Magyar Hírlap, 2000. július (33. évfolyam, 152-177. szám)

2000-07-21 / 169. szám

2000. július 21., péntek „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” A meglepetés Az MTI jelentése szerint ugyan csak az SZDSZ „fogadta meglepetéssel”, hogy a Pénzügyminisztérium jövőre tovább akarja emelni a benzin jövedéki adóját, ám külön jelentés nélkül fogadhatunk, hogy a megle­petésben most egy ország osztozik. Még alig múlt el a döbbenet a minden „lélektani határt” fölülmúló benzinárak miatt, még alig kezdte el a Mól a világpiac­ra hárítani az össznépi szitkokat, még alig készültek el a közgazdasági elemzések, me­lyek szerint az­ok nem annyira a benzin ára, inkább a hozzácsapott jövedéki és egyéb adók, a kormány máris felelt a kihívásra. Sokalljátok az adót? Akkor emelünk. De hogy az úrvezető, a fuvarozó ne érez­ze magát diszkriminálva, megkapják a ma­gukét az ön- és közveszélyes luxusfogyasz­tók is, a dohány meg az alkohol jövedéki adója is több lesz. Egy szó mint száz, nő majd a kincstárba befolyó pénz. S mert az ide befolyó pénznek az a dolga, hogy ké­sőbb mindnyájunk javára s örömére kifoly­jék például a nyugdíjakba, az egészségügy­be, az oktatásba, vagyis mindabba, aminek tisztes, polgárokhoz méltó fenntartása az ál­lamra is tartozik, végtére örülhetünk. Örülhetnénk. Ha mégsem örülünk, annak több oka le­het. 1. Végzetesen pesszimista, önsorsrontó nép vagyunk, képtelenség a kedvünkre ten­ni. 2. Az eddigi tapasztalatok alapján erős a gyanú, hogy a pénz másra kell. Mondjuk, közérzetjavító intézkedésekre a választá­sok előtti évben, bár ha a közérzetjavítás úgy sikeredik, mint most az egészségügyi dolgozók esetében, akkor a feltételezés nem állja meg a helyét. 3. A többletpénz csak néhányak közérzetét hivatott javítani, hogy egy esetleges választási kudarcot is ké­pesek legyenek mentálhigiénésen elviselni. 4. A sztrádaépítési gigaprogram erősen zsu­gorodik, viszont ha úgyse lesz autós, aki ak­kora benzinárakkal a sztrádákra hajt, akkor ez a tény kevesebbeknek szúr szemet. Más tipp nincs. Kivéve, hogy a három gyerek, három szoba, négy kerék program­ban állt be változás. Ha ugyanis a három gyerek esetleg föl lesz emelve négyre, akkor a négy kerék sajnálatosan ugrik. R. Székely Julianna Magyar vándor Az emberek térbeli mozgásának számtalan formája lehetséges. Ha mindezt a mozgást a Kárpát-medencében, egy kis országon belül képzeljük el, akkor inkább mocorgásról be­szélhetünk. A hazai belső migrációt alapve­tően meghatározza, hogy nem nagy távolsá­gokról lehet szó: Zalából Borsodba, Békés­ből Győr-Sopronba vándorol a népesség. Egyébként meg nem is vagyunk egy elmoz­duló fajta. Az elmúlt tíz év belső vándormozgalmai­val az ország elmúlt tíz éve, úgy ahogy van, leírható. Például a statisztikákból megtud­hatjuk, hogyan reagált a magyar társada­lom a rendszerváltásra. Hogy ennek a habi­tusnak a kilencvenes évek legelején volt egy pozitív hozadéka, a tudósok prognózisával ellentétben a társadalom nem kezdett ide­ges rohangálásba, hanem kivárt. Nem moz­dult a biztonságos (vagy annak gondolt) lakhelyről. Figyelte, mi fog történni, merre mozdul a gazdaság, és mit hozhat ki még eb­ből az egészből a maga és családja számára. A statisztikák szerint ez az időszak a belső migráció mélypontja volt, kilencvennégyig. Aztán beindult újra egy mozgás, igaz több elemében (összetétel, intenzitás, távolság, okok, célok, satöbbi) egészen másképp, mint korábban. A demográfusok azt mond­ják, ami a belső migrációt illeti, most vi­szonylag normális időket élünk. A kistele­pülésekbe kezd visszaköltözni az aktív élet, és amíg a gazdaság prosperál, ez már így is marad. Ugyanakkor a mozgás ellen hat a népesség elöregedése, a házasulási kedv csökkenése. Ahogy (teljesen abnormális módon) az is, hogy a borsodi háromszobás lakás maximum egy garzont ér a Dunántú­lon. Van aki mozdul, van aki nem tud. Jö­vünk, megyünk. Mocorgunk. Dusza Erika A szerző közgazdász Jó napot kívánok, apu is üd­vözli a bizottságot, de ő nem tudott eljönni, mert otthon keveri a lecsót. Elmondjam, mi hogyan csináljuk Soltvad­­kerten? Felmetéljük a hagy­mát, zsíron megpirítjuk, még véletlenül sem olajon, bele­szórjuk a pirospaprikát, sót, szalonnabürkét, a felkariká­­zott lecsókolbászt, a paradi­csomot, a bogyiszlói paprikát és száz mázsa kristálycukrot. A cukrot csak falból tesszük bele, az a borhamisításhoz kell, a cukorcefréből készít­jük a sillert, az élesztőből pe­dig a gőtét. Az étolajat min­dig Kiskőrösön vámoltattuk el, mert apuék ismerték a tan­­felügyelőt, aki nagyban űzte az ipart. Kénsavval dolgozott. Hat felesége volt, mindegyi­ket elkeverte kénsavval, nem kellett bajlódnia a válóperi beadványokkal. Apuék ta­valy ismerkedtek össze anyuékkal. Apuék már hat éve olajat szőkítettek, anyuék pedig melíroztak, amellett füllyukasztásból éltek. Suba alatt persze intim ékszereket is befúrtak köldökbe, orrcim­­pába, szeméremajakba, fity­mába, ez most nagyon megy Kecelen és Foktőn is. Apuék összeálltak anyuékkal, átjöt­tek Bócsáról köröszték, Ka­locsáról hugiék, Orgoványból Kátyusék, s akkor beállított egy bazi nagy autóval T. V. is. V. V. azt mondta, hogy nem engedi emelni a gázt, inkább megveszi az egész hóbelevan­­cot. Ő bizony nem engedi ki­forgatni a szegény népet, mint egy parasztgatyát, a gáz nem mehet feljebb hat száza­lékkal, jövőre pedig csak öt­tel, akinek nem tetszik, az menjen a bús francba, Akasz­tón kívül is van élet. Vele volt a nagyobbik kisfia, apuék megkínálták a gyereket szil­vás gombóccal, bevágott hat darabot az a csöppnyi kölök. Eközben megérkezett a kan­celláriáról S. I., előre köszönt apuéknak, mire S. V. kijelen­tette, hogy a honi olajmulti tisztességtelenül emeli a ben­zin árát, mert a multik mocsa­­dékok, és a Brent-olajon kí­vül is van élet. Apuék felvál­lalták, hogy letörik a benzin árát, a gázét pedig szinten tartják, ha kell, nemtelen esz­közöket is bevetnek. Mire gondolnak? - kérdezte K. V., kis aggodalommal a hangjá­ban. Ha rákényszerítenek, két lukkal összébb húzzuk a nadrágszíjat a multik hasán, aztán megrángatjuk a paje­­szukat és adunk nekik két-há­­rom degresszív kokit. Azt le­het, bólintott K. V., de a gyógyszerek árát nem enge­dem emelni. Bízza ide, mond­ták apuék, amelyik patikus megemeli az aszpirin árrését, az megütheti a bokáját. Pél­dának okáért feltör a gyógy­szertárában a talajvíz, esetleg buzgárok keletkeznek a fő­könyvében. Miután mindent elkapált­ak apuék és G. V., nagy autózúgást észleltünk G. A. miniszter irányából. G. A. arra kérte apuékat, igazsá­gosan osszák el az egészség­­ügyi dolgozók bruttó száz­ezer forintos rendkívüli ju­talmát. Apuék elvállalták a fel­adatot, a felét rögtön zsebre tették, s uszkve negyven da­rab ezrest osztottak ki az in­tenzív nővérkék és az altató­orvosok között. Az altatóor­vosokat nehéz volt elérni, mert mindegyik húzta a ló­bőrt. Erre persze H. P. is vér­szemet kapott, azt akarta, hogy a szociális szféra is meg­kapja a magáét. Hát apuék felvállalták, hogy ők is meg­kapják, minden szociális csa­ládsegítőt és gyámanyát úgy nyakon vágtak, hogy bere­pedt a fejükön a bőr. Aztán leplombálták a nagy tartály­­kocsikat, de a vámosok sem­mit sem vettek észre, mert nagy köd volt és piszkosul le lettek fizetve. A rendőrök nem kaptak pénzt, apuék üveggyöngyö­ket szórtak a megyei kapi­tányságok állománya elé, amíg a tisztek és tiszthelyette­sek dulakodtak az üveggyön­gyért, a hátuk mögött kilop­ták a szemüket. Ezért fordult elő több ízben is, hogy a rend­őrök a bűnözők helyett saját magukat lőtték agyon, mert baromi rosszul láttak. Ez folyt egy darabig, de akkor megváltoztak a vámszabá­lyok, kénytelenek voltunk át­térni más üzletre. Váratlanul lejött apuékhoz három szo­cialista embertípus, K. L., H. Gy. és N. M. H. Gy.-t már is­mertük régről, mi mondattuk be vele a vagyonadót Iván­­csán, N. M.-hez is volt már szerencsénk, amikor apuék egy londoni bankba betettek 46 milliárd forintot az én ne­vemre, hogy ne legyen feltű­nő. K. L. H. Gy. és N. M. ar­ra kérte apuékat, annak adják a szabolcsi aranyalmát és a keceli kannás bort, aki szerin­tük miniszterelnök lesz a kö­vetkező ciklusban. Apuék el­gondolkoztak egy kicsikét, nem tudtak dönteni a három jelölt közül, fogtak hát egy nagy bökőt és jól tökön szúr­ták magukat, így szűnt meg a soltvadkerti maffia. Apuéknál gáz van - jegyzőkönyvi vallomás - Liberalizmus: a harmadik út Kettészakadt társadalom, polari­zálódó politikai élet, növekvő tár­sadalmi különbségek jellemzik a két éve kormányzó, a polgári jel­zőt kisajátító, és azt választási kampányszlogenné silányító erők regnálását. A fiatal demokraták kimondott, az ellenzéki szocialis­ták burkolt szándéka a kétpólusú politikai rendszer alapjainak meg­teremtésére alighanem nyilvánva­ló tény lett a kormányzati ciklus félidejére. A kérdés az, hogy a fia­tal magyar demokrácia megen­­gedheti-e magának azt a luxust, hogy egy gyökértelen, társadalmi helyzetét tekintve integrációra képtelen és alkalmatlan marke­tingpárt, a Fidesz akaratának en­gedve kész tényként kezelje azt, hogy Magyarországon két nagy ideológia váltsa egymást, megfe­ledkezve arról, hogy létezik a ma­gyar társadalmi és politikai beren­dezkedésnek még egy, komoly múltra visszatekintő, jelentős esz­merendszere, a liberalizmus. Az a fajta opportunizmus, ame­lyet a Fidesz valósított meg, való­színűleg példa nélkül álló a ma­gyar történelemben. A párt felfo­gása szerint ideológiájuk nem vál­tozott, csak vezetőik szükségszerű öregedése hozott egyfajta beérő bölcsességet, amely az alapításko­ri liberális értékrendtől gyökere­sen eltérő nemzeti-konzervatív ol­dalra vitte a Fideszt és tagságának még kitartó részét. Ezzel az eny­hén szólva sajátos nézőponttal persze komoly gondok vannak. E logika alapján ugyanis a lekö­szönő köztársasági elnök közel a nyolcvanhoz sajátos módon meg­rekedt a politikai fejlődés egy - a Fidesz szerint - alacsonyabb szint­jén, már ha elfogadjuk igaznak azt a tézist, hogy a liberalizmusból egyenes út vezet a konzervatív eszmékhez. Az 1998-as választások óta el­telt időszak történéseinek ismere­tében megállapítható, hogy a vá­lasztók többsége még mindig nem tudatos módon dönt választott képviselőiről. Így fordulhat elő, hogy bár a Fidesz ténykedése tö­kéletesen megfelel a konzervatív eszmerendszer jellemzőinek, ha­tárokon innen és túl még mindig sokan vélik liberálisnak Orbán Viktort és csapatát. Pedig a kor­mány eddigi politikája, amelyre a szükségszerűnek tartott társadal­mi tagolódás és az egyenlőtlenség, az autokratikus berendezkedés és a rendtartásra való állandó törek­vés, valamint az erőltetett egyházi jelenlét jellemző, sokkal inkább az általánosan elfogadott, jobboldali konzervatív attitűdöt erősíti, sem­mint a szabadelvűséget. Az Or­­bán-kormány leplezetlenül támo­gatja a tehetős rétegeket, erősíti az általa idealizált középosztályt, közben persze nem akarja észre­venni, hogy a társadalom nagyobb része számára nincs érdemi mon­danivalója. Politikáját olyan ügye­sen tálalja, hogy a nem célcsoport, az érdekérvényesítésre képtelen­né tett rétegek is egyelőre még olykor elhiszik, hogy az ő érdekei­ket a jelenlegi koalíció képviseli. A demokrácia által kívánt tuda­tos állampolgár nálunk még nem fejlődött ki. Az a fajta politikai tá­jékozatlanság, amellyel a választá­sokon az ország sorsát négy évre meghatározzák a magyar válasz­tók, hosszú távon tarthatatlan. A közvélemény-kutatások felmé­rései szerint a választók pontosan abba az irányba tartanak, amely a parlament két legnagyobb pártjá­nak, a Fidesznek és az MSZP-nek a malmára hajtja a vizet. Egyszeri voksoló képes egyértelmű különb­séget tenni jobb- és baloldal kö­zött, azonban ennél mélyreha­tóbb, részletesebb kép meglátása mással. Azok az elvek, amelyek a rendszerváltás zökkenőmentes le­bonyolítását lehetővé tették, a De­mokratikus Ellenzék - azaz az SZDSZ - eszmerendszeréből fa­kadnak. Ellentétben a Fidesz prófétai szerepét előtérbe helyező Kövér Lászlóval, szerintem a fiatal de­mokraták - bár nyilvánvalóan sze­­mely szerint „a liberalizmus ér­tékelvű szemlélet és magatartás, amely elismeri a vele egyet nem ér­tés és történelmi »máshogylét« jo­gát, viszont nem óhajtja gátolni a kompromisszumos, törvényessé­gen belüli megújulást”. Ellentét­ben a konzervativizmussal, a libe­ralizmus a fejlődést és a változást helyezi előtérbe. Az SZDSZ-t azonban más jel­lemzői is markánsan megkülön­böztetik a többi parlamenti párt­tól, de legfőképpen az MSZP-től, amelynek politikáját gyakran nem akarják a hazai politikai élet el­lenérdekelt szereplői a szabad de­mokratákétól elválasztani. Az egyetemes elveknek tulajdonított kiemelkedő fontosság egyik leg­jobb példája az emberi jogok biz­tosításának kérdése. Az SZDSZ által képviselt politika része az egyetlen olyan egységes kisebbsé­gi politika, amelynek figyelme ki­terjed minden diszkrimináció által sújtott kisebbségre, legyen a meg­különböztetés faji, etnikai, sze­xuális vagy egyéb alapú. A hatá­ron túli magyarság kezelése a sza­badelvű alapokon racionálisabb, európai értelemben is konstruktí­vabb együttműködést tesz lehető­vé az érintettekkel, mint a Fidesz képviselte nemzeti alapú megkö­zelítés. A társadalmi egyenlőségbe ve­tett hit, a demokratikus intéz­ményrendszer kiterjesztése áll szemben tehát a mai kormány ál­tal felépített autokratikus rend­szerrel, amely fura keveréke a há­ború előtti úri Magyarországnak és az ötvenes évek mindenbe beavatkozó, paternalista államfi­lozófiájának. Az, hogy a Fidesz ideológiája változik, legutóbb Otto von Lambsdorff figyelmét ragadta meg. Az Európai Liberális és Ra­dikális Demokraták Szövetségé­nek elnöke élesen bírálta a Fidesz terveit, amellyel a Liberális Inter­­nacionáléból való kilépést fontol­gatják. Ennek kapcsán Lambs­dorff megkérdőjelezi a magyar po­litika megbízhatóságát és kedve­zőtlen külpolitikai következmé­nyek felemlítésével próbált han­got adni nemtetszésének. Mint vérbeli liberális, nyilvánvalóan nem feltételezett ilyen mértékű pálfordulást Orbán Viktor részé­ről. Bármennyire is szeretné azon­ban Lambsdorff azt hinni, hogy a szellemi gyermekének tekintett magyar kormányfőt és pártját meggyőzheti, illetve szándékuk visszavonására késztetheti, téved. A Fidesz a magyar nemzeti-kon­zervatív jobboldal integrációjával zászlaján végleg lemondott a libe­ralizmus képviseletéről. A hazai, minél szélesebb választói rétegek megtartása és megnyerése érdeké­ben Orbán és Kövér még egyszer nem válthat ideológiát. Számukra - most úgy tűnik - kisebb rossz Lambsdorff támogatásának el­vesztése, mint a parlamenti ellen­zékiség újbóli felvállalásának le­hetősége. Az esély innentől kezdve adott a szabad demokraták számára. Ha a cserbenhagyott választók és a fia­tal demokraták által megtagadott eszmék képviselői megunják a pia­ci érdekeknek megfelelően alakí­tott fideszi politikát és felismerik az eleddig példa nélküli ideológia­váltás veszélyességét, a szabadel­vűség általuk visszanyerheti a ma­gyar politikai életben korábban el­foglalt helyét és tekintélyét. , „Ellentétben a Fidesz prófétai szerepét előtérbe helyező Kövér Lászlóval, szerintem a fiatal ШЩ iga­rs demokraták - bár nyilvánvalóan " ■ szeretnék - nem integrálták a rend­szerváltó bázist. Nem is tehették, m­ert egyrészt túlontúl hamar megváltak alapításkori eszméiktől, Marinov másrészt a rendszerváltó politikai Péter erők soha nem képeztek egységes ideológiai bázist, s már meghaladja sokak befogadó­­képességét. Ezért fordulhat elő, hogy az ellenzéki oldalt - a MIÉP kivételével - a választók ma egysé­gesnek tekintik. Tudják ugyan, hogy azt az MSZP és az SZDSZ képviseli, különbséget tenni azon­ban már képtelenek. A baloldali­­ságról és a szociáldemokráciáról a többségnek határozott fogalmai vannak. Az SZDSZ már nem ilyen szerencsés. Hiába nyúlik vissza a hazai liberalizmus gyökere Eötvö­sig vagy Kossuthig, a rendszervál­tás utáni első kormányzati ciklust leszámítva az SZDSZ által képvi­selt ideológia a hazai körülmé­nyek között elhalványult - dacára annak, hogy a liberalizmus mindig és mindenhol egyet jelentett a tár­sadalmi haladással, a moderniz­ret­ek­­ nem integrálták a rend­szerváltó bázist. Nem is tehették, mert egyrészt túlontúl hamar meg­váltak alapításkori eszméiktől, másrészt a rendszerváltó politikai erők soha nem képeztek egységes ideológiai bázist. Velük szemben az SZDSZ, mint a hazai, legújabb kori liberalizmus egyetlen letéte­ményese, politikájában megvaló­sítja mindazon kritériumokat, amelyek a szabadelvűségnek ran­got adnak. A Magyar liberalizmus című könyv szerkesztői összefogla­lójukban ezt az ideológiát úgy ha­tározzák meg, mint „... a sokféle­ség állandóan kiegyezéses, integrá­ló mozgása és nem tudományos el­méletek deduktív megvalósítása”. Értelmezésük fedi a szabad de­mokraták által képviselt politikát. PH-ÉRTÉK Frodó uram, a hős kicsi hobbit hosszú, fáradságos útja során megérkezett Völgyzugosba, a tünde­ nép egyik utolsó még biztonságosnak mondható te­rületére, nyakában láncon a Gyűrűvel, de már nem érezte kínzó kényszerét annak, hogy ujjára húzza, ugyanis aktuáli­san és per pillanatnyilag nem állt szándékában láthatatlan­ná válni. Ez itt persze nem a Gyűrűk Ura, hanem a Művészetek Völgye, de az ember azért le­gyen prekoncepciózus. Hogy­ha a Sziget a tizenéveseké, ak­kor a Völgy a kifejlett és ivar­érett példányoké. A másik gondolat racionálisabb: vala­ki összerakhatná már egy csi­nos kis mátrixba az egy nyár­ra eső fajlagos fesztiválfo­gyasztásunkat, kezdve a mé­­diavével, az efotton keresz­tül Völgyzugosig és a pepsidi­­ákszigetig, semmiképp nem kifelejtve a sorból persze a herlidévidzont. Kell az ab­szolváláshoz egy pár szpon­zor, na, Frodó uram, a kicsiny hob­bit ezen a nyáron a Művésze­tek Völgyében talált magának olyat, amely után megnyalta az összes ujját, márpedig a hobbitok köztudottan ínyenc egy népség. Egyszóval jó né­ven vette, hogy az idén elő­ször rendeztek neki kapolcsi ifjúsági fesztivált, hála és kö­szönet a megálmodóknak. Mert Kapolcsra és környéké­re a terhelt időkben eljutni művészembernek azért mégis csak valami, pláne ha gyer­mek az illető, és a mi leszek, ha nagy leszek sorskérdése nyomasztja. Tavasz óta zajlot­tak az elődöntők, minden létezhető kategóriában: szín­játszás, zene, képzőművészet, meg ami még belefér, aztán a két elődöntő után kiderült, ki mehet a Művészetek Völgyé­be. Magát a nagy lehetőséget ugyan némiképp megterhelte az időjárásból fakadó átfutó felhőszakadás, ám ennek elle­nére vélhetően hagyomány született, már ha ilyesmi szü­letni szokott egyáltalán a Kontyfa Művészeti Iskola és a Pesti Est nagy écájának kö­szönhetően. Aki látta, tudja, aki nem, jövőre megnézheti, kár is volna három flekkbe sű­ríteni, mi mindenre képesek a gyerekek művészetügyben, ha hagyják őket. Egyébként az idén - ha már kölykökről beszélünk - nem volt meggyőző a gyer­­mekprogram-kínálat, a dél­előttiek például jobbára csu­pán a műsorfüzetben szere­peltek, mindegy, a mászóka az mászóka, ha játszóháznak van is eladva. A szervezők vélhetően azokra a családok­ra bazíroztak, akik az előző esti programot délig tartó pi­­hikézéssel lazulták le, s csak utána indultak be, a délutáni kölyökprogramok ugyanis valóban szenzációsak. Kevés olyan család akadt, amelyik korrektül betartotta a nyolcórai lefekvés arany­­szabályát. De így legalább ke­vés fiatalkorú maradt ki a monostorapáti Guzsaras esti táncházaiból, s még ennél is kevesebb a Boban Markovic banda elementáris előadásá­ból, népnemzeti örömködés zsidó népzenére meg ilyenek, s akkor még a Huzella Péter-Mácsai Pál-féle Villon­­estról nem is beszéltünk. Ezúton tudatom minden puhány városlakóval, hogy a Balaton-felvidéken, bár gya­korta esik az eső, olcsó a sör, bor, pálinka, frenetikusak a kaják, kedvesek a szállás­adók, és éjjel is akad nyitva tartó pékség. És ami meg­győzheti a gyermekeseket: utódaink sírva fognak könyö­rögni, egy-egy húzósabb este után hadd fekhessenek már le végre, na az még egy fíling, és minden nap így megyen. Völgyzugosnak ugyan las­san vége, ám ha nem születik valami nagyon okos kormány­zati intézkedés a kultúra köz­­pontosításáról, jövőre is lesz. Völgyzugos TÖRÖK Monika Magyar Hírlap . Bölcs búcsú L­együnk őszinték, Emil Constantinescu nem volt jó elnök. Sejtettük ezt négy esztendeje is, amikor meg­választották, de örültünk neki, mert kiköltöztette Ion Iliescut a Cotroceni palotából, s már ezért szeretni kel­lett. Ráadásul rokonszenves, jobb körökben is viselkedni tudó, kedves ember. Aparatcsik után egy értelmiségi - csak kedvelni lehetett. És reménykedni, hogy beválik. Egy-két éve azonban belül már tudtuk: hiába. A geológus pro­fesszorból, a gondolkodóból nem lett stratéga, s enélkül egy erős elnökre épülő politikai rendszerben nem lehet sikeres államférfivá válni, így legfeljebb a tisztes búcsúért lehetett szurkolni. S ez legalább bejött. A dolgok pillanatnyi állása szerint Constantinescu Kelet-Európában, és főként Romá­niában egészen szokatlan politikusi eleganciával veszi a ka­lapját: elmondta szívhez szóló üzenetét a társadalmat méte­­lyező korrupcióról, az ország érdekeire hivatkozott, majd közölte, nem indul még egyszer az elnöki székért. Az­ látványos adieu persze sokkal megrázóbbnak tűnne, ha Constantinescunak volna esélye megnyerni a választá­sokat. De nincs. Sőt, Iliescu toronymagas vezetését muta­tó felmérések szerint még a második fordulóba jutása is kérdéses lenne. Azaz látszólag tényleg nem több az egész, mint egy leginkább önmagával szemben gyakorolt gesztus. Ha viszont a máris körvonalazódó belpolitikai hatásaira gondolunk, úgy a lépés akár a választási év egyik legérde­kesebb mozzanatává is válhat. Első ránézésre nyilvánvalónak tűnt, hogy az államfő ki­válása a versenyből leginkább Iliescunak jó. A román tár­sadalomnak ugyanis az elégedetlenkedés közepette is jel­lemzője a mindenkori hatalmon lévő tisztelete, így azután Constantinescura alighanem sokan szavaztak volna csak azért, mert pillanatnyilag ő az elnök. A győzelemhez azon­ban ez nem lett volna elég, s az Iliescu család máris meg­rendelhette volna a bútorszállítókat, hogy költözzenek vissza Cotrocenibe. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. Az elmúlt négy év sikertelenségében meglehetősen szétforgácsolódott jobboldal ugyanis lépéskényszerbe került, s ez akár szá­mukra kedvező irányba is elmozdíthatja a történetet. Mert miközben megszabadultak egy valószínűsíthető kudarchoz vezető kötelezettségtől (nyilván senki sem mondott volna nemet Constantinescunak, ha indulni akar), találniuk kell egy esélyes indulót. Ebből a típusból viszont nem sok ro­hangál manapság Bukarest utcáin. Annyi legalábbis bizto­san nem, hogy mindegyik jobboldali erőnek jusson egy. Azaz, amit szétválaszott megannyi belső vita, azt most ta­lán ismét összehozhatja egy esetleg még Iliescu-verésre is alkalmas közös jelölt. Ennek a politikai supermannek a tu­lajdonságait pedig a legtöbben a független technokrata­ként számon tartott Mugur Isarescu miniszterelnökben vé­lik felfedezni. Ráadásul az eddig napvilágot látott hírek szerint ezt ő maga is el tudná képzelni. A választás ésszerűnek tűnik. Az inkább menedzser, mint politikus Isarescu népszerű figurája a román politikai életnek, aki a már jegybanki elnökként megszerzett nem­zetközi támogatással, pragmatikus stílusával, s nem utolsó sorban az ötven évével, Constantinescunál jóval erősebb vetélytársa lehetne az azért finoman szólva is igen zavaros múltú Iliescunak. Az egészen más, és főként nagyon korán felvetett kér­dés, hogy milyen elnök válna az egyértelmű politikai állás­­foglalásoktól, eddig függetlenségére hivatkozva, jórészt el­zárkózó Isarescuból. Annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy a jelek szerint megkedvelte a hatalmat: nyolc hónap­ja még a kormányfőséget is vonakodva vállalta el, kikötve, hogy visszatérhet bankelnöknek, most pedig már nem csak az elnökséget tartja elképzelhetőnek, de ha ez nem jön be, akkor miniszterelnök is maradna. Hogy milyen színekben, azt nem fejtette ki (csupán a reformok és az integráció irán­ti elkötelezettséget vélte fontosnak) - s a román belpoliti­kai élet kuszaságát elnézve, ebben nincs is semmi meglepő. Iliescuék ugyan vezetnek, partnereik is akadnának, ám mostanság egyik napról a másikra köttetnek és veszítik ér­vényüket különböző együttműködési szándéknyilatkoza­tok, így azután szinte semmiféle variációt nem lehet kizár­ni. Még - mint a héten egyszer már felröppent - a parla­menti választások elhalasztását sem. Mert Bukarestben sok minden megtörténhet. Nem vélet­len, hogy akadnak olyanok, akik megesküsznek rá, nem most látták utoljára Constantinescut politizálni. Szerintük azt csinálja, amit Hagi, az elő nemzeti futball-legenda: „el­köszön, majd a nép könyörgő szavára a megváltó szerepé­ben tér vissza”. Valószínűtlen fordulat, de a biztonság kedvéért szögez­zük le: hatalmas csapás volna ez az elnök mostanság hirte­len javulásnak indult image-nek. Nagy Iván Zsolt — EZREDVÉG ----­ Csizmás kan, durr! - Kezét csókolom! - Jó napot! Parancsol? - Cipőt vennék. - Milyen cipőt? - Azt még nem tudom. - Nem tudja, milyet? - Elképzelésem nincs, de szétnéznék, ha szabad. - Tessék csak. Tingli-tangli. - Ez fazonra nagyon jó, csak hát a színe... - Pedig ez a divat. -A lila? - Igen, a lila. - Nincs más színben? - Sajnos, nincs. - És nem is lesz? - De, ígérték. - Mikorra, körülbelül. - Azt mondták, majd szállítanak. -De mégis, mikor néz­zek be? - Úgy két hét múlva. - Akkor két hét múlva. - De nem biztos ám, le­het, hogy már holnap itt lesz, lehet, hogy három hét múlva, vagy egy hónap, mi­kor, hogy’ szállítanak. - És ez biztos? - Igen. -Köszönöm, viszontlá­tásra. -Viszlát... Váljon csak! Csizma? Csizma nem ér­dekli? De addigra már átzu­hantam a magasított kü­szöbön. Podmaniczky Szilárd író

Next