Magyar Hírlap, 1994. január (27. évfolyam, 13-25. szám)

1994-01-17 / 13. szám

1994. január 17., hétfő Véget ért az első Nurejev balettverseny Virtuozitás és kecsesség Jobb, ha rögtön elárulom: nem igazán kedvelem a balettversenyeket, mert álta­lában a stílusokban és műfajokban oly gazdag balettművészetnek csakis az egyik, igaz, egyáltalán nem lényegtelen összetevőjére, az előadók technikai fel­­készültségére tereli a figyelmet. S ezzel óhatatlanul végső célnak, az előadó-mű­vészet csúcsának tünteti fel az iskolázott­ságot, a test kiműveltségét, holott ez csak a művészi érték megszületésének kezdő­pontja lehet. Igaz, hazánk első nemzetkö­zi balettversenyét szervező EuroDance Alapítvány művészeti tanácsadója, Hé­­zső István nem kevesebbet ígért, mint hogy az éppen egy éve elhunyt és kivéte­lesen sokoldalú Rudolf Nurejev emléké­nek adózó balettverseny éppen abban kü­lönbözik majd a többi — nagy hagyomá­nyú vagy újabban alapított — hasonló versengéstől, hogy a „pirotechnikai trük­kök” helyett a „stílust, muzikalitást, bájt, karizmát, szépséget és tehetséget” érté­keli. Nemes, de merész cél. Hiszen a ba­lettversenyeken, rendezzék bárhol is — Moszkvától Oszakáig vagy Várnától Lausanne-ig — a győzelemért induló táncosok többsége csupán néhány múlt század végi, cári udvari, hidegen csillám­ló ékkő „újracsiszolására” vállalkozik, elsősorban és mindenekelőtt a nagy Ma­rius Petipa életművéből. S ez természetes is, hiszen a francia koreográfus a variá­ciók és kettősök kimeríthetetlen fantáziá­jú mestereként a végsőkig kiaknázta tán­cosai virtuozitását, s így egyetlen szóló­ba, egyetlen percbe sűrítve is meg tudta mutatni egy táncos élet munkáját. Ezért nagy bátorság egy-egy művész részéről, ha valamilyen más, kevésbé látványos­akrobatikus variációban vagy líraibb ket­tősben szeretné felmutatni tudását, hi­szen ezzel az összemérhetetlen összeve­tésére szorítja a nézőt és a zsűrit is. A budapesti balettverseny zsűrije, élén az olasz, francia és orosz,iskolát” tanul­mányaiban és pályáján egyaránt ötvöző Éva Evdokimovával (akinek egyik mes­tere az 1957-ben világgá futott, mert mozdulatművészként munkalehetőség nélkül maradt nagyszerű pedagógus, Fáy Mária volt) a mindenkori zsűrik nehéz helyzetében is kiválóan működött. Mert Alexander Grant (Nagy-Britannia), Ha­rangozó Gyula (Ausztria), Ninel Kurgap­kina (Oroszország), Masako Ohya (Ja­pán), Szakály György, Igor Youskevitch (New York) és az UNESCO Tánctaná­csának képviseletében Milorad Misko­­vitch díjai azt mutatják: a lenyűgöző tech­nikai fölényt mutató virtuóz orosz iskola, a valódi klasszika képviselői mellett nagyra értékelték a romantika sajátos stí­lusjegyeit is, a bájt és muzikalitást, a fi­nomságot és könnyedséget. Így kerülhe­tett a Grand Prix a dán Johan Kobborg­­hoz, a múlt századi Bournonville-stílus ragyogó előadójához. E nálunk jobbára ismeretlen és ezért idegen stílus tiszta és hiteles megvalósításának honorálása nyil­ván meglepte a hazai nézőket, akiknek íz­lése évtizedek óta az orosz-szovjet iskola „nagy” és látványos technikáján csiszoló­dott. Az első díj megosztása az utóbbi is­kolát legjobb színvonalán képviselő cso­dálatos Anna Dorosh és partnere, Aydar Akhmetov, valamint a rendkívül fiatal amerikai April Ball és partnere, Simon Ball között ugyancsak váratlannak („igazságtalannak”) tűnhet azok szemé­ben, akik a balettet szeretik azonosítani a lélegzetelállító, bravúros ugrásokkal, és a már alig fokozható számú forgásokkal — az emberfeletti fizikai teljesítménnyel. Holott — állítják a nagy tekintélyű zsűri díjai — a vonalak finom szépsége és har­móniája, az elegancia, a kecsesség is „ér annyit”, mint a virtuozitás. A tizenegy hazai versenyző közül ki­lencen — növendékek, valamint az Ope­raház és a Győri Balett ifjú művészei — jutottak be a középdöntőbe. S ez egyálta­lán nem a pontozással mérlegelő zsűri udvariasságát, hanem a hazai balettkép­zés magas színvonalát jelzi. A döntőben azután már csak két magyar balerina sze­repelt: a mindkét variációját nagysze­rűen, egyszerre magabiztos technikával és lágy nőiességgel előadó Juratsek Ju­lianna és a káprázatos tehetségű Aleszja Popova, aki végül második díjas lett. Amott a csalódás — emitt a diadal, de mindkettő a pillanat állapota — figyel­meztetett zárszavában a balettművész lét minden szépségét és nehézségét megta­pasztalt Eva Evdokimova. Mert bárme­lyik verseny bármilyen díja is csak elin­díthat a pályán. Hogy igazi művész vál­jon valakiből, ahhoz szerepek, lehetősé­gek és valódi alkotótársak (mesterek, partnerek, koreográfusok) kellenek. • Fuchs Lívia helyezettje: Aleszja Popova FOTÓ: HABIK CSABA Az új évben először köszönthetett vi­lághírű külföldi vendégeket a komolyze­ne iránt érdeklődő budapesti közönség. Szerda este a Zeneakadémia zsúfolásig megtelt nagytermében vendégszerepelt a historikus irányzat nemzetközileg is elis­mert, meghatározó együttese, a Sigis­­wald Kuiken vezette La Petite Bande. A középgenerációhoz tartozó Kuiken 1972-ben, 23 állandó taggal szervezte meg együttesét, amelynek repertoárja a kései 17. századtól az érett barokkon át 1800-ig terjed, s így magában foglalja Haydn és Mozart kompozícióit is. Kezdettől korhű hangszereken játsza­nak, és zenetörténészként, kutatóként is intenzíven foglalkoznak a barokk és a klasszika előadási gyakorlatával. Ugyan­akkor játékuk mindig megőrzi természe­tességét, lendületét és érzékenységét. Ezt bizonyítják a La Petite Bande eddigi le­mezfelvételei és korábbi budapesti fellé­péseik is. Az együttes különösen ottho­nos Mozart művészetének különböző stí­lusrétegeiben: kisebb oratorikus műveit, a Requiemet, illetve a Cosi fan tutte cí­mű vígoperát egyaránt meggyőzően in­­terpretálták az elmúlt években. A mostani zeneakadémiai koncert műsorán a zenetörténet egy másik géniu­sza, Johann Sebastian Bach ciklusa, a Christian Ludwig őrgróf felkérésére komponált hat Brandenburgi verseny szerepelt. A hat concerto mérföldkő a 18. század zenetörténetében, hiszen egyesíti az itáliai szóló versenymű és a több szó­listát alkalmazó concerto grosso hagyo­mányát; meghatározó szerepet ró a fú­vósszólistákra, de centrális eleme, moz­gatórugója mégis a változatosan vezetett szólamokra épülő, ugyanakkor homogén vonóshangzás. A La Petite Bande vonós­­hangszíne telt, kiegyensúlyozott, diffe­renciált. A mélyvonósok rövid, expresz­­szív szólói, a hegedűk nagyívű dallamai maradéktalan élményt jelentettek. Az el­ső, harmadik és hatodik versenyműben kitűnően érvényesültek a velencei tradí­ciót követő „osztott kórus” kínálta lehe­tőségek: a hangszercsoportok dialógusai, a szólamcsere elvére épülő mesteri meg­oldások mindvégig szuggesztíven, in­­venciózusan, eleven zenei szövetként hangzottak fel. A másik három concertó­­ban — ahol a szólóinstrumentumok már világosan elkülönülnek a zenekari tutti hangszereitől — a szólisták, elsősorban a hegedű és a blockflőte virtuozitása, a his­torikus hangszerek különös, helyenként talán kissé szokatlan, nyers hangja le­nyűgöző volt. Említést érdemel a conti­­nuocsoport (elsősorban a csembaló) gon­dosan kidolgozott, igényes játéka, preci­zitása. Sigiswald Kuijken a háttérből, szinte észrevétlenül irányított, finom jel­zéseivel, gesztusaival mégis magabizto­san tartotta kézben együttesét, amely va­lamennyi versenymű megszólaltatásakor tökéletes koncentrációval, a társak szóla­mára való maximális odafigyeléssel ját­szott. A La Petite Bande budapesti fellé­pése az év első komolyzenei szenzációját jelentette. • Retkes Attila Az idei év első komolyzenei szenzációja a Zeneakadémián La Petite Bande —a korhű hangzás nagymesterei KULTÚRA ölt) BANK ÁRVERÉSI HIRDETMÉNY EHB Az OTP Bank Bács-Kiskun megyei igazgatósága (jogosult) [6000 Kecskemét, Szabadság tér 5., telefon: (76) 485-685, fax: (76) 481-324] ÁRVERÉSEN ÉRTÉKESÍTI AZ ALÁBBI, 1 db DAF gyártmányú nyerges vontatót A GÉPJÁRMŰ ADATAI: Forgalomba helyezés ideje: Forgalmi rendszáma: Típusa: Hengerűrtartalom: Futásteljesítmény: Kikiáltási ár: 1991. október 3. DAF 123 FT 95400 11 627 cm3 212 255 8 500 000 Ft + áfa A nyerges vontató a KÜL-BEL KFT. Kecskemét, Kórházközi út 7. (adós) alatti telephelyén 1994. január 24-én és 25-én 8—12 óráig megtekinthető. A kecskeméti igazságügyi műszaki szakértő iroda a gépjármű forgalmi értékbecslését és műszaki állapotának felmérését elkészítette, e dokumentumok bankunknál megtekinthetők. Az árverésen árverezőként az vehet részt, aki: — a kikiáltási árnak megfelelő fizetőképességét hitelt érdemlő módon bizonyítja (pl. banki fedezetigazolás), — az 1959. évi IV. tv. 320. §-ában szabályozottak szerint 200 000 Ft összeget bánatpénz jogcímén ezen ügylettel kapcsolatban bankunknál letétbe helyez, vagy pénzforgalmi bankszámláján zároltat. A legmagasabb vételárat megajánló árverező a vételár kiegyenlítése után — minden egyéb cselekmény nélkül — a gépjármű tulajdonjogát megszerzi. Az árverési vevő az általa megajánlott vételárat az árverés időpontjától számított 30 napon belül köteles kiegyenlíteni. Az árverés ideje: 1994. január 25-éji (kedd) 14 óra. Az árverés helye: Kecskemét, Kórházközi út 7. Old BAN­K Az OTP Bank az árverési feltételek megváltoztatásának jogát fenntartja. Könyvek között Fából vaskarikatúra Az emigráns költő sorsának legtömörebb s legszomorúbb szimbóluma az a címszó a kor­társ magyar írók lexikonában, amelyik a kanadai Zend Róbert­ról, avagy talán mint a Magyar Világ kiadó gondozásában meg­jelent kötetén olvasható. Robert Zendről ott írva áll: születésé­nek csakúgy, mint halálának év­száma mellé kérdőjelet tett a szerkesztő. Él-e, hal-e, nem tud­juk, kinyomozni is lusták va­gyunk, pedig hát odáig már csak-csak eljutottunk, hogy a mai magyar irodalom szerves részének tekintsük mindazt, ami határainkon túl, sőt, Zend eseté­ben a mesebeli „hét határon túl” született. Nyelvi játékok, paródiák, tré­fás kísérletek, pszeudo népda­lok, köszöntők, mulatónóták, Vörösmarty, Berzsenyi, Kisfa­ludy, Ady, Radnóti, Tóth Ár­pád-imitációk, Weöres-utánza­­tok (mert ez utóbbiak bizony nem többek ennél), kortárs ka­nadai magyar költők egy-egy al­kalomra felöltött modorában írott versek, álműfordítások töl­tik meg a kötetet s persze, min­den darabot részben vagy egész­ben a Zend Róbert (én már csak ennél maradok) által kitalált új műfaj, a „karandzsa” szövegei. A „karandzsa” maga is éppolyan stíluslelemény, mint a szócsinál­­mányok, amelyek jelölésére ki­találtatott. Karinthyból — kar —, és halandzsából — andzsa — rakta össze a költő. Elmagya­rázni hosszú és nehéz volna, mi­félék ezek a karandzsa szöve­gek, de a vers- és humorkedvelő olvasónak elég Kálnoky László méltán híres Shakespeare-fordí­­tás-travesztiájára gondolnia, amely tudvalévőleg így kezdő­dik: „Fenség, a franc föld küng­­ső párlatán elült a hadvasok za­­dorlata...” Ez majdnem olyan, mintha igazából jelentene vala­mit, csakhogy mégsem, ám a stílust magát megtévesztően fel­idézi. Ilyen varázslatokat művel Zend Róbert is, mármint a legsi­kerültebb opusaiban. Ötletei tűzijátékként záporoznak, de az is megesik, hogy invenciója ki­hagy, leleményessége fáradni kezd, ám a verset mégsem zárja le, inkább túlírja, mennyiséggel pótolva azt, ami a minőségben elveszett. Ami mellbe veri az olvasót: ez a csupa tréfa és vicc és csú­­folkodás kötet mégis átható szo­morúságot áraszt. Azét az em­berét, aki sokszor érzi úgy, hogy legfőbb munkaeszköze, a nyelv, cserbenhagyja. „Amikor valamit ki akarsz fejezni sza­vakkal” — írja —, „A szavak útadba állnak”. Még erőtelje­sebben süt át minden során, a legtöbbet bohóckodó, fickándo­­zó, nyelvi bakugrásokban tob­zódó darabjain is, hogy annak, aki mindezt írja, az óhazában „az anyatej után a költészet és irodalom volt legfontosabb táp­láléka”. Álmélkodva, nevetve, néha idegenkedő olvassuk e kö­tet írásait, és pontosan úgy já­runk, ahogy a Zend Róbert által megszólított ismeretlen a Tétel és példákban „Nem érted? Le­het. De érted. És mélyen lent, hét bőröd alatt, érted is.” _____________­____________ • Nyerges András MAGYAR HÍRLAP 13 Meghalt Cziffra György Szombaton, 72 esztendős korában szívroham következtében elhunyt Cziffra György, a magyar származású kiváló francia zongoraművész. Mához egy hétre — január 24- én — éppen hatvan éve lesz, hogy a Zeneakadémia aznap esti nö­vendékhangversenye magas szín­vonalával roppant feltűnést kel­tett. Legfőként egy 12 éves gye­rek, „Cziffra Gyuri, a kis csoda­­zongorás" (Pesti Napló, 1934. január 26.) játéka. A kor leg­mérvadóbb kritikusa, a túlzások­tól mindig tartózkodó Tóth Ala­dár e tárgyilagos lapban „gyer­mek d’Albert"-nak nevezte — hallatlan ráérző készséggel han­got adva „a kis cigány zene­ Her­­kules” jövendő sorsát illető aggo­dalmának is. „Kívánjuk—írta —, hogy sohase ismerje meg a go­nosz sorsok Nessus-ingét, hogy diadalmas kis művészélete dia­dalmasan naggyá nőjön zenekul­túránk dicsőségére.” Nos, az történt, hogy Cziffra­ Herkules nagyon is megismerte a Nessus-inget, de végül is diadal­masan naggyá nőtt zenekultúránk dicsőségére. Tizenhat évvel ké­sőbb történt, hogy a Zeneakadé­mia tanára, a legendás Chopin­­játékos zongoraművész, Ferenczy György a Bartók teremből (mai Pesti Színház) szomját oltani — szokásától eltérően — bement a szomszédos Kedves Eszpresszó­ba. A „bárzongorista” tudása tel­jesen elképesztette. A szám végén bemutatkozott Cziffra Györgynek. Ezt követően hónapokig tartott, mire rábírta a kallódó művészt: folytassa abbahagyott tanul­mányait, ő maga vállalja a taní­tását. Végül öt évig Ferenczynél tanult tovább. (Sokan emlékeznek 1956-os, akkor utolsó magyaror­szági hangversenyére, Bartók II. Zongoraversenyének tomboló si­kerű játékára.) A későbbiekről már sokkal többet tud a világ (hazája keve­sebbet). Azt igen, hogy Cziffra György „zenekultúránk dicsősé­gére" korunk egyik kimagasló zongoraművésze lett. S nemcsak művésznek, hanem pedagógusnak és emberi karakternek is kivéte­les. Amikor már híres átiratok szerzőjeként, alapítvány kezdemé­nyezőjeként, a Francia Becsület­­rend Lovagjaként Versailles-ban megindította a kezdettől nagyte­kintélyű Cziffra-zongoraversenyt, szeretett tanárát (az öreg Fe­­renczyt) elsőnek — s majd Fe­renczy haláláig rendszeresen — hívta meg nemzetközi zsűrijébe. A Nessus-ing okozta kínoktól a zongora világsztárjaként, Liszt, Chopin, Schumann nagy tolmá­csaként sem szabadult. Fia, ifj. Cziffra György, a tehetséges kar­mester, akivel sok közös koncertet adtak, 1982-ben, fiatalon, tragi­kus körülmények között meghalt. A szörnyű élmény — erről már itthon is meggyőződhettünk — még mélyebbé, megrendítőbbé tette ennek a nagy magyar mű­vésznek a játékát. Most, hogy megállt a szíve — nemcsak felejthetetlen személye és játéka, nemcsak segítő nemzet­közi alapítványa, hanem írásai is itt maradnak velünk: a „Parafrá­zis — átiratok és improvizációk zongorára" tanulmány és az „Ágyúk és virágok" című önélet­rajzi kötet. Egész nagyszerű életé­vel, zenéjével és írásával azt igye­kezett szolgálni, hogy ne az ágyúk pusztító zaja, hanem a zenében is sokszor megénekelt virágok szép­sége határozza meg a 21. és jö­vendő századok embereinek az életét. • Rajk András Spartacus elutazott Hosszan tartó, súlyos betegség után, szombaton, 58 éves ko­rában elhunyt Róna Viktor, a Magyar Állami Operaház Kos­suth- és Liszt-díjas magántáncosa, érdemes és kiváló művész. Vannak fiúk, akik beteljesítik a szülői vágyakat, Róna Viktor ilyen fiú volt. A közlés lehetne magántermészetű, de nem az, hi­szen ez az ábránd nevelte föl a klasszikus balettművészet egyik legcsodálatosabb egyéniségét. A karrierje fénylőn ívelő szi­várványosnak látszik. A közön­ség is így őrzi emlékezetében, mint a legelegánsabb férfi tán­cost, az igazi „danse noble”-t. Róna, noha 1950-ben még nö­vendék, máris szerződött tagja a Magyar Állami Operaháznak. Két évvel később mégis el akarták tanácsolni a pályáról, balettvizs­ga osztályzatai gyöngék, de egyéb tanulmányi eredményei nagysze­rűek, menjen hát orvosnak, jo­gásznak, bármi másnak, csak ne­gyedosztályú táncosnak ne. Ő né­hány napig zokogott, azután összeszorította a fogát és évfo­lyamelső lett. És a Diótörő pál de­troi-jának bájos fiúcskájából na­gyon gyorsan „a" Herceg lett. Jött sorban a többi princszerep is: A hattyúk taváé, a Giselle Al­­bertje, a Csipkerózsika Désiréje, eltáncolt többnyire Orosz Adél oldalán minden fontos szerepet. A hatvanas évektől gyakran ven­dégszerepelt a világ nagy balett­színpadain, ragaszkodott hozzá a „grande dame” Margot Fonteyn, kiválasztotta magának Lion Day­­dé, Ghislaine Thessmar, Alicia Alonso. „Talán a termetem miatt szerettek. A kettősökben speciális segítséget tudtam nyújtani.” Különös érzékenységgel vitte sikerre a magyar koreográfusok alkotásait, Harangozó Gyula, Se­regi László munkáit. Pompás hu­mora fölragyogott A fából fara­gott királyfi mindkét változatá­ban, A furfangos diákokban és Ashton művében, A rosszul őrzött lányban, ha éppen ő öltötte föl Colas kosztümjét. Egyszerre lát­szott elbűvölő és ördögi figurá­nak, ha Oriont táncolta a Sylviá­ban. Ha drámai szerepet alakí­tott, mélyen megrendítette néző­jét, mintha minden alkalommal saját belső tragédiájáról beszélt volna, amikor Mercutioként hal­doklott a színen, vagy holt szerel­mesét siratta a Szilfidekben, és ha keresztre feszítették a Spartacus­­ban, midőn a fej­kép ernyedő, a halálba utazó alakját világította meg, szívbemarkolóan magá­nyosnak látszott. Rónát 1991-ben visszahívták, hogy a Csipkerózsikát, ezúttal Petipa eredeti koreográfiájára támaszkodva, tanítsa be. A pará­dés produkció lehetősége kien­gesztelte, szívesen járt be az And­­rássy úti palotába. Jókedvű volt, a szeme, ezüstfehér haja csillo­gott, de már érezhettük, kondíció­ja nem egészen a régi. ’93 no­vemberében betegágyban feküdt, amikor arról értesítették, hogy Erzsébet-díjat kapott. A múlt hé­ten zsűrizett a Nurejev-emlékver­­senyen (Nurejev egy esztendeje, 1992. január 6.-án halt meg) és állami kitüntetésben részesítették. Azzal volt elfoglalva, amit szere­tett, és megbecsülés övezte. Talán békével halt meg. •A. M. Műkedvelő magyar kolónia Berlinben Azt talán otthon is kevesen tudják, hogy közel másfél száz esztendős a porosz fővá­rosban a magyar kolónia. A fal megépülte után a nyugati térfélre szakadt, mert a keleti részen nem dívott az efféle tradícióőrzés, sem a magyar, sem az egykori NDK-ható­­ságok részéről. Nos, a kolóniának — immár egy évtizede — remek és népszerű amatőr tánccsoportja alakult Schulz Éva szakszerű vezetésével, aki eredeti foglalkozására néz­ve óvónő. Az utóbbi időben a charlotten­­burgi kerületi tanács támogatta őket a leg­­messzebbmenően, a városháza egyik termét például egész évre díjtalanul bocsátotta ren­delkezésükre a próbák végett. A „Pirosch­­ka” tánccsoport — ahogyan a németek kö­vetkezetesen írják — alkalmankénti, négy­öt-hat táncospárja és énekegyüttese nem győzi teljesíteni a felkéréseket és meghívá­sokat Nagy-Berlin-szerte. A tagok magyarok, vagy legalábbis az egyik szülő révén magyar származásúak, jobbára második generációs fiatalok, és amióta a berlini fal leomlott, a keleti térfél­ről, az itteni Magyar Egyesületből is rend­szeresen átjárnak néhányan táncolni. Szín­pompás népviseletük miatt — no és nem utolsósorban a hamisítatlan magyar tempe­ramentum, a szilaj „talpalávaló” muzsika is megteszi a hatását — nincs nélkülük utca­bál, ünnepi vásár vagy szabadtéri mulatság Berlinben, így ropták tavaly is az „úrine­gyed” szívében a nyugati, központi kará­csonyi vásár ünnepélyes nyitányát, amint azt a belini napilapok is pertraktálták, kö­vetkezetesen és nagybetűvel „Csárdásnak” titulálva a csárdást... • Wagner István

Next