Magyar Hírlap, 1998. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-17 / 14. szám
A Mihoelsz-gyilkosság ! Ötven éve annak, hogy a század talán legnagyobb jiddis nyelvű színészét, a moszkvai Zsidó Színház világhírű igazgatóját egy színikritikus társaságában holtan találták Minszk elhagyatott külvárosában. „Az elhunytak ruháit, pénzét, iratait, karóráját (Mihoelsz esetében egy aranyórát) sértetlenül találtak...” - rögzítette a Szerov tábornok belügyminiszter-helyettesnek címzett rendőri szemle jegyzőkönyve. Elképesztő cinizmussal, hiszen éppen Szerov cége hajtotta végre a gyilkosságot. A megrendelő személyéről néhány évvel később így vallott az addigra börtönbe került Abakumov állambiztonsági miniszter: „... 1948 végén Sztálin szovjet államfőtől azt a feladatot kaptam, hogy az állambiztonsági minisztérium munkatársaival, külön e célra kiválasztott emberekkel sürgősen likvidáltassam Mihoelszet. Ismeretes volt előttünk, hogy Mihoelsz egy jó barátjával, akinek már nem emlékszem a nevére, Minszkbe érkezett. Ezt jelentettem Sztálinnak, és ő nyomban utasítást adott, hogy ott hajtsuk végre a likvidálást...” A jó barátot Golubov-Potapovnak hívták, és a politikai rendőrség megbízását hajtotta végre, amikor a színészt egy állítólagos minszki mérnök otthonába invitálta vendégségbe; a teherautó, amely a boncolási jegyzőkönyv adataiból kitűnően sokáig ide-oda csúszkált a havas sikátorban elgázolt áldozatok testén, Golubov-Potapov személyében a felesleges tanút tüntette el. De hát mi baj volt a zsidó színészkirállyal? A sztálini korszak milliós nagyságrendben elkövetett, gyakran rafináltan szadista gyilkosságairól olyan sok dokumentum kerül elő mostanában, hogy többnyire éppen ezt a kérdést mulasztjuk el feltenni. Pedig az éktelenül csúnya kis emberke - akinek szenvedélyes játékát a „Zsidó sors”-tól, az Iszaak Babel által filmre átdolgozott Sólem Áléchem-műtől Alekszandrov „Cirkusz” című híres filmjéig megörökítette a kopott celluloidszalag - kora befolyásos szovjet politikusainál is jobban zavarta Sztálin köreit. A második világháború kitörése után létrehozott, addig elképzelhetetlen szovjet nemzeti mozgalmak, az Össz-szláv Bizottság, a szovjet fiatalok, a nők, a tudósok tömörülése mellett az ő szellemi irányításával (s persze a Szovinformbüro meg a politikai rendőrség ellenőrzésével) létrejöhetett a Zsidó Antifasiszta Bizottság is. A Hitler által lerohant nyugati területek zsidó lakosságának mentése, a Lengyelországból korábban a Szovjetunióba menekült, ott a birodalom távoli részeibe deportált, gyakran letartóztatott lengyel zsidók érdekében Mihoelszék éjt nappallá téve dolgoztak. Újra és újra kérelmekkel bombázták a hatóságokat, hogy újraindíthassák az 1930-as években más nemzetiségi orgánumok sorában országszerte betiltott zsidó újságokat, színházakat, iskolákat. A Kreml egyetlen jiddis nyelvű lapnak adott korlátozott működési engedélyt, viszont 1941 augusztusában, a fasiszta hadsereg csaknem akadálytalan előrenyomulása, a fővárosi szovjet intézmények fejvesztett menekülése közepette hozzájárult, hogy a Zsidó Antifasiszta Bizottság a rádió által egyenes adásban közvetített (!) tömeggyűlést rendezzen Moszkvában. Mihoelsz lángoló szónoklatai sokat segítettek, hogy a világ zsidósága megmozduljon: az USA-ban, Nagy-Britanniában gyűjtést indítottak az akkor mintegy öt és fél millió szovjetunióbeli hittestvér megsegítésére. Mihoelszék engedélyért folyamodtak, hogy élelmiszert és meleg ruhát szerezzenek a hátországban, az evakuálás színhelyén nem egyszer éhező, a sorállások közepette spontán kitört „népi antiszemitizmus” jelenetei között élő zsidóknak. A Kreml azonban azt az utasítást adta az antifasiszta bizottságnak, hogy ehelyett ezer tank vásárlását kérje az amerikai szervezetektől. Hasonló céllal engedték ki 1943 második felében Szolomon Mihoelszet és a bizottság egy másik - a szovjet politikai rendőrség által mellé tett - funkcionáriusát, a Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetői sorában később szintén kivégzett Iszaak Feffert az Egyesült Államokba. Hat hónapig tartó diadalútjukon Mihoelszék városról városra bejárták a hatalmas országot, ötvenezres tömeggyűléseken, máskor a jiddis dalokkal fellépő, fekete bőrű Paul Robson kíséretében stadionokban szónokoltak; az antifasiszta érzelmű amerikaiak a repülőtérről a városba vezető utakon felsorakozva, integetve, kiabálva fogadták őket. Albert Einstein mellett - akié a meghívás ötlete volt - az amerikai politikai, szellemi élet legnagyobbjai segítettek a szabad életben, zsidóságuk vállalásában lubickoló, túláradóan boldog vendégeknek, hogy minél több pénzt gyűjtsenek a Hitler-ellenes küzdelmében már komoly sikereket arató Szovjetuniónak. New Yorkban merült fel az az ötlet, amely miatt Mihoelsznek rövidesen meg kellett halnia. A Washingtonba akkreditált szovjet nagykövet, Andrej Gromiko - Moszkvával egyeztetett - engedélyével a két sztár vendég találkozott Chaim Weizmann-nal, a Zsidó Világkongresszus elnökével, aki a Szovjetunióban élő zsidók számáról, helyzetéről érdeklődött. A Berija vezette szovjet politikai rendőrség szemében Mihoelsz már azzal kimerítette a külföldi felderítésekkel való együttműködés vétségét, hogy egyáltalán válaszolt ezekre a kérdésekre. Ráadásul - szintén Moszkva engedélyével - Weizmann-nal is megvitatta a háború után a Krím-félszigeten létrehozandó zsidó autonómia gondolatát. A félsziget északi részén, ahol az 1920-as években már öt zsidó mezőgazdasági kolónia működött, e terv szerint új hazára találtak volna a holocaust életben maradt áldozatai; a távol-keleti birobidzsáni zsidó autonómiakísérletnek az 1930-as évekre teljessé vált kudarca után ott leltek volna otthonra a szovjet, sőt az odamenekült külföldi zsidók is. Moszkvát egy ideig komolyan foglalkoztatták a terv révén nyerhető nyugati dollármilliárdok. Időközben azonban a Palesztina sorsa körüli nemzetközi vitákban a Kreml végérvényesen háttérbe szorult, és a most előkerült dokumentumok szerint a vérig sértett Sztálin bosszúból ejtette a „zsidókérdést”. Annál is inkább, mert a Krímfélszigeten az ottani tatárok és a térség tucatnyi más népének deportálásával már a Törökország elleni támadással elindítandó új háború szolgálatiba állította. A Szovjetunió nemzeti öntudatra ébredő etnikumainak sorában Mihoelszék egyre határozottabb követelései is súlyos belpolitikai veszélyt jelentettek a diktatúrára. Amikor a „jiddis Lear király” testén végigszánkázott az a minszki teherautó, már újabb, az 1937-es leszámolásokat idéző megtorlási hullám tombolt a Szovjetunióban, és Sztálin személyes irányításával kezdetét vette az országos antiszemita kampány. Erre is emlékeztek most, ezen a héten Moszkvában, ahol a Mihoelsz-gyilkosság fél évszázados évfordulóján - Jelcin elnök és Luzskov moszkvai főpolgármester védnöksége alatt - amerikai, izraeli és orosz együttesek részvételével, számos ősbemutatóval Mihoelsz-fesztivált rendeztek. Gereben Ágnes Szokatlan dolog, hogy egy nagy hírű kiállítócsarnokban, mint a párizsi Grand Palais, olyan tárlat látható, amelynek közel felét másolatok alkotják, és talán még meglepőbb, hogy ennek ellenére, megtekintéséhez - a hosszú várakozást elkerülendő - tanácsos előzetes foglalással jegyet venni. A XVII. századi francia festészet sokáig elfeledett, majd századunk elején újra felfedezett nagy alakjának, Georges de La Tournak egy kivételével valamennyi ismert festményét és eltűnt képeinek régi másolatait gyűjtötték egybe a világ minden részéről erre az alkalomra. (Az egyetlen hiányzó mű, az Olvasó Szent Jeromos, az angol királynő, II. Erzsébet tulajdonában van.) A kiállítás három részre tagolódik. Az első a festő minden kétséget kizáróan eredeti alkotásait mutatja be, a második a korabeli és későbbi másolatokat, míg a harmadik Georges de La Tour utolsó festményeit, amelyek közül némelyiket minden valószínűség szerint egyedül, más részüket tanítványai és fia közreműködésével készítette. A könnyebb megkülönböztetés kedvéért és a tévedések elkerülésére, az eredeti műveket bemutató termeket okkersárga, míg a másolatokét szürke padlószőnyeggel borították. Az 1593-ban Lotaringiában született De La Tour élete írásos emlékek, anyakönyvi bejegyzések, a festő levelei, korabeli szerződések alapján nyomon követhető, műveinek sorsáról azonban annál kevesebbet tudnak a művészettörténészek, így történhetett meg, hogy egyes képeit évszázadokon keresztül más mesterek munkájának tulajdonították, míg más, eredetinek vélt művekről később kiderült, hogy nem Georges de La Tour keze alól kerültek ki. 1935-ben például a Louvre megvásárolta az Olvasó Szent Jeromos egy változatát, amiről utóbb megállapították, hogy csak jól megfestett másolat. Párizsi levél Remekművek - nem csak eredetiben Cserba Júlia A másolat ez esetben semmiképpen sem jelent hamisítványt, mivel a XIX. század végéig érvényben levő szokás szerint a festőnövendékek nagy mesterek képeit igyekeztek a leghűségesebben visszaadni, így tanulva meg a technikai mesterfogásokat. Rubens például Raffaello festményét másolta, Delacroix Rubensét, Manet pedig Delacroix-ét. És hogy De La Tour képeit is oly sokan megfestették, az azt mutatja, hogy korának elismert festője volt. Egy legenda szerint XIII. Lajos annyira megszerette egyik képét, hogy az összes többit levetette a falról, hogy csak abban az egyben gyönyörködhessen. Lehetséges, hogy ez a kép a király részére festett Szent Sebestyén lámpással volt, amelynek eredetije elveszett vagy rejtőzik valahol, de egy 1751-ből származó részletes leírás és a kiállításon látható nyolc, különböző mestertől származó másolat bizonyítja létezését. Egy tűzvész során állítólag De La Tournak sok festménye elpusztult, de mint az előbbi példa is mutatja, számos alkotásának éppen ezek a korabeli másolatok a „hírvivői”. A szakértők reménykednek abban, hogy az eddig ismert eredeti alkotások sora a jövőben újabbakkal gyarapodhat, és erre minden okuk meg is van, hiszen 1972 óta nyolc, különböző helyeken, párizsi, monacói, londoni árveréseken, képkereskedőknél felbukkant festményről állapították meg, hogy De La Tour művei. Többek között előkerült az albi Szent Cecília-katedrálisban másolatban őrzött Apostolok-sorozat két valódi darabja, Szent Jakab és Szent Júdás minden idealizálástól mentes, emberi indulatokat kifejező, naturalista portréja. Érdekes a Borsóevők története. Ezen a képen olyan kifejezően ábrázolja az egymás közelében álló, gondolatban mégis egymástól távol lévő, szegényes ételük fogyasztásába merülő, toprongyos öltözetű párt, hogy ez az egykori tulajdonost a kép kettévágására késztette. A férfi- és nőalakot, szétválasztva, külön-külön keretezte be, így találtak rá, majd restaurálás után a festmény a berlini városi múzeum tulajdonába került. Bár mindmáig nem sikerült kideríteni, járt-e valaha De La Tour Itáliában, egyes képei, mint a Szerencsemondó, Hamiskártyás vagy a Vezeklő Szent Jeromos témaválasztásban és képszerkesztésben minden kétséget kizáróan Caravaggio hatását mutatják. Azonban az itáliai mesterrel ellentétben, De La Tour visszafogottabb, kerüli az erőszak és az erotika nyílt megmutatását. A megsebzett Szent Sebestyén testén a vérnyomok csak alig láthatóak, nőalakjai sohasem viselnek mélyen dekoltált ruhát. Míg Caravaggio ábrázolja a drámát, az erotikát, addig De La Tour csak utal rá, sejteti azt. így van ez a Madeleine-képek esetében is, amelyeknek négy, New Yorkban, Los Angelesben, Washingtonban és Párizsban őrzött változatát láthatjuk egymás mellett. Bűnbánó Magdolnát a festő valamennyi képen profilból, a meditációra utaló könyvek és a hiúságot jelképező koponya társaságában ábrázolja. Mint több más festményén, ez esetben is különös jelentősége van a fénynek. A gyertya lángja rávilágít az ülő alakra, tekintetünket arcára, kezeire vonja. Egy másik festményén, a „József, az ács” című képen a gyertyát tartó gyerek kezével védi a lángot, melynek fénye rózsaszínűen áttetszővé teszi a gyerekujjakat. De La Tournál a háttér mindig fekete, hogy ezáltal jobban érvényesüljön a fény és a barna, piros, fehér színek hatása. Realista korszakának talán legmegkapóbb, a nyomorúságot, emberi szenvedést elénk táró képe a szegényes öltözékű, eltorzult arcú, vak muzsikust ábrázoló kintornás kalappal. Élete utolsó időszakának festményei szakítanak a realizmussal, az alakok merevebbé, az arcok kevésbé kifejezővé válnak. Néhány késői képen egészen kiváló és ügyetlenül megfestett részletek keverednek, ami De La Touré mellett más kéz munkáját is elárulja. A kiállítást mégsem a gyengébb művek látványának emlékével hagyjuk el, mivel a tárlat és feltehetően a mester utolsó képe, a Keresztelő Szent János a sivatagban, Georges de La Tour egyik remekműve. A festményt 1993-ban egy katalógus nélküli, tehát jelentéktelen árverést megelőző kiállításon a párizsi Hotel Drouot-ben fedezték fel. Erről az árverésről visszavonva egy másik, komolyabb monacói árverésen a francia állam vásárolta meg. A mostani kiállítás után ideiglenesen a Louvre-ban kap helyet, hogy a szükséges átépítési munkák befejezése után, szülővárosának, Vic-sur-Seille-nek a múzeumába kerülhessen. 1998. január 17., szombat Ezerkilencszáznegyvennyolc karácsonyától hétről hétre egy már hetvenen túli filozófus és országosan ismert közéleti személyiség beszélt az angol BBC rádióműsorában. Bertrand Russell volt az, aki - életrajzírói egybehangzó állítása szerint - lenyűgözte hallgatóságát. Olyasmiről és úgy beszélt, amiről és ahogyan az angol közönség, néhány évvel a második világháború befejeződése után hallani akart. Russell a civilizáció - és benne az egyes egyén - lehetőségeiről beszélt. A különféle totalitarizmusok után kétségkívül üdítően hatott az individuum rehabilitálásának russelli programja. A magvas gondolatokért cserébe még azt is elnézték neki, hogy - mint egy visszaemlékező írja - gyorsan és sajátságos fejhangon beszélt. Az 1948-as előadásokból már 1949-ben kötet kerekedett. Lényegében ez képezi az alapját az 1997-ben magyarul is megjelent kiadásnak. Russell immáron a magyar közönség szívébe is belophatja, illetve belophatná magát. A hatalom és az egyén című kötet színvonala alapján méltó lenne a magyar közönség kegyeire. De azért ne feledjük, hogy most 1998-at, nem pedig 1948-at írunk. Az előadások elhangzása idején jócskán forgolódtak meg közöttünk amolyan szellemi-intellektuális és lelki tekintélyek. Akik ha megszólaltak, egy ország figyelt rájuk. Megejtő olvasni a kötet - nem Russell által írt - bevezetőjét, amelyből kiderült, micsoda fantasztikus esemény volt az előadás-sorozat, hogyan emelte az idős tudóst még az addiginál is magasabb régiókba. Úgy tetszik, végérvényesen eltűnt belőlünk az a fajta prédikációt befogadó igény, amely az előadások idején egészen biztosan sajátja volt az angol közönségnek. Számomra nem kétséges, hogy prédikátorok ott születnek és működnek, ahol igény van rájuk. Ha a közönségigények módosulnak, az igehirdetőknek befellegzett. Ám ne írjuk le túl könnyen Russellt és az ő kötetét. Meglehet, hogy manapság sokunkban tornyosulnak - finoman szólva - bizonyos civilizációs balsejtelmek, meglehet egyáltalán nem úgy látjuk a történelem menetét és főként a jövő kilátásait, mint ahogyan ő, de azért egy rövid szusszanatra érdemes megpihennünk mellette. S nem elsősorban azért, mert olyasmiket jövendölt meg, ami immáron valósággá válik. Nem azért, mert Russell a háború kiiktatásának egyedüli lehetőségeként a világkormányt jelöli meg. Bár a gondolat kétségkívül merésznek - igaz, nem egyedülállónak - számított akkoriban, de mégsem ez adja a kötet értékét. A hatalom és az egyén azért méltó a figyelmünkre, mert következetesen az egyén oldaláról szemléli a múltat, a jelent és a jövőt. Ezt a kiinduló- és elemzési pozíciót azért kell hangsúlyoznunk, mert korántsem evidenciáról van szó. Az egyéni szabadságra leselkedő veszélyek ugyanis ma is számosak. És sajnos, úgy tetszik, a társadalomtudományok sem eléggé fogékonyak erre a problémára. Az, hogy ez így van, több okkal, de mindenekelőtt eggyel magyarázható. Nevezzük ezt a liberalizmus triumfálása posztulátumának. Unalomig iouva, hogy Franciu Duhuj uuialul, kötik a liberalizmus világméretű győzelmének tételét. Az ő nyomdokán aztán számosan fejtették ki az elmúlt lassacskán egy évtizedben, hogy a diktatúrák felbomlása után, íme, elérkezett a szabadság periódusa. Fukuyama újabb munkáiban maga is sokkal árnyaltabban fogalmaz, mint korábban, de általában mégis azt mondhatjuk, hogy túlságosan automatikus az az egybeesés, amely a liberális-demokratikus intézményrendszer győzelme és - ebből adódóan - az egyéni szabadság létrejötte között felállíttatott. A manapság közismert tétel valahogy úgy szól, hogy liberális demokráciából egyenesen következik a szabadság növekedése. Magam a helyzetet ennél bonyolultabbnak látom. Egy pillanatra azt vonom kétségbe, hogy a szabadság érzete bizonyos emberi csoportok számára növekedett, ugyanakkor úgy látom, hogy nem csekély azon csoportok száma sem, amelyek szabadságcsökkenésként élik meg az elmúlt éveket. A magyar társadalomtudomány - szerintem - nagy adóssága, hogy ennek a problémának a tárgyalását jószerivel átengedte a radikális publicisztikának, abból a téves alapállásból kiindulva, hogy akiknél a szabadság csökkenése tapasztalható, azok valamennyien szélsőséges radikális, az EU-konform viselkedési normáknak meg nem felelő elemei, azaz nem lehet mit kezdeni velük. Elismerem, ez a könnyebbik, de nem biztos, hogy a szerencsésebb megoldás. Ha ugyanis elfogadjuk azt a kiindulópontot, amit ajánlani szeretnék - hogy ti. az egyéni szabadság tekintetében korántsem olyan rózsás a helyzet, mint azt madártávlatból látni véljük -, akkor alaposabban szemügyre kellene vennünk a szabadság csökkenésével összefüggő kérdéseket. Hadd említsek egyet ezek közül. Mindannyian tudjuk, hogy a magyar társadalom meglehetős közömbösséggel és bizalmatlansággal figyeli a pártok és a politikusok ténykedését. Sokan próbálták-próbáltuk már megfejteni e jelenség okát. De meglehetősen ritkán jutottunk el ahhoz a magyarázathoz, ami pedig talán a legközelebb van a lényeghez: a politika állampolgári elutasítása mögött az egyén politika általi - természetesen nem szándékos - elutasítása állhat. Nem pusztán a romló (ámbár újabban talán meglóduló) életszínvonal, nem a korrupció vagy a pártok egymásra acsarkodása. Hanem az egyén eltűnése, felszívódása a politikából. Az egyén értékcsökkenése. Az egyéné, és nem a választóé. Mert miközben az egyén szerepe mérhetetlenül leértékelődik, a választópolgáré éppen ellenkezőleg, egekbe szökell. Az elmúlt években az egyén feloldódott a választóban, a pártkatonában, a pártszimpatizánsban, a résztvevőben és a részt nem vevőben, a tiltakozóban, a távolmaradóban, a tudatosan pártot választóban, a törzsszavazóban, az ingadozóban és ki tudja, mi mindenben még. Az embernek gyakran támad az a benyomása, hogy a Magyar Köztársaság geográfiai határai között nem is egyének, sőt - ne féljünk kimondani - emberek élnek, hanem a demokratikus intézményi masinéria kapcsolt részei, akik nélkül éppenséggel el is lehetne ez az egész, de azért jelenlétük mégiscsak szükséges az intézmények hatásos működéséhez. Russell egészen biztosan meghökkenve állna ez előtt a fejlemény előtt, de ismerve optimista és reménykedő alkatát, valószínűleg hozzákezdene a probléma új keletű boncolgatásához, illetve annak a tételének újabb meghangszereléséhez, hogy az egyén a demokrácia legfontosabb szereplője. Az ő számára - mint ahogy könyvéből is kiderül - nagyon is elképzelhető olyan helyzet, amikor meg van zavarva a politika és az egyén viszonya, amikor az egyén majdhogynem ugyanúgy alattvalónak érzi magát a demokratikus keretek között, mint egy diktatúrában. Russell kérdése - és a mi kérdésünk-: vajon hogyan kerülhető el az az állapot, hogy emberek demokratikus államban alávalónak érezzék magukat? Hogyan akadályozható meg, egyáltalán megakadályozható-e, hogy bizonyos társadalmi csoportok szabadságfoka ne emelkedjék, hanem csökkenjen? A hatalom és az egyénben van egy meglehetősen bizarr, ám szemléletes példa, amely a modern civilizációval hirtelen kapcsolatba kerülő primitív törzsekről szól. E törzsek szokásait tanulmányozva megfigyelték, hogy amikor - a civilizáció nevében - megfosztották őket hagyományos életformájuktól (mondjuk megtiltották nekik, hogy lenyiszálják legyőzött ellenfeleik fejét), a megfigyelt törzsek tagjai örömtelenné váltak, búskomorságba estek. Természetesen Russell nem azt mondja, hogy engedni kellett volna továbbra is az emberölésnek ezt a brutális formáját, hanem azt, hogy miközben lehetetlenné tették a régi életforma fenntartását, nem gondoskodtak a primitív törzsek számára „valami ártalmatlan póttevékenységről”. Póttevékenység híján pedig a folyamat nem éri el a kívánatos hatást: az illető törzs nem tudja levezetni feszültségét, kiélni frusztrációját. Russell merész és meggondolandó következtetése az, hogy „a civilizált ember bizonyos fokig mindenütt az erény e pápua áldozatainak helyzetében van”. Túlzás lenne persze párhuzamot vonni a pápuák és az államszocializmusból a demokráciába átlépők között. Legfőképpen azért, mert az államszocializmus maga is fokozatosan civilizálódott, sőt újabb kutatások már azt is sejtetik, hogy számos nyugati vonással rendelkezett. A Kádár-rendszer „átlagemberének” nem »pápua szokásairól« kellett lemondania a hirtelen jött rendszerváltásban. A kádári diktatúra már nem volt primitív diktatúra. A „felszabadítók” nem a civilizáció igéivel jöttek, hanem a hatékonyságéval, a többpártrendszerével, a jogállaméval. De ez nem jelenti azt, hogy a Kádár-rendszer maga módján szabad népessége nem volt kénytelen elszenvedni súlyos hátrányokat, sőt veszteségeket. A hirtelen jött demokrácia e tekintetben bizony hasonlatosan a pápuák civilizálásához - „elfelejtett” pótcselekvésekről, ha tetszik: a feszültségek levezetésének civilizált csatornáiról gondoskodni azok számára, akik veszítettek az átalakulás során. Ez a „felejtés” azonban könnyen érthetővé válik, ha visszautalunk a fentebb mondottakra, hogy ti. az átmenetben az egyén feloldódott más, újonnan létrejövő szerepekben. Illetve egyről azért gondoskodott. A már említett szélsőséges mozgalmakról. Ám felemás módon. Mert miközben „engedélyezi” a vesztesek számára, hogy frusztrációjuknak alkotmányos keretek között hangot adjanak, azt már nem veszi tudomásul, hogy itt nem pusztán szélsőségekről, hanem egyénekről van szó, olyan egyénekről, akik éppen úgy alattvalónak tekintik magukat, mint az előző rendszerben. Ez az a probléma, amelyet Russell úgy fogalmaz meg, hogy miközben elvben és jog szerint szabadok vagyunk, alávetettjei lehetünk különféle személytelen erőknek. «Austealiptin hizanyoss vitáts-összeesküvésekre kell gondolnunk. Hanem arra, hogy egyének sokasága érzékelheti mindennapos „élményként” hogy rajta kívül álló erők játékszere, képtelen befolyásolni sorsának alakulását, nem is beszélve arról, hogy a legkevésbé sem képes alkotótevékenységre. Márpedig az egyéni létezés két fontos feltétele, hogy befolyásolóképességgel rendelkezzünk és képesek legyünk valamiféle alkotásra. Aki tartósan úgy érzi, hogy egyikkel sem rendelkezik, az nemcsak hogy nem büszke politikusaira, rendszerére és persze önmagára, de az nem is nevezhető szabad embernek. Az az ember-akarjuk vagy sem - diktatúrának fogja tartani a demokráciát. Ettől természetesen nem fog összeomlani egyetlen demokrácia sem. Ám nem árt felhívni a figyelmet arra, hogy ezek a jelenségek éppen azért szembeötlőek, mert roppant mód növekszik is a szabadság. Egyre több ember számára van lehetőség arra, hogy képességeiket maximálisan kamatoztassák, alkotótevékenységet végezzenek, mások mintájául váljanak. Ugyanakkor vészesen növekszik azok száma is, akik elvesztik azt a szabadságot, amely a legértékesebb emberi tulajdonság és adomány. Nem tudom, milyen póttevékenységgel lehetne oldani valamelyest a szabadságtól önmagukat megfosztottnak érzők helyzetén. Abban vagyok csak biztos, hogy a társadalomtudományoknak az intézményi szempont mellett sokkal-sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítaniuk az egyén helyzetére. Feltéve, ha él még bennünk a humanisztikus vágy a jó élet iránt. Csizmadia Ervin A szabadság növekedéséről és hiányáról Fotó: Pélyi Nóra Az Ahogy tetszik magazin kizárólagos támogatója a Pannon GSM 15