, ki-ki a maga módján engem is szere­tett. Egyszerűen arról van szó, hogy elég volt. Máshol is lehet hidakat építeni. — Miért beszél ennyire képletesen? — Mindig így beszélek, értsen belőle, aki akar. Bár én sokkal jobban szeretem az egyértelmű beszédet, de kímélni kell bizo­nyos embereket. — Példaképe, Latinovits Zoltán elég egy­értelműen, konkrét történetekkel, személyeket megnevezve beszélt. Lehetséges, hogy ön ah­hoz hasonló helyzetbe került most, mint ami­kor ő eljött a Vígszínházból? — Őt úgy hívták, Latinovits Zoltán, engem pedig úgy, hogy Balkay Géza. Körül­belül hasonló életkorban jött az ő lépése, mint az enyém. Nem akarok erről többet beszélni. Nem mintha nem merném ma­gam hozzá hasonlítani. Sőt, ő azt várná el, hogy ne csak hasonlítsam magam hozzá, hanem túl is lépjek rajta. Az más korszak volt. Most mindenki csúsztat, talán kide­rült az eddigi válaszaimból, hogy a csúszta­tás csúsztatását játszom el. Alá lehetett, fö­lé lehetett kérdezni, és még így se mond­tam ki, hogy az egész, úgy ahogy van­sz... Ha erre várt, akkor tessék. *— Az a baj, hogy ez ugyanúgy általános­ság, mint az eddigiek. Konkrétan miről van ilyen rossz véleménye? — Az egészről. Olyan lehetetlenek a körülmények. Agyonfárasztott, „leharcolt” emberekkel próbálnak iskolás szinten vala­mit csináltatni, ami nem jó. Az egyénisé­gek elképesztő „lerobbantása” folyik. Ezért én arra vállalkozom, hogy egyedül mara­dok. Tudom, hogy valójában nem maradok egyedül, mert máris többen megkerestek. Sokan gyávák, nem mernek lépni, hivat­koznak mindenfélére. Arra például, hogy gyerekük van. Szerintem mindenképp lép­ni kell. Lehet, hogy két évig majd bajban leszek. Kölcsöneim lesznek, problémát okoz az adó kifizetése. De utána majd „fellendül" az, amit csinálok. — Mit remél attól, hogy kivonja magát a különböző társulatokból? — Szent meggyőződésem, hogy ahová beteszem a lábam, ott mindig történik va­lami. Vagy botrány, vagy valamilyen fan­tasztikus produktum. Inkább az utóbbiban hiszek. Botrány akkor lesz, ha tehetségtelen a közeg. Ha két év múlva leülünk beszél­getni — hacsak ön addig nem hal meg, mert én biztosan nem —, akkor megkér­dezheti tőlem, hogy minden úgy történt-e, ahogy megjósoltam. Egyébként úgy lesz. Az utóbbi időben úgy éreztem, hogy megszab­ják, melyik bójáig úszhatom. Én azonban át akarom úszni a Dunát. Erre azt mondják, hogy az veszélyes. Most azonban nem tar­tom tiszteletben a bójákat. A bóják tartsa­nak engem tiszteletben. — Mindahhoz, amit mond, igen nagyfor­mátumúnak kell lenni. Ilyennek tartja magát? —­Nem tudnak „elkapni”. A lelkem előtt olyan testőrök állnak, akiket nem ne­vezek néven, mert a testőröket nem illik. De ők mindentől megvédenék. Persze bele is visznek különböző dolgokba. Nem akarom magamat minősíteni, mert az borzasztóan nagyképűnek tűnne, de úgy gondolom, hogy tényező vagyok. Semmiképp sem a szürkék hegedűse. Függetlenül attól, hogy ki fogja tovább játszani Platonovot — mert üzem­szerűen megy tovább a színház —, továbbra is én vagyok Platonov. — Nem tart attól, hogy „lelövik” vagy ön­magát pusztítja el valamilyen módon? — Mind a két esély valóságos. — Az előbb annyira biztosan állította, hogy ön nem fog meghalni. Láttam már nagyon so­kat inni, most délelőtt is a második sört issza, rengeteget cigarettázik. Itt ül előttem egy félig­­meddig lerobbant ember. Aki nyilván tehetsé­ges, de nem tudni, hogy a tehetség vagy az ön­pusztítás kerekedik-e felül. — Ezt a játékot szeretem játszani, nem kártyát vagy sakkot. Igen nagy tétekben ját­szom. Igaz, voltam sokszor pitiáner. „Lemen­tem” olyan játszmákba, amelyekbe nem kel­lett volna. — A pitiánerség hozzátartozik a nagystílű­­séghez? — Hogyne. A pitiáner soha nem lesz nagystílű, a nagystílű megteheti, hogy pitiá­ner legyen. — Erre miért van szüksége? •— Nem kell engem félteni, különben is mindenki rosszul aggódik értem. Azt senki nem fogja megtudni, hogy én hogyan­ féltem magam. Mielőtt erre az interjúra jöttem, megittam egy multivitamin pluszt, lezuha­nyoztam, hajat mostam. Mert az utolsó Pla­tonov lesz ma este. Nekem az utolsó. Persze tulajdonképpen így valójában is az utolsó. Fölépítettem magamat. Majd lementem az eszpresszóba, ahol ébresztőnek megittam egy unicumot. Rendbejöttem, fitt voltam, tet­tem magamra dezodort és arcvizet. — Miért van szüksége a sok italra, cigaret­tára? — Ha az ember a sorsot komolyan veszi, akkor ezek ellenfelek. Ki kell hívni ezeket a szereket magunk ellen. Veszélyesen már sen­ki nem él. Legfeljebb álveszélyesen. Ez nem jó. Ki kell hívni a sorsot. Ha győz, akkor győz. Akkor vidám vesztes leszek, mások pe­dig majd vigyorognak a sírom körül. Erre nem vágyom. A sorsomat fogom legyőzni. — Nem sok ebben a Latinovits-utánzó póz? , — Óhatatlan, hogy van bennem Latino­vits-utánzó póz, de nem kellene ezen lova­golni. Azok lovagolnak ezen, akiknek nem volt Latinovitsuk, Nádasdy Kálmánuk, Őze Lajosuk, Kálmán Györgyük. Tulajdonkép­pen most el is árultam a testőreim nevét. — Nem fél attól, hogy csak utánzó marad? — Nem. A magam sorsát írom. Ellenzé­kinek lenni csak úgy lehet, ha van mihez képest. Salieri elfogadható muzsikus volt, csak Mozarthoz képest gyenge. Egy életen keresztül nem tudott megküzdeni vele. Azt szoktam mondani, hogy én sem tudok olyat, aki futás közben a tarkómba liheg. Mindig vissza kell néznem, hogy a többiek mennyire lemaradtak. — Miért maradtak le? — Nincsenek jó tanárok, rendezők, vagy már meghülyültek. Nincs öntudatuk. Nincs hitük. Ez nem képesség, ez adottság. Valaki vagy hittel születik, vagy anélkül. Azt, amit mondok, sokan nagyképűségnek fogják tar­tani. Én nem vagyok nagyképű. Pontosan tudom, melyek a hibáim, értékeim. — Melyek? — Tisztában vagyok vele, hogy nagyon tehetséges színész vagyok. A színész — az nem is jó szó. Nagyon tehetséges ember va­gyok. Az élet bármely területén megállnám a helyem. Igen tehetséges favágó, bőrös vagy bányász lennék. — Ez azt jelenti, hogy akár festő, író is? — Persze, írok is. Minden tekintetben nagyon tehetséges vagyok. Hogy ezt bebizo­nyítsam a világnak, az­­ellen mindent elkö­vetek. Dohányzom, iszom, hihetetlen mennyiségű nem van, én vagyok a poszterek sikeres embere. — Azért ön nem izompacsirta szupermen. — Hála istennek, nem is akartam az len­ni. Hihetetlen módon gondolkodom vi­szont, állandóan „rágom” az agyam. — Ha ilyen sokoldalúan tehetséges, akkor miért pont színész? — Ezt nem tudom. Most éppen színész vagyok. Most éppen ebben vagyok tehetsé­ges. Nem akarom bántani az embereket, csak egyetlen módon, úgy, hogy tehetséges vagyok. Ha jól eljátszom Platonovot, akkor szörnyen bántja a többieket, hogy a játék közben meddig merészkedem el. Engem vi­szont otthon az bánt, hogy miért nem men­tem még tovább. — A Platonovban meddig ment el? — Amennyit eddig éltem. Két méterre a szakadéktól. — Miért nem lépte meg azt a két métert? — Mert gyáva voltam. De nem viselem el, hogy valaki nekem ezt mondja. Azt ne­kem kell tudnom, hogy gyáva voltam. — Mindig a Platonovról beszélünk, ön azonban sok mindent játszott. Ennyire fontos önnek ez a szerep? — Ez összegzése mindannak, amit csinál­tam. Az eddigi színészi korszakomnak az összegzése. Az életem, a válásom, az alkoho­lizmusom, a cigarettázásom, a nőügyeim, a színházról alkotott véleményem. Ez így, ahogy van, egy látlelet. Nagyon nehéz elvi­selni, hogy valaki élő látleletként rohangál a színpadon, s megmutatja, hogy ilyenek az emberek. — És mi történik akkor, ha két év múlva eléri majd a szakadékot! — Ilyeneket ne kérdezzen tőlem, ezt nem tudom. A szakadékot ne úgy értelmez­ze, hogy le fogok zuhanni. Ott én el fogok szállni. — Ekkor szárnyalja túl Latinovitsot? — Nem túlszárnyalásról van szó, egészen másról. — Miről? — Nem szeretek erről beszélni, ez rossz kérdés. Persze hogy túl fogom szárnyalni­ Latinovitsot, persze hogy jobb leszek, mint Őze Lajos, Kálmán György. Persze hogy jobb rendező leszek, mint Nádasdy. — Rendező is lesz? — Persze. Meg fogom rendezni a világ legrendezhetetlenebb színészét, Ternyák Zoltánt. Ő egy „irgalmatlan" ember. Na­gyon szeretem, az egyik legjobb barátom. Elképesztő, hogy miket képes művelni a színpadon, miket enged meg magának. Ő is közelít a szakadék felé. Ez azonban nem az elmúlás. Ezeknek én nem fogok meg­halni. — Rendezőként mire akarja rávenni a szí­nészeket? — Arra, hogy létezzenek, ne játsszanak. Ne tegyenek fel ilyen hülye kérdéseket, ne csináljanak olyan hülye fényképeket, mint amilyeneket a fotós kollégája fog rólam. Ne hülyéskedjünk, ez tétre megy, nem be­futóra. BÓTA GÁBOR Találkozás Balkay Gézával „A végén legfeljebb dörren egy pisztoly B­ alkay Géza tizenegy év után távozik a Katona József Színházból. Olyan tehetséges embernek tartja magát, hogy túl akarja szárnyalni Latinovits Zoltánt, Őze Lajost, Kálmán Györgyöt. Balkay Géza FOTÓ: ISZA FERENC

Next