Magyar Hírlap, 1998. november (31. évfolyam, 256-280. szám)

1998-11-21 / 273. szám

1998. NOVEMBER 21., SZOMBAT Gyanús élvezetek T.-nek nincs ínyére ez az egész. Előző nap kénytelen volt alaposabb drog­beszerzésbe fogni, hogy bosszankodás nélkül végig tudja csinálni a péntek dél­utánt. A haverok persze mondták neki, hogy valószínűleg nem a legszerencsé­sebb szivar méretű dzsointtal mászkálni a Vörösmarty téren, a rendőrök majd biztos kameráznak a Gerbaud-ból, de T. úgy vélekedett, neki kötelessége kiállni lelki egyensúlyáért. T. felesleges bosszúságok elkerülésére irányuló tevékenységében az a bájos, hogy szinte automatikusan olyan helyze­teket eredményez, amiben aztán fel­bosszanthatja magát. Az még beleférne, hogy a díler, nélkü­lözhetetlensége tudatában, csütörtök es­te jól kikapcsolta a mobilt, bár T. mor­­gott valami olyasmit, hogy ha ő demonst­rálni megy az ügyért, a díler meg otthon sunyit, miközben megszedi magát a füve­seken, legalább legyen bekapcsolva. Ez mégiscsak szolgáltatás - mondta, de igazán csak azon idegesítette fel magát, hogy megint rendőrök lepték el a kávézót, ahonnan üres óráiban az életét koor­dinálja. Ez a dolog ugyanis meglehetősen rejtélyes T. számára. Felfoghatatlan, hogy vannak emberek, akik azt hiszik, valami majd jobb lesz attól, hogy kávézókba járnak ijesztgetni a népet - tár­ja szét a karját másnap a Vörösmarty téren. A mellette állók lebiggyesztik ajkukat; ha T. sem tudja, akkor tőlük ne kérjék számon. Amikor délután háromkor elkezdő­dik a műsor, leginkább hideg van. A las­san hűlni kezdő demonstrálók fokozato­san gyülekeznek, fél négy körül már be­töltik a tér felét. Egy kempingasztalnál aláírásokat gyűjtenek a drogtörvény el­len. A résztvevők nem feltétlenül azért jöttek, mert maguk is illegális szerekkel élnek. Csak épp azok közé tartoznak, akiknek a drog éppúgy jelenti az alkoholt és a cigarettát, mint a kokain és a dzsoint. Nem mitikus, ördögszarvakkal felszerelt dílerre asszociálnak, így kirázza őket a hideg az inkvizítori hévtől, aminek hatá­sa alatt fiatalok százezreinek börtönnel fenyegetése elfogadható veszteségnek tűnik a drog elleni háborúban. A színpadon a Ladánybene 27 épp ar­ról énekel, hogy kell egy ház lent az óceán partján. A mellettem toporgó F. szerint ilyen jellegű ingatlanra tényleg szükség van a nyugodt élethez. A kormány politi­káját illetően meg az a véleménye, hogy lehet segíteni a családokat, csak felesle­ges, ha a fiatalok se szaporodni, se élni nem akarnak majd az országban. F. barátja úgy véli, ha a kormány büszke arra, hogy a kontinens legszigo­rúbb drogtörvényét teszi a karácsonyfa alá, saját szegénységi bizonyítványát ál­lítja ki. Erre F.-nek két forgatókönyve is van. Elképzelhető, hogy a kormány úgy döntött az ügyben, hogy közben fogalma sem volt arról, ami az utóbbi évtizedben történt - magyarázza. - Ebben az esetben nagy szarban va­gyunk. Ha viszont is­merték a nemzetközi trendeket és tapasz­talatokat, akkor a polgári öntudattal hangoztatott „Euró­pa legszigorúbb drog­törvénye” kitétel burkoltan azt jelenti, hogy rövidesen a mienk lesz „Európa leghülyébb drogtörvénye”. Egy óriás méretű kartonpapír dzsoint és egy transzparens között, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy a lágy nem ke­mény Európában sem, hirtelen felbuk­kan T„ aki ezzel az egésszel egyetért, csak azt nem látja világosan, miért kell józanul demonstrálni a józan drogpolitikáért. T. úgy érzi, vállalnia kell, hogy nem el­vi okok és holmi politikai stílus miatt jött ide, hanem mert nyugodtan akar szívni. Barátnője szerint viszont itt bizony az el­veken van a hangsúly. D., aki a hideg hatására késznek mu­tatkozik akár Fábry Sándor műsorveze­tői szövegére is táncra perdülni, aberrá­ciónak minősíti, hogy a köz semmi pénzt nem sajnál arra, hogy valahogy kiügyes­­kedje a dzsointot a kezéből, és bekasz­­lizza. Az emberiség ősidők óta drogot fogyaszt, mondja, ezzel együtt kell élni. Amíg ezt fel nem fogják, addig hiába­való olyan drogpolitikát várni, ami bár­mire is jó. Ismerőse, aki eddig sálba bugyolálta arcát, mindehhez annyit tesz hozzá, hogy már megint elfelejtkeztek az élvezetről.­­ Nagyon kedves, amikor a szocioló­gusok meg addiktológusok olyanokat mondanak, hogy a fogyasztás hátteré­ben személyi és családi konfliktusok, szociális problémák meg ilyenek állnak. Ezzel azt akarják mondani, hogy nem rendes dolog büntetni a fogyasztókat, azok alig tehetnek valamiről. De ez az érvelés rossz irányba tereli a vitát. Van benne igazság, de kimarad a lényeg. Az élvezet. Több százezer fiatal fogyaszt különösebb probléma nélkül illegális drogokat, és még többen legálisakat. Nem bűnözők és nem áldozatok, ezért se megbüntetni, se megmenteni nem kell őket. Csak annyit akarnak, hogy hagyják őket békén. D. szerint a gond az, hogy az emberek többsége, javarészt a politikusoknak kö­szönhetően, képtelen megbarátkozni az­zal, hogy a legális és az illegális drogok státusukat sokkal inkább a hagyomány­nak, a politikai és üzleti érdekeknek kö­szönhetik, mintsem objektív szempon­toknak. Semmi kivetnivalót nem talá­lunk abban, ha valaki ebéd után boroz­­gat, de azt, aki dzsointot szív, megbélye­gezzük. - Az élvezet szó sajnos eleve gyanút ébreszt - mondja D. - Pedig teljesen nor­mális, hogy az ember olyasmit csinál, amiben örömét leli. SZENTGYÖRGYVÖLGYI ARNOLD „Amikor délután háromkor elkezdődik a műsor, leginkább hideg van. ...fél négy körül már betöltik a tér felét. Egy kem­pingasztalnál aláírásokat gyűjtenek a drogtörvény ellen.” 1500-2000 fiatal tiltakozott tegnap a Vörösmarty téren a drogtörvény tervezett szigorítása ellen Földalatti mozgalom Széchi Károly főmérnök elbúcsúzott a családtól, és összeszorult gyomorral kilépett a lakása ajtaján. Elhatározta, nem hagyja annyiban. Megpróbálja meggyőzni azt, aki arról döntött, nem lehet most tovább építeni a metrót. A főmérnök villamosra szállt, a föld mélyén pedig azt várták az em­berek, milyen híre­ket hoz, egyáltalán visszatér-e Széchi Károly. Mert nem akárhová ment a fő­mérnök, maga Ráko­si elvtárs fogadta sze­mélyesen. Azt beszé­lik, a köpcös-kopasz vezér szívélyes volt, de hajthatatlan: a fel­színi közlekedés nem jó, de sajnos, az or­szág gazdasága, meg a fokozódó nem­zetközi helyzet... „Amint szocialista hazánk leküzdi a gondokat, folytat­juk, ahol abbahagytuk” - szögezte le Rákosi elvtárs. Csönd lett odalent. A főmérnök már akkor is kételke­dett, amikor nagy csinnadrattával be­jelentették, metró kell, éspedig öt év alatt, „első ötéves tervünk része ez, elvtársak". A metróépítő vállalat élé­re frissen kinevezett Széchi nem hit­te, hogy ennyi idő elegendő, hiszen technika alig volt. De győzködték, elvtárs, ember akad bőven a vas és acél országában, csak mondja, mennyi kell! A nagy öregek közül sem értett senki akkoriban a metróhoz, hiszen azelőtt mélyfúrású alagút nem épült Magyarországon soha. Kiküldték hát a főmérnököt Moszkvába, hadd lás­sa, hogyan kell szocialista metrót csi­nálni. Széchi figyelt, kitanították, de már az első nap tudta, nem sokra megy a testvéri ország tudo­mányával. Moszkvá­ban kemény sziklát rejt a föld mélye, Budapesten a Duna miatt, homokos, ka­vicsos, vizes a talaj. Megköszönte hát a szíves vendéglá­tást, majd itthon ki­dolgozott egy új módszert. Széchi nem csak szaktudá­sáról, de gyorsaságáról is híres volt; a fáma szerint az ideiglenes Kossuth hidat néhány óra leforgása alatt tervezte meg, és nem is volt azzal semmi baj. Az igazgató maga köré gyűjtötte az előző „átkos” rendszer legjobb mérnökeit. A hatalom szemet hunyt a múlt felett, kellett a szakértelem, kellett a metró. Gép elvétve akadt, volt viszont légkalapács bőven, meg találékony­ság: a Deák téren malomgépből át­alakított kompresszor zúgott. Nem hiányzott a munkaerő sem. Embert próbáló feladat volt a metrófúrás, de nagyon jól fizetett. Beszélik, néme­lyik munkás egyszerre két taxival vi­tette magát haza a hétvégi mulatozá­sokból, bent ült az egyik autóban, a másik pedig kísérte, ahogy a nagy embereket szokás. Éltek mint a kirá­lyok. Viszont a jólétnek megvolt a böjtje. A légnyomás. Egy atmoszfé­ráig nyolc óra a kötelező munkaidő, két atmoszféra fölött már csak négy órát lehetett fúrni, úgy megviseli az emberi szervezetet. Nyomás nem csak a föld alatt volt, odaföntről a vezetőket sürgették az elvtársak, miért nem megy gyorsab­ban a munka. Hogy teljesítjük így az ötéves tervet? Hajnal István kezdő hídépítő-stati­kusként rögtön az egyetemről került a Rákóczi úti aknához 1950-ben. Hu­szonhárom évesen diplomája mellé tűzték az ukázt, hol kell másnap je­lentkeznie. Vagy fél tucat helyen kezdték a fú­rásokat, a mai állomások között. Az alagutaknak valamikor találkozniuk kellett volna. De ez sokáig váratott magára, mert a kormány megfúrta a metrót. Politika volt az mindig is - mondja Hajnal István, aki ma az Építési Vál­lalkozók Országos Szakszövetségé­nek szakértője. A 2-es metró nyom­vonalterve még valamikor a harmin­cas években készült, állandóan vál­toztattak rajta. Sokszor úgy tűnt, vég­re nekilátnak, ekkor mások azzal jöt­tek, hogy drága, pótolható az villa­mossal. Megvizsgálták, nem lehetne mégis olcsóbban, s nem lehetett. A fúrást csak tíz évvel később, a hatvanas években folytatták. A mun­kások zömét addig elbocsátották. Akik maradtak, a kivájt alagutak szi­getelésével foglalatoskodtak, talajt erősítettek, vizet szivattyúztak. Mikor odafönt úgy látták, a nem­zetközi és a gazdasági helyzet kedve­zőbbé vált, gépeket hozattak, s mun­kásokat toboroztak ismét. Csak a nyugati technika nem bírt a szocialis­ta földdel. Az NSZK-tól vásárolt fú­rószerkezet összetört az agyagban. Soron kívül gyártott hát a Ganz-Má­­vag, és a Szovjetunió is szállított egy baráti fúrópajzsot. Aztán zúgtak a gépek, pezsgett az élet a föld alatt. Itt-ott egy-egy baleset, utána vizsgálat. Az Astoriánál egyszer mint valami buzgár, úgy tört be a ho­mok az alagútba, alig tudták elzárni az útját cementtel. Végül eljött a nagy nap, hosszú évtizedek elteltével - a kisföldalatti után - bekapcsolódott Budapest felszín alatti tömegközleke­désébe a második, a kelet-nyugati metró. 1970. április 2-án volt a vörös szalagos átadási ünnepség. Később újabb szárny épült. Ma még fülsértőbbnek érezzük a hang­szóró monoton hangját: „kérem, vi­gyázzanak, az ajtók záródnak”. VAJTA ZOLTÁN „Az igazgató maga köré gyűjtötte az előző »átkos« rendszer legjobb mérnökeit. A hatalom szemet hunyt a múlt felett, kellett a szakértelem, kellett a metró.” Az alagutaknak valamikor találkozniuk kellett volna. De ez sokáig váratott magára, mert a kormány megfúrta a metrót FOTÓ: MTI -ARCHÍV RIPORT Magyar Hírlap 15 Szabadka megszabadul a félelemtől Már olajat is lehet kapni az üzletekben, a sor­­baállók eltűntek. Néhány pincében azért ott zsúfolódnak a padok, vödrök, edények - hát­ha mégis rosszra fordul Jugoszlávia és a NATO viszonya. Az ünnepi istentiszteletre várakozók közül többen mosolyogva legyin­tenek: csak azok gondoltak óvóhelyek beren­dezésére, akik mindenféle állami propagan­dának bedőlnek. Az okosabbak tudták, hogy a Vajdaságot semmiféle körülmények között nem érheti bombatámadás, mert itt nincse­nek katonai objektumok. - Én ételkészleteket sem halmoztam fel - büszkélkedik egy középko­rú asszony, aki akkor ko­­morodik csak el, amikor a katonákra terelem a szót. Rögtön leszögezi, hogy ne­veket nem mond, de ismer olyan fiatalokat, akik kül­földre szöktek, miután megérkezett a behívó. - Magyar fiú miért menne Koszovóba meghalni? Novemberi szombat dél­előtt Szabadkán, kis forga­lom az utcákon, nyugodt já­rókelők. Semmi jel sem mu­tat arra, hogy néhány hete már-már az országra sza­kadt a háború. Az evangélikus temp­lomba ünneplőbe öltözött emberek tódulnak. A rendkívüli istentiszteletre várakozók sze­rint itt most egy felszabadító akció sikerének örvendezhetnek. - Az az igazság - fejtegeti egy idős ember -, hogy eddig alig hallhattunk magyar szót a templomban. Mostantól önállóak leszünk. Az ünnepélyes aktusra Budapestről érke­zett Harmati Béla, püspök-elnök már hivata­losan fogalmazza meg az esemény jellegét. A szerbiai Ágostai Hitvallású Evangélikus Keresztyén Egyház megújulásáról van szó, amelynek önállóságát majdnem harminc éven keresztül nem ismerték el a jugoszláv il­letékesek. Azért ahogy az előzményeket kutatgatja az ember, kiderül, hogy tényleg valamiféle el­nyomás alól szabadult fel itt néhány ezer em­ber. Mégpedig Jugoszlávia földjén - tiszta tra­gikomédia - a szlovák fennhatóság alól. Mert hogy a szlovák evangélikus egyház több mint negyed évszázada beolvasztotta, hatalma alá vonta a magyar evangélikus egyházmegyéket. Az történt, hogy az akkori magyar evangéli­kus szuperintendens meghalt, és a szlovák püspök a magyar vallási közösséget saját fennhatósága alá tartozó esperességként je­lentette be. Nehezebb lett azontúl magyar nyelven tartani az istentiszteletet, megóvni a templomokat és általában­ együtt tartani a gyülekezeteket. Dolinszky Árpád huszonkét évvel ezelőtt érkezett Szabadkára. Akkor elsőrendű pa­rancsszóvá vált a gyorsaság. Főleg vasárna­ponként, amikor öt helyen kellett istentiszte­letet tartania - reggel 8-tól este 7-ig­­ úgy, hogy közben 300 kilométert autózott. Mikor megkérdezem, lázongott-e a sorsa ellen, be­ismeri: sokszor kérdezte, miért éppen őt vá­lasztotta ki az Isten erre a feladatra. Felesége ilyenkor úgy bíztatta további kitartásra, hogy ismételgette neki: „palóc ember vagy és a pa­lócokat kemény fából faragták, nem adják fel egykönnyen”. Amúgy Dolinszky Mártának megvolt a jogosultsága, hogy kitartást köve­teljen Árpádtól. Hisz lelkésznőként neki is maradt gondozásra két gyülekezet: egy né­met-magyar és egy tiszta német. A vajdasági német kisebbség számára amúgy óriási jelentőségű a mostani egyház­megújulás. Rudolf Weiss, a Német Népi Szö­vetség elnöke ezt a kijelentését meglepő állí­tással támasztja alá: Jugoszláviában az állami dokumentumokból egyszerűen kimaradtak az itt élő németek, mint etnikum. Az újjászü­lető egyház nevéből viszont készakarva hagy­ták ki a magyar szót, mert a vallási közösség nemcsak az evangélikus magyarokat, hanem a németeket is magában foglalja. Az egyházi alkotmány a németséget említve némiképp pótolja a kisebbség hivatalos elismerését. Egy ilyen kétnyelvű egyházban van bizto­síték mindegyik közösségalkotó csoport egyenjogúságára? - kérde­zem Rudolf Weisstől, aki el is magyarázza a működés mechanizmusát. A zsinati üléseken magyarul beszél­nek, mert azt érti az egész tagság. Az istentisztelete­ket Verbászon, Cserven­­kán németül tartja Do­linszky Márta lelkésznő. Amikor Szabadkán ma­gyar nyelvű istentisztelet folyik, akkor a németül éneklő kórus és a német nyelvű felolvasások segít­ségével valósul meg a ki­sebbik és a nagyobbik ki­sebbség egyenjogúsága. Rudolf Weiss saját egyházi pozíciója segítségével is bizonyítani tudja az egyenlő esélyek létezését: németként ő az alelnöke a zsinatnak, míg az elnök magyar és a „vezetési képlet” hasonlóan működik az egyházmegyékben is. Bő negyedórával az ünnepi istentisztelet elkezdése előtt Kasza József Szabadka pol­gármestere, a Vajdasági Magyarok Szövetsé­gének elnöke már ott ül az evangélikus temp­lom első padjában egymaga. - Mit jelent a városnak, hogy ez a nem túl népes egyház ismét önállóvá vált? - kérde­zem a széles vállú, szomorú szemű, nagy bajuszú férfit. - Minden újjászületés ünnep, és hatványo­zottan az, ha egy történelmi egyház erősíti a magyar közösséget - vélekedik Kasza József, majd ő is arról beszél, hogy milyen súlyos fe­nyegetettségtől szabadult most meg a Délvi­dék. - Olyan előjelzéseink voltak, hogy a cső­cselék már készül a megtorlásra. Mégpedig azért, mert Magyarország a Jugoszlávia elleni erők mellé állt. Ezért kellett figyelmeztet­nünk a magyar kormányt: Budapest nem kér­dezett minket a döntéshozatal előtt. Az urak­nak rossz tanácsadóik vannak vagy nem lát­ják, hogy a Vajdaságban ez a nép mitől fél és minek örül. Az istentiszteleten az evangélikus temp­lomban csendesen és méltósággal ünnepeltek, de az örömöt látni lehetett a mosolygó arco­kon. Dolinszky Árpád hivatalosan is megkap­ta az egyházvezetői tisztséget. A templomból kifelé tartva megkérdezem tőle: - Attól, hogy most önt esperesből előlép­tették szuperintendensnek, megváltozik az evangélikus gyülekezetek rossz anyagi hely­zete? Újjáépül például az omladozó zombori templom? - Mérföldkő ez a mai nap - vallja Do­linszky Árpád -, egész másként érezzük ma­gunkat, hogy egyházként ismer el minket or­szág-világ. A nyugati evangélikus egyházak is erőteljesebben támogathatnak majd. Jött egy új lelkésznő, a feleségem továbbra is szolgál, nekem tehát több időm marad, hogy minden gondra odafigyeljek. És a zombori templomot az úr segítségével önerőből­ is megjavítjuk. NEUMANN OTTÓ Budapest nem kérdezett minket a döntéshozatal előtt. Az uraknak rossz tanácsadóik vannak, vagy nem látják, hogy a Vajdaságban ez a nép mitől fél és minek örül.

Next