Magyar Hírlap, 2001. január (34. évfolyam, 1-26. szám)

2001-01-15 / 12. szám

2001. január 15., hétfő „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD ” Magyar Hírlap 7 Thaiföldművelés Eljött a nap, hosszas unszolás, levelezge­­tés, adatvédelmi panasz után a Kormány­zati Ellenőrzési Hivatal közzétette jelenté­sét a kormánytagok külföldi utazásairól. Tűnhetne úgy is, mintha lapunk - tehát a nyilvánosság - nyomására oldotta volna fel Orbán miniszterelnök a hivatalvezető szolgálati titkosítását, ám az örvendező naivitás mellett mással is számolni kell. Nem rosszindulatból, csupán tapasztalati okokból. Mivel Orbán kormányfő nemigen szokta felülvizsgálni maga és szervezetei álláspontját sajtókritikák hatá­sára, ezért élnünk kell a gyanúperrel, most sem erről van szó elsősorban. Szándékait sokkal inkább magyarázhat­ja a kisgazdapárttal folytatott elhúzódó mérkőzéssorozat állása. Az FKGP olvadó­ban, az egység tűnőben, a pártelnök külföl­dön. Nem is lehetne jobban időzíteni a vi­lágban tett utazások listájának nyilvános­ságra hozatalát, mint éppen egy Óperen­­cián túli Torgyán-turné idejére. A dolgot akár jelképesnek is felfoghatjuk, különö­sen azért, mert ennek a kormányzati kimu­tatásnak két áldozata van. Torgyán József és hűséges államtitkára, Szabadi Béla. A Kehi jelentése lényegében róluk, illetve a kisgazdavezérek mentalitásá­ról szól. Arról a gátlástalan szemléletmód­ról, hogy „ez nekünk jár”. Mármint a népes delegáció, a drága ajándék, a gyakori repke­­dés, az első osztály párnája. Mert mi a balga népért hozzuk az áldozatot, járjuk a világot, hogy a paraszt búzája el legyen adva, nehogy már morgolódjanak egy kis pluszkényelem miatt. Ez az emberfajta nem is érti, mit je­lent az: elszámolni az adófizetők pénzével. Az ilyen politikus erre a „pitiáner kutako­dásra” felsőbb szempontot kiált. Persze csak amíg megengedheti magá­nak, mert főnökei megengedik neki. Or­bán Viktor elnéző koalíciós mosolya vi­szont eddig tartott, most az elszámolás idő­szaka következik. Szabadi Béla megszorongatása Torgyán József sarokba szorítását is jelenti. Hiszen Torgyán egyik kedvenc szólását a helyzet­hez igazítva: olyan ő Szabadi nélkül, mint ama vőlegény a szerszám nélkül. Kettőjük szimbiózisa működteti a kisgazdaegység és -erő legfőbb kifizetőhelyét, a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztériumot. Tor­gyán Achilles-sarka tehát Szabadi, s most a Fidesz megtámadta a gyenge pontot. Nehéz lesz ugyanis megmagyarázni Sza­badi sűrű utazásait. Gyenge válasz, hogy ő - noha nem jogosult rá államtitkárként - csak a repülőgép első osztályú ülésén képes kipihenni értünk hozott áldozata fáradal­mait. Az meg még kínosabb lesz, amint a gyakori thaiföldi kirándulásokra terelődik a szó. Ezeknek ugyanis a kormányzati el­lenőrök sem találják magyarázatát. De ne ijedjenek meg, a választó viszont csak egy dologra gondol majd. Thaiföld: napfény, tengerpart, masszázs, dolce vita. Nem tu­dom, ez történt-e, de mindenki így értelme­zi, efelől nyugodt lehet az államtitkár úr. E kormányzati vizsgálat nyomán tőlünk nyugatabbra úgy repülne Szabadi a széké­ből, hogy a lába nem érné a földet. Minisz­tere hajítaná ki, hogy aztán azon izguljon: vele is ezt teszi-e miniszterelnöke. (Ezt tenné.) Nálunk ennél bonyolultabb a helyzet, bár nem kizárt, hogy akár hasonló véget is érhet e politikus urak két és fél éves kor­mányzati története. Ez azonban ezúttal is „magasabb koalíciós érdekeken” múlik majd. Orbán Viktornak és a Fidesznek nem kedvez egy háromszázaléknyi szavazatot el­­pazarló FKGP. A pártot megszüntetni vagy stabilizálni kellene. Igazából előbb stabilizál­ni, aztán beolvasztani MDF módra. Ez most már nemigen megy Torgyán elnökletével. De kockázatosnak tűnik pusztán Lányi-féle sápadt forradalmárok elsöprő erejében bíz­ni. A megoldás a szálak miniszterelnöki szo­bából történő óvatos, de szisztematikus moz­gatása lehet. Felülről egy kis ilyen-olyan vizs­gálat, újabb és újabb átfogó ellenőrzések, közben biztatás az alul lévő elégedetlenek­nek. Mindezt finoman, nyugodtan, nehogy megdühödjön, következésképp kiszámítha­tatlanná váljon a kisgazda fenevadacska. Torgyán József hatalomba kerülve nem volt óvatos. Azt hitte, mindent megtehet. Besétált hát a csapdába, s éppen ezért egy­re kevesebb dolgot tehet meg. Politikai eszköztára kimerülőben, sorsa immár má­sok kezében van. Ha tud majd valami újat mutatni, megtartják további használatra, ha nem, hát elengedik a kezét. Torgyán és Szabadi. A két kisgazda­pártmunkás. A thaiföldművelő meg a chil­­lés. Jól megérdemelt nehéz napok várnak rájuk. SZOMBATHY PÁL A közgazdasági jelenségek bemu­tatásánál közismert nehézséget okoz az objektivitás, a kiegyensú­lyozottság. Mennyi ma az arany? - kérdezik a klasszikus pesti szólás­ban. - Venni akar, vagy eladni? - kérdezik vissza nyomban válasz­ként. Az elfogulatlan megfigyelő­nek ezért szinte mindig kettős lá­tása van, hisz mind a vevő, mind az eladó szempontját be kellene látnia. A magyar gazdaság a nemzet­közi elemzők egybehangzó megítélése szerint európai mércé­vel is igen jó teljesítményt nyúj­tott. Ez nem akkor kezdődött el, amikor - 1999 végére - elértük a válság előtti teljesítményszintet, hanem 1995-ben. Az akkor hozott kiigazító és reformintézkedések óta szűnt meg a magyar gazdasá­got korábban jellemző „húzd meg, ereszd meg” jellegű rángatózás. Közelebbről azóta nem került egymással ellentétbe a gazdasági növekedés és a külső pénzügyi egyensúly, azaz a növekedés fönn­­tarthatónak bizonyult. E sikertör­ténet - ami nem megítélés kérdé­se, hisz statisztikai irányzatokról van szó - erős társadalmi elégedet­lenséggel társul. Ennek oka az, hogy a fogyasztási színvonal 2000- ben még mindig tíz százalékkal maradt el a rendszerváltozás előt­ti utolsó évétől, miközben a jöve­delmi különbségek az akkori 1:6- os arányról 1:8-ra módosultak az évtized közepére, majd ott tartó­san megmaradtak a mai napig is. Az átalakuló országok nemzet­közi teljesítményének egybeveté­sével bemutatható, hogy azok az országok, amelyekben tartózkod­tak a fájdalmas és népszerűtlen strukturális reformoktól, összessé­gében ma a szovjet korszak telje­sítményének 35-60 százalékán áll­nak. Az a gazdaságpolitika, amely tudatosan nem élt a fogyasztáskor­látozás eszközével, a maga nemé­ben eredményes volt, hisz a fo­gyasztási kiadások kevésbé drasz­tikusan estek vissza, mint az össz-­ teljesítmény. Mégis csekély vigasz például Moldova polgárainak az, hogy fogyasztási kiadásaik az ENSZ EGB adatai szerint­­ csak negyedével estek vissza, ha az össz­teljesítmény kétharmaddal mér­séklődött. Ebből ugyanis az követ­kezik, hogy a „megvédett” fo­gyasztási szint - most minőségről, választékról, korszerűsödésről egy szót sem ejtve - a következő évti­zedben sem indul emelkedésnek, sőt a legjobban teljesítők életviszo­nyai sem javulhatnak, így aztán a teljesítménytöbblet és a szerkezeti alkalmazkodás is elmarad - ez a harmadik világból jól ismert ala­csony szintű egyensúly csapdája. Magyarország az elmúlt évti­zedben, de különösen a legutóbbi öt évben jól láthatóan épp ezt ke­rülte el. A cseh gazdaság háromévi stagnálása, a román gazdaság ötö­dik éve tartó visszaesése, de akár a horvát és a szlovák gazdaságban megmutatkozott nehézségek is ar­ra utalnak, hogy a szerkezeti refor­mokat, a külgazdasági kiigazítást senki sem halogathatja büntetle­nül. A növekedés beállta vagy an­nak elmaradása hosszabb távon akkor sem a kormányzati politika függvénye, ha ennek belátása több gazdaságpolitikusnak és egyné­mely elemzőnek még ma is nehe­zére esik. „Növekedésgerjesztő” politikáról beszélni, netán ezt szor­galmazni ezért értelmetlenség. A magyar gazdaság növekedé­sének tartóssága mellett a csökke­nő infláció volt a legutóbbi időkig az erőssége, rácáfolva ezzel azon régi tévképzetekre, amelyek sze­rint magasabb növekedéssel maga­sabb infláció jár, míg az alacsony infláció, netán az árstabilitás neve­A szerző a CEU nemzetközi és európai tanulmányok tanszékének egyetemi tanára, az MTA közgazdaság-tudomá­nyi bizottságának társelnöke „Miközben egyik szemünkkel jól látjuk a magyar gazdaság erőteljes teljesítményét a 2000. évben, a másik szemünkkel lehetetlen nem észlelni a növekedés lelassulásának és az infláció beragadásának veszélyét - viszonylag magas szinten. ” kedéslefojtó, hibernáló hatású len­ne. Az 1995-ben még 28 százalékos infláció 2000-re, ha csak csekély mértékben is, de egy számjegyűvé mérséklődött. A rossz hír ebben az, hogy az éves áremelkedés üte­me már 1998-ra megfeleződött, az akkor elért 14,3 százalékról 1999- ben már csak 10 százalékra csök­kent, s ehhez képest már 2000-ben szinte ki sem mutatható a további lassúbbodás. A dezinfláció, azaz az előző év megfelelő adatánál las­súbb drágulás 2000 áprilisában volt utoljára megfigyelhető. Ez pedig a folyamatok inerciája és több or­szág tapasztalata alapján magában hordozza azt a veszélyt, hogy az infláció e viszonylag magas szinten ragad be. Nemzetközi tapasztala­tok szerint épp a 10-ről mondjuk 2- 3 százalékra való leszorítás az iga­zán nehéz gazdaságpolitikai fel­adat, ami semmiképp se követke­zik be a gazdasági vezetők és az előrejelzők jámbor óhajainak puszta ismételgetésétől automati­kusan, a korábbi dezinfláció előre­vetítéseképp. Ennek egyik fő oka az, hogy a képviseleti demokráciá­ban­­ épp az érdekképviselet intéz­ményesülése és a törvényhozással való gyakori egybefonódása okán, ami egyéni választókerületi rend­szerben el sem kerülhető - a politi­ka inherens hajlama szerint többet oszt el, mint amit a gazdaság és a társadalom tényleges köztehervi­selési hajlandósága (a reáladó­szint) megengedne. E - sokszor szándékolatlan - túlköltekezést rövid távon magasabb infláció el­tűrésével szokás semlegesíteni, amint ezt 1999-ben és 2000-ben megfigyelhettük. A megoldás elő­nye, hogy így nem jön létre az a belső keresletbővülés, aminek ve­szélyét több elemző a múltban is fölvázolta, s aminek bekövetkezté­től számos előrejelző a következő években is félti a magyar gazdasá­got. Ezzel szemben a hatóságok ál­tal megcélzottnál rendre maga­sabbnak bizonyuló infláció és az ekképp magasabb kamatszint egy sor, középtávon már fontos torzí­tás forrása. Egyfelől: csökken a kormányzati gazdaságpolitika sza­vahihetősége, ami megnehezíti a befektetői bizalom fönntartását és a kifinomultabb gazdaságpolitikai eszközök - például tízéves állam­­kötvény - bevetését. Ez a tőzsde két éve megfigyelhető gyengélke­­désével arra utal, hogy a gazdasági növekedést tápláló befektetések lendülete lelassul, így ennek előbb­­utóbb a makroadatokban is meg kell jelennie. Másfelől: a magas inf­láció nagyobb fokú újraelosztást valósít meg a közszférában dolgo­zók, a nyugdíjasok és a megtakarí­tók kárára. A már jelenleg is köz­ismerten alulfinanszírozott klasszi­kus közszféra - kincstári biztosok­kal vezetett egyetemek, kórházak, túlzsúfolt börtönök, gyengén föl­szerelt és megfizetett rendőrök és bírói kar, apadó könyvtárak, lemorzsolódó tanári kar stb. stb. - újra tartalékainak fölélésére szorul, így üt vissza azután a rövid távú gazdasági sikermutatók túlértéke­lése és a következő időszak, a hosszabb távon fönntartható sike­rek alapjait lerakó reformlépések jegelése. Intő jelnek kellene len­nie, hogy jelentősebb privatizáció­ra hosszabb ideje nem került sor. Az energetikában inkább visszalé­pések figyelhetők meg, a nemzeti légitársaság értékesítése nemrég hiúsult meg. Az általános árszín­vonalat ágazati ármegkötésekkel és egyéb közhatalmi eszközökkel kordában tartani kívánó irányzat egyre több tevékenység nyeresé­gességét szüntetheti meg, ami alig­ha ösztönöz befektetésekre. A mi­nimálbér-emelés a kisvállalkozá­sok széles körén túl az alacsony bérű ágazatokban a középvállala­toknak is nehézségeket okoz, azaz befektetésmérséklő. E hűtő hatá­sokat aligha ellentételezheti egy - a lebonyolítás módja miatt - bi­zonytalan finanszírozású infra­strukturális beruházás. Miközben tehát egyik sze­münkkel jól látjuk a magyar gaz­daság erőteljes teljesítményét a 2000. évben, a másik szemünkkel lehetetlen nem észlelni a növeke­dés lelassulásának és az infláció vi­szonylag magas szinten történő beragadásának veszélyét, ami az elmúlt 3-4 negyedév adataiból is következhet. A magánmegtakarí­tásokat ösztönző elemek hiánya (sőt ellenkező intézkedések meg­hozatala), a magánberuházási kedvetlenség, ami a tőzsdeképes új cégek hiányában vált kézzelfog­hatóvá, kérdésessé teszi, hogy a ráolvasáson kívül miképp tekinti központi céljának a növekedés ösztönzését és az infláció egyidejű letörését a gazdaságpolitika. Kettős látás Emelődaruk Csaba László A címben olvasható kérdésre, amely száz éve fog­lalkoztatja és bántja a magyar írókat és olvasókat, s amelyről ezeken a hasábokon az elmúlt hetek­ben egy kis vita alakult ki, szerénytelen különvé­leményem szerint kétféle válasz is adható. Az első válasz: nem tudjuk és nem értjük, hi­szen amióta csak Nobel-díjakat osztanak, nem ke­vés olyan írónk (beleértve a történészeket és filo­zófusokat is) volt, akinek produkciója elérte, sőt esetenként meghaladta a Nobel-díjasok műveinek színvonalát. A második válasz: az bizonyos, hogy nem amiatt a sok badarság miatt nincs magyar irodalmi Nobel-díjas, amit Györgyei Klára korábban soha nem hallott nevű Amerikába szaladt (szakadt?) honfitársnőnk összehordott, s amit V. Bálint Éva megírt (MH, 2000. nov. 29.). Száz éve osztanak - a többi között - irodalmi Nobel-díjakat. Ha kritikus szemmel végignézzük a díjazottak névsorát, azt kell mondanunk, hogy kb. húsz-huszonöt százalékuk nem érdemelte meg a díjat, és műveik, sőt nevük is a feledés homályába merült. Az első díjazott René Sully-Prudhomme francia költő volt, akire csak azért emlékszünk, mert ő volt az első: „túlbonyolított filozófiai mon­­danivalójú, didaktikus versei ma már élvezhetetle­nek” - írja tapintatosan egy magyar nyelvű, a No­­bel-díjasokról szóló lexikon. Ki emlékszik a spa­nyol irodalomtörténet specialistáin kívül az 1904- ben díjazott José Echegaray drámáira? Ki emlék­szik az 1924-ben díjazott olasz Grazia Deleddára? Ivan Bunyin, aki 1933-ban kapta meg a díjat, a No­­bel-bizottságnál „stateless”, magyarul hontalan­ként szerepel - a fehér emigráns író aligha elsősor­ban műveiért kapta meg a díjat. Ki tudja az 1974- ben megosztva díjazott két svédnek a nevét? (Ey­­vind Johnson és Harry Martinson.) Egyébként a díjosztó svédeket nemigen lehet azzal vádolni, hogy maguk felé hajlik a kezük - egyetlen esetet kivéve: Érik Axel Karlfeldet, a Svéd Akadémia örökös főtitkárát, a Nobel-bizottság tagját, aki éle­tében háromszor utasította vissza, hogy kitüntes­sék, 1931-ben, halála után, minden szabályt felrúg­va mégis kitüntették az irodalmi Nobel-díjjal. Még jó néhány példát felsorolhatnék, de jól kiegészíti ezt a listát azoknak a névsora, akiket nem tüntettek ki Nobel-díjjal, pedig aligha vonha­tó kétségbe értékük. íme, egy kis ízelítő ebből a névsorból: L. Ny. Tolsztoj, A. P. Csehov, Henrik Ibsen, Lion Feuchtwanger, Bert Brecht, Aldous Huxley, Alberto Moravia, Graham Greene, Ar­nold Toynbee, Oswald Spengler stb. stb. E két névsorból világos, hogy az irodalmi No­­bel-díjak odaítélésében ízléshiány, értékvesztés, maradiság és nemritkán politikai elfogultság ural­kodott. Vajon nem érte el a felsorolt és még néhány fel nem sorolt író színvonalát egyetlen XX. századi magyar író sem? Szinte csak találomra egy pár pél­da: Jókai Mór, Ady Endre, Babits Mihály, Kosz­tolányi Dezső, Molnár Ferenc (A Pál utcai fiú­kért), Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Né­meth László, József Attila, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János, Szekfű Gyula és Lukács György, aki kommunista volta ellenére világszer­te ismert és elismert volt? Talán már előbb kellett volna írnom, hogy a stockholmi Nobel Alapítvány több hivatalos kiad­ványát használom (angol fordításban), köztük az alapítvány „alkotmányát” (ők „statútumokénak nevezik). Ennek második paragrafusa leszögezi, hogy „irodalom” alatt nemcsak szépirodalom ér­tendő, hanem más írások is, amelyeknek tartalma és stílusa irodalmi értékű. Ezért kapták meg törté­nészek is például mindjárt másodiknak, 1902-ben Theodor Mommsen német történész, majd 1953- ban Sir Winston Churchill és filozófusok (pl. 1927- ben Henri Bergson, 1950-ben pedig Lord Bert­rand Russell). Áttérek már most Györgyei Klára nyilatkoza­tára és a vele vitázó cikkekre. A hölgy azt állította, hogy 1972 óta tagja az iro­dalmi Nobel-díj jelölőbizottságának. Azt is mond­ta: soha nem lesz magyar irodalmi Nobel-díjas, „mert amíg nincs konszenzus az innét kimenő há­rom szavazatban (magyar PEN Klub, MTA, írószö­vetség), fel sem veszik a nevet a jelölőlistára. (...) (A svédek, a Svéd Királyi Akadémia emberei meg is kérdezték tőlem: miért nem képesek megálla­podni a magyarok egymás közt?”. Eva S. Balogh egyesült államokbeli olvasó leveléből (MH, dec. 9.) tudjuk, hogy Gy. K. nem a Yale Egyetem pro­fesszora, csak középiskolai tanár. De még ha ott ta­nított volna, akkor sem lehetne az irodalmi Nobel­­díjra jelölő bizottság tagja. Az irodalmi Nobel-díjat a (nem „királyi”!) Svéd Akadémia (Svenska Aka­demien) ítéli oda, a jelölőbizottság pedig ennek az akadémiának öt tagja. (A Svéd Akadémiát nem szabad összetéveszteni a Svéd Királyi Tudományos Akadémiával, amely a kémiai, a fizikai és a - nem Nobel, hanem a Svéd Nemzeti Bank által alapított - közgazdasági Alfred Nobel-emlékdíjat ítéli oda.) Ki javasolhat egyáltalán irodalmi Nobel-díjra? 1. A Svéd Akadémia tagjai és más hasonló tag­ságú és célú akadémiák, intézmények és társasá­gok tagjai. 2. Egyetemek és „university college”­­ek irodalom- és nyelvtudományi professzorai. 3. Korábbi irodalmi Nobel-díjasok. 4. Olyan szerzői („authors”) szervezetek elnökei, amelyek orszá­guk irodalmi tevékenységének reprezentánsai. Ebből a felsorolásból világos, hogy csak egyének, jogi műszóval természetes személyek javasolhat­nak­­ semmiféle testület (akadémia, egyetem, PEN Klub, írószövetség) nem, így az MTA, a ma­gyar PEN Klub, a magyar írószövetségek sem! Az ajánlásra jogosultak sora a fenti négy pont­ban felsoroltakon kívül kiegészül: bizonyára az irodalmi Nobel-díjra is vonatkozik az, amit 1985- ben Stockholmban a fiziológiai, illetve orvosi díjat odaítélő Karolinska Intézet Nobel-bizottságának elnöke és a fizikai bizottság titkára elmondott ne­kem: minden évben más és más, de több száz, fő­leg külföldi személyiségtől kérnek javaslatot, ame­lyeket azután - szintén főleg külföldi - neves tudó­sok, esetenként kollektívák bírálnak el. Erről azért nem tudunk, mert mind ezek a javaslók, mind az elbírálók szigorú titoktartásra vannak kö­telezve, még azt sem árulhatják el, hogy ők java­solnak, még kevésbé azt, hogy kit, és ez a díjak odaítélése utánra is vonatkozik, akár az kapta, akit javasoltak, akár nem. Györgyei Klárának tehát fogalma sincs a No­bel-díj odaítéléséről: nem tudja a döntő testület nevét, azt sem, hogy ki javasolhat. A cikkben ol­vasható kijelentéseknek tehát semmi alapjuk nincs, és nem ezért nincs még száz év után sem ma­gyar irodalmi Nobel-díjas. Az egész nyilatkozatban és a hozzászólásokban van azonban valami nagyon elkeserítő. Az, hogy mindaz, amit fentebb leírtam, könnyen hozzáfér­hető magyar nyelven. Ne vegye szerénytelenség­nek az olvasó, hogy önmagamat idézem, de azt hi­szem, én írtam erről a legtöbbet. Például ebbe a lapba: 1987. dec. 12-én jelent meg egész lapoldalt betöltő cikkem Út a Nobel-díjhoz címmel. Még részletesebben megírtam az Akadémia folyóiratá­ban: Hogyan lesz valaki Nobel-díjas? (Magyar Tu­domány, 1986. évi 1. szám, 80-86. oldal.) Megír­tam a Népszabadságban 1985. okt. 19-én. Legutóbb alig néhány hete a Heti Világgazdaság­ban (2000. nov. 25.). Szomorú dolog, hogy kollégáink - úgy látszik - csak írnak, de nem olvasnak. Pető Gábor Pál újságíró DISPUTA Miért nincs magyar irodalmi Nobel-díjas? A hitetlenség N­em az a baj, hogy a miniszter azt mondja, az ő tár­cájának tisztségviselői nem egyszerűen olcsón, ha­nem rendkívül olcsón utaznak (miközben a szá­mok ennek az ellenkezőjét mondják), vagy hogy az FKGP sohasem volt olyan egységes, mint most (a tökéle­tes zűrzavar napjaiban), hanem az a baj, hogy mondhat­ja. Hogy meri mondani, s nem kell tartania a teljes hitel­­vesztéstől. Magyarán: ezekért a mondatokért a közvéle­mény is felelős. Mert vajon miért hiszi, hogy mondhatja? Attól tartok azért, mert nagyon elterjedt az a veszélyes téveszme - nemcsak a politika, hanem az áltudományok, a média, a szélhámia „jóvoltából”­­, hogy minden lehetséges. S eb­ből az emberek számára az következik, hogy minden el­hihető. Ez olyan kór, mint ha kikapcsolnánk szellemi im­munrendszerünk legfontosabb elemét, a természetes ké­telyt, mely tudásunk és tapasztalataink alapján megszűri a ránk zúduló igaz, féligaz és hamis állításokat. Ez nem csalhatatlan, nem tökéletes, miként immunrendszerünk sem az, de ha a „minden lehetséges” vírusa megöli ben­nünk a kételyt, akkor teljesen védtelenek leszünk a sze­mérmetlen hazugságokkal és a gátlástalan manipulációs technikákkal szemben. Nem az a fő baj tehát, hogy egyesek összevissza beszél­nek, hanem az, hogy túl sok ember tartja hihetőnek, amit mondanak. S ez óriási különbség. A politikában sem a hazugság a fő veszély, hanem az „elhívás”. Mert a hazudozó csak ajánlkozik, kelleti ma­gát, aki ezt elhiszi, elfogadja, ennél sokkal fontosabbat tesz: választ. Ezzel négy évre meghatározza egy ország­ban a hatalmi viszonyokat. Ha mindent elhiszünk, országunk a hazugok, szélhá­mosok és kalandorok eldorádója lesz. Persze könnyű hinni a „minden lehetségesében, hisz az emberek lépten-nyomon azt tapasztalják, hogy a mai ma­gyar közélet „sztárjai”, a politikusok milyen gátlástalanul szörföznek a politika hullámain. Átélték például, miként fe­dezte fel a Fidesz, hogy üresedés van a jobboldalon, s hogyan nyomult be oda szemrebbenés nélkül, hogy kötött „kény­szerkoalíciót”, s átélték azt is, milyen könnyedén választot­ta ki magának tíz éve az MSZP a szociáldemokrata mezőt. Átélték, hogyan „nyúlták le” a nagy múltú kisgazdapártot olyanok, akik a rendszerváltás után politikában akartak „utazni”, s kellett nekik egy jól hangzó név, amit a gyengéb­bektől elvehetnek. Most átéljük azt is, mit művelnek a kis­gazdapárt süllyedő hajóján a túlélési politikusok. Figyeljük őket, de ne higgyünk el nekik se mindent. S ne higgyünk lá­tatlanban a politikai elemzőknek sem, akik szinte egyönte­tűen eltemették már Torgyánt, mondván, immár vége van neki is, pártjának is. Csakhogy ez a vágyak és a ráció szava. A vágyaké annyiban, hogy lassan tíz éve majd minden poli­tikával foglalkozó, az ország presztízsére adó értelmiségi a pokolba - finomabban szólva: nyugdíjba - kívánj­a a hiperak­­tív főkisgazdát. A rációé annyiban, hogy normális viszonyok között a pártját majdnem lenullázó diktátor el kellett volna hogy veszítse politikai hatalmát, már csak „adminisztratíve” van védve, hisz a pártalkotmány jóvoltából rendkívül nehéz megszabadulni tőle. De nincsenek normális viszonyok! Ezért egyáltalán nem biztos, hogy Torgyán politikai pálya­futásának vége. Megtanulhattuk például a ’91-es Torgyán­­puccs idején, hogy a pártalkotmány, sőt a törvény sem szá­mít sokat, ha van hatalom és kellő gátlástalanság. Most az a kérdés, hogy Torgyán ellenfelei fogják-e eredményesebben forgatni a pártalkotmányt, vagy megint a mester lesz az ügyesebb. Ennek is megvan az esélye. Sőt az sem biztos, hogy most a paragrafusok forgatása lesz a perdöntő, lehet, hogy megint a botoké. Látszólag most a „puccsisták” az erő­sebbek, bár­milyen puccs az, amelynek kiszemelt kedvezmé­nyezettje nem is akar igazán elnök lenni. Mondják, nagy erő az elkeseredettség, ám még ennél is többet jelenthet, hogy a Fidesz is a torgyántalanítók mellé áll. (Antall is a 36-ok mel­lett állt - és mi lett belőlük?) Ám valóban mellettük áll-e a Fidesz? A hírek s a hatal­mi logika szerint igen. De elhihetjük-e azt a hírt, amelyik hiteltelenül jelenik meg? Az egyik tv-műsorban például azt mondták, megbízható értesüléseik szerint a Fidesz támo­gatná Lányi Zsolt elnöki kinevezését, így! Noha nekik is tudniuk kell, hogy a kisgazdaelnököt nem kinevezik, ha­nem választják, s ezt egy másik párt nem támogathatja, leg­feljebb örülhet neki. Emellett a kormányszóvivő (és Lányi Zsolt is) határozottan cáfolta, hogy a miniszterelnök és Lá­nyi találkozóján kisgazdaügyekről tárgyaltak volna. Nem kell elhinnünk, de azt sem tehetjük, amit egy tévé, hogy a hivatalos cáfolat - amely lehet, hogy nem igaz - ellenére to­vábbra is úgy fogalmazott, mintha az ő forrást nem jelölő értesülései volnának az igazak - nem biztos, hogy azok. Legfeljebb logikusak. Később a Fidesz közleményt adott ki, hogy nem akarnak beavatkozni a másik koalíciós párt belügyeibe. Ez igaz lehet, mert ez volna a normális. Lehet, hogy nem igaz, mert az volna a Fidesz érdeke, hogy érde­kei szerint avatkozzon be a kisgazdapárt belügyeibe. Lányit megkérdezte a riporter, előfordulhat-e, hogy esetleg kizárják a pártból. Ő azt felelte, remélem, nem. Szóval lehetséges - summázta a riporter önkényesen. Vég­ső soron minden elképzelhető, mondta kínjában Lányi. Nem igaz! Nem képzelhető el minden. Csak akkor, ha mi minden képtelenséget elhiszünk s következmények nélkül hagyunk. Szále László ereje

Next