Magyar Hírlap, 1998. november (31. évfolyam, 256-280. szám)
1998-11-21 / 273. szám
1998. NOVEMBER 21., SZOMBAT Gyanús élvezetek T.-nek nincs ínyére ez az egész. Előző nap kénytelen volt alaposabb drogbeszerzésbe fogni, hogy bosszankodás nélkül végig tudja csinálni a péntek délutánt. A haverok persze mondták neki, hogy valószínűleg nem a legszerencsésebb szivar méretű dzsointtal mászkálni a Vörösmarty téren, a rendőrök majd biztos kameráznak a Gerbaud-ból, de T. úgy vélekedett, neki kötelessége kiállni lelki egyensúlyáért. T. felesleges bosszúságok elkerülésére irányuló tevékenységében az a bájos, hogy szinte automatikusan olyan helyzeteket eredményez, amiben aztán felbosszanthatja magát. Az még beleférne, hogy a díler, nélkülözhetetlensége tudatában, csütörtök este jól kikapcsolta a mobilt, bár T. morgott valami olyasmit, hogy ha ő demonstrálni megy az ügyért, a díler meg otthon sunyit, miközben megszedi magát a füveseken, legalább legyen bekapcsolva. Ez mégiscsak szolgáltatás - mondta, de igazán csak azon idegesítette fel magát, hogy megint rendőrök lepték el a kávézót, ahonnan üres óráiban az életét koordinálja. Ez a dolog ugyanis meglehetősen rejtélyes T. számára. Felfoghatatlan, hogy vannak emberek, akik azt hiszik, valami majd jobb lesz attól, hogy kávézókba járnak ijesztgetni a népet - tárja szét a karját másnap a Vörösmarty téren. A mellette állók lebiggyesztik ajkukat; ha T. sem tudja, akkor tőlük ne kérjék számon. Amikor délután háromkor elkezdődik a műsor, leginkább hideg van. A lassan hűlni kezdő demonstrálók fokozatosan gyülekeznek, fél négy körül már betöltik a tér felét. Egy kempingasztalnál aláírásokat gyűjtenek a drogtörvény ellen. A résztvevők nem feltétlenül azért jöttek, mert maguk is illegális szerekkel élnek. Csak épp azok közé tartoznak, akiknek a drog éppúgy jelenti az alkoholt és a cigarettát, mint a kokain és a dzsoint. Nem mitikus, ördögszarvakkal felszerelt dílerre asszociálnak, így kirázza őket a hideg az inkvizítori hévtől, aminek hatása alatt fiatalok százezreinek börtönnel fenyegetése elfogadható veszteségnek tűnik a drog elleni háborúban. A színpadon a Ladánybene 27 épp arról énekel, hogy kell egy ház lent az óceán partján. A mellettem toporgó F. szerint ilyen jellegű ingatlanra tényleg szükség van a nyugodt élethez. A kormány politikáját illetően meg az a véleménye, hogy lehet segíteni a családokat, csak felesleges, ha a fiatalok se szaporodni, se élni nem akarnak majd az országban. F. barátja úgy véli, ha a kormány büszke arra, hogy a kontinens legszigorúbb drogtörvényét teszi a karácsonyfa alá, saját szegénységi bizonyítványát állítja ki. Erre F.-nek két forgatókönyve is van. Elképzelhető, hogy a kormány úgy döntött az ügyben, hogy közben fogalma sem volt arról, ami az utóbbi évtizedben történt - magyarázza. - Ebben az esetben nagy szarban vagyunk. Ha viszont ismerték a nemzetközi trendeket és tapasztalatokat, akkor a polgári öntudattal hangoztatott „Európa legszigorúbb drogtörvénye” kitétel burkoltan azt jelenti, hogy rövidesen a mienk lesz „Európa leghülyébb drogtörvénye”. Egy óriás méretű kartonpapír dzsoint és egy transzparens között, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy a lágy nem kemény Európában sem, hirtelen felbukkan T„ aki ezzel az egésszel egyetért, csak azt nem látja világosan, miért kell józanul demonstrálni a józan drogpolitikáért. T. úgy érzi, vállalnia kell, hogy nem elvi okok és holmi politikai stílus miatt jött ide, hanem mert nyugodtan akar szívni. Barátnője szerint viszont itt bizony az elveken van a hangsúly. D., aki a hideg hatására késznek mutatkozik akár Fábry Sándor műsorvezetői szövegére is táncra perdülni, aberrációnak minősíti, hogy a köz semmi pénzt nem sajnál arra, hogy valahogy kiügyeskedje a dzsointot a kezéből, és bekaszlizza. Az emberiség ősidők óta drogot fogyaszt, mondja, ezzel együtt kell élni. Amíg ezt fel nem fogják, addig hiábavaló olyan drogpolitikát várni, ami bármire is jó. Ismerőse, aki eddig sálba bugyolálta arcát, mindehhez annyit tesz hozzá, hogy már megint elfelejtkeztek az élvezetről. Nagyon kedves, amikor a szociológusok meg addiktológusok olyanokat mondanak, hogy a fogyasztás hátterében személyi és családi konfliktusok, szociális problémák meg ilyenek állnak. Ezzel azt akarják mondani, hogy nem rendes dolog büntetni a fogyasztókat, azok alig tehetnek valamiről. De ez az érvelés rossz irányba tereli a vitát. Van benne igazság, de kimarad a lényeg. Az élvezet. Több százezer fiatal fogyaszt különösebb probléma nélkül illegális drogokat, és még többen legálisakat. Nem bűnözők és nem áldozatok, ezért se megbüntetni, se megmenteni nem kell őket. Csak annyit akarnak, hogy hagyják őket békén. D. szerint a gond az, hogy az emberek többsége, javarészt a politikusoknak köszönhetően, képtelen megbarátkozni azzal, hogy a legális és az illegális drogok státusukat sokkal inkább a hagyománynak, a politikai és üzleti érdekeknek köszönhetik, mintsem objektív szempontoknak. Semmi kivetnivalót nem találunk abban, ha valaki ebéd után borozgat, de azt, aki dzsointot szív, megbélyegezzük. - Az élvezet szó sajnos eleve gyanút ébreszt - mondja D. - Pedig teljesen normális, hogy az ember olyasmit csinál, amiben örömét leli. SZENTGYÖRGYVÖLGYI ARNOLD „Amikor délután háromkor elkezdődik a műsor, leginkább hideg van. ...fél négy körül már betöltik a tér felét. Egy kempingasztalnál aláírásokat gyűjtenek a drogtörvény ellen.” 1500-2000 fiatal tiltakozott tegnap a Vörösmarty téren a drogtörvény tervezett szigorítása ellen Földalatti mozgalom Széchi Károly főmérnök elbúcsúzott a családtól, és összeszorult gyomorral kilépett a lakása ajtaján. Elhatározta, nem hagyja annyiban. Megpróbálja meggyőzni azt, aki arról döntött, nem lehet most tovább építeni a metrót. A főmérnök villamosra szállt, a föld mélyén pedig azt várták az emberek, milyen híreket hoz, egyáltalán visszatér-e Széchi Károly. Mert nem akárhová ment a főmérnök, maga Rákosi elvtárs fogadta személyesen. Azt beszélik, a köpcös-kopasz vezér szívélyes volt, de hajthatatlan: a felszíni közlekedés nem jó, de sajnos, az ország gazdasága, meg a fokozódó nemzetközi helyzet... „Amint szocialista hazánk leküzdi a gondokat, folytatjuk, ahol abbahagytuk” - szögezte le Rákosi elvtárs. Csönd lett odalent. A főmérnök már akkor is kételkedett, amikor nagy csinnadrattával bejelentették, metró kell, éspedig öt év alatt, „első ötéves tervünk része ez, elvtársak". A metróépítő vállalat élére frissen kinevezett Széchi nem hitte, hogy ennyi idő elegendő, hiszen technika alig volt. De győzködték, elvtárs, ember akad bőven a vas és acél országában, csak mondja, mennyi kell! A nagy öregek közül sem értett senki akkoriban a metróhoz, hiszen azelőtt mélyfúrású alagút nem épült Magyarországon soha. Kiküldték hát a főmérnököt Moszkvába, hadd lássa, hogyan kell szocialista metrót csinálni. Széchi figyelt, kitanították, de már az első nap tudta, nem sokra megy a testvéri ország tudományával. Moszkvában kemény sziklát rejt a föld mélye, Budapesten a Duna miatt, homokos, kavicsos, vizes a talaj. Megköszönte hát a szíves vendéglátást, majd itthon kidolgozott egy új módszert. Széchi nem csak szaktudásáról, de gyorsaságáról is híres volt; a fáma szerint az ideiglenes Kossuth hidat néhány óra leforgása alatt tervezte meg, és nem is volt azzal semmi baj. Az igazgató maga köré gyűjtötte az előző „átkos” rendszer legjobb mérnökeit. A hatalom szemet hunyt a múlt felett, kellett a szakértelem, kellett a metró. Gép elvétve akadt, volt viszont légkalapács bőven, meg találékonyság: a Deák téren malomgépből átalakított kompresszor zúgott. Nem hiányzott a munkaerő sem. Embert próbáló feladat volt a metrófúrás, de nagyon jól fizetett. Beszélik, némelyik munkás egyszerre két taxival vitette magát haza a hétvégi mulatozásokból, bent ült az egyik autóban, a másik pedig kísérte, ahogy a nagy embereket szokás. Éltek mint a királyok. Viszont a jólétnek megvolt a böjtje. A légnyomás. Egy atmoszféráig nyolc óra a kötelező munkaidő, két atmoszféra fölött már csak négy órát lehetett fúrni, úgy megviseli az emberi szervezetet. Nyomás nem csak a föld alatt volt, odaföntről a vezetőket sürgették az elvtársak, miért nem megy gyorsabban a munka. Hogy teljesítjük így az ötéves tervet? Hajnal István kezdő hídépítő-statikusként rögtön az egyetemről került a Rákóczi úti aknához 1950-ben. Huszonhárom évesen diplomája mellé tűzték az ukázt, hol kell másnap jelentkeznie. Vagy fél tucat helyen kezdték a fúrásokat, a mai állomások között. Az alagutaknak valamikor találkozniuk kellett volna. De ez sokáig váratott magára, mert a kormány megfúrta a metrót. Politika volt az mindig is - mondja Hajnal István, aki ma az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetségének szakértője. A 2-es metró nyomvonalterve még valamikor a harmincas években készült, állandóan változtattak rajta. Sokszor úgy tűnt, végre nekilátnak, ekkor mások azzal jöttek, hogy drága, pótolható az villamossal. Megvizsgálták, nem lehetne mégis olcsóbban, s nem lehetett. A fúrást csak tíz évvel később, a hatvanas években folytatták. A munkások zömét addig elbocsátották. Akik maradtak, a kivájt alagutak szigetelésével foglalatoskodtak, talajt erősítettek, vizet szivattyúztak. Mikor odafönt úgy látták, a nemzetközi és a gazdasági helyzet kedvezőbbé vált, gépeket hozattak, s munkásokat toboroztak ismét. Csak a nyugati technika nem bírt a szocialista földdel. Az NSZK-tól vásárolt fúrószerkezet összetört az agyagban. Soron kívül gyártott hát a Ganz-Mávag, és a Szovjetunió is szállított egy baráti fúrópajzsot. Aztán zúgtak a gépek, pezsgett az élet a föld alatt. Itt-ott egy-egy baleset, utána vizsgálat. Az Astoriánál egyszer mint valami buzgár, úgy tört be a homok az alagútba, alig tudták elzárni az útját cementtel. Végül eljött a nagy nap, hosszú évtizedek elteltével - a kisföldalatti után - bekapcsolódott Budapest felszín alatti tömegközlekedésébe a második, a kelet-nyugati metró. 1970. április 2-án volt a vörös szalagos átadási ünnepség. Később újabb szárny épült. Ma még fülsértőbbnek érezzük a hangszóró monoton hangját: „kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak”. VAJTA ZOLTÁN „Az igazgató maga köré gyűjtötte az előző »átkos« rendszer legjobb mérnökeit. A hatalom szemet hunyt a múlt felett, kellett a szakértelem, kellett a metró.” Az alagutaknak valamikor találkozniuk kellett volna. De ez sokáig váratott magára, mert a kormány megfúrta a metrót FOTÓ: MTI -ARCHÍV RIPORT Magyar Hírlap 15 Szabadka megszabadul a félelemtől Már olajat is lehet kapni az üzletekben, a sorbaállók eltűntek. Néhány pincében azért ott zsúfolódnak a padok, vödrök, edények - hátha mégis rosszra fordul Jugoszlávia és a NATO viszonya. Az ünnepi istentiszteletre várakozók közül többen mosolyogva legyintenek: csak azok gondoltak óvóhelyek berendezésére, akik mindenféle állami propagandának bedőlnek. Az okosabbak tudták, hogy a Vajdaságot semmiféle körülmények között nem érheti bombatámadás, mert itt nincsenek katonai objektumok. - Én ételkészleteket sem halmoztam fel - büszkélkedik egy középkorú asszony, aki akkor komorodik csak el, amikor a katonákra terelem a szót. Rögtön leszögezi, hogy neveket nem mond, de ismer olyan fiatalokat, akik külföldre szöktek, miután megérkezett a behívó. - Magyar fiú miért menne Koszovóba meghalni? Novemberi szombat délelőtt Szabadkán, kis forgalom az utcákon, nyugodt járókelők. Semmi jel sem mutat arra, hogy néhány hete már-már az országra szakadt a háború. Az evangélikus templomba ünneplőbe öltözött emberek tódulnak. A rendkívüli istentiszteletre várakozók szerint itt most egy felszabadító akció sikerének örvendezhetnek. - Az az igazság - fejtegeti egy idős ember -, hogy eddig alig hallhattunk magyar szót a templomban. Mostantól önállóak leszünk. Az ünnepélyes aktusra Budapestről érkezett Harmati Béla, püspök-elnök már hivatalosan fogalmazza meg az esemény jellegét. A szerbiai Ágostai Hitvallású Evangélikus Keresztyén Egyház megújulásáról van szó, amelynek önállóságát majdnem harminc éven keresztül nem ismerték el a jugoszláv illetékesek. Azért ahogy az előzményeket kutatgatja az ember, kiderül, hogy tényleg valamiféle elnyomás alól szabadult fel itt néhány ezer ember. Mégpedig Jugoszlávia földjén - tiszta tragikomédia - a szlovák fennhatóság alól. Mert hogy a szlovák evangélikus egyház több mint negyed évszázada beolvasztotta, hatalma alá vonta a magyar evangélikus egyházmegyéket. Az történt, hogy az akkori magyar evangélikus szuperintendens meghalt, és a szlovák püspök a magyar vallási közösséget saját fennhatósága alá tartozó esperességként jelentette be. Nehezebb lett azontúl magyar nyelven tartani az istentiszteletet, megóvni a templomokat és általában együtt tartani a gyülekezeteket. Dolinszky Árpád huszonkét évvel ezelőtt érkezett Szabadkára. Akkor elsőrendű parancsszóvá vált a gyorsaság. Főleg vasárnaponként, amikor öt helyen kellett istentiszteletet tartania - reggel 8-tól este 7-ig úgy, hogy közben 300 kilométert autózott. Mikor megkérdezem, lázongott-e a sorsa ellen, beismeri: sokszor kérdezte, miért éppen őt választotta ki az Isten erre a feladatra. Felesége ilyenkor úgy bíztatta további kitartásra, hogy ismételgette neki: „palóc ember vagy és a palócokat kemény fából faragták, nem adják fel egykönnyen”. Amúgy Dolinszky Mártának megvolt a jogosultsága, hogy kitartást követeljen Árpádtól. Hisz lelkésznőként neki is maradt gondozásra két gyülekezet: egy német-magyar és egy tiszta német. A vajdasági német kisebbség számára amúgy óriási jelentőségű a mostani egyházmegújulás. Rudolf Weiss, a Német Népi Szövetség elnöke ezt a kijelentését meglepő állítással támasztja alá: Jugoszláviában az állami dokumentumokból egyszerűen kimaradtak az itt élő németek, mint etnikum. Az újjászülető egyház nevéből viszont készakarva hagyták ki a magyar szót, mert a vallási közösség nemcsak az evangélikus magyarokat, hanem a németeket is magában foglalja. Az egyházi alkotmány a németséget említve némiképp pótolja a kisebbség hivatalos elismerését. Egy ilyen kétnyelvű egyházban van biztosíték mindegyik közösségalkotó csoport egyenjogúságára? - kérdezem Rudolf Weisstől, aki el is magyarázza a működés mechanizmusát. A zsinati üléseken magyarul beszélnek, mert azt érti az egész tagság. Az istentiszteleteket Verbászon, Cservenkán németül tartja Dolinszky Márta lelkésznő. Amikor Szabadkán magyar nyelvű istentisztelet folyik, akkor a németül éneklő kórus és a német nyelvű felolvasások segítségével valósul meg a kisebbik és a nagyobbik kisebbség egyenjogúsága. Rudolf Weiss saját egyházi pozíciója segítségével is bizonyítani tudja az egyenlő esélyek létezését: németként ő az alelnöke a zsinatnak, míg az elnök magyar és a „vezetési képlet” hasonlóan működik az egyházmegyékben is. Bő negyedórával az ünnepi istentisztelet elkezdése előtt Kasza József Szabadka polgármestere, a Vajdasági Magyarok Szövetségének elnöke már ott ül az evangélikus templom első padjában egymaga. - Mit jelent a városnak, hogy ez a nem túl népes egyház ismét önállóvá vált? - kérdezem a széles vállú, szomorú szemű, nagy bajuszú férfit. - Minden újjászületés ünnep, és hatványozottan az, ha egy történelmi egyház erősíti a magyar közösséget - vélekedik Kasza József, majd ő is arról beszél, hogy milyen súlyos fenyegetettségtől szabadult most meg a Délvidék. - Olyan előjelzéseink voltak, hogy a csőcselék már készül a megtorlásra. Mégpedig azért, mert Magyarország a Jugoszlávia elleni erők mellé állt. Ezért kellett figyelmeztetnünk a magyar kormányt: Budapest nem kérdezett minket a döntéshozatal előtt. Az uraknak rossz tanácsadóik vannak vagy nem látják, hogy a Vajdaságban ez a nép mitől fél és minek örül. Az istentiszteleten az evangélikus templomban csendesen és méltósággal ünnepeltek, de az örömöt látni lehetett a mosolygó arcokon. Dolinszky Árpád hivatalosan is megkapta az egyházvezetői tisztséget. A templomból kifelé tartva megkérdezem tőle: - Attól, hogy most önt esperesből előléptették szuperintendensnek, megváltozik az evangélikus gyülekezetek rossz anyagi helyzete? Újjáépül például az omladozó zombori templom? - Mérföldkő ez a mai nap - vallja Dolinszky Árpád -, egész másként érezzük magunkat, hogy egyházként ismer el minket ország-világ. A nyugati evangélikus egyházak is erőteljesebben támogathatnak majd. Jött egy új lelkésznő, a feleségem továbbra is szolgál, nekem tehát több időm marad, hogy minden gondra odafigyeljek. És a zombori templomot az úr segítségével önerőből is megjavítjuk. NEUMANN OTTÓ Budapest nem kérdezett minket a döntéshozatal előtt. Az uraknak rossz tanácsadóik vannak, vagy nem látják, hogy a Vajdaságban ez a nép mitől fél és minek örül.