Magyar Hírlap, 1998. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-03 / 2. szám
8 Magyar Hírlap Ellopott ereklye Bulgáriában a török uralom nem százötven évig tartott. Nekik az oszmán világból ötszáz esztendő jutott. Ez meghatározott mindent. Azt is, hogy nemzeti újjászületésük, a vázrazsdane, más időben és egész más módon zajlott. A bolgár nemzeti tudat a kolostorokban, a szerzetesek lelkében élt a legteljesebben, és semmi ok csodálkozásra, ha azt halljuk, a balkáni országban az egyház őrizte leghívebben mindazt, ami a kultúrából, a nyelvből, a szokásokból megőrizhető volt. Ennek egyik dokumentuma az a kézirat, mely a bolgár múltról, a ország boldogabb évszázadairól szól. Egy szerzetes, bizonyos Paiszij vetette papírra. A Szláv-bolgár történelem címet viselő mű az első, mely az ország múltjáról átfogóan szól, ilyenformán a bolgár patriotizmus egyik legfontosabb ereklyéje. A régi nemzeti nagyságot idézi, hogy elnyomja a lelkekben a csüggedést, a reménytelenséget. Megírása idején már több mint négyszáz éve része Bulgária az oszmán birodalomnak... Ezt az ereklyét a görögországi szerzetes köztársaság, Athosz egyik kolostorában, a Zográfban őrizték. A mű 1985-ben eltűnt! Pontosabban: ellopták. A lopást az e századi kultúrbűnözés jelentős eseményeként tálalta a nemzetközi sajtó, a bolgár patrióták szíve belesajdult, de aztán, minthogy nyomok sehol, lassan elcsendesedett körülötte minden. Találgatások, persze, szárnyra kaptak időről időre, a lapoknak Bulgárián kívül is sokáig témát adott az eltűnt kézirat. A BTA bolgár hírügynökség, hogy jólértesültségét bizonyítsa, nem kevesebbet állított, mint hogy a becses kultúrdokumentumot a zsivkovi kommunista titkosszolgálat lopta vagy lopatta el. Miért? Hogy felismerhetetlenül pontos másolatot készítsenek róla, melyet aztán kicserélnek az eredetivel. Egy lapban az jelent meg, hogy teljesen lezüllött szerzetes a tettes. Valami dúsgazdag műgyűjtő megbízásából tette, az ő részére juttatta volna ki külföldre, természetesen rettentő sok pénzért. Nemzeties hangokat is megütött a találgatók némelyike. Egy cikk szerzője arról írt, hogy ismeretlen hazafi „szerezte vissza” a Bolgár Nemzeti Múzeum számára a kéziratot. Minden találgatás meghökkentő volt, ám a valóság mindegyiket felülmúlta. A végképp eltűntnek hitt kéziratot ugyanis egy ismeretlen férfi a leghétköznapibb módon és formában - újságpapírba csomagolva - letette a nemzeti múzeum titkárnőjének asztalára. Ennél többet, hiába faggatták, az igazgató, Bozsidár Dimitrov sem tudott mondani. 1996-ban történt ez. A lelkesedés óriási volt. A kézirat váratlan „előkerülése” ünnepi hangulatba hozta az országot. Mindenről megfeledkezve és lelkesen a Paiszij-kéziratot azonmód kiállították a Bolgár Nemzeti Múzeumban. Megnézhette, aki akarta. Bizonnyal látták az athosziak is... Az ünnepi hangulatot hamarosan felváltotta a torzsalkodás, a vita. Egyetlen kérdés körül forgott: maradjon-e a kézirat Bulgáriában, vagy vissza kell adni a kolostornak? Mielőtt szólnánk a vitáról, nézzük meg, hogyan került egyáltalán oda, és ki volt szerzője, az a bizonyos Paiszij. Athosz, a pravoszláv kolostoregyüttes a középkor óta serényen őrzi, ápolja és terjeszti a pravoszlávság hagyományait. Maga a Zográf kolostor a X. század eleje óta a bolgár hit fellegvára. Akkor még az egyik neves kora keresztény vértanú, Kappadókiai Georgi nevét viselte. Mára ez maradt az egyetlen bolgár kolostor Athosz félszigetén, de régebben, az elmúlt századokban bolgár szerzetesek uralták a Zográfon kívül még Szt. Grigorij, Szt. Pável, Kutlumus, Kszipanotam, Kszenofon és Hilendar kolostort is. Az utóbbiban, Hilendarban vállalta 1745-től a szerzetességet Paiszij is, ott kapta a Hilendarszkij nevet. Világi neve ma sem ismeretes. Annyit tudunk róla, hogy 1722-ben, Bánszko városában született, és hogy a kolostor apátja akkoriban épp a bátyja, Lavrentij volt. Másik bátyja, a gazdag bánszkói kereskedő és adományozó is csak keresztnevén ismeretes - „hadzsi” (Szentföldön járt keresztény zarándok) Valcso. Paiszij a Hilendar kolostorban kezdte írni, s később a Zográfban fejezte be a Szláv-bolgár történetet, a bolgár történelemírás első, rendhagyó művét. Ez a munka jelentette egyben az új bolgár irodalom születését is. A később szentté avatott egyszerű szerzetesről sokan megírták, hogy alig volt bolgár település, ahol meg ne fordult volna. Az összesereglett emberek előtt „mennydörgő, Istentől ihletett hangon” olvasta fel művét, és többször kérte az írástudókat, készítsenek róla másolatokat, és ellenszegülve az ozmán tilalmakkal, bátran terjesszék a „bolgár nemzeti öntudat Bibliáját” - a Szláv-bolgár történetet. Rengeteg híve, követője volt. A másolatokból csak a Zográf kolostorban ma is legalább 40-et őriznek. Köztük a legértékesebb az első, amelyet 1765-ben, Kötél városban, Szofronij Vracsanszkij püspök, az új bolgár irodalom egyik legfontosabb képviselője készített. A mű nyomtatásban majd csak 1844-ben jelenik meg, s hogy hol, ez a magyar kultúrának is ad bizonyos rangot a bolgárok szemében. Merthogy Budán nyomták... Az erkölcsi tartalmú kérdésre, valóban vissza kell-e szolgáltatni Paiszij kéziratát Zográfba, választ elsősorban fontos egyházi személy adhat. Szimeon metropolita, a bolgár pravoszlávság egyházdiplomácia neves vezetője, a budapesti székhelyű közép- és nyugat-európai püspök ilyen személyiség. Válasza határozott és egyértelmű: - Feltétlenül vissza kell adni a kéziratot! Ez nemcsak becsület, a hagyomány vagy Isten tiszteletének kérdése. A nagy bolgár hazafi, Szofronij Vracsanszki, az általa készített másolat végére a következőket írta: „És aki elviszi, vagy ellopja, kiközösítendő legyen és átkozott!... A bronz, a vas, a kő elolvadhat, de ő (a kézirat) maradjon meg örökké!” A püspök válaszának van gyakorlati része is: „Ma is, az evangéliumok mellett, a bolgár egyház minden tiszteletese felolvas a miséken Paiszkij Hilendarszkij halhatatlan műve kivonataiból. Ez a mű az egész pravoszlávság - mondhatnám a világ - szellemi tulajdona és a helye továbbá is ott van, ahol Paiszij tolla alatt az Isten akaratából íródott Zográfban...” Nemcsak az egyház véleménye volt, hogy a kéziratot vissza kell szolgáltatni. A bolgár államfő, Petar Sztojanov októberben „konzíliumot” tartott az ország legnevesebb szakértőivel, és döntött: Bulgária nem járhat el tisztességesebben, mint hogy visszajuttatja a kéziratot oda, ahol századokon át őrizték - e szavakkal kommentálta az államfő döntését Emma Moszkova, a kulturális miniszter. Sokan nem értenek egyet a döntéssel. Olyannyira nem, hogy a Bolgár Nemzeti Múzeum igazgatója nyilvánosan és kategorikusan elutasította azt. Mások, mint Boján Radev, az egykori olimpiai bajnok birkózó, aki utóbb neves műgyűjtő lett, hallatlanul értékes görög ikonokat ajánlott cserébe. Megmozdult az ifjúság is. Egyetemisták aláírásokat gyűjtöttek, hogy hátha az hatásosabb. Semmi nem segített. A döntés végleges, és az előkészületek is megtörténtek. 1998. január 12-én a bolgár állam visszaszolgáltatja a nemzeti ereklyét az athoszi kolostornak. Ott már türelmetlenül várják az ünnepélyes aktust, a kézirat visszatérését. A bolgárgörög határon görög díszkíséret csatlakozik a bolgárhoz, és január 12-e nem csak az ott élő bolgár szerzetesek ünnepe lesz. Athoszban valamikor több mint tízezer szerzetes élt. Ma a húsz kolostorban alig 1290-en vannak, közülük negyven a bolgár. A külvilágtól majdnem teljesen elszigetelt Athosz a pravoszláv hitvallás történelmi értékű kincsestára. Zográfban, pompás miniatűrökkel díszített, egyházi szláv nyelven íródott aranybullák, díszoklevelek, történelmi értékű kéziratok, eredeti evangéliumok, szertartáskönyvek, egyházi naplók és céhkönyvek, istentiszteletben megemlítendő cárok névsorai, adományozók névlistái találhatók. Muzeális értékű cári pecsétek, középkori csodatevő ikonok, kegyszerek, palatáblák, aranyozott oltárfalak, filigrán arany és ezüst egyházi nyakláncok, keresztek, drágakövekkel díszített püspöki koronák rejtőznek a széfekben, pazar falfestmények, freskók díszítik a templomok falait. Zográf legnagyobb kincse mégis Paiszij ellopott - s most visszatérő - műve, és immár az is marad, bármennyire fáj ez sok bolgárnak. Mert nincs az a bolgár, aki fejből ne tudná Paiszij Szláv-bolgár történetének legmegragadóbb részeit. S ha ezután eszükbe jutnak a belőle való sorok, a szívük bizonnyal sajog. Például e sorokra gondolva: „Figyeljetek, olvasóim és hallgatóim, bolgár nemzetségem, kik féltékenyen őrködtek nemzetségetek és bolgár hazátok felett, és igyekeztek megérteni és megtudni, ami csak tudható bolgár nemzetségetekről s apáitokról, őseitekről, cárjaitokról, pátriárkáitokról, szentjeitekről, miként éltek s virultak hajdan! ... Ti viszont, akik tudni sem kívántak bolgár nemzetségetekről, ellenkezőleg, idegen szokásokat és idegen nyelvet vesztek fel... s szégyellitek magatokat bolgárnak nevezni - ó, ti esztelen és ostoba alakok! Ugyan miért szégyellitek bolgárnak nevezni magatokat, s miért nem olvastok és nem beszéltek magatok nyelvén? Vagy talán a bolgároknak nem volt országuk és hatalmuk? Annyi éven át uralkodtak ők, s dicsőek és híresek voltak az egész földön, és sok esetben adót fizettettek az erős rómaiakkal és a bölcs görögökkel... Minden szláv nép közül legdicsőbbek a bolgárok voltak, legelőször ők nevezték így a cárokat, legelőször nekik volt pátriárkájuk, legelőször ők tértek a keresztény hitre. Az első szláv szentek a bolgár nemzetségből és nyelvből dicsőültek meg, amint mindezt sorjában a Történelemben megírtam...” Csak azt nem tudjuk máig sem, ki ,és miért lopta el a kéziratot? Ilyenformán a történetnek nincs vége. GEORGI KRUMOV A szerző Magyarországon élő bolgár író A végképp eltűntnek hitt kéziratot egy ismeretlen férfi a leghétköznapibb módon - újságpapírba csomagolva - letette a nemzeti múzeum titkárnőjének asztalára. Innen, az athoszi Zográf kolostorból vitte el valaki a bolgár nemzeti ereklyét fotó :moher Judit A hányatott életű Hermina Drutyera Hermina úgy született meg, mint egy e világi erőtlen sóhajtás. Anyja illendően, nagy kínok között szülte az erdélyi havasok jégvirágos hidegében. Emberi szem nem látta Hermina világrajöttét. S amikor a derék Rozina csonttá fagyott, világító szemű farkasok nyalták tisztára az anyaméh melegéből hóra csusszant, gőzölgő csecsemőt. Ezért mondogatja Drutyera Hermina, ha rájön a búsulhatnék, hogy „megehettek van, de nem ettek meg”. Ilyenkor senki sem érti, mire gondol ez a hetvenkét éves, borostyánszemű, csillagdugdosó asszony, aki emberhez méltón szívja tüdőre a könnyfakasztó pipafüstöt. Drutyera Hermina úgy emlékszik kora gyermekkorára, mint holt ember a suttyomban elszopogatott selyemcukorkára vagy a frissen fejt kecsketej ízére. Annyit azért tud, hogy enni kapott, hiszen életben maradt... Drutyera Hermina, jó bor ellenében, elmesélte, hogy Lipova és Siméria között vándorolva, úgy negyven évvel ezelőtt (is) rátört az éhség a cigányokra. Mint mondta, olyannyira, hogy „szemünk járta a vitust”. Éhkoppon voltak már három napja, enni akartak hát, mindenáron. „Vaszil Tepesi gondolta ki, hogy ni, milyen jó húsban van az a rossz világra szabadított vaksi Cucu, aki még Podunál csapódott a kompániához. Könnyűs lett a szeme Vaszilnak, de nyakon csípte Cucut. Megnyúzta, megsütötte és kiosztotta szegény Cucu apróra vágott darabjait a cigányok között.” Szellem lakozott ebben a Cucuban, jelentette ki Drutyera Hermina a történet végén. - Miért? - kérdeztem. - Hát mert a Vaszil, a lakoma után, húsz kerek esztendőig ugatott. Cucu lelkem kutya vót, mint meg mögöttük az éhségbe. Drutyera Hermina tizenhárom éves volt, amikor önmagára ismert egy vadgalambban. Az úgy vót, hogy hárman akarták vén megbúbozni azt a galambot, de nem hagyta magát. Tépte, vágta a csőrével a „búgózkodó” hármat. Szegény tojó a szárnyat rengette félelmetesen, és végül győzött. Elrepült a három hímgalamb. Én is ily vad gerle vótam, amikor megszörrentett Fibisen egy asztalosmester. Csak ügyi neki sikerült. A szégyentelennek! De osztadék szalonnácskát a cigányoknak. - Eccer megint szegény lettem - mondta Drutyera Hermina messzire nézve. - Elküldték a szépséges cigánylányt, táncoljon, incselkedjen a katonákkal. El is ment. Táncolt is. Pénzt is dobtak a kötényébe, mégis kékre-zöldre verte a szekér mellett a Janku. - Miért? - kérdeztem csodálkozva. - Aziz, mer amit píznek hittem, a nem pízek vótak, csak fényes boroskupakok. A rossebb egye le a szőrt a képükrül hátukban is! Drutyera Hermina tizenhat évesen szülte meg első gyermekét. Mint mondta: „Nem kellött vóna.” így indokolta meg kijelentését: „Pusztulatosat szenvedtem, osztíttam, a Janku meg gödényködött a Marisával.” Ennek ellenére még hatszor szült Hermina, és hatszor jelentette ki, hogy „nem kellött vóna”. Drutyera Hermina imádta a bíborfényű, cifra kötényeket. Azt mondták, egy ilyen kötényért csókot adott egy halszemű román katonának. Hermina tagadja ezt: „Én csókot? Hogy élni tuggyak, adtam, de románnak soha, hisz futtam elölik, mint kinek zsarátnok ég a seggibe.” Drutyera Hermina harmincöt kilóra száradt, pedig újból várandós volt 1945-ben. Az idegen katonák keresztet vetettek, amikor meglátták, aztán hogy magukhoz tértek az iszonyattól, egy fél vödör kását tettek elé, amiből egy falást sem ehetett. Mint Hermina mondta: „Elaléltam az örömbe az ennivaló látásától, de mire magamba tértem, ellopta valaki elültem.” Kislánya halva született. Megsiratta. Drutyera Herminát az 1966-os karácsony az erdőben találta. Gallyat kapargatott ki a hó alól, tüzelni valót. A fenyőkre rá sem nézett. Egyszer csak két román erdésszel találta szemben magát. Mint Hermina mondta: „Ahogy megláttam üket, összepisáltam magam.” A két erdész megverte, megerőszakolta és elszedte tőle a gallyakat. Hermina sírva beszélte el a megesett szörnyűséget Jankunak. Janku magához ölelte, mint egy gyereket, és úgy aludtak el a boldogtalanok, hogy nem is tudták, angyalok serege őrizte álmukat. Drutyera Hermina 1977-ben meglopta a biledi templomot. Zokogva borult le az oltár elé. Cigányul, magyarul és románul is elrebegte a miatyánkot, bocsánatért esedezve, majd óvatosan elemelt egy hófehér gyertyát a legszelídebb tekintetű szent elől. Piros fodros mellesébe dugta dideregve, és futott lélekszakadva a sötétbe burkolódzott városon át, ki a Vaskapu mellé, ahol már egy hete tanyáztak a cigányok. Keresztet vetett és meggyújtotta a lopott gyertyát, aminek arany fénye megvilágította a halott Janku beesett arcát. Mint Hermina mondta: „Az istenke megbocsát nékem, hisz mibül vettem vén gyertyát halott uram tiszteletére, hogy megtalálja az utat a mindenhatóhoz.” Drutyera Herminát, Janku halála után férfiember meg nem érinthette. Mint mondta: „Kivántam pedig megőszülten is, hogy néha szoknyám alá nyúljék a szél, de oszt mindég kivert a hidegség ettül a forró borzongástul, hogy ni, csak ennyi lenne, hogy asszony vagyok?” Az özvegységbe szegényebb lettem, mint valaha. Végestesen végig kódultam az egisz nagy román birodalmat. Konyirbül se laktam jól. Életem se rót mán a végin. Hát, eccel csak elfeküdtem a városi köveken, mint haldokló barom a szérűn, így rúgták ki a megmaradt fogaimat a rendőr szoldátok. Ennyivel is kevesebb lettem... - panaszolta Hermina vékonyra aszott szájjal. 1989-ben Drutyera Hermina sok szenvedés és hányattatás után, átlépte a magyar határt, két megmaradt gyermekével és két menyével, akik öt unokával ajándékozták meg. Mint Hermina mondta, pipájába kapaszkodva: „Azrr szöktünk, mer jobb életet reméltünk ideát. Öreg lettem valóságosan, békességet akarok már, de valahogy nem szeret engem az istenke. Mer rossz mindenhol. Utánam kapaszkodik a szegénység, az éhség. Elvehetne már az úr, hogy tanálkozzak az én Jankámmal odefenn, ahol csak jut egy darab kenyér nekem is az úr asztaláról...” SZÉCSI MAGDA RIPORT - TÁRCA 1998. JANUÁR 3., SZOMBAT Keserédes szilveszterek A poharak alján halványzöld a bor. Az aranyozott süteményes állványról este tizenegy tájékán is csak néhány aprósütemény hiányzik. Odakint füstbombák villannak, papírtrombiták harsognak, visítanak. Bent három csonkig égett gyertya pislákol, a megolvadt viasz sercegve csorog a hímzett térítőre. - Lassan megyek - mondja halkan Juli. - Várj, mindjárt - feleli Magdi. Egy órája most szólaltak meg először. Akkor sem hangzott el több, mint hogy Juli egy akciófilm közepén kérte Magdit, kapcsolja el ezt a szörnyűséget. Új esztendő jön. Újabb barázdák a két idős nővér arcára. Újabb finom porréteg emlékeikre. Együtt töltenek minden nagyobb ünnepet. Legalábbis egy darabig. Juli aztán búcsúzkodik, s az este többi részét férjének, Ádámnak szenteli. Szilveszter éjszakáján is vele koccint, mikor éjfélt üt az óra. Miért nem koccintanak inkább hármasban? Hiszen Ádám a nyolcvanadikat taposva is olyan erőben van, hogy ha nagyon kéne, gyalog is megtenné a három kilométert Magdi lakásáig. A lelke! Az nem engedi. Akkor sem, ha fegyvert nyomnának a hátába. Pedig de nagyon hajtotta hozzá egy fél évszázaddal ezelőtt. Fegyvert szegezhettek volna a mellének. Az sem állja útját. „Ezek a ronda vénasszonyok” - gondolja Ádám. Az elsötétített konyhában ül, ablakából kémleli a villamosmegállót. Jön-e már a Juli? „Azt hajtogatják, mennyivel szebb volt a világ ötven éve. Pedig csak ők voltak szebbek. Többen futottak utánuk, s nem értek rá odafigyelni a mocskos dolgokra.” Egy korty bort ízlelget. „A mai gyerekek talán nem is tudják, hogy a vörösboros pohár szája befelé görbül. Még kólát is kevernek a borba. Eldurrantanak pár petárdát, na és? Alapjában véve semmi sem változott.” A hatvan évvel ezelőtti szilveszteri mulatság képei peregnek le előtte. Az a történet megeshetne ma is, csak éppen a szereplők farmert, magas talpú cipőt viselnének. Abban az időben hosszú, fehér estélyi ruhát viseltek ünnepekkor a lányok. Még a nem oly tehetősek is őriztek egy ilyen ruhát szekrényük mélyén. Magdolna is, aki ragyogó szépség volt akkor. Varrodában dolgozott napi tíz órán keresztül. Tizennyolc fillért kapott varrónőként, ehhez jöttek az ajándékpénzek a házhoz szállított ruhákért. De Magdi fényűző életről álmodott. Olyan ruhákról, melyeket a gazdag hölgyeknek varrt, s csak titokban próbálhatott fel. Nagy házról, amelynek varrónőként csak az előszobájáig jutott, ha odavitt egy elkészült ruhát. Pazar bálok, szép bútorok, opera-előadások... Miért ne sikerülhetne neki is, ha L. grófnénak sikerült? Milyen sértetten utasítja vissza a nagyságos megszólítást, mivel ő méltóságos. Pedig egy fuvaros lánya. Szerencsésen ment férjhez. De nőül menni egy tizedeshez, szegény családból valóhoz? Aligha szerencsés házasság. Ádámmal, akkori jegyesével, egy szilveszteri mulatságon ismerkedtek meg. Egy évvel a rossz emlékű előtt... Egyszerű családokból való fiatalok olcsóbb éttermekben szórakoztak. A négy-öt tagú zenekar az akkori idők slágereit játszotta. Nem folyt pezsgő, nem jutott az asztalra kaviár. A kedélyes ünnep Magdi szemében nyárspolgárinak tűnt. Hisz ezekből a lányokból pirospozsgás háziasszonyok lesznek, zsémbesek, testesek, udvarlóik meg korán kelő családapák. Csak Ádám kedvéért járt néhanapján a bálba, egyre növekvő undorral. S mikor Ádám egyik magas rangú tisztje meglátta a szép lányt, attól fogva ő is ellátogatott az olcsó vendéglőbe. Ádám hétköznaponként este a laktanyában ábrándozott a következő találkozásról jegyesével. A lányt ezalatt a tiszt bevezette abba a világba, amelyről addig csak álmodott. Juli mélységesen szánta a tizedest. Figyelmeztette is, tapintatosan, hogy Magdi már nem az, akinek ő hiszi. A szerelmes vőlegény? Még csak a gondolatát is képtelennek tartotta, hogy Magdi hűtlen. Azt annál inkább biztosra vette, hogy Juli gyengéd érzelmekkel viseltetik iránta, s bizonnyal össze akarja ugrasztani őket, a jegyeseket. S eljött a szilveszter éjszakája. Magdi és Ádám abban a vendéglőben töltötték volna, ahol pontosan egy éve megismerték egymást. Csak hát közbejött valami. Egy elegáns autó és egy nyalka katonatiszt. Félórával előbb vitte el Magdit, mint ahogy a lány Ádámot a házuk elé bolondította. Juli látta nővérét a tiszttel távozni. Elmondhatta volna Ádámnak? Inkább összeszorította ajkát, letörölte a könnycseppet, amelyet a tehetetlenség, a nővére miatt érzett szégyen s a szegény fiú iránt érzett lelkifurdalás csalt szeme sarkába, így csak annyit rebegett, hogy Magdi már elment. Alighanem elkéstem - gondolta Ádám. - Ejnye, na. Magdi már biztosan ott vár. Ám a színes lampionok, s a kipirult arcok között hiába kereste a számára kedves arcot. Szorongva ment vissza Magdiék házához. Várt, fázott, bakancsába beszivárgott a hó. Várt egészen hajnalig, míg elcsitultak a szilveszteri zajok. Ekkor autó hozta haza kedvesét. Magdi nevetve búcsúzott a tiszttől. Ádám sírt. Vége! Hadd lássa a nagyvilágivá vedlett hölgy, mit művelt! Ádám szíven akarta lőni magát, de keze annyira remegett, hogy csak oldalát horzsolta a golyó. Juli riadt fel a lövés hangjára, ő mentette meg Ádám életét. Ő látogatta naponta lábadozása alatt. A tisztek babája, aki kacagott hatvan éve, úgy kacagott, a mostani szilvesztereken magára maradva bámulja a tévét. Tekintete merev, fátyolos. Juli most is, mint már évek óta mindig, fél tizenkettőkor fordul be a kapun. Mélyet sóhajt, lerázza magáról a nővérénél tett látogatás nyomott hangulatát, kellemetlen emlékét. Az asztalra pezsgőspohár kerül. Ádám hatvan éve szilveszter éjszakáján könnyes szemmel búcsúzott az élettől. Ebben a pillanatban tekintete ragyog. SOMLAI GERGELY