Magyar Hírlap, 1993. december (26. évfolyam, 292-304. szám)
1993-12-31 / 304. szám
IV Találkozás Tordy Gézával „Nehezen viselem magam” Tordy Géza nemrég rendezte Győrben a III. Richárdot. A Pesti Színházban, a Közjáték Vichyben január 7-ei bemutatóján a pszichiátert alakítja. Ezután amerikai komédiát rendez ugyanitt, majd a Vígszínház sátorban az Oidipusz királyban Teiresziaszt játssza. Mindemellett még a főiskolán egy vizsgaelőadást is színpadra állít. — Ön egyszer azt nyilatkozta, hogy mindig szeretett volna az egykori nagy kaposvári csapatban játszani, de nem akart eljönni a Vígből. Mi vonzotta a kaposvári színházhoz, és mi tartotta a Vígbent — A fiatalságnak a lendülete, szemtelensége, szertelensége, a kockáztatás bátorsága megejtő volt számomra. Részese lehettem viszont a Várkonyi Zoltán vezette Vígnek, ahol úgy éreztük, hogy méltatlanul „polgári színháznak” le bennünket az akkor éppen feljövőben lévő erőteljes szolnoki és kaposvári színházzal szemben. Huszonegy évesen kerültem a Magyar Néphadsereg Színházába — akkor így nevezték a Vigét —, és fantasztikus művészekkel játszhattam együtt. Az épület, sőt maga a környék, a Lipótváros is hozzám nőtt. Itt ragadtam. — Nem végzett főiskolát, a pályája elején hősszerelmes szerepkörben foglalkoztatták... — Igen, hosszú az út, amíg az ember színésszé válik. Várkonyi halála után egy nehezebb korszak következett számomra. Keveset és nem túl jókat játszottam. Ezt nehéz volt megemésztenem, mert Várkonyi utolsó időszakában már elkényeztetett voltam. — Mi az, amit Várkonyitól kapott, s mi az, aminek az ő távozásával vége szakadt? — Nekem Várkonyi a pályámat jelentette. A színházi világszemléletemet, az ízlésemet kaptam tőle. Akkor kezdtem Veszprémben rendezni, amikor Várkonyi halála után a Vígben rosszabb időszakom volt. Most színészként próbálok Miller drámájában, a Közjáték Vichyben. Utóbbi sajnos történelmi darabból mélyen aktuális művé vált. A premier után néhány nappal a Pesti Színházban egy bolondos, amerikai komédiát kezdek rendezni. Korábban jó néhány konfliktusom volt különböző rendezőkkel. Amióta belekóstoltam a szakmájukba, az általam képzeletben rájuk kirótt börtönévekből tíztíz esztendőt elengedek nekik. — Ön általában jól működő előadásokat hoz létre, de nem „kavarja fel” a szakmát, nem válnak olyan fontossá az előadásai, mint fiatal színészkollégáinak némely rendezése. — Néhány érdekes előadást vidéken hoztam létre, oda nem nagyon járnak az újságírók. A III. Richárdot — amit ősszel állítottam színpadra Győrött — sem nézték meg a sajtó képviselői. A dramaturgiai munkát egyedül végeztem, fél tíz után öt perccel már véget ér az előadás. A produkciónak egyetlen unalmas pontja sincs, viszont van szemlélete, filozófiája. Egyébként Shakespeare nem művészszínházat csinált, hanem sikerszínházat. A mai színháznak fel kell vennie a versenyt a tévésorozatokkal. A nézők türelme és idegrendszere nem háromfelvonásos drámákhoz, hanem negyven-ötvenperces szappanopera folytatásokhoz szokott. Nem lehet másfél óráig egyfolytában „ültetni” őket kényelmetlen székeken. Különben úgy gondolom, nem megvetendő, ha valaki le tud bonyolítani egy előadást. Hiszen sok olyan rendezővel találkoztam, aki azt is képtelen megmondani, hol jöjjön be és hol menjen ki a színész. Ha valaki üzemképesen, zökkenőmentesen lebonyolít egy előadást, az már érdem. Ebben az országban nyolc-tíz tehetséges rendezőnél nincs több. Emiatt rendeznek a színészek, és olyan botrányosan rossz előadást még egyikük sem csinált, mint amilyeneket diplomás rendezők szoktak létrehozni. Kétségtelen, hogy — a korom miatt is — én a konzervatívabb típusú színházat szeretem. De számomra konzervatív Ruszt József, Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás, Székely Gábor színháza is. Szerintem a Pestiben Rudolf Péter a Dühöngő ifjúságból is „konzervatív” előadást hozott létre. Nem tett mást, mint igazán értette a darabot, pontosan kidolgozta a szituációkat. Eszenyi Enikő is rendkívül profi produkciót hozott létre a West Side Storyból. Számomra a profizmus nem pejoratív fogalom. A szakma tudása a legfontosabb, mert csak annak birtokában szárnyalhat a lélek. Szenzációs tehetségek dőlnek ki a sorból lustaság, műveletlenség miatt, szaktudás híján. — Ön hogy maradt meg a pályán? — Nagyon jól indultam, de azután több nehéz szezonom is volt, noha kaptam nagy szerepeket is. Sok mindent megéltem a magánéletemben, amit kamatoztatni tudtam a színpadon. — Hogy érzi, hol tart most a pályáján? — Kedvelnek, többfelé hívnak, sok feladatot kapok. Én persze több mindennel elégedetlen vagyok, nehezen viselem magam. De látom, hogy alkalmasnak tartanak fontos szerepek eljátszására. — Leart akkor kapta meg, miután Garas Dezső lemondott a szerepről... — Ha Lear szerepére már másodikként én jutok eszébe a rendezőnek, az nem szégyen. Ebben az évadban a felsoroltakon kívül még Teiresziaszt alakítom az Oidipuszban Ács János rendezésében. És az Ibolyát rendezem másodéves főiskolásokkal. Nem sokat foglalkozom magammal, de hogy ennyi feladatot kapok, az bíztató. Azt szoktam mondani, hogy a „marsallbot” mindig ott hever az utcán, kérdés, hogy észreveszi-e valaki és fölveszi-e. Van-e olyan hit benne, hogy a lehetőségeket — akár kicsik ezek, akár nagyok — kamatoztatni tudja. Willy Lomantól az Ügynök halálában — egykor Tímár József híres alakítása volt — például nagyon féltem. Azt hiszem, hogy ezt a félelmet mégis a magam javára fordítottam. — Tudja például, hogy Willy tomán szerepét miért sikerült megoldania, és egy másik Miller-szerepet, Eddie Carbonet miért nem? — Willy Loman sorsa személyes okok miatt szíven ütött. Eddie Carbonet nem osztottam volna magamra. Sokkal urbánusabb vagyok, mint ő, nincsenek olyan „izmaim”. Az egész alak idegrendszere másképp működik, mint az enyém. Hálás vagyok a sorsnak, hogy több félsikerem volt, mert ezek később keményen kamatoztak. Az tény, hogy azokat a szerepeket játszom most, amelyeket egykor Várkonyi, Páger, Tomanek. Többé-kevésbé ott az űrt töltöm be, amit ők itt hagytak. Hogy ezt miként teszem, azt nem én ítélem meg. Megőriztem a kíváncsiságom, érdekel a szakma, sokat járok színházba. — És mit lát? — Nem olyan rossz a magyar színház, nem kell kétségbe esni. Úgy érzem, hogy nincs mit szégyellnünk. Meggyőződésem, hogy meg kell tartani a társulati rendszert, annak ellenére, hogy akadnak ostoba demagógok és dilettánsok, akik az üzleti színházról papolnak. Ha azt nálunk is szinte egyeduralkodóvá tennék, végzetesen sivárrá szürkülne a magyar színház. Jobban kellene figyelni a vidéki műhelyekre is; rettenetes, hogy az önkormányzatok néha kiknek a kezébe adnak színházakat. A gondolatnélküli, „rágógumi” amerikai filmek és ezeknek az utánzatai elöntik a képernyőt, és számomra nézhetetlenné teszik a tévét. Ebben a szellemi sivatagban bizony üdítő lehet egy-egy színházi este, mégha az nem is rendkívüli. Az igazi színház képtelen irodalom nélkül működni. A nem olvasó világban valódi irodalmat ad az embereknek. Ezért rendkívül fontos, hogy az évtizedek alatt felépített társulati rendszert könnyelmű emberek ne tudják szétrohasztani. BÓTA GÁBOR Tordy Géza Amerikai levél Emlékezz, hogy bántottak Amerika lehűlt a pszichiáter díványára és háborgó tudatalattijából egyre több, elfelejtettnek hitt gyermekkori trauma merül fel. Aggasztó tüneteket eddig is bőven produkált, véres és kegyetlen bűnügyeket, egyre növekvő számban utcai lövöldözéseket, betörést és gyilkosságot, beteges vonzódást az erőszak, s a brutalitással vegyített szex iránt. Statisztikái egyre rosszabb képet mutatnak. Évtizedek óta kóros imádattal, s temérdek pénzzel hódol mindenféle tömegszórakozásnak, amelyek a kegyetlenség és erő kultuszát hirdetik. Hihetetlen mennyiségben néz horrort, szadisztikus szexfilmet, vértől csepegő televíziós programot, ijesztő kábítószerforgalmat bonyolít, s alkoholfogyasztása is bőven meghaladja a normálisnak mondhatót. Válási statisztikáival sincs mit dicsekednie, s kórosan aggódik minden lenyelt falat étel után, hogy nem hízik-e majd el, nem tömte-e meg magát túl sok koleszterinnel, így hát azonnal kipróbálja mind az ezerféle, frissiben ajánlott és bombabiztos diétát, persze a diétáktól és fogyasztó tablettáktól is van mit félnie, mert nincs mindenkire kiterjedő egészségügyi biztosítása, s akkor még nem említettem a recesszió gerjesztette növekvő aggodalmat és a munkanélküliségtől való jogos félelmet... Szóval itt volt az ideje, hogy analízisbe menjen és kitakarítsa tudata mélyéből a kitakarítanivalókat. Ami felszínre került, az persze újabb analízisre szorul. Az elmúlt hónapok egyik leggyakrabban előkerülő televíziós, rádió- és újságtémája: az elfelejtett gyermekkori megrontás vagy súlyos bántalmazás előbukkanó emlékei. Ez a „flaver of the week” — a hét íze már hónapok óta, s az év végéhez közeledve tetőzni látszik. Alig akad magazin, amelyik ne vezető helyen foglalkozna a sokasodó ügyekkel, amelyek húsz-harminc esztendővel ezelőtt történt szörnyű, gyermekek ellen elkövetett bűnügyekre igyekszenek fényt deríteni. Manapság a televíziós talk-show-k, miután ellátták nézőiket karácsonyi ajándékozási tanácsokkal és ünnepi ételreceptekkel, desszertként feltálalják a könnyező Mr. X-et vagy Mrs. Y-t, akit gyerekkorában egy bácsi vagy néni molesztált, kínzott vagy súlyosan bántalmazott, így a téma — annak ellenére, hogy véresen komoly és fájdalmas — az ember orra előtt kommercializálódik, s szolgálja ki a kulcslyukon át leskelődni szeretők alantas kíváncsiságát. S a szörnyű probléma lassan divatot teremt. Hétszázezer példányt adtak el a Gyógyulás bátorsága címet viselő könyvből, amelynek szerzői, Bass és Laura Davis a következő „tudományos” megállapításokat teszik: „Ha úgy gondolod, hogy bántalmaztak gyermekkorodban és az életed mutatja ennek a szimptómáit, akkor az úgy volt...” Vagy: „Ha nem emlékszel a bántalmazásokra, nem vagy egyedül. Sok más nőnek sincsenek ilyen emlékei, de ez nem jelenti azt, hogy nem is bántalmaztak.” Egy másik sikerkönyv, E. Sue Blume Titkos túlélőkjében a következő olvasható: „Valószínűnek látszik, hogy a nők több mint a fele átélt valamilyen gyerekkori szexuális traumát.” A „népszerű-tudományos” könyvdömping gondosan felkínálja azokat a szimptómákat, amelyek gyermekkori bántalmazásra, s különösen szexuális „megrontásra” vallanak. A listákon a depresszióra való hajlam, a szorongás, étvágytalanság vagy más táplálkozási rendellenesség és kapcsolatteremtési nehézségek szerepelnek. Könnyű elképzelni hányan „dicsekedhetnek” ilyen tünetekkel... Ezek után nincs mit csodálkozni azon sem, hogy hihetetlen gyorsasággal szaporodnak a magánklinikák, amelyek pácienseiknek segítenek megtalálni a konfekcionált magyarázatot mindennemű életproblémáikra és sikertelenségükre. A beteg bevonul a pszichiátriai klinikára emlékek nélkül, s mikor távozik, már hibátlanul emlékszik gyermekkora rituális vagy szexuális kínzásaira. Esetleg haladéktalanul megszakítja a kapcsolatot apjával, akit most már — a klinika felkínálta ötletből kiindulva — szexuális erőszakkal vádol. A család ijedtében újabb terápialehetőség után kutat, s egy kis idő elteltével a páciens „visszavonja” álmait. A fenti esetet nem a fantázia szülte, hanem a tömegméretű, új amerikai hisztéria, amely csak az elmúlt esztendőben több mint hétezer ilyen esetet produkált. Már létrejött — rendes amerikai gyakorlat szerint — a hamis emlékek szindrómájától szenvedők érdekvédelmi szervezete, amely megpróbálja kialakítani a védekezés stratégiáját. Mert a játék nem babra megy: mintha csak Arthur Miller Salemi boszorkányokjának felújítása zajlana — csak éppen a valóságban. Egyetlen év alatt, s csak Kaliforniában ötezer telefonbejelentés érkezett, s ez igen sok család életét dúlta fel. Lassan új „iparág” is épül a félelemre. Szerény tíz dollár ellenében egy cég néven nevezve értesíti a szomszédokat, a munkaadót és a rendőrséget az emlékezetből előkotort, s egyáltalán nem bizonyított bűntényről. A félelemipar az erkölcstelen üzleti szellem aranybányájának látszik: elég felnőtt korunkban megharagudnunk valakire a múltból, s máris kikiálthatjuk szatírnak... Micsoda fegyver lehet ez zsarolók, lelkiismeretlen lélekkufárok kezében! S miközben álügyek és fülledt indulatok kavarognak a közvélemény színe előtt, patalogizált és patalogikus felnőttek fantáziája szabadul el, ügyes áltudósok és médiumhiénák összeszámolják, mit sikerült „bekaszálniok”, valamiképp a terápiás díványon fekvő Amerika is eljut a valódi és lényeges beismerésekig. A Nemzeti Gyermekvédelmi Bizottság elé a múlt évben hárommillió jelenidejű gyermekbántalmazási ügy került s nyert, bizonyítást, s egyetlen év alatt ezerkétszáz gyerek halt bele az elszenvedett kínzásokba. Itt és most Amerika lelkiismerete felébredt a szenvedő gyerekek ügyében. Amint a televízió csatornáit váltogatom, látom, hogy egy szőke hölgy nagyra nyitott, értetlen kék szemekkel arról faggat egy kamasz fiút, hogy pontosan mi is történt vele, amikor az a dolog megesett? A fiút láthatólag alaposan felkészítették a nyilvános szereplésre, s inkább élvezi a pillanatnyi hírességet, minthogy felmérné, mi történik vele épp, ebben a televíziós műsorban is. Nem tudja, hogy védelemre szorulna — már nem a bántalmazás, hanem a nyilvánosság ártalmai ellen. Az álügyek persze folyamatosan rontják a valódi problémák megoldásának valódi esélyeit. Mégis, sok évtized elhallgatásai — elfojtásai után a gyermekvédelem problémájával kezd szembenézni a társadalom. Ez is a Clinton-kormányzatra maradt, sok mással egyetemben. Az elintézetlen ügyek listája elég hosszúnak látszik 1993 karácsonyfaillata végén... SZÁNTÓ ERIKA te£vU& 1993. december 31., péntek Uhrman György Erkel eredeti Bánk bánja A hajdan leggyümölcsözőbb exportra és bőséges hazai kínálatra képes kulturális sikerágazatban, az elsivatagosodott komolyzenei hanglemezgyártásban újabb biztató életjel, az Alpha Line elnevezésű vállalkozás eredeti formájában bocsátotta ki első számú romantikus nemzeti operánkat. A rekonstrukció eredményére, valamint a szereplők (Marton Éva, Kertesi Ingrid, Molnár András, Gáti István, Kálmándi Mihály és társaik), illetve az Oberfrank Géza vezette együttesek művészi teljesítményének méltatására később visszatérünk. E helyt a kiadvány különlegességét sietünk világgá kiáltani, ugyanis a Bánk bánt „így” eddig senki sem hallotta, hallhatta közülünk. Harminc éve megállíthatatlanul hódít az autentikus irányzat, kutatók és színházvezetők közös erőfeszítéssel igyekeznek hozzáférhetővé és élvezhetővé tenni a múlt nagy zeneműveinek hiteles változatát és korhű előadási stílusát. Céljuk, hogy ne csak a 19-20. században megszokottá vált, hol „hagyományos" (Mahler megfogalmazásával: slampos), hol modernizált, „átigazított” alakjukban ismerhesse őket korunk közönsége, hanem a szerző eredeti (vagy végleges) szándéka szerint szólalhasson meg a zene. Például a Messiás újabb lemezkiadásai még a Händel által felügyelt, de egymástól eltérő előadások gyakorlatához is igazodnak, így a barázdákról a dublini, vagy londoni, árvaházi és más bemutatók zenéje csendül fel. Muszorgszkij operái Rimszkij-Korszakov átdolgozásában váltak népszerűvé, majd a modernebb ízlésnek Sosztakovics próbált eleget tenni, ám napjainkban az eredeti (Muszorgszkij-féle) kidolgozást tekintik hitelesnek. A magyar zenetörténet restaurációs műhelyében a Bánk bán „helyreállításánál” aligha találni időszerűbb feladatot. Az 1861-es ősbemutató óta ugyanis a színházak napi igényeihez mérten Erkel sokat módosított, de gyakran változtattak önkényesen is. Kérdéses, hogy az elmúlt 132 év alatt valaha is felhangzott-e a megkomponált zene a szerzői elképzelések szerint. Ennek a helyzetnek az Operaház 1939-ben gyökeres átdolgozás révén kívánt véget vetni, az akkori szemlélet azonban az eredeti állapotot nem tartotta korszerűnek. Mit változtattak? 90-95 százalékban a jó dramaturgiai énekkel bíró, de gyenge Egressy Béni szövegét. Ez mindenfajta nézőpontból elkerülhetetlen volt, s Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv legtöbbször Katona József eredeti sorait, kifejezéseit igyekezett az operához illeszteni. Jelentősebb mérvű volt az átjelenetezés, a sorrendi csere, a szerepek átszabása. Ezek sokhelyütt megváltoztatták vagy éppen felborították a jelenetek és karakterek zenedramaturgiai egyensúlyát. Rékai Nándor alig tett hozzá a zenéhez, sokkal többet húzott belőle, viszont e részeket sem hagyta „veszni”, inkább más jelenetekbe ékelte be, más szereplők szájába adta, tovább nagyítva a szerkezet következetességén és arányosságán esett csorbát. Különösen az I. és a II.felvonás felépítése szenvedte meg ezt. A megrövidült darab tagadhatatlanul jól pergett a színpadon, ám az egyes mozzanatok értelmezhetőségének és logikai rendjének sérülése árán. Az utóbbi ötven évben ez a verzió számított mérvadónak, noha az egykorú kéziratokat már az 1950-es években feldolgozta a kutatás és a rekonstruált partitúrát évekkel ezelőtt elkészítette és közreadta Bácskai György zeneszerző, a Hungaroton egykori munkatársa. Ezért is hatott elképesztőnek Operaházunk jelenlegi igazgatójának felháborodott rádiónyilatkozata az új kiadvány előkészületei kapcsán. Feltette a kérdést, — nem szó szerint idézem ■—, mi szükség erre, miért nem az ő társulatának „kész” előadását rögzítik, ha már harminc évenként egyszer felvesznek egy Erkel-operát. Felfoghatatlan álláspontját a tények sem támogatják; a Bánk bán korábbi felvételeinek dátuma: 1956, illetve 1959. Az igazgató nyilván azért emlékszik rosszul, mert előadóként nem volt érdekelt az utóbbi, Ferencsik vezényelte produkcióban. Kérdésének abszurd voltát talán egy fiktív párhuzam világíthatja meg. Képzeljük el, hogy a prózai tragédiával a következő évszázadban csak Illyés átigazításában találkozhatna a közönség, és 1093-ban a Nemzeti Színház igazgatója felhördül, mert valakik visszanyúlnak Katona eredeti szövegéhez! Az Erkel-mű hiteles felmutatása tehát nem holmi „megveszekedett liberális” agyrém (hogy ezúttal szó szerint idézzem az igazgató úr emelkedett fogalmazású jelzőit egy jótékonycélú est bevezetőjéből); ellenkezőleg: hűség és hagyomány védelem, valóságos tartalmú nemzeti értékmentés. Trauner Sándor halálára Az álomgyáros A világhírű filmes építész és díszlettervező, a magyar származású Trauner Sándor franciaországi házában, 87 éves korában csendesen elhunyt. Az a csodálatosan eleven, életszerű, mégis mesés környezet, amely először a harmincas-negyvenes évek nagy francia filmjeiben, Cainé és Prévert alkotásaiban tűnt fel, hogy aztán Orson Welles, Billy Wilder, Fred Zinnemann, Peter Ustinov, Anatole Litvak és John Houston mozgóképeinek adjon keretet — mind-mind az ő keze nyomát viseli, ezek közül is felismerhetően. Légies tájak, képzelt utcák, papírból épült házak költője volt, s ugyanakkor a filmművészet lényegének tudós értője, aki alkotásaival nézők generációit csábította el egy-két órányi megelevenedett álomkalandra. Ismerte a nézőt, de ismerte a nagy rendezőket is, hiszen maga is közülük való volt mindig éber tekintetével, csillogó szemével, pillanatra sem csillapodó ötletözönével. Trauner Sándor Budapesten született 1906-ban. Festőnek tanult a főiskolán, majd megundorodván Horthy fasiszta rezsimjétől és a mindenütt jelenlévő antiszemitizmustól, 1926-ban Párizsba költözött. A fény városában bekerül az akkoriban forrongó művészeti élet kellős közepébe, s hamar megtalálja a helyét. René Clair híres filmjeiben dolgozik. (A párizsi tetők alatt, Szabadságot akarunk, Július tizennegyedike), s közben a londoni születésű, orosz származású dekoratőr, a nála csupán hat évvel idősebb Lazare Meerson mellett megtanulja a szakma minden technikai fogását. Kettejük szellemi hozzájárulása nélkül más lett volna a két háború közti francia film hangulata, hiányozna belőle a lehelletnyi, de azért mindenütt jelenlévő, kicsit közép-európai, kesernyés íz. Asszisztensből, fogásokat elleső segédből 1937-ben avanzsál fődekoratőrré, éppen időben, hogy megkonstruálhassa Cainé és Prévert közös filmjének, a Furcsa drámának a valóságosnál is ködösebb, nedvesebb Londonát. Ettől kezdve Marcel Camé és Trauner Sándor elválaszthatatlanok. Camé rendez, Trauner épít, dekorál, minden híres filmnek legalábbis társszerzője. A tragikus véget előrevetítő nedves flaszter a Ködös rakpartban, a stúdióban élethűen felépített párizsi csatornarészlet az Hotel du Nordban , a külvárosi gyár és a baljós családi ház a Fölkel a nap című filmben — ezek az ő diplomamunkái, doktori disszertációi. Csak a háború szakítja meg e nagy munkák sorát. A politikai realizmust egyaránt gyűlölik a német megszállók és a Vichy- kormány. A zsidóknak egyébként sincs joguk Franciaországban dolgozni — és élni sem. Trauner illegalitásba vonul, titokban építi meg Cainé és Prévert újabb közös filmjének, az Esti látogatóknak hófehér kastélyát, s a máig újra és újra vetített remekműnek, a Paradicsom gyermekeinek Bon Boulevard-ját. Aztán Párizs felszabadul, feltámad a „költői realizmus”, és Trauner ismét a saját nevén dolgozhat: az elszegényedett országban is megtalálja az anyagokat egy az egyben felépített metróállomásához, ahol a felszabadulás utáni hideg télben nyílnak és csukódnak „Az éj kapui”. Trauner ezután Pierre Prévert-nek dolgozik, Allégret-nek és ismét Camének. 1952-ben Orson Welles kéri fel, hogy építse meg az Othelló műtermi díszleteit, aztán jön Anatole Litvak, David Lean és Howard Hawks. Még egyszer visszatér Franciaországba, de 1957 és 1969 között elsősorban Hollywoodban dolgozik Fred Zinnemannnal, majd megint Litvakkal. Emlékezetes filmje a Tábornokok éjszakája, amelyben látjuk a varsói gettót, az elfoglalt Párizst és a háború utáni, lerombolt Németországot. Barátjának, Billy Wildernek megépíti a Vád tanújához a londoni esküdtbíróság díszleteit, az Egy, kettő, háromhoz pedig a fallal kettéosztott Berlin hatalmas (nyugati) Coca- Cola reklámját és a keleti oldal szürke háztömbjeit. Az Irma, te édesben Trauner műve a mára már régen lerombolt párizsi vásárcsarnok kerület, a Les Halles valódinál igazibb mása. Kezére játszik, hogy a fiatal francia rendezők egyre gyakrabban vonulnak ismét műtermekbe, ott építtetik fel filmjeik szinte mesebeli, mégis realisztikus díszleteit. Trauner segít nekik ezt az álomvilágot megfoghatóvá tenni, így születik a Klein úr, a Csao Pantin, A subway, s végül az Éjfél körül, amelynek az ötvenes évek Franciaországát felidéző díszletei — ki haragudna érte? — akár nosztalgikusra is sikeredhettek volna. De Trauner még a nyolcvanas években, nyolcvanévesen is hű maradt fiatalkora realizmusához, így marad meg az emlékezeteinkben is, most már az égi, örök, de nem kancsaiul festett díszletek között. ( Részletek Jacques Sichelnek a Le Monde-ban megjelent írásából. fordította 7..)