Magyar Hírlap, 2000. augusztus (33. évfolyam, 178-204. szám)
2000-08-01 / 178. szám
2000. augusztus 1., kedd „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Vadkapitalisták Európában Ez már vadkapitalizmus - dőlt hátra némileg meglepetten az egyik munkaadói szervezet képviselője, látva azokat a terveket, amelyeket a kormány a Munka törvénykönyvének módosításához készített. Az egyik változat szerint például az alkalmazottakat heteken át lehetne tizenkét óráztatni, túlórapénz nélkül. Bár még csak egy tervezet vitája folyik, a szakszervezetek már most arról nyilatkoznak, egyenesen az Európai Unió brüsszeli központjánál landolnak a tiltakozások, ha a kormány végigviszi elképzeléseit. Mintha divat lenne mostanában honi ügyeinkben európai szervezetekhez fordulni. Ha a kormány nem áll szóba az érdekképviseletekkel, hát hova máshova fordulhatnának? - magyarázza a helyzetet az egyik szakszervezeti vezető. A munkaügyi törvények mostani tervezett módosítása kiváló ürügyet kínál az „európázásra”. A jogszabályt ugyanis az EU irányelveihez kellene igazítani. A nagy alkalmazkodási igyekezetben azonban a tervezet kidolgozóinak alaposan elszaladt a ceruzájuk, így olyan kemény módosítások is belecsússzanak a szövegbe, amelyek sehol sem olvashatók az európai irányelvekben. Mostanában újabb és újabb időpontok kerülnek a köztudatba várható EU- csatlakozásunkról, s az unió halogató magatartását a szakszervezetek szívesen magyarázzák azzal, hogy a kormány és a szociális partnerek között nem működik a párbeszéd. A munkavállalók így ma még aligha látják, hogyan alakul a munka világa a bonyolult szövegezésű tervezetben, és mire utalgatnak érdekképviselőik politikai ízű nyilatkozataikban, amikor fokozódó kiszolgáltatottságról beszélnek. Az azonban bizonyos, egy munkaügyi szabályaiban „vadkapitalista” országra nehéz menetelés várhat a szociális Európába. Nem valószínű, hogy a magyar kormány képviselői saját tárgyalási pozícióikat kívánnák megnehezíteni. Nincs más választás hát, mint a tárgyalás és a kiegyezés. JOÓB SÁNDOR Concorde-köd A szupergép retúrjegye Európa-Amerika között tízezer dollár. Legfeljebb 100 utas fér el rajta (és maximum 2,5 tonna teher), de szinte soha sincs telt ház. A gazdagok és híresek járatai azt állítják magukról, hogy az Atlanti-óceán bármelyik oldalán őket legfeljebb 3 és fél órán át nélkülözheti drága közönségük. Most azt mondják nekünk, hogy a szupergépet, amely a hangnál sebesebben repül, a felszállás előtt bütykölték, és megjavították egyik hajtóművét - éppen azt, amelyik befuccsolt. Később azt közölték, hogy a gép defektes kerékkel futott neki a felszállópályának. Majd azt mondták, hogy folyt belőle a kerozin. Könyvekből vagy fémekből mindenkinek ismerős az a lista, amelyen felszállás előtt a repülőgép minden rendszerét ellenőrzik. A futómű gumiabroncsait bizonyos számú le- és felszállás után eleve selejtezik - defekt kizárva. Az üzemanyag-vezeték egyszerűen nem lehet hibás, minden „belenyúlást” dokumentálni kell. A gép csak akkor száll fel, ha minden rendszere működik, és ezt kijelzőn is lehet ellenőrizni. A hajtóművek némi gumitörmeléket bármikor képesek „megemészteni" - még kisebb madarakat is. Olyan hatásos tűzoltó-berendezésekkel vannak ellátva, amelyek pillanatok alatt elfojtják a tüzet. A Concorde-nak négy hajtóműve van - hárommal vagy akár kettővel is bármikor képes leszállni. A Concorde-ügyben ostobának nézik a laikust. A szárny két oldalán szorosan egymás mellé és a kerozintartályok közé szerelt két-két hajtómű bármikor kiütheti a másikat, az azonos oldalon. A súlyos mechanikai hiba pedig bármikor felgyújthatja az üzemanyagtartályt. A gépet csaknem kizárólag német turisták bérelték ki. Minthogy a katasztrófa eddigi - naponta változó - magyarázatai legfeljebb az abszolút laikusokat elégíthetik ki, megférhet az a magyarázat is, hogy szabotázs, merénylet történt. Ennyi hiba nem lehet véletlen. Fodor György Helyreigazítás Hell István „A bokolyi nem robban” című publicisztikájában (MH, júl. 29.) tévesen jelent meg az egyik kanadai diplomata, Albert-Jan T. K. Galpin úr titulusa. Galpin úr tanácsosi pozíciót tölt be a kanadai követségen és nem első titkár, ahogy azt tévesen írtuk. Az érintettektől és az olvasóktól elnézést kérünk. A szerk. „Két éve kormányoz immáron Magyarország fiatal, zárt és fegyelmezett csoportalakzata. Pártjuk is van hozzá, koalíciójuk is, parlamenti többségük is. Mítoszaik mostanában formálódnak. Ha hosszabb távon itt maradnak az ország nyakán, akkor eredettörténetük legalább olyan fontos lesz, mint az '56-hoz való viszonyulás a Kádár-korszakban, avagy a két háború között a trianoni kiindulópont", írja Kéri László az úgynevezett „új generációval” foglalkozó cikkének indításaként. (Magyar Hírlap, 2000. július 31.) Ez a mítoszdolog megér némi elaborálást: mi az, hogy generáció, illetve politikai generáció és a generációs mítosz? Generáció a nagyjából egy időszakban születettek összessége (korcsoport), mely korcsoportnak egy része hasonló nemzedéki élmények, hasonló szocializálódás, hasonlóan rájuk ható Zeitgeist folytán mintegy ideologikusan generációként határozza meg magát. A generációsdinak induláskor, huszonéves korban, illetve az élet alkonyán, az összegző visszatekintéskor van értelme. (Kevés laposabb, jelentéstelenebb dolog van a magyar nyelvben, mint a középgeneráció szó.) Politikai generációról - értelmezésemben - akkor beszélhetünk, ha az a fiatal korban aktuális nemzedéki élmény elsősorban politikai, s már nemcsak szocializációs, de teleologikus is, iránya van, célt tételez. Politikai generáció volt egynéhány a magyar történelemben, csak az utolsó fél évszázadra visszatekintve a Nékosz-nemzedék, és a '68-asok bizonyára ilyennek számítanak. '89-es élmény is van, ám hogy ez mennyire nemzedéki, mennyire köthető az akkori huszonévesekhez, nos ez már erősen vitatható. A konkrét esetben, amikor „új generációról” beszélünk, mely leginkább 1956 és 1968 között születetteket jelöl, már nem Ratkó-gyerekről beszélünk, de még nem Timothy Leary a keresztapja (mint Winona Rydernek, aki például a hippiszülők gyermekeiből lett a GenX tipikus képviselője). Könynyen belátható, hogy a puszta azonoskorúság még teljesen más típusú személyiségeket, politikai gondolkodást érlelhet; például az utóbbi hét-nyolc évben kevés más közöst tudok elképzelni a Fidesz- MPP mai pártelnöke vagy az Országgyűlés elnöke s szerénységem között, minthogy egyazon naptári évben születtünk. A generációs mítosz szocializációs alapélményekből építkezik, lassan vége a ’90-es éveknek, talán eljött már az ideje a ’80-as évek alaposabb vizsgálatának. Nemzedéki alapélmény volt a lengyel munkásmozgalom és a punkzene, a Jarmusch-filmek és gerontokrata szovjet pártvezetők temetései (a Mauzóleum korlátjánál Usztyinov helikopter-leszállópályányi marsalli fejfedőjére megfontoltan száll a hó), hatékony, ám mérsékelten szimpatikus konzervatív amerikai elnök (és az ő brit cicája), filmklub, szamizdat, FMK, házi szeminárium és házibuli, változó bázisdrog (tradicionális kábítószerünk, az alkohol mellett feltűnik a fű, ne feledjük: Nyugaton, főleg Amerikában ez a kokain yuppizáló évtizede), promiszkuitás és AIDS-pánik, gmk. és kisszövetkezet, intézeti viták, társadalomtudományos reform-„anyagok”, az 1985-ös, kötelező kettős jelöléses választások, országjárás Zsigulin, könyvek Erdélybe, legfontosabb turista úticél: Amszterdam, istennek Nick Cave, ideológiának posztmarxista bizonytalankodás, anarchizmus, pacifizmus, feminizmus, pol-ökológia, új vallások vagy régiek új módon. A nyolcvanas években a puha A szerző újságíró diktatúra kulcspozícióiban még mindig a Munkás-Paraszt Forradalmi Kormány jelesei; az akkor diplomát szerző korcsoport nagy eséllyel számíthatott némi lötyögésre, parkolópályára, lassú kezdésre karrierszempontból, aki legalábbis nem játszadozott el a disszidálás gondolatával, az emelje fel a kezét!, megvolt a zeneileg hitelesített no future generation-feeling, a karrieristák beléptek KISZ- be, pártba, a nonkonform értelmiség köreiben ismét felütötte fejét a furtonfurt népi-urbánusság, Gorbacsov itt is népszerű volt, akárcsak Nyugaton. Különösebb jobboldaliságra nem emlékszem, egy nyugati túrán olvastam bizonyos Eszterhás István „Nyugodt lehetsz elvtárs” c. jobb radikális nyelvezetű antikommunista „regényét”, nagyon nevettünk, viszont a ’82-es jogi kari szocreál filmek fesztiválját már campértéken vette a közönség, és az évtized mozdulata az volt, mikor a Mozgó Világ-vitában Tamás Gáspár Miklós az auditóriumban áthamuzott szivarjával Tóth Dezső kultúrtórriumfardum feje felett. Hiba volna az egész korcsoport szocializációját egy az egyben a szakkollégiumok számlájára írni. (Nem vitatva azok fontosságát, de azt sem feledve, hogy még a zászlóshajó Bibóban is csak a kisebbség volt Fidesz-szimpatizáns.) Ez a korcsoport is hasonlóan strukturált, mint előtte vagy utána bármelyik, hiba a mai öt-hat fontos Fidesz-MPP-vezető szociális bázisát, felfelé mobilizálódását általánossá emelni. Azért is hiba, mert éppen e vezetői csoport mitizálási szándékával esik egybe, ennek érdekeit szolgálja. (Nota bene: két, egymásnak ellentmondó szálon is fut az önmítosz. „Mi mindig itt álltunk, nem mozdultunk!” [Kövér], illetve „más is fejlődhetett ideológiailag, mi miért ne tehetnénk?” [Bayer]. Az első tétel szimpla hazugság, megfeledkezik arról, hogy egykor a Fidesz is belülről strukturált párt volt, a második szépséghibája, hogy egy magát komolyan vevő politikai csoport, sőt, politikai generáció alapítást aspiráló korcsoportelit ideológiamódosulását politikai filozófiai alapvetéssel szokta aládúcolni, a pőre önérdek magyarázatnak kevéske. Az olyan lapos banalitásokra kacsintgatás, hogy „az is hülye, aki húszévesen nem anarchista, negyvenévesen pedig konzervatív” azért rossz nyelvileg, mert ebben a magyarázatban a hangsúly itt és most a „hülye” szón van, méghozzá az érdekmotiválatlan hülyeség értelmében, a két ideológiai jelző pedig tetszőlegesen behelyettesíthető.) „Az 1994. évi választások elvesztése után a Fidesz-vezérkar a jobboldalra lökődött pártokkal együttműködve vélt esélyt a kormányzati hatalomra kerülésre. Mint ezen a terepen újoncoknak azonban engedményeket kellett tenniük, ami komolyabb belső identitás hiányában könnyen ment. Előbb az MDF-elittel egyeztek ki, majd pedig a kormányzásért a kisgazdákkal. E kétirányú engedmény enyhén szólva is kikezdte azt a generációs homogenitást, amely a kilencvenes évek második felében már amúgy is törékennyé vált. (...) átalakult az egész elmélet, és ma már elsősorban az a jó fideszes, aki kellően utálja a szocialistákat és a szabad demokratákat.” A „jó fideszes” már a jobbrafordulás előtti hőskorban sem szerette a szocialistákat, ez lényege volt ugyanis a rendszerváltásnak, szofisztikáltabb strukturálódásra csak az első választás után nyílt esély, sokak ízlésének volt túl korai a szélsőjobboldali veszélyre hivatkozó liberális-reformkommunista összeborulás, mely a végén a régi helyükön frusztrált fideszeseket kibillentette a liberalizmus táborából. Kéri László azt írja: „igazán fontossá akkor válik [a generációs metszet], amikor 1998/99 fordulóján a nagyarányú személycseréket kellett legitimálni.” Magam utóbbiban nem látok mást vagy többet, mint az előző ciklus MSZP-s „haverok kapitalizmusának” folytatását, mindenki először rokonai, barátai, iskolatársai közt keresi megbízható üzletfeleit. „Egyelőre -2000-ben - az a helyzet, hogy az új generáció arra a maroknyi vezetőre igaz elmélet, akik az országot kormányozzák. Meg arra az egyre bővülő köröket jelentő holdudvarra, amely a mintát róluk lesi el, és a maga közegében igyekszik helyi Orbán Viktorként viselkedni" - így kéri. Ez igaz, de akkor ez az egész generációelmélet hibás itt, semmi szükség rá. Annak az öt-hat embernek és a koncentrikus holdudvaroknak a csoportdinamikája az érdekes, aminek már semmi köze a nemzedéki élményhez mint generációképző tényezőhöz. A mintakövetés és a 30 ezer mini Orbán Viktor országa helyes megfigyelés; „ha még évtizedekig így marad, akkor valóban új politikai generáció lesz belőlük. Fölülről lefelé kiépítve.” Ez nem generációs kérdés, nem új politikai generáció jön létre, hanem érdekérvényesítési modell, új nómenklatúra esetleg, amelynek csak álcája a nemzedéki élmény által képzett és legitimált generációsdi. A harmincasnegyvenes korcsoport kellően tagolt, Fidesz-MPP-s „új generációként” leírni hamis és szükségtelen. Kikérem magunknak! Olvasóink hozzászólását az interneten is várjuk. (www. magyarhirlap. hu) Generációsdi „A puszta azonoskorúság még teljesen más típusú személyiségeket, politikai gondolkodást érlelhet, például az utóbbi hét-nyolc évben kevés más közöst tudok elképzelni a Fidesz-MPP mai pártelnöke vagy az Országgyűlés elnöke Vágvölgyi s szerénységem között, mint hogy B. András egyazon naptári évben születtünk. ” Kapun belül és kívül közvetlenül a rendszerváltás előtt Miskolcon volt egy szociálpolitikai konferencia. A szünetben néhányan a kapun belüli munkanélküliségről vitatkoztunk, ami a borsodi nagyüzemekben rontotta a levegőt, vagyis a munkafegyelmet és a nyereséget. Többen háborogtunk, hogy ez tűrhetetlen. A szociálpolitika tudora, szaktekintélye csillapított bennünket. Azok az emberek, úgymond, akik ott téblábolnak a műhelyben, legalább biztos helyen vannak. Ha elbocsátanák őket, a kocsmában italoznának, sőt lopnának, rabolnának. Akkor nem tudtuk, hogy a feltételes mód egy jóslatot rejteget. A létező szocializmusnak a kapun belüli munkanélküliség volt az egyik receptje a teljes foglalkoztatás megvalósítására, a másik az eladhatatlan termékek túltermelése. Ezt a logikát a piacgazdaság nem tűri el. Amikor beköszöntött, rendet teremtett. A munkanélküliséget a kapun kívülre utasította, várható következményeinek enyhítését pedig rábízta az illetékesekre. A teljes foglalkoztatás modelljét a piacgazdaságban még nem alakították ki. Ma is erről szólnak a globalizálódó világ politikusainak és tudósainak a tanácskozásai, de csak addig a közhelyig jutnak, hogy a csaknem teljes foglalkoztatás tartós konjunktúra esetén valósulhat meg. Sajnos, tartós konjunktúrát nem lehet művi úton előállítani. Szerényebb célokkal kell megelégedni, jelesül a munkanélküliség enyhítésével. Ezzel kísérleteznek nálunk is. Még a rendszerváltás kezdetén meghirdették, hogy aki elvesztette az állását, az önállósítsa magát. Ez legkönnyebben a mezőgazdaságban látszott megvalósíthatónak, ahonnan sok későbbi munkás és egyéb foglalkozású elszármazott. Néhány esetben sikeres volt a számítás, de sokan belebuktak. Ez a fajta önállósodás modernizációellenes, mert a termőföld felaprózását szentesíti, és meghaladott technikával jár. Nem tekinthető korszerűnek az a javaslat sem, hogy az állást vesztettek személyi szolgáltatással próbálkozzanak. Ha ezt vállalati szinten teszik, modern gépekkel felszerelve, beilleszthetők a fejlődő gazdaságba, ám a takarítás, főzés a háztartásokban, amit nemzetközi szervezetek felkarolnak, már semmi esetre sem a jövőbe mutató munkaviszony. Kivált, ha feketén valósul meg. De a szükség törvényt bont. Az átképző tanfolyamok célja, hogy az elhelyezkedni akaró kapósabb legyen. Egy ilyen tanfolyammal azonban csak a képzettebb, fogékonyabb ember tud megbirkózni. Nem a volt segédmunkás, hanem a frissen érettségizett vagy az, aki már valamilyen - bár nem keresett - szakmát elsajátított. A tanfolyam alkalmazást sem biztosít, annyi haszna azonban van, hogy a résztvevők anyagi támogatásban részesülhetnek, és amíg a tanfolyam tart, a lelket is tartják bennük. Kiterjedt a munkaerő-közvetítés is, a munkaügyi kirendeltségtől a magáncégekig meg a szélhámosokig. A munkanélküliség legjobb gyógymódja természetesen a munkahelyteremtés. Ez elsősorban a működő tőkétől elvárható, a multiktól és a kockáztató kisebb külföldi vállalatoktól. Biztonságot azonban ők sem adnak. A magyar vállalkozók krónikus tőkehiányban szenvednek, mindazonáltal a magyar tőkésektől is elvárhatók új munkahelyek, kivált ha támogatják őket. Nem a külföldiek helyett, hanem mellett. Nemcsak a multik, a feketegazdaság is kihasználja a „leszállított árú” munkaerő-kínálatot. Nemcsak keveset fizet, hanem jogaiktól is megfosztja alkalmazottait. S itt vannak a közmunkák, amelyek nemigen hasonlíthatók a New Dealhez. Egyrészt csekély méreteik folytán, másrészt, mert nem juttat tartós munkához, nem a munkanélküliség ellenszere. Elsőrendű feladata a szelektálás. Köztudomású, hogy jövedelemkiegészítő támogatást csak az kaphat, aki közmunkát végez. Aki nem vállalja, az elárulja magáról, hogy vagy a fekete gazdaságban tevékenykedik, vagy „ugatja a munkát”, tehát nincs szüksége segélyre, illetőleg nem érdemli meg. A közmunka mintegy a kormány megnyugtatására szolgál, azt látszik igazolni, hogy kevesebb a rászoruló szegény ember, mint amennyit a statisztika számon tart, és több a munkakerülő, mint azt feltételezik. Tagadhatatlan, hogy a szegények körében sem mindenki szeret dolgozni. És ha munkát kínálnak neki, számolgat, vajon érdemes-e megerőltetnie magát, ha alig keresne többet, mint amennyi a segélyekből befolyik. A minimálbér felemelése némileg javítja a szegények életkörülményeit, és munkavállalásra késztetheti azokat, akik még kellő fizikai és lelki erővel bírnak. A munkanélküliséget enyhítő próbálkozások nemigen csökkentik a szegények táborát, és alig segítik a lecsúszottak visszakapaszkodását. A közvélemény sem szurkol nekik. A munkakerülő, a munkanélküli rokonértelmű szavává változik és a pénzügyminiszter szociálpolitizál. Az érdem becsempészése a szociálpolitikába takarékossági rendszabály. Szűkíti az ellátandók körét, és népszerű a kapun belül lévők között, akik egyáltalán nem szolidárisak a kirekesztettekkel. Pénz és szolidaritás nélküli szociálpolitika... Hova vezet ez? Ismét divatba jött azon „bölcsesség”, hogy a legjobb szociálpolitika, ha jól működik a gazdaság. Mintha a gazdasági növekedéstől automatikusan javulnának a szűkölködők életkörülményei. Mintha a leépült emberek azonnal munkába állhatnának, a tanulatlanokat pedig bonyolult szellemi munkával bízhatnák meg. Azt mondják, a piacgazdaság nem tűri a szociálpolitikát. Dehogynem tűri. Követeli. Csak éppen nem vállalja át. Amikor a rendteremtéshez látott, a munkanélküliséget oda utasította, ahova való: a kapun kívülre, átutalva a szociális ellátás hatáskörébe. A szegények támogatása nem az ő dolga, nem lehet elvárni, hogy „jóvátegye”, amit törvényeinek érvényesülése okozott. Elismerést érdemel, hogy a kormányfő gondolt azokra, akik a lakásrezsivel küszködnek, és gyógyszerre többet költenek, mint élelemre. De segíteni rajtuk nem az árak szabályozásával kell, hanem az árak támogatásával. Alkudni persze nem tilos, az éppúgy szokás a piacon, mint hogy a jó vevőnek engedményt adnak. Megjegyzendő, hogy a két árvita a gáz- és a gyógyszerellátás területén különbözik egymástól. Már csak egy van, aközött lehet választani, de egyazon betegség orvoslására több gyógyszergyár készítményét ajánlják. Az az utasítás, hogy az orvos a legolcsóbbat írja föl, nem feltétlenül a beteg érdekeit nézi. Lehet, hogy így ki tudja váltani az orvosságait, de minek, ha egyszer nem használ. Nem javítja az emésztését, nem nyomja le a vérnyomását, akkor sem, ha az összetétele alig különbözik attól, amit eddig szedett. Tudvalevő, hogy a betegnek lelke is van. Az ő pénztárcájához igazodó gyógyszerárakkal az Országos Egészségügyi Pénztár is csökkenteni akarja kiadásait. Ez a helyzet egyik megfogalmazása. A másik: az OEP csökkenteni akarja kiadásait, e célból kötelez az olcsó gyógyszerek alkalmazására. Az OEP takarékossága nem kifogásolható mindaddig, amíg egyezik a beteg elsőrendű érdekével. A kormánynak a szociális érzékét nem árvitákkal, a piacgazdaság megtorpedózásával kell bizonyítania, hanem átgondolt szociálpolitikával. A szegények támogatásával, akár megérdemlik, akár nem, elismerve elemi szükségleteiket. A segélyeket szétosztó hivatal nem rendelhet el böjtnapokat erkölcsnemesítési célzattal. És ha ez a kormány nemzeti büszkeségünk, önérzetünk helyreállítására, táplálására törekszik, gondoljon arra, hogy a jóérzésű emberek büszkébbek arra, ha országunkban egyetlen gyerek sem éhezik, mint eleink akár legvitézebb tetteire. Kovács Judit újságíró Ponyvaregény Tátva maradhatott a szájuk azoknak a tévénézőknek, akiket vasárnap este kíváncsiságuk az RTL Klub Akták című műsorához sodort. Bárdos András vendégeként megjelent a képernyőn az a fiatalember, aki meglepő sztorijával már az elmúlt hetekben az érdeklődés középpontjába került; maga Nógrádi Zsolt, a parlamenti olajbizottság eddig egyetlen koronatanúja. A tévétársaság bennfentesei szerint ő jelentkezett interjúra, ő ragaszkodott az élő, egyenes adáshoz. A fölocsúdás után az első kavargó gondolatok három „szenzáció” köré terelték a néző figyelmét. Nógrádi a parlamenti képviselők előtt még csak azzal gyanúsította Pintér Sándor egykori rendőrfőkapitányt, mai belügyminisztert, hogy nyilvánosan, minden konspirációt félretéve, korrupciós pénzként tízmilliókat vitt el a táskájában. A koronatanú most tovább ment, méghozzá nagy lépéssel. Nem tartja kizártnak, hogy édesapját, aki kitálalni készült, és akit emiatt - Nógrádi állítása szerint meggyilkoltak - személyesen Pintér utasítására tették el az útból. A belügyminiszterből egyszerre nem csupán olajmaffiózó lett, hanem gyilkosságra fölbujtó is; ennél súlyosabb csak maga a gyilkosság lehetett volna. A fiatalember másodszor azzal gyanúsítja a rendszerváltás óta kormányon volt pártokat, hogy valamilyen módon részesei voltak az ezermilliárdokat osztogató szennyes olajüzleteknek; nem csupán fedezték az összeesküvést, irányították is. Kivételt képeznek a jelenlegi koalíció vezető pártjaiba Fidesz és a kisgazdák, meg a velük rokonszenvező MIÉP. Ha ez az állítás igaz lenne, akkor kapna valóban mély értelmet az 1998-as választás és következménye; csakugyan kormányváltásnál többnek, rendszerváltásnál valamivel kevesebbnek kellett történnie. Ezek szerint a jelszó kiötlői vagy váteszek voltak, vagy tudtak valamit, aminek a föltárását egy ideig késleltették. Nógrádi harmadik szenzációja a titkosszolgálatok rejtélyes szerepe. Meglehetősen kusza, bár látszólag rendszerezett, gondosan megszerkesztett változatában őt két szervezet istápolta addig, amíg a parlamenti bizottságig és az RTL Klub stúdiójáig eljutott. A hivatalos, amelynek egyes munkatársai, „apu” halálának titkát kiderítendő, baráti szívességből ajánlották föl segítségüket, és egy másik szervezet a privát szférából, amely netán azonos a lehallgatási ügyben kulcsszerepet játszó és azóta zsíros állami megrendeléseket kapott magánirodával. Külön érdekessége Nógrádi és a titkosszolgálatok kapcsolatainak, hogy a fiatalember - vallomása szerint - 18 000 oldalnyi dokumentumot kapott, és ebből tömény negyven oldal csak Pintér Sándor tisztázatlan ügyeivel foglalkozik. Köztük az állítólagos gyilkossági felbujtással. A titkosszolgálatok nagylelkűsége az az ajánlat is, hogy ha netán rosszul alakulnának az ügyek, Nógrádit „valahol a nagyvilágban” berendezett rejtekhely várja, ahol menedéket lelhet rosszakaróinak gonosz szándékai elől. Szép kerek sztori, John Le Carré sem találhatta volna ki különben, így, ahogyan van, jeles ponyvaregény lehetne belőle. Ami miatt mégis több, annak két tényező az oka. Bárdos András kamerája előtt egy olyan ifjú ember jelent meg, akit a stúdiókörülmények egyáltalán nem zavartak, sőt kéretlenül is csak úgy ömlött a szó belőle. Akárcsak a korábbi konstruált perek koronatanúiból. Ilyen érzést keltett már a parlamenti bizottság előtt elhangzott vallomás is, a képviselőket hozta néha zavarba a bőbeszédűség. Miként a profi riporter Bárdos Andrást is szemmel láthatóan meglepte az interjúalany képzelőereje és emlékezőképessége. Az ilyen magatartás lehet személyiségzavar következménye is. A túlfűtöttség, párosulva az üldözési mániával, produkálhat ilyen eseteket. Ha szükség lesz rá, alapos vizsgálatnak kell kiderítenie, hogy ez a változat-e a valószínű. Csakhogy ennek az ügynek, úgy ahogyan most az országgyűlési bizottság után az RTL Klub műsorában is elhangzott, igen erős a politikai mellékzöngéje, sőt, minden részlete csupa politika. A magánszemélyeken túl pártok gyanúsíttattak meg, méghozzá két kategóriából. Az egyik a „szoclibnek” mondott baloldal, a jelenleg uralkodó koalíciónak 2002-ben várható ellenfele, az, amelyik egyszer már befeketíttetett az úgynevezett lehallgatási ügyben. Ott az ugyancsak túlfűtött Kosztolányi Dénes, egy jellegzetes intellektuel kapta a vádló szerepét, a mostani ügyben viszont egy egzaltáltnak látszó „kisember”. A szándéka és a hivatása a kettőnek igencsak hasonlatos. A másik „gyanús kategória” a mai koalíciónak belső bírálója és egységének lazítója, az egykori MDF köre, a Békejobb néhány jelese. Tekinthető akár véletlennek is - bár az ilyen véletlenek a politikában szerfölött ritkák, hogy éppen Nógrádi Zsolt tévévallomásának reggelén, a rádió Vasárnapi Újságjában Lentner Csaba MIÉP-es honatya ugyancsak ezt az MDF-es kört hozta szóba a rejtélyes olajügyek szereplőiként, az ő embereiket kívánja meghallgatni. Megerősítendő azt a tételt, hogy „tiszta” erő ebben az országban csakis a Fidesz-kisgazda fronton meg a velük rendszerint együtt érző MIÉP-táborban lelhető. És ha mindezt állítólagos titkosszolgálatok hangyaszorgalommal összegyűjtött adatai támasztják alá, akkor a háttérben valami még fantáziadúsabb, még baljósabb elképzelés sejthető. VÁRKONYI Tibor