Magyar Hírlap, 1994. július (27. évfolyam, 165-177. szám)

1994-07-30 / 177. szám

1994. július 30., szombat Robbantanak Több a kérdés, mint a válasz az utóbbi egy-két hét terrorcselekmé­nyei nyomán. Nemcsak azt nem tud­juk, miért kell néptelen hajnalokon magyarországi neogótikus épületek kapuiban TNT-t robbantani. Arra sincs magyarázat, miért repítenek a levegőbe Buenos Airesben meg Lon­donban izraeli képviseleteket, zsidó­­szervezetek központjait, miért kö­­vetnek el merényletet egy zsidó pro­minenseket szállító panamai repülő­gép ellen. Tegnap éppen arról érke­zett szintén magyarázat nélküli hír, hogy Madridban robbant autós bomba egy katonai központ előtt. Az látnivaló, hogy a zsidó- vagy izraeli létesítmények ellen végrehaj­tott terrorakciók okát valahol a for­málódó és nagyon törékeny közel­­keleti békében kell keresnünk. S a holocaust óta az is érthető, hogy a zsidóellenes merényletek különösen érzékenyen érintik a közvéleményt. Nyilván azok robbantanak, akik a béke veszteseinek hiszik magukat. És nyilván azért zsidó-izraeli épüle­teket, mert az Izraellel „paktálókat” valamiért meg akarják kímélni. Eb­ből következnék, hogy csakis muzul­mán eredetű, de inkább politikailag fundamentalista erők állnak az elő- és háttérben. Miben állhat a veszte­ségük? Pitiáner végrehajtóknak és ernyőszervezeteiknek abban, hogy a szembenállás múltával megszűnik pénzelésük oka s a pénzük maga is. A mögöttes hatalmak vesztesége más természetű. A Buenos Aires-i merényletben bűnrészességgel gya­núsított Irán és a máskor egyértel­műen a terrorizmus melegágyaként emlegetett Líbia, Észak-Korea, időn­ként Kuba, a retrovírusként legyen­gült Irak esetében arról van szó, hogy az államberendezkedés alap­jául szolgáló „filozófia” zápult meg. Ami nem jelenti azt, hogy mind­annyian feladnák „küldetésüket”. Abban nem lehet bízni, hogy a kér­dést majd a természet oldja meg. A vezetők ugyan öregek, de a fanati­zált terroristák mindig fiatalok. Úgyhogy fölmerül: együtt kell él­nünk a terrorizmussal? Bele kell nyugodnunk? A válasz csakis egyértelmű nem lehet. S ezúttal megnyugtató, hogy a hatóság is így véli, amelynek leg­alább kétirányú cselekvési lehető­sége van. Az egyiknek, a tünetike­­zelés-értékűnek máris tanúi va­gyunk. Ezek a megerősített őrsé­gek világszerte, a több gyanakvás­sal vizsgált légi utasok stb. Nem igazi magánemberi élmény, de megértéssel fogadható, feltéve hogy a közegek nem élnek vissza helyzetükkel. A másik irány a nemzetközi ösz­­szefogás. Megelőzés céljából és konkrét veszély esetére — például különleges információáramoltatás­sal, speciális kommandókkal. A né­meteknek egyszer már sikerült, ta­lán a világnak is fog. Utójuttatás A leköszönő kormány legutolsó tevé­kenységeként szociális intézkedést ho­zott. (Magának.) Kormányrendeletben határozta meg, hogy a volt kormány volt tagjaink milyen utójuttatása legyen. In­formációink szerint a rendelet elfogadá­sakor nem volt nagy vita, egyetlen kor­mánytag sem kérdőjelezte meg, hogy po­zícióvesztését követően érdemei elisme­réseként szolgálati autóval, lakással, tit­kárnőkkel és melegséggel (fűtött hivatali helyiséggel) honorálja e nép a nagy tette­ket. Pontosan meghatározták, felsorolták, aláírták, lepecsételték, iktatták, kinek mi jár. Megegyeztek. A volt miniszterelnök­nek még négy évre szolgálati kocsi dukál sofőrrel, védőőrizettel, titkársággal; az elhunyt miniszterelnök feleségének rezi­dencia, meghatározott, x ezer kilométer­nyi gépkocsihasználat (személyzettel), a volt minisztereknek... Rendben van. Megértem. Megszok­ták, amit kaptak. Megszokták, ami járt, nagyon nehéz egyik napról a másikra át­állni, átköltözni a saját lakásba, átülni a saját gépkocsiba, gépeléshez saját ujjacs­­kát használni, telefont felvenni. Mon­dom, megértem és akceptálom is. Egy jól felkészült, kormánykörökben járatos pszichológus pedig még azt is hozzáte­szi, a volt miniszterek egészséges társa­dalmi beilleszkedéséhez mentálhigiéni­­kusan szükség is van erre az intézkedés­re, mert ezen volt miniszter­emberek elé­gedettsége is hozzájárul a társadalom lel­ki kiegyensúlyozottságához. Meg vagyok győzve. Rendben a jutta­tás (az utó!). De hirtelen megszólal ben­nem az ördög. Tessék mondani, minden volt miniszter megérdemli? Mindegyik­nek ugyanaz jár? Annak is, aki rosszul dolgozott? Annak is, akinek nincs is mentálhigiéniája? Annak is, akinek kft.iben több száz millió áll lelki traumá­jának gondozására? Szóval egységesen? Mindenkinek egyformán? Mint az „át­­kosban”? (Ami ellen harcolt?!) A ludovikás karpaszományos lesze­relt, tartalékállományba vonult, ám nem vitte magával a csicskáját, aki addig a csizmáját pucolta. Nem kell, mondta, holnaptól cipőt hordok, annak tisztítását meg elvégzi a szobalány. H. BARTA LAJOS Közel-Keleten a helyzet fokozódik . Kössünk gyorsan békét, mert mindjárt itt az Ali! PÁPAI GÁBOR RAJZA FORUM „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Kudarc és kudarc, vereség és vereség között óriási különbség van —­ akárcsak győzelem és győzelem között. Vereségok­­nyomozásnak csakis önreflexióként, a ma­gunk háza táján söpörve van értelme. E két bölcsesség előrebocsátásával következzék az állítás: az MDF 1994. évi választási ve­resége végleges, visszavonhatatlan, revans­­képtelen, Waterloo-típusú katasztrófavere­ség, amelyből felállás, megújulás, újrakez­dés nincs. A kudarc fő oka a legkíméletle­nebb megfogalmazásban: az MDF érdem­telennek és méltatlannak bizonyult arra, hogy betöltse rámért, a magyar történelem­től kapott hivatását; teljesítse egy, a nemze­ti és liberális értékeket szintetizáló, korsze­rű, konzervatív, jobbközép és kormányké­pes polgári néppárt mostani magyarországi feladatát. Minden lényeges alkotórészében hitszegő módon elárulta azt a politikai alapeszmét-értékrendszert, amely legmé­lyebb önazonosságát, egyben egyetlen iga­zi létjogosultságát adta. Ennek az elárult hivatásnak nem sok köze van már a geneziskorihoz, a lakitele­kihez. Az a küldetésmandátum egészen más ügyre szólt. Gát átszakítására, a reális és vértelen „forradalomra", a magyarság „12 pontjára”. A nagy álom, a többpárt­rendszerű parlamentáris demokrácia valóra váltására. Teljesítésében az MDF a maga stratégiájával első is volt az egyenlők kö­zött — ez sohasem fakuló, el nem vitatható érdem. De­ ez a mandátum egyszerűen le­járt, mert a küldetések nem örök időkre szólnak — halhatatlan küldetése halandó­nak nincs. A mindennapokban szinte észre­vétlenül változott át; a valóra váltás helyett — után — a működtetés egy különleges stratégiáját kellett immár felismerni, vállal­ni, megalkotni és hordozni. Ez vált az MDF igazi hivatásává még akkor is, ha ténylegesen képtelenné vált az azonosulás­ra. A küldetések-hivatások természetéhez tartozik, hogy akkor is alanyuk megítélésé­nek alapját képezik, ha az tudomást sem vesz róluk, ha gyávának, testnek vagy al­kalmatlannak bizonyul arra, amire rendel­tetett. Valami ilyesmi történt az elmúlt négy évben az MDF-fel. (Ezután már csak a második típusú küldetészavarral kell megküzdenie: amikor az ember, ahogyan a párt is, arra is hivatva érzi magát, amire nincs, akkor is, amikor még vagy már nincs... Akinek különben nem tetszik a „küldetés” terminus, helyettesítse be nyu­godtan a „funkció” kifejezéssel.) Mint a csőd a gazdaságban: a történelmi fizetőké­pesség alapja a küldetés (a funkció). Az MDF esetében ez elúszott, a párt funkcióját veszítette és történelmi-politikai értelem­ben ezért nem „fizetőképes” többé. A mél­tatlanság vádja természetesen igazolandó. Elfogulatlan szemmel ez sajnos nem külö­nösebben nehéz. Mielőtt azonban a sokko­lónak szánt — de semmiképpen sem teljes — lista következne, elfogulatlanul azt is le kell szögezni, hogy az MDF-nek voltak és még mindig vannak olyan személyisé­gei, erői, csoportjai, megnyilvánulásai, akik­ amelyek méltónak bizonyultak. (Fel­sorolásuk csak töredékes lehetne. A leg­nagyobb közülük — tévedéseivel egye­temben — maga a miniszterelnök, Antall József volt.) A küzdelem egyáltalán nem volt eleve lefutott, akár másképpen is tör­ténhetett volna. A méltatlanság erőinek végső áttörését a nagy Csurka-ügy hozta; az utóvédharcok valahol a Horthy-teme­­tés tájékán veszhettek el. Ennek a pártnak a legfontosabb belső mechanizmusait már a legelső időktől fog­va átjárta a méltatlanság szelleme. A sze­mélyek, eszmék, taktikák és stratégiák bel­ső ütköztetésének, versenyeztetésének módja, nyilvánossága, a konfliktuskezelés technikája soha nem ütötte meg azt a szín­vonalat, amellyel az igazi, a külső verseny­ben meg lehet maradni. Nem mintha a pár­tok belső demokráciáját illetően bármiféle illúziót volna helyes táplálni (a demokrá­ciának a pártok közötti versengésben kell alapvetően érvényesülnie), de ez a párt egyszerűen sohasem volt azon a színvona­lon, hogy a maga igazi stratégiai alternatí­váit (nem pedig az aktivistáknak szánt elő­rágott halandzsát!) érdemben, azaz érvelve, versengve, túlfűtött indulatok, árulók és ügynökök emlegetése nélkül, a saját alkot­mánya által előírt nyilvánossága előtt meg tudta volna vitatni. Ez a szimptóma bizony nem egyszerűen a „kamarillapolitikára” va­ló hajlam megnyilvánulása (az mégiscsak bécsi import), hanem a balkáni populizmus és a bizánci oligarchizmus jócskán finomí­tott, de mégis szörnyű egyvelege. (Ha csak az Elek—Debreczeni-féle kizárás justiz­­mordjára gondolunk, egyáltalán nem túl­zók e szavak. S a felelősök még mindig po­litikusok, vezetők, netán képviselők...) Méltatlannak bizonyult ez a párt sugár­zott ethoszában, a nemzet számára öntudat­lanul is mintaként sugallt beállítottságában. Egy kormányzó párt nem ömleszthet ki A szerző közgazdász annyi gyűlölködést, acsarkodást, irigységet, uszítást, vádat, sarat, magyarázkodást, hi­­báztatást, követelőzést (összefoglalóan: ne­­gativizmust), mint az MDF. Elsikkadtak a kreativitásra, versenyre, helytállásra, meg­újulásra, vállalkozásra, kezdeményezésre, a szabadság kiaknázására való buzdítás hangjai. Annak tudatosítása, hogy a szabad állampolgár összességében csakis önnön erejével és nem az állam, a kormány segít­ségével javíthat érdemben helyzetén! Miért nem hangzott a tanítás: soha nem a haza hatása, alkotása, gyarapítása fogja fényre deríteni az egyént, hanem éppen ellenkező­leg?! Miért nem szóltak a Reagan—Tha­­tcher-féle buzdítóbeszédek?! A negatív MDF-üzenet közvetve és közvetlenül is csak a minden személyes nehézségéért fe­lelőst kereső, követelőző emberfajta öntu­datát hizlalhatta, azét a „szocialista” em­berfajtáét, amely nem éppen az ő szavazó­táborát gyarapította. Az MDF lemondott egy új és pozitív ethosz hirdetéséről, meg­tűrte a feladataival teljesen ellentétes esz­­meiségű, sokszor stupidan antikapitalista „propagandisták” szolgálatait. A negatív ethosz pedig destruktív és önpusztító ethosz, a mindenkori vesztesek ethosza. Az MDF a fentieken túlmenően olyan szimbolikus értelmű, demonstratív meg­nyilvánulások sorát zúdította az ilyesmire fogékony publikumra, amelyek ugyan ön­magukban és egyenként csekély jelentő­séggel bírnak, de összefonódva, rendszert alkotva már a méltatlanság tanúivá lettek. Egy korszerű polgári párt egyszerűen nem voksolhatott volna a koronás címer mellett, különösen ha a nemzet demokratikus erői­nek legkisebb közös nevezője a Kossuth­­Tímer volt! Egy ilyen párt nem választhatta volna augusztus 20-át kitüntetett állami ün­neppé, hasonló okok miatt. Egy ilyen sze­repre hivatott párt kormányának államtitká­ra nem szónokolhatott volna büntetlenül Buda 1945-ös „védőinek” „hősiességéről” — Bajcsy-Zsilinszky hősiessége helyett! Egy ilyen párt kormánya-elnöksége egy­szerűen nem fotografálhatta volna magát tüntetően, testületileg ország-világ előtt Horthy Miklós temetésén, még akkor sem, ha „az elmúlt évtizedek történetírása egyol­dalú volt”. (Az ’56-os mártírok rendszert változtató búcsúját is visszahatóan devalvá­ló temetést övező kampányban egyetlen ta­nulságkeresően bíráló szó sem hangzott el a nemzet nagy katasztrófapolitikusáról. Akitől egykor valaki valahogy így búcsú­zott: Főméltóságú Uram! Alávaló nemzet lettünk!) Ezt a kivonulásiparádé-gesztust talán népszerűségszerző akciónak szánták a baloldalnak háromnegyedes többséget megszavazni készülő országban? E fals, anakronisztikus gesztusok egy iszonyatosan mély és krónikus szellemi, ér­tékrendszerbeli azonosságzavar termékei voltak. Az üres fensőbbségtudaton túlme­nő, stabil és ép azonosságtudat hiányáé. Az Antall József által megfogalmazott keresz­ténydemokrata—népi-nemzeti—liberális hármasság mindvégig megmaradt követen­dő eszménynek, de valójában emésztetlen, egyszersmind tolerálatlan maradt. Hiteles, ütőképes, konzisztens politika pedig nem létezhet stabil mögöttes értékrendszer nél­kül. (Nem olyan nagy luxus az, nem kell hozzá feltétlenül túlideologizáltnak, doktri­nernek lenni!) Jött az önazonosító mentő­öv: a „konzervativizmus". Azaz jött a kon­zervativizmus hamis pózában való tetszel­­gés. A korszerű magyar konzervativizmus egyelőre megoldatlan paradoxonának meg­oldása nélkül: valami olyasmit kellene megőrizni, ami sohasem volt meg igazán. A modern magyar konzervativizmusnak csakis a nemzet jobbik énjéhez való hűség lehet a letéteményese. Ez a „jobbik én" a históriai körülmények miatt bizony mindig egy kicsit kevésbé „úri” volt annál, amit a konzervativizmusról festett, leegyszerűsí­tett kép előír. De konzerválni mégiscsak ezt érdemes. Az MDF elméltatlanulásának sorsdöntő stációja a nagy Csurka-ügy volt. Jelentősé­gét túlbecsülni szinte lehetetlen. Bebizo­nyosodott, hogy a korszerű konzervatív párt szerepére hivatott szervezet immun­­rendszere nem működik tökéletesen. Nem lökődnek ki belőle önműködően, vegetatív szinten a nemzetiszocialista jellegű esz­mék. Bizony, ebben a pártban nemzetiszo­cialista repertoárral nagy tapsokat lehetett aratni, népszerűnek lehetett lenni. Olyas­miért, aminek századrészéért Jörg Haider­­nek vennie kellett a kalapját, amiért jobb helyeken a rendezők kivezetik az embert, ebben a pártban tavaly még elnökségi tag­ságok jártak! Itt a párt betegségében-sze­mélyében támadott vezetője szinte magára hagyatva, bonyolult kitérő manőverek után, önmaga kényszerült megvédeni magát! Az azonnali lelepleződés veszélye nélkül jobb­oldalinak hirdették magukat azok, akik tan­könyvbe illő, ősrégi baloldali frázisokat pu­­fogtattak („a népből kell meríteni, minél mélyebbről és minél többet”), akik a piac­­gazdaság minden lényeges elemét folya­matosan támadva, módszeresen dolgoztak a baloldali fordulat eljövetelén. A mérgezés túlságosan sokáig tartott, a beteg maradan­dó szellemi károsodást szenvedett. Meg­­bízhatunk-e később egy pártban társként azokban, akik ha egyszer is akár, őszintén tapsoltak ilyesminek? Azokban a felkent pártvezetőkben, akik percentben méricskél­ték az ilyen igazságot? A nagy Csurka-ügy során bizonyultak végleg méltatlannak a saját maguk által teremtett szervezet új hi­vatásához az „alapító atyák” közül azok, akik vagy hamis (ezért üres, egyszersmind nevetséges) integrátori pózban tetszelegve, vagy a miniszterelnökkel szemben érzett olthatatlan személyes ellenszenvük miatt, de egyetlen egyenes hangot sem voltak ké­pesek kibocsátani. Csak a közülük legkivá­lóbbak voltak képesek elfogadni: az ő ide­jük a történelemben bár nagy idő volt, de visszavonhatatlanul lejárt. Ekkor bizonyult méltatlannak a párt képzett, politikailag művelt, a küldetést magát tisztán felismerő­vállaló, európai szintű történészi-tanári-jo­­gászi elitje: azzal, hogy a legkülönfélébb hátsó megfontolásokból hallgatásával (tisz­telet a gyér számú kivételnek!) hamis jel­zést adott a mindig minden pártban befo­lyásolható, ingatag, iránymutató megerősí­tésre szoruló többségnek. Azzal, hogy hagyta lerántani az MDF belső politikai kultúráját erre a mindent alulmúló szintre. Azzal, hogy nem tudott középen maradni, mert az egyik irányba még a lebegtetés szintjén sem nyitott. Azzal, hogy önmaga stabilitását is küldetésként értelmezve túl­zottan zárt, azokon a pontokon sem volt cserélődő, amelyeken egyáltalán nem bizo­nyult „elitnek”. Ekkor bizonyult méltatlan­nak az önmagát nevetségesen komolyan vevő, a hivatást csak töredékesen és frá­zisszinten felismerő, a szánalmas karrieriz­musból az „egyrészt-másrészt” filozófiai alapjára helyezkedő, győztest találgató, „nagypolitikusan" sajtótájékoztató, előre­­rukkolásról álmodozó második-harmadik vonal. Ekkor bizonyultak méltatlannak a kielégítetlen és éhesen maradt alsó aktivis­ták (akik természetesen ezt az egészet nem hivatásoptikán keresztül szemlélik) azzal, hogy túlnyomó többségükben odahagyták magukat, azután pedig az igazság mégis­csak elkövetkező órájában, bár testben-lé­­lekben csurkisták maradtak, mégsem men­tek el. Ekkor bizonyultak azonban méltat­lannak azok is, akik ezt az általános elmél­­tatlanulást pontosan érzékelték, tudatosítot­ták, jelezték, néhányan még donquijotei szenvedéllyel, amúgy mazochista módra opponálták is, de mindezt nem eléggé ko­rán, nem eléggé szervezetten, nem eléggé hatásosan, nem eléggé bátran tették. Mindeközben az MDF-re sorsdöntő tör­vényhozói és kormányzati szerep is hárult. A pártnak szállítani kellett volna azokat az eszméket és embereket, amelyek és akik a heroikus feladatra alkalmasnak, egyben méltónak bizonyultak volna. Termelni, szűrni, közvetíteni azokat a megoldásokat, amelyeket a nemzet elvárt, megkövetelt vagy még eltűrt volna. Megértetni, elfogad­tatni, előkészíteni azokat, amelyeket a nemzet érdeke követelt volna meg, de a nemzet zsigereiben még csak az elutasítás­ra volt képes. Mindezt persze egy korszerű, konzervatív, jobbközép párt módjára. Mél­tósággal elviselve az elkerülhetetlen átme­neti népszerűség-csökkenést, mindvégig megingathatatlanul a „szabadság és tulaj­don” alkotó ethoszát sugározva a társada­lomra. Bár az MDF az átlagosnál jobb erőit csoportosította a parlamenti és a kormány­zati munka élvonalába, a feladat legkénye­sebb része megoldatlan maradt. Az, amely túlmegy a volt reformkommunista világkép hajlandóság- és szakértelem-erőterén. Ami­nek megoldásához már tényleg újat kellett volna alkotni. Az, ami túlmegy azon, amit már az utolsó reformkommunista gárda is kezdeményezett, elkezdett, részben (amennyire ideje engedte) megvalósított. Az, ami túlmegy azon, amit a most hata­lomra kerülő baloldali blokk is minden va­lószínűség szerint tenni fog, hiszen semmi sincs odáig olyan, amit egy baloldali („szo­­ciálliberális”) kormányzat meg ne tehetne és meg ne kellene hogy tegyen! Teljesítet­len maradt a kor parancsa, amit megérteni és végrehajtani csak egy modern konzerva­tív, jobbközép polgári párt lehet képes. Mert ami ebben a négy esztendőben (és az azt megelőző reformkommunista időszak­ban) történt, és sajnos — bár ne így lenne! — ezután is történni fog: nagy és hivatott szakértelemmel munkálkodás azon, hogy a kommunista korszak központosító-újra­­elosztó-újrafelosztó rendszere egyre mo­dernebb, egyre kifinomultabb formájában, de lényege szerint változatlanul fennma­radhasson. A központosításból persze mára csak túladóztatás, az újraelosztásból szerte­­burjánzó szociális rendszer lett. Ez a rend­szer belső parazitaként él a nemzet testé­ben, elszívja energiáit, lehetetlenné teszi gyarapodását, felelős a nemzet vérszegény­ségéért és depressziójáért. E rendszer fel­számolása lett volna a rendszerváltás első kormányának (és fő parlamenti erejének) egyik legfontosabb feladata. Ebben a rend­szerben például az országnak az átlag több­szörösét kereső vagy nagy vagyonú gazda­sági és politikai elitje is havi szociális tá­mogatást (pl. családi pótlék) élvez. Ez — bár mindennapos — egyáltalán nem termé­szetes! Attól, hogy régóta együtt élünk ve­le, még abszurd. Ennek a rendszernek iszo­nyatos ára van: ahhoz, hogy juttatni lehes­sen, előbb — különféle módokon — el kell venni, azaz drasztikusan redukálni kell az egyének és vállalkozások saját rendelkezé­sű életterét. Oxigénhiányos teret kell te­remteni, így viszont kimutatható lesz: azoknak, akiktől elvettünk, csakis úgy ér­heti el jövedelme a „létminimumot”, hogy osztunk nekik, így csak egyvalami lehet biztos és örök: az elvételt és kiosztást végzők „szakértel­me” (s persze hatalma). Ebbe a szakérte­lembe természetesen belefér még az állam­­háztartási reformról való folyamatos szak­értői hablatyolás is. Csak a rendszerszerű változtatás nem. Ezt a szakértelmet „ette meg”, az igazi feladatot fel sem fogva az MDF kormánya! Mindvégig a központosí­tó, újraelosztó rendszer keretein belül re­kedve, a rendszer felgöngyölítésétől féltette a népszerűségét, hozta tehát fenntartásának érdekében a népszerűtlen intézkedések so­rát. A „sokkterápiától” való sűrű és öndi­cséretes elhatárolódás mellett kénytelen volt a rendszeres sokkolás eszközével élni. Csak ebből az ördögi körből való kitörés hozhatta volna meg a valós teljesítményt, majd a választási győzelmet is. Ezen a gá­ton mindjárt az elején, a rendszerváltás első lendületével át kellett volna ugrani. Most már nem biztos, hogy az országnak ez va­laha is sikerül. Az egész rendszer a mai csaknem piacgazdasági környezetben már igencsak instabil, „szakértő" fenntartása ér­dekében a gazdasági alkotmányosság hiá­nyának rút fekete foltjai borítják a fiskális és a monetáris rendszer intézményeit. Az MDF kormányzati teljesítménye tu­lajdonképpen nem volt rossz reformkom­munista teljesítmény. De a választó és a történelem valahol talán logikus igazságta­lansága, hogy egy baloldali blokktól elfo­gadja azt, amit egy konzervatív párthoz méltatlannak tart: „ha már reformkommu­nizmus, legyen reformkommunizmus!” Bezárult a kör: a párt nem volt méltó bázisa egy méltó kormányzati teljesítmény­nek, a kormányzati teljesítmény méltatlan­ságából következő külső nyomás pedig gyorsította az elméltatlanodás folyamatát. Az MDF avíttságával, önteltségével és ön­zésével a modern polgári Magyarországról álmodók nyakára hozta a baloldali blokkot. A modern polgári Magyarország igazi hí­veinek, hogy valamikor is felválthassák ezt a rezsimet, most már — bármennyire is fáj — végképp ki kell hasítaniuk szívükből az MDF-et. Mivel az MDF súlyos választási veresé­gét nem holmi „hiba”, nem összeesküvés, de nem is a feladat maga, hanem a minden­­oldalú elméltatlanulás okozta, a hogyan to­vább kérdésére sincs optimista válasz. Mi­vel általános állagromlásról, nem részek el­kopásáról van szó, nincs igazi alapja a megújulásnak. Ezt a házat már nem szabad renoválni, a téglákat kellene kicserélni. Az ép téglák kiválogatása a reális cél. Az MDF, ha egy-egy csatát még nyer­het is, küldetésével-funkciójával együtt há­borúját is elveszítette. A vergődéses leépü­lés évei-hónapjai következnek. Hogy nem sikerült, tulajdonképpen nem olyan nagy csoda: az MDF-nek a nemzeti és liberális értékek sikeres egybekapcsolásához a leg­nagyobb reformnemzedék nívóján kellett volna teljesítenie — erre pedig azóta sem volt képes csapat. Egy küldetés most min­denesetre beteljesítőre vár... Egy igazán korszerű, jobbközép, kon­zervatív, polgári pártra, amelyben talán a generációs gettóból kitörő Fidesz, a libera­lizmusában, politikai igazmondásában el­­árultatott SZDSZ jobbik énje és az ép MDF-es töredék játszhat döntő szerepet. Rajta, de csak nyugodtan. Sajnos van még idő: négy, nyolc, tizenkét év. Zimányi Zoltán Az elveszett küldetés „A modern polgári Magyarország igazi híveinek, hogy valamikor is felválthassák ezt a rezsimet, most már — bármennyire is fáj — végképp ki kell hasítaniuk szívükből az MDF-et.” ________MAGYAR HÍRLAP . A minőség átmentői A tisztességével, tudásával és köztisztviselői mentalitásával nagy túlélővé előlépett Gálszécsy Andrásról elmélkedett itt a minap Szénási Sándor kollégám. Én is egy nagy „túlélőt” szeretnék kö­szönteni, aki szerintem a főtanácsadót is messze fölülmúlja: a vi­lágszínvonaltól búcsúzó Darnyi Tamás. Kérem, ez a csodálatos fiatalember már a Kádár alatt világbajnok volt, végigúszta-végigszolgálta aztán a Grósz-, a Németh-, az Antall-, a Boross-kormányt, s amilyen csélcsap, a Horn-kormánynak is úszna még egy-két aranyat, ha nem érezné úgy, hogy itt az idő, abba kell hagynia a pályafutását. Rendszereket ívelt át ez a töret­len pálya, e hallgatag fiatalember az elmúlt tíz évben jó néhányszor korrepe­­táltatta a világot a magyar himnuszból, s el tudta érni, hogy azokban a per­cekben a magyar név a világ legjobb minőségével került kapcsolatba pár százmillió néző tudatában. (Futballistáink tiszteletére is gyakran játsszák el a himnuszt, de mindig a meccs előtt, amikor még nem vagyunk megverve. Ilyenkor azonban a himnusz nem tisztelet a győzőnek, hanem fohász, ima, hogy az isten áldjon meg bennünket, és nyújtsa felénk védő karját. Ennek azonban legtöbbször nincs foganatja, talán mert futballban az istennek sem szabad kézzel érni a labdához.) De félre a tréfát: szögezzük le, hogy e nagy túlélők elsősorban a mindenki által elismert MINŐSÉGET „mentették át” kurzusról kurzusra, nem pedig önmagukat. Még nagyon sok ilyenfajta túl­élő kellene ennek az országnak, mert azok egyre inkább a teremtő kontinui­tást erősítenék, a kormányváltásokat egy idő után jóformán már észre sem vennénk. Akkor végre másról szólhatna az életünk, fontosabb lehetne az al­kotó gondolat és­­munka, ami összeköti múltunkat a jövőnkkel. A politika visszamehetne oda, ahová való, a pártokba és a törvényhozásba, végrehaj­tásba, s mi oly sok viszály után foglakozhatnánk azzal is, ami ebben az or­szágban összeköt bennünket. Akkor egy Darnyit búcsúztatva elgondolkod­hatnánk azon, milyen magyar produktumok, politikai, gazdasági, szellemi termékek kapcsolódnak össze ma a világ tudatában a legmagasabb nívóval? Ne áltassuk magunkat: nagyon kevés. Úgyszólván semmi. Keresgélni is szinte csak a múltban érdemes. Volt néhány jó európai évünk Mátyás kirá­lyig, aztán pár felvillanásunk, a legszebb 1848-ban, se azelőtt, se azóta a vi­lágnak túl sokat nem számítunk. A tudomány, a művészet és a sport világá­ban voltak világnagyságaink, de azok eredményeiket többnyire a magyar viszonyok ellenére érték el, vagy kint az emigrációban. Vagyis: ahova egyé­ni virtus kellett, személyes eltökéltség, bátorság, tehetség, ott értünk el ered­ményeket, de ahova szervezettség, hosszú távú összeműködés, precíz és áll­hatatos munka, abban nincsenek világraszóló ereményeink, nem is voltak soha. Egy meglehetősen szerencsétlen sorsú, sokat űzött, hajtott és többnyi­re zilált viszonyok között élő népség vagyunk, igazán nem csodálkozha­tunk, hogy ezt a „magyar vircsaftot” mások nem honorálják különösebben. Mi pedig mindig meg vagyunk sértődve a világra, miért nem csodál, szeret vagy legalább segít bennünket. És mi segítünk magunkon? A szocik annak idején „eltapsoltak” egy negyvenéves esélyt, igaz, kiderült — elég későn —, hogy még csak esély sem volt; a most leköszönt koalíció is elszalasztott egy talán valóban történelmi esélyt, s nagy kérdés, maradt-e még valami esélye az új koalíciónak, elpuskáznivaló. Tudom, egészséges élni akarás, erős hit és önbizalom nélkül nincs nem­zeti fölemelkedés. De a sértődött felsőbbségtudat sem visz fölfelé. A köve­telés, hogy mi különbek vagyunk, nekünk ennél több járna az élettől és a vi­lágtól, gőgös semmittevéssel jár, az önbizalomhiány pedig teszetosza sem­mittevéssel. Mi többnyire e kétféle semmittevés közt őrlődünk. A GDP-nk évtizedes óriás-műlesiklása erről ékesen beszél. Itt, a lejtő vége felé talán megkérdezhetnénk: miben vagyunk különbek? Kinél vagyunk különbek? Darnyi valóban különb. Miben? Úszásban. Kinél? Mindenkinél. Meg­dolgozott érte. Iszonyatosan. Tudja is, hogy mire képes. Ismeri lehetőségeit és korlátait. Tudja, mikor kell abbahagynia, ha nem akar a világdobogó al­sóbb fokaira állni. Tud dönteni, határozottan és egyértelműen, mert ismeri a világszínvonal árfolyamait. Hogy mennyit kell dolgozni, fizetni egy célért, egy álomért. Mi, többiek, mintha nem tudnánk ugyanezt. Mintha nem len­nének fogódzóink, s nem ismernénk önmagunkat sem. Talán ezért nem tu­dunk dönteni, ezért görgetjük magunk előtt a megoldatlan problémákat éve­kig, évtizedekig, míg abszurditássá válnak, vagy olyan görcsörtös gordiuszi csomóvá, amelyen a kard sem fog. Ezzel az évtizedes szánalmas expóhuzavonával nevetségessé váltunk a világ előtt, és főleg önmagunk előtt is. A világ előtt azért kevésbé, mert az már régóta nem figyel oda a mi grandiózus minikiállításunkra. A jövőbe ve­zető sugárutak végül ugyebár egy nagyobbacska szennyvíztisztító műben végződnek. Mint a millenniumi sugárút, amely —­ ha jól idézem Karinthyt — a Hősök terénél kezdődik, és egy kalapüzletben végződik. Magyar expó­történet: kásahegyek vajúdtak, egér sem született. De ezt az expót legalább el lehet felejteni, a nemcsinálást meg lehet úszni néhány milliárdból. A nagy magyar rémálmot, Bős—Nagymarost azonban nem lehet elfelejteni. Az ott áll fenyegetőn és figyelmeztetőn mint döntésképtelenségünk örök memen­­tója. Kormányok jönnek-mennek, átadják egymásnak a kulcsokat, az iroda­szereket­­ és az erőműdossziékat. Egy kormány nem léphet kétszer ugyan­arra a fenékküszöbre... De nem azért, mert a herakleitoszi folyó elfolyik, ha­nem azért, mert már rég másik kormány van, mire újra lépésre szánjuk el magunkat. Visszalépésre? Előrelépésre? Majdnem mindegy. Ha ezeket fel­váltva csináljuk, az így is, úgy is helyben járás. Azért bizakodásra is van ok: a napokban több határozott döntéssel ta­lálkozhattunk. A Darnyié mellett ott van Nyilasi „nem”-je a szövetségi kapitányságra, ott van a kormány „nem”-je az expóra. Tisztességes ál­láspontok, senki sem akar felelőtlenül olyanba belevágni, ami megha­ladja az erejét, s olyat ígérni, amit nem tud, nem képes teljesíteni. Talán jó lett volna egy-két ilyen határozott nemet hallani akkor is, amikor a kormányfő válogatta ki „szakedzőit”. Volt néhány halvány ódzkodás, de senki sem érezte, mint Nyilasi, hogy még nem eléggé érett és fölkészült erre a feladatra... Persze a legtisztességesebb nemvállalásokból sem lesz soha gazdag, bol­dog Magyarország. Ahhoz inkább felelős igenek és elszánt vállalások kelle­nének. Jól föltett kérdésekre határozott válaszok. Az egyes ember felelősséggel mondhat igent is, nemet is. Egy ország, egy nemzet azonban nem mondhatja — mint Darnyi Tamás —, hogy ha nem tudom világszínvonalon folytatni, akkor inkább abbahagyom. Egy ország nem hagyhatja abba török alatt sem, német alatt sem, orosz alatt sem — és akkor sem, ha maga alatt van. SZÁLE LÁSZLÓ MAGYAR HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Helyettes főszerkesztő: BÁNKI ANDRÁS és KOCSI ILONA Vezető lapszerkesztő: ÁCS GYÖRGY Lapszerkesztők: NONN V. GYÖRGY, POPOVICS GIZELLA, SZENTKIRÁLYI ANDRÁS, SZLUKA MÁRTON Rovatvezetők: CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ (belpolitika), LÉPESFALVI ZOLTÁN (sport), MÉSZÁROS TAMÁS (kultúra), SZALAY HANNA (külpolitika), SZÁLE LÁSZLÓ (publicisztika), SZIGETI TAMÁS (fotó), VITÉZ F. IBOLYA (gazdaság) Művészeti vezető: FÁBIÁN KATALIN Kiadó: JÜRG MARQUARD Kiadja a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt., Jürg Marquard svájci kiadóvállalat-csoportjának tagja Vezérigazgató: KOVALCSIK JÓZSEF Lapigazgató: L. KELEMEN GÁBOR Hirdetési igazgató: BARÁTHNÉ GÁL MÁRIA Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B Telefon: 2100-050, 113-3252, Fax: 134-0712 Terjeszti a HÍRKER Rt., az NH Rt. és alternatív terjesztők Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Előfizetési díj egy évre: 7128 Ft, fél évre: 3564 Ft, negyedévre: 1782 Ft, egy hónapra: 594 Ft. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál,a kézbesítőknél, és a Hírlap-előfizetési Irodánál (HELÍR), közvetlenül, utalványon vagy átutalással Postabank Rt. 219-98636,021-02809 Nyomja a Marquard Színes Nyomda Kft. Budapest. Felelős vezető: BARTHA TAMÁS igazgató HU ISSN 0133-1906 HU ISSN 0237-3807

Next