Magyar Hírlap, 1998. november (31. évfolyam, 256-280. szám)

1998-11-21 / 273. szám

O­laszországban a Motta, Franciaországban az Actes Sud kiadásában jelent meg Kincses Károly Fotósok­­ Made in Hungary című, tartalmában és ki­állításában egyaránt igényes könyve, amelynek már magyar nyelvű válto­zata is kapható. Mint ahogyan azt a Beaux-Arts című tekintélyes művésze­ti folyóirat könyvismertetésében a cikk írója is megállapítja, a huszadik század fotó­művészetének történetét lehetetlen a magyar vagy magyar származású fotósok emlí­tése nélkül megírni. Hogyan is lehetne hiteles képet adni századunk fotóművészeté­ről André Kertész, Brassai, Robert Capa vagy Moholy-Nagy László nélkül? Kincses könyvében az előbb említetteken kívül még számos ismert fotóművészről esik szó. A szerző, aki a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója, két csoportra osztva mutatja be őket, az egyik csoportba pedig azok kerültek, „akik maradtak”. Ez a felosztás érdekes gondolatokat vet fel, és arra is lehetőséget ad, hogy összehasonlít­hassuk, melyik csoport tagjai voltak nagyobb művészek. Hiszen, ha azt vesszük fi­gyelembe, hogy a külföldre távozottak többsége nemzetközi hírnevet vívott ki ma­gának, a Magyarországon maradtak munkáit pedig hazájukon kívül nemigen isme­rik, akkor arra kell gondolnunk, hogy az utóbbiak nem ugyanazon a művészi színvo­nalon dolgoztak. Erre a megállapításra azonban rögtön rá is cáfolnak a szerző válogatásában elénk tárt reprodukciók. Zajky Zoltán és Vecsényi (Wetschka) István csendéletei, Székely Ala­dár, Rónai Dénes és Kálmán Kata portréi, Hevesi Iván, Escher Károly és Sugár Kata szociofotói, Bárány Nándor és Lengyel Lajos kompozíciói és az albumban szereplő harminckét „otthon maradt” fotós alkotásának mindegyike arról győzi meg az olvasót, hogy igenis nemzetközi szintű, kiváló művészek voltak. Kincses bevezető tanulmánya látszólag a külföldi olvasónak íródott. Elmélkedésé­ben arra keresi a választ, miért tudtak rangot szerezni maguknak a külföldre távozott Párizsi levél A­kik elmentek és akik maradtak Cserba Júlia fotóművészek, és miért nem a többiek, egyúttal könyvével elégtételt kíván nyújtani azoknak, akik Magyarországon maradtak, és akiknek alkotásai, méltatlanul, csak szűk körben váltak ismertté. Mint írja, a vasfüggönyre hivatkozni nem lenne egészen igaz­ságos, hiszen számos cseh fotós munkái a nyugati gyűjtők körében igen keresettek, mi­közben „az ugyanolyan színvonalú lengyel, litván, magyar vagy szlovák fotósok fele­désbe merülnek vagy alig vannak jelen a művészeti piacon”. Bár nyíltan nem mondja ki, Kincses érezteti, hogy a hibát elsősorban magunkban kell keresni. A saját értetlen­ségünkben, érdektelenségünkben és közömbösségünkben. Hogy nem tartottuk lényegesnek a magyar fotósok rendszeres szerepelte­tését külföldön, hogy nem használták ki lehetőségeiket a világ számos főváro­sában működő magyar kulturális intézetek, és az sem volt számunkra fontos, hogy figyelemmel kísérjük azok pályafutását, akik külföldre kerültek. Ma­gyarországon ugyanis legalább annyira ismeretlenek a világhírűvé vált magyar származású fotósok, mint amennyire a már előbb említett hazájukban marad­tak, külföldön. Elgondolkoztató Hoffmann Dezsőnek az a kijelentése, hogy „Szívesen elmennék Magyarországra, szívesen kiadnám a Beatlesekről készült könyveimet, és kiállítást is rendeznék. Az kellene csak, hogy kérje valaki.” Nem kérte senki. Bátran állíthatjuk, hogy csak igen kevesen hallottak Magyar­­országon Régi Andréról, akinek Picassóról, Chagallról, Giacomettiről, Max Ernstről, Mondrianról és számos más művészről készített portréfotói gyakran szerepelnek tárlatokon és fotóalbumokban. Néhány hónappal ezelőtt a párizsi Sully-palotában, jelenleg pedig Evreux-ben láthatók kiváló felvételei. André Steiner, Kollár Ferenc és Fehér Imre képeiből legutóbb tavaly, a párizsi Mo­dern Művészetek Múzeumában, a Harmincas évek Európában című nagy sikerű kiállításon mutattak be néhányat. Landau Erzsit főleg aktjai és Kínában 1953-ban készült riportfelvételei, a festészettel is foglalkozó Rosie Neyt (Föl­di Rózsi) szociofotói, Nora Dumas-t (Kelenföldi Telkes Nóra) pedig a parasz­ti életet megörökítő képei tették elsősorban ismertté. Hoffmann Dezső a Beatles együttes, Almásy Pál pedig az UNESCO hivatalos fotósa volt. Munká­csi Márton az amerikai Harper’s Bazaar munkatársaként divatfotóival szerzett hírnevet magának. És ha valaki azt gondolná, hogy ezek az emberek könnye­dén szakadtak el hazájuktól vagy elfeledték azt, hadd említsük meg a szülő­földhöz való kötődés bizonyítékaként André Kertész adományát Szigetbecsé­nek, Juan Gyenesét Kaposvárnak vagy Kepes Györgyét Budapestnek, Pécs­nek, Egernek és Székesfehérvárnak. Van-e miért áthallani? Találkozás Parti Nagy Lajossal Bihari László - Az egykor szerkesztőségi élettől nyüzsgő New York palota ma elhagyatottan áll. Egy rendszer, és benne egy sajtóbirodalom összeomlott, de itt maradt a nyomukban egy romos ház. Ez az épü­let mégiscsak az írott szó egyik központja volt, még korábban pedig a New York Kávéház az irodalmi élet egyik centruma. Ma a kávéház főleg a turistáké, a ház pedig üres. Tekinthetünk-e a New York palotára afféle metaforaként? - Olyan ez a ház, mint egy kirámolt, azután el­süllyesztett hajó, amelynek néhány kabinja, mondjuk az egyik fedélzete valami csoda folytán nem telt meg vízzel, és ott maradt zárványként a tengerfenéken. És megőriz valamit a hajó rég­múltjából, múltjából s az átmenetből, a süllyedés idejéből is. Egyrészt építészetileg, másrészt „buheratíve” emlék, hiszen elsősorban az konzer­válódott benne, ahogyan egy szép régi ház ötven év alatt átalakult használói szükségleteinek, ízlé­sének vagy ízléstelenségének megfelelően. Ha metafora, akkor egy üres metafora, amit ki-ki igen gyorsan fel tud a saját használatára tölteni. Ami pedig az írott szót illeti, az mint médium még a napisajtó formájában is kevésbé fontos ma a kö­zönségnek, mint volt a New York ház fénykorai­ban. Az irodalomra pedig ez sokszorosan igaz, s le­het mondani, milyen kár, persze, de nem biztos, hogy olyan nagy baj. A művészet, tudomásul kell venni, luxus, és mint ilyen rettenetesen fontos. Lehet élni nélküle, csak nem nagyon érdemes. A színvonalas irodalomnak ma is megvan a maga közönsége, amely valódi közönség, szemben mondjuk a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek olykor csak papíron létező fantomközönségével, amit a statisztika a fölpumpált példányszámok alapján visszakövetkeztetett. Az biztos, hogy az elmúlt évtizedekben sokan a mögöttes, nem kife­jezetten irodalmi üzenetek miatt vagy azért is ol­vastak bizonyos műveket, és az irodalomban a rej­tett és kevésbé rejtett szembenállást keresték vagy legalább a civilséget, a létező hivatalosság­nak való hátat fordítást. Erre a közönségnek az a része is fogékony volt, amelyik nem különöseb­ben érzékeny a művek irodalmi értékei iránt, mondjuk Tandori vagy Petri vagy Esterházy nyel­­visége iránt. Ma pedig, hál'isten, csupán az ilyen áthallások kedvéért senki nem vesz kezébe köny­vet, nem mintha az irodalom nem egy áthallás­dzsungel lenne, s ebben nem lenne mag az effajta üzenetnek is a helye és a létjoga, dehogynem, csakhogy az irodalom mégse egy közéleti üzenő­füzet, illetve nagyon bonyolultan az, s csak egy demokráciahiányos társadalom használja képte­lenségből az irodalomnak azt a funkcióját, amit normális esetben a publicisztika, az esszé, a kom­mentár, egyáltalán a szabad sajtó jobban tud. De a mai közönség, ha olvas, nem ezért olvas, s ha nem olvas, nem emiatt nem. Az az érzésem, hogy eb­ben az országban olyan szellemi terméket, ami nem bóvli és nem politizál direktben, senkinek sem érdeke a reklám eszközeivel közvetíteni. Hogy mennyi a sok és mennyi a kevés, azt nem tudom, de szerintem a nyolcvanas, kilencvenes években született irodalmi művek sokkal több embernek tetszenének, mint ahányan ezekről a művekről egyáltalán tudomást szereznek. - Az ön hetvenes-nyolcvanas években szüle­tett versei egy rossz államban élő ember rosszked­vét hordozzák, különös azonban, hogy a későbbi művei is ennek a rosszkedvnek adnak hangot. Ugyanaz a rosszkedv eredete ma is? - Hát, szerintem az ember sokkal kevésbé rendszerfüggő lény, mint azt hajdan jó és kényel­mes volt elgondolni. Szóval az alkata legalább annyira meghatározza az alaphangulatát, mint a környezete meg a körülményei, az úgynevezett közérzete. Persze, hogy mi van velem és körülöt­tem, az nagyon nem mindegy. Mégis, ez az én iro­nikus, mondjuk hogy melankoszkeptikus izom, szemléletem, az elbohóckodott szomorúságom ta­lán inkább alkati eredetű. Persze én ma sem látok más lehetőséget a magam számára, mint azt, hogy az író tartson egy bizonyos távolságot a hivatalos­ságtól, a politikától. Ez merő önvédelem, a függet­lenség védelme, mely persze nem abszolút, hisz az embernek van ízlése, vannak indulatai. Elég sok nagy és kicsi karrierizmust láttam a nyolcva­nas és a kilencvenes években, sem akkor, sem a rendszerváltás után nem volt muszáj pártba, illet­ve pártokba belépdesni, s mégis mennyi ócska ügyeskedés, önáltató hatalommánia, melyről mos­tanra már senki nem állíthatja, hogy rendszerfüg­gő. Úgy látszik, az ember ilyen, az emberi élet ilyen, melyet persze társadalmi kényszerek és vélt kényszerek erősen befolyásolnak. Ennek ellenére sem hiszek a kizárólag társadalmi környezet által meghatározott rosszkedvben. - Mauzóleum című színdarabja egy bérház rossz életű közösségének állapotát festi le, itt tehát már közhangulattá vált a rosszkedv.­­ A Mauzóleum azokról szól, azoknak az em­lékműve, akikkel megtörtént a rendszerváltás, el­szenvedték azt, ha egyáltalán részt vettek benne. Arról a közhelyről is szól a Mauzóleum, hogy a megalázónak és megszomorítottak nem emel­kednek fel automatikusan, nem lesznek se gaz­dagabbak, se okosabbak, jobb kedvűek. Az én szkepszisem találkozott itt egyfajta társadalmi szkepszissel. Olyasmivel, hogy, az ember teszi a dolgát, de nincs különösebben jó kedve ettől az egésztől. És tulajdonképpen nem csak azért, mert nem erre vagy sokkal jobbra számított. Ámbár én mindig naiv maradok, szkeptikus naiv, és hiába mondogatom, hogy nem lepődöm meg semmin, mindig elképedek, hogy ilyen nagy súlya lehet a butaságnak és pitiánerségnek, a tahómacsó erő­szakosságnak és kételytelenségnek egy demokra­tikus ország közéletében és politikájában. Mert az azért kiszámíthatatlan volt, hogy ennyire legyőz­hetetlen mákony lehet egy országban a hatalom, és talán nem csak a politikai hatalom. Korábban lehetett azt gondolni, hogy egy hazug és emberte­len rendszer az, ami eltorzít személyiségeket, és csinovnyikká, törtetővé, elv- és jellemtelenné, seggnyalóvá tesz embereket. És lehetett hinni ab­ban, hogy egy ilyen nagy változás után - ha nem is rögtön utána -, az ország sorsát alakítók, a válasz­tottak, ha nem is jobbak vagy tisztességesebbek, de legalább felelősebbek lesznek. De ez csak egy része annak a rosszkedvnek, amit minden nyüzs­gés és, hm, alakulás mellett is érezni. A nagyobb, a mélyebb része egy egzisztenciális szomorúság, hogy tudniillik baromi gyorsan telik az egyetlen élet. És ennek is a felét a mostani középnemzedé­kek egy olyan rendszerben élték le, melyben ugyan nem volt jó élni, de azért az ember fiatal volt, szerelmes volt, boldog volt... Közhelyeket mondok, persze, nyilvánvaló, hogy egy korszak az nem csak egy rendszer, mégis egész nemzedékek állnak itt tanácstalanul, és legalábbis zavarban vannak a múltjukkal, mellyel magától még ki-ki el is tudna számolni, ám kimondva vagy kimon­datlanul, olykor a legócskább politikai és propa­gandacélokból meggyanúsítják, hogy aki csak élt, ráadásul még csinált is valamit az előző rendszer­ben, az biztosan ki is szolgálta azt. Amiben úgy van igazság, hogy egyben egy iszonyatos marha­ság. Ez a legtartósabb paradoxonja az egész kelet­­közép-európai rendszerváltásnak, rosszabb eset­ben tragédiákkal, jobb esetben csak bizonytalan rosszkedvvel jár. A dolog, mert tisztázásnak nem nevezném, persze nem, kerülhető ki, de a stílus, a mód, a balos feledékenység és a jobbos dölyf pitiánersége sokszor kiábrándító. - A színdarabjaiban, novelláiban szereplő megalázóitokkal, peremre szorultakkal pusztán lelki közösséget érez, vagy a származása folytán ismeri ilyen közelről a beszédmódjukat, a gondol­kodásukat és a közérzetüket? - Sokkal inkább lelki közösségről van szó. Hogy József Attilát idealkalmazzam, nem súrol­tam kazánt és nem vágtam sarjat. Nem is akarom eljátszani. Egyébként a felmenőim az apám ré­széről alföldi parasztok, az anyám részéről pedig dunai hajósok, tehát egyszerű emberek, de nem peremre szorultak. Különben is, mi az, hogy pe­rem, pláne, hogy nem szociografikus szöveget írok, hanem fikciót. S persze hogy a nyelv is fik­ció, nincs sok értelme tehát egy konkrét réteg nyelvének tulajdonítani a nyelvet, amelyen írok. A hőseim nyelve, akiket én teremtettem, s akik én vagyok. Egyébként szerintem fontos lenne vi­lágosan elkülönülő rétegnyelveket használni oly­kor. Csakhogy Magyarországon túlságosan közel kerültek egymáshoz a táj- és a rétegnyelvek, ez nem jó és nem rossz, ez egy helyzet, a beszélt köznyelv pedig eléggé városi nyelv, amely tet­­szik-nem tetszik, elsősorban a század Budapestjén alakult ki, mint egy nagy lefolyóba, oda folyt le és ott keveredett össze szókincs és di­alektus, ott állt össze lassan valami érdekes keverccsé, és azért ez a nyelvi állapot lassan, előbb cselédlányokon és hazatérő kulikusokon, később az újságokon, a rádión és a televízión ke­resztül visszahatott az egész Kárpát-medencére. A nyelv romlott, alakult, változott, én úgy érzéke­lem, hogy mostanra lényegesen eltérő magyar nyelvek, legalábbis az államhatárokon belül nin­csenek. Én ezt a kevercset, ezt a normátlan nor­mát szeretem használni, úgy látszik, ehhez van fülem és ujjbegyem, az úgynevezett kisemberek, egyszerű emberek nyelvi és nyelvrontási mecha­nizmusaihoz... De tán csak azért, mert a norma­­szegést, a deformálást az önkéntelen s mindenki­ben egyaránt ott lévő nyelvi kreativitást, illetve az ebből fakadó magyar nyelvet fantasztikus, kiváló­an megművelhető anyagnak érzem.­­ A Szódalovaglás című, 1990-es versköteté­ben írja: „hát itt leszek harminckét éves „ nin­csen miért áthallani”. Az áthallás József Attila versére tehát fölösleges, azaz fölösleges maga ez a játék is, a többrétegűség, az utalgatások, ame­lyekkel a kortárs művészet és főleg az irodalom oly sokszor él?­­ Egyáltalán nem fölösleges a játék, a „nin­csen miért” inkább annak a jelzése, hogy „a köl­tő” ez esetben nem faksznizik, csak szerényen és véletlenül közöl egy tényt. Persze akkor meg ez a fakszni, ez a kifogalmazott véletlenség, illetve szerénység. Vagyis akár tetszik, akár nem, annyi sok a hagyomány, annyira minden és mindennek az ellenkezője megvolt már, hogy az ezredvégen hovatovább minden áthallásnak számít, az önkén­telen is, a véletlen is. Az más dolog, bár ettől el nem választható, hogy némely irányzatok temati­­zálják is az áthallást magát, az intertextualitás nemcsak szándék, hanem belátás is, tehát ugyan­az a mű egyszerre képes nagyon egyszerűen és na­gyon intellektuálisan viselkedni. Persze attól még nem lesz valaki Esterházy Péter, hogy ügyesen il­leszt és cédulázik. Ahhoz kell az ő rendkívüli te­hetsége, a mód, vagyis az ember, az írói személyi­ség, aki kiválaszt és egymás mellé helyez szentet és profánt, aranyat és homokot.­­ Érdekes módon az idézett két sorból a játék­kal szembeni szkepszist éreztem, különösen azért, mert ugyanebben a kötetben más helyen elmondja a verésel kapcsolatos csalódottságát: „hát úgy csi­náltam mint ki megtanulta / s biztos kezemben sem lelem magam­­ versek között szivárgott el ha voltam". Tehát mintha arról lenne itt szó, hogy a versírás megtörténik a szerzővel ugyan, de nem kerül általa semmihez sem közelebb. - Mihez közelebb? - Bármihez, ami célja az embernek. Ha van neki. A megismeréshez. Vagy ahhoz, hogy jobb legyen.­­ Ilyenkor mindig az a Kassák-mondat jut eszembe, hogy a művészetnek oka van, nem cél­ja. Szóval a játéknak, lévén a művészet azért elég­gé játék is, inkább csak oka van, mintsem célja. Mihez visz közelebb a vers? Ki tudja? Hol ehhez, hol ahhoz. Például megajándékozhat néhány olyan pillanattal, amikor közelebb kerülsz vagy akár nagyon közel vagy önmagadhoz, ahhoz a va­lamihez, amit nem lehet definiálni, csak talán épp az ilyen pillanatokon keresztül. Egyébként is, a já­ték nemcsak a valóság könnyű és felelőtlen mo­dellezése, hanem legmélyebb örömforrásaink­­egyike.,Ennél több célja nincs, nem is kéne, hogy ■ legyen. Azt hiszem, én inkább önvédelemként használom és művelem azt, amit „játékosságnak” szoktunk nevezni az irodalomban. Az ember sok­szor körberakja a megrendültségeit, a hülye, de halálosan fontos érzékenységét a játék flegmasá­­gával, ahogy szkepszissel, humorral is. Azt is mondhatnám, a játék mintegy ellensúlyozza az olykor tragikusnak és szomorúnak tetsző valósá­got. Se nem túlozza, se nem hazudja el. Idézőjel­be teszi. - Milyen érzés a Digitális Akadémia tagjá­nak lenni? Nem ró-e túl nagy felelősséget az em­berre az, hogy az állam életjáradékkal jutalmaz­za az eddigi szakmai munkájáért, miközben en­nek a szakmának a folytatása mindig kicsit bi­zonytalan? - Ez nem életjáradék. Az állam ezzel a gesz­tussal pusztán az eddigi és ezutáni művek inter­netes felhasználását vette meg a Sulinet számára attól a harmincvalahány Kossuth-díjas és babérko­szorús írótól, akik tagjai lettünk első körben a Di­gitális Akadémiának. De ha az lenne, életjáradék, akkor sem ezt, az „állami” felelősséget érezném a legkomolyabbnak. Az, hogy mi lesz, ha holnaptól egy sort le nem tudok írni, az nem az állammal kö­tött megállapodás miatt aggaszt, hogy úgy mond­jam. Én elsősorban magamnak vagyok felelős, va­lamint azoknak, akiknek fontos, hogy mit írok, hogy mit csinálok a magam képességeivel és lehe­tőségeivel. Az tényleg nagy, sőt olykor túlságos fe­lelősségnek tűnik, hogy viszonylag sokan vannak, akik elolvassák, amit írok. S bár minden díj és gesztus óhatatlanul megnöveli, ez a valami nem díjaktól és gesztusoktól képződik meg senkiben. Nem múlhat ezen. Mert ha senki se olvasna, ak­kor is felelős kéne legyek azért, hogy amit kiadok a kezemből, azon tisztességesen elvégezzem a szakmunkát és az én munkát. Hogy a végére is maradjon valami közhely: az író ennyit tehet, hogy lehetőleg jó művekkel politizál, én legalább­is ennyit szeretnék tenni. A dolgomat. Parti Nagy Lajos babérkoszorú díjas költő, író, az idén létrehozott Digitális Akadémia tagja. Beszélgetésünk elején - amely főként a Parti Nagy művészetében kifejeződő rosszkedvről szólt - rövid sétát tettünk a város egyik elhagyatott épületében, amely valaha az irodalom és a sajtó fellegvára volt. Fotó: Habik Csaba 1998. november 21., szombat Az Ahogy tetszik magazin kizárólagos támogatója a Pannon GSM Igyunk áldomást a kultúrára A hajdanvolt fényes birodalmi glóriához képest tört fénnyel vonta be London második novemberi hétvégéjét a trón­örökös születésnapja. S noha a Károly herceg körüli ün­nepségek nyomták rá a pecsétet a víkendre, a „magyar kulturális megszállás” mégis erőteljesnek volt mondható. A Royal Festival Hallban Sebestyén Márta és a Muzsikás Együttes Alexander Balanescu társaságában mutatta be készülő Bartók-lemezét (az utómunkálatok színhelye is London), a Royal Café pedig nem először nyitotta meg második emeleti termeit Bogyay Katalin kon­certprodukciója számára. A tavalyi estnek Solti György lett volna a fővendége; a műsor a mester halála miatt emlékhangversennyé alakult. Olyan rendkí­vüli sikert aratott a program, hogy a Magyar Turizmus Rt. vezérka­ra elhatározta: Magyarország megint kulturális „csomaggal” lepi meg az érdeklődőket a World Travel Market megnyitásának elő­estéjén. Fajsúlyos összeállítás volt hivatott hordozni az idegenfor­galmi szakma 1999-re szóló üzenetét: az új esztendőben a magyar bort és a gasztronómiát ajánlják a vendégek figyelmébe. Az ele­gáns Regent Street-i palota budapesti megfelelőjét nehéz megje­lölni, hiszen hat emeletén a javarészt empire stílusban berende­zett szalonok konferenciaközpontként éppúgy szolgálnak, mint alkalmi árverési csarnokként vagy kiállítóhelyként, esetleg jelen­tős családi események színhelyéül - persze csak a nagyon tehető­sek engedhetik meg maguknak, hogy itt tartsanak mondjuk egy eljegyzési vacsorát. A földszinti kávéház azonban nyitva a közön­séges halandók számára, akik azért be-be­tévednek a lépcsőházba, hogy szemrevételezzék, miféle hírességek koptatták a bársony­szőnyeget. Oscar Wilde például, akinek komédiája, az Ideális férj Peter Hall rendezésében most a Theatre Lyric sikerdarabja a West End­en. A női főszerepet Susannah York játssza Christopher Cazenove, Richard Todd és Barbara Murray mellett. York 1989-ben nagy si­kerrel lépett föl Budapesten, a Katona József Színházban, Jean Cocteau Emberi hang című monodrámáját adta elő, amelyet fran­ciából ő ültetett át angolra. A színésznő egyébként számos filmben játszott: az Egy ember az örökkévalóságnak címűt a Magyar Tele­­vízió is sugározta a közelmúltban. A lovakat lelövik, ugye? című filmben nyújtott alakításáért - Jane Fonda partnere volt - Oscar­­díjra jelölték. Játszott Peter OToole-lal, Glenda Jacksonnal, Eli­zabeth Taylorral, Michael Caine-nel, John Gielguddal. Robert Altman Images című filmjével elnyerte a legjobb színésznőnek já­ró díjat Cannes-ban. Idén ő volt az est fővendége, s elhozta az Emberi hang videó­ját, két jelenetet láthattunk a műből, majd a színpadon York az emberi kapcsolatok fontosságáról beszélt élőszóban és nagyon meggyőzően. Ha ez a kitűnő művész komolyan gondolja, mi is el­­hihetjük: van, még inkább lehet egyenrangú érintkezés az angol és a magyar kultúra között. A színésznő előtt Gulyás Dénes és Klukon Edit dalprogram­ja nyitotta meg a műsort, Britten-, Richard Strauss- és Liszt-szer­zeményeket szólaltattak meg. York elmondta: a második Strauss-dalban ráismert arra a kompozícióra, amelyet az Emberi hangban használtak zenei illusztrációként. Az emlék arra indítot­ta, hogy bevallja: szívesen jönne ismét Budapestre játszani. Akárcsak a vendégek egyike, Bryany Blind balettművész, aki szintén nagyszerűen érezte magát, amikor néhány évvel ezelőtt a pesti Operaházban lépett föl. Klukon és Gulyás dalműsora az est alaphangulatát és alapmi­nőségét magasra tette, az angol közreműködők teljesítménye ha­sonlóképpen. Bizonyos, hogy a brit operajátszás egyik jövendő csillaga a walesi születésű Nerys Jones, aki nemrég az Angol Nem­zeti Operában a Jancsi és Juliskában mutatkozott be, s a napokban ugyanott a Traviata Flóráját énekli, készül a Parsifalra. Az énekes­nő a Royal Café-beli estre a Székelyfonó egy részletét tanulta meg magyarul, s a közönség tapsából ítélve a Csitári hegyek alatt kez­detű dal, amelyet Gulyás Dénessel adott elő, a koncert csúcspont­ja volt. A kettős meghatotta, a Good Company, azaz a Jó Társaság fináléja megnevettette a publikumot. A négy cambridge-i fiatal­ember egy-egy latin, angol és magyar bordallal (utóbbi, az Igyunk áldomást! Bárdos Lajos gyűjtéséből való) szólította a büféhez a vendégeket. A ház séfje és a magyar nagykövetség főszakácsa a konyhaművészet terén remekelt, egyebek között ínycsiklandó la­zaccal és báránypaprikással, vargabélessel és sült almával. A koncert előtt mutatták be a meghívottaknak Kubinyi Anna Kapcsolatok című gyönyörű faliképét. A textilművész három ko­sár virágot is hozott, s búcsúzóul egy-egy szál örökké frissen mara­dó, bizarr színű textilszegfűvel ajándékozták meg a vendégeket. Akik között ott voltak a brit sajtó jeles munkatársai, a Nerys Joneshoz hasonlóan walesi születésű Alwena Williams például, akit a napokban neveztek ki a BBC egyesített (rádiós-televíziós) hírgyárának vezető posztjára. A Wall Street Journal, a Daily Mail, a Classic FM magazin is elküldte képviselőjét, sokukat másnap a World Travel Market magyar standján láttuk viszont. Itt a két kultúrabarát vezető turisztikai szakember, Somogyi Zoltán, a Gazdasági Minisztérium helyettes államtitkára, illetve Meggyes István, a Magyar Turizmus Rt. vezérigazgatója egyen­ként és kimerítően válaszolt a külön-külön kíváncsiskodó újság­íróknak. A londoni turisztikai kirendeltség munkatársai meg más érdeklődők kérdéseit állták. Arra persze ők nehezen tudtak elég­séges magyarázatot adni, hogy miért nincs nagyszabású Liszt-fesz­tivál valahol Magyarországon, noha rengeteg brit „vevő” lenne rá, s hogy az 1999-es Budapesti Tavaszi Fesztivál műsorfüzete miért nem kapható az egyéb csinos kiadványokat kínáló standon... A multikulturális brit fővárosban, ahol a Royal Café szomszéd­ságában most zárult a 42. Londoni Filmfesztivál - egyetlen ma­gyar művel, Moldoványi Ferenc Az út című munkájával a prog­ramján - őrületes a konkurencia, az angol polgár mégis érdeklődik a magyar kultúra iránt. S egy ilyen Royal Café-est megerősítheti abban, hogy érdemes vonzódnia. De néhány időben kipostázott műsorfüzet is hozzájárulhatna a sikerhez. Albert Mária 13

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék