Magyar Hírlap, 1996. augusztus (29. évfolyam, 179-203. szám)

1996-08-02 / 180. szám

1996. AUGUSZTUS 2., PÉNTEK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Szarvascsoda Jancsó Miklós és társai mindenképpen népün­nepélyjelleget kívántak adni az augusztus hu­szadika körüli millecentenáriumi előadás-so­rozatnak. Mindvégig ezt magyarázták a fővá­rosnak - Schiffer Jánosnak. Erre a Duna is, a Dunára képzelt színpad is alkalmas lehetett volna - ha rengeteg a pénz. Arra a fény- és hangjátékra, amelyért érdemes lenne a Dunán megrendezni a spektákulumot. Amely a dunai színpadról is jól, s nemcsak közvetlen közelből látható. Amikor kiderült, hogy a szponzorok messze nem annyit adtak, amennyit várni-re­­mélni lehetett volna - s amennyi a nagyszabá­sú fény-hang játékhoz szükséges - Jancsó le­mondott a rendezésről. Nem mindenáron pompásat akart - szép és jó népünnepélyt megrendezett volna szívesen, ezért javasolta a dunai pódium helyett a Hősök terét. Aminek, most ötletnek, kezdetben az illetékesek ellen­álltak. Mindebből csak annyi szivárgott ki, mintha Jancsó pénzügyi okokból lépett volna vissza. Csak aki nagyon odafigyelt a szavaira (meg a Novák Ferencére, akinek a Jancsóéval azonos érvelését most végre a Tv-híradóban is hallhattuk), az döbbenhetett rá: ahhoz képest, hogy az eszközök maradékából mit tudnának nyújtani a dunai színpadon, és azt hányan lát­hatnák és mennyibe kerülne, még drágállották is a tervet. Jól s olcsóbban a Hősök terén lett volna színvonalasan megoldható a feladat. Erre most, húsz nappal Szent István napja előtt, kiderül: megint igazuk volt. Igaz, most a MIÉP közli, már jóval koráb­ban lefoglalta augusztus 20-ára a Hősök terét. A főpolgármester azt reméli, majd csak meg­egyezik, kiegyezik Csurka Istvánnal. Az pedig válaszul közli, hogy nem, nem soha. Akad, aki erre azt mondja, na lám, ezért nem értett egyet Jancsóékkal a Főváros a Hősök tere ügyében. Mert már odaadták Csurkának. Tetszetős ér­velés lenne, poénnak is jó, de pontatlan. (Teg­napelőtt ugyanez már nem volt akadály?) Kár, hogy sem Schiffer János, sem akik eset­leg Schiffert magát is belekényszerítették ebbe a játékba, most nem követik meg nyilvánosan Jancsót és társait. Azon ne csodálkozzunk, ne is hünm­ög­­jünk, hogy a MIÉP a millecentenáriumi elő­adások és a csodaszarvas kedvéért sem hajlan­dó máshol megtartani gyűlését. Nagyon rég nem fordult elő, de kivételesen megértem Csurkát. Pedig nyilvánosan utoljára akkor ér­tettem egyet vele - nem is vele: egy akkor meg­jelent könyvével - amikor éppen szilenciumra ítélték. Tudom, nem tart igényt a bólintásom­­ra, én sem az övére - de abban az egyben talán szabad egyetértenünk, hogy így aligha lehet méltón megünnepelni a honfoglalás 1100. év­fordulóját. BODOR PÁL Végtelen történet A Nagy Magyar Médiaügyek csak nem akar­nak véget érni. Helyettük éppen a gyors rende­zést és a függetlenséget biztosítani hivatott eufórikus elszántság csengett le, mely a tör­vényt nemrég tető alá hozta. Az viszont na­gyon hamar. Kezdődött a kormányapparátus nemtörődömségével, folytatódott a testületek tehetetlenségével, majd a háttérben ismét szín­re lépett a lehetőséget soha ki nem hagyó poli­tika, és végül előrukkolt a kabinet azzal, hogy alapjaiban felforgatná a kilencvenszázalékos parlamenti többséggel szentesített törvényt. A magukat továbbra is érintetteknek érző „té­nyezők” már éppen elégedetten nyugtázták a törvény egyik „vívmányának” beteljesülését, miszerint immár nem lehet erőből beleavat­kozni a médiaügyek folyásába. Az előírt kon­szenzuskényszer miatt ehelyett mindenki egyenlő eséllyel próbálkozhat érdekei érvé­nyesítésérvel, és köthet alkukat. Ekkor robbant a bomba: ajánlás formájá­ban ugyan, de lényegében a médiafüggetlen­ség garanciáinak ledöntésére tett kísérletet a kabinet. Előzetes konzultáció nélkül, teljes csendben határozatot hozott a médiatör­vénynek a költségvetés módosítása ürügyén előirányzott megerőszakolásáról. A Hankiss­­korszakból ismert költségvetési pórázt vonná a médiumok nyaka köré, az automatikus központi támogatás megvonásával és a testü­letek pénzforgalmának az államkincstárhoz rendelésével. Az pedig a közszolgálatiság megcsúfolása lenne, hogy a közmédiát rásza­badítsák a reklámpiacra. Ma ilyen elképzelé­sek is megfoganhatnak a hatalom fejében. Úgy látszik, a Nagy Magyar Médiatörténet végtelen. . . . SZŰCS LÁSZLÓ Amerikának egy olaszra volt szüksége, hogy fölfedezzék, egy másikra, hogy róla el lehes­sen nevezni, és egy csomó olaszra, hogy végre tisztességes maffiája legyen. (Itt és a továb­biakban Amerikán az USA ér­tendő.) Különböző nációjú tu­dósítók, kalandorok és beván­dorlók irdatlan tömegeire volt szüksége ahhoz, hogy területét birtokba venni, majd belakni lehessen, de kétségtelen, hogy rohamosan kibontakozó saját kultúrájának karakterisztikus jegyeit azért a Mayflower an­gol puritánjainak leszármazot­tai adták meg. Belőlük sarjadt ugyanis egy újfajta, mérvadó arisztokrácia. Kezdetben nem volt szüksé­ge az őslakos indiánokra - út­ban voltak, derekasan irtotta őket -, később a megmaradta­­kat szívesen foglalkoztatta a fel­hőkarcolók építésénél, lévén az indián a világ legkevésbé szédülékeny embere. Eleinte a gyapotültetvények megművelé­séhez szüksége volt az elefánt­csontparti néger rabszolgák lé­gióira - e században viszont Amerikáról szólván egy léleg­zetvétellel említjük a dzsesszt, majd mindjárt a harlemi kosár­labdázókat, a színes bőrű ne­hézsúlyú öklözőket és atlétákat, hogy egy intellektuális lóugrás­sal a hadseregnél kössünk ki, ahol tudvalevőleg túlreprezen­tált az USA lakosságának erő­sen pigmentált hányada. Amerika a Szabadság-szob­rot a franciáktól kapta. Arról mondta Bernard Shaw, hogy ő ugyan mestere a gyilkos gúny­nak, de ez a szobor­­ ott­­ még neki is túlzás. Amerika persze akkor még­­ más volt. Szerb Antal 1941-ben ezt írta: „Ame­rika adta az emberiségnek a do­hányt, a burgonyát, a poloskát, a szabadverset és annyi más fontos áldást és átkot - de leg­kedvesebb ajándéka eddig Huckleberry Finn volt.” Szerb figyelmét vélhetőleg elkerülte, hogy a szögesdrót is Amerika adománya, hiszen ezt az ottani Joseph J. Gilden találta fel és szabadalmaztatta 1874-ben. És amerikai a Winchester, a T-modell, a telefon, az elektro­mos izzó, az első motoros repü­lőgép, a rágógumi, a Coca-Cola, a Big Mac, az atombomba, a ko­­lorádóbogár, az originál hold­kőzet, az Internet és még annyi más is. Hanem a metódus igazá­ból az volt, hogy Amerika befo­gadta - átcsábította -, majd olyan lehetőségekhez juttatta Európa legkreatívabb kopo­nyáit, amelyekről azok reny­­hébb-lomhább kontinensünkön nem is álmodhattak. (Vö. brain drain.) És ők ezt igencsak meg is hálálták! Adolf Zukornak és William Foxnak hervadhatatlan érde­mei vannak a talán legjellegze­tesebben amerikai iparág, a filmipar megalapozásában. És ha fülünk már itt magyar vonat­kozást sejdít, tetézzük meg az­zal, hogy Amerikának Szilárd Leóra volt szüksége az atom­reaktor, Wigner Jenőre a vízzel hűtött atomerőmű, Teller Ede-A szerző közíró­re a termonukleáris fúzió, Neu­mann Jánosra az elektronikus programozású számítógép, Ke­mény Jánosra a Basic nyelv, Gábor Dénesre a hologram fel­találásához­­ stb. Miközben Amerika önfeledten, gyakori befelé fordulási hajlamának en­gedve élte a maga lázas, felpör­getett életét, s nemigen adta ta­nújelét, hogy a jó öreg Európá­nak is hálás lenne mindezekért. Többnyire úgy viselkedett, mint egy Amerikában a megtollaso­­dott és karriert csinált európai sutyerák: lenézte és röstellte vén szülőjét. Vagy annak éppen legelőnytelenebb (sznob) szo­kásait majmolta. A legszíveseb­ben a mégiscsak legközelebbi rokonnal, az Európára szintén mint kontinensre tekintő sziget­­országgal ápolt szorosabb kap­csolatokat­ Nagy-Britanniával. Az első világháború után a „békemű” megalkotását a zuáv őrmesteri mentalitású Clemen­­ceau-nak engedte át, a másodi­kat követőt meg a Dzsó bácsival szemben rendre alulmaradó Churchillnek. Ám legyünk mél­tányosak: az USA két világhá­borús szerepvállalása nélkül bolygónk mai léte, sorsa merő­ben más, bízvást még kritiku­sabb volna. Oroszlánrésze volt a fasizmus szétzúzásában, majd a háborúban kivérzett Európa „boldogabb” felének gazdasági talpra állításában (Marshall­­terv). Később meg ügyesen knockoutolta a kommunizmust. Hirosimát, Nagaszakit ne fe­szegessük. Ám minket, magyarokat - ’56 dacára is - egészen a korona visszaadásáig mintha teljesen leírt volna Amerika. Persze szá­mos más kis nép nem járt sok­kal jobban. Igen nagy összegbe­lefogadható, hogy száz jenki kö­zül kilencven átkozottul zavar­ba jönne Európa vaktérképe láttán, és a fővárosokat jelző karikák feléhez sem lenne ké­pes helyes nevet írni. És Nyu­gatról szólván még inkább áll az USA-ra a Junior Chamber Ma­­gyarország-ügyben készített ta­valyi exkluzív fölmérése, mely szerint ismert személyiségeink listáját Gábor Zsazsa, Bartók Béla és Cicciolina vezeti. Gu­lyás, paprika, tokaji, csikós - még mindig ezek a legismer­tebb magyar szavak a napszen­­tület felé eső külföldön. Amerika, ha valamelyest el akart igazodni Európa ügyei­ben, olyan nagy jövevényekre szorult, mint Brzezinski és Kissinger, és így följavított is­meretei elegendők is voltak az európai kommunizmus fölbom­­lasztásához - ám szemet szú­­róan kevesek most a „hogyan tovább” dolgában. Mintha most nem lenne semmiféle szcenárió. Ám nagyon meglehet, hogy Dayton mégis gyökeres fordu­lat kezdete. És most, hogy rövi­desen lejár az IFOR mandátu­ma, ismét akcióba lép Amerikai Emberünk. A daytoni békemű kovácsa. Dayton közvetlen előzmé­nye úgy is elképzelhető, hogy Richard Holbrooke egy átvir­rasztott éjszaka után reggelizni akart, és miután nélkülözni kényszerült megszokott Mary­land fried chickenjét, de még zabpehely és narancslé sem volt, ehét konzervből nyert hi­deg pulykapástétommal, két­­szersülttel és kólával verte el. Ettől amúgy is nyomott hangu­lata nem lett derűsebb, hiszen épp Boszniában tartózkodott és az előző napon kimerítő vi­tái voltak Tudjmannal és Izet­­begoviccsal. Este érkezett szál­láshelyére egy Apache heli­kopter fedélzetén, és útközben sokadj­ára is alaposan szemügy­re vette Bosznia szirtjeit, szur­dokait. Természetes és robba­nás okozta krátereit. Szinte minden települése füstölgő és raszteressé vált tetőszerkezet­tel csúfoskodó épületmaradvá­nyait. A folyton fel-felvillanó torkolattüzeket és a becsapó­dások pamacsait. Ettől nem aludt. Mielőtt más, hasonló tűzfész­keknél szerzett tapasztalataival e térségbe jött, tett arról, hogy helyismerete minél megalapo­zottabb legyen. Ebben magyar hitvese is segítségére volt. Ta­nulmányozta az évszázados tör­ténelmi előzményeket. És azon a zegernyés őszi reggelen reve­­lációszerűen tört rá a fölisme­rés: Európa hasa egyáltalán nem „lágy”, viszont rákos, iszo­nyú áttétekkel, és a baj sok­kal, de sokkal veszedelmesebb Európára nézve, mint azt a wa­shingtoni tojásfejűek két „bör­­tön” közt gyanítják. Tudta, hogy erről nincs helyes fogalma az őt már majdnem menesztő Clintonnak, de a vele folyton huzakodó Warren Christopher­­nek sincs. Gondolt a környező, kritikusan zűrös rendszerváltó környezetre is, meg a kaotikus, Csecsnyával megbirkózni kép­telen Oroszországra. A kauká­zusi olajra is. Kristálytisztán lát­ta, hogy az egymásra is gyana­kodó európai nagyhatalmak képtelenek lehűteni a boszniai infernót, és sejtette, hogy Ame­rikának is rámehet erre néhány éve. Hiszen már akkor eltökélte a dolgot, a kongresszus ódzko­dása ellenére is, ha csupán egy­évi mandátumot kicsikarva is, de az USA-t bevonja a rendcsi­nálásba. És megcsinálta, és Amerika jelen van, Amerika úgymond gyanútlanul (?) be­nyomult három kultúra - a bi­zánci pravoszláv, a német kato­likus és az iszlám - ütközőöve­zetébe. Ismét belebonyolódott egy Vietnam-gyanús valamibe, aminek csak várjuk ki a végét! És amit végig is kell csinálni. Missziója egy sajátos kiegyenlí­tő, inspektori szerep is az orosz-német-francia hatalmi háromszög geometriai közép­pontjában - függetlenül attól, hogy erről kevés szó esik. Az, hogy Európának ezúttal égető szüksége van Amerikára, nem kétséges, ám Holbrooke nyilván azt is pontosan tudja, hogy országa távlatos geopoliti­kai érdekei is indokolják ezt a kockázatos szerepvállalást. Ha a „Buldózernek” becé­zett Holbrooke képes lesz a pa­­lei néptribunt, Karadzsicsot, a hágai bíróság elé állítani és megakadályozni, hogy a boszni­ai parázs ismét lángra lobban­jon, én veszek magamnak egy új kalapot (a régi már igencsak vi­seltes). Azért, hogy megemel­jem Amerikai Emberünk előtt. Szabó Sándor A mi amerikai emberünk „Amerika úgymond gyanútlanul (?) benyomult három kultúra - a bizánci pravoszláv, a német katolikus és az iszlám - ütközőövezetébe. Ismét belebonyolódott egy Vietnam-gyanús valamibe, aminek csak várjuk ki a végét! És amit végig is kell csinálni.”­ ­ Ezennel ünnepélyesen megnyitom a parlagfűszezont! jókócsabarajza illúziótlan hiteA századvég és a századelő értelmi­ségi elitje így vagy úgy átitatódott a szociális eszmékkel. Csehovtól Ibsenig és Gorkijtól Upton Sinc­­lairig mindenki a munkarabság alóli felsza­badulás, a testvériesülés és szabadság száza­dának gondolta ezt a bizonyos huszadikat. Csendesen, de szívósan táplálta ezt Marx osztályelmélete, amelynek logikája alapján a negyedik rend­ben áhított hatalomátvéte­lét, a világforradalom révén az emberek mil­lióinak verőfényes szabadságát lehetett vár­ni. Az eredmény ismeretes. Csakhogy a lét, a gyorsan változó életté­­nyek mindig megelőzik a nehezebben moz­gó tudatot. Ami témánkra fordítva annyit jelent, hogy a baloldaliság, a radikális társa­dalmi hevület még ott ült a fejekben akkor is, amikor például az orosz éhínség a kollek­tivizálás idején, például a koncepciós perek, például a gulágok tömegáldozatai, például a kelet-európai diktatúrák ténye már nyil­vánvalóvá lett. A konfliktusok ezernyi formájának lett forrása, hitek és tények ilyen összeütközése, morális összeomlásoké, öngyilkosságoké, ironikus vagy keményen kombattáns antité­­zisek felállításáé, társadalmi felháborodáso­ké, amelyek tényleg „ellen”-forradalmakban csúcsosodtak ki. Egy Jeszenyin, egy Maja­kovszkij kétségbeesett halála, egy Bulgakov naiv-reménytelen csatája és (hogy a megva­lósult szocializmus hazáján túl is menjek), egy kék szemű Romain Rolland megzavaro­dottsága, egy Bernard Shaw gyilkos iróniája és számtalan vitairata, egy Sartre megannyi hisztérikus eszmei kitérője, egy Orwell vagy Koestler harsogó antikommunizmusa lett az eredmény - hogy csak irodalmi példákat hozzak és olyan személyeket, akiket meg­érintett a századelő szép gondolata. írók példáját hozom azért is, mert íróról van szó. Arról az egykori kommunista Len­gyel Józsefről - születésének századik fordu­lója ürügyén -, aki másként fogadta a létező szocializmus kihívásait, azét a terroruralo­mét, amely ifjúkori hitét meggyalázta, őt ma­gát tucatnyi évre lágerekbe és börtönökbe zárta. Másként fogadta, mert képes volt kü­lönválasztani hitét a politikai tényektől, így aztán legfeljebb illúziói semmisültek meg. Hit illúziók nélkül, hogy kortársának, Káro­lyi Mihálynak memoárcímét idézzem, nos, ez a paradoxon reá is vonatkozik. Mert a ke­mény emberek történelmi konfliktusába va­lamely ponton mindig belép a jellem többle­te. „Független szellem - írja róla műveinek gondozója és megítélője, Major Ottó ke­mény karakter, akiben a forradalmárt sem a börtön, sem a lágerek nem szüntették meg.” A meggyőződés önérzet kérdése is, mondhatnánk, s ezért van, hogy akinek ez a meggyőződés az érdekeit sérti, ott támad el­lene, ahol leginkább fáj. Erős jellemű embe­rek esetében a megalázás a leginkább gyöt­rő. Károlyi lesajnáló elutasítása, Kassák La­jos csaknem életre szóló mellőztetése - és igen, Lengyel József gulágjai - egy kevésbé elvhű embert lebírtak volna. Őket nem. A szociális gondolat - az emberiségnek ez a megújulóan szép utópiája - a legjobbak gon­dolkodásában megőrizte frissességét. Tessék meggondolni: közel hatvanéves, amikor Sztálin halála után valamiféle am­nesztia lehetővé teszi számára, hogy hazájá­ba visszautazhasson. És ekkor, a hetedik X küszöbén kezdi el írói életművét. 1974. augusztus 4-én ezt írja naplójába: „Hetvennyolc éves vagyok, és ebben a hó­napban lesz tizenkilenc éve, hogy hazatér­tem ide, a hazámba. Nem kerek dátum egyik sem... Viszont igazában nem lehetek biztos abban, hogy a kerek dátumokat élve meg­érem. No és ami következik, az már nem túl fontos. De az elmúlt tizenkilenc év fontos volt, mert tiszta ajándék! Nem mindent, de sok mindent megcsináltam, ha ma már nem is lehet sok, amit megírok még, és nem sok, amit szerelemben még kapni és adni tudok.” Egy ember, akit meggyötörtek, de még nem törtek a táborok, nem is tehetne szebb vallomást arról, ami az életben fontos: az al­kotás és a szerelem. Ez a „kicsi, mérges öregúr” - mi már csak ilyennek ismertük meg - még ekkor is fel tudott háborodni. Felháborodott ötvenhat megtorlásán, Hruscsov leváltásán, a hatvan­nyolcas diáktüntetések vérbefojtásán, a Szolzsenyicin-probléma fordulóin, a Varsói Szerződés hadseregeinek prágai bevonulá­sán - még volt morális tartaléka ahhoz, hogy felháborodjék. Élete utolsó előtti évében láttam legutol­­szor: szükségét érezte, hogy balatonfelvidé­­ki házából eljöjjön Veszprémbe, az éven­ként megrendezett televíziós fesztiválra. Végigülte. És este, fehér asztal mellett örömmel szólott arról a kevésről, ami meg­nyerte tetszését, és dühösen verte az asztalt nagyképűnek tartott műsorvezetőkkel, slen­­drián politikai összeállításokkal kapcsolat­ban. „Nem szabad az embereket félrevezet­ni - mondotta. - Hát nem csaptuk még be őket eleget?” Bármely hiten vagyunk is eszmék deval­válódása idején, akármilyen szkepszis rabsá­gában úgy kellene élnünk, olyan megrendít­­hetetlen kamaszhittel, ahogyan ő tette. LUKÁCSY ANDRÁS Lengyel József Koalíció, merre? E­lküldte előhírnökeit a politikai ősz. Az MSZP és az SZDSZ nyilatkozatokban üzenget egymásnak arról, hogy mit is kell majd tisztázni, ha áttekinti majd együttműködésének feltéte­leit. Mert nem kétséges, ezzel kell majd kezdeni. A nyári parlamenti ciklus végén, amidőn az ellentétek ismét magas hőfokon jelentkez­tek, Horn Gyula meglehetősen ingerülten jegyezte meg, hogy elke­rülhetetlen lesz átfogón rendezni a kormányzati kooperációt, mert így nem mehet tovább. A hevesebb szócsatát akkor a liberális part­ner talán azzal hárította el, hogy a miniszterelnök szavait indulattal vezetett személyes kifakadásnak minősítette, amely - szerinte - nem kíván reagálást. A válság a nyári szünetre jégre tétetett azzal a közös szándékkal, hogy óhatatlanul elő kell majd venni. Ez az idő még nem jött el, de a csatározások máris megkezdődtek. Erre utal, hogy a múlt hét elején a Népszabadság Jánosi Györgynek, az MSZP egyik alelnökének interjúját közölte, amelyben a politikus diplomáciai udvariassággal, de amúgy elég nyersen próbálta rend­szerbe foglalni pártjának legfőbb kifogásait a partnerek tevékenysé­ge ellen. Ezekben a mondatokban bennük volt az első számú igény, mindenekelőtt lojalitás, a különvélemények tompított, hangfogós ki­fejezése, és nem nyílt berzenkedés akkor is, amikor belső előzetes munkavitákban a nézeteltérések talán megelőzhetők volnának. Szó se róla, mindez külön-külön és együttesen nem tekinthető túl­zott kívánságnak, hiszen józan ésszel be kell látni, hogy a harmonikus kormányzati együttműködésnek minimális feltétele. Jánosi megfo­galmazásának nyersesége tehát nem annyira az óhajok fölsorolásá­ban van, mint inkább abban, hogy tudatosan kerüli a tények elemzé­sét, a háttér felrajzolását. Olyan érveket ismétel, amelyek egyszer már elhangzottak, de így önmagukban nem adnak magyarázatot a nézetkülönbségek természetére. Kifogásolja, hogy az SZDSZ annak idején megtorpedózta a gaz­dasági csúcsminiszter kinevezését. Mellőzi viszont, hogy ennek nem csupán személyi oka volt, hanem hiányzott az elengedhetetlen stabi­lizációs politika maradéktalan érvényesülésének biztosítéka is. Sérel­mezi, hogy az alkotmánykoncepció puccsszerű leszavazásakor a libe­rálisok az ellenzékkel tartottak, viszont homályban hagyja: ez a lesza­vazás (az MSZP elnökségi tagjai és miniszterei által) még a szocialis­ta parlamenti frakció tagjait is alaposan meglepte. Jön aztán a nagy tromf, amelyet viszont kétségbe vonni nem lehet. Súlyosan illojálisnak tartja, hogy erre válaszul ugyancsak az SZDSZ mintegy bosszúként az ellenzékkel együtt leszavazta a házszabály­módosítást. Jánosinak válaszol Bauer Tamás, egyébként engesztelő­nek szánt nyilatkozatában, tagadva ezt, de szavai korántsem meggyő­zőek. Miképpen az sem, hogy heves parlamenti vitákban, igen gyak­ran, amidőn az ellenzék megpróbálja sarokba szorítani Horn Gyulát, az SZDSZ frakció tüntetően hallgat, tettetett eleganciával háttérbe vonul, a támogatásnak még a legparányibb szándékát sem mutatja. Nem csoda, hogy az MSZP-t ez irritálja, számon kéri a kormányszö­vetségi szolidaritást és átfogó működési felülvizsgálatot követel. Csakhogy immár nem csupán az elkövetkező két esztendő koalí­ciós jövője a tét, hanem a távolabbi kilátások is. Egyértelműen látha­tó, hogy mind az MSZP, mind az SZDSZ nem hajlandó csak huszon­négy hónap időterjedelmében gondolkodni, azon túl egyelőre mind­kettő a külön utat képzeli el. Bauer szerint pártjának esze ágában sincs a választási szövetség, önálló megméretést óhajt. Ami mellesleg érthető, bármilyen közel van 1998 tavasza, mégis olyannyira messze, '■, ' hogy egy politikai alakulat nem kötheti meg előre a kezét. A szocialistáknál mindez sokkal bonyolultabb. Jánosi nem hajlan­dó ugyan megfontolatlan elkötelezettséget vállalni, de arra készen áll, hogy az újabb négy évnek esetleg újabb koalícióval vágjon neki. Úgy érzi, hogy pártja meglelheti az együttműködést a keresztényde­mokratákkal és a Fidesszel. Régi álma ez annak a belső, bár eléggé heterogén csoportosulásnak, amely ha módja lett volna rá, a jobbkö­zéppel egyetértően már rég kiszorította volna a mai koalícióból a liberálisokat. Csakhogy e képzelt kormányzati szövetség egyetlen kötőanyaga csupán liberalizmusellenessége volna, a többi fikció. Bárhogyan is, ha a két partner ősszel nekilát, hogy megpróbálja le­küzdeni taktikai ellentéteinél sokkal jelentősebb belső vitáit, nem ígérkezik zavartalannak ez az előttük álló két szűk esztendő sem. VÁRKONYI TIBOR Országkép A rossz emlékű ötvenes években Magyarországon is sajátos szere­pet játszottak a sportban elért eredmények. Az egész ország ün­nepelte a helsinki olimpián elért 16 aranyérmet, az Anglia elleni 6:3-as győzelmet. Feledve - per­sze csak pillanatokra - a minden­napi élet keserveit, a nélkülözést, a hatalom előtti kiszolgáltatottsá­got, a megalázó fizikai és szellemi bezártságot. Később, amikor már megnyílott az utazás lehetősége, külföldön járva újra és újra átél­tük - kezdetben örömmel, később már inkább bosszankodva -, hogy a külföldiek többnyire Puskás és Kocsis nevét említették a csikós, gulyás, paprikás és puszta szavak mellett, jelezve: tudják honnan jö­vünk, kik vagyunk. Tizenévesként nem tudtam, hogy a sport ily módon a politika, a közvélemény befolyásolásának eszköze is lehet. Később, már fel­nőtt fejjel, az NDK példáján lát­tam, milyen eredményeket képe­sek elérni egy ország sportolói, ha az állam semmilyen anyagi áldo­zatot nem sajnál annak érdeké­ben, hogy a világ megismerje az országot, ily módon pótolva a dip­lomáciai elismerés hiányát. Az ak­kori szocialista országok - a Szov­jetuniótól Kubáig - a verseny­­sport kiemelt támogatásával igye­keztek ellensúlyozni azt a körül­ményt, hogy demokráciában, sza­badságjogokban vagy életszínvo­nalban, életkörülményekben lé­nyegesen kevesebbet adtak pol­gáraiknak, mint a versenytársnak­­ellenfélnek tekintett országok. A két német állam versenyében is az NDK kétségkívül több olimpiai érmének kellett (volna) cáfolnia azt a képet, amely például a gaz­dasági eredmények területén bi­zony az NSZK fölényét mutatta. Napjainkban a sport már ná­lunk sem a politika eszköze. Nem meghatározója, netán főeleme az országképnek, csupán egyik té­nyezője. A tizenéves korba lépő fiatalok szülei sem csupán a spor­tot tekintik a kiemelkedés egyet­len lehetőségének. Ez így van rendjén. A sportsikerek ne a gaz­dasági-társadalmi lét más terüle­tein elért eredmények helyett, ha­nem azokkal együtt rajzoljanak vonzó képet Magyarországról, hirdessék a magyarok tehetségét, szorgalmát. A sport társadalmi szerepe nem szűnt meg, csupán átértéke­lődött. A cél immár nem az, hogy néhány sportoló világraszóló eredményével a valóságosnál jobb képet mutassunk magunk­ról, hanem hogy minél többen él­vezzék az egészséges életmód előnyeit, minél többen érezzék a sport embert próbáló, embert formáló hatását. Mint egykori kerékpárversenyző, tapasztalat­ból tudom, hogyan fejleszti a sport az akaraterőt, a küzdeni tu­dást, a kitartást. Külügyminisz­terként, egy-egy 15-16 órás, prog­ramokkal, tárgyalásokkal zsúfolt munkanap végéhez közeledve még mindig érzem ennek hasz­nát. Sportolóink atlantai szerep­lése, egy-egy biztosra vett siker elmaradása újra bizonyította: a kimagasló eredményhez nem elég a tehetség, sokéves kitartó munka is szükséges hozzá. Ez is olyan igazság, ami az élet minden területére érvényes. Az atlantai olimpia - és a parlamenti szünet - napjaiban jó érzés legalább kis időre feledni a politikai csatározá­sokat. Jó érzés együtt örülni az arany-, az ezüst- és a bronzérmek­nek, a pontot érő helyezéseknek. Jó lenne ebből a közös örömből legalább valamit megőrizni a kö­vetkező hetekre, hónapokra, évekre is. ... KOVÁCS LÁSZLÓ

Next