Magyar Hírlap, 1993. december (26. évfolyam, 292-304. szám)

1993-12-31 / 304. szám

IV Találkozás Tordy Gézával „Nehezen viselem magam” Tordy Géza nemrég rendezte Győrben a III. Richárdot. A Pesti Színházban, a Közjáték Vichyben január 7-ei bemutatóján a pszichiátert alakítja. Ezután amerikai komédiát rendez ugyanitt, majd a Vígszínház­ sátorban az Oidipusz királyban Teiresziaszt játssza. Mindemellett még a főiskolán egy vizsgaelőadást is színpadra állít. — Ön egyszer azt nyilatkozta, hogy mindig szeretett volna az egyko­ri nagy kaposvári csapatban játszani, de nem akart eljönni a Vígből. Mi vonzotta a kaposvári színházhoz, és mi tartotta a Vígbent — A fiatalságnak a lendülete, szemtelensége, szertelensége, a kockáztatás bátorsága megejtő volt számomra. Részese lehettem vi­szont a Várkonyi Zoltán vezette Vígnek, ahol úgy éreztük, hogy méltatlanul „polgári színháznak” le bennünket az akkor éppen feljövő­ben lévő erőteljes szolnoki és ka­posvári színházzal szemben. Hu­szonegy évesen kerültem a Magyar Néphadsereg Színházába — akkor így nevezték a Vigét —, és fantasz­tikus művészekkel játszhattam együtt. Az épület, sőt maga a kör­nyék, a Lipótváros is hozzám nőtt. Itt ragadtam. — Nem végzett főiskolát, a pá­lyája elején hősszerelmes szerepkör­ben foglalkoztatták... — Igen, hosszú az út, amíg az ember színésszé válik. Várkonyi halála után egy nehezebb korszak következett számomra. Keveset és nem túl jókat játszottam. Ezt nehéz volt megemésztenem, mert Várko­nyi utolsó időszakában már elké­nyeztetett voltam. — Mi az, amit Várkonyitól ka­pott, s mi az, aminek az ő távozásá­val vége szakadt? — Nekem Várkonyi a pályámat jelentette. A színházi világszemlé­letemet, az ízlésemet kaptam tőle. Akkor kezdtem Veszprémben ren­dezni, amikor Várkonyi halála után a Vígben rosszabb időszakom volt. Most színészként próbálok Miller drámájában, a Közjáték Vichyben. Utóbbi sajnos történel­mi darabból mélyen aktuális művé vált. A premier után néhány nap­pal a Pesti Színházban egy bolon­dos, amerikai komédiát kezdek rendezni. Korábban jó néhány konfliktusom volt különböző ren­dezőkkel. Amióta belekóstoltam a szakmájukba, az általam képzelet­ben rájuk kirótt börtönévekből tíz­tíz esztendőt elengedek nekik. — Ön általában jól működő elő­adásokat hoz létre, de nem „kavarja fel” a szakmát, nem válnak olyan fontossá az előadásai, mint fiatal szí­nészkollégáinak némely rendezése. — Néhány érdekes előadást vi­déken hoztam létre, oda nem na­gyon járnak az újságírók. A III. Ri­chárdot —­ amit ősszel állítottam színpadra Győrött — sem nézték meg a sajtó képviselői. A drama­turgiai munkát egyedül végeztem, fél tíz után öt perccel már véget ér az előadás. A produkciónak egyet­len unalmas pontja sincs, viszont van szemlélete, filozófiája. Egyéb­ként Shakespeare nem művészszín­házat csinált, hanem sikerszínhá­zat. A mai színháznak fel kell ven­nie a versenyt a tévésorozatokkal. A nézők türelme és idegrendszere nem háromfelvonásos drámákhoz, hanem negyven-ötvenperces szap­panopera folytatásokhoz szokott. Nem lehet másfél óráig egyfolytá­ban „ültetni” őket kényelmetlen székeken. Különben úgy gondo­lom, nem megvetendő, ha valaki le tud bonyolítani egy előadást. Hiszen sok olyan rendezővel talál­koztam, aki azt is képtelen meg­mondani, hol jöjjön be és hol menjen ki a színész. Ha valaki üzemképesen, zökkenőmentesen lebonyolít egy előadást, az már ér­dem. Ebben az országban nyolc-tíz tehetséges rendezőnél nincs több. Emiatt rendeznek a színészek, és olyan botrányosan rossz előadást még egyikük sem csinált, mint amilyeneket diplomás rendezők szoktak létrehozni. Kétségtelen, hogy — a korom miatt is — én a konzervatívabb típusú színházat szeretem. De számomra konzerva­tív Ruszt József, Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás, Székely Gábor szín­háza is. Szerintem a Pestiben Ru­dolf Péter a Dühöngő ifjúságból is „konzervatív” előadást hozott létre. Nem tett mást, mint igazán értette a darabot, pontosan kidolgozta a szituációkat. Eszenyi Enikő is rend­kívül profi produkciót hozott létre a West Side Storyból. Számomra a profizmus nem pejoratív fogalom. A szakma tudása a legfontosabb, mert csak annak birtokában szár­nyalhat a lélek. Szenzációs tehetsé­gek dőlnek ki a sorból lustaság, műveletlenség miatt, szaktudás hí­ján. — Ön hogy maradt meg a pá­lyán? — Nagyon jól indultam, de az­után több nehéz szezonom is volt, noha kaptam nagy szerepeket is. Sok mindent megéltem a magán­életemben, amit kamatoztatni tud­tam a színpadon. — Hogy érzi, hol tart most a pá­lyáján? — Kedvelnek, többfelé hív­nak, sok feladatot kapok. Én persze több mindennel elégedetlen va­gyok, nehezen viselem magam. De látom, hogy alkalmasnak tartanak fontos szerepek eljátszására. — Leart akkor kapta meg, miu­tán Garas Dezső lemondott a szerep­ről... — Ha Lear szerepére már máso­dikként én jutok eszébe a rendező­nek, az nem szégyen. Ebben az évadban a felsoroltakon kívül még Teiresziaszt alakítom az Oidipusz­­ban Ács János rendezésében. És az Ibolyát rendezem másodéves főis­kolásokkal. Nem sokat foglalko­zom magammal, de hogy ennyi fel­adatot kapok, az bíztató. Azt szok­tam mondani, hogy a „marsallbot” mindig ott hever az utcán, kérdés, hogy észreveszi-e valaki és fölve­szi-e. Van-e olyan hit benne, hogy a lehetőségeket — akár kicsik ezek, akár nagyok — kamatoztatni tudja. Willy Lomantól az Ügynök halálában — egykor Tímár József híres alakítása volt — például na­gyon féltem. Azt hiszem, hogy ezt a félelmet mégis a magam javára for­dítottam. — Tudja például, hogy Willy to­m­án szerepét miért sikerült megolda­nia, és egy másik Miller-szerepet, Eddie Carbonet miért nem? — Willy Loman sorsa személyes okok miatt szíven ütött. Eddie Carbonet nem osztottam volna magamra. Sokkal urbánusabb va­gyok, mint ő, nincsenek olyan „iz­maim”. Az egész alak idegrendszere másképp működik, mint az enyém. Hálás vagyok a sorsnak, hogy több félsikerem volt, mert ezek később keményen kamatoztak. Az tény, hogy azokat a szerepeket játszom most, amelyeket egykor Várkonyi, Páger, Tomanek. Többé-kevésbé ott az űrt töltöm be, amit ők itt hagytak. Hogy ezt miként teszem, azt nem én ítélem meg. Megőriz­tem a kíváncsiságom, érdekel a szakma, sokat járok színházba. — És mit lát? — Nem olyan rossz a magyar színház, nem kell kétségbe esni. Úgy érzem, hogy nincs mit szé­gyellnünk. Meggyőződésem, hogy meg kell tartani a társulati rend­szert, annak ellenére, hogy akad­­nak ostoba demagógok és dilettán­sok, akik az üzleti színházról papol­nak. Ha azt nálunk is szinte egyed­uralkodóvá tennék, végzetesen si­várrá szürkülne a magyar színház. Jobban kellene figyelni a vidéki műhelyekre is; rettenetes, hogy az önkormányzatok néha kiknek a kezébe adnak színházakat. A gon­dolatnélküli, „rágógumi” amerikai filmek és ezeknek az utánzatai elöntik a képernyőt, és számomra nézhetetlenné teszik a tévét. Eb­ben a szellemi sivatagban bizony üdítő lehet egy-egy színházi este, mégha az nem is rendkívüli. Az igazi színház képtelen irodalom nélkül működni. A nem olvasó vi­lágban valódi irodalmat ad az em­bereknek. Ezért rendkívül fontos, hogy az évtizedek alatt felépített társulati rendszert könnyelmű em­berek ne tudják szétrohasztani. BÓTA GÁBOR Tordy Géza Amerikai levél Emlékezz, hogy bántottak A­merika lehűlt a pszichiáter díványára és háborgó tudatalattijából egyre több, elfelejtettnek hitt gyermekkori trauma merül fel. Aggasztó tüneteket eddig is bőven produkált, véres és kegyetlen bűn­ügyeket, egyre növekvő számban utcai lö­völdözéseket, betörést és gyilkosságot, bete­ges vonzódást az erőszak, s a brutalitással vegyített szex iránt. Statisztikái egyre rosszabb képet mutatnak. Évtizedek óta kó­ros imádattal, s temérdek pénzzel hódol mindenféle tömegszórakozásnak, amelyek a kegyetlenség és erő kultuszát hirdetik. Hi­hetetlen mennyiségben néz horrort, szadisz­­tikus szexfilmet, vértől csepegő televíziós programot, ijesztő kábítószerforgalmat bo­nyolít, s alkoholfogyasztása is bőven meg­haladja a normálisnak mondhatót. Válási statisztikáival sincs mit dicsekednie, s kóro­san aggódik minden lenyelt falat étel után, hogy nem hízik-e majd el, nem tömte-e meg magát túl sok koleszterinnel, így hát azonnal kipróbálja mind az ezerféle, frissi­ben ajánlott és bombabiztos diétát, persze a diétáktól és fogyasztó tablettáktól is van mit félnie, mert nincs mindenkire kiterjedő egészségügyi biztosítása, s akkor még nem említettem a recesszió gerjesztette növekvő aggodalmat és a munkanélküliségtől való jogos félelmet... Szóval itt volt az ideje, hogy analízisbe menjen és kitakarítsa tudata mélyéből a ki­­takarítanivalókat. Ami felszínre került, az persze újabb analízisre szorul. Az elmúlt hó­napok egyik leggyakrabban előkerülő tele­víziós, rádió- és újságtémája: az elfelejtett gyermekkori megrontás vagy súlyos bántal­mazás előbukkanó emlékei. Ez a „flaver of the week” — a hét íze már hónapok óta, s az év végéhez közeledve tetőzni látszik. Alig akad magazin, amelyik ne vezető he­lyen foglalkozna a sokasodó ügyekkel, ame­lyek húsz-harminc esztendővel ezelőtt tör­tént szörnyű, gyermekek ellen elkövetett bűnügyekre igyekszenek fényt deríteni. Ma­napság a televíziós talk-show-k, miután el­látták nézőiket karácsonyi ajándékozási ta­nácsokkal és ünnepi ételreceptekkel, desszertként feltálalják a könnyező Mr. X-et vagy Mrs. Y-t, akit gyerekkorában egy bácsi vagy néni molesztált, kínzott vagy sú­lyosan bántalmazott, így a téma — annak ellenére, hogy véresen komoly és fájdalmas — az ember orra előtt kommercializálódik, s szolgálja ki a kulcslyukon át leskelődni szeretők alantas kíváncsiságát. S a szörnyű probléma lassan divatot te­remt. Hétszázezer példányt adtak el a Gyó­gyulás bátorsága címet viselő könyvből, amelynek szerzői, Bass és Laura Davis a kö­vetkező „tudományos” megállapításokat te­szik: „Ha úgy gondolod, hogy bántalmaztak gyermekkorodban és az életed mutatja en­nek a szimptómáit, akkor az úgy volt...” Vagy: „Ha nem emlékszel a bántalmazások­ra, nem vagy egyedül. Sok más nőnek sin­csenek ilyen emlékei, de ez nem jelenti azt, hogy nem is bántalmaztak.” Egy másik si­kerkönyv, E. Sue Blume Titkos túlélőkjé­ben a következő olvasható: „Valószínűnek látszik, hogy a nők több mint a fele átélt valamilyen gyerekkori szexuális traumát.” A „népszerű-tudományos” könyvdöm­­ping gondosan felkínálja azokat a szimptó­­mákat, amelyek gyermekkori bántalmazásra, s különösen szexuális „megrontásra” valla­nak. A listákon a depresszióra való hajlam, a szorongás, étvágytalanság vagy más táplál­kozási rendellenesség és kapcsolatteremtési nehézségek szerepelnek. Könnyű elképzelni hányan „dicsekedhetnek” ilyen tünetek­kel... Ezek után nincs mit csodálkozni azon sem, hogy hihetetlen gyorsasággal szaporod­nak a magánklinikák, amelyek pácienseik­nek segítenek megtalálni a konfekcionált magyarázatot mindennemű életproblémáik­ra és sikertelenségükre. A beteg bevonul a pszichiátriai klinikára emlékek nélkül, s mi­kor távozik, már hibátlanul emlékszik gyer­mekkora rituális vagy szexuális kínzásaira. Esetleg haladéktalanul megszakítja a kap­csolatot apjával, akit most már — a klinika felkínálta ötletből kiindulva — szexuális erőszakkal vádol. A család ijedtében újabb terápialehetőség után kutat, s egy kis idő el­teltével a páciens „visszavonja” álmait. A fenti esetet nem a fantázia szülte, hanem a tömegméretű, új amerikai hisztéria, amely csak az elmúlt esztendőben több mint hét­ezer ilyen esetet produkált. Már létrejött — rendes amerikai gyakorlat szerint — a ha­mis emlékek szindrómájától szenvedők ér­dekvédelmi szervezete, amely megpróbálja kialakítani a védekezés stratégiáját. Mert a játék nem babra megy: mintha csak Arthur Miller Salemi boszorkányokjának felújítása zajlana — csak éppen a valóságban. Egyet­len év alatt, s csak Kaliforniában ötezer te­lefonbejelentés érkezett, s ez igen sok család életét dúlta fel. Lassan új „iparág” is épül a félelemre. Szerény tíz dollár ellenében egy cég néven nevezve értesíti a szomszédokat, a munkaadót és a rendőrséget az emlékezet­ből előkotort, s egyáltalán nem bizonyított bűntényről. A félelemipar az erkölcstelen üzleti szellem aranybányájának látszik: elég felnőtt korunkban megharagudnunk valaki­re a múltból, s máris kikiálthatjuk szatír­­nak... Micsoda fegyver lehet ez zsarolók, lelkiismeretlen lélekkufárok kezében! S miközben álügyek és fülledt indulatok kavarognak a közvélemény színe előtt, pata­­logizált és patalogikus felnőttek fantáziája szabadul el, ügyes áltudósok és médiumhié­nák összeszámolják, mit sikerült „bekaszál­­niok”, valamiképp a terápiás díványon fek­vő Amerika is eljut a valódi és lényeges be­ismerésekig. A Nemzeti Gyermekvédelmi Bizottság elé a múlt évben hárommillió je­lenidejű gyermekbántalmazási ügy került s nyert, bizonyítást, s egyetlen év alatt ezer­kétszáz gyerek halt bele az elszenvedett kín­zásokba. Itt és most Amerika lelkiismerete felébredt a szenvedő gyerekek ügyében. Amint a televízió csatornáit váltoga­tom, látom, hogy egy szőke hölgy nagyra nyitott, értetlen kék szemekkel arról faggat egy kamasz fiút, hogy pontosan mi is tör­tént vele, amikor az a dolog megesett? A fiút láthatólag alaposan felkészítették a nyilvános szereplésre, s inkább élvezi a pil­lanatnyi hírességet, minthogy felmérné, mi történik vele épp, ebben a televíziós műsor­ban is. Nem tudja, hogy védelemre szorulna — már nem a bántalmazás, hanem a nyil­vánosság ártalmai ellen. Az álügyek persze folyamatosan rontják a valódi problémák megoldásának valódi esélyeit. Mégis, sok évtized elhallgatásai — elfojtásai után a gyermekvédelem problé­májával kezd szembenézni a társadalom. Ez is a Clinton-kormányzatra maradt, sok mással egyetemben. Az elintézetlen ügyek listája elég hosszúnak látszik 1993 kará­­csonyfaillata végén... SZÁNTÓ ERIKA te£vU& 1993. december 31., péntek Uhrman György Erkel eredeti Bánk bánja A hajdan leggyümölcsözőbb ex­portra és bőséges hazai kínálatra képes kulturális sikerágazatban, az elsivata­­gosodott komolyzenei hanglemezgyár­tásban újabb biztató életjel, az Alpha Line elnevezésű vállalkozás eredeti formájában bocsátotta ki első számú romantikus nemzeti operánkat. A re­konstrukció eredményére, valamint a szereplők (Marton Éva, Kertesi Ing­rid, Molnár András, Gáti István, Kál­­mándi Mihály és társaik), illetve az Oberfrank Géza vezette együttesek művészi teljesítményének méltatására később visszatérünk. E helyt a kiad­vány különlegességét sietünk világgá kiáltani, ugyanis a Bánk bánt „így” eddig senki sem hallotta, hallhatta közülünk. Harminc éve megállíthatatlanul hódít az autentikus irányzat, kutatók és színházvezetők közös erőfeszítéssel igyekeznek hozzáférhetővé és élvezhe­tővé tenni a múlt nagy zeneműveinek hiteles változatát és korhű előadási stílusát. Céljuk, hogy ne csak a 19-20. században megszokottá vált, hol „ha­gyományos" (Mahler megfogalmazá­sával: slampos), hol modernizált, „át­igazított” alakjukban ismerhesse őket korunk közönsége, hanem a szerző eredeti (vagy végleges) szándéka sze­rint szólalhasson meg a zene. Például a Messiás újabb lemezkiadásai még a Händel által felügyelt, de egymástól eltérő előadások gyakorlatához is iga­zodnak, így a barázdákról a dublini, vagy londoni, árvaházi és más bemu­tatók zenéje csendül fel. Muszorgszkij operái Rimszkij-Korszakov átdolgozá­sában váltak népszerűvé, majd a mo­dernebb ízlésnek Sosztakovics próbált eleget tenni, ám napjainkban az ere­deti (Muszorgszkij-féle) kidolgozást tekintik hitelesnek. A magyar zenetörténet restaurá­­ciós műhelyében a Bánk bán „helyre­­állításánál” aligha találni időszerűbb feladatot. Az 1861-es ősbemutató óta ugyanis a színházak napi igényeihez mérten Erkel sokat módosított, de gyakran változtattak önkényesen is. Kérdéses, hogy az elmúlt 132 év alatt valaha is felhangzott-e a megkompo­nált zene a szerzői elképzelések sze­rint. Ennek a helyzetnek az Operaház 1939-ben gyökeres átdolgozás révén kívánt véget vetni, az akkori szemlélet azonban az eredeti állapotot nem tar­totta korszerűnek. Mit változtattak? 90-95 százalékban a jó dramaturgiai énekkel bíró, de gyenge Egressy Béni szövegét. Ez mindenfajta nézőpontból elkerülhetetlen volt, s Nádasdy Kál­mán és Oláh Gusztáv legtöbbször Ka­tona József eredeti sorait, kifejezéseit igyekezett az operához illeszteni. Je­lentősebb mérvű volt az átjelenetezés, a sorrendi csere, a szerepek átszabása. Ezek sokhelyütt megváltoztatták vagy éppen felborították a jelenetek és karakterek zenedramaturgiai egyensú­lyát. Rékai Nándor alig tett hozzá a zenéhez, sokkal többet húzott belőle, viszont e részeket sem hagyta „veszni”, inkább más jelenetekbe ékelte be, más szereplők szájába adta, tovább na­gyítva a szerkezet következetességén és arányosságán esett csorbát. Külö­nösen az I. és a II.­felvonás felépítése szenvedte meg ezt. A megrövidült da­rab tagadhatatlanul jól pergett a szín­padon, ám az egyes mozzanatok értel­mezhetőségének és logikai rendjének­­ sérülése árán. Az utóbbi ötven évben ez a verzió számított mérvadónak, no­ha az egykorú kéziratokat már az 1950-es években feldolgozta a kutatás és a rekonstruált partitúrát évekkel ez­előtt elkészítette és közreadta Bácskai György zeneszerző, a Hungaroton egy­kori munkatársa. Ezért is hatott elképesztőnek Ope­raházunk jelenlegi igazgatójának fel­háborodott rádiónyilatkozata az új ki­advány előkészületei kapcsán. Feltette a kérdést, — nem szó szerint idézem ■—, mi szükség erre, miért nem az ő társulatának „kész” előadását rögzítik, ha már harminc évenként egyszer fel­vesznek egy Erkel-operát. Felfoghatat­lan álláspontját a tények sem támo­gatják; a Bánk bán korábbi felvételei­nek dátuma: 1956, illetve 1959. Az igazgató nyilván azért emlékszik rosszul, mert előadóként nem volt ér­dekelt az utóbbi, Ferencsik vezényelte produkcióban. Kérdésének abszurd voltát talán egy fiktív párhuzam vilá­gíthatja meg. Képzeljük el, hogy a prózai tragédiával a következő évszá­zadban csak Illyés átigazításában talál­kozhatna a közönség, és 1093-ban a Nemzeti Színház igazgatója felhördül, mert valakik visszanyúlnak Katona eredeti szövegéhez! Az Erkel-mű hite­les felmutatása tehát nem holmi „megveszekedett liberális” agyrém (hogy ezúttal szó szerint idézzem az igazgató úr emelkedett fogalmazású jelzőit egy jótékonycélú est bevezető­jéből); ellenkezőleg: hűség és hagyo­mány védelem, valóságos tartalmú nemzeti értékmentés. Trauner Sándor halálára Az álomgyáros A világhírű filmes építész és díszlet­tervező, a magyar származású Trauner Sándor franciaországi házában, 87 éves korában csendesen elhunyt. Az a csodálatosan eleven, életszerű, mégis mesés környezet, amely először a harmincas-negyvenes évek nagy fran­cia filmjeiben, Cainé és Prévert alko­tásaiban tűnt fel, hogy aztán Orson Welles, Billy Wilder, Fred Zinnemann, Peter Ustinov, Anatole Litvak és John Houston mozgóképeinek adjon keretet — mind-mind az ő keze nyomát viseli, ezek közül is felismerhetően. Légies tá­jak, képzelt utcák, papírból épült házak költője volt, s ugyanakkor a filmművé­szet lényegén­ek tudós értője, aki alko­tásaival nézők generációit csábította el egy-két órányi megelevenedett álom­­kalandra. Ismerte a nézőt, de ismerte a nagy rendezőket is, hiszen maga is kö­zülük való volt mindig éber tekinteté­vel, csillogó szemével, pillanatra sem csillapodó ötletözönével. Trauner Sándor Budapesten szüle­tett 1906-ban. Festőnek tanult a főis­kolán, majd megundorodván Horthy fasiszta rezsimjétől és a mindenütt je­lenlévő antiszemitizmustól, 1926-ban Párizsba költözött. A fény városában bekerül az akkoriban forrongó művé­szeti élet kellős közepébe, s hamar megtalálja a helyét. René Clair híres filmjeiben dolgozik. (A párizsi tetők alatt, Szabadságot akarunk, Július ti­­zennegyedike), s közben a londoni szü­letésű, orosz származású dekoratőr, a nála csupán hat évvel idősebb Lazare Meerson mellett megtanulja a szakma minden technikai fogását. Kettejük szellemi hozzájárulása nélkül más lett volna a két háború közti francia film hangulata, hiányozna belőle a lehellet­­nyi, de azért mindenütt jelenlévő, ki­csit közép-európai, kesernyés íz. Asszisztensből, fogásokat elleső se­gédből 1937-ben avanzsál fődekoratőr­ré, éppen időben, hogy megkonstruál­hassa Cainé és Prévert közös filmjé­nek, a Furcsa drámának a valóságosnál is ködösebb, nedvesebb Londonát. Et­től kezdve Marcel Camé és Trauner Sándor elválaszthatatlanok. Camé rendez, Trauner épít, dekorál, minden híres filmnek legalábbis társszerzője. A tragikus véget előrevetítő nedves flasz­ter a Ködös rakpartban, a stúdióban élethűen felépített párizsi csatorna­­részlet az Hotel du Nordban , a külvá­rosi gyár és a baljós családi ház a Fölkel a nap című filmben — ezek az ő diplo­mamunkái, doktori disszertációi. Csak a háború szakítja meg e nagy munkák sorát. A politikai realizmust egyaránt gyűlölik a német megszállók és a Vichy-­ kormány. A zsidóknak egyébként sincs joguk Franciaország­ban dolgozni — és élni sem. Trauner illegalitásba vonul, titokban építi meg Cainé és Prévert újabb közös filmjé­nek, az Esti látogatóknak hófehér kas­télyát, s a máig újra és újra vetített re­mekműnek, a Paradicsom gyermekei­nek Bon Boulevard-ját. Aztán Párizs felszabadul, feltámad a „költői realizmus”, és Trauner ismét a saját nevén dolgozhat: az elszegénye­dett országban is megtalálja az anyago­kat egy az egyben felépített metróállo­másához, ahol a felszabadulás utáni hi­deg télben nyílnak és csukódnak „Az éj kapui”. Trauner ezután Pierre Prévert-nek dolgozik, Allégret-nek és ismét Camé­­nek. 1952-ben Orson Welles kéri fel, hogy építse meg az Othelló műtermi díszleteit, aztán jön Anatole Litvak, David Lean és Howard Hawks. Még egyszer visszatér Franciaországba, de 1957 és 1969 között elsősorban Holly­woodban dolgozik Fred Zinnemann­­nal, majd megint Litvakkal. Emlékeze­tes filmje a Tábornokok éjszakája, amelyben látjuk a varsói gettót, az el­foglalt Párizst és a háború utáni, lerom­bolt Németországot. Barátjának, Billy Wildernek megépíti a Vád tanújához a londoni esküdtbíróság díszleteit, az Egy, kettő, háromhoz pedig a fallal kettéosz­tott Berlin hatalmas (nyugati) Coca- Cola reklámját és a keleti oldal szürke háztömbjeit. Az Irma, te édesben Trau­ner műve a mára már régen lerombolt párizsi vásárcsarnok kerület, a Les Hal­les valódinál igazibb mása. Kezére játszik, hogy a fiatal francia rendezők egyre gyakrabban vonulnak ismét műtermekbe, ott építtetik fel filmjeik szinte mesebeli, mégis realisz­tikus díszleteit. Trauner segít nekik ezt az álomvilágot megfoghatóvá tenni, így születik a Klein úr, a Csao Pantin, A subway, s végül az Éjfél körül, amelynek az ötvenes évek Franciaor­szágát felidéző díszletei — ki haragud­na érte? — akár nosztalgikusra is sike­redhettek volna. De Trauner még a nyolcvanas években, nyolcvanévesen is hű maradt fiatalkora realizmusához, így marad meg az emlékezeteinkben is, most már az égi, örök, de nem kancsaiul festett díszletek között. ( Részletek Jacques Sich­elnek a Le Monde-ban megjelent írásából. fordítot­ta­ 7.­.)

Next