Magyar Hírlap, 1994. január (27. évfolyam, 13-25. szám)
1994-01-17 / 13. szám
1994. január 17., hétfő Véget ért az első Nurejev balettverseny Virtuozitás és kecsesség Jobb, ha rögtön elárulom: nem igazán kedvelem a balettversenyeket, mert általában a stílusokban és műfajokban oly gazdag balettművészetnek csakis az egyik, igaz, egyáltalán nem lényegtelen összetevőjére, az előadók technikai felkészültségére tereli a figyelmet. S ezzel óhatatlanul végső célnak, az előadó-művészet csúcsának tünteti fel az iskolázottságot, a test kiműveltségét, holott ez csak a művészi érték megszületésének kezdőpontja lehet. Igaz, hazánk első nemzetközi balettversenyét szervező EuroDance Alapítvány művészeti tanácsadója, Hézső István nem kevesebbet ígért, mint hogy az éppen egy éve elhunyt és kivételesen sokoldalú Rudolf Nurejev emlékének adózó balettverseny éppen abban különbözik majd a többi — nagy hagyományú vagy újabban alapított — hasonló versengéstől, hogy a „pirotechnikai trükkök” helyett a „stílust, muzikalitást, bájt, karizmát, szépséget és tehetséget” értékeli. Nemes, de merész cél. Hiszen a balettversenyeken, rendezzék bárhol is — Moszkvától Oszakáig vagy Várnától Lausanne-ig — a győzelemért induló táncosok többsége csupán néhány múlt század végi, cári udvari, hidegen csillámló ékkő „újracsiszolására” vállalkozik, elsősorban és mindenekelőtt a nagy Marius Petipa életművéből. S ez természetes is, hiszen a francia koreográfus a variációk és kettősök kimeríthetetlen fantáziájú mestereként a végsőkig kiaknázta táncosai virtuozitását, s így egyetlen szólóba, egyetlen percbe sűrítve is meg tudta mutatni egy táncos élet munkáját. Ezért nagy bátorság egy-egy művész részéről, ha valamilyen más, kevésbé látványosakrobatikus variációban vagy líraibb kettősben szeretné felmutatni tudását, hiszen ezzel az összemérhetetlen összevetésére szorítja a nézőt és a zsűrit is. A budapesti balettverseny zsűrije, élén az olasz, francia és orosz,iskolát” tanulmányaiban és pályáján egyaránt ötvöző Éva Evdokimovával (akinek egyik mestere az 1957-ben világgá futott, mert mozdulatművészként munkalehetőség nélkül maradt nagyszerű pedagógus, Fáy Mária volt) a mindenkori zsűrik nehéz helyzetében is kiválóan működött. Mert Alexander Grant (Nagy-Britannia), Harangozó Gyula (Ausztria), Ninel Kurgapkina (Oroszország), Masako Ohya (Japán), Szakály György, Igor Youskevitch (New York) és az UNESCO Tánctanácsának képviseletében Milorad Miskovitch díjai azt mutatják: a lenyűgöző technikai fölényt mutató virtuóz orosz iskola, a valódi klasszika képviselői mellett nagyra értékelték a romantika sajátos stílusjegyeit is, a bájt és muzikalitást, a finomságot és könnyedséget. Így kerülhetett a Grand Prix a dán Johan Kobborghoz, a múlt századi Bournonville-stílus ragyogó előadójához. E nálunk jobbára ismeretlen és ezért idegen stílus tiszta és hiteles megvalósításának honorálása nyilván meglepte a hazai nézőket, akiknek ízlése évtizedek óta az orosz-szovjet iskola „nagy” és látványos technikáján csiszolódott. Az első díj megosztása az utóbbi iskolát legjobb színvonalán képviselő csodálatos Anna Dorosh és partnere, Aydar Akhmetov, valamint a rendkívül fiatal amerikai April Ball és partnere, Simon Ball között ugyancsak váratlannak („igazságtalannak”) tűnhet azok szemében, akik a balettet szeretik azonosítani a lélegzetelállító, bravúros ugrásokkal, és a már alig fokozható számú forgásokkal — az emberfeletti fizikai teljesítménnyel. Holott — állítják a nagy tekintélyű zsűri díjai — a vonalak finom szépsége és harmóniája, az elegancia, a kecsesség is „ér annyit”, mint a virtuozitás. A tizenegy hazai versenyző közül kilencen — növendékek, valamint az Operaház és a Győri Balett ifjú művészei — jutottak be a középdöntőbe. S ez egyáltalán nem a pontozással mérlegelő zsűri udvariasságát, hanem a hazai balettképzés magas színvonalát jelzi. A döntőben azután már csak két magyar balerina szerepelt: a mindkét variációját nagyszerűen, egyszerre magabiztos technikával és lágy nőiességgel előadó Juratsek Julianna és a káprázatos tehetségű Aleszja Popova, aki végül második díjas lett. Amott a csalódás — emitt a diadal, de mindkettő a pillanat állapota — figyelmeztetett zárszavában a balettművész lét minden szépségét és nehézségét megtapasztalt Eva Evdokimova. Mert bármelyik verseny bármilyen díja is csak elindíthat a pályán. Hogy igazi művész váljon valakiből, ahhoz szerepek, lehetőségek és valódi alkotótársak (mesterek, partnerek, koreográfusok) kellenek. • Fuchs Lívia helyezettje: Aleszja Popova FOTÓ: HABIK CSABA Az új évben először köszönthetett világhírű külföldi vendégeket a komolyzene iránt érdeklődő budapesti közönség. Szerda este a Zeneakadémia zsúfolásig megtelt nagytermében vendégszerepelt a historikus irányzat nemzetközileg is elismert, meghatározó együttese, a Sigiswald Kuiken vezette La Petite Bande. A középgenerációhoz tartozó Kuiken 1972-ben, 23 állandó taggal szervezte meg együttesét, amelynek repertoárja a kései 17. századtól az érett barokkon át 1800-ig terjed, s így magában foglalja Haydn és Mozart kompozícióit is. Kezdettől korhű hangszereken játszanak, és zenetörténészként, kutatóként is intenzíven foglalkoznak a barokk és a klasszika előadási gyakorlatával. Ugyanakkor játékuk mindig megőrzi természetességét, lendületét és érzékenységét. Ezt bizonyítják a La Petite Bande eddigi lemezfelvételei és korábbi budapesti fellépéseik is. Az együttes különösen otthonos Mozart művészetének különböző stílusrétegeiben: kisebb oratorikus műveit, a Requiemet, illetve a Cosi fan tutte című vígoperát egyaránt meggyőzően interpretálták az elmúlt években. A mostani zeneakadémiai koncert műsorán a zenetörténet egy másik géniusza, Johann Sebastian Bach ciklusa, a Christian Ludwig őrgróf felkérésére komponált hat Brandenburgi verseny szerepelt. A hat concerto mérföldkő a 18. század zenetörténetében, hiszen egyesíti az itáliai szóló versenymű és a több szólistát alkalmazó concerto grosso hagyományát; meghatározó szerepet ró a fúvósszólistákra, de centrális eleme, mozgatórugója mégis a változatosan vezetett szólamokra épülő, ugyanakkor homogén vonóshangzás. A La Petite Bande vonóshangszíne telt, kiegyensúlyozott, differenciált. A mélyvonósok rövid, expreszszív szólói, a hegedűk nagyívű dallamai maradéktalan élményt jelentettek. Az első, harmadik és hatodik versenyműben kitűnően érvényesültek a velencei tradíciót követő „osztott kórus” kínálta lehetőségek: a hangszercsoportok dialógusai, a szólamcsere elvére épülő mesteri megoldások mindvégig szuggesztíven, invenciózusan, eleven zenei szövetként hangzottak fel. A másik három concertóban — ahol a szólóinstrumentumok már világosan elkülönülnek a zenekari tutti hangszereitől — a szólisták, elsősorban a hegedű és a blockflőte virtuozitása, a historikus hangszerek különös, helyenként talán kissé szokatlan, nyers hangja lenyűgöző volt. Említést érdemel a continuocsoport (elsősorban a csembaló) gondosan kidolgozott, igényes játéka, precizitása. Sigiswald Kuijken a háttérből, szinte észrevétlenül irányított, finom jelzéseivel, gesztusaival mégis magabiztosan tartotta kézben együttesét, amely valamennyi versenymű megszólaltatásakor tökéletes koncentrációval, a társak szólamára való maximális odafigyeléssel játszott. A La Petite Bande budapesti fellépése az év első komolyzenei szenzációját jelentette. • Retkes Attila Az idei év első komolyzenei szenzációja a Zeneakadémián La Petite Bande —a korhű hangzás nagymesterei KULTÚRA ölt) BANK ÁRVERÉSI HIRDETMÉNY EHB Az OTP Bank Bács-Kiskun megyei igazgatósága (jogosult) [6000 Kecskemét, Szabadság tér 5., telefon: (76) 485-685, fax: (76) 481-324] ÁRVERÉSEN ÉRTÉKESÍTI AZ ALÁBBI, 1 db DAF gyártmányú nyerges vontatót A GÉPJÁRMŰ ADATAI: Forgalomba helyezés ideje: Forgalmi rendszáma: Típusa: Hengerűrtartalom: Futásteljesítmény: Kikiáltási ár: 1991. október 3. DAF 123 FT 95400 11 627 cm3 212 255 8 500 000 Ft + áfa A nyerges vontató a KÜL-BEL KFT. Kecskemét, Kórházközi út 7. (adós) alatti telephelyén 1994. január 24-én és 25-én 8—12 óráig megtekinthető. A kecskeméti igazságügyi műszaki szakértő iroda a gépjármű forgalmi értékbecslését és műszaki állapotának felmérését elkészítette, e dokumentumok bankunknál megtekinthetők. Az árverésen árverezőként az vehet részt, aki: — a kikiáltási árnak megfelelő fizetőképességét hitelt érdemlő módon bizonyítja (pl. banki fedezetigazolás), — az 1959. évi IV. tv. 320. §-ában szabályozottak szerint 200 000 Ft összeget bánatpénz jogcímén ezen ügylettel kapcsolatban bankunknál letétbe helyez, vagy pénzforgalmi bankszámláján zároltat. A legmagasabb vételárat megajánló árverező a vételár kiegyenlítése után — minden egyéb cselekmény nélkül — a gépjármű tulajdonjogát megszerzi. Az árverési vevő az általa megajánlott vételárat az árverés időpontjától számított 30 napon belül köteles kiegyenlíteni. Az árverés ideje: 1994. január 25-éji (kedd) 14 óra. Az árverés helye: Kecskemét, Kórházközi út 7. Old BANK Az OTP Bank az árverési feltételek megváltoztatásának jogát fenntartja. Könyvek között Fából vaskarikatúra Az emigráns költő sorsának legtömörebb s legszomorúbb szimbóluma az a címszó a kortárs magyar írók lexikonában, amelyik a kanadai Zend Róbertról, avagy talán mint a Magyar Világ kiadó gondozásában megjelent kötetén olvasható. Robert Zendről ott írva áll: születésének csakúgy, mint halálának évszáma mellé kérdőjelet tett a szerkesztő. Él-e, hal-e, nem tudjuk, kinyomozni is lusták vagyunk, pedig hát odáig már csak-csak eljutottunk, hogy a mai magyar irodalom szerves részének tekintsük mindazt, ami határainkon túl, sőt, Zend esetében a mesebeli „hét határon túl” született. Nyelvi játékok, paródiák, tréfás kísérletek, pszeudo népdalok, köszöntők, mulatónóták, Vörösmarty, Berzsenyi, Kisfaludy, Ady, Radnóti, Tóth Árpád-imitációk, Weöres-utánzatok (mert ez utóbbiak bizony nem többek ennél), kortárs kanadai magyar költők egy-egy alkalomra felöltött modorában írott versek, álműfordítások töltik meg a kötetet s persze, minden darabot részben vagy egészben a Zend Róbert (én már csak ennél maradok) által kitalált új műfaj, a „karandzsa” szövegei. A „karandzsa” maga is éppolyan stíluslelemény, mint a szócsinálmányok, amelyek jelölésére kitaláltatott. Karinthyból — kar —, és halandzsából — andzsa — rakta össze a költő. Elmagyarázni hosszú és nehéz volna, mifélék ezek a karandzsa szövegek, de a vers- és humorkedvelő olvasónak elég Kálnoky László méltán híres Shakespeare-fordítás-travesztiájára gondolnia, amely tudvalévőleg így kezdődik: „Fenség, a franc föld küngső párlatán elült a hadvasok zadorlata...” Ez majdnem olyan, mintha igazából jelentene valamit, csakhogy mégsem, ám a stílust magát megtévesztően felidézi. Ilyen varázslatokat művel Zend Róbert is, mármint a legsikerültebb opusaiban. Ötletei tűzijátékként záporoznak, de az is megesik, hogy invenciója kihagy, leleményessége fáradni kezd, ám a verset mégsem zárja le, inkább túlírja, mennyiséggel pótolva azt, ami a minőségben elveszett. Ami mellbe veri az olvasót: ez a csupa tréfa és vicc és csúfolkodás kötet mégis átható szomorúságot áraszt. Azét az emberét, aki sokszor érzi úgy, hogy legfőbb munkaeszköze, a nyelv, cserbenhagyja. „Amikor valamit ki akarsz fejezni szavakkal” — írja —, „A szavak útadba állnak”. Még erőteljesebben süt át minden során, a legtöbbet bohóckodó, fickándozó, nyelvi bakugrásokban tobzódó darabjain is, hogy annak, aki mindezt írja, az óhazában „az anyatej után a költészet és irodalom volt legfontosabb tápláléka”. Álmélkodva, nevetve, néha idegenkedő olvassuk e kötet írásait, és pontosan úgy járunk, ahogy a Zend Róbert által megszólított ismeretlen a Tétel és példákban „Nem érted? Lehet. De érted. És mélyen lent, hét bőröd alatt, érted is.” _________________________ • Nyerges András MAGYAR HÍRLAP 13 Meghalt Cziffra György Szombaton, 72 esztendős korában szívroham következtében elhunyt Cziffra György, a magyar származású kiváló francia zongoraművész. Mához egy hétre — január 24- én — éppen hatvan éve lesz, hogy a Zeneakadémia aznap esti növendékhangversenye magas színvonalával roppant feltűnést keltett. Legfőként egy 12 éves gyerek, „Cziffra Gyuri, a kis csodazongorás" (Pesti Napló, 1934. január 26.) játéka. A kor legmérvadóbb kritikusa, a túlzásoktól mindig tartózkodó Tóth Aladár e tárgyilagos lapban „gyermek d’Albert"-nak nevezte — hallatlan ráérző készséggel hangot adva „a kis cigány zene Herkules” jövendő sorsát illető aggodalmának is. „Kívánjuk—írta —, hogy sohase ismerje meg a gonosz sorsok Nessus-ingét, hogy diadalmas kis művészélete diadalmasan naggyá nőjön zenekultúránk dicsőségére.” Nos, az történt, hogy Cziffra Herkules nagyon is megismerte a Nessus-inget, de végül is diadalmasan naggyá nőtt zenekultúránk dicsőségére. Tizenhat évvel később történt, hogy a Zeneakadémia tanára, a legendás Chopinjátékos zongoraművész, Ferenczy György a Bartók teremből (mai Pesti Színház) szomját oltani — szokásától eltérően — bement a szomszédos Kedves Eszpresszóba. A „bárzongorista” tudása teljesen elképesztette. A szám végén bemutatkozott Cziffra Györgynek. Ezt követően hónapokig tartott, mire rábírta a kallódó művészt: folytassa abbahagyott tanulmányait, ő maga vállalja a tanítását. Végül öt évig Ferenczynél tanult tovább. (Sokan emlékeznek 1956-os, akkor utolsó magyarországi hangversenyére, Bartók II. Zongoraversenyének tomboló sikerű játékára.) A későbbiekről már sokkal többet tud a világ (hazája kevesebbet). Azt igen, hogy Cziffra György „zenekultúránk dicsőségére" korunk egyik kimagasló zongoraművésze lett. S nemcsak művésznek, hanem pedagógusnak és emberi karakternek is kivételes. Amikor már híres átiratok szerzőjeként, alapítvány kezdeményezőjeként, a Francia Becsületrend Lovagjaként Versailles-ban megindította a kezdettől nagytekintélyű Cziffra-zongoraversenyt, szeretett tanárát (az öreg Ferenczyt) elsőnek — s majd Ferenczy haláláig rendszeresen — hívta meg nemzetközi zsűrijébe. A Nessus-ing okozta kínoktól a zongora világsztárjaként, Liszt, Chopin, Schumann nagy tolmácsaként sem szabadult. Fia, ifj. Cziffra György, a tehetséges karmester, akivel sok közös koncertet adtak, 1982-ben, fiatalon, tragikus körülmények között meghalt. A szörnyű élmény — erről már itthon is meggyőződhettünk — még mélyebbé, megrendítőbbé tette ennek a nagy magyar művésznek a játékát. Most, hogy megállt a szíve — nemcsak felejthetetlen személye és játéka, nemcsak segítő nemzetközi alapítványa, hanem írásai is itt maradnak velünk: a „Parafrázis — átiratok és improvizációk zongorára" tanulmány és az „Ágyúk és virágok" című önéletrajzi kötet. Egész nagyszerű életével, zenéjével és írásával azt igyekezett szolgálni, hogy ne az ágyúk pusztító zaja, hanem a zenében is sokszor megénekelt virágok szépsége határozza meg a 21. és jövendő századok embereinek az életét. • Rajk András Spartacus elutazott Hosszan tartó, súlyos betegség után, szombaton, 58 éves korában elhunyt Róna Viktor, a Magyar Állami Operaház Kossuth- és Liszt-díjas magántáncosa, érdemes és kiváló művész. Vannak fiúk, akik beteljesítik a szülői vágyakat, Róna Viktor ilyen fiú volt. A közlés lehetne magántermészetű, de nem az, hiszen ez az ábránd nevelte föl a klasszikus balettművészet egyik legcsodálatosabb egyéniségét. A karrierje fénylőn ívelő szivárványosnak látszik. A közönség is így őrzi emlékezetében, mint a legelegánsabb férfi táncost, az igazi „danse noble”-t. Róna, noha 1950-ben még növendék, máris szerződött tagja a Magyar Állami Operaháznak. Két évvel később mégis el akarták tanácsolni a pályáról, balettvizsga osztályzatai gyöngék, de egyéb tanulmányi eredményei nagyszerűek, menjen hát orvosnak, jogásznak, bármi másnak, csak negyedosztályú táncosnak ne. Ő néhány napig zokogott, azután összeszorította a fogát és évfolyamelső lett. És a Diótörő pál detroi-jának bájos fiúcskájából nagyon gyorsan „a" Herceg lett. Jött sorban a többi princszerep is: A hattyúk taváé, a Giselle Albertje, a Csipkerózsika Désiréje, eltáncolt többnyire Orosz Adél oldalán minden fontos szerepet. A hatvanas évektől gyakran vendégszerepelt a világ nagy balettszínpadain, ragaszkodott hozzá a „grande dame” Margot Fonteyn, kiválasztotta magának Lion Daydé, Ghislaine Thessmar, Alicia Alonso. „Talán a termetem miatt szerettek. A kettősökben speciális segítséget tudtam nyújtani.” Különös érzékenységgel vitte sikerre a magyar koreográfusok alkotásait, Harangozó Gyula, Seregi László munkáit. Pompás humora fölragyogott A fából faragott királyfi mindkét változatában, A furfangos diákokban és Ashton művében, A rosszul őrzött lányban, ha éppen ő öltötte föl Colas kosztümjét. Egyszerre látszott elbűvölő és ördögi figurának, ha Oriont táncolta a Sylviában. Ha drámai szerepet alakított, mélyen megrendítette nézőjét, mintha minden alkalommal saját belső tragédiájáról beszélt volna, amikor Mercutioként haldoklott a színen, vagy holt szerelmesét siratta a Szilfidekben, és ha keresztre feszítették a Spartacusban, midőn a fejkép ernyedő, a halálba utazó alakját világította meg, szívbemarkolóan magányosnak látszott. Rónát 1991-ben visszahívták, hogy a Csipkerózsikát, ezúttal Petipa eredeti koreográfiájára támaszkodva, tanítsa be. A parádés produkció lehetősége kiengesztelte, szívesen járt be az Andrássy úti palotába. Jókedvű volt, a szeme, ezüstfehér haja csillogott, de már érezhettük, kondíciója nem egészen a régi. ’93 novemberében betegágyban feküdt, amikor arról értesítették, hogy Erzsébet-díjat kapott. A múlt héten zsűrizett a Nurejev-emlékversenyen (Nurejev egy esztendeje, 1992. január 6.-án halt meg) és állami kitüntetésben részesítették. Azzal volt elfoglalva, amit szeretett, és megbecsülés övezte. Talán békével halt meg. •A. M. Műkedvelő magyar kolónia Berlinben Azt talán otthon is kevesen tudják, hogy közel másfél száz esztendős a porosz fővárosban a magyar kolónia. A fal megépülte után a nyugati térfélre szakadt, mert a keleti részen nem dívott az efféle tradícióőrzés, sem a magyar, sem az egykori NDK-hatóságok részéről. Nos, a kolóniának — immár egy évtizede — remek és népszerű amatőr tánccsoportja alakult Schulz Éva szakszerű vezetésével, aki eredeti foglalkozására nézve óvónő. Az utóbbi időben a charlottenburgi kerületi tanács támogatta őket a legmesszebbmenően, a városháza egyik termét például egész évre díjtalanul bocsátotta rendelkezésükre a próbák végett. A „Piroschka” tánccsoport — ahogyan a németek következetesen írják — alkalmankénti, négyöt-hat táncospárja és énekegyüttese nem győzi teljesíteni a felkéréseket és meghívásokat Nagy-Berlin-szerte. A tagok magyarok, vagy legalábbis az egyik szülő révén magyar származásúak, jobbára második generációs fiatalok, és amióta a berlini fal leomlott, a keleti térfélről, az itteni Magyar Egyesületből is rendszeresen átjárnak néhányan táncolni. Színpompás népviseletük miatt — no és nem utolsósorban a hamisítatlan magyar temperamentum, a szilaj „talpalávaló” muzsika is megteszi a hatását — nincs nélkülük utcabál, ünnepi vásár vagy szabadtéri mulatság Berlinben, így ropták tavaly is az „úrinegyed” szívében a nyugati, központi karácsonyi vásár ünnepélyes nyitányát, amint azt a belini napilapok is pertraktálták, következetesen és nagybetűvel „Csárdásnak” titulálva a csárdást... • Wagner István