Magyar Hírlap, 1993. október (26. évfolyam, 241-252. szám)

1993-10-30 / 252. szám

8 MAGYAR HÍRLAP FÓKUSZ SZOMBATI MH-EXTRA Lezsák Sándorral, a Magyar Demokrata Fórum ügyvezető elnökével „Hibát követtünk el az örökös védekezéssel” Az ellenzéki provokációk azt szuggerálják, hogy rossz irányt vett a rendszerváltoztató folyamat, s a tudatos akciókkal a sikerélményt rabolják el a nemzettől —jelentette ki a Magyar Hírlapnak adott interjújában Lezsák Sándor. A Magyar Demokrata Fórum ügyvezető elnöke reméli, hogy Csurka István pártjában, illetve mozgalmában letisztul egy olyan jobboldali erő, amely képes lesz önmagát is mérsékelni és „amely szógránátokkal nem teszi tönkre azt a belpolitikai küzdőteret, amelyen tavasszal eldől: hogyan tovább”. Lezsák Sándor a Kereszténydemokrata Néppárton kívül ma nem lát olyan politikai erőt, amellyel természetes kötődéssel tudna együttműködni az MDF. „Határozottan állítom, hogy az MDF-nek nagy az esélye, hogy a tavaszi választás után újra kormányszervező erő legyen.” Az ügyvezető elnök szerint „kitapintható aggodalom az országban, hogy a választási eredmények megteremtik a baloldali visszarendeződés lehetőségét”, s az aggodalmak nyomán olyan tudósok, közéleti személyiségek, szakemberek jelentkeztek az MDF-nél, „akikre korábban csak nagyon óvatosan mertünk gondolni”. Az MDF-nek legkevesebb másfél millió ember maga mellé állítása a feladata. „Most ez sokak számára lehetetlennek tűnik, de innen szép győzni.” Lezsák Sándor cáfolja, hogy hatalmi harc kezdődött volna az MDF-ben. „A változatlanul tapasztalható, alkalmanként rágalmazásnak is minősülő találgatások nem foglalkoztatnak. Közvetlen céljuk nyilvánvaló: megpróbálnak ellentétet szítani minél több MDF-politikus között. Nem fog menni.” — Két esztendeje ön úgy nyi­latkozott, ha a Magyar Demokra­ta Fórum folyamatos párbeszédet folytat a társadalommal, akkor nagy baj nem érheti a pártot, amely a dialógusnak köszönhe­tően mindig a legerősebb politi­kai erő maradhat. Hogyan tekint vissza erre a kijelentésére? — Nem tévedtem. Arra vi­szont kétségtelenül nem számítot­tam, hogy az MDF belső erőteré­ben ennyire fölhevülnek a viták, s elvonják a figyelmet a társadalmi kapcsolatoktól. Egy évet elveszí­tettünk. Teljesen megértem, ha az MDF-ben történtekről, főként pe­dig a Csurka-drámáról viszolyog­­va olvasott és hallott az érdeklő­dő magyar polgárok többsége. A drámán túlvagyunk és most talán a tisztább jövőkép reményében is­mételhetem meg két évvel ezelőtt elhangzott mondatomat. Nincs más feladata az MDF-nek, mint önmaga és politikai erőtere önbi­zalmát visszaszerezve együtt gon­dolkodni családokkal, a települé­sek önkormányzataival, a minősé­gi társadalom építésére szervező­dött közösségeivel. — Mivel kívánják megszólíta­ni a legalábbis szkeptikusnak lát­szó közösségeket, s általában az országot ezekben a hónapokban? Milyen jelzésektől remélik önbi­zalmuk megerősödését? — Csendesen, de állandóan változik a társadalom lélektani állapota és ez már érzékelhető lesz a jövő év tavaszára. Ország­járásom tesz engem derűlátóvá, mert naponta tapasztalom, hogy ez a nép nagykorú, gondolkodásá­ban, megnyilvánulásaiban érett és az elmúlt három esztendőben egyetlen válsággal fenyegető pro­vokációnak sem dőlt be. A taxis­blokád némi zavart keltett ugyan, de végül is a nemzet megőrizte méltóságát. A magyar polgárság föl tudja mérni, hogy mire képes, még akkor is, ha alkalmanként nehezen igazodik el a rázúduló adatok és fejtegetések között, még akkor is, ha az ellenzéki politika ígérgető, megalapozatlanul köve­telőző demagógiája próbára teszi ítélőképességét. — Kérem, ne lépjünk túl egy megfogalmazáson. Ön szerint egészen pontosan milyen ellenzé­ki provokációkra mondott nemet az ország? — Mivel hiszek a reálpolitika mindenhatóságában, megnyilvá­nulásai alapján különbséget kell tennem ellenzék és ellenzék kö­zött. Meggyőződésem, hogy az ellenzék egy része — országgyű­lésben és önkormányzatokban egyaránt — képes és kész a konstruktív, alkotó politizálásra, az ő számukra is siker Magyaror­szág sikere. Más ellenzékiek vi­szont szinte csak arra használták fel az elmúlt éveket, hogy kínos helyzeteket teremtsenek. Nekik édesmindegy volt, hogy a nyil­vánvalóan önző politikai és gaz­dasági vágyakat, ábrándokat, ér­dekeket szolgáló megnyilatkozá­sok végül az egész nemzet szé­gyenévé váltak. Egyebek között most a hordóügyre gondolok, amelynek külpolitikai hullámve­rései vissza-visszacsaptak az or­szágra, gondolok a Magyar Na­rancs pápát fogadó műalkotásaira, vagy arra, amiért és ahogyan a Fi­desz a trianoni megemlékezésnél kivonult a parlamenti ülésterem­ből. Ám a Horthy-temetést meg­előző napot is felidézem, amikor az állítólag gyűlölet ellen fellépő esernyőket lóbálók éppenséggel gyűlöletkeltéssel próbáltak meg demonstrációt szervezni — s ez meggyőződésem szerint még azok szemében is visszataszító volt, akik nem kerültek a Horthy­­temetés történelmi légkörének ha­tása alá. — Ön szerint mi a cél? —Azt szuggerálják, hogy rossz irányt vett a rendszerváltoz­tató folyamat, s a tudatos akciók­kal a sikerélményt rabolják el a nemzettől. A provokáló akciók szervezői a maguk bizonytalansá­gát a nemzet általános lelkiállapo­tává akarták nagyítani. Magunk is hibát követtünk el az örökös vé­dekezéssel, s magyarázataink gyakran szárnyaszegettek voltak. Határozottabban kell válaszol­nunk. — Ön többször kijelentette, hogy az MDF sorainak rendezése lényegében megtörtént. Ebből azonban vajmi keveset tapasztal a társadalom, amely egyszerűen zavarban van az MDF-fel. Ön ezt nem így látja? — Megállapítását elfogadom, de csak azzal a záradékkal, hogy az MDF-ben már jelen van az az erő, amely képes föloldani a zavar okait. A választások előtt, s az el­múlt három évben — éles újság­címekben, ilyen-olyan pártgyűlé­seken — gyakran jósolgattak ne­künk reménytelen helyzeteket. Például azt, hogy a Csurka-dráma az MDF tagságának több mint a felét eltávolítja majd. Nem ez tör­tént. 1990-ben a friss kormány­­programra akként reagáltak, hogy a koalíció terveit, szándékait lejá­ratták, megvalósíthatatlannak mi­nősítették. Mindig akadtak, akik forró tavaszt, forró nyarat, forró őszt jövendöltek nekünk. Jósoltak káoszt a kárpótlásban, összeom­lást a munkanélküliség kezelésé­ben. Nehezen megbocsátható mó­don és korántsem mindig tisztes­séges szándéktól vezérelve folya­matosan iszonyú terheket raktak az MDF és általában a koalíció politikáját végrehajtó országgyű­lési képviselők és kormányzati tisztviselők vállára arra számítva, hogy ezek alatt összeroppannak majd. Az eredmény: megedződ­tünk. Stabilitást teremtettünk, s ebből a tavasszal kisarjadhat szá­munkra újabb négy esztendő. —Az ön szóhasználatában kö­vetkezetesen szerepel a Csurka­­dráma kifejezés. Úgy érzi, hogy pártjában e dráma végén végér­vényesen lehullt a függöny? — Ennek az előadásnak vége van. Fájdalommal mondom ezt, mert sok emberben keletkezett sé­rülés, mások pedig olyan helyzet­be sodródtak, ahonnan már nem lehetett visszaút. Egyébként az utóbbiak vannak többen. A Csur­ka-dráma lényege: a vágyainkat össze tudjuk-e egyeztetni a való­sággal? Más helyzetben van az a párt, amely csak kormányra sze­retne kerülni, s más a felelőssége annak a pártnak, amelynek — a koalíció többséget alkotó ereje­ként — kormányoznia kell. A jö­vendőt is meghatározó felelősség­gel. — Nem gondolja, hogy a vá­gyak közül jónéhányat társada­lom és nagyvilág tisztességtelen­nek minősített? — Én ezeket inkább irreális vágyaknak nevezném. Tény, hogy napvilágot láttak vállalhatatlan mondatok, de ezek stíluselemzése egyszerűen méltatlan ehhez a tör­ténelmi helyzethez. Csurka István érzékenysége és munkabírása veszteség az MDF számára, de a döntés mégis szükségszerű volt. Legföljebb csak remélhetem, hogy a most szerveződő pártban illetve politikai mozgalomban le­tisztul egy olyan jobboldali erő, amely képes lesz önmagát is mér­sékelni, és amely szógránátokkal nem teszi tönkre azt a belpolitikai küzdőteret, amelyen tavasszal el­dől: hogyan tovább?­­ Elképzelhetőnek tartja, hogy a Magyar Demokrata Fó­rum szövetségre lép Csurka Ist­ván pártjával, illetve mozgalmá­val? — Ma a Kereszténydemokrata Néppárton kívül nem látok olyan politikai erőt, amellyel természe­tes kötődéssel tudnánk együttmű­ködni. Minden pártnak, így az MDF-nek is pontosan meg kell határoznia a jövőképét. Az esetle­ges illeszkedési pontok igazán csak azután határozhatók meg. — Sok feltételezés szerint Csurka István hívei nagy szám­ban jelen maradtak az MDF szer­vezeteiben. A választásokon MDF-színekben Csurka István sok követője juthat mandátumhoz. Ön ezt másként látja? — Az MDF 1990-ben a vá­lasztási győzelem után elvesztette aktív tagságának egy részét azzal, hogy sokan a háttérbe húzódtak, s kivonták magukat a napi politikai szerveződésekből. Jelen maradt egy hányad, amely közvetlen részvételt igényelt, rendszeres konzultációkat képviselőkkel, tisztségviselőkkel, s e megbeszé­lések során alkalmanként kisebb­ségi álláspontokból is megkísérel­tek többségi álláspontot szervezni. Ez még jobban elriasztotta az MDF-ből azokat, akik a nyugodt erőt alkották és képviselték. Most viszont éppen a történelmi vész­helyzet hívja elő azokat az erőket, amelyek korábban a visszavonu­lás mellett döntöttek. A rokon­­szenvezők jó ideig passzív tábora három-négy hónapja — különö­sen vidéken — érezhetően meg­mozdult. Éppen ez zárta le végle­gesen a Csurka-drámát. Hogy minden szervezetben így van, azt nem állítom. Van néhány szerve­zetünk, amelyben élesebb volt a konfliktus és az érintett közössé­gek annyira lejáratták magukat, hogy esetükben az említett passzív háttérnek nehéz lesz újra megmozdulni. Mindennapos él­ményem egy-egy szervezet, táj­egység vagy megye magára talá­lása. Emiatt is határozottan állí­tom, az MDF-nek nagy az esélye arra, hogy a tavaszi választás után újra kormányszervező erő legyen. —Az MDF országos színterén kevés a nagy egyéniség. Több karakteres személyiség kilépett vagy kizáratott, mások pedig fel­tűnően hallgatnak — az utóbbiak között van Für Lajos is. Előlép­nek-e olyan személyiségek, akik eddig — legalábbis MDF-színek­ben —nem voltak ismertek? — A drámai lemondó levél után sokan úgy vélték, hogy Für Lajos végképp háttérbe vonul. Ő azonban ma is cselekvően részt vesz az elnökség munkájában. Az elmúlt három évben számottevő új erő jelent meg sorainkban: kö­zöttük polgármesterek, az orszá­gos választmány új tagjai. Közü­lük többen a választásokon képvi­selő-jelöltként is ismertté válnak majd. A kör azonban sokkal szé­lesebb. Kitapintható aggodalom az országban, hogy a választási eredmények megteremtik a balol­dali visszarendeződés lehetőségét. Ez pedig egy csúszda eleje lenne, amelynek alja mindenki számára egyértelmű. Aggodalom van amiatt is, hogy széttöredezettek, egymástól nagyon különbözőek lesznek a megválasztott erők, s nem lehet majd erőteljes koalíciót alkotni. Az aggodalmak nyomán olyan tudósok, közéleti személyi­ségek, szakemberek jelentkeztek nálunk, akikre korábban csak na­gyon óvatosan mertünk gondolni. Tudom, most neveket kellene mondanom, de legyen ez majd a színrelépés újdonsága. Egyre né­pesebb és felkészültebb csapat munkálkodik az MDF választási programjának megszerkesztésén, egyre biztatóbb az érdeklődés rendezvényeink iránt. És ne tes­sék itt mindig csak országos szer­vezésekre gondolni! Az MDF meghívójára Kalocsán augusztus 18-án, a vakáció végén körülbelül négyszáz pedagógus jelent meg a közoktatási fórumon. Ügyvezető elnökségünk kihelyezett megyei ülései több száz érdeklődőt — és korántsem csupán MDF-tagokat — mozgattak meg Somogyban, Bács-Kiskunban, Győr-Sopron­­ban. Erőtere van az MDF-nek, s immár megérett az idő arra, hogy egyesíteni kell a társadalom ben­nünket támogató erőit. Ehhez a megfelelő hang és módszer meg­találása hihetetlenül nehéz feladat. Nem sikerülhet, ha nem reálisan értékeljük az elmúlt esztendők fo­lyamatait és történéseit. Nagy az­­előnyünk, hiszen a kormányzati tapasztalatok birtokában pontos képünk van az ország állapotáról és ez rendelkezésünkre áll akkor is, amikor az elkövetkező időszak programját kell kimunkálni. — Az MDF elnökének, Antall Józsefnek a személyes sorsa mennyire befolyásolja a párt jö­vőjét? — Az elmúlt években Antall József nemcsak Magyarországon, hanem a kelet-európai térségben is meghatározó politikai szemé­lyiséggé vált. Minden nehézség ellenére megőrizte az MDF, a kormányzat, a frakció erejét, fele­lőtlen kalandokba sem a külpoliti­kában, sem a belpolitikában nem bocsátkozott. Pedig az ellenzék egy része válogatott módszerek­kel mindent megtett, hogy kibil­lentse őt ebből az egyensúlyból, amelyet megőrizni a betegséggel vívott küzdelemben különösképp nagy emberi, politikusi teljesít­mény volt. Kevés magyar politi­kus számára teremtett az ellenzék olyan megalázó helyzeteket, mint éppen neki, s ő ezeket az akadá­lyokat is leküzdötte. Bízunk An­tall József gyógyulásában és ab­ban, hogy az ő személyisége nemcsak az MDF tagsága számá­ra jelent biztonságérzetet. — Mit gondol ön a vetély­társ­­pártok előretöréséről, térhódítá­sáról szóló beszámolókról? Soha nem érez miattuk némi aggodal­mat? — A hazai és a nyugat-európai tapasztalatok együttesen erősíte­nek meg abban, hogy a választási eredményt nem a közvélemény­kutató intézetek fogják eldönteni. A jelzéseket, beszámolókat ter­mészetesen figyelemmel kísérem, ám azokon gyakran barátaimmal együtt jót derülök. Bizonyos gya­korlattal ellentétben nem fogunk különféle közvélemény-kutató in­tézeteket megnyerni magunknak, erre nincs is pénzünk. Egyébként sincs közvélemény-kutató intézet­re szükségünk ahhoz, hogy ponto­san tudjuk: a politikai, gazdasági műtétek sora fájdalmakkal és sé­rülésénél járt az elmúlt három esztendőben. Ha privatizálnak egy céget, a három esélyes pályá­zó közül kettő óhatatlanul vesztes lesz. Azok pedig általában nem magukban keresik a hibát, hanem korrupciót kiáltanak. A médiu­mok segítségével e kiáltást úgy fel lehet erősíteni, hogy vissz­hangzik tőle az ország. Nem kell közvélemény-kutatás annak meg­határozásához, hogy megtudjuk, mit jelent több százezer embernek a munkanélküliség. Drámai hely­zetek özönével találjuk szembe magunkat, s nem roskadhatunk magunkba, ha megoldásokat aka­runk találni. Sok ellenfelünk nem számol azzal, hogy az ország sem akar megrekedni a puszta vegetá­lásnál vagy búskomorságnál. Hi­tem szerint a következő hónapok során nagy arányban fog össze­kapcsolódni az MDF és a társada­lom realitásérzéke, egészséges életösztöne. Azonban a kampány — nem kedvelem ezt a szót — számunkra nem ezután kezdődik. Kormányzati szerepkörünkben minden megnyilatkozásunkban azonnal megméretünk. Könnyen lehet találni — később felnagyít­ható — rossz mozzanatot, s azt hiába követi tíz remek megoldás, mindenki arról az egyről, a rossz­ról fog beszélni. Ez is hozzátarto­zik a kormányzati erő társadalmi megítélésének természetrajzához. — E hibák miatt állítólag — úgy is, mint az MDF egyik alapí­tója — ön gyakran szembekerült a kormánnyal. Zárt körben több­ször kinyilvánította, hogy bizo­nyos kormányzati lépések kifeje­zetten ellentétesek az MDF szán­dékaival és érdekeivel. Ön azon­ban a nyilvánosság előtt ezekről az elmarasztaló észrevételeiről soha sem beszélt. Lehet, hogy e magatartásán a választási küz­delmek során változtatni fog? — Nem valószínű. A válasz­tók annak idején bizalmat szavaz­tak a koalíciónak, én ezt nagy örömmel vettem tudomásul, s a bizalmat soha sem vontam meg. Természetesen voltak ellenérzé­seim, de azoknál nem ragadtam meg. Igyekeztem tisztázni az egy­mással szembenálló nézeteket és megvalósításuk esélyeit. Sokat, nagyon sokat tárgyaltam. Tudom, most rébuszokban beszélek, de úgy érzem, mélységesen benső, szűk körre tartozó kérdések ezek. Vannak viták, amelyek csak akkor tartoznak a nyilvánosságra, ha tra­gédiáról van szó, vagy valami visszafordíthatatlanul káros dolog történik. Ilyen tragikus elemről pedig nem számolhatok be. Az adott időszakban szinte minden kormányzati törekvés megállta a helyét, még akkor is, ha utólag már valószínűsíthető, hogy né­hány ügyet ajánlatos lett volna más irányba terelni. Ki láthatta előre 1990 nyarán, hogy mi törté­nik a Szovjetunióval, milyen tö­meggyilkos dráma teljesedik ki délen, hogy egymás után követ­keznek az aszályok, hogy lélek­ben miként éli át a falvak népe a rendszerváltoztató folyamatot, hogy milyen nehézségeket okoz­nak az Alkotmánybíróság olykor dodonai, máskor görcsöket okozó döntései, hogy mit jelent az or­szág számára egy Hankiss-kor­­szak a televízióban és még órákig folytathatnám a sort. Az ember­nek olykor voltak rossz előérzetei, talán még jobban oda kellett vol­na figyelni. —Az MDF számára a követ­kező hónapokban bizonyára nagy tétje lesz annak, hogy ügyvezető elnökként ön milyen összhangban dolgozik a kormány olyan kulcs­­pozíciót betöltő személyiségeivel, mint Boross Péter, Szabó Iván vagy Szabó Tamás. Mi igaz abból, hogy valamiféle hatalmi harc kezd kibontakozni? — A változatlanul tapasztalha­tó, alkalmanként rágalmazásnak is minősülő találgatások nem fog­lalkoztatnak. Közvetlen céljuk nyilvánvaló: megpróbálnak ellen­tétet szítani minél több MDF-po­­litikus között. Nem fog menni. Miután Für Lajos ügyvezetői megbízatásáról lemondott, Antall József engem kért fel e feladat folytatására. Én akkor azt kértem, hogy a tisztséget csak rövid időre kapjam meg. Szükség volt arra, hogy Nahimi Péter és Boross Pé­ter is megismerje az MDF helyze­tét, mégpedig az irányítás felelős­ségével, így szerezhettek megfe­lelően széles körű ismereteket és benyomásokat, így jöhetett létre egy csapatmunkában járatos MDF ügyvezető elnökség. Októ­ber elsejétől véglegesen nekem szavaztak bizalmat. Természete­sen közösen határoztunk mun­kánk fő irányairól és munkamód­szereinkről is. Az elnökségi ülése­ket már nem jellemzik olyan vi­ták, amelyek alkalmával egy-egy gondolatot addig köszörülünk, míg az el nem fogy. Üléseinken sorozatban hozunk döntéseket, közülük nem kevés már régóta időszerű volt. Már arra is van erőnk, hogy egy országos választ­mányon a nemzeti jövő képéről szervezzünk vitát, a különféle té­materületen már folyamatosak az egyeztetőtárgyalások. Ezek nélkül egy kormányzati felelősséggel felruházott politikai erő nem mű­ködhet. Az MDF három-négy hó­nap alatt utolérte önmagát. — Ön tehát cáfolja, hogy bár­minemű hatalmi harc lenne az MDF-ben? — Nem tapasztalom, hogy lenne ilyen harc. Mindenkinek megvan a maga feladata, s nincse­nek rossz érzéseim, amikor befe­jeződik egy-egy elnökségi ülés. Rossz érzéseim pedig egy-két év­vel ezelőtt sűrűn voltak. Bármiről beszélünk, nem mondhatok mást, kezdenek rendbe jönni a dol­gaink. —Mit szól azokhoz a feltétele­zésekhez, amelyek szerint immár tízmilliárdnál több áll az ön irá­nyítása alatt tevékenykedő Lakite­lek Alapítvány számláján? Ho­gyan minősíti azokat a várakozá­sokat, amelyek szerint az alapít­vány a választási küzdelemben­­— természetesen az MDF oldalán — meghatározó szerephez jut? — Milliárdok? Agyrém. Az alapítvány pedig nem kampány­célra szerveződött. — Saját sorsa alakulásáról mit gondol? — Továbbra is tanítok Lakitel­ken félállásban nyelvtant, irodal­mat és történelmet az általános is­kolában hétfőn és pénteken. Az utóbbi időben annyi változás tör­tént körülöttem, hogy csökkent az az idő, amelyet a népfőiskola vagy az alapítvány ügyei intézé­sére fordíthatok. Energiámat le­foglalja a Bem tér és az országjá­rás. Nem tudom, hogy a sorsom a jövőben miként alakul, kifejezet­ten személyes politikai céljaim nincsenek. Az MDF vezetését al­kotó csapattal együtt szeretném elérni, hogy tovább erősödjön az immár érzékelhető egészséges ön­bizalom az MDF tagságában, s ennek megfelelő vonzereje le­gyen a társadalomra is. Legkeve­sebb másfél millió ember magunk mellé állítása a feladatunk. Most ez sokak számára lehetetlennek tűnik, de innen szép győzni. Pintér Dezső INTERJÚJA MOZART: IDOMENEO, KRÉTA KIRÁLYA A BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR októberben három nagy sikerű előadáson mutatta be Athénban Mozart remekművét világhírű amerikai, angol, görög és német énekesek közreműködésével. 1993. NOVEMBER 5-ÉN ÉS 6-ÁN 19.45 ÓRAKOR a ZENEAKADÉMIÁN a magyar közönség is meghallgathatja az opera hangversenyszerű előadását. VEZÉNYEL: FISCHER IVÁN Jegyek 350, 550 és 900 forintos áron, korlátozott számban még kaphatók a zenekar titkárságán (tel.: 266-2312, levélben: 1364 Budapest, Pf. 101), valamint a Nemzeti Filharmónia, a Vigadó Profil, a Music Mix és a Zeneakadémia jegypénztáránál. BUDAPESTI FESZTIVÁL Z­ENEKAR 1993. október 30., szombat

Next