Magyar Hírlap, 1996. augusztus (29. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-02 / 180. szám
1996. AUGUSZTUS 2., PÉNTEK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Szarvascsoda Jancsó Miklós és társai mindenképpen népünnepélyjelleget kívántak adni az augusztus huszadika körüli millecentenáriumi előadás-sorozatnak. Mindvégig ezt magyarázták a fővárosnak - Schiffer Jánosnak. Erre a Duna is, a Dunára képzelt színpad is alkalmas lehetett volna - ha rengeteg a pénz. Arra a fény- és hangjátékra, amelyért érdemes lenne a Dunán megrendezni a spektákulumot. Amely a dunai színpadról is jól, s nemcsak közvetlen közelből látható. Amikor kiderült, hogy a szponzorok messze nem annyit adtak, amennyit várni-remélni lehetett volna - s amennyi a nagyszabású fény-hang játékhoz szükséges - Jancsó lemondott a rendezésről. Nem mindenáron pompásat akart - szép és jó népünnepélyt megrendezett volna szívesen, ezért javasolta a dunai pódium helyett a Hősök terét. Aminek, most ötletnek, kezdetben az illetékesek ellenálltak. Mindebből csak annyi szivárgott ki, mintha Jancsó pénzügyi okokból lépett volna vissza. Csak aki nagyon odafigyelt a szavaira (meg a Novák Ferencére, akinek a Jancsóéval azonos érvelését most végre a Tv-híradóban is hallhattuk), az döbbenhetett rá: ahhoz képest, hogy az eszközök maradékából mit tudnának nyújtani a dunai színpadon, és azt hányan láthatnák és mennyibe kerülne, még drágállották is a tervet. Jól s olcsóbban a Hősök terén lett volna színvonalasan megoldható a feladat. Erre most, húsz nappal Szent István napja előtt, kiderül: megint igazuk volt. Igaz, most a MIÉP közli, már jóval korábban lefoglalta augusztus 20-ára a Hősök terét. A főpolgármester azt reméli, majd csak megegyezik, kiegyezik Csurka Istvánnal. Az pedig válaszul közli, hogy nem, nem soha. Akad, aki erre azt mondja, na lám, ezért nem értett egyet Jancsóékkal a Főváros a Hősök tere ügyében. Mert már odaadták Csurkának. Tetszetős érvelés lenne, poénnak is jó, de pontatlan. (Tegnapelőtt ugyanez már nem volt akadály?) Kár, hogy sem Schiffer János, sem akik esetleg Schiffert magát is belekényszerítették ebbe a játékba, most nem követik meg nyilvánosan Jancsót és társait. Azon ne csodálkozzunk, ne is hünmögjünk, hogy a MIÉP a millecentenáriumi előadások és a csodaszarvas kedvéért sem hajlandó máshol megtartani gyűlését. Nagyon rég nem fordult elő, de kivételesen megértem Csurkát. Pedig nyilvánosan utoljára akkor értettem egyet vele - nem is vele: egy akkor megjelent könyvével - amikor éppen szilenciumra ítélték. Tudom, nem tart igényt a bólintásomra, én sem az övére - de abban az egyben talán szabad egyetértenünk, hogy így aligha lehet méltón megünnepelni a honfoglalás 1100. évfordulóját. BODOR PÁL Végtelen történet A Nagy Magyar Médiaügyek csak nem akarnak véget érni. Helyettük éppen a gyors rendezést és a függetlenséget biztosítani hivatott eufórikus elszántság csengett le, mely a törvényt nemrég tető alá hozta. Az viszont nagyon hamar. Kezdődött a kormányapparátus nemtörődömségével, folytatódott a testületek tehetetlenségével, majd a háttérben ismét színre lépett a lehetőséget soha ki nem hagyó politika, és végül előrukkolt a kabinet azzal, hogy alapjaiban felforgatná a kilencvenszázalékos parlamenti többséggel szentesített törvényt. A magukat továbbra is érintetteknek érző „tényezők” már éppen elégedetten nyugtázták a törvény egyik „vívmányának” beteljesülését, miszerint immár nem lehet erőből beleavatkozni a médiaügyek folyásába. Az előírt konszenzuskényszer miatt ehelyett mindenki egyenlő eséllyel próbálkozhat érdekei érvényesítésérvel, és köthet alkukat. Ekkor robbant a bomba: ajánlás formájában ugyan, de lényegében a médiafüggetlenség garanciáinak ledöntésére tett kísérletet a kabinet. Előzetes konzultáció nélkül, teljes csendben határozatot hozott a médiatörvénynek a költségvetés módosítása ürügyén előirányzott megerőszakolásáról. A Hankisskorszakból ismert költségvetési pórázt vonná a médiumok nyaka köré, az automatikus központi támogatás megvonásával és a testületek pénzforgalmának az államkincstárhoz rendelésével. Az pedig a közszolgálatiság megcsúfolása lenne, hogy a közmédiát rászabadítsák a reklámpiacra. Ma ilyen elképzelések is megfoganhatnak a hatalom fejében. Úgy látszik, a Nagy Magyar Médiatörténet végtelen. . . . SZŰCS LÁSZLÓ Amerikának egy olaszra volt szüksége, hogy fölfedezzék, egy másikra, hogy róla el lehessen nevezni, és egy csomó olaszra, hogy végre tisztességes maffiája legyen. (Itt és a továbbiakban Amerikán az USA értendő.) Különböző nációjú tudósítók, kalandorok és bevándorlók irdatlan tömegeire volt szüksége ahhoz, hogy területét birtokba venni, majd belakni lehessen, de kétségtelen, hogy rohamosan kibontakozó saját kultúrájának karakterisztikus jegyeit azért a Mayflower angol puritánjainak leszármazottai adták meg. Belőlük sarjadt ugyanis egy újfajta, mérvadó arisztokrácia. Kezdetben nem volt szüksége az őslakos indiánokra - útban voltak, derekasan irtotta őket -, később a megmaradtakat szívesen foglalkoztatta a felhőkarcolók építésénél, lévén az indián a világ legkevésbé szédülékeny embere. Eleinte a gyapotültetvények megműveléséhez szüksége volt az elefántcsontparti néger rabszolgák légióira - e században viszont Amerikáról szólván egy lélegzetvétellel említjük a dzsesszt, majd mindjárt a harlemi kosárlabdázókat, a színes bőrű nehézsúlyú öklözőket és atlétákat, hogy egy intellektuális lóugrással a hadseregnél kössünk ki, ahol tudvalevőleg túlreprezentált az USA lakosságának erősen pigmentált hányada. Amerika a Szabadság-szobrot a franciáktól kapta. Arról mondta Bernard Shaw, hogy ő ugyan mestere a gyilkos gúnynak, de ez a szobor ott még neki is túlzás. Amerika persze akkor még más volt. Szerb Antal 1941-ben ezt írta: „Amerika adta az emberiségnek a dohányt, a burgonyát, a poloskát, a szabadverset és annyi más fontos áldást és átkot - de legkedvesebb ajándéka eddig Huckleberry Finn volt.” Szerb figyelmét vélhetőleg elkerülte, hogy a szögesdrót is Amerika adománya, hiszen ezt az ottani Joseph J. Gilden találta fel és szabadalmaztatta 1874-ben. És amerikai a Winchester, a T-modell, a telefon, az elektromos izzó, az első motoros repülőgép, a rágógumi, a Coca-Cola, a Big Mac, az atombomba, a kolorádóbogár, az originál holdkőzet, az Internet és még annyi más is. Hanem a metódus igazából az volt, hogy Amerika befogadta - átcsábította -, majd olyan lehetőségekhez juttatta Európa legkreatívabb koponyáit, amelyekről azok renyhébb-lomhább kontinensünkön nem is álmodhattak. (Vö. brain drain.) És ők ezt igencsak meg is hálálták! Adolf Zukornak és William Foxnak hervadhatatlan érdemei vannak a talán legjellegzetesebben amerikai iparág, a filmipar megalapozásában. És ha fülünk már itt magyar vonatkozást sejdít, tetézzük meg azzal, hogy Amerikának Szilárd Leóra volt szüksége az atomreaktor, Wigner Jenőre a vízzel hűtött atomerőmű, Teller Ede-A szerző közíróre a termonukleáris fúzió, Neumann Jánosra az elektronikus programozású számítógép, Kemény Jánosra a Basic nyelv, Gábor Dénesre a hologram feltalálásához stb. Miközben Amerika önfeledten, gyakori befelé fordulási hajlamának engedve élte a maga lázas, felpörgetett életét, s nemigen adta tanújelét, hogy a jó öreg Európának is hálás lenne mindezekért. Többnyire úgy viselkedett, mint egy Amerikában a megtollasodott és karriert csinált európai sutyerák: lenézte és röstellte vén szülőjét. Vagy annak éppen legelőnytelenebb (sznob) szokásait majmolta. A legszívesebben a mégiscsak legközelebbi rokonnal, az Európára szintén mint kontinensre tekintő szigetországgal ápolt szorosabb kapcsolatokat Nagy-Britanniával. Az első világháború után a „békemű” megalkotását a zuáv őrmesteri mentalitású Clemenceau-nak engedte át, a másodikat követőt meg a Dzsó bácsival szemben rendre alulmaradó Churchillnek. Ám legyünk méltányosak: az USA két világháborús szerepvállalása nélkül bolygónk mai léte, sorsa merőben más, bízvást még kritikusabb volna. Oroszlánrésze volt a fasizmus szétzúzásában, majd a háborúban kivérzett Európa „boldogabb” felének gazdasági talpra állításában (Marshallterv). Később meg ügyesen knockoutolta a kommunizmust. Hirosimát, Nagaszakit ne feszegessük. Ám minket, magyarokat - ’56 dacára is - egészen a korona visszaadásáig mintha teljesen leírt volna Amerika. Persze számos más kis nép nem járt sokkal jobban. Igen nagy összegbelefogadható, hogy száz jenki közül kilencven átkozottul zavarba jönne Európa vaktérképe láttán, és a fővárosokat jelző karikák feléhez sem lenne képes helyes nevet írni. És Nyugatról szólván még inkább áll az USA-ra a Junior Chamber Magyarország-ügyben készített tavalyi exkluzív fölmérése, mely szerint ismert személyiségeink listáját Gábor Zsazsa, Bartók Béla és Cicciolina vezeti. Gulyás, paprika, tokaji, csikós - még mindig ezek a legismertebb magyar szavak a napszentület felé eső külföldön. Amerika, ha valamelyest el akart igazodni Európa ügyeiben, olyan nagy jövevényekre szorult, mint Brzezinski és Kissinger, és így följavított ismeretei elegendők is voltak az európai kommunizmus fölbomlasztásához - ám szemet szúróan kevesek most a „hogyan tovább” dolgában. Mintha most nem lenne semmiféle szcenárió. Ám nagyon meglehet, hogy Dayton mégis gyökeres fordulat kezdete. És most, hogy rövidesen lejár az IFOR mandátuma, ismét akcióba lép Amerikai Emberünk. A daytoni békemű kovácsa. Dayton közvetlen előzménye úgy is elképzelhető, hogy Richard Holbrooke egy átvirrasztott éjszaka után reggelizni akart, és miután nélkülözni kényszerült megszokott Maryland fried chickenjét, de még zabpehely és narancslé sem volt, ehét konzervből nyert hideg pulykapástétommal, kétszersülttel és kólával verte el. Ettől amúgy is nyomott hangulata nem lett derűsebb, hiszen épp Boszniában tartózkodott és az előző napon kimerítő vitái voltak Tudjmannal és Izetbegoviccsal. Este érkezett szálláshelyére egy Apache helikopter fedélzetén, és útközben sokadjára is alaposan szemügyre vette Bosznia szirtjeit, szurdokait. Természetes és robbanás okozta krátereit. Szinte minden települése füstölgő és raszteressé vált tetőszerkezettel csúfoskodó épületmaradványait. A folyton fel-felvillanó torkolattüzeket és a becsapódások pamacsait. Ettől nem aludt. Mielőtt más, hasonló tűzfészkeknél szerzett tapasztalataival e térségbe jött, tett arról, hogy helyismerete minél megalapozottabb legyen. Ebben magyar hitvese is segítségére volt. Tanulmányozta az évszázados történelmi előzményeket. És azon a zegernyés őszi reggelen revelációszerűen tört rá a fölismerés: Európa hasa egyáltalán nem „lágy”, viszont rákos, iszonyú áttétekkel, és a baj sokkal, de sokkal veszedelmesebb Európára nézve, mint azt a washingtoni tojásfejűek két „börtön” közt gyanítják. Tudta, hogy erről nincs helyes fogalma az őt már majdnem menesztő Clintonnak, de a vele folyton huzakodó Warren Christophernek sincs. Gondolt a környező, kritikusan zűrös rendszerváltó környezetre is, meg a kaotikus, Csecsnyával megbirkózni képtelen Oroszországra. A kaukázusi olajra is. Kristálytisztán látta, hogy az egymásra is gyanakodó európai nagyhatalmak képtelenek lehűteni a boszniai infernót, és sejtette, hogy Amerikának is rámehet erre néhány éve. Hiszen már akkor eltökélte a dolgot, a kongresszus ódzkodása ellenére is, ha csupán egyévi mandátumot kicsikarva is, de az USA-t bevonja a rendcsinálásba. És megcsinálta, és Amerika jelen van, Amerika úgymond gyanútlanul (?) benyomult három kultúra - a bizánci pravoszláv, a német katolikus és az iszlám - ütközőövezetébe. Ismét belebonyolódott egy Vietnam-gyanús valamibe, aminek csak várjuk ki a végét! És amit végig is kell csinálni. Missziója egy sajátos kiegyenlítő, inspektori szerep is az orosz-német-francia hatalmi háromszög geometriai középpontjában - függetlenül attól, hogy erről kevés szó esik. Az, hogy Európának ezúttal égető szüksége van Amerikára, nem kétséges, ám Holbrooke nyilván azt is pontosan tudja, hogy országa távlatos geopolitikai érdekei is indokolják ezt a kockázatos szerepvállalást. Ha a „Buldózernek” becézett Holbrooke képes lesz a palei néptribunt, Karadzsicsot, a hágai bíróság elé állítani és megakadályozni, hogy a boszniai parázs ismét lángra lobbanjon, én veszek magamnak egy új kalapot (a régi már igencsak viseltes). Azért, hogy megemeljem Amerikai Emberünk előtt. Szabó Sándor A mi amerikai emberünk „Amerika úgymond gyanútlanul (?) benyomult három kultúra - a bizánci pravoszláv, a német katolikus és az iszlám - ütközőövezetébe. Ismét belebonyolódott egy Vietnam-gyanús valamibe, aminek csak várjuk ki a végét! És amit végig is kell csinálni.” Ezennel ünnepélyesen megnyitom a parlagfűszezont! jókócsabarajza illúziótlan hiteA századvég és a századelő értelmiségi elitje így vagy úgy átitatódott a szociális eszmékkel. Csehovtól Ibsenig és Gorkijtól Upton Sinclairig mindenki a munkarabság alóli felszabadulás, a testvériesülés és szabadság századának gondolta ezt a bizonyos huszadikat. Csendesen, de szívósan táplálta ezt Marx osztályelmélete, amelynek logikája alapján a negyedik rendben áhított hatalomátvételét, a világforradalom révén az emberek millióinak verőfényes szabadságát lehetett várni. Az eredmény ismeretes. Csakhogy a lét, a gyorsan változó élettények mindig megelőzik a nehezebben mozgó tudatot. Ami témánkra fordítva annyit jelent, hogy a baloldaliság, a radikális társadalmi hevület még ott ült a fejekben akkor is, amikor például az orosz éhínség a kollektivizálás idején, például a koncepciós perek, például a gulágok tömegáldozatai, például a kelet-európai diktatúrák ténye már nyilvánvalóvá lett. A konfliktusok ezernyi formájának lett forrása, hitek és tények ilyen összeütközése, morális összeomlásoké, öngyilkosságoké, ironikus vagy keményen kombattáns antitézisek felállításáé, társadalmi felháborodásoké, amelyek tényleg „ellen”-forradalmakban csúcsosodtak ki. Egy Jeszenyin, egy Majakovszkij kétségbeesett halála, egy Bulgakov naiv-reménytelen csatája és (hogy a megvalósult szocializmus hazáján túl is menjek), egy kék szemű Romain Rolland megzavarodottsága, egy Bernard Shaw gyilkos iróniája és számtalan vitairata, egy Sartre megannyi hisztérikus eszmei kitérője, egy Orwell vagy Koestler harsogó antikommunizmusa lett az eredmény - hogy csak irodalmi példákat hozzak és olyan személyeket, akiket megérintett a századelő szép gondolata. írók példáját hozom azért is, mert íróról van szó. Arról az egykori kommunista Lengyel Józsefről - születésének századik fordulója ürügyén -, aki másként fogadta a létező szocializmus kihívásait, azét a terroruralomét, amely ifjúkori hitét meggyalázta, őt magát tucatnyi évre lágerekbe és börtönökbe zárta. Másként fogadta, mert képes volt különválasztani hitét a politikai tényektől, így aztán legfeljebb illúziói semmisültek meg. Hit illúziók nélkül, hogy kortársának, Károlyi Mihálynak memoárcímét idézzem, nos, ez a paradoxon reá is vonatkozik. Mert a kemény emberek történelmi konfliktusába valamely ponton mindig belép a jellem többlete. „Független szellem - írja róla műveinek gondozója és megítélője, Major Ottó kemény karakter, akiben a forradalmárt sem a börtön, sem a lágerek nem szüntették meg.” A meggyőződés önérzet kérdése is, mondhatnánk, s ezért van, hogy akinek ez a meggyőződés az érdekeit sérti, ott támad ellene, ahol leginkább fáj. Erős jellemű emberek esetében a megalázás a leginkább gyötrő. Károlyi lesajnáló elutasítása, Kassák Lajos csaknem életre szóló mellőztetése - és igen, Lengyel József gulágjai - egy kevésbé elvhű embert lebírtak volna. Őket nem. A szociális gondolat - az emberiségnek ez a megújulóan szép utópiája - a legjobbak gondolkodásában megőrizte frissességét. Tessék meggondolni: közel hatvanéves, amikor Sztálin halála után valamiféle amnesztia lehetővé teszi számára, hogy hazájába visszautazhasson. És ekkor, a hetedik X küszöbén kezdi el írói életművét. 1974. augusztus 4-én ezt írja naplójába: „Hetvennyolc éves vagyok, és ebben a hónapban lesz tizenkilenc éve, hogy hazatértem ide, a hazámba. Nem kerek dátum egyik sem... Viszont igazában nem lehetek biztos abban, hogy a kerek dátumokat élve megérem. No és ami következik, az már nem túl fontos. De az elmúlt tizenkilenc év fontos volt, mert tiszta ajándék! Nem mindent, de sok mindent megcsináltam, ha ma már nem is lehet sok, amit megírok még, és nem sok, amit szerelemben még kapni és adni tudok.” Egy ember, akit meggyötörtek, de még nem törtek a táborok, nem is tehetne szebb vallomást arról, ami az életben fontos: az alkotás és a szerelem. Ez a „kicsi, mérges öregúr” - mi már csak ilyennek ismertük meg - még ekkor is fel tudott háborodni. Felháborodott ötvenhat megtorlásán, Hruscsov leváltásán, a hatvannyolcas diáktüntetések vérbefojtásán, a Szolzsenyicin-probléma fordulóin, a Varsói Szerződés hadseregeinek prágai bevonulásán - még volt morális tartaléka ahhoz, hogy felháborodjék. Élete utolsó előtti évében láttam legutolszor: szükségét érezte, hogy balatonfelvidéki házából eljöjjön Veszprémbe, az évenként megrendezett televíziós fesztiválra. Végigülte. És este, fehér asztal mellett örömmel szólott arról a kevésről, ami megnyerte tetszését, és dühösen verte az asztalt nagyképűnek tartott műsorvezetőkkel, slendrián politikai összeállításokkal kapcsolatban. „Nem szabad az embereket félrevezetni - mondotta. - Hát nem csaptuk még be őket eleget?” Bármely hiten vagyunk is eszmék devalválódása idején, akármilyen szkepszis rabságában úgy kellene élnünk, olyan megrendíthetetlen kamaszhittel, ahogyan ő tette. LUKÁCSY ANDRÁS Lengyel József Koalíció, merre? Elküldte előhírnökeit a politikai ősz. Az MSZP és az SZDSZ nyilatkozatokban üzenget egymásnak arról, hogy mit is kell majd tisztázni, ha áttekinti majd együttműködésének feltételeit. Mert nem kétséges, ezzel kell majd kezdeni. A nyári parlamenti ciklus végén, amidőn az ellentétek ismét magas hőfokon jelentkeztek, Horn Gyula meglehetősen ingerülten jegyezte meg, hogy elkerülhetetlen lesz átfogón rendezni a kormányzati kooperációt, mert így nem mehet tovább. A hevesebb szócsatát akkor a liberális partner talán azzal hárította el, hogy a miniszterelnök szavait indulattal vezetett személyes kifakadásnak minősítette, amely - szerinte - nem kíván reagálást. A válság a nyári szünetre jégre tétetett azzal a közös szándékkal, hogy óhatatlanul elő kell majd venni. Ez az idő még nem jött el, de a csatározások máris megkezdődtek. Erre utal, hogy a múlt hét elején a Népszabadság Jánosi Györgynek, az MSZP egyik alelnökének interjúját közölte, amelyben a politikus diplomáciai udvariassággal, de amúgy elég nyersen próbálta rendszerbe foglalni pártjának legfőbb kifogásait a partnerek tevékenysége ellen. Ezekben a mondatokban bennük volt az első számú igény, mindenekelőtt lojalitás, a különvélemények tompított, hangfogós kifejezése, és nem nyílt berzenkedés akkor is, amikor belső előzetes munkavitákban a nézeteltérések talán megelőzhetők volnának. Szó se róla, mindez külön-külön és együttesen nem tekinthető túlzott kívánságnak, hiszen józan ésszel be kell látni, hogy a harmonikus kormányzati együttműködésnek minimális feltétele. Jánosi megfogalmazásának nyersesége tehát nem annyira az óhajok fölsorolásában van, mint inkább abban, hogy tudatosan kerüli a tények elemzését, a háttér felrajzolását. Olyan érveket ismétel, amelyek egyszer már elhangzottak, de így önmagukban nem adnak magyarázatot a nézetkülönbségek természetére. Kifogásolja, hogy az SZDSZ annak idején megtorpedózta a gazdasági csúcsminiszter kinevezését. Mellőzi viszont, hogy ennek nem csupán személyi oka volt, hanem hiányzott az elengedhetetlen stabilizációs politika maradéktalan érvényesülésének biztosítéka is. Sérelmezi, hogy az alkotmánykoncepció puccsszerű leszavazásakor a liberálisok az ellenzékkel tartottak, viszont homályban hagyja: ez a leszavazás (az MSZP elnökségi tagjai és miniszterei által) még a szocialista parlamenti frakció tagjait is alaposan meglepte. Jön aztán a nagy tromf, amelyet viszont kétségbe vonni nem lehet. Súlyosan illojálisnak tartja, hogy erre válaszul ugyancsak az SZDSZ mintegy bosszúként az ellenzékkel együtt leszavazta a házszabálymódosítást. Jánosinak válaszol Bauer Tamás, egyébként engesztelőnek szánt nyilatkozatában, tagadva ezt, de szavai korántsem meggyőzőek. Miképpen az sem, hogy heves parlamenti vitákban, igen gyakran, amidőn az ellenzék megpróbálja sarokba szorítani Horn Gyulát, az SZDSZ frakció tüntetően hallgat, tettetett eleganciával háttérbe vonul, a támogatásnak még a legparányibb szándékát sem mutatja. Nem csoda, hogy az MSZP-t ez irritálja, számon kéri a kormányszövetségi szolidaritást és átfogó működési felülvizsgálatot követel. Csakhogy immár nem csupán az elkövetkező két esztendő koalíciós jövője a tét, hanem a távolabbi kilátások is. Egyértelműen látható, hogy mind az MSZP, mind az SZDSZ nem hajlandó csak huszonnégy hónap időterjedelmében gondolkodni, azon túl egyelőre mindkettő a külön utat képzeli el. Bauer szerint pártjának esze ágában sincs a választási szövetség, önálló megméretést óhajt. Ami mellesleg érthető, bármilyen közel van 1998 tavasza, mégis olyannyira messze, '■, ' hogy egy politikai alakulat nem kötheti meg előre a kezét. A szocialistáknál mindez sokkal bonyolultabb. Jánosi nem hajlandó ugyan megfontolatlan elkötelezettséget vállalni, de arra készen áll, hogy az újabb négy évnek esetleg újabb koalícióval vágjon neki. Úgy érzi, hogy pártja meglelheti az együttműködést a kereszténydemokratákkal és a Fidesszel. Régi álma ez annak a belső, bár eléggé heterogén csoportosulásnak, amely ha módja lett volna rá, a jobbközéppel egyetértően már rég kiszorította volna a mai koalícióból a liberálisokat. Csakhogy e képzelt kormányzati szövetség egyetlen kötőanyaga csupán liberalizmusellenessége volna, a többi fikció. Bárhogyan is, ha a két partner ősszel nekilát, hogy megpróbálja leküzdeni taktikai ellentéteinél sokkal jelentősebb belső vitáit, nem ígérkezik zavartalannak ez az előttük álló két szűk esztendő sem. VÁRKONYI TIBOR Országkép A rossz emlékű ötvenes években Magyarországon is sajátos szerepet játszottak a sportban elért eredmények. Az egész ország ünnepelte a helsinki olimpián elért 16 aranyérmet, az Anglia elleni 6:3-as győzelmet. Feledve - persze csak pillanatokra - a mindennapi élet keserveit, a nélkülözést, a hatalom előtti kiszolgáltatottságot, a megalázó fizikai és szellemi bezártságot. Később, amikor már megnyílott az utazás lehetősége, külföldön járva újra és újra átéltük - kezdetben örömmel, később már inkább bosszankodva -, hogy a külföldiek többnyire Puskás és Kocsis nevét említették a csikós, gulyás, paprikás és puszta szavak mellett, jelezve: tudják honnan jövünk, kik vagyunk. Tizenévesként nem tudtam, hogy a sport ily módon a politika, a közvélemény befolyásolásának eszköze is lehet. Később, már felnőtt fejjel, az NDK példáján láttam, milyen eredményeket képesek elérni egy ország sportolói, ha az állam semmilyen anyagi áldozatot nem sajnál annak érdekében, hogy a világ megismerje az országot, ily módon pótolva a diplomáciai elismerés hiányát. Az akkori szocialista országok - a Szovjetuniótól Kubáig - a versenysport kiemelt támogatásával igyekeztek ellensúlyozni azt a körülményt, hogy demokráciában, szabadságjogokban vagy életszínvonalban, életkörülményekben lényegesen kevesebbet adtak polgáraiknak, mint a versenytársnakellenfélnek tekintett országok. A két német állam versenyében is az NDK kétségkívül több olimpiai érmének kellett (volna) cáfolnia azt a képet, amely például a gazdasági eredmények területén bizony az NSZK fölényét mutatta. Napjainkban a sport már nálunk sem a politika eszköze. Nem meghatározója, netán főeleme az országképnek, csupán egyik tényezője. A tizenéves korba lépő fiatalok szülei sem csupán a sportot tekintik a kiemelkedés egyetlen lehetőségének. Ez így van rendjén. A sportsikerek ne a gazdasági-társadalmi lét más területein elért eredmények helyett, hanem azokkal együtt rajzoljanak vonzó képet Magyarországról, hirdessék a magyarok tehetségét, szorgalmát. A sport társadalmi szerepe nem szűnt meg, csupán átértékelődött. A cél immár nem az, hogy néhány sportoló világraszóló eredményével a valóságosnál jobb képet mutassunk magunkról, hanem hogy minél többen élvezzék az egészséges életmód előnyeit, minél többen érezzék a sport embert próbáló, embert formáló hatását. Mint egykori kerékpárversenyző, tapasztalatból tudom, hogyan fejleszti a sport az akaraterőt, a küzdeni tudást, a kitartást. Külügyminiszterként, egy-egy 15-16 órás, programokkal, tárgyalásokkal zsúfolt munkanap végéhez közeledve még mindig érzem ennek hasznát. Sportolóink atlantai szereplése, egy-egy biztosra vett siker elmaradása újra bizonyította: a kimagasló eredményhez nem elég a tehetség, sokéves kitartó munka is szükséges hozzá. Ez is olyan igazság, ami az élet minden területére érvényes. Az atlantai olimpia - és a parlamenti szünet - napjaiban jó érzés legalább kis időre feledni a politikai csatározásokat. Jó érzés együtt örülni az arany-, az ezüst- és a bronzérmeknek, a pontot érő helyezéseknek. Jó lenne ebből a közös örömből legalább valamit megőrizni a következő hetekre, hónapokra, évekre is. ... KOVÁCS LÁSZLÓ