Magyar Hírlap, 1998. november (31. évfolyam, 256-280. szám)
1998-11-21 / 273. szám
Olaszországban a Motta, Franciaországban az Actes Sud kiadásában jelent meg Kincses Károly Fotósok Made in Hungary című, tartalmában és kiállításában egyaránt igényes könyve, amelynek már magyar nyelvű változata is kapható. Mint ahogyan azt a Beaux-Arts című tekintélyes művészeti folyóirat könyvismertetésében a cikk írója is megállapítja, a huszadik század fotóművészetének történetét lehetetlen a magyar vagy magyar származású fotósok említése nélkül megírni. Hogyan is lehetne hiteles képet adni századunk fotóművészetéről André Kertész, Brassai, Robert Capa vagy Moholy-Nagy László nélkül? Kincses könyvében az előbb említetteken kívül még számos ismert fotóművészről esik szó. A szerző, aki a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója, két csoportra osztva mutatja be őket, az egyik csoportba pedig azok kerültek, „akik maradtak”. Ez a felosztás érdekes gondolatokat vet fel, és arra is lehetőséget ad, hogy összehasonlíthassuk, melyik csoport tagjai voltak nagyobb művészek. Hiszen, ha azt vesszük figyelembe, hogy a külföldre távozottak többsége nemzetközi hírnevet vívott ki magának, a Magyarországon maradtak munkáit pedig hazájukon kívül nemigen ismerik, akkor arra kell gondolnunk, hogy az utóbbiak nem ugyanazon a művészi színvonalon dolgoztak. Erre a megállapításra azonban rögtön rá is cáfolnak a szerző válogatásában elénk tárt reprodukciók. Zajky Zoltán és Vecsényi (Wetschka) István csendéletei, Székely Aladár, Rónai Dénes és Kálmán Kata portréi, Hevesi Iván, Escher Károly és Sugár Kata szociofotói, Bárány Nándor és Lengyel Lajos kompozíciói és az albumban szereplő harminckét „otthon maradt” fotós alkotásának mindegyike arról győzi meg az olvasót, hogy igenis nemzetközi szintű, kiváló művészek voltak. Kincses bevezető tanulmánya látszólag a külföldi olvasónak íródott. Elmélkedésében arra keresi a választ, miért tudtak rangot szerezni maguknak a külföldre távozott Párizsi levél Akik elmentek és akik maradtak Cserba Júlia fotóművészek, és miért nem a többiek, egyúttal könyvével elégtételt kíván nyújtani azoknak, akik Magyarországon maradtak, és akiknek alkotásai, méltatlanul, csak szűk körben váltak ismertté. Mint írja, a vasfüggönyre hivatkozni nem lenne egészen igazságos, hiszen számos cseh fotós munkái a nyugati gyűjtők körében igen keresettek, miközben „az ugyanolyan színvonalú lengyel, litván, magyar vagy szlovák fotósok feledésbe merülnek vagy alig vannak jelen a művészeti piacon”. Bár nyíltan nem mondja ki, Kincses érezteti, hogy a hibát elsősorban magunkban kell keresni. A saját értetlenségünkben, érdektelenségünkben és közömbösségünkben. Hogy nem tartottuk lényegesnek a magyar fotósok rendszeres szerepeltetését külföldön, hogy nem használták ki lehetőségeiket a világ számos fővárosában működő magyar kulturális intézetek, és az sem volt számunkra fontos, hogy figyelemmel kísérjük azok pályafutását, akik külföldre kerültek. Magyarországon ugyanis legalább annyira ismeretlenek a világhírűvé vált magyar származású fotósok, mint amennyire a már előbb említett hazájukban maradtak, külföldön. Elgondolkoztató Hoffmann Dezsőnek az a kijelentése, hogy „Szívesen elmennék Magyarországra, szívesen kiadnám a Beatlesekről készült könyveimet, és kiállítást is rendeznék. Az kellene csak, hogy kérje valaki.” Nem kérte senki. Bátran állíthatjuk, hogy csak igen kevesen hallottak Magyarországon Régi Andréról, akinek Picassóról, Chagallról, Giacomettiről, Max Ernstről, Mondrianról és számos más művészről készített portréfotói gyakran szerepelnek tárlatokon és fotóalbumokban. Néhány hónappal ezelőtt a párizsi Sully-palotában, jelenleg pedig Evreux-ben láthatók kiváló felvételei. André Steiner, Kollár Ferenc és Fehér Imre képeiből legutóbb tavaly, a párizsi Modern Művészetek Múzeumában, a Harmincas évek Európában című nagy sikerű kiállításon mutattak be néhányat. Landau Erzsit főleg aktjai és Kínában 1953-ban készült riportfelvételei, a festészettel is foglalkozó Rosie Neyt (Földi Rózsi) szociofotói, Nora Dumas-t (Kelenföldi Telkes Nóra) pedig a paraszti életet megörökítő képei tették elsősorban ismertté. Hoffmann Dezső a Beatles együttes, Almásy Pál pedig az UNESCO hivatalos fotósa volt. Munkácsi Márton az amerikai Harper’s Bazaar munkatársaként divatfotóival szerzett hírnevet magának. És ha valaki azt gondolná, hogy ezek az emberek könnyedén szakadtak el hazájuktól vagy elfeledték azt, hadd említsük meg a szülőföldhöz való kötődés bizonyítékaként André Kertész adományát Szigetbecsének, Juan Gyenesét Kaposvárnak vagy Kepes Györgyét Budapestnek, Pécsnek, Egernek és Székesfehérvárnak. Van-e miért áthallani? Találkozás Parti Nagy Lajossal Bihari László - Az egykor szerkesztőségi élettől nyüzsgő New York palota ma elhagyatottan áll. Egy rendszer, és benne egy sajtóbirodalom összeomlott, de itt maradt a nyomukban egy romos ház. Ez az épület mégiscsak az írott szó egyik központja volt, még korábban pedig a New York Kávéház az irodalmi élet egyik centruma. Ma a kávéház főleg a turistáké, a ház pedig üres. Tekinthetünk-e a New York palotára afféle metaforaként? - Olyan ez a ház, mint egy kirámolt, azután elsüllyesztett hajó, amelynek néhány kabinja, mondjuk az egyik fedélzete valami csoda folytán nem telt meg vízzel, és ott maradt zárványként a tengerfenéken. És megőriz valamit a hajó régmúltjából, múltjából s az átmenetből, a süllyedés idejéből is. Egyrészt építészetileg, másrészt „buheratíve” emlék, hiszen elsősorban az konzerválódott benne, ahogyan egy szép régi ház ötven év alatt átalakult használói szükségleteinek, ízlésének vagy ízléstelenségének megfelelően. Ha metafora, akkor egy üres metafora, amit ki-ki igen gyorsan fel tud a saját használatára tölteni. Ami pedig az írott szót illeti, az mint médium még a napisajtó formájában is kevésbé fontos ma a közönségnek, mint volt a New York ház fénykoraiban. Az irodalomra pedig ez sokszorosan igaz, s lehet mondani, milyen kár, persze, de nem biztos, hogy olyan nagy baj. A művészet, tudomásul kell venni, luxus, és mint ilyen rettenetesen fontos. Lehet élni nélküle, csak nem nagyon érdemes. A színvonalas irodalomnak ma is megvan a maga közönsége, amely valódi közönség, szemben mondjuk a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek olykor csak papíron létező fantomközönségével, amit a statisztika a fölpumpált példányszámok alapján visszakövetkeztetett. Az biztos, hogy az elmúlt évtizedekben sokan a mögöttes, nem kifejezetten irodalmi üzenetek miatt vagy azért is olvastak bizonyos műveket, és az irodalomban a rejtett és kevésbé rejtett szembenállást keresték vagy legalább a civilséget, a létező hivatalosságnak való hátat fordítást. Erre a közönségnek az a része is fogékony volt, amelyik nem különösebben érzékeny a művek irodalmi értékei iránt, mondjuk Tandori vagy Petri vagy Esterházy nyelvisége iránt. Ma pedig, hál'isten, csupán az ilyen áthallások kedvéért senki nem vesz kezébe könyvet, nem mintha az irodalom nem egy áthallásdzsungel lenne, s ebben nem lenne mag az effajta üzenetnek is a helye és a létjoga, dehogynem, csakhogy az irodalom mégse egy közéleti üzenőfüzet, illetve nagyon bonyolultan az, s csak egy demokráciahiányos társadalom használja képtelenségből az irodalomnak azt a funkcióját, amit normális esetben a publicisztika, az esszé, a kommentár, egyáltalán a szabad sajtó jobban tud. De a mai közönség, ha olvas, nem ezért olvas, s ha nem olvas, nem emiatt nem. Az az érzésem, hogy ebben az országban olyan szellemi terméket, ami nem bóvli és nem politizál direktben, senkinek sem érdeke a reklám eszközeivel közvetíteni. Hogy mennyi a sok és mennyi a kevés, azt nem tudom, de szerintem a nyolcvanas, kilencvenes években született irodalmi művek sokkal több embernek tetszenének, mint ahányan ezekről a művekről egyáltalán tudomást szereznek. - Az ön hetvenes-nyolcvanas években született versei egy rossz államban élő ember rosszkedvét hordozzák, különös azonban, hogy a későbbi művei is ennek a rosszkedvnek adnak hangot. Ugyanaz a rosszkedv eredete ma is? - Hát, szerintem az ember sokkal kevésbé rendszerfüggő lény, mint azt hajdan jó és kényelmes volt elgondolni. Szóval az alkata legalább annyira meghatározza az alaphangulatát, mint a környezete meg a körülményei, az úgynevezett közérzete. Persze, hogy mi van velem és körülöttem, az nagyon nem mindegy. Mégis, ez az én ironikus, mondjuk hogy melankoszkeptikus izom, szemléletem, az elbohóckodott szomorúságom talán inkább alkati eredetű. Persze én ma sem látok más lehetőséget a magam számára, mint azt, hogy az író tartson egy bizonyos távolságot a hivatalosságtól, a politikától. Ez merő önvédelem, a függetlenség védelme, mely persze nem abszolút, hisz az embernek van ízlése, vannak indulatai. Elég sok nagy és kicsi karrierizmust láttam a nyolcvanas és a kilencvenes években, sem akkor, sem a rendszerváltás után nem volt muszáj pártba, illetve pártokba belépdesni, s mégis mennyi ócska ügyeskedés, önáltató hatalommánia, melyről mostanra már senki nem állíthatja, hogy rendszerfüggő. Úgy látszik, az ember ilyen, az emberi élet ilyen, melyet persze társadalmi kényszerek és vélt kényszerek erősen befolyásolnak. Ennek ellenére sem hiszek a kizárólag társadalmi környezet által meghatározott rosszkedvben. - Mauzóleum című színdarabja egy bérház rossz életű közösségének állapotát festi le, itt tehát már közhangulattá vált a rosszkedv. A Mauzóleum azokról szól, azoknak az emlékműve, akikkel megtörtént a rendszerváltás, elszenvedték azt, ha egyáltalán részt vettek benne. Arról a közhelyről is szól a Mauzóleum, hogy a megalázónak és megszomorítottak nem emelkednek fel automatikusan, nem lesznek se gazdagabbak, se okosabbak, jobb kedvűek. Az én szkepszisem találkozott itt egyfajta társadalmi szkepszissel. Olyasmivel, hogy, az ember teszi a dolgát, de nincs különösebben jó kedve ettől az egésztől. És tulajdonképpen nem csak azért, mert nem erre vagy sokkal jobbra számított. Ámbár én mindig naiv maradok, szkeptikus naiv, és hiába mondogatom, hogy nem lepődöm meg semmin, mindig elképedek, hogy ilyen nagy súlya lehet a butaságnak és pitiánerségnek, a tahómacsó erőszakosságnak és kételytelenségnek egy demokratikus ország közéletében és politikájában. Mert az azért kiszámíthatatlan volt, hogy ennyire legyőzhetetlen mákony lehet egy országban a hatalom, és talán nem csak a politikai hatalom. Korábban lehetett azt gondolni, hogy egy hazug és embertelen rendszer az, ami eltorzít személyiségeket, és csinovnyikká, törtetővé, elv- és jellemtelenné, seggnyalóvá tesz embereket. És lehetett hinni abban, hogy egy ilyen nagy változás után - ha nem is rögtön utána -, az ország sorsát alakítók, a választottak, ha nem is jobbak vagy tisztességesebbek, de legalább felelősebbek lesznek. De ez csak egy része annak a rosszkedvnek, amit minden nyüzsgés és, hm, alakulás mellett is érezni. A nagyobb, a mélyebb része egy egzisztenciális szomorúság, hogy tudniillik baromi gyorsan telik az egyetlen élet. És ennek is a felét a mostani középnemzedékek egy olyan rendszerben élték le, melyben ugyan nem volt jó élni, de azért az ember fiatal volt, szerelmes volt, boldog volt... Közhelyeket mondok, persze, nyilvánvaló, hogy egy korszak az nem csak egy rendszer, mégis egész nemzedékek állnak itt tanácstalanul, és legalábbis zavarban vannak a múltjukkal, mellyel magától még ki-ki el is tudna számolni, ám kimondva vagy kimondatlanul, olykor a legócskább politikai és propagandacélokból meggyanúsítják, hogy aki csak élt, ráadásul még csinált is valamit az előző rendszerben, az biztosan ki is szolgálta azt. Amiben úgy van igazság, hogy egyben egy iszonyatos marhaság. Ez a legtartósabb paradoxonja az egész keletközép-európai rendszerváltásnak, rosszabb esetben tragédiákkal, jobb esetben csak bizonytalan rosszkedvvel jár. A dolog, mert tisztázásnak nem nevezném, persze nem, kerülhető ki, de a stílus, a mód, a balos feledékenység és a jobbos dölyf pitiánersége sokszor kiábrándító. - A színdarabjaiban, novelláiban szereplő megalázóitokkal, peremre szorultakkal pusztán lelki közösséget érez, vagy a származása folytán ismeri ilyen közelről a beszédmódjukat, a gondolkodásukat és a közérzetüket? - Sokkal inkább lelki közösségről van szó. Hogy József Attilát idealkalmazzam, nem súroltam kazánt és nem vágtam sarjat. Nem is akarom eljátszani. Egyébként a felmenőim az apám részéről alföldi parasztok, az anyám részéről pedig dunai hajósok, tehát egyszerű emberek, de nem peremre szorultak. Különben is, mi az, hogy perem, pláne, hogy nem szociografikus szöveget írok, hanem fikciót. S persze hogy a nyelv is fikció, nincs sok értelme tehát egy konkrét réteg nyelvének tulajdonítani a nyelvet, amelyen írok. A hőseim nyelve, akiket én teremtettem, s akik én vagyok. Egyébként szerintem fontos lenne világosan elkülönülő rétegnyelveket használni olykor. Csakhogy Magyarországon túlságosan közel kerültek egymáshoz a táj- és a rétegnyelvek, ez nem jó és nem rossz, ez egy helyzet, a beszélt köznyelv pedig eléggé városi nyelv, amely tetszik-nem tetszik, elsősorban a század Budapestjén alakult ki, mint egy nagy lefolyóba, oda folyt le és ott keveredett össze szókincs és dialektus, ott állt össze lassan valami érdekes keverccsé, és azért ez a nyelvi állapot lassan, előbb cselédlányokon és hazatérő kulikusokon, később az újságokon, a rádión és a televízión keresztül visszahatott az egész Kárpát-medencére. A nyelv romlott, alakult, változott, én úgy érzékelem, hogy mostanra lényegesen eltérő magyar nyelvek, legalábbis az államhatárokon belül nincsenek. Én ezt a kevercset, ezt a normátlan normát szeretem használni, úgy látszik, ehhez van fülem és ujjbegyem, az úgynevezett kisemberek, egyszerű emberek nyelvi és nyelvrontási mechanizmusaihoz... De tán csak azért, mert a normaszegést, a deformálást az önkéntelen s mindenkiben egyaránt ott lévő nyelvi kreativitást, illetve az ebből fakadó magyar nyelvet fantasztikus, kiválóan megművelhető anyagnak érzem. A Szódalovaglás című, 1990-es verskötetében írja: „hát itt leszek harminckét éves „ nincsen miért áthallani”. Az áthallás József Attila versére tehát fölösleges, azaz fölösleges maga ez a játék is, a többrétegűség, az utalgatások, amelyekkel a kortárs művészet és főleg az irodalom oly sokszor él? Egyáltalán nem fölösleges a játék, a „nincsen miért” inkább annak a jelzése, hogy „a költő” ez esetben nem faksznizik, csak szerényen és véletlenül közöl egy tényt. Persze akkor meg ez a fakszni, ez a kifogalmazott véletlenség, illetve szerénység. Vagyis akár tetszik, akár nem, annyi sok a hagyomány, annyira minden és mindennek az ellenkezője megvolt már, hogy az ezredvégen hovatovább minden áthallásnak számít, az önkéntelen is, a véletlen is. Az más dolog, bár ettől el nem választható, hogy némely irányzatok tematizálják is az áthallást magát, az intertextualitás nemcsak szándék, hanem belátás is, tehát ugyanaz a mű egyszerre képes nagyon egyszerűen és nagyon intellektuálisan viselkedni. Persze attól még nem lesz valaki Esterházy Péter, hogy ügyesen illeszt és cédulázik. Ahhoz kell az ő rendkívüli tehetsége, a mód, vagyis az ember, az írói személyiség, aki kiválaszt és egymás mellé helyez szentet és profánt, aranyat és homokot. Érdekes módon az idézett két sorból a játékkal szembeni szkepszist éreztem, különösen azért, mert ugyanebben a kötetben más helyen elmondja a verésel kapcsolatos csalódottságát: „hát úgy csináltam mint ki megtanulta / s biztos kezemben sem lelem magam versek között szivárgott el ha voltam". Tehát mintha arról lenne itt szó, hogy a versírás megtörténik a szerzővel ugyan, de nem kerül általa semmihez sem közelebb. - Mihez közelebb? - Bármihez, ami célja az embernek. Ha van neki. A megismeréshez. Vagy ahhoz, hogy jobb legyen. Ilyenkor mindig az a Kassák-mondat jut eszembe, hogy a művészetnek oka van, nem célja. Szóval a játéknak, lévén a művészet azért eléggé játék is, inkább csak oka van, mintsem célja. Mihez visz közelebb a vers? Ki tudja? Hol ehhez, hol ahhoz. Például megajándékozhat néhány olyan pillanattal, amikor közelebb kerülsz vagy akár nagyon közel vagy önmagadhoz, ahhoz a valamihez, amit nem lehet definiálni, csak talán épp az ilyen pillanatokon keresztül. Egyébként is, a játék nemcsak a valóság könnyű és felelőtlen modellezése, hanem legmélyebb örömforrásainkegyike.,Ennél több célja nincs, nem is kéne, hogy ■ legyen. Azt hiszem, én inkább önvédelemként használom és művelem azt, amit „játékosságnak” szoktunk nevezni az irodalomban. Az ember sokszor körberakja a megrendültségeit, a hülye, de halálosan fontos érzékenységét a játék flegmaságával, ahogy szkepszissel, humorral is. Azt is mondhatnám, a játék mintegy ellensúlyozza az olykor tragikusnak és szomorúnak tetsző valóságot. Se nem túlozza, se nem hazudja el. Idézőjelbe teszi. - Milyen érzés a Digitális Akadémia tagjának lenni? Nem ró-e túl nagy felelősséget az emberre az, hogy az állam életjáradékkal jutalmazza az eddigi szakmai munkájáért, miközben ennek a szakmának a folytatása mindig kicsit bizonytalan? - Ez nem életjáradék. Az állam ezzel a gesztussal pusztán az eddigi és ezutáni művek internetes felhasználását vette meg a Sulinet számára attól a harmincvalahány Kossuth-díjas és babérkoszorús írótól, akik tagjai lettünk első körben a Digitális Akadémiának. De ha az lenne, életjáradék, akkor sem ezt, az „állami” felelősséget érezném a legkomolyabbnak. Az, hogy mi lesz, ha holnaptól egy sort le nem tudok írni, az nem az állammal kötött megállapodás miatt aggaszt, hogy úgy mondjam. Én elsősorban magamnak vagyok felelős, valamint azoknak, akiknek fontos, hogy mit írok, hogy mit csinálok a magam képességeivel és lehetőségeivel. Az tényleg nagy, sőt olykor túlságos felelősségnek tűnik, hogy viszonylag sokan vannak, akik elolvassák, amit írok. S bár minden díj és gesztus óhatatlanul megnöveli, ez a valami nem díjaktól és gesztusoktól képződik meg senkiben. Nem múlhat ezen. Mert ha senki se olvasna, akkor is felelős kéne legyek azért, hogy amit kiadok a kezemből, azon tisztességesen elvégezzem a szakmunkát és az én munkát. Hogy a végére is maradjon valami közhely: az író ennyit tehet, hogy lehetőleg jó művekkel politizál, én legalábbis ennyit szeretnék tenni. A dolgomat. Parti Nagy Lajos babérkoszorú díjas költő, író, az idén létrehozott Digitális Akadémia tagja. Beszélgetésünk elején - amely főként a Parti Nagy művészetében kifejeződő rosszkedvről szólt - rövid sétát tettünk a város egyik elhagyatott épületében, amely valaha az irodalom és a sajtó fellegvára volt. Fotó: Habik Csaba 1998. november 21., szombat Az Ahogy tetszik magazin kizárólagos támogatója a Pannon GSM Igyunk áldomást a kultúrára A hajdanvolt fényes birodalmi glóriához képest tört fénnyel vonta be London második novemberi hétvégéjét a trónörökös születésnapja. S noha a Károly herceg körüli ünnepségek nyomták rá a pecsétet a víkendre, a „magyar kulturális megszállás” mégis erőteljesnek volt mondható. A Royal Festival Hallban Sebestyén Márta és a Muzsikás Együttes Alexander Balanescu társaságában mutatta be készülő Bartók-lemezét (az utómunkálatok színhelye is London), a Royal Café pedig nem először nyitotta meg második emeleti termeit Bogyay Katalin koncertprodukciója számára. A tavalyi estnek Solti György lett volna a fővendége; a műsor a mester halála miatt emlékhangversennyé alakult. Olyan rendkívüli sikert aratott a program, hogy a Magyar Turizmus Rt. vezérkara elhatározta: Magyarország megint kulturális „csomaggal” lepi meg az érdeklődőket a World Travel Market megnyitásának előestéjén. Fajsúlyos összeállítás volt hivatott hordozni az idegenforgalmi szakma 1999-re szóló üzenetét: az új esztendőben a magyar bort és a gasztronómiát ajánlják a vendégek figyelmébe. Az elegáns Regent Street-i palota budapesti megfelelőjét nehéz megjelölni, hiszen hat emeletén a javarészt empire stílusban berendezett szalonok konferenciaközpontként éppúgy szolgálnak, mint alkalmi árverési csarnokként vagy kiállítóhelyként, esetleg jelentős családi események színhelyéül - persze csak a nagyon tehetősek engedhetik meg maguknak, hogy itt tartsanak mondjuk egy eljegyzési vacsorát. A földszinti kávéház azonban nyitva a közönséges halandók számára, akik azért be-betévednek a lépcsőházba, hogy szemrevételezzék, miféle hírességek koptatták a bársonyszőnyeget. Oscar Wilde például, akinek komédiája, az Ideális férj Peter Hall rendezésében most a Theatre Lyric sikerdarabja a West Enden. A női főszerepet Susannah York játssza Christopher Cazenove, Richard Todd és Barbara Murray mellett. York 1989-ben nagy sikerrel lépett föl Budapesten, a Katona József Színházban, Jean Cocteau Emberi hang című monodrámáját adta elő, amelyet franciából ő ültetett át angolra. A színésznő egyébként számos filmben játszott: az Egy ember az örökkévalóságnak címűt a Magyar Televízió is sugározta a közelmúltban. A lovakat lelövik, ugye? című filmben nyújtott alakításáért - Jane Fonda partnere volt - Oscardíjra jelölték. Játszott Peter OToole-lal, Glenda Jacksonnal, Elizabeth Taylorral, Michael Caine-nel, John Gielguddal. Robert Altman Images című filmjével elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat Cannes-ban. Idén ő volt az est fővendége, s elhozta az Emberi hang videóját, két jelenetet láthattunk a műből, majd a színpadon York az emberi kapcsolatok fontosságáról beszélt élőszóban és nagyon meggyőzően. Ha ez a kitűnő művész komolyan gondolja, mi is elhihetjük: van, még inkább lehet egyenrangú érintkezés az angol és a magyar kultúra között. A színésznő előtt Gulyás Dénes és Klukon Edit dalprogramja nyitotta meg a műsort, Britten-, Richard Strauss- és Liszt-szerzeményeket szólaltattak meg. York elmondta: a második Strauss-dalban ráismert arra a kompozícióra, amelyet az Emberi hangban használtak zenei illusztrációként. Az emlék arra indította, hogy bevallja: szívesen jönne ismét Budapestre játszani. Akárcsak a vendégek egyike, Bryany Blind balettművész, aki szintén nagyszerűen érezte magát, amikor néhány évvel ezelőtt a pesti Operaházban lépett föl. Klukon és Gulyás dalműsora az est alaphangulatát és alapminőségét magasra tette, az angol közreműködők teljesítménye hasonlóképpen. Bizonyos, hogy a brit operajátszás egyik jövendő csillaga a walesi születésű Nerys Jones, aki nemrég az Angol Nemzeti Operában a Jancsi és Juliskában mutatkozott be, s a napokban ugyanott a Traviata Flóráját énekli, készül a Parsifalra. Az énekesnő a Royal Café-beli estre a Székelyfonó egy részletét tanulta meg magyarul, s a közönség tapsából ítélve a Csitári hegyek alatt kezdetű dal, amelyet Gulyás Dénessel adott elő, a koncert csúcspontja volt. A kettős meghatotta, a Good Company, azaz a Jó Társaság fináléja megnevettette a publikumot. A négy cambridge-i fiatalember egy-egy latin, angol és magyar bordallal (utóbbi, az Igyunk áldomást! Bárdos Lajos gyűjtéséből való) szólította a büféhez a vendégeket. A ház séfje és a magyar nagykövetség főszakácsa a konyhaművészet terén remekelt, egyebek között ínycsiklandó lazaccal és báránypaprikással, vargabélessel és sült almával. A koncert előtt mutatták be a meghívottaknak Kubinyi Anna Kapcsolatok című gyönyörű faliképét. A textilművész három kosár virágot is hozott, s búcsúzóul egy-egy szál örökké frissen maradó, bizarr színű textilszegfűvel ajándékozták meg a vendégeket. Akik között ott voltak a brit sajtó jeles munkatársai, a Nerys Joneshoz hasonlóan walesi születésű Alwena Williams például, akit a napokban neveztek ki a BBC egyesített (rádiós-televíziós) hírgyárának vezető posztjára. A Wall Street Journal, a Daily Mail, a Classic FM magazin is elküldte képviselőjét, sokukat másnap a World Travel Market magyar standján láttuk viszont. Itt a két kultúrabarát vezető turisztikai szakember, Somogyi Zoltán, a Gazdasági Minisztérium helyettes államtitkára, illetve Meggyes István, a Magyar Turizmus Rt. vezérigazgatója egyenként és kimerítően válaszolt a külön-külön kíváncsiskodó újságíróknak. A londoni turisztikai kirendeltség munkatársai meg más érdeklődők kérdéseit állták. Arra persze ők nehezen tudtak elégséges magyarázatot adni, hogy miért nincs nagyszabású Liszt-fesztivál valahol Magyarországon, noha rengeteg brit „vevő” lenne rá, s hogy az 1999-es Budapesti Tavaszi Fesztivál műsorfüzete miért nem kapható az egyéb csinos kiadványokat kínáló standon... A multikulturális brit fővárosban, ahol a Royal Café szomszédságában most zárult a 42. Londoni Filmfesztivál - egyetlen magyar művel, Moldoványi Ferenc Az út című munkájával a programján - őrületes a konkurencia, az angol polgár mégis érdeklődik a magyar kultúra iránt. S egy ilyen Royal Café-est megerősítheti abban, hogy érdemes vonzódnia. De néhány időben kipostázott műsorfüzet is hozzájárulhatna a sikerhez. Albert Mária 13