Magyar Hírlap, 1998. november (31. évfolyam, 256-280. szám)

1998-11-21 / 273. szám

„Nem vagyok az ellesett pillanatok embere” Korniss Péter albumot készített például az indiánokról, Dél-Jemenről, Amszterdamról, s a táncművészet megörökítésének elismert mestere. Több mint harminc éve fényképezi Erdélyt, ezekből a képeiből láthattunk a közelmúltban nagy sikerű kiállítást a Műcsarnokban. Rendszeresen dolgozik külföldi lapoknak, a Színház című folyóirat képszerkesztője, talán a legelismertebb magyar fotóművész. A napokban kapott Budapestért Díjat. Találkozás Korniss Péterrel Bóra Gábor - Ott harminc évig dolgozott a Nők Lapjánál... - Napra pontosan harminc évig. Tudtam, hogy el akarok jönni, és a felmondólevéllel meg­vártam a jubileum napját. Nem volt konfliktu­som, nem küldtek el, de úgy éreztem, hogy egy korszaknak vége van. Amikor privatizálták a Nők Lapját, akkor tudtam, hogy ez már egy másfajta újság lesz. Februárban, márciusban eldöntöttem, hogy eljövök, de akkor már úgy gondoltam, hogy megvárom a május másodikát. Ekkor bementem a főszerkesztőhöz, letettem elé a felmondóleve­lemet, kijöttem az épületből, az aluljáróban vet­tem egy hatalmas csokor virágot, és elmentem az akkor már nyugdíjban lévő, volt főszerkesztőm­­höz, Németi Irénhez, aki engem harminc évvel azelőtt felvett. Ő legendás főszerkesztő volt, és egy legendás csapatot szervezett. Megteremtette a béke szigetét. - Igen sokat dolgozott a Nők Lapjánál, de hagytak önnek időt arra is, hogy szabadon meg­valósíthassa a művészi elképzeléseit. - Védettek voltunk a Nők Lapjánál. Németi Irénnek meglehetősen jó kapcsolatai voltak a pártközponttal. Ennek köszönhetően megen­gedhette magának, hogy a laphoz vegye az ötven­hatos letartóztatása után Galsai Pongrácot, az öt­venhatos Irodalmi Újságtól Földes Annát, ké­sőbb a K-vonal című novellája miatt szilenciumra ítélt K­anakéi Juditot. - Ön is ötvenhatos volt... Segédmunkásként is dolgozott emiatt egy ideig. Mit csinált? - Semmi különöset. Joghallgatóként ott vol­tam az eseményeknél, lehet, hogy feltűnőbb, hangosabb voltam másoknál, de utólag nem aka­rok hősködni. - De kitették az egyetemről. Mondható az, hogy a fotózás önnél kezdetben kényszer­­pálya volt? - Talán a kényszerpálya rossz szó. Amikor az egyetemről eltanácsoltak, akkor elmentem se­gédmunkásnak. Kocsit húztam, villanyszerelőnél dolgoztam. Számot kellett vetnem azzal, hogy az egyetemre nem tudok visszamenni. Töprengtem azon, mi legyen velem, és rájöttem arra, hogy olyan szakmát kell keresnem, ami összekapcsol­ható az én abszolút humán érdeklődésemmel, így spekuláltam ki, hogy fotós leszek. Előtte nem is volt fényképezőgép a kezemben. Akkor még nem gondoltam arra, hogy majd kiállításaim lesz­nek, de arra igen, hogy van olyan fényképész, aki filmezéseken dolgozik, és van olyan is, aki szín­házi próbákra jár, így aztán segédmunkásnak je­lentkeztem a Fényszövhöz, ahová először felvet­tek éjszakai idénymunkára. Három hónapig szá­rítottam a képeket, aztán fél évig ott tevékeny­kedtem, ahol a felvételeket kasírozták. Közben kijártam a riporterekkel, vittem a lámpát, az áll­ványt utánuk. És a hétvégeken elkezdtem a Ké­pes Sportnak külsőzni. Lassan-lassan önálló fel­adatokat is kaptam. - És hogyan került a Nők Lapjához? -Gyakornokot kerestek 1961-ben, jelentkez­tem és felvettek. Eltitkoltam az ötvenhatos múl­tamat - mert tudtam, hogy amiatt nem vettek volna föl amikor aztán ez mégis kiderült, fe­gyelmi úton elbocsátottak. Németi Irén a fegyel­mi után behívott a szobájába, azt mondta, hogy „magát megszerettük, tehetségesnek tartjuk, menjen vissza a szakmába, dolgozzon, tanuljon, és előbb-utóbb visszahozom”. Két év múlva vissza is vett. 1961-ben, azt hiszem, nem sok ilyen főszerkesztő akadt. - A Nők Lapjánál nyilván szinte mindent lehetett fotózni... - Igen, de ez már a Fényszöv riportosztályán is így volt. A szövetkezeti közgyűléstől a temeté­sig, a színházi felvételektől a házasságkötésig, a tárgyfotótól a repróig bármit meg lehetett tanul­ni. Rendkívül jó iskola volt. - Fotóriporterként szerencsés, ha valaki sokoldalú, de önt igazán táncfotósként tartja számon a szakma. Hogyan került erre a te­rületre? -Véletlenül. Már a Fényszövnél is másodosz­tályú focimeccseket, kosárlabda- és kézilabda­mérkőzéseket fényképeztem. Az egyik nap a fő­nököm, Varsányi Béla - nagyszerű ember, máig barátok vagyunk - azt mondta, hogy az Opera­házban lesz a Balettintézet vizsgaelőadásának fő­próbája. A kolléga, aki ezt évek óta fényképezte, megbetegedett, menjek el én. Mondtam, hogy még alig láttam balettet, és életemben nem fény­képeztem ilyesmit. Azt felelte: „Ugyan, fiam, te sportot fényképezel a hétvégeken, ott is ugrál­nak, itt is ugrálnak, eredj, meg tudod te ezt csinál­ni!”. Úgy látszik, rokonszenvesnek találtak, és si­kerültek a képek, mert aztán a Balettintézetbe is mehettem fényképezni. Fotóztam a különböző évfolyamokat. Megtanultam, hogy a táncból mi mutat a képen. És azzal az évfolyammal, ame­lyikből a Pécsi Balett született, mentem Pécsre is. A Muzsika című folyóiratban jelentek meg a balettképeim, Novák Ferenc koreográfus látta ezeket, és arra gondolt, hogy neki ez a fotós kelle­ne. Érdeklődött utánam a szerkesztőségnél, kö­zölték vele, hogy a Fényszövnél találhat, ott mondták, hogy én csak segédmunkás vagyok. Novák erre azt felelte, hogy nem baj, jó leszek én neki. És elhívott a Bihari együttesbe fotózni, így aztán néptáncot is fényképezni kezdtem. - Állítólag Novák Ferenc vitte ki önt Er­délybe is. - így van. Én ugyan erdélyi származású va­gyok, kolozsvári, de akkoriban nem jártam soha falvakban. Valóban Novák Ferenc vitt el 1967 őszén Székre, és ott egyenesen a táncházba men­tünk. Úgy éreztem, mintha a XIX. századba ke­rültem volna. Döbbenetes élmény volt számom­ra, amit akkor láttam, mi nem tudtunk arról, hogy ilyen érintetlenül, elzártan, szokásaiban, öltözkö­désében, táncaiban létezik még ez a világ. Itt éreztem rá, hogy „meg kell csinálni”, meg kell örökíteni. Hiszen erre való a fényképezőgép. - Mi az, ami fényképen jobban megörökíthe­tő, mint famen? - Egy fényképezőgéppel „bele lehet simul­ni” az emberek életébe. A fényképezőgép nem olyan nagy apparátus, mint ami a filmezéshez szükséges, hogy mennyire hat zavaróan, az min­dig azon múlik, ki tartja a kezében. Ha a fotográ­fusnak képessége van arra, hogy az emberekkel elfogadtassa magát, olyan atmoszférát teremt, hogy elfeledkeznek a gépről, akkor szinte észre­vétlenül a legbensőségesebb pillanatok megraga­dása is lehetséges. - Igen sok felvételt csinált lakásokban. Ex­ponálás előtt beszélget, együtt eszik, együtt él az ott lakókkal? - Együtt eszem, együtt iszom, kocsmában ülök velük, beszélgetek. Nem vagyok az ellesett pillanatok embere, magát ezt a szót is utálom. Amikor a fotós érintetlenségében akar valamit megragadni, akkor annak komoly előzményei vannak. Az előzmény pedig az, hogy megismer­jük egymást, jó kapcsolat alakul ki köztünk, meg­bíznak bennem. A fényképezés igen nagy rész­ben bizalom. Az erdélyi falvakban élők annak idején rendkívül nyíltak voltak. Nagyon könnyű volt bejutni a házakba, szívesen beinvitáltak egy pohár pálinkára. Ezekben a falvakban úgy érez­tem, hogy megállt az idő. Az embereket érdekel­te az idegen, mert elzártabbak voltak, mint most. Amikor lakodalom vagy temetés volt, akkor még inkább közéjük tudtam sodródni, még több kap­csolatot tudtam kialakítani. Az erdélyiek a szoká­saikra, az ünnepeikre mindig nagyon büszkék voltak, és azt érezték, ha ilyenkor idegen is jelen van, az megtiszteli őket, emeli az esemény fé­nyét. Amikor például először jártam román falu­ban, akkor ott katonabúcsúztatót tartottak, ami fantasztikus élmény volt. Máramarosi barátsá­gaim ott kezdődtek. - Mitől mások az ön erdélyi képei, mint ami­lyeneket a többi fotós csinál? -Nyilván más érdekli őket. És én harmincegy éve fényképezem Erdélyt, ez olyan többletet je­lent, amivel az, aki egy-két hétre kiruccan, nyil­vánvalóan nem veheti fel a versenyt. Amit az er­délyiek váltottak, és az, amit én változtam a har­mincegy év alatt, nyilvánvalóan a képekben is je­lentkezik. - Leginkább nem eseményeket, nem akció­kat fényképez, az ön számára érezhetően az emberek a legfontosabbak. - Nekem mindig az ember a legfontosabb. Bár amikor Erdélyt fotózni kezdtem, akkor még a szokások izgattak leginkább. Aztán éreztem meg, hogy a szokások mögött közösségek állnak. Az iz­gatott, hogyan lehet ezeket képpé fogalmazni. Majd a közösség leglényegesebb alkotóeleme, az ember kezdett igazán érdekelni. - Azért az a közeg is hangsúlyos a képein, melyben az alanyai élnek. A hagyományos érte­lemben ön mégsem portréfotós. - Nem. Egyébként különböző versenyeken gyakran portré-emberábrázolás elnevezéssel ille­tik azt a kategóriát, amit én is művelek. A klasszi­kus portré általában arc- vagy mellkép. Én ilyet ritkán csinálok. - Talán a legkülönösebb a művészetében, hogy beállított képeket is készít... - Véletlenül találtam rá erre a kifejezési for­mára. Van egy széki család, amelyikhez huszon­hét éve nagyon szoros szálak fűznek, keresztapja vagyok az egyik kislánynak, ott voltam a lakodal­mán is. Egyszer azt mondták, hogy csináljak már a családról egy képet, mert éppen mindenki ott­hon van. Elkezdtek egy régi, szabályos műtermi képhez beállni, fölvették a régi fotókon látható pózokat. Akkor még ebben nem láttam semmi különöset. De nagyítás közben rendszerint nem­csak a művelet technikájára figyelek, hanem jár az agyam, spekulálok. Éreztem, hogy valami ér­dekes dolog történt Lassan, tudatosan kezdtem hasonló felvételeket csinálni. Rájöttem, hogy az erdélyiek saját környezetében érdemes olyan műtermi körülményeket teremteni, amelyek előhívják belőlük a régi magatartásokat, emlékei­ket, hagyományaikat. Ezeken a beállított felvéte­leken visszajött a századfordulós tartás, mert a ko­rabeli képek ideáljainak akartak megfelelni. És ez a régi ideálkép szembesült a megváltozott kör­nyezettel, ruházattal, ami viszont ellentmond az egykori eszményeknek, mutatja, hogy már más korban élünk. - Máshogy dolgozott, amikor nem Erdélyben járt? Hiszen sokfelé megfordult... - Ilyenkor riporter voltam. Csináltam például Jemenről, Amszterdamról, az indiánokról egy­­egy könyvet. Azért ha valaki az anyanyelvének köszönhetően otthon van valahol, az egészen másfajta betekintést enged. Az indiánok között szinte megmukkanni sem tudtam - nem azért, mert nyelvi problémáim voltak -, hanem mert annyira zárt a világuk. De azért meg akartam azoknak mutatni, akiknek csak Cooper-köny­­vekből vannak információik, hogy mit is jelent az, hogy indián. Sokfelé utaztam, a Fülöp-szigetek­­től Vietnamig, de talán a legizgalmasabb vizuális élménnyel Dél-Jemen szolgált. Annak a kis or­szágnak elképesztő földrajzi adottságai, épületei, várai, népművészete van. - Most is utazik valahová? - Most a Műcsarnokban kiállított erdélyi ké­peimmel utazom majd. Februárban Bukarest­ben, a nyáron Hamburgban, ősszel pedig Me­xikóban és utána valószínűleg Prágában állítom ki őket... Fotó: Habik Csaba 14 Hangraforgó Válás után, díjak után Amikor a Budapesti Fesztiválzenekar-Kocsis Zol­­tán-Fischer Iván művészi szövetkezése felbomlott, tartani lehetett attól, hogy a történtek kedvezőtle­nül befolyásolhatják mindnyájuk helyzetét abban az ádáz versengésben, amelyre a lemezkiadók és az előadók ma rákényszerülnek. Az elmúló esztendő rácáfolt az aggodalmakra. Tükrözte ezt a Gramo­­phone-díjak odaítélése - október 5-én Londonban -, még inkább a fokozatosan szűkülő jelölőlisták a megelőző fordulókban. Már akkor föltűnt, hogy Bartóknak és magyar tolmácsolóinak révén magasan „a számarányunkon felül” szerepelünk. Igaz, Bar­tók-mű előadásáért utoljára 1994-ben adtak díjat, akkor Kyung Wha Chung hegedűművésznek (EMI). Most a szavazás végeredményén kívül kö­zölték a helyezési adatokat is. A listák élére került lemezek három kategóriában Bartók hírnevét növe­lik tovább. A kamarazenei díjat a Takács Vonósné­gyes DECCA albuma vitte el; 15 ponttal előzték meg az utánuk következőt. (Kiválás és haláleset miatt már csak két magyar alapító működik a kvar­tettben, Schranz Károly II. hegedűs és Fejér András gordonkás.) A szólóhangszerek osztályában Kocsis Zoltán sorozatának IV. kötete egyetlen ponttal, 102-101 arányban szorult a második helyre. Egy an­gol cég angol előadója a katalán Mompou darabjai­val győzött; feltehetően az utóbbi kiadvány ritka­ságértéke nyomott egy ponttal többet a latban. Vé­gül ugyancsak egyetlen ponttal (100-99) nyert a ze­nekari felvételek versenyében a Fesztiválzenekar és Fischer Iván, többek között A csodálatos manda­rin, a Magyar képek és a Román népi táncok előadá­sáért. Mellesleg a még szintén „olimpiai pontszer­ző” 6. helyet is megszerezték ugyane kategóriában Liszt Faust-szimfóniájával. Ismeretes, hogy Kocsist több mint másfél évtizede, a zenekart és karmeste­rét két éve kizárólagos szerződés köti a nemzetközi hanglemezkiadás egyik óriásához, a Philips céghez. (Megjegyzendő még, hogy a Fesztiválzenekart és Fischer Ivánt a versenyművek csoportjában is jelöl­ték, Schiff András partnereként a Teldec rögzítette Bartók-zongoraversenyekért.) Az említettek legfrissebb lemezein az átélt vál­ságok csekély jele sem tapasztalható. Kocsis három Mozart-versenyművet bocsátott közre, nem a leg­népszerűbbek közül, hanem a K.413, illetve 459 jelzésű F-dúr darabokat és a „rendhagyó” mivoltá­ban is a jelentékenyebb, mélyebbre szántó hangu­latában is édes G-dúr versenyt (K.453). Ennyi gyöngéd szenvedélyt, humort, játékosságot korábbi Mozart-lemezein nem fedezett föl az ajánlás írója. (Ami persze nem a művészt, hanem az ajánlót mi­nősíti, aki 50 esztendei gyűjtés után úgy érzi, minél többször hallgat gyönyörűséges zenét, annál keve­sebbet tud róla.) A kamaralétszámúra csökkentett Fesztiválzenekar átszellemült derűvel játszik Ko­csis kezére és keze alatt, ugyanis ez alkalommal ő tanította be és vezényelte az együttest. A zenekar és Fischer Iván Bartók-sorozatának legújabb, 3. önálló lemeze a szokatlanul szerkesz­tett műsor és az előadás számos pontján szintén meglepetést és izgalmas fölfedezéseket kínál. A karmester Bartók három arcképét akarta felmu­tatni a különböző életszakaszokból. A Kossuth­­szimfónia (1903) annak a Habsburg-ellenes függet­lenségi hullámnak a visszaverődése, amely a millen­niumi eseményekkel emelkedett meg „...minden­kor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a ma­gyar nemzet és a magyar haza javát” - írta az ifjú Bartók. 1918-as önéletrajzában majd rávilágít, hogy ez az elhatározás terelte figyelmét a magyar népze­ne felé. A szlovák népzenében gyökerező Falun­­ciklus (a háromtételes, női karra és kamarazenekar­ra készült változat 1926-ból) már azt a géniuszt vetí­ti előre, aki a népek testvériségét vallotta vezéresz­méjének. A Concerto életutat összegező világkép és önportré; a falutól, a kis hazától, Közép-Európától az amerikai metropolisig vetődött világpolgárról. Megtűzdelve szerzői „névjegyekkel”, a közbenső állomások tábláival és átitatva vágyakozással, ha az út még egyszer megnyílna­­ hazafelé. Uhrman György­ ­ A Budapesti Fesztiválzenekar új CD-i 1. Mozart-versenyművek Zongorázik és vezényel: Kocsis Zoltán 2. Bartók: Concerto, Falun, Kossuth Vezényel: Fischer Iván Philips, 1996-97 Próféták ecsettel A fiatal Rippl, miután kilépett mestere és patrónusa, Munkácsy párizsi műterméből, nem az akkor már delelőjén túljutott imp­resszionista mozgalomban, hanem a magu­kat héber szóval prófétának nevező festők - Denis, Bonnard, Naillol, Vuillard, a Nabis­­kör tagjai - között talált rá önmagára. Arra a világra, amelynek követeként idehaza az újkori magyar művészet egyik legjelentő­sebb életművét hozta létre. A francia szimbolizmus nem azonos a Nabis-körrel, amely a múlt század utolsó éveiben tevékenykedett­. Egy évtizeddel korábban, egy breton faluban - Pont Avenban - Gauguin körül és az ő hatása alatt már hasonló szellemben dolgozott pél­dául Emile Bernard, Charles Fitinger, Ar­mand Seguin. S a francia szimbolistákat sem csupán Rippl-Rónai révén illik-jobban mondva il­lenék­­ ismernünk. (Mivelhogy még ma is gyalázatosan keveset tudunk róluk.) A Szépművészeti Múzeum modern gyűjte­ménye, az elmúlt időszak látványos gyara­podása ellenére, változatlanul igencsak hé­zagos, a szimbolistákra azonban nem lehet panaszunk: Gauguin nevezetes képe, a Fe­kete sertések mellett több, sem a Nabis­­körhöz, sem a Pont Aven-i iskolához nem tartozó, az egyetemes művészetben ugyan­akkor az élvonalban számon tartott olyan kiválóságtól is őriz műveket, mint Odilon Redon, Eugene Carriére vagy Puvis de Chavannes. Ennyit bevezetőül ahhoz a Franciaor­szágból érkezett kiállításhoz, amely - a tör­ténelmi tények ismeretében mi sem termé­szetesebb - Rippl-Rónai életművének cse­retárlataként jött Budapestre, és amely - többek között - Redon és Carriére művei­vel kezdődik. A szimbolizmus ugyan nem tekinthető olyan egyetemes stílusnak, mint amilyen az impresszionizmus volt (nálunk önálló irányzatként nem is létezett), de Ba­udelaire, Verlaine, Rimbaud hazájában nem csodálkozhatunk azon, hogy Carriére Verlainről készít portrét (ezt mi is láthatjuk most), s hogy a szimbolisták a múlt nagy teljesítményeit szeretnék folytatni, miköz­ben a lehető legradikálisabb szakítást hir­detik a klasszikus örökséget szerintük üres manírra laposító-torzító akadémizmussal. Ne ítéljünk elhamarkodottan. Az em­beriség - benne a kultúra - nem egy nagy tettet köszönhet hasonlóan paradox kísér­leteknek. Különben is: a vállalkozás nem egyedülálló. Valamivel korábban, de ugyancsak e korban lázadtak fel az angol preraffaeliták - szintén a szecesszió előfu­táraiként - a gép világa ellen, kerestek vé­delmet és találtak ihletet a középkor mű­vészetében. Mint ahogy a szimbolisták is a még romlatlan - ősi, tiszta - kultúrára vágynak, ezért utaznak a civilizált főváros­ból az elmaradott Bretagne-ba. S ugyanen­nek az ideának az igézetében vezet végül Gauguin útja az általa paradicsominak vélt Tahitiba. De ez már egy másik történet. Mert az a Gauguin, aki Pont Avenban dolgozott, fakó színei ellenére ecsetjárásával még jobban hasonlít Van Goghhoz (nem sokkal koráb­ban Arles-ban együtt dolgoztak), mint maj­dani önmagához. Kollégája, Emile Bernard már ekkor - a nyolcvanas években született munkáival - többet valósít meg Gauguin programjából, mint maga a mester, aki né­zeteivel döntő hatást gyakorolt pályatársai­ra, de akinek művészete csak ezt követően teljesedett ki. A szimbolisták között a leg­nagyobb egyéniség kétségtelenül ő volt; már a kortársak is állandóan rá - műveire és kijelentéseire - hivatkoztak. A szimboliz­mus reprezentánsa mégis egy nálánál sok­kal szerényebb tehetség: Maurice Denis. Denis-vel megint csak szerencséje van a magyar közönségnek. Amikor még volt ná­lunk művészeti könyvkiadás, legfontosabb írásai kötetbe gyűjtve megjelentek, Szaba­di Judit pedig, a korszak szakembereként, kiváló utószót írt a válogatáshoz. Ebben az esszében az olvasható, hogy bár Denis kö­zepes képességű festő volt, a szimbolizmus népszerűsítőjeként annál nagyobb hatású, hiszen ő tudatosította egy egész nemzedék­ben azt a felfogást, amely a korábbiakhoz képest elképesztő szabadságot adott a fes­tőknek, és amely nélkül aligha sikerült vol­na véghezvinni a nagy áttörést a modern művészetben. Denis szerint Gauguin volt az, aki feljogosította a festőket arra, hogy akár cinóberpirosra fessék a fát, s a váll ívét is deformálni lehet - ha a szív úgy diktálja. A másolás ellenére a kifejezésre helyezte a hangsúlyt, ahogy írta: „A művészet a termé­szet szentesítése.” A földszagú natura éteri régióba emelése. Mondhatni: mindez mikrofilológia, amely a tudósokra és a tudományra tarto­zik. Hát nem egészen... Ranson A tavasz című képe láttán azonnal Rippl-Rónainak a Les Vierges című kötethez készült illuszt­rációi jutnak eszünkbe; Bonnard ebédlőbe­rendezése és bútorterve kapcsán pedig az, hogy ezek szerint az Andrássy-ebédlő ente­riőrje is - ahogy mondani szokták - „benne volt a kor levegőjében”. Más szóval, Rippl nem egyszerűen tagja volt a Nabis-körnek, hanem eszményeket hozott onnan­­ éppen egy olyan országba, ahol a másoló esztétika, az aprólékos akadémizmus erős pozíciókkal rendelkezett. Másrészt a fentiekből az is következik, hogy négy korai festménye ellenére ennek a kiállításnak nem Gauguin a főszereplője, hanem Marke Denis, akitől kétteremnyi anyagot látunk. Érdekes, mégis középszerű műveket. Akik tehát a századvég dekadens misztikájára fogékonyak, azoknak csemege lesz itt minden darab. Remekművekre csak kivételesen számítsanak. Vadas József­­ Francia szimbolisták Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában január 24-éig Az Ahogy tetszik magazin kizárólagos támogatója a Pannon GSM 1998. november 21., szombat

Next