Magyar Hírlap, 1994. július (27. évfolyam, 165-177. szám)
1994-07-30 / 177. szám
1994. július 30., szombat Robbantanak Több a kérdés, mint a válasz az utóbbi egy-két hét terrorcselekményei nyomán. Nemcsak azt nem tudjuk, miért kell néptelen hajnalokon magyarországi neogótikus épületek kapuiban TNT-t robbantani. Arra sincs magyarázat, miért repítenek a levegőbe Buenos Airesben meg Londonban izraeli képviseleteket, zsidószervezetek központjait, miért követnek el merényletet egy zsidó prominenseket szállító panamai repülőgép ellen. Tegnap éppen arról érkezett szintén magyarázat nélküli hír, hogy Madridban robbant autós bomba egy katonai központ előtt. Az látnivaló, hogy a zsidó- vagy izraeli létesítmények ellen végrehajtott terrorakciók okát valahol a formálódó és nagyon törékeny közelkeleti békében kell keresnünk. S a holocaust óta az is érthető, hogy a zsidóellenes merényletek különösen érzékenyen érintik a közvéleményt. Nyilván azok robbantanak, akik a béke veszteseinek hiszik magukat. És nyilván azért zsidó-izraeli épületeket, mert az Izraellel „paktálókat” valamiért meg akarják kímélni. Ebből következnék, hogy csakis muzulmán eredetű, de inkább politikailag fundamentalista erők állnak az elő- és háttérben. Miben állhat a veszteségük? Pitiáner végrehajtóknak és ernyőszervezeteiknek abban, hogy a szembenállás múltával megszűnik pénzelésük oka s a pénzük maga is. A mögöttes hatalmak vesztesége más természetű. A Buenos Aires-i merényletben bűnrészességgel gyanúsított Irán és a máskor egyértelműen a terrorizmus melegágyaként emlegetett Líbia, Észak-Korea, időnként Kuba, a retrovírusként legyengült Irak esetében arról van szó, hogy az államberendezkedés alapjául szolgáló „filozófia” zápult meg. Ami nem jelenti azt, hogy mindannyian feladnák „küldetésüket”. Abban nem lehet bízni, hogy a kérdést majd a természet oldja meg. A vezetők ugyan öregek, de a fanatizált terroristák mindig fiatalok. Úgyhogy fölmerül: együtt kell élnünk a terrorizmussal? Bele kell nyugodnunk? A válasz csakis egyértelmű nem lehet. S ezúttal megnyugtató, hogy a hatóság is így véli, amelynek legalább kétirányú cselekvési lehetősége van. Az egyiknek, a tünetikezelés-értékűnek máris tanúi vagyunk. Ezek a megerősített őrségek világszerte, a több gyanakvással vizsgált légi utasok stb. Nem igazi magánemberi élmény, de megértéssel fogadható, feltéve hogy a közegek nem élnek vissza helyzetükkel. A másik irány a nemzetközi öszszefogás. Megelőzés céljából és konkrét veszély esetére — például különleges információáramoltatással, speciális kommandókkal. A németeknek egyszer már sikerült, talán a világnak is fog. Utójuttatás A leköszönő kormány legutolsó tevékenységeként szociális intézkedést hozott. (Magának.) Kormányrendeletben határozta meg, hogy a volt kormány volt tagjaink milyen utójuttatása legyen. Információink szerint a rendelet elfogadásakor nem volt nagy vita, egyetlen kormánytag sem kérdőjelezte meg, hogy pozícióvesztését követően érdemei elismeréseként szolgálati autóval, lakással, titkárnőkkel és melegséggel (fűtött hivatali helyiséggel) honorálja e nép a nagy tetteket. Pontosan meghatározták, felsorolták, aláírták, lepecsételték, iktatták, kinek mi jár. Megegyeztek. A volt miniszterelnöknek még négy évre szolgálati kocsi dukál sofőrrel, védőőrizettel, titkársággal; az elhunyt miniszterelnök feleségének rezidencia, meghatározott, x ezer kilométernyi gépkocsihasználat (személyzettel), a volt minisztereknek... Rendben van. Megértem. Megszokták, amit kaptak. Megszokták, ami járt, nagyon nehéz egyik napról a másikra átállni, átköltözni a saját lakásba, átülni a saját gépkocsiba, gépeléshez saját ujjacskát használni, telefont felvenni. Mondom, megértem és akceptálom is. Egy jól felkészült, kormánykörökben járatos pszichológus pedig még azt is hozzáteszi, a volt miniszterek egészséges társadalmi beilleszkedéséhez mentálhigiénikusan szükség is van erre az intézkedésre, mert ezen volt miniszteremberek elégedettsége is hozzájárul a társadalom lelki kiegyensúlyozottságához. Meg vagyok győzve. Rendben a juttatás (az utó!). De hirtelen megszólal bennem az ördög. Tessék mondani, minden volt miniszter megérdemli? Mindegyiknek ugyanaz jár? Annak is, aki rosszul dolgozott? Annak is, akinek nincs is mentálhigiéniája? Annak is, akinek kft.iben több száz millió áll lelki traumájának gondozására? Szóval egységesen? Mindenkinek egyformán? Mint az „átkosban”? (Ami ellen harcolt?!) A ludovikás karpaszományos leszerelt, tartalékállományba vonult, ám nem vitte magával a csicskáját, aki addig a csizmáját pucolta. Nem kell, mondta, holnaptól cipőt hordok, annak tisztítását meg elvégzi a szobalány. H. BARTA LAJOS Közel-Keleten a helyzet fokozódik . Kössünk gyorsan békét, mert mindjárt itt az Ali! PÁPAI GÁBOR RAJZA FORUM „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Kudarc és kudarc, vereség és vereség között óriási különbség van — akárcsak győzelem és győzelem között. Vereségoknyomozásnak csakis önreflexióként, a magunk háza táján söpörve van értelme. E két bölcsesség előrebocsátásával következzék az állítás: az MDF 1994. évi választási veresége végleges, visszavonhatatlan, revansképtelen, Waterloo-típusú katasztrófavereség, amelyből felállás, megújulás, újrakezdés nincs. A kudarc fő oka a legkíméletlenebb megfogalmazásban: az MDF érdemtelennek és méltatlannak bizonyult arra, hogy betöltse rámért, a magyar történelemtől kapott hivatását; teljesítse egy, a nemzeti és liberális értékeket szintetizáló, korszerű, konzervatív, jobbközép és kormányképes polgári néppárt mostani magyarországi feladatát. Minden lényeges alkotórészében hitszegő módon elárulta azt a politikai alapeszmét-értékrendszert, amely legmélyebb önazonosságát, egyben egyetlen igazi létjogosultságát adta. Ennek az elárult hivatásnak nem sok köze van már a geneziskorihoz, a lakitelekihez. Az a küldetésmandátum egészen más ügyre szólt. Gát átszakítására, a reális és vértelen „forradalomra", a magyarság „12 pontjára”. A nagy álom, a többpártrendszerű parlamentáris demokrácia valóra váltására. Teljesítésében az MDF a maga stratégiájával első is volt az egyenlők között — ez sohasem fakuló, el nem vitatható érdem. De ez a mandátum egyszerűen lejárt, mert a küldetések nem örök időkre szólnak — halhatatlan küldetése halandónak nincs. A mindennapokban szinte észrevétlenül változott át; a valóra váltás helyett — után — a működtetés egy különleges stratégiáját kellett immár felismerni, vállalni, megalkotni és hordozni. Ez vált az MDF igazi hivatásává még akkor is, ha ténylegesen képtelenné vált az azonosulásra. A küldetések-hivatások természetéhez tartozik, hogy akkor is alanyuk megítélésének alapját képezik, ha az tudomást sem vesz róluk, ha gyávának, testnek vagy alkalmatlannak bizonyul arra, amire rendeltetett. Valami ilyesmi történt az elmúlt négy évben az MDF-fel. (Ezután már csak a második típusú küldetészavarral kell megküzdenie: amikor az ember, ahogyan a párt is, arra is hivatva érzi magát, amire nincs, akkor is, amikor még vagy már nincs... Akinek különben nem tetszik a „küldetés” terminus, helyettesítse be nyugodtan a „funkció” kifejezéssel.) Mint a csőd a gazdaságban: a történelmi fizetőképesség alapja a küldetés (a funkció). Az MDF esetében ez elúszott, a párt funkcióját veszítette és történelmi-politikai értelemben ezért nem „fizetőképes” többé. A méltatlanság vádja természetesen igazolandó. Elfogulatlan szemmel ez sajnos nem különösebben nehéz. Mielőtt azonban a sokkolónak szánt — de semmiképpen sem teljes — lista következne, elfogulatlanul azt is le kell szögezni, hogy az MDF-nek voltak és még mindig vannak olyan személyiségei, erői, csoportjai, megnyilvánulásai, akik amelyek méltónak bizonyultak. (Felsorolásuk csak töredékes lehetne. A legnagyobb közülük — tévedéseivel egyetemben — maga a miniszterelnök, Antall József volt.) A küzdelem egyáltalán nem volt eleve lefutott, akár másképpen is történhetett volna. A méltatlanság erőinek végső áttörését a nagy Csurka-ügy hozta; az utóvédharcok valahol a Horthy-temetés tájékán veszhettek el. Ennek a pártnak a legfontosabb belső mechanizmusait már a legelső időktől fogva átjárta a méltatlanság szelleme. A személyek, eszmék, taktikák és stratégiák belső ütköztetésének, versenyeztetésének módja, nyilvánossága, a konfliktuskezelés technikája soha nem ütötte meg azt a színvonalat, amellyel az igazi, a külső versenyben meg lehet maradni. Nem mintha a pártok belső demokráciáját illetően bármiféle illúziót volna helyes táplálni (a demokráciának a pártok közötti versengésben kell alapvetően érvényesülnie), de ez a párt egyszerűen sohasem volt azon a színvonalon, hogy a maga igazi stratégiai alternatíváit (nem pedig az aktivistáknak szánt előrágott halandzsát!) érdemben, azaz érvelve, versengve, túlfűtött indulatok, árulók és ügynökök emlegetése nélkül, a saját alkotmánya által előírt nyilvánossága előtt meg tudta volna vitatni. Ez a szimptóma bizony nem egyszerűen a „kamarillapolitikára” való hajlam megnyilvánulása (az mégiscsak bécsi import), hanem a balkáni populizmus és a bizánci oligarchizmus jócskán finomított, de mégis szörnyű egyvelege. (Ha csak az Elek—Debreczeni-féle kizárás justizmordjára gondolunk, egyáltalán nem túlzók e szavak. S a felelősök még mindig politikusok, vezetők, netán képviselők...) Méltatlannak bizonyult ez a párt sugárzott ethoszában, a nemzet számára öntudatlanul is mintaként sugallt beállítottságában. Egy kormányzó párt nem ömleszthet ki A szerző közgazdász annyi gyűlölködést, acsarkodást, irigységet, uszítást, vádat, sarat, magyarázkodást, hibáztatást, követelőzést (összefoglalóan: negativizmust), mint az MDF. Elsikkadtak a kreativitásra, versenyre, helytállásra, megújulásra, vállalkozásra, kezdeményezésre, a szabadság kiaknázására való buzdítás hangjai. Annak tudatosítása, hogy a szabad állampolgár összességében csakis önnön erejével és nem az állam, a kormány segítségével javíthat érdemben helyzetén! Miért nem hangzott a tanítás: soha nem a haza hatása, alkotása, gyarapítása fogja fényre deríteni az egyént, hanem éppen ellenkezőleg?! Miért nem szóltak a Reagan—Thatcher-féle buzdítóbeszédek?! A negatív MDF-üzenet közvetve és közvetlenül is csak a minden személyes nehézségéért felelőst kereső, követelőző emberfajta öntudatát hizlalhatta, azét a „szocialista” emberfajtáét, amely nem éppen az ő szavazótáborát gyarapította. Az MDF lemondott egy új és pozitív ethosz hirdetéséről, megtűrte a feladataival teljesen ellentétes eszmeiségű, sokszor stupidan antikapitalista „propagandisták” szolgálatait. A negatív ethosz pedig destruktív és önpusztító ethosz, a mindenkori vesztesek ethosza. Az MDF a fentieken túlmenően olyan szimbolikus értelmű, demonstratív megnyilvánulások sorát zúdította az ilyesmire fogékony publikumra, amelyek ugyan önmagukban és egyenként csekély jelentőséggel bírnak, de összefonódva, rendszert alkotva már a méltatlanság tanúivá lettek. Egy korszerű polgári párt egyszerűen nem voksolhatott volna a koronás címer mellett, különösen ha a nemzet demokratikus erőinek legkisebb közös nevezője a KossuthTímer volt! Egy ilyen párt nem választhatta volna augusztus 20-át kitüntetett állami ünneppé, hasonló okok miatt. Egy ilyen szerepre hivatott párt kormányának államtitkára nem szónokolhatott volna büntetlenül Buda 1945-ös „védőinek” „hősiességéről” — Bajcsy-Zsilinszky hősiessége helyett! Egy ilyen párt kormánya-elnöksége egyszerűen nem fotografálhatta volna magát tüntetően, testületileg ország-világ előtt Horthy Miklós temetésén, még akkor sem, ha „az elmúlt évtizedek történetírása egyoldalú volt”. (Az ’56-os mártírok rendszert változtató búcsúját is visszahatóan devalváló temetést övező kampányban egyetlen tanulságkeresően bíráló szó sem hangzott el a nemzet nagy katasztrófapolitikusáról. Akitől egykor valaki valahogy így búcsúzott: Főméltóságú Uram! Alávaló nemzet lettünk!) Ezt a kivonulásiparádé-gesztust talán népszerűségszerző akciónak szánták a baloldalnak háromnegyedes többséget megszavazni készülő országban? E fals, anakronisztikus gesztusok egy iszonyatosan mély és krónikus szellemi, értékrendszerbeli azonosságzavar termékei voltak. Az üres fensőbbségtudaton túlmenő, stabil és ép azonosságtudat hiányáé. Az Antall József által megfogalmazott kereszténydemokrata—népi-nemzeti—liberális hármasság mindvégig megmaradt követendő eszménynek, de valójában emésztetlen, egyszersmind tolerálatlan maradt. Hiteles, ütőképes, konzisztens politika pedig nem létezhet stabil mögöttes értékrendszer nélkül. (Nem olyan nagy luxus az, nem kell hozzá feltétlenül túlideologizáltnak, doktrinernek lenni!) Jött az önazonosító mentőöv: a „konzervativizmus". Azaz jött a konzervativizmus hamis pózában való tetszelgés. A korszerű magyar konzervativizmus egyelőre megoldatlan paradoxonának megoldása nélkül: valami olyasmit kellene megőrizni, ami sohasem volt meg igazán. A modern magyar konzervativizmusnak csakis a nemzet jobbik énjéhez való hűség lehet a letéteményese. Ez a „jobbik én" a históriai körülmények miatt bizony mindig egy kicsit kevésbé „úri” volt annál, amit a konzervativizmusról festett, leegyszerűsített kép előír. De konzerválni mégiscsak ezt érdemes. Az MDF elméltatlanulásának sorsdöntő stációja a nagy Csurka-ügy volt. Jelentőségét túlbecsülni szinte lehetetlen. Bebizonyosodott, hogy a korszerű konzervatív párt szerepére hivatott szervezet immunrendszere nem működik tökéletesen. Nem lökődnek ki belőle önműködően, vegetatív szinten a nemzetiszocialista jellegű eszmék. Bizony, ebben a pártban nemzetiszocialista repertoárral nagy tapsokat lehetett aratni, népszerűnek lehetett lenni. Olyasmiért, aminek századrészéért Jörg Haidernek vennie kellett a kalapját, amiért jobb helyeken a rendezők kivezetik az embert, ebben a pártban tavaly még elnökségi tagságok jártak! Itt a párt betegségében-személyében támadott vezetője szinte magára hagyatva, bonyolult kitérő manőverek után, önmaga kényszerült megvédeni magát! Az azonnali lelepleződés veszélye nélkül jobboldalinak hirdették magukat azok, akik tankönyvbe illő, ősrégi baloldali frázisokat pufogtattak („a népből kell meríteni, minél mélyebbről és minél többet”), akik a piacgazdaság minden lényeges elemét folyamatosan támadva, módszeresen dolgoztak a baloldali fordulat eljövetelén. A mérgezés túlságosan sokáig tartott, a beteg maradandó szellemi károsodást szenvedett. Megbízhatunk-e később egy pártban társként azokban, akik ha egyszer is akár, őszintén tapsoltak ilyesminek? Azokban a felkent pártvezetőkben, akik percentben méricskélték az ilyen igazságot? A nagy Csurka-ügy során bizonyultak végleg méltatlannak a saját maguk által teremtett szervezet új hivatásához az „alapító atyák” közül azok, akik vagy hamis (ezért üres, egyszersmind nevetséges) integrátori pózban tetszelegve, vagy a miniszterelnökkel szemben érzett olthatatlan személyes ellenszenvük miatt, de egyetlen egyenes hangot sem voltak képesek kibocsátani. Csak a közülük legkiválóbbak voltak képesek elfogadni: az ő idejük a történelemben bár nagy idő volt, de visszavonhatatlanul lejárt. Ekkor bizonyult méltatlannak a párt képzett, politikailag művelt, a küldetést magát tisztán felismerővállaló, európai szintű történészi-tanári-jogászi elitje: azzal, hogy a legkülönfélébb hátsó megfontolásokból hallgatásával (tisztelet a gyér számú kivételnek!) hamis jelzést adott a mindig minden pártban befolyásolható, ingatag, iránymutató megerősítésre szoruló többségnek. Azzal, hogy hagyta lerántani az MDF belső politikai kultúráját erre a mindent alulmúló szintre. Azzal, hogy nem tudott középen maradni, mert az egyik irányba még a lebegtetés szintjén sem nyitott. Azzal, hogy önmaga stabilitását is küldetésként értelmezve túlzottan zárt, azokon a pontokon sem volt cserélődő, amelyeken egyáltalán nem bizonyult „elitnek”. Ekkor bizonyult méltatlannak az önmagát nevetségesen komolyan vevő, a hivatást csak töredékesen és frázisszinten felismerő, a szánalmas karrierizmusból az „egyrészt-másrészt” filozófiai alapjára helyezkedő, győztest találgató, „nagypolitikusan" sajtótájékoztató, előrerukkolásról álmodozó második-harmadik vonal. Ekkor bizonyultak méltatlannak a kielégítetlen és éhesen maradt alsó aktivisták (akik természetesen ezt az egészet nem hivatásoptikán keresztül szemlélik) azzal, hogy túlnyomó többségükben odahagyták magukat, azután pedig az igazság mégiscsak elkövetkező órájában, bár testben-lélekben csurkisták maradtak, mégsem mentek el. Ekkor bizonyultak azonban méltatlannak azok is, akik ezt az általános elméltatlanulást pontosan érzékelték, tudatosították, jelezték, néhányan még donquijotei szenvedéllyel, amúgy mazochista módra opponálták is, de mindezt nem eléggé korán, nem eléggé szervezetten, nem eléggé hatásosan, nem eléggé bátran tették. Mindeközben az MDF-re sorsdöntő törvényhozói és kormányzati szerep is hárult. A pártnak szállítani kellett volna azokat az eszméket és embereket, amelyek és akik a heroikus feladatra alkalmasnak, egyben méltónak bizonyultak volna. Termelni, szűrni, közvetíteni azokat a megoldásokat, amelyeket a nemzet elvárt, megkövetelt vagy még eltűrt volna. Megértetni, elfogadtatni, előkészíteni azokat, amelyeket a nemzet érdeke követelt volna meg, de a nemzet zsigereiben még csak az elutasításra volt képes. Mindezt persze egy korszerű, konzervatív, jobbközép párt módjára. Méltósággal elviselve az elkerülhetetlen átmeneti népszerűség-csökkenést, mindvégig megingathatatlanul a „szabadság és tulajdon” alkotó ethoszát sugározva a társadalomra. Bár az MDF az átlagosnál jobb erőit csoportosította a parlamenti és a kormányzati munka élvonalába, a feladat legkényesebb része megoldatlan maradt. Az, amely túlmegy a volt reformkommunista világkép hajlandóság- és szakértelem-erőterén. Aminek megoldásához már tényleg újat kellett volna alkotni. Az, ami túlmegy azon, amit már az utolsó reformkommunista gárda is kezdeményezett, elkezdett, részben (amennyire ideje engedte) megvalósított. Az, ami túlmegy azon, amit a most hatalomra kerülő baloldali blokk is minden valószínűség szerint tenni fog, hiszen semmi sincs odáig olyan, amit egy baloldali („szociálliberális”) kormányzat meg ne tehetne és meg ne kellene hogy tegyen! Teljesítetlen maradt a kor parancsa, amit megérteni és végrehajtani csak egy modern konzervatív, jobbközép polgári párt lehet képes. Mert ami ebben a négy esztendőben (és az azt megelőző reformkommunista időszakban) történt, és sajnos — bár ne így lenne! — ezután is történni fog: nagy és hivatott szakértelemmel munkálkodás azon, hogy a kommunista korszak központosító-újraelosztó-újrafelosztó rendszere egyre modernebb, egyre kifinomultabb formájában, de lényege szerint változatlanul fennmaradhasson. A központosításból persze mára csak túladóztatás, az újraelosztásból szerteburjánzó szociális rendszer lett. Ez a rendszer belső parazitaként él a nemzet testében, elszívja energiáit, lehetetlenné teszi gyarapodását, felelős a nemzet vérszegénységéért és depressziójáért. E rendszer felszámolása lett volna a rendszerváltás első kormányának (és fő parlamenti erejének) egyik legfontosabb feladata. Ebben a rendszerben például az országnak az átlag többszörösét kereső vagy nagy vagyonú gazdasági és politikai elitje is havi szociális támogatást (pl. családi pótlék) élvez. Ez — bár mindennapos — egyáltalán nem természetes! Attól, hogy régóta együtt élünk vele, még abszurd. Ennek a rendszernek iszonyatos ára van: ahhoz, hogy juttatni lehessen, előbb — különféle módokon — el kell venni, azaz drasztikusan redukálni kell az egyének és vállalkozások saját rendelkezésű életterét. Oxigénhiányos teret kell teremteni, így viszont kimutatható lesz: azoknak, akiktől elvettünk, csakis úgy érheti el jövedelme a „létminimumot”, hogy osztunk nekik, így csak egyvalami lehet biztos és örök: az elvételt és kiosztást végzők „szakértelme” (s persze hatalma). Ebbe a szakértelembe természetesen belefér még az államháztartási reformról való folyamatos szakértői hablatyolás is. Csak a rendszerszerű változtatás nem. Ezt a szakértelmet „ette meg”, az igazi feladatot fel sem fogva az MDF kormánya! Mindvégig a központosító, újraelosztó rendszer keretein belül rekedve, a rendszer felgöngyölítésétől féltette a népszerűségét, hozta tehát fenntartásának érdekében a népszerűtlen intézkedések sorát. A „sokkterápiától” való sűrű és öndicséretes elhatárolódás mellett kénytelen volt a rendszeres sokkolás eszközével élni. Csak ebből az ördögi körből való kitörés hozhatta volna meg a valós teljesítményt, majd a választási győzelmet is. Ezen a gáton mindjárt az elején, a rendszerváltás első lendületével át kellett volna ugrani. Most már nem biztos, hogy az országnak ez valaha is sikerül. Az egész rendszer a mai csaknem piacgazdasági környezetben már igencsak instabil, „szakértő" fenntartása érdekében a gazdasági alkotmányosság hiányának rút fekete foltjai borítják a fiskális és a monetáris rendszer intézményeit. Az MDF kormányzati teljesítménye tulajdonképpen nem volt rossz reformkommunista teljesítmény. De a választó és a történelem valahol talán logikus igazságtalansága, hogy egy baloldali blokktól elfogadja azt, amit egy konzervatív párthoz méltatlannak tart: „ha már reformkommunizmus, legyen reformkommunizmus!” Bezárult a kör: a párt nem volt méltó bázisa egy méltó kormányzati teljesítménynek, a kormányzati teljesítmény méltatlanságából következő külső nyomás pedig gyorsította az elméltatlanodás folyamatát. Az MDF avíttságával, önteltségével és önzésével a modern polgári Magyarországról álmodók nyakára hozta a baloldali blokkot. A modern polgári Magyarország igazi híveinek, hogy valamikor is felválthassák ezt a rezsimet, most már — bármennyire is fáj — végképp ki kell hasítaniuk szívükből az MDF-et. Mivel az MDF súlyos választási vereségét nem holmi „hiba”, nem összeesküvés, de nem is a feladat maga, hanem a mindenoldalú elméltatlanulás okozta, a hogyan tovább kérdésére sincs optimista válasz. Mivel általános állagromlásról, nem részek elkopásáról van szó, nincs igazi alapja a megújulásnak. Ezt a házat már nem szabad renoválni, a téglákat kellene kicserélni. Az ép téglák kiválogatása a reális cél. Az MDF, ha egy-egy csatát még nyerhet is, küldetésével-funkciójával együtt háborúját is elveszítette. A vergődéses leépülés évei-hónapjai következnek. Hogy nem sikerült, tulajdonképpen nem olyan nagy csoda: az MDF-nek a nemzeti és liberális értékek sikeres egybekapcsolásához a legnagyobb reformnemzedék nívóján kellett volna teljesítenie — erre pedig azóta sem volt képes csapat. Egy küldetés most mindenesetre beteljesítőre vár... Egy igazán korszerű, jobbközép, konzervatív, polgári pártra, amelyben talán a generációs gettóból kitörő Fidesz, a liberalizmusában, politikai igazmondásában elárultatott SZDSZ jobbik énje és az ép MDF-es töredék játszhat döntő szerepet. Rajta, de csak nyugodtan. Sajnos van még idő: négy, nyolc, tizenkét év. Zimányi Zoltán Az elveszett küldetés „A modern polgári Magyarország igazi híveinek, hogy valamikor is felválthassák ezt a rezsimet, most már — bármennyire is fáj — végképp ki kell hasítaniuk szívükből az MDF-et.” ________MAGYAR HÍRLAP . A minőség átmentői A tisztességével, tudásával és köztisztviselői mentalitásával nagy túlélővé előlépett Gálszécsy Andrásról elmélkedett itt a minap Szénási Sándor kollégám. Én is egy nagy „túlélőt” szeretnék köszönteni, aki szerintem a főtanácsadót is messze fölülmúlja: a világszínvonaltól búcsúzó Darnyi Tamás. Kérem, ez a csodálatos fiatalember már a Kádár alatt világbajnok volt, végigúszta-végigszolgálta aztán a Grósz-, a Németh-, az Antall-, a Boross-kormányt, s amilyen csélcsap, a Horn-kormánynak is úszna még egy-két aranyat, ha nem érezné úgy, hogy itt az idő, abba kell hagynia a pályafutását. Rendszereket ívelt át ez a töretlen pálya, e hallgatag fiatalember az elmúlt tíz évben jó néhányszor korrepetáltatta a világot a magyar himnuszból, s el tudta érni, hogy azokban a percekben a magyar név a világ legjobb minőségével került kapcsolatba pár százmillió néző tudatában. (Futballistáink tiszteletére is gyakran játsszák el a himnuszt, de mindig a meccs előtt, amikor még nem vagyunk megverve. Ilyenkor azonban a himnusz nem tisztelet a győzőnek, hanem fohász, ima, hogy az isten áldjon meg bennünket, és nyújtsa felénk védő karját. Ennek azonban legtöbbször nincs foganatja, talán mert futballban az istennek sem szabad kézzel érni a labdához.) De félre a tréfát: szögezzük le, hogy e nagy túlélők elsősorban a mindenki által elismert MINŐSÉGET „mentették át” kurzusról kurzusra, nem pedig önmagukat. Még nagyon sok ilyenfajta túlélő kellene ennek az országnak, mert azok egyre inkább a teremtő kontinuitást erősítenék, a kormányváltásokat egy idő után jóformán már észre sem vennénk. Akkor végre másról szólhatna az életünk, fontosabb lehetne az alkotó gondolat ésmunka, ami összeköti múltunkat a jövőnkkel. A politika visszamehetne oda, ahová való, a pártokba és a törvényhozásba, végrehajtásba, s mi oly sok viszály után foglakozhatnánk azzal is, ami ebben az országban összeköt bennünket. Akkor egy Darnyit búcsúztatva elgondolkodhatnánk azon, milyen magyar produktumok, politikai, gazdasági, szellemi termékek kapcsolódnak össze ma a világ tudatában a legmagasabb nívóval? Ne áltassuk magunkat: nagyon kevés. Úgyszólván semmi. Keresgélni is szinte csak a múltban érdemes. Volt néhány jó európai évünk Mátyás királyig, aztán pár felvillanásunk, a legszebb 1848-ban, se azelőtt, se azóta a világnak túl sokat nem számítunk. A tudomány, a művészet és a sport világában voltak világnagyságaink, de azok eredményeiket többnyire a magyar viszonyok ellenére érték el, vagy kint az emigrációban. Vagyis: ahova egyéni virtus kellett, személyes eltökéltség, bátorság, tehetség, ott értünk el eredményeket, de ahova szervezettség, hosszú távú összeműködés, precíz és állhatatos munka, abban nincsenek világraszóló ereményeink, nem is voltak soha. Egy meglehetősen szerencsétlen sorsú, sokat űzött, hajtott és többnyire zilált viszonyok között élő népség vagyunk, igazán nem csodálkozhatunk, hogy ezt a „magyar vircsaftot” mások nem honorálják különösebben. Mi pedig mindig meg vagyunk sértődve a világra, miért nem csodál, szeret vagy legalább segít bennünket. És mi segítünk magunkon? A szocik annak idején „eltapsoltak” egy negyvenéves esélyt, igaz, kiderült — elég későn —, hogy még csak esély sem volt; a most leköszönt koalíció is elszalasztott egy talán valóban történelmi esélyt, s nagy kérdés, maradt-e még valami esélye az új koalíciónak, elpuskáznivaló. Tudom, egészséges élni akarás, erős hit és önbizalom nélkül nincs nemzeti fölemelkedés. De a sértődött felsőbbségtudat sem visz fölfelé. A követelés, hogy mi különbek vagyunk, nekünk ennél több járna az élettől és a világtól, gőgös semmittevéssel jár, az önbizalomhiány pedig teszetosza semmittevéssel. Mi többnyire e kétféle semmittevés közt őrlődünk. A GDP-nk évtizedes óriás-műlesiklása erről ékesen beszél. Itt, a lejtő vége felé talán megkérdezhetnénk: miben vagyunk különbek? Kinél vagyunk különbek? Darnyi valóban különb. Miben? Úszásban. Kinél? Mindenkinél. Megdolgozott érte. Iszonyatosan. Tudja is, hogy mire képes. Ismeri lehetőségeit és korlátait. Tudja, mikor kell abbahagynia, ha nem akar a világdobogó alsóbb fokaira állni. Tud dönteni, határozottan és egyértelműen, mert ismeri a világszínvonal árfolyamait. Hogy mennyit kell dolgozni, fizetni egy célért, egy álomért. Mi, többiek, mintha nem tudnánk ugyanezt. Mintha nem lennének fogódzóink, s nem ismernénk önmagunkat sem. Talán ezért nem tudunk dönteni, ezért görgetjük magunk előtt a megoldatlan problémákat évekig, évtizedekig, míg abszurditássá válnak, vagy olyan görcsörtös gordiuszi csomóvá, amelyen a kard sem fog. Ezzel az évtizedes szánalmas expóhuzavonával nevetségessé váltunk a világ előtt, és főleg önmagunk előtt is. A világ előtt azért kevésbé, mert az már régóta nem figyel oda a mi grandiózus minikiállításunkra. A jövőbe vezető sugárutak végül ugyebár egy nagyobbacska szennyvíztisztító műben végződnek. Mint a millenniumi sugárút, amely — ha jól idézem Karinthyt — a Hősök terénél kezdődik, és egy kalapüzletben végződik. Magyar expótörténet: kásahegyek vajúdtak, egér sem született. De ezt az expót legalább el lehet felejteni, a nemcsinálást meg lehet úszni néhány milliárdból. A nagy magyar rémálmot, Bős—Nagymarost azonban nem lehet elfelejteni. Az ott áll fenyegetőn és figyelmeztetőn mint döntésképtelenségünk örök mementója. Kormányok jönnek-mennek, átadják egymásnak a kulcsokat, az irodaszereket és az erőműdossziékat. Egy kormány nem léphet kétszer ugyanarra a fenékküszöbre... De nem azért, mert a herakleitoszi folyó elfolyik, hanem azért, mert már rég másik kormány van, mire újra lépésre szánjuk el magunkat. Visszalépésre? Előrelépésre? Majdnem mindegy. Ha ezeket felváltva csináljuk, az így is, úgy is helyben járás. Azért bizakodásra is van ok: a napokban több határozott döntéssel találkozhattunk. A Darnyié mellett ott van Nyilasi „nem”-je a szövetségi kapitányságra, ott van a kormány „nem”-je az expóra. Tisztességes álláspontok, senki sem akar felelőtlenül olyanba belevágni, ami meghaladja az erejét, s olyat ígérni, amit nem tud, nem képes teljesíteni. Talán jó lett volna egy-két ilyen határozott nemet hallani akkor is, amikor a kormányfő válogatta ki „szakedzőit”. Volt néhány halvány ódzkodás, de senki sem érezte, mint Nyilasi, hogy még nem eléggé érett és fölkészült erre a feladatra... Persze a legtisztességesebb nemvállalásokból sem lesz soha gazdag, boldog Magyarország. Ahhoz inkább felelős igenek és elszánt vállalások kellenének. Jól föltett kérdésekre határozott válaszok. Az egyes ember felelősséggel mondhat igent is, nemet is. Egy ország, egy nemzet azonban nem mondhatja — mint Darnyi Tamás —, hogy ha nem tudom világszínvonalon folytatni, akkor inkább abbahagyom. Egy ország nem hagyhatja abba török alatt sem, német alatt sem, orosz alatt sem — és akkor sem, ha maga alatt van. SZÁLE LÁSZLÓ MAGYAR HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Helyettes főszerkesztő: BÁNKI ANDRÁS és KOCSI ILONA Vezető lapszerkesztő: ÁCS GYÖRGY Lapszerkesztők: NONN V. GYÖRGY, POPOVICS GIZELLA, SZENTKIRÁLYI ANDRÁS, SZLUKA MÁRTON Rovatvezetők: CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ (belpolitika), LÉPESFALVI ZOLTÁN (sport), MÉSZÁROS TAMÁS (kultúra), SZALAY HANNA (külpolitika), SZÁLE LÁSZLÓ (publicisztika), SZIGETI TAMÁS (fotó), VITÉZ F. IBOLYA (gazdaság) Művészeti vezető: FÁBIÁN KATALIN Kiadó: JÜRG MARQUARD Kiadja a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt., Jürg Marquard svájci kiadóvállalat-csoportjának tagja Vezérigazgató: KOVALCSIK JÓZSEF Lapigazgató: L. KELEMEN GÁBOR Hirdetési igazgató: BARÁTHNÉ GÁL MÁRIA Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B Telefon: 2100-050, 113-3252, Fax: 134-0712 Terjeszti a HÍRKER Rt., az NH Rt. és alternatív terjesztők Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Előfizetési díj egy évre: 7128 Ft, fél évre: 3564 Ft, negyedévre: 1782 Ft, egy hónapra: 594 Ft. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál,a kézbesítőknél, és a Hírlap-előfizetési Irodánál (HELÍR), közvetlenül, utalványon vagy átutalással Postabank Rt. 219-98636,021-02809 Nyomja a Marquard Színes Nyomda Kft. Budapest. Felelős vezető: BARTHA TAMÁS igazgató HU ISSN 0133-1906 HU ISSN 0237-3807