Magyar Hírlap, 1998. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-17 / 14. szám

A Mihoelsz-gyilkosság ! Ötven éve annak, hogy a század talán legnagyobb jiddis nyelvű színészét, a moszkvai Zsidó Színház világhírű igazgatóját egy színi­­kritikus társaságában holtan találták Minszk elhagyatott külvárosá­ban. „Az elhunytak ruháit, pénzét, iratait, karóráját (Mihoelsz eseté­ben egy aranyórát) sértetlenül találtak...” - rögzítette a Szerov tá­bornok belügyminiszter-helyettesnek címzett rendőri szemle jegy­zőkönyve. Elképesztő cinizmussal, hiszen éppen Szerov cége haj­totta végre a gyilkosságot. A megrendelő személyéről néhány évvel később így vallott az addigra börtönbe került Abakumov állambiz­tonsági miniszter: „... 1948 végén Sztálin szovjet államfőtől azt a fel­adatot kaptam, hogy az állambiztonsági minisztérium munkatársai­val, külön e célra kiválasztott emberekkel sürgősen likvidáltassam Mihoelszet. Ismeretes volt előttünk, hogy Mihoelsz egy jó barátjá­val, akinek már nem emlékszem a nevére, Minszkbe érkezett. Ezt jelentettem Sztálinnak, és ő nyomban utasítást adott, hogy ott hajt­suk végre a likvidálást...” A jó barátot Golubov-Potapovnak hívták, és a politikai rendőrség megbízását hajtotta végre, amikor a színészt egy állítólagos minszki mérnök otthonába invitálta vendégségbe; a teherautó, amely a boncolási jegyzőkönyv adataiból kitűnően sokáig ide-oda csúszkált a havas sikátorban elgázolt áldozatok testén, Golu­­bov-Potapov személyében a felesleges tanút tüntette el. De hát mi baj volt a zsidó színészkirállyal? A sztálini korszak mil­liós nagyságrendben elkövetett, gyakran rafináltan szadista gyilkos­ságairól olyan sok dokumentum kerül elő mostanában, hogy többnyi­re éppen ezt a kérdést mulasztjuk el feltenni. Pedig az éktelenül csú­nya kis emberke - akinek szenvedélyes játékát a „Zsidó sors”-tól, az Iszaak Babel által filmre átdolgozott Sólem Áléchem-műtől Alek­­szandrov „Cirkusz” című híres filmjéig megörökítette a kopott cellu­loidszalag - kora befolyásos szovjet politikusainál is jobban zavarta Sztálin köreit. A második világháború kitörése után létrehozott, addig elképzelhetetlen szovjet nemzeti mozgalmak, az Össz-szláv Bizott­ság, a szovjet fiatalok, a nők, a tudósok tömörülése mellett az ő szel­lemi irányításával (s persze a Szovinformbüro meg a politikai rendőr­ség ellenőrzésével) létrejöhetett a Zsidó Antifasiszta Bizottság is. A Hitler által lerohant nyugati területek zsidó lakosságának mentése, a Lengyelországból korábban a Szovjetunióba menekült, ott a biro­dalom távoli részeibe deportált, gyakran letartóztatott lengyel zsidók érdekében Mihoelszék éjt nappallá téve dolgoztak. Újra és újra ké­relmekkel bombázták a hatóságokat, hogy újraindíthassák az 1930-as években más nemzetiségi orgánumok sorában országszerte betiltott zsidó újságokat, színházakat, iskolákat. A Kreml egyetlen jiddis nyel­vű lapnak adott korlátozott működési engedélyt, viszont 1941 au­gusztusában, a fasiszta hadsereg csaknem akadálytalan előrenyomu­lása, a fővárosi szovjet intézmények fejvesztett menekülése közepet­te hozzájárult, hogy a Zsidó Antifasiszta Bizottság a rádió által egye­nes adásban közvetített (!) tömeggyűlést rendezzen Moszkvában. Mihoelsz lángoló szónoklatai sokat segítettek, hogy a világ zsidó­sága megmozduljon: az USA-ban, Nagy-Britanniában gyűjtést indí­tottak az akkor mintegy öt és fél millió szovjetunióbeli hittestvér megsegítésére. Mihoelszék engedélyért folyamodtak, hogy élelmi­szert és meleg ruhát szerezzenek a hátországban, az evakuálás szín­helyén nem egyszer éhező, a sorállások közepette spontán kitört „né­pi antiszemitizmus” jelenetei között élő zsidóknak. A Kreml azon­ban azt az utasítást adta az antifasiszta bizottságnak, hogy ehelyett ezer tank vásárlását kérje az amerikai szervezetektől. Hasonló céllal engedték ki 1943 második felében Szolomon Mi­hoelszet és a bizottság egy másik - a szovjet politikai rendőrség által mellé tett - funkcionáriusát, a Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetői so­rában később szintén kivégzett Iszaak Feffert az Egyesült Államok­ba. Hat hónapig tartó diadalútjukon Mihoelszék városról városra be­járták a hatalmas országot, ötvenezres tömeggyűléseken, máskor a jiddis dalokkal fellépő, fekete bőrű Paul Robson kíséretében stadio­nokban szónokoltak; az antifasiszta érzelmű amerikaiak a repülőtér­ről a városba vezető utakon felsorakozva, integetve, kiabálva fogad­ták őket. Albert Einstein mellett - akié a meghívás ötlete volt - az amerikai politikai, szellemi élet legnagyobbjai segítettek a szabad életben, zsidóságuk vállalásában lubickoló, túláradóan boldog vendé­geknek, hogy minél több pénzt gyűjtsenek a Hitler-ellenes küzdel­mében már komoly sikereket arató Szovjetuniónak. New Yorkban merült fel az az ötlet, amely miatt Mihoelsznek rövidesen meg kellett halnia. A Washingtonba akkreditált szovjet nagykövet, Andrej Gromiko - Moszkvával egyeztetett - engedélyé­vel a két sztár vendég találkozott Chaim Weizmann-nal, a Zsidó Vi­lágkongresszus elnökével, aki a Szovjetunióban élő zsidók számáról, helyzetéről érdeklődött. A Berija vezette szovjet politikai rendőrség szemében Mihoelsz már azzal kimerítette a külföldi felderítésekkel való együttműködés vétségét, hogy egyáltalán válaszolt ezekre a kérdésekre. Ráadásul - szintén Moszkva engedélyével - Weiz­mann-nal is megvitatta a háború után a Krím-félszigeten létrehozan­dó zsidó autonómia gondolatát. A félsziget északi részén, ahol az 1920-as években már öt zsidó mezőgazdasági kolónia működött, e terv szerint új hazára találtak volna a holocaust életben maradt áldo­zatai; a távol-keleti birobidzsáni zsidó autonómiakísérletnek az 1930-as évekre teljessé vált kudarca után ott leltek volna otthonra a szovjet, sőt az odamenekült külföldi zsidók is. Moszkvát egy ideig komolyan foglalkoztatták a terv révén nyer­hető nyugati dollármilliárdok. Időközben azonban a Palesztina sorsa körüli nemzetközi vitákban a Kreml végérvényesen háttérbe szo­rult, és a most előkerült dokumentumok szerint a vérig sértett Sztá­lin bosszúból ejtette a „zsidókérdést”. Annál is inkább, mert a Krím­­félszigeten az ottani tatárok és a térség tucatnyi más népének depor­tálásával már a Törökország elleni támadással elindítandó új háború szolgálatiba állította. A Szovjetunió nemzeti öntudatra ébredő etni­kumainak sorában Mihoelszék egyre határozottabb követelései is súlyos belpolitikai veszélyt jelentettek a diktatúrára. Amikor a „jid­dis Lear király” testén végigszánkázott az a minszki teherautó, már újabb, az 1937-es leszámolásokat idéző megtorlási hullám tombolt a Szovjetunióban, és Sztálin személyes irányításával kezdetét vette az országos antiszemita kampány. Erre is emlékeztek most, ezen a hé­ten Moszkvában, ahol a Mihoelsz-gyilkosság fél évszázados évfor­dulóján - Jelcin elnök és Luzskov moszkvai főpolgármester véd­nöksége alatt - amerikai, izraeli és orosz együttesek részvételével, számos ősbemutatóval Mihoelsz-fesztivált rendeztek. Gereben Ágnes S­zokatlan dolog, hogy egy nagy hírű kiállítócsarnokban, mint a párizsi Grand Palais, olyan tárlat látható, amely­nek közel felét másolatok alkotják, és talán még megle­pőbb, hogy ennek ellenére, megtekintéséhez - a hosszú várako­zást elkerülendő - tanácsos előzetes foglalással jegyet venni. A XVII. századi francia festészet sokáig elfeledett, majd száza­dunk elején újra felfedezett nagy alakjának, Georges de La Tournak egy kivételével valamennyi ismert festményét és el­tűnt képeinek régi másolatait gyűjtötték egybe a világ minden részéről erre az alkalomra. (Az egyetlen hiányzó mű, az Olvasó Szent Jeromos, az angol királynő, II. Erzsébet tulajdonában van.) A kiállítás három részre tagolódik. Az első a festő minden kétséget kizáróan eredeti alkotásait mutatja be, a második a ko­rabeli és későbbi másolatokat, míg a harmadik Georges de La Tour utolsó festményeit, amelyek közül némelyiket minden valószínűség szerint egyedül, más részüket tanítványai és fia közreműködésével készítette. A könnyebb megkülönböztetés kedvéért és a tévedések elkerülésére, az eredeti műveket be­mutató termeket okkersárga, míg a másolatokét szürke padló­szőnyeggel borították. Az 1593-ban Lotaringiában született De La Tour élete írá­sos emlékek, anyakönyvi bejegyzések, a festő levelei, korabeli szerződések alapján nyomon követhető, műveinek sorsáról azonban annál kevesebbet tudnak a művészettörténészek, így történhetett meg, hogy egyes képeit évszázadokon keresztül más mesterek munkájának tulajdonították, míg más, eredetinek vélt művekről később kiderült, hogy nem Georges de La Tour keze alól kerültek ki. 1935-ben például a Louvre megvásárolta az Olvasó Szent Jeromos egy változatát, amiről utóbb megállapí­tották, hogy csak jól megfestett másolat. Párizsi levél Remekművek - nem csak eredetiben Cserba Júlia A másolat ez esetben semmiképpen sem jelent hamisít­ványt, mivel a XIX. század végéig érvényben levő szokás szerint a festőnövendékek nagy mesterek képeit igyekeztek a leghűsé­gesebben visszaadni, így tanulva meg a technikai mesterfogáso­kat. Rubens például Raffaello festményét másolta, Delacroix Rubensét, Manet pedig Delacroix-ét. És hogy De La Tour ké­peit is oly sokan megfestették, az azt mutatja, hogy korának el­ismert festője volt. Egy legenda szerint XIII. Lajos annyira meg­szerette egyik képét, hogy az összes többit levetette a falról, hogy csak abban az egyben gyönyörködhessen. Lehetséges, hogy ez a kép a király részére festett Szent Sebestyén lámpással volt, amelynek eredetije elveszett vagy rejtőzik valahol, de egy 1751-ből származó részletes leírás és a kiállításon látható nyolc, különböző mestertől származó másolat bizonyítja létezését. Egy tűzvész során állítólag De La Tournak sok festménye elpusz­tult, de mint az előbbi példa is mutatja, számos alkotásának ép­pen ezek a korabeli másolatok a „hírvivői”. A szakértők reménykednek abban, hogy az eddig ismert ere­deti alkotások sora a jövőben újabbakkal gyarapodhat, és erre minden okuk meg is van, hiszen 1972 óta nyolc, különböző he­lyeken, párizsi, monacói, londoni árveréseken, képkereskedők­nél felbukkant festményről állapították meg, hogy De La Tour művei. Többek között előkerült az albi Szent Cecília-katedrá­­lisban másolatban őrzött Apostolok-sorozat két valódi darabja, Szent Jakab és Szent Júdás minden idealizálástól mentes, em­beri indulatokat kifejező, naturalista portréja. Érdekes a Borsóevők története. Ezen a képen olyan kifeje­zően ábrázolja az egymás közelében álló, gondolatban mégis egymástól távol lévő, szegényes ételük fogyasztásába merülő, toprongyos öltözetű párt, hogy ez az egykori tulajdonost a kép kettévágására késztette. A férfi- és nőalakot, szétválasztva, kü­­lön-külön keretezte be, így találtak rá, majd restaurálás után a festmény a berlini városi múzeum tulajdonába került. Bár mindmáig nem sikerült kideríteni, járt-e valaha De La Tour Itáliában, egyes képei, mint a Szerencsemondó, Hamis­­kártyás vagy a Vezeklő Szent Jeromos témaválasztásban és kép­­szerkesztésben minden kétséget kizáróan Caravaggio hatását mutatják. Azonban az itáliai mesterrel ellentétben, De La Tour visszafogottabb, kerüli az erőszak és az erotika nyílt megmutatá­sát. A megsebzett Szent Sebestyén testén a vérnyomok csak alig láthatóak, nőalakjai sohasem viselnek mélyen dekoltált ruhát. Míg Caravaggio ábrázolja a drámát, az erotikát, addig De La Tour csak utal rá, sejteti azt. így van ez a Madeleine-képek ese­tében is, amelyeknek négy, New Yorkban, Los Angelesben, Washingtonban és Párizsban őrzött változatát láthatjuk egymás mellett. Bűnbánó Magdolnát a festő valamennyi képen profil­ból, a meditációra utaló könyvek és a hiúságot jelképező kopo­nya társaságában ábrázolja. Mint több más festményén, ez esetben is különös jelentősé­ge van a fénynek. A gyertya lángja rávilágít az ülő alakra, tekin­tetünket arcára, kezeire vonja. Egy másik festményén, a „Jó­zsef, az ács” című képen a gyertyát tartó gyerek kezével védi a lángot, melynek fénye rózsaszínűen áttetszővé teszi a gyerekuj­­jakat. De La Tournál a háttér mindig fekete, hogy ezáltal job­ban érvényesüljön a fény és a barna, piros, fehér színek hatása. Realista korszakának talán legmegkapóbb, a nyomorúságot, emberi szenvedést elénk táró képe a szegényes öltözékű, eltor­zult arcú, vak muzsikust ábrázoló kintornás kalappal. Élete utolsó időszakának festményei szakítanak a realizmussal, az alakok merevebbé, az arcok kevésbé kifejezővé válnak. Né­hány késői képen egészen kiváló és ügyetlenül megfestett részletek keverednek, ami De La Touré mellett más kéz mun­káját is elárulja. A kiállítást mégsem a gyengébb művek látványának emlé­kével hagyjuk el, mivel a tárlat és feltehetően a mester utolsó képe, a Keresztelő Szent János a sivatagban, Georges de La Tour egyik remekműve. A festményt 1993-ban egy katalógus nélküli, tehát jelentéktelen árverést megelőző kiállításon a pá­rizsi Hotel Drouot-ben fedezték fel. Erről az árverésről vissza­vonva egy másik, komolyabb monacói árverésen a francia ál­lam vásárolta meg. A mostani kiállítás után ideiglenesen a Louvre-ban kap helyet, hogy a szükséges átépítési munkák befejezése után, szülővárosának, Vic-sur-Seille-nek a múzeu­mába kerülhessen. 1998. január 17., szombat E­zerkilencszáznegyvennyolc karácsonyá­tól hétről hétre egy már hetvenen túli filozófus és országosan ismert közéleti személyiség beszélt az angol BBC rádióműso­rában. Bertrand Russell volt az, aki - életrajz­írói egybehangzó állítása szerint - lenyűgözte hallgatóságát. Olyasmiről és úgy beszélt, amiről és ahogyan az angol közönség, néhány évvel a második világháború befejeződése után hallani akart. Russell a civilizáció - és benne az egyes egyén - lehetőségeiről beszélt. A különféle to­talitarizmusok után kétségkívül üdítően hatott az individuum rehabilitálásának russelli prog­ramja. A magvas gondolatokért cserébe még azt is elnézték neki, hogy - mint egy vissza­emlékező írja - gyorsan és sajátságos fejhan­gon beszélt. Az 1948-as előadásokból már 1949-ben kö­tet kerekedett. Lényegében ez képezi az alapját az 1997-ben magyarul is megjelent ki­adásnak. Russell immáron a magyar közönség szívébe is belophatja, illetve belophatná ma­gát. A hatalom és az egyén című kötet színvo­nala alapján méltó lenne a magyar közönség kegyeire. De azért ne feledjük, hogy most 1998-at, nem pedig 1948-at írunk. Az előadások elhang­zása idején jócskán forgolódtak meg közöttünk amolyan szellemi-intellektuális és lelki tekin­télyek. Akik ha megszólaltak, egy ország figyelt rájuk. Megejtő olvasni a kötet - nem Russell ál­tal írt - bevezetőjét, amelyből kiderült, micso­da fantasztikus esemény volt az előadás-soro­zat, hogyan emelte az idős tudóst még az addi­ginál is magasabb régiókba. Úgy tetszik, végérvényesen eltűnt belő­lünk az a fajta prédikációt befogadó igény, amely az előadások idején egészen biztosan sa­játja volt az angol közönségnek. Számomra nem kétséges, hogy prédikátorok ott születnek és működnek, ahol igény van rájuk. Ha a kö­zönségigények módosulnak, az igehirdetők­­nek befellegzett. Ám ne írjuk le túl könnyen Russellt és az ő kötetét. Meglehet, hogy manapság sokunkban tornyosulnak - finoman szólva - bizonyos civi­lizációs balsejtelmek, meglehet egyáltalán nem úgy látjuk a történelem menetét és főként a jö­vő kilátásait, mint ahogyan ő, de azért egy rövid szusszanatra érdemes megpihennünk mellet­te. S nem elsősorban azért, mert olyasmiket jö­vendölt meg, ami immáron valósággá válik. Nem azért, mert Russell a háború kiiktatásá­nak egyedüli lehetőségeként a világkormányt jelöli meg. Bár a gondolat kétségkívül merész­nek - igaz, nem egyedülállónak - számított ak­koriban, de mégsem ez adja a kötet értékét. A hatalom és az egyén azért méltó a figyel­münkre, mert következetesen az egyén oldalá­ról szemléli a múltat, a jelent és a jövőt. Ezt a kiinduló- és elemzési pozíciót azért kell hang­súlyoznunk, mert korántsem evidenciáról van szó. Az egyéni szabadságra leselkedő veszélyek ugyanis ma is számosak. És sajnos, úgy tetszik, a társadalomtudományok sem eléggé fogéko­nyak erre a problémára. Az, hogy ez így van, több okkal, de minde­nekelőtt eggyel magyarázható. Nevezzük ezt a liberalizmus triumfálása posztulátumának. Unalomig io­uva, h­ogy Franciu Duhuj uuial­ul, kötik a liberalizmus világméretű győzelmé­nek tételét. Az ő nyomdokán aztán számosan fejtették ki az elmúlt lassacskán egy évtized­ben, hogy a diktatúrák felbomlása után, íme, elérkezett a szabadság periódusa. Fukuyama újabb munkáiban maga is sokkal árnyaltabban fogalmaz, mint korábban, de általában mégis azt mondhatjuk, hogy túlságosan automatikus az az egybeesés, amely a liberális-demokrati­kus intézményrendszer győzelme és - ebből adódóan - az egyéni szabadság létrejötte kö­zött felállíttatott. A manapság közismert tétel valahogy úgy szól, hogy liberális demokrá­ciából egyenesen következik a szabadság nö­vekedése. Magam a helyzetet ennél bonyolultabbnak látom. Egy pillanatra azt vonom kétségbe, hogy a szabadság érzete bizonyos emberi cso­portok számára növekedett, ugyanakkor úgy látom, hogy nem csekély azon csoportok száma sem, amelyek szabadságcsökkenésként élik meg az elmúlt éveket. A magyar társadalomtudomány - szerintem - nagy adóssága, hogy ennek a problémának a tárgyalását jószerivel átengedte a radikális pub­licisztikának, abból a téves alapállásból kiindul­va, hogy akiknél a szabadság csökkenése ta­pasztalható, azok valamennyien szélsőséges ra­dikális, az EU-konform viselkedési normáknak meg nem felelő elemei, azaz nem lehet mit kezdeni velük. Elismerem, ez a könnyebbik, de nem biztos, hogy a szerencsésebb megoldás. Ha ugyanis elfogadjuk azt a kiindulópontot, amit ajánlani szeretnék - hogy ti. az egyéni sza­badság tekintetében korántsem olyan rózsás a helyzet, mint azt madártávlatból látni véljük -, akkor alaposabban szemügyre kellene ven­nünk a szabadság csökkenésével összefüggő kérdéseket. H­add említsek egyet ezek közül. Mind­annyian tudjuk, hogy a magyar társa­dalom meglehetős közömbösséggel és bizalmatlansággal figyeli a pártok és a politiku­sok ténykedését. Sokan próbálták-próbáltuk már megfejteni e jelenség okát. De meglehe­tősen ritkán jutottunk el ahhoz a magyarázat­hoz, ami pedig talán a legközelebb van a lé­nyeghez: a politika állampolgári elutasítása mögött az egyén politika általi - természete­sen nem szándékos - elutasítása állhat. Nem pusztán a romló (ámbár újabban talán megló­duló) életszínvonal, nem a korrupció vagy a pártok egymásra acsarkodása. Hanem az egyén eltűnése, felszívódása a politikából. Az egyén értékcsökkenése. Az egyéné, és nem a választóé. Mert miköz­ben az egyén szerepe mérhetetlenül leértéke­lődik, a választópolgáré éppen ellenkezőleg, egekbe szökell. Az elmúlt években az egyén feloldódott a választóban, a pártkatonában, a pártszimpatizánsban, a résztvevőben és a részt nem vevőben, a tiltakozóban, a távolmaradó­ban, a tudatosan pártot választóban, a törzssza­vazóban, az ingadozóban és ki tudja, mi min­denben még. Az embernek gyakran támad az a benyomása, hogy a Magyar Köztársaság geográ­fiai határai között nem is egyének, sőt - ne fél­jünk kimondani - emberek élnek, hanem a de­mokratikus intézményi masinéria kapcsolt ré­szei, akik nélkül éppenséggel el is lehetne ez az egész, de azért jelenlétük mégiscsak szüksé­ges az intézmények hatásos működéséhez. Russell egészen biztosan meghökkenve állna ez előtt a fejlemény előtt, de ismerve optimista és reménykedő alkatát, valószínűleg hozzákez­dene a probléma új keletű boncolgatásához, illetve annak a tételének újabb meghangszere­­léséhez, hogy az egyén a demokrácia legfonto­sabb szereplője. Az ő számára - mint ahogy könyvéből is kiderül - nagyon is elképzelhető olyan helyzet, amikor meg van zavarva a politi­ka és az egyén viszonya, amikor az egyén majd­hogynem ugyanúgy alattvalónak érzi magát a demokratikus keretek között, mint egy dikta­túrában. Russell kérdése - és a mi kérdésünk-: vajon hogyan kerülhető el az az állapot, hogy emberek demokratikus államban alávalónak érezzék magukat? Hogyan akadályozható meg, egyáltalán megakadályozható-e, hogy bizonyos társadalmi csoportok szabadságfoka ne emel­kedjék, hanem csökkenjen? A hatalom és az egyénben van egy­ megle­hetősen bizarr, ám szemléletes példa, amely a modern civilizációval hirtelen kapcsolatba ke­rülő primitív törzsekről szól. E törzsek szoká­sait tanulmányozva megfigyelték, hogy ami­kor - a civilizáció nevében - megfosztották őket hagyományos életformájuktól (mondjuk megtiltották nekik, hogy lenyiszálják legyő­zött ellenfeleik fejét), a megfigyelt törzsek tag­jai örömtelenné váltak, búskomorságba estek. Természetesen Russell nem azt mondja, hogy engedni kellett volna továbbra is az emberö­lésnek ezt a brutális formáját, hanem azt, hogy miközben lehetetlenné tették a régi életforma fenntartását, nem gondoskodtak a primitív tör­zsek számára „valami ártalmatlan póttevé­­kenységről”. Póttevékenység híján pedig a fo­lyamat nem éri el a kívánatos hatást: az illető törzs nem tudja levezetni feszültségét, kiélni frusztrációját. R­ussell merész és meggondolandó követ­keztetése az, hogy „a civilizált ember bi­zonyos fokig mindenütt az erény e pá­pua áldozatainak helyzetében van”. Túlzás lenne persze párhuzamot vonni a pá­puák és az államszocializmusból a demokráciá­ba átlépők között. Legfőképpen azért, mert az államszocializmus maga is fokozatosan civilizá­­lódott, sőt újabb kutatások már azt is sejtetik, hogy számos nyugati vonással rendelkezett. A Kádár-rendszer „átlagemberének” nem »pápua szokásairól« kellett lemondania a hirtelen jött rendszerváltásban. A kádári diktatúra már nem volt primitív diktatúra. A „felszabadítók” nem a civilizáció igéivel jöttek, hanem a hatékonysá­géval, a többpártrendszerével, a jogállaméval. De ez nem jelenti azt, hogy a Kádár-rend­szer maga módján szabad népessége nem volt kénytelen elszenvedni súlyos hátrányokat, sőt veszteségeket. A hirtelen jött demokrácia­­ e tekintetben bizony hasonlatosan a pápuák civi­­lizálásához - „elfelejtett” pótcselekvésekről, ha tetszik: a feszültségek levezetésének civili­zált csatornáiról gondoskodni azok számára, akik veszítettek az átalakulás során. Ez a „fe­lejtés” azonban könnyen érthetővé válik, ha visszautalunk a fentebb mondottakra, hogy ti. az átmenetben az egyén feloldódott más, újon­nan létrejövő szerepekben. Illetve egyről azért gondoskodott. A már említett szélsőséges moz­galmakról. Ám felemás módon. Mert miköz­ben „engedélyezi” a vesztesek­ számára, hogy frusztrációjuknak alkotmányos keretek között hangot adjanak, azt már nem veszi tudomásul, hogy itt nem pusztán szélsőségekről, hanem egyénekről van szó, olyan egyénekről, akik ép­pen úgy alattvalónak tekintik magukat, mint az előző rendszerben. Ez az a probléma, amelyet Russell úgy fogalmaz meg, hogy miközben elv­ben és jog szerint szabadok vagyunk, alávetett­jei lehetünk különféle személytelen erőknek. «­Austeal­iptin hizanyoss vitáts-összees­­küvésekre kell gondolnunk. Hanem arra, hogy egyének sokasága érzékelheti mindennapos „élményként” hogy rajta kívül álló erők játék­szere, képtelen befolyásolni sorsának alakulá­sát, nem is beszélve arról, hogy a legkevésbé sem képes alkotótevékenységre. Márpedig az egyéni létezés két fontos felté­tele, hogy befolyásolóképességgel rendelkez­zünk és képesek legyünk valamiféle alkotásra. Aki tartósan úgy érzi, hogy egyikkel sem ren­delkezik, az nemcsak hogy nem büszke politi­kusaira, rendszerére és persze önmagára, de az nem is nevezhető szabad embernek. Az az em­ber-akarjuk vagy sem - diktatúrának fogja tar­tani a demokráciát. Ettől természetesen nem fog összeomlani egyetlen demokrácia sem. Ám nem árt felhívni a figyelmet arra, hogy ezek a jelenségek éppen azért szembeötlőek, mert roppant mód növek­szik is a szabadság. Egyre több ember számára van lehetőség arra, hogy képességeiket maxi­málisan kamatoztassák, alkotótevékenységet végezzenek, mások mintájául váljanak. Ugyan­akkor vészesen növekszik azok száma is, akik elvesztik azt a szabadságot, amely a legértéke­sebb emberi tulajdonság és adomány. Nem tudom, milyen póttevékenységgel le­hetne oldani valamelyest a szabadságtól önma­gukat megfosztottnak érzők helyzetén. Abban vagyok csak biztos, hogy a társadalomtudomá­nyoknak az intézményi szempont mellett sok­­kal-sokkal nagyobb figyelmet kellene fordíta­niuk az egyén helyzetére. Feltéve, ha él még bennünk a humanisztikus vágy a jó élet iránt. Csizmadia Ervin A szabadság növekedéséről és hiányáról­ Fotó: Pélyi Nóra Az Ahogy tetszik magazin kizárólagos támogatója a Pannon GSM 15

Next