Magyar Hírlap, 2000. november (33. évfolyam, 256-280. szám)

2000-11-16 / 268. szám

2000. november 16., csütörtök „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Távozók és érkezők Tüntetéssel búcsúznak ma a zöldek Ligetvá­ri Ferenc környezetvédelmi minisztertől. Szomorú demonstrációra, a közélet megtisz­­títhatóságába vetett remény elsiratására ké­szülnek a Kossuth téren. A tiltakozóakció szervezői attól tartanak, hogy Ligetvári eltá­volítása után ismét a zavaros korrupciós ügyek jellemzik majd a tárca és háttérintéz­ményeinek működését. A Környezetvédelmi Minisztérium teg­napi közleménye azt sejteti, sajnos nem alaptalanok ezek az aggodalmak. A még hi­vatalban lévő miniszter tudta nélkül kiadott nyilatkozat cáfolja, hogy a KGI-ben nem működött a belső ellenőrzés. Sőt, az utóbbi időben szinte minden erre jogosult hivatalos szerv vizsgálta, s rendben találta az intézet tevékenységét. Mindebből nyilvánvalóan az következik, hogy azok a felelősek a KGI körül kirobbant botrányért, akik kifogásolták a Szófia utcai palota tíz évre szóló, egymilliárd forintos bérleti díját, akik sokallták az elbocsátott szakemberek helyett felvett kisgazda-ak­tivisták busás fizetését, akik szerint egy szak­mai intézet működésével nem férhet össze a Gundelból hozatott vacsorák sora. Ijesztő, szomorú események kavarognak a környezetvédelem körül. A miniszternek - aki a nemzetközi megítélés szerint is jó irány­ba indította el tárcáját - mennie kell. Távozik a kormányfő környezetpolitikai főtanácsadó­ja, a hazai zöldek legendás alakja, Vargha Já­nos. Tegnap egy MIÉP-es képviselő támadást indított a Ligetvári mellett mindvégig kiálló Il­lés Zoltán, a parlament környezetvédelmi bi­zottsága fideszes elnöke ellen; lemondását kö­veteli. Mennie kell mindenkinek, aki zavarja a kisgazdák által elképzelt környezetpolitikát. Visszatér viszont a KGI hoppmestere, Gor­­dos Dénes; úgy hírlik, ő folytathatja áldásos tevékenységét az ország javára. S­zilágyi A. János A kor szavazata Évek és emberek valószínűleg kölcsönö­sen feltételezik egymást. Az nem egyszerűen úgy van, hogy az olva­só beír, ő kit választana a Magyar Hírlap ha­gyományos díjkiosztásán az év emberének, aztán a lap újságírói is összeállítanak egy lis­tát, végül a tekintélyes zsűri eldönti, hogy a nyolc befutóból ki lesz az igazi. Illetve a gya­korlatban természetesen így van, sőt emberi ésszel átélve csakis így lehet, és mégis... Gönczöl Katalin nem először volt ott a nyolc legjobb között. Nem először volt úgy, hogy már majdnem ő az, aztán valami mégis közbejött. Valami apró hangsúly. Megfonto­lás. Parányi elmozdulása érveknek, szem­pontoknak, valami aktuális, már-már meg­foghatatlan sugallat. Hogy legyen inkább, mondjuk, az Esterházy. Vagy valaki más. Hi­szen az a nyolc ember már úgyis az év embe­re mind, nincs az az isten és zsűri, aki meg bír­ná mondani, ki több a másik hétnél, köztük már nem lehet válogatni. Közülük csak az éppen átélt év, a kor szavazhat. Most, úgy látszik, olyan évet éltünk, hogy Gönczölre volt a legnagyobb szükségünk. Az ő kikezdhetetlen erkölcsi tartására, mert annyira megroggyant az erkölcs körös-körül. Az ő szeb­d hajthatatlanságára, amellyel ki­választja, hogy a sok sérelem, igazságtalan­ság, bánat tengeréből, amely naponta hívja, melyekkel akar foglalkozni. Nem csak úgy, ahogy azt hivatalból kell, hanem úgy is, ahogy a szíve, a hatodik érzéke diktálja, mert néha ott is megjelenik csapatával, ahol csak sejti, érzi, hallja, hogy nagy a baj. Ő az a „hatóság”, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa, akinek az ajánlásait nem kötelező elfogadni. Aki egy interjújá­ban elmondta, hogy néha nem is törekszik másra, mint hogy legalább lelkiismeret-fur­­dalásuk legyen azoknak, akik az ombuds­­manok által - elvben mindannyiunk által - képviselt értékeket megsértik. Ebben az évben - nyilvánosan - kevés közszereplőnek volt lelkiismeret-furdalása. Ez az év nem a lelkiismeret és nem az érté­kek éve volt, inkább annak felmutatása, ho­gyan lehet mindezek nélkül, sőt éppen elle­nükre boldogulni. Gönczöl Katalin a gyengék jogi védelme­zője, és ez pillanatnyilag nem egy preferált munkakör. Nem is lehet neki másként meg­felelni, csak ha valaki, mint ő, „gyönge nő” lé­tére szemtelenül, kikezdhetetlenül csak azért is erős. R . Székely Julianna Csodálkozva és sajnálkozva olvastam Eörsi László Tóth Ilona pere nem volt koncepciós (MH, okt. 30.) című cikkét. Szeretném az ál­tala felvázolt problémakört egy másik aspek­tusból megvizsgálni, továbbá a tárgyi tévedé­seket kiigazítani. Őszintén remélem, hogy nem érzi majd válaszomat sértőnek, pontosí­tásaimat kioktatásnak, ellenvéleményemet személyét ért támadásnak. Írásában - már a címben is - félreérthető módon, kissé kar­csúsítva jelenik meg az 1957-es per. A tájé­kozatlan olvasó azt gondolhatja, hogy a per tárgya kizárólag Kollár István meggyilkolása volt, amiért Tóth Ilonát „1957. június 17-én (három vádlott-társát, Gönczi Ferencet, Gyöngyösi Miklóst és Kovács Ferencet egy nappal korábban) kivégezték”. Ha pontosan akarjuk rekonstruálni a történteket, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy három kü­lönböző megítélést követelő ügyet és egy­mással csak vékony szállal összeköthető ti­zenegy személyt (mindnyájan a politikai el­lenállás aktív résztvevői voltak) hoztak össze egyetlen perben. Következésképpen ez a per lényegében három „minipert” foglalt magá­ba (Kollár-ügy, Élünk-ügy, Jagicza-ügy). A vádlottak közül négyen (!) nem is ismer­ték Tóth Ilonát, először a tárgyalóteremben találkoztak vele. Egyikük Kovács Ferenc volt (Jagicza-ügy), akit a fentebb felsoroltak­kal együtt valóban felakasztottak. Kivégzé­süknek pontos időpontja azonban 1957. jú­nius 26-a, Tóth Hanáé pedig június 27-e. A szigorló orvosnő egy rendbeli gyilkos­ság, folytatólagosan elkövetett izgatás bűn­tettének vádjával került a bíróság elé. Másod­fokon az izgatást a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel vádjára változtatták. A Péterfy Sándor Utcai Kórház Cházár And­rás utca 3. szám alatt (és nem a Szent Domon­kos utcában!) működő kisegítő kórházának megbízott vezetőjeként felkelőket bújtatott. Részt vállalt az Angyal István vezetésével ké­szült röplapok, illetve az Élünk című illegális lap készítésében és terjesztésének megszer­vezésében. Az 1957-es hivatalos (bírósági) verzió szerint brutálisan meggyilkolta Kollár István segédmunkást; bűntársai Gyöngyösi Miklós, Gönczi Ferenc és az akkor még fia­talkorú Molnár József voltak. 1990-ben és 1992-ben Tóth Ilona féltestvére felülvizsgála­ti kérelmére elutasító választ kapott. A hiva­talos verzió tehát a mai napig sem változott. Folytonos a véleményazonosság a Magyar Népköztársaság és a Magyar Köztársaság igazságügyi szerveinek álláspontjában. A cikk szerzője felteszi a kérdést: „Kinek, milyen hatalmi csoportnak állhatott útjában egy ártatlan, általános megbecsülésnek ör­vendő, eminens medika?” Tudjuk jól, hogy a hatalmi csoportokat soha nem érdekli más, mint saját hatalmi érdekeik. Különben is, az „eminens medika" ellenforradalmárként je­lent meg a hatalmon lévők szemében, nem „ártatlan" volt, hanem a rendszer ellensége. A koncepciós perre azért volt szükség, mert bizonyítani kellett itthon és külföldön egy­aránt, hogy - mint az az elsőfokú bíróság íté­letében olvasható - az ellenforradalom sötét terveihez felhasználta a kiszabadított bűnö­zőket, a kalandorokat, a félrevezetett fiatalo­kat, a megtévedt értelmiségieket és mindazo­kat, akik sérelmet szenvedtek állami vagy tár­sadalmi szervektől és sértettségükben elvesz­tették józan ítélőképességüket. Végül ez a gyűlölettől beszűkült látásmód az ellenforra­dalmi szervezkedés során, logikus következ­ményként, gyilkossághoz vezetett, ami egyébként szervesen következik az ellenfor­radalom lényegéből és szelleméből. Csodál­kozom, hogy Eörsi ezt nem érti. Terjedelmi korlátok miatt nem tudom részletesen kifejteni álláspontomat a kon­cepciós eljárások iratainak szövegeiről. Any­­nyi bizonyos, Tóth Ilona kegyelmi kérvénye leginkább önfeljelentésnek tekinthető. A halálraítéltek kegyelmi kérvényükben nem súlyosbító, hanem mentő körülményeket keresnek. Különben nem is lenne értelme megírni! Már az idézett részletek is (ez a ke­gyelmi kérvény teljes szövegének töredéke) jól bizonyítják azt, hogy akik ezt a szöveget Tóth Ilonával leíratták, pontosan tudták, nem enyhítő, hanem a vádat alátámasztó adatokkal kell telezsúfolni a „kegyelmi kér­vényt”. Ráadásul még arra is gondoltak, hogy a kontextusból a vádlott jelleméről ki­fejezetten negatív kép alakuljon ki. Nincs a világon olyan jóindulatú ember, aki ezek alapján a kérelmező számára bármilyen mentséget találna. De nem is volt ez cél. Eörsi Tóth Ilona mellett Gáli József (Élünk-ügy) vallomásaiból is idéz részlete­ket, amit nagyon vitathatónak tartok. Nem célja miatt, hogy bebizonyítsa, nincs itt sem­miféle koncepciós ügy. Végül is nem kell egy­formán gondolkodnunk Tóth Ilona és társai ártatlanságát illetően. Azért vitatható, mert nem mondja meg, milyen bizonyítékkal ren­delkezik arra nézve, hogy a vádlottak vallo­másai hitelesek. Honnan tudja, milyen körül­mények között hozták létre ezeket a szövege­ket? A szerző csak a Fővárosi Bíróság irattá­rában lévő periratokból dolgozott. A bírósá­gi iratok fontosak, de nem elegendőek ahhoz, hogy tényszerűen megítélhető legyen, kon­cepciós volt-e a Kollár-ügy vagy sem. Elen­gedhetetlen a BM irattáraiban lévő - bete­kintésre engedélyezett - anyagokat és szá­mos más forrást is megismerni és az adatok összevetni. Mivel hasonlítja össze a perirato­kat, ha nem ismeri példának okáért a nyomo­zati szakaszban készült iratok jelentős részét? Felkészültsége csak ahhoz elég, hogy ilyen határozottan elkötelezze magát az 1957-es bí­rósági ítéletek mellett? Sajnálom. A legfontosabb kérdés: megalapozottnak lehet-e tekinteni az ítéletet? Szerintem nem. Koncepciósnak nevezhetjük-e a Kollár­ügyet? Szerintem igen. Összehasonlító elem­zésem konklúziója az, hogy amit a Kollár­ügyben a vádlottak bevallottak, azt a külön­böző iratokban fellelt adatok nem igazolják. Magam részéről bizonyítottnak látom Tóth Ilona és társainak ártatlanságát. Jelenleg könyvet írok róluk, amelyben részletesen bi­zonyítom állításaimat. Remélem, kötetem­mel morális elégtételt adhatok nekik. És hogy 44 évvel a forradalom után végre kap­nak-e jogi elégtételt is, az már a politikai dön­téshozók felelőssége. G­yenes Pál történetszociológus DISPUTA Fellebbezés Tóth Ilona és társai ügyében A kisgazdák haláltánca A kormányzati felelősség kifeje­zés a jelenlegi kormány szóhasz­nálatában a többségi demokrácia kulcsszava, vagyis a döntések mo­­nopolizálását és a végrehajtó hata­lom ellenőrzésének elutasítását je­lenti. Egyszerűen megfogalmazva: a kormány négy évig azt csinál, amit akar, s csak négy év után vizs­gázik a választók előtt. A kormány felelősségét tehát csak akkor em­legetik, amikor a kizárólagosságot keresik. Az EU-csatlakozási tár­gyalások vagy a minimálbér meg­határozása állítólag mind-mind a kormány kizárólagos felelőssége, ezért senki más nem szólhat bele. Ha az ellenzék vagy a társadalmi szereplők beleszólást kívánnak a döntésekbe, akkor úgymond kor­mányozni akarnak, pedig nem az a dolguk. Az utóbbi hetek drámai esemé­nyei viszont világosan mutatják a többségi demokrácia elvének sú­lyos kudarcát. A jól ismert mondás szerint a hatalom korrumpál, az abszolút avagy kizárólagos hata­lom viszont abszolúte korrumpál. A demokrácia intézményei, mint a parlament, az ellenzéki politikai pártok és a társadalmi szereplők sokasága ugyanis éppen a hatalom ellenőrzésére való. Márpedig a je­lenlegi kormányzati ciklusban hiányzik a szükséges kontroll kí­vül és belül egyaránt. Azaz egy­részt hiányoznak vagy súlyosan sé­rültek az intézményi ellenőrző mechanizmusok, mert a háromhe­tente ülésező parlament vagy a ki­­üresített érdekegyeztető intézmé­nyek nem képesek korlátozni a politikai voluntarizmust. De még inkább hiányzik az önkontroll, a hatalomban lévők önkorlátozása, s helyette a gátlástalanság vált ál­talános kormányzati viselkedési mintává. Sőt a többségi demokrá­cia eltorzulása mint politikai vo­­luntarizmus - amit Nyugaton zsar­noki többségnek titulálnak - a közpénzek kezelésében is még jobban megerősítette a „nekünk mindent szabad” parazitatudatát. Az FKGP-nek az alapelve, hogy most aztán korlátlanul „szabad a (kis)gazda” négy évre, azaz ne­künk most mindent szabad a kö­vetkező választásokig, s remélhe­tően újrakezdődik majd a dáridó a választások megnyerése után. Most már tényleg itt az ideje a kormányzati felelősségnek. De nem a kizárólagosság, hanem a fe­lelősségre vonás értelmében. Az elmúlt két évet a politikai volunta­­rizmus és a parazitizmus vegyes­házassága jellemezte a kormány­zati politikában. Az előbbit in­kább a Fidesz, az utóbbit pedig in­kább az FKGP mutatta be, s mind­kettőt végigkísérték az MDF, a legkisebb koalíciós partner állan­dó szégyenkezése és bátortalan el­­határolódási kísérletei. A kor­mányzati rendszer manapság nem egyes korrupciós ügyekbe, s nem is azok sorozatába keveredik, ha­nem erről jóval többről van szó. A korrupciós ügyek összefüggő szövevénye, rendszere tárul fel, mint a kormányzati működés alapvető vonása, amely áthatja a kisgazdák által felügyelt miniszté­riumokat. A Környezetvédelmi Minisztérium ebből a szempont­ból tehát nem kivételes, elszigetelt intézmény, hanem a kormány kor­rupciós „zászlóshajója” és modell­je. A kisgazdák azonban nemcsak korruptaknak bizonyultak, hanem ügyetleneknek és nemtörődö­möknek is. Annyira biztosnak vél­ték hatalmi pozícióikat, hogy még arra sem tettek erőfeszítést, hogy gondosan elrejtsék a korrupciót. A kormányzóképességnek még A szerző politológus azzal a minimumával sem rendel­keznek, hogy a korrupciós cselek­ményeket jogilag kellőképpen ál­cázzák. Nem kerülhető meg tehát a kor­mányzat általános felelőssége az utóbbi hetek és hónapok sorozatos botrányai után, de semmi jele sem látható annak, hogy a kormányzat ilyen általános felülvizsgálatra ké­szülne. A fideszes nagykormány kárörömmel figyeli a kisgazdák kiskormányának vergődését, sőt segédkezet nyújtott Ligetvári kör­nyezetvédelmi miniszter eltávolí­tásához, aki legalább megkezdte a romok eltakarítását. Egyes feltéte­lezések szerint a Fidesz álláspontja a kisgazdák haláltánca idején ép­penséggel az, hogy „minél rosz­­szabb, annál jobb”, hiszen a meg­roggyant FKGP könnyebben ke­zelhető koalíciós partner lesz. De akár a szokásos és unalmas koalí­ciós osztozkodás és koordinált le­­nyúlás folytatódik a tárcák között a hátralévő időben, akár felgyorsul a kisgazdák ledarálása és beépíté­se, így is, úgy is nemcsak cinikus a Fidesz magatartása, de önveszé­lyes is. Az intézményesült kisgaz­da-korrupció azért veszélyes a Fi­desz számára, mert a korrupció szégyene és a kormányzati tehetet­lenség bélyege nemcsak a kisgaz­dákra tapad rá, hanem közös. Nemcsak azé, aki csinálja, hanem azé is, aki mosolyogva tűri. A kisgazdák haláltánca felcsil­lant a Fidesz számára egy olyan le­hetőséget a következő választásra, hogy a kisgazdák szavazótáborá­nak lenyúlása megoldható annak politikai ára, tehát egy önálló ar­culattal és politikai akarattal ren­delkező párt nélkül. A hírek sze­rint már megköttetett a megálla­podás a negyven közös képviselő­­jelöltről és a többi választókerü­letben a második fordulóban az egymás javára való automatikus visszalépésről. De a székesfehér­vári időközi választások figyel­meztetést jelentenek arra, hogy a kisgazda közös jelölt drasztikusan csökkentheti is a Fidesz választói bázisát, mert a jobbközép támoga­tói közül igen sokan nem hajlan­dók kisgazdajelöltre szavazni. A mostani botrányok és a felgyor­suló erkölcsi összeomlás után 2002-ben ez még inkább így lesz. A kisgazdák haláltánca és erkölcsi megsemmisülése tehát nem feltét­lenül engedelmes koalíciós part­nert eredményez, hanem súlyos terhet ró az egész jobbközép poli­tizálásra. A mosolygó semmitte­vés a Fidesz részéről akár kontra­­produktív és önveszélyes is lehet, hiszen eljöhet az a pont, amelyen túl a kisgazdákkal való választási szövetség több szavazatot visz, mint amennyit hoz. Egyébként is, a kisgazdaszavazók tekintélyes ré­sze már elindult a MIÉP felé, s még sokan követik majd őket. Nem teljesen véletlen tehát, hogy a MIÉP képviselői a kisgazda-kor­rupció legkeményebb kritikusai, hiszen minden bizonnyal nem a Fi­desz, hanem ők profitálnak a leg­többet a kisgazdák haláltáncából. A Fidesz azonban kétségtele­nül maga is részesedett a sorozatos kisgazdabotrányok előnyeiből is. A Székely-féle „dokumentáció” története és az „édes élet” feltá­ruló eseményei a Környezetgaz­dálkodási Intézetben máris elfed­tek egy olyan eseményt, amelynek egyébként meg kellett volna ráz­nia az egész közvéleményt. Ami­kor a legfőbb ügyész nyilvánosság­ra hozta a megfigyelési üggyel kapcsolatos vizsgálati eredmé­nyét, egyértelműen kiderült, hogy a „király meztelen”, azaz a minisz­terelnöknek semmiféle bizonyíté­ka sem volt arra az állításra, hogy az előző kormány idején közpén­zekből nemzetbiztonsági eszkö­zökkel politikai célú megfigyelé­seket végeztek. Mindnyájan emlé­kezünk arra, hogy ennek a bot­ránynak a kirobbantása 1998 augusztusában egy másik botrány elleplezésére szolgált. Most pedig a sokadik kormányzati botrány ar­ra is szolgál, hogy elfedjen egy ko­rábbi kormányzati botrányt. Ha pedig a botrányok ördögszekere így száguld végig a politikai életen és az egész kormányzati cikluson, miért ne gondolhatnák a szegény kisgazdák, hogy végső soron ők még hasznosak is a kormányban a maguk ügyetlen és kisstílű korrup­cióival? A felelősség vállalása a határ az ügyes politikus és az államférfi kö­zött. A magyar lakosság sem köve­tel a politikustól tévedhetetlensé­get, csak némi hitelességet és bizo­nyos korrekciós képességet. Nyu­gati államférfiak a „sajnos téved­tem” szellemében gyakran előáll­nak egy-egy drámai beszéddel, s ha fellépésük hiteles és meggyőző, mint ahogy Clinton és Tony Blair esetében történt, politikai támo­gatásuk még növekszik is. De a többségi demokrácia jegyében kormányzati politikus mostaná­ban nem tévedhet, ha mégis, ak­kor jöhet a jogi elmaszatolás és a kormányzati papagájkórus sikeres fellépése. Ha még ez sem elég, ak­kor jön egy újabb botrány, amely elfedi a korábbit. A kisgazdák erkölcsi ellehetet­lenülése nem egy párt belügye. Nem fogadhatja kárörömmel a konkurencia sem, mert ez a szu­perbotrány mindannyiunkról szól, a mi pénzünkről, az egész magyar politikai életről és a közélet erköl­csi normáiról. Igenis, a kormány felelőssége megállítani a politikát szétmaró korrupciót és megkezde­ni az EU-belépés szempontjából fontos kárkorlátozást. Az ország nemzetközi hírnevén is súlyos csorba esett és ennek kiköszörülé­se hosszú távú érdeke egy alterna­tív elitnek. „Ha a botrányok ördögszekere így száguld végig a politikai életen és az egész kormányzati cikluson, miért ne gondolhatnák a szegény kisgazdák, hogy végső soron ők még hasznosak is a kormányban a maguk ügyetlen és kisstílű, Ágh korrupcióival?” Attila Személycserék KAJÁN TIBOR RAJZA A Egyetlen férfi z önzésen alapuló társadalom igazságtalan, de mű­ködőképes. Az önzetlenség társadalma elvileg igazságosabb, gyakorlatilag viszont nem működik. Van, aki lopásnak tartja a magántulajdont, van, aki szent­ségnek, de alighanem megveszekedett álmodozó az, aki a tulajdon ellen óhajt hadakozni. Mi következik mindebből egy baloldali ember számára? Nincs kizárva, hogy mégis a világmegváltás utópiája, s hozzá a kínos históriai tapasz­talat, hogy a forradalmakat olykor talán szentek kezdik el, de rendszerint bűnözők vitelezik ki. Jobb esetben ne­tán az a fel- és elismerés, hogy az önzés, illetve a magán­­tulajdon társadalomformáló erő - ám a köz érdekében mindkettőt meg kell rendszabályozni. Ha nem is szó szerint így, de a fenti gondolatsort az a vonzó fiatal nő is megengedhette magának, aki nyolcvan éve, a Tanácsköztársaság bukása után kezdte meg politi­kai pályáját. Kéthly Annának hívták, és a mai napon szü­letett 1889-ben Budapesten. A felvilágosult szakmunkáscsaládból származó Kéthly te­hát októbrista nézeteket vallott, vagyis nem vállalt eszmei kö­zösséget Kun Béláék rendszerével, de ettől még nem szédült át Horthyék oldalára, a szocializmust nem tagadta meg. Miért tagadta volna? Az angolul, németül jól beszélő, világ­látott hölgy addigra már karakteresen gondolkodó emberré vált, képes volt józanul megnevezni - és persze megkülön­böztetni - a kétfajta rosszat. Bár világképére kommunisták is hatottak, mélyebb élmények az osztrák és magyar szakszer­vezeti vezetők, a szociáldemokrata politikusok, valamint a polgári radikálisok felől érték. Velük együtt meggyőződése volt, hogy a hosszú időre életképesnek bizonyuló kapitaliz­mus ellen a demokrácia keretein belül, törvényes eszközök­kel kell harcolni. Tudta, hogy a szociáldemokraták a kommu­nistákhoz képest állagőrzők, a konzervatívokhoz mérten for­radalmárok, a liberálisoktól pedig főleg abban különböznek, hogy a szabadság feltétlen tiszteletét el tudják választani a tő­ke korlátlan tobzódásának elfogadásától. Amikor 1922-ben, 33 évesen képviselőként bejutott a Horthy-korszak parla­mentjébe, Kéthly már határozott politikai arcéllel rendelke­zett, egyaránt távol a vöröstenor felmentésétől meg a kapi­talizmus ki nem érdemelt, ájult apológiájától. Mint pályafutásának kiváló kutatója, Kádár Zsuzsa írja, emberi és politikusi kvalitásai hamarosan a legismertebb munkáspolitikussá tették. Határozott, kemény hangú és mindig szakszerű beszédei miatt az a találó megjegyzés jár­ta róla, hogy „egyetlen férfi van a magyar parlamentben - az is nő”. Erkölcsi tartása, bátorsága minden politikai rend­szerben megnyilvánult. A fehértenort éppúgy nyíltan és aktívan megvetette, mint később a nyilasokat, és azon ke­vés számú magyar képviselő közé tartozott, aki kérlelhe­tetlenül fellépett a zsidótörvények ellen. Pillanatra se lehe­tett őt megtéveszteni, író kortársaihoz, Márai Sándorhoz és Nagy Lajoshoz hasonló pontosan látta, milyen felelőtlen és korlátolt „nagypolitika”, milyen olcsó és ostoba bűnbak­­keresés, milyen torz antikapitalizmus és sunyi zabrálásvágy fűti az antiszemita indulatokat. S ha ehhez odavesszük még, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endrével, Peyer Károllyal és Rassay Károllyal az oldalán a magyar hadsereg újvidéki és bácskai vérengzéseit is ő tette szóvá, nem csodálkozhatunk azon, hogy több ízben halálosan megfenyegették. Barátai óvó szavaira Kéthly azonban csak annyit mondott: „Aki fél, menjen cukrászkisasszonynak.” De süteményt később se szolgált fel, annál több kese­rűséget okozott viszont Sztálin magyar tanítványának. Noha az 1945-ös választásokat követően az Országgyűlés alelnöke lett, nem szigetelődött el a pártpolitikától. Meg­maradt immár nemzetközi hírű szociáldemokratának, aki a centrumból politizálva 1947-től vezéralakja lett a kom­munistákkal való összeborulást ellenzőknek, elszánt el­lenfele Marosán György irányvonalának. Tudjuk, végül Marosánék győztek, a két párt egyesült, s ahogy az akko­riban mint napra él következett, az „áruló” Kéthly az ÁVH börtönébe került. 1954 őszén szabadult, de miután a „kárpótlásként” felajánlott vezető népfronttisztséget nem fogadta el, a politikai életbe csupán Rákosi menesz­tése után tért vissza. ’56 októberében az új MSZDP elnö­kévé választották, majd Bécsbe küldték, hogy a Szocialis­ta Internacionálét a magyar fejleményekről tájékoztassa. Közben Nagy Imre államminiszterré nevezte ki, és már hazatérőben volt, amikor Sopronban tudomást szerzett a szovjet invázióról. Innentől aztán a kényszerű, nehezen megélt nyugati emigráció következett, a meg nem alkuvó nemzetközi küzdelem a többpártrendszerű szocializmus becsületéért, ’56 emlékének ébren tartásáért. 1976-ban, 87 évesen Belgiumban halt meg a viszontlá­tás vigasza nélkül, és hazatérését leginkább legendás po­litikai tartása akadályozta. Mert Kéthly a XX. század egyik legtisztább szellemű politikusa volt, józan, kompro­misszumokra kész, de alapeszméihez változó divatoktól és erőviszonyoktól függetlenül következetes. Azaz a tra­dícióit nemigen lelő, igaz, nem is nagyon kereső magyar progresszió ezen a zavaros ezredfordulón akár feltűnően büszke is lehetne erre a „korszerűtlen” nagy asszonyra. Galló Béla Muszájmaszáj D­ugó, cammogó kocsisor, nosza, bekapcsolom autórádiómat. A nemzeti főadón a tudományos műsorban éppen egy hölgy szon­dázza Afrika mai valóságát. Mint kitűnik, tanzániai túrára fizetett be, de ma már semmi sem olyan, mint régen - ott, a „Serengetiben”, így mondja, ahogyan írjuk. Hm. Bár még elég sok az állat a „Nogoro parkban” - mondja most. Nogoro, de hisz az egy másik történet, Verne egy gonosz rabszolga-kereskedőjét hívták így. Ngorongoro a vulkáni kráterben rejtő­ző csodás vadrezervátum neve, egy életre megjegyzi a regényes hangzású szót az, aki valaha is barangolt arrafelé. A hölgy azt állítja, ő túrázott ott, és nem tetszett neki, hogy a fekete vadászok farmerban, pólóban járnak. És a szemtanú hitelességével, fintorogva írja le, milyen szörnyű volt szá­mára, amikor feltűnt egy „maláj harcos”, fülében lakatkulccsal. Egy maláj Afrikában? Fülében lakatkulccsal? Ezért már nem a szegény, globalizáló­dó afrikaiakat kéne elmarasztalnia, hiszen az a maláj csak egy turista lehe­tett ott. A Serengetiben és a környékén ugyanis maszájok élnek szép szám­ban, a férfiak fülében pedig én is láttam anyacsavart, az segít a fülnyújtás­ban. .. Alig hiszek a fülemnek, pedig már mondják is a műsor rekonfját, ez tényleg a Szondában hangzott el, még a szerkesztő nevét is közlik: ő vajon meg szokta hallgatni a jegyzeteket adás előtt? Erről a „tudományos beszámolóról” eszembe jutott az a beszélgetés, amely nem egy tudományos műsor jegyzetírójával esett meg, csak egy egy­szerű makamba fafaragóval. Ült az öreg a földön, reszelte a mahagóni ele­fántszobrot. Miközben felvételeket készítettem róla, beszélgettünk. Ango­lul persze, de ezen kívül tudott még makamba, szuahéli, luo, amhara nyel­ven. Ő is kérdezett - honnan jöttem? - Európából - mondtam. - Jó, de Európa nagy, melyik részéből? - faggatott. - Közép-Európából - nagyol­tam el elnézően a választ. - De hát ott is van több ország: Németország, Csehország, Ausztria... melyikből jött? - Magyarországról - feleltem hök­kentem -­­, Magyarország... Budapest a fővárosa - bólogatott az öreg. - Ott még nem jártam, de már voltam Prágában, Bécsben... szép városok... - és egy pillanatra megállt a ráspoly az elefánt vörösbarna hátán. Itthon elmeséltem a történetet egy (tudományos) újságíró kollégának, majd megkérdeztem, mi Kenya fővárosa. - Mombasa? - kérdezett vissza. - Tanzániáé? - kérdeztem tovább. - Na, elmész te a sunyiba - mondta ta­nult kollégám és otthagyott. Elpirultam. Belém villant ugyanis, milyen el­ismerően beszélt egy lap ismerősöm a magyarokról, akik hite szerint mű­veltek, nyelveket ismernek. Én pedig meghagytam ebbéli hitében. K­ovács László tv-rendező

Next