Magyar Hírlap, 1998. november (31. évfolyam, 256-280. szám)

1998-11-21 / 273. szám

A­z osztrák televízió vasárnap esti vitaműsorának kerek­asztalát csupa profi ülte körül. A hat vendég közül négy gyakorlott újságíró, a másik kettő pedig a téma minden hájjal megkent szakértője - egy volt osztrák belügyminiszter meg a rettegett keletnémet titkosszolgálat, a Stasi egykori főnöke. Ám a néző az adás után sem tudta eldön­teni, vajon Helmut Zilk, Bécs volt polgármestere a hatvanas években valóban a csehszlovák titkosszolgálat ügynöke volt-e. Persze kitől is várt felvilágosítást: csak egyetlen olyan személy szólalt meg, aki biztosan tudhatja, mi történt akkortájt - ő pedig maga a gyanúsított, aki határozottan cáfol. Hiányzott viszont a vádló, az a kommunizmus bűneit fá­radhatatlanul kutató prágai férfiú, aki állítólagos dokumentu­mokra hivatkozva így próbálta megkímélni Havel elnököt az - úgymond - blamázstól, nevezetesen Zilk kitüntetésétől. Őt, Václav Bandát jól célzott kérdésekkel talán sarokba lehetett volna szorítani - különösen, mert sokan amúgy is notórius ha­­zudozónak tartják, akinek fő célja Havel elnök lejáratása. Nem volt a meghívottak között az egyetlen igazi tanú sem, a prágai tavasz előtt bécsi követségi sajtóattaséként ügynökök beszer­vezésével foglalkozó Ladislav Bittmann. Az ő szavahihetősé­gét persze rontja, hogy ’68-as disszidálása óta amerikai egyete­meken éppen a dezinformáció művészetét oktatja. A News magazin mindenre elszánt riportere később mégis kisajtolt be­lőle egy nyilatkozatot, amelyben igazolta is Zilket, meg nem is. Nem - mondta -, Zilk, az egykori ORF-munkatárs nem volt fizetett ügynök, csak afféle beszédes újságíró. Beszélgetéseik felületesen érintették a politikát, amolyan újság-információ szinten, de hogy ne rabolja Zilk idejét, később ezeket a cse­kély értékű információkat is kazettán kérte Zilktől. Szerinte ezek a hangszalagok, az ausztriai viszonyokról szóló beszámo- Bécsi levél K­ém vagy nem kém? Szászi Júlia­ nak bizonyára ma is megvannak. Ha így is van - noha Zilk mit sem tud ilyesmiről -, ez mégsem ugyanaz, mint a súlyos vád, vagyis, hogy Zilk cseh ellenzékiekről szállított adatokat, s azok akkoriban letartóztatásokhoz is vezettek. A tévéműsorra visszatérve, csak a naivak várhattak szen­zációt Markus Wolftól, a Stasi egykor rettegett főnökétől. A csehszlovákiai ügyekről nem az NDK, inkább a mindenha­tó Moszkva tudott. Wolf a legszívesebben rezzenéstelen arc­kifejezéssel ülte volna végig az adást. Rendíthetetlen nyu­galmából Lendvai Pál sem zökkentette ki, amikor megunva a keletnémet kémszolgálatról előadott tündérmesét, felhá­borodottan rátámadt: az a Stasi tán mégse szamaritánus intéz­mény volt, a játék életre-halálra ment. Na igen, voltak áldo­zatok - felelte Wolf könnyedén, és rögtön immár zsebválto­zatban is megjelent könyvét reklámozta. A botrányt kirobbantó Süddeutsche Zeitung bécsi tudósító­ja viszont azzal lepte meg a nézőket, hogy beismerte: a szerkesz­tőség soha nem látta a dokumentumot Zilk állítólagos ügynöki megbízatásáról és a 66 ezer schillinges honorárium felvételéről. A szenzációs hír közléséhez beérte annyival, hogy „jó forrásra” hivatkozva bizonygatta a dokumentum létezését. Arra a kérdés­re sincs válasz, vajon kinek az érdeke bemocskolni a nyugdíjas­ként is tevékeny Zilket. Ellenségei persze vannak, ezt bizonyítja szétroncsolódott bal keze­­ 1993-ban a rasszizmus elleni kérlelhetetlen fellé­pése váltotta ki a levélbombagyártó dühét. Szókimondása, nyughatatlan természete elégszer sodorta más konfliktusokba is. Tisztességéhez eddig soha nem fért kétség, s érhetően vál­tott ki belőle a vád először bénult keserűséget. A hatvanas években, a pedagógusi kezdet és a ’74-ben beindult politikusi pálya között ORF-moderátorként éppen az osztrák-csehszlo­vák kapcsolatok javításán, a prágai rendszer liberalizálásán munkálkodott, s párbeszédműsora az enyhülés igazi szenzá­ciója volt. Igaz, akkortájt Bécsben hemzsegtek a kémek, s a legaktívabbak éppen a csehek voltak. Ők itt igazán otthono­sak, a bécsi telefonkönyvben sorjázó cseh nevek bizonyítják, mennyi családnak van itt cseh őse­­ Vranitzkytól Klimáig. A titkosszolgálat könnyedén talált ügynököket. Az első lépcső­fok a „bizalmi” kapcsolat volt, innen indult a besúgói karrier. Hogy aztán a fizetett kém valóban megkapta-e jussát, vagy azt az összekötő tette zsebre, az soha nem derülhet ki. Mint ahogy a listára se lehetett nehéz felkerülni, elég volt néhány barátsá­gos szó - hiszen a titkosszolgálati megbízottnak minél széle­sebb hálózatot kellett felmutatnia. Az állítólagos dossziéban található állítólagos nyugta a volt polgármester aláírásával 66 ezer schillingről, külön is felháborítja Zilket. Soha nem voltam rászorulva ilyen „mellékesre” - mondja -, de ilyen olcsón nem is adtam volna magam. Az üggyel eleinte a támadásra mindig kész osztrák ellenzék se tudott mit kezdeni, hiába igyekezett belekeverni a Városháza aktuális botrányait, például a kelet­európai fővárosokban működő képviseleti irodák költségveté­se körüli vitákat, mondván, hogy a hálózat, mint annyi kelet­európai kapcsolat, Zilk szívügye volt. Az összefüggés sántított - mígnem aztán a ’68 és ’70 között hivatalban lévő belügymi­niszter, a ma nyugdíjas Franz Soronics önkéntelenül a segítsé­gükre sietett. Ő Zilk védelmére fiókjából előhúzott egy, a hat­vanas évek végéről keltezett titkos aktát, amelyben az osztrák titkosszolgálat tanúsítja, hogy Zilk nem volt a csehek ügynöke, s hazája ellen soha semmit nem tett. Az irat egy, a cseh kapcso­latokkal rendelkező osztrákokat átvilágító titkos akció később megsemmisített jelentéséből származik. Az ellenzék rögtön ráharapott: hogyan került a dokumentum a volt miniszter éjjeliszekrény-fiókjába? A titkos dossziékat csak úgy haza lehet vinni? Ez az ügy is elhalt - mint ahogy az egész kémhistória lángja is éppen készül kihunyni. Bizonyosság ugyanis ebben az ügyben soha nem lesz. A prágai belügyminisz­térium mai ura már közölte: a dossziékba államfők és külföldiek soha nem pillanthatnak bele. A kitüntetési ceremóniát oly hirte­len lemondó Václav Havel ne is álmodjon arról, hogy Prágába meghívott bécsi barátjával együtt átnézik majd azt a kereken 6 milliméter vastagságú­ dossziét. Marad a ködösítés, a vádasko­dás. Zilk soha nem moshatja le magáról, hogy kémügybe keve­redett - s a kívülálló csak ámul, mi minden történhet a politiká­ban. Lehet vádaskodni, képtelenségnek tűnő dolgokat állítani, aztán vállvonogatva odébb somfordálni, amikor az érintettek a bizonyítékot követelik? A dosszié jó helyen van, ki-ki gondoljon amit akar. Végtére demokráciában élünk. 12 i­fof.vzt/e Kutyavilág Magyarországon Beszélgetés Csányi Vilmossal V. Bálint Éva - A TV2 legnézettebb műsora a Rex felügyelő. Kö­zepesen érdekes krimisorozat, amelynek főszerep­lője Rex, egy fantasztikus németjuhász kutya. Mit eszik rajta a közönség? Sajátos antropomorfizá­­ció-e, amikor a kutyákat emberi tulajdonságokkal ruházzuk föl? - Ez bonyolult, ám sok szempontból mégis egy­szerű kérdés. A legújabb DNS-vizsgálatok szerint a kutya domesztikációja 130 ezer évvel ezelőtt kez­dődött. Azaz a házikutya egyidős a modern homo sapiensszel. Ez a hosszú együttlét elegendő idő ar­ra, hogy a kutya viselkedése sok szempontból illeszkedjen az őt befogadó emberi közösségek adaptációs feltételeihez. A kutya szimulál bizonyos emberi tulajdonságokat. Azt is kell mondanom - bár tudományosan elég nehéz bizonyítani -, hogy az ember is megváltozott e hosszú együttélés alatt. Hajlamos lett a kutyát bizonyos szempontból cso­porttagnak tekinteni, és így maga is felruházta olyan tulajdonságokkal, amelyek egyébként csak az emberre jellemzőek. Az a folyamat, amelyben a kutya fölszedett bizonyos emberre jellemző tulaj­donságokat, másfelől az ember szinte gyereknek vagy valami primitívebb embernek tekinti, nos, ez tartja ébren állandó érdeklődésünket a kutyák iránt. Ez a Rex felügyelő, a Beethoven, a Rin-Tin- Tin, a Lassie és egyéb kutyás filmek, könyvek tit­ka. Az ember hajlandó elhinni azt, hogy a kutyák hozzá hasonló módon gondolkodnak, viselkednek, terveznek. E hiedelmek nagy része persze alapta­lan. Másfelől csakugyan a kutya az egyetlen olyan állat, amelyiket valóban állandóan érdekli az, hogy mi történik a környezetében, és megállás nélkül figyeli az embert, a gazdáját. - Visszatérve Rex felügyelőhöz, amikor a gaz­di főhős meghal, azt látjuk, hogy a kutya igazi gyászmunkát végez. Mennyire hiteles ez? - Nézzünk egy szélesebb értelmezési keretet. A modern homo sapienst a kutya domesztikációjá­­nak feltételezett kezdetén bizonyos viselkedési összetevők jellemezték, ide tartozott többek közt az empátia, szoros érzelmi szinkronizáció a csoport­társakkal, a rítuskövetés, a különleges kooperációs képesség. Vizsgálataink során abból a hipotézisből indultunk ki, hogy ezeknek a különleges tulajdon­ságoknak az egyszerűbb formái a kutyáknál is kiala­kultak, mert enélkül a kutya képtelen lett volna so­káig az emberi közösségben megmaradni. Ebből következik az, hogy a kutya genetikai változások segítségével kialakította az érzelmi viselkedés ele­meit, ki tudja fejezni kíváncsiságát, büszkeségét, együttérzését, sértődését vagy éppenséggel a gyá­szát. A kutya a gazda betegsége esetén többnyire együtt szomorkodik vele. Amikor családom egyik tagja rosszul lett - az orvos legnagyobb megdöbbe­nésére - a kutya ugyanazokat a tüneteket produkál­ta, öklendezett, és bágyadt volt. Majd amikor a csa­ládtag meggyógyult, az eb is varázsütésre rendbe­jött. Ez a fajta empátiás készség állatoknál általában hiányzik, még az emberszabású majmoknál is csak minimálisan van meg. Igaz, számukra komoly hát­ránya is lenne a túlélésért vívott harcban. A kérdés­re válaszolva: igen, a kutyák tudnak gyászolni, és a gyászmunka időtartama a kötődéstől függ. Isme­rünk igen jól dokumentált eseteket, amikor ez a gyász hónapokig is eltarthat, de még átlagos kötő­dés esetén is jó néhány napig gyászol a kutya.­­ Erre az emóciós képességre a kutya geneti­kailag képes, vagy minden gazda-kutya kapcso­latban újra meg újra meg kell tanulnia? - A kutya a törzsfejlődés során bekövetkezett genetikai változása révén képes az empátiára. Ez a képesség attól kezd el aktivizálódni, ha megfelelő kötődési viszony alakul ki gazdi és a kutya között. A kutya olyan, mint egy tükör, pontos mása a gazda érzelmeinek. - Ezek szerint a szociálpszichológiából ismert csereelmélet a kutya és ember vonatkozásában is alkalmazható? - Egészen biztos vagyok abban, hogy minden korlátozás nélkül érvényes. Hogy éppen az embe­rek között feltétlenül érvényes volna, abban már nem vagyok bizonyos. - Tudvalevő, hogy a rendszerváltás után ná­lunk ugrásszerűen megnőtt a kutyák száma. Ez a társadalom orientációs zavarait, az emberek kap­csolatképtelenségét jelzi? - Igen, a növekedés egyértelműen a rendszer­­váltással függ össze, s ez a folyamat még nem zárult le. Amikor a családi, baráti, munkahelyi kapcsolatok felborulnak, a rosszul megszőtt szociális háló fel­bomlik, az emberek ott állnak egyedül. És szeretné­nek valakit, akinek nem kell magyarázkodni, aki előtt nem kell restelkedni, valakit, aki minden cécó nélkül hajlandó szeretni őket. S erre a kutya a legal­kalmasabb partner. Tudjuk, az érzelmi kapcsolat­nak sajátos kémiája is van. A kutya ölelgetése, simo­­gatása olyan agyi, endofin rendszereket mozgósít, amelyek nagyon fontosak a jó emberi közérzet szá­mára. Vizsgálatok bizonyítják, hogy az idős embe­rek, akiknek nincs családjuk, mennyire hiányolják a napi ölelgetést. Az emberi faj egyedeinek a minden­napos jó érzéséhez gyerekkortól a sírig szükségük van arra, hogy megöleljék őket, hogy tapintási inge­reket érzékeljenek. De a legjobb idősek otthonában sem ölelgetik az öregeket, mert a mi kultúránk ezt nem engedi meg. A kutyát viszont minden további nélkül lehet ölelgetni, és ez nagyon természetes ér­zelempótlék. Az egy főre eső kutyák számát tekint­ve európai listavezetők vagyunk. Másfél millió nyil­vántartott kutya van Magyarországon. Sokan kese­regnek azon, hogy mi lesz a járdával meg egyebek­kel, holott fontosabb szempont, hogy a kutyák rend­kívül fontos szerepet töltenek be az emberek érzel­mi problémáinak orvoslásában. Az etológus Csányi Vilmos évtizedek óta foglalkozik az állatok viselkedésével. A vele való beszélgetésből megtudjuk, mennyire képezhető le a kutyák alapján a társadalom. Rex képes-e valóban gyászolni partnerét, a felügyelőt, továbbá azt, hogy miből adódik a kutyák speciális kommunikatív és empátiás képessége.­­ Ha az ember járkál az utcán, azt tapasztal­ja: a kutyák leképezik a társadalmat. Látunk kol­duló kutyákat, hajléktalanok társkutyáit, őrző-vé­dő ebeket és fényképes rádiós belépővel rendelkező kutyacsodákat. Gombamódra szaporodtak el a ku­tyakozmetikák, miközben egyre több a kutyamen­­hely. Vannak csizmás kutyák és gyilkos kutyák.­­ Angliában külön intézmény foglalkozik azzal, hogy átmenetileg megoldja a hajléktalanok kutyái­nak problémáit. Ha a hajléktalan kórházba kerül, legnagyobb gondja az, mi legyen az állattal, s ekkor jelentkezhet egy egyesületnél, hogy ideiglenes gondozásba adja. A gazdag Anglia nem tudta meg­szüntetni a hajléktalanságot, de legalább a hajlékta­lan kutyákkal foglalkozik. Nyilvánvaló egyébként, hogy miután az ember teljesen elfogadja a kutyát mint szociális partnerét, annak sorsából, státusából leképezhető a társadalom is. - Több évtizedes etológiai munkássága során ön sokat foglalkozott kutyákkal. Most hol tart a vizsgálataiban? - Én már lefelé megyek ezen a pályán. S hogy utolsó nagy témául éppen a kutyát választottam, an­nak több oka van. Pályám elején már foglalkoztam a kutyákkal, és kiderült, hogy rendkívül bonyolult lel­ki életű állatokról van szó, akik a tanszéken minden­kivel valamiféle viszonyt alakítottak ki. Ezek a vi­szonyok ellenőrizhetetlen módon és olyannyira be­folyásolták megfigyeléseinket, hogy a vizsgálatba sokáig nem is mertünk belevágni. A kutató számára ugyanis az etológia hagyományosan két fő vizsgálati lehetőséget kínál. Az első az állat viselkedésének természetes környezetben történő alapos megfigye­lése. A kutya az emberi környezetben él, különleges terepen mozog, különleges módszerekre van szük­ség a megfigyeléséhez. Ha egy családban megjele­nik a megfigyelő, munkáját nem tudja anélkül vé­gezni, hogy ne zavarná a család életét. Ezt a problé­mát úgy próbáljuk orvosolni, hogy a gazdákat is be­vonjuk a megfigyelő programba, és videofelvételek segítségével dolgozunk. Másik lehetőség az etoló­gus számára a félig vagy teljesen mesterséges labo­ratóriumi környezetben történő vizsgálat. Ám az izo­lált kutya rövid idő alatt lelkibeteg lesz, és teljesen alkalmatlanná válik bármifajta vizsgálatra. Az egyik állatvédő szervezet közösen tartott kutyáival végez­tünk bizonyos vizsgálatokat, amelyek során ugyan­azt a kutyát többször egymás után kellett megfigye­lésre a többiek közül kiemelni. Nagyon gyorsan ki­derült, hogy a kutyák versengeni kezdtek a kieme­lésért, és ha többször vezettünk el egy-egy ebet, ak­kor azokat visszatéréskor kemény agresszióval bün­tették társaik. Ami most a kutatásainkat illeti - hi­szen az előbb csak módszertani problémákat jelez­tem -, hosszú távú vizsgálataink vannak a kutyák kommunikációs képességeiről. Az már bizonyos, hogy a családi kutyák, ha megszokják, hogy figyel­nek rájuk, akkor az átlagos állati kommunikációs rendszereknél jóval magasabb rendű képességeket mutatnak. Mint ismeretes, már nagyon részletesen vizsgálták a főemlősök kommunikációs képessé­geit, s ezek a vizsgálatok legfőképpen azt célozták, hogy képes-e a csimpánz vagy a gorilla az emberi nyelvet használni. A majdnem végleges válasz az, hogy nem. Mi viszont arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen típusú megértés jöhet létre ember és kutya között, és milyen eszközöket használ fel a kutya kommunikációja során, miből érti meg azt, amit megért. Nem gondoljuk, hogy a kutyák értik az em­beri nyelvet, még a legegyszerűbb szinten sem, de arra képesek, hogy nemcsak a mozdulatokat, a gesz­tusokat, a tekintetet, hanem a szavakat is jelzésnek tekintsék, és segítségükkel egészen bonyolult köz­léseket értsenek meg. Feladatunk ennek a mecha­nizmusnak a tisztázása, mert igen-igen valószínű, hogy a nyelv evolúciós megjelenése előtt, elődjeink ugyanilyen problémákkal küszködtek. Amikor te­hát a kutyáinkat figyeljük, valójában az emberre vagyunk kíváncsiak. Az Ahogy tetszik magazin kizárólagos támogatója a Pannon GSM Szőts István A kozmikus lehetőség A múlt héten Ausztriában elhunyt Szőts Istvánnal, a magyar és az egyetemes filmművészet kiemelkedő személyiségével még 1970-ben, egyik budapesti látogatása alkalmával beszélgetett életéről és pályájáról Szekfű András. A terjedelmes interjú­vallomás a mai napig nem került publikálásra - egy részletét adjuk most közre. Dél-erdélyi, Hunyad­ megyei családból származom. A csa­lád állítólag még az Árpádok idején került arra a vidékre, gyarapodtak, ott éltek. Gyermekkorom első éveit egy ki­csiny faluban, Szentgyörgyvályán töltöttem - még a térké­pen sincs rajta, csak az egészen nagy katonáin. Az az érzé­sem, hogy amit az ember mint egy szivacs felszív magába az első nyolc-tíz évben, és még olvasmányaival a követke­ző néhány év alatt, húsz-huszonöt éves koráig - ebből élősködik azután élete végéig. Eleven hagyományú, babonás vidék volt ez, az ember­farkas, a Prikulics története szájról szájra járt. Előfordult, hogy egy öregasszony, Mariska Mohor, aki nekünk is ked­venc öreg mesélőasszonyunk volt, halálakor nagy dögvész ütött ki a faluban. Addig tanakodtak a derék emberek, amíg kiderítették, hogy valaki álmában meglátta az öreg­asszonyt, hogy az okozza a vészt. Erre mi volt a teendő? Másnap vagy harmadnap hallottuk, rettentő megbotrán­­kozva, hogy felásták a sírt, és persze el volt mozdulva a sír­ban a test, akkor beütöttek egy szeget a szívébe, tüskebo­korral lefedték, azt petróleummal leöntötték és felgyújtot­ták, és csodálatos módon megszűnt a marhavész... A hie­delmek, a babonák, a természet és a föld mélyében lévő titkok természetes módon vettek körül. A sors ajándéka­ként egy ilyen, szinte érintetlen világba pottyantam bele, és a múlttal, a természettel olyan közeli kapcsolatba kerül­tem, hogy valóban ebből alakult ki bennem egy - ha sza­bad így mondanom - kozmikus életérzés. Ami a filmnél izgatott, és ha néha-néha moziba járok, és egy ilyen impulzust kapok, most is felborzol: éreztem, hogy a film az a világszínpad, ahol az ember hirtelen hatal­mas monstrum, óriás lesz, csak a kinyíló szemének a döb­benetes, szélesvászon-méretű felnagyítása révén, majd pedig kicsike hangya lesz, ha repülőfelvételről mutatják, és ugyanúgy vele játszik a pók vagy a bolha, a mélytenge­ri hal, vagy a csillag, a felhő, a tenger csapódó hulláma... Az a világszínpad, ahol a művészet, az akarat, a fantázia el­képzelése szerint egészen megváltoztatott és eltorzult ará­nyokban lehet bemutatni­­ nemcsak az embert, az egész környezetét, ahol ő egyenrangú vagy éppen alárendelt... Próbálom a helyére rakni önmagamat, mint ahogy bár betonban élek, kétségbeesetten próbálom meg a kontak­tust tartani a négy évszak természetes ritmusával, a nap­pal, a fénnyel, a hideggel, az állatokkal... Ami a férfi és a nő között van, ami az élet és a halál közt van - ezek olyan „kellemetlen” dolgok, ezeket úgy sterilizáljuk, divatossá tesszük, lezárt, szűk szektorként gondolkodunk róluk. Ezt a különös, furcsa lényt, aki a múltba lát és a jövőt kémleli, akinek a fantáziája már régen átrepült napokat és életet és halált - a kozmikus embert, ezt a furcsa, furcsa állatfajtát valahogy elsekélyesítették - itt látok valamit, ahol a film esetleg még tehet, sokat. Valahogy így függhet össze az a kozmikus életérzés, melyet megkaptam közvetlenül, és a kozmikus lehetőség, melyet a filmben érzek - és ebben reménykedek, hogy a film ezt még ki fogja ásni az emberekből. A másik döntő élmény az erdélyi és a magyarságél­mény. Ez megint közvetlenül jelentkezett, családi men­demondákból. 1848 például... Apámék családjánál, Alvin­­cen, az ebédlőben volt egy nagy családi kép. Erdélyi gu­bernátor volt valamelyik ős, és egy divatos bécsi piktorral megfestete magát szép tájban, nagy fák alatt, előkelő fehér parókával, könyvvel a kezében, mögötte selyem krinolin­­ban a feleség, a kisebb gyermek az ölében, a többiek hosszú bugyogókban, virágokat szedve - ilyen jozefinista, empire kép volt. De nem ez a fontos. A kicsi gyermek, az ölben ülő, aki talán a dédanyám lehetett - annak ki volt lyukasztva a szeme. Mindig mesélték, hogy amikor 1849- ben a kozákok bejöttek, akkor bedöfték a lándzsát a kicsi gyermeknek a szemébe. Dédapám, Buda Miklós pedig még emlékezett Bem apóra, a piski ütközetre. Piski tőlünk tízegynéhány kilo­méterre volt, és amikor Szászvárosba mentünk - kocsin jártunk legtöbbször - átmentünk a piski hídon, még ott volt az a csárda is, és vagy a nagynéném, vagy a nagyanyám elbeszélték, hogy Bem akkor lehúzta a sapkáját, hogy ha a híd elveszett... Akkor a dédapám még ott volt. Aztán, ha messzibb ment a hadjárat, akkor hazamentek. Abbahagy­ták a dolgot. Amikor aztán jöttek a kozákok, mesélték, hogy nagyon féltek - ez a dédapám bebújt az ágyába, és betegnek tettette magát, de viszont a kardot bedugta a paplan alá, hogy ha mégis baj lesz, ott a kard, nem hagyja magát... Alvincen például nagyanyám mesélt az Avram Iancu-féle lázadások idejéről, amikor Zalatnánál nagy vér­fürdő volt. Őket az alvinci román pap menekítette meg, parasztruhákat adott rájuk... Vagy még korábban, a Heria­­időkben volt egy román közmondás, ami a faluban körbe­járt: „Cine a mai vazut val verde si Buda cu minte?...” „Ki a fene látott még zöld lovat és eszes Budát?” Mert állítólag az egyik Buda zöldre festette a lovait. Azután kiderült, hogy nem is volt olyan bolond, mert annak idején, amikor ezt csinálta, menekülni kellett megint valami elől, és er­dős vidéken a zöld lovat kevésbé vették észre, mint a fe­héret... Apai részről egyik dédanyám Zeyk-lány volt. Azok meg beszéltek a Zeykekről. Zeyk Dani, aki Bemnek fedezte az útját a fehéregyházi síkon és menekvéskor nem adta meg magát, legendás ember... A magyarság és az ál­landó életveszedelem­­ 1848. Horia, török, a büszkeség, hogy személyes élmények csatolnak ahhoz, ami másnak csak papír és történelmi adat. Különös, zárt kis világ volt ez a Hunyad megye. Ez az osztály nagyon büszke, mondjuk korlátolt, de erényeiben is nagyon eredeti, krúdys, mik­­száthos társaság volt. Kis- vagy középbirtokos famíliák, származásukra büszkék, csak egymás között házasodtak. Apám, aki a szomszéd megyéből jött, már kicsit jövevény­nek számított. Aki a Maroson túlra házasodott, arra azt mondták, törjön ki a lába szára, mert az a rész eredetileg Zaránd megye volt. De ezekből a leszűkített kis gőgökből és hagyományokból eredt rengeteg szép erény és kedves dolog - és ez az embert bizonyos feszültséggel, de bizo­nyos büszkeséggel és öntudattal is eltöltötte. Lehet, hogy sok mindent rosszul csináltak, és nem egészen eszesen, de valahogyan a tartásban és a formában és a gesztusban volt mindig valamilyen szép és meglepő és kicsiszolt. Generá­ciók lecsiszolt eredménye. Budapestre tizenegy éves koromban kerültem. Apám, aki hivatásos katonatiszt volt az első világháború végéig, mindenáron katonát akart nevelni belőlem. Beadott ka­­dettiskolába. Sopronban és Kőszegen voltam, de már a Ludovikát nem bírtam, az sok volt nekem fegyelemből, fantáziátlannak tartottam. Romantikus voltam, anyám egyedül élt otthon - szüleim elváltak - és én haza akartam menni a földre gazdálkodni. A földet nem tekintettük csak vagyontárgynak - arra gondoltam, hány és hány generáció művelte - szégyelltem volna, hogy eladjuk, pedig lett vol­na rá alkalom. Egy-két évig csináltam is, nagy nehézsé­gekkel. Modern elvek, nemesített vetőmagok, gyümöl­csöskert, kiásni a római köveket - nem boldogultam. Apám, akinek fájt, hogy nem vagyok katona, mindenáron azon volt, hogy valami állami helyre beprotezsáljon - pos­tára vagy bárhová. Semmi kedvem nem volt. Művészkedő elképzeléseim, naiv ténykedéseim korábban is voltak, íro­gattam - ki nem írt verset? -, festettem, jártam egy ideig Pesten Aba-Novák és Iványi Grünwald esti iskolábra, az is­kolai önképzőkörben színházat rendeztem, játszottam, szavaltam, azután kicsit tárgyilagosan elgondolkoztam. Ha írok - előttem volt már Dante, Goethe is volt, Tolsztoj is volt. Petőfi is, Arany is. Festőből is ezer nagy név... És észrevettem egy fehér foltot a művészetek földjén, amit filmnek hívnak. Itt mindenki, aki két centit lép előre, már csinált valamit. Úttörő és ős, ahelyett, hogy utód vagy epi­­gon lenne. Úgy éreztem, hogy a filmnél jó, ha az ember ért egy kicsit az irodalomhoz, a színészkedéshez, jó, ha tud rajzolni, ha van kompozíciós érzéke. És ami elsősorban iz­gatott a filmnél, az a bizonyos kozmikus, kozmikus, koz­mikus távlat. Elhatároztam, hogy filmes leszek. Sző­ts István 1970-ben, Budapesten, az interjú közben Fotó: Kardos Sándor 1998. november 21., szombat

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék