Magyar Hírlap, 2001. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
2001-01-15 / 12. szám
2001. január 15., hétfő „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD ” Magyar Hírlap 7 Thaiföldművelés Eljött a nap, hosszas unszolás, levelezgetés, adatvédelmi panasz után a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal közzétette jelentését a kormánytagok külföldi utazásairól. Tűnhetne úgy is, mintha lapunk - tehát a nyilvánosság - nyomására oldotta volna fel Orbán miniszterelnök a hivatalvezető szolgálati titkosítását, ám az örvendező naivitás mellett mással is számolni kell. Nem rosszindulatból, csupán tapasztalati okokból. Mivel Orbán kormányfő nemigen szokta felülvizsgálni maga és szervezetei álláspontját sajtókritikák hatására, ezért élnünk kell a gyanúperrel, most sem erről van szó elsősorban. Szándékait sokkal inkább magyarázhatja a kisgazdapárttal folytatott elhúzódó mérkőzéssorozat állása. Az FKGP olvadóban, az egység tűnőben, a pártelnök külföldön. Nem is lehetne jobban időzíteni a világban tett utazások listájának nyilvánosságra hozatalát, mint éppen egy Óperencián túli Torgyán-turné idejére. A dolgot akár jelképesnek is felfoghatjuk, különösen azért, mert ennek a kormányzati kimutatásnak két áldozata van. Torgyán József és hűséges államtitkára, Szabadi Béla. A Kehi jelentése lényegében róluk, illetve a kisgazdavezérek mentalitásáról szól. Arról a gátlástalan szemléletmódról, hogy „ez nekünk jár”. Mármint a népes delegáció, a drága ajándék, a gyakori repkedés, az első osztály párnája. Mert mi a balga népért hozzuk az áldozatot, járjuk a világot, hogy a paraszt búzája el legyen adva, nehogy már morgolódjanak egy kis pluszkényelem miatt. Ez az emberfajta nem is érti, mit jelent az: elszámolni az adófizetők pénzével. Az ilyen politikus erre a „pitiáner kutakodásra” felsőbb szempontot kiált. Persze csak amíg megengedheti magának, mert főnökei megengedik neki. Orbán Viktor elnéző koalíciós mosolya viszont eddig tartott, most az elszámolás időszaka következik. Szabadi Béla megszorongatása Torgyán József sarokba szorítását is jelenti. Hiszen Torgyán egyik kedvenc szólását a helyzethez igazítva: olyan ő Szabadi nélkül, mint ama vőlegény a szerszám nélkül. Kettőjük szimbiózisa működteti a kisgazdaegység és -erő legfőbb kifizetőhelyét, a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztériumot. Torgyán Achilles-sarka tehát Szabadi, s most a Fidesz megtámadta a gyenge pontot. Nehéz lesz ugyanis megmagyarázni Szabadi sűrű utazásait. Gyenge válasz, hogy ő - noha nem jogosult rá államtitkárként - csak a repülőgép első osztályú ülésén képes kipihenni értünk hozott áldozata fáradalmait. Az meg még kínosabb lesz, amint a gyakori thaiföldi kirándulásokra terelődik a szó. Ezeknek ugyanis a kormányzati ellenőrök sem találják magyarázatát. De ne ijedjenek meg, a választó viszont csak egy dologra gondol majd. Thaiföld: napfény, tengerpart, masszázs, dolce vita. Nem tudom, ez történt-e, de mindenki így értelmezi, efelől nyugodt lehet az államtitkár úr. E kormányzati vizsgálat nyomán tőlünk nyugatabbra úgy repülne Szabadi a székéből, hogy a lába nem érné a földet. Minisztere hajítaná ki, hogy aztán azon izguljon: vele is ezt teszi-e miniszterelnöke. (Ezt tenné.) Nálunk ennél bonyolultabb a helyzet, bár nem kizárt, hogy akár hasonló véget is érhet e politikus urak két és fél éves kormányzati története. Ez azonban ezúttal is „magasabb koalíciós érdekeken” múlik majd. Orbán Viktornak és a Fidesznek nem kedvez egy háromszázaléknyi szavazatot elpazarló FKGP. A pártot megszüntetni vagy stabilizálni kellene. Igazából előbb stabilizálni, aztán beolvasztani MDF módra. Ez most már nemigen megy Torgyán elnökletével. De kockázatosnak tűnik pusztán Lányi-féle sápadt forradalmárok elsöprő erejében bízni. A megoldás a szálak miniszterelnöki szobából történő óvatos, de szisztematikus mozgatása lehet. Felülről egy kis ilyen-olyan vizsgálat, újabb és újabb átfogó ellenőrzések, közben biztatás az alul lévő elégedetleneknek. Mindezt finoman, nyugodtan, nehogy megdühödjön, következésképp kiszámíthatatlanná váljon a kisgazda fenevadacska. Torgyán József hatalomba kerülve nem volt óvatos. Azt hitte, mindent megtehet. Besétált hát a csapdába, s éppen ezért egyre kevesebb dolgot tehet meg. Politikai eszköztára kimerülőben, sorsa immár mások kezében van. Ha tud majd valami újat mutatni, megtartják további használatra, ha nem, hát elengedik a kezét. Torgyán és Szabadi. A két kisgazdapártmunkás. A thaiföldművelő meg a chillés. Jól megérdemelt nehéz napok várnak rájuk. SZOMBATHY PÁL A közgazdasági jelenségek bemutatásánál közismert nehézséget okoz az objektivitás, a kiegyensúlyozottság. Mennyi ma az arany? - kérdezik a klasszikus pesti szólásban. - Venni akar, vagy eladni? - kérdezik vissza nyomban válaszként. Az elfogulatlan megfigyelőnek ezért szinte mindig kettős látása van, hisz mind a vevő, mind az eladó szempontját be kellene látnia. A magyar gazdaság a nemzetközi elemzők egybehangzó megítélése szerint európai mércével is igen jó teljesítményt nyújtott. Ez nem akkor kezdődött el, amikor - 1999 végére - elértük a válság előtti teljesítményszintet, hanem 1995-ben. Az akkor hozott kiigazító és reformintézkedések óta szűnt meg a magyar gazdaságot korábban jellemző „húzd meg, ereszd meg” jellegű rángatózás. Közelebbről azóta nem került egymással ellentétbe a gazdasági növekedés és a külső pénzügyi egyensúly, azaz a növekedés fönntarthatónak bizonyult. E sikertörténet - ami nem megítélés kérdése, hisz statisztikai irányzatokról van szó - erős társadalmi elégedetlenséggel társul. Ennek oka az, hogy a fogyasztási színvonal 2000- ben még mindig tíz százalékkal maradt el a rendszerváltozás előtti utolsó évétől, miközben a jövedelmi különbségek az akkori 1:6- os arányról 1:8-ra módosultak az évtized közepére, majd ott tartósan megmaradtak a mai napig is. Az átalakuló országok nemzetközi teljesítményének egybevetésével bemutatható, hogy azok az országok, amelyekben tartózkodtak a fájdalmas és népszerűtlen strukturális reformoktól, összességében ma a szovjet korszak teljesítményének 35-60 százalékán állnak. Az a gazdaságpolitika, amely tudatosan nem élt a fogyasztáskorlátozás eszközével, a maga nemében eredményes volt, hisz a fogyasztási kiadások kevésbé drasztikusan estek vissza, mint az össz- teljesítmény. Mégis csekély vigasz például Moldova polgárainak az, hogy fogyasztási kiadásaik az ENSZ EGB adatai szerint csak negyedével estek vissza, ha az összteljesítmény kétharmaddal mérséklődött. Ebből ugyanis az következik, hogy a „megvédett” fogyasztási szint - most minőségről, választékról, korszerűsödésről egy szót sem ejtve - a következő évtizedben sem indul emelkedésnek, sőt a legjobban teljesítők életviszonyai sem javulhatnak, így aztán a teljesítménytöbblet és a szerkezeti alkalmazkodás is elmarad - ez a harmadik világból jól ismert alacsony szintű egyensúly csapdája. Magyarország az elmúlt évtizedben, de különösen a legutóbbi öt évben jól láthatóan épp ezt kerülte el. A cseh gazdaság háromévi stagnálása, a román gazdaság ötödik éve tartó visszaesése, de akár a horvát és a szlovák gazdaságban megmutatkozott nehézségek is arra utalnak, hogy a szerkezeti reformokat, a külgazdasági kiigazítást senki sem halogathatja büntetlenül. A növekedés beállta vagy annak elmaradása hosszabb távon akkor sem a kormányzati politika függvénye, ha ennek belátása több gazdaságpolitikusnak és egynémely elemzőnek még ma is nehezére esik. „Növekedésgerjesztő” politikáról beszélni, netán ezt szorgalmazni ezért értelmetlenség. A magyar gazdaság növekedésének tartóssága mellett a csökkenő infláció volt a legutóbbi időkig az erőssége, rácáfolva ezzel azon régi tévképzetekre, amelyek szerint magasabb növekedéssel magasabb infláció jár, míg az alacsony infláció, netán az árstabilitás neveA szerző a CEU nemzetközi és európai tanulmányok tanszékének egyetemi tanára, az MTA közgazdaság-tudományi bizottságának társelnöke „Miközben egyik szemünkkel jól látjuk a magyar gazdaság erőteljes teljesítményét a 2000. évben, a másik szemünkkel lehetetlen nem észlelni a növekedés lelassulásának és az infláció beragadásának veszélyét - viszonylag magas szinten. ” kedéslefojtó, hibernáló hatású lenne. Az 1995-ben még 28 százalékos infláció 2000-re, ha csak csekély mértékben is, de egy számjegyűvé mérséklődött. A rossz hír ebben az, hogy az éves áremelkedés üteme már 1998-ra megfeleződött, az akkor elért 14,3 százalékról 1999- ben már csak 10 százalékra csökkent, s ehhez képest már 2000-ben szinte ki sem mutatható a további lassúbbodás. A dezinfláció, azaz az előző év megfelelő adatánál lassúbb drágulás 2000 áprilisában volt utoljára megfigyelhető. Ez pedig a folyamatok inerciája és több ország tapasztalata alapján magában hordozza azt a veszélyt, hogy az infláció e viszonylag magas szinten ragad be. Nemzetközi tapasztalatok szerint épp a 10-ről mondjuk 2- 3 százalékra való leszorítás az igazán nehéz gazdaságpolitikai feladat, ami semmiképp se következik be a gazdasági vezetők és az előrejelzők jámbor óhajainak puszta ismételgetésétől automatikusan, a korábbi dezinfláció előrevetítéseképp. Ennek egyik fő oka az, hogy a képviseleti demokráciában épp az érdekképviselet intézményesülése és a törvényhozással való gyakori egybefonódása okán, ami egyéni választókerületi rendszerben el sem kerülhető - a politika inherens hajlama szerint többet oszt el, mint amit a gazdaság és a társadalom tényleges közteherviselési hajlandósága (a reáladószint) megengedne. E - sokszor szándékolatlan - túlköltekezést rövid távon magasabb infláció eltűrésével szokás semlegesíteni, amint ezt 1999-ben és 2000-ben megfigyelhettük. A megoldás előnye, hogy így nem jön létre az a belső keresletbővülés, aminek veszélyét több elemző a múltban is fölvázolta, s aminek bekövetkeztétől számos előrejelző a következő években is félti a magyar gazdaságot. Ezzel szemben a hatóságok által megcélzottnál rendre magasabbnak bizonyuló infláció és az ekképp magasabb kamatszint egy sor, középtávon már fontos torzítás forrása. Egyfelől: csökken a kormányzati gazdaságpolitika szavahihetősége, ami megnehezíti a befektetői bizalom fönntartását és a kifinomultabb gazdaságpolitikai eszközök - például tízéves államkötvény - bevetését. Ez a tőzsde két éve megfigyelhető gyengélkedésével arra utal, hogy a gazdasági növekedést tápláló befektetések lendülete lelassul, így ennek előbbutóbb a makroadatokban is meg kell jelennie. Másfelől: a magas infláció nagyobb fokú újraelosztást valósít meg a közszférában dolgozók, a nyugdíjasok és a megtakarítók kárára. A már jelenleg is közismerten alulfinanszírozott klasszikus közszféra - kincstári biztosokkal vezetett egyetemek, kórházak, túlzsúfolt börtönök, gyengén fölszerelt és megfizetett rendőrök és bírói kar, apadó könyvtárak, lemorzsolódó tanári kar stb. stb. - újra tartalékainak fölélésére szorul, így üt vissza azután a rövid távú gazdasági sikermutatók túlértékelése és a következő időszak, a hosszabb távon fönntartható sikerek alapjait lerakó reformlépések jegelése. Intő jelnek kellene lennie, hogy jelentősebb privatizációra hosszabb ideje nem került sor. Az energetikában inkább visszalépések figyelhetők meg, a nemzeti légitársaság értékesítése nemrég hiúsult meg. Az általános árszínvonalat ágazati ármegkötésekkel és egyéb közhatalmi eszközökkel kordában tartani kívánó irányzat egyre több tevékenység nyereségességét szüntetheti meg, ami aligha ösztönöz befektetésekre. A minimálbér-emelés a kisvállalkozások széles körén túl az alacsony bérű ágazatokban a középvállalatoknak is nehézségeket okoz, azaz befektetésmérséklő. E hűtő hatásokat aligha ellentételezheti egy - a lebonyolítás módja miatt - bizonytalan finanszírozású infrastrukturális beruházás. Miközben tehát egyik szemünkkel jól látjuk a magyar gazdaság erőteljes teljesítményét a 2000. évben, a másik szemünkkel lehetetlen nem észlelni a növekedés lelassulásának és az infláció viszonylag magas szinten történő beragadásának veszélyét, ami az elmúlt 3-4 negyedév adataiból is következhet. A magánmegtakarításokat ösztönző elemek hiánya (sőt ellenkező intézkedések meghozatala), a magánberuházási kedvetlenség, ami a tőzsdeképes új cégek hiányában vált kézzelfoghatóvá, kérdésessé teszi, hogy a ráolvasáson kívül miképp tekinti központi céljának a növekedés ösztönzését és az infláció egyidejű letörését a gazdaságpolitika. Kettős látás Emelődaruk Csaba László A címben olvasható kérdésre, amely száz éve foglalkoztatja és bántja a magyar írókat és olvasókat, s amelyről ezeken a hasábokon az elmúlt hetekben egy kis vita alakult ki, szerénytelen különvéleményem szerint kétféle válasz is adható. Az első válasz: nem tudjuk és nem értjük, hiszen amióta csak Nobel-díjakat osztanak, nem kevés olyan írónk (beleértve a történészeket és filozófusokat is) volt, akinek produkciója elérte, sőt esetenként meghaladta a Nobel-díjasok műveinek színvonalát. A második válasz: az bizonyos, hogy nem amiatt a sok badarság miatt nincs magyar irodalmi Nobel-díjas, amit Györgyei Klára korábban soha nem hallott nevű Amerikába szaladt (szakadt?) honfitársnőnk összehordott, s amit V. Bálint Éva megírt (MH, 2000. nov. 29.). Száz éve osztanak - a többi között - irodalmi Nobel-díjakat. Ha kritikus szemmel végignézzük a díjazottak névsorát, azt kell mondanunk, hogy kb. húsz-huszonöt százalékuk nem érdemelte meg a díjat, és műveik, sőt nevük is a feledés homályába merült. Az első díjazott René Sully-Prudhomme francia költő volt, akire csak azért emlékszünk, mert ő volt az első: „túlbonyolított filozófiai mondanivalójú, didaktikus versei ma már élvezhetetlenek” - írja tapintatosan egy magyar nyelvű, a Nobel-díjasokról szóló lexikon. Ki emlékszik a spanyol irodalomtörténet specialistáin kívül az 1904- ben díjazott José Echegaray drámáira? Ki emlékszik az 1924-ben díjazott olasz Grazia Deleddára? Ivan Bunyin, aki 1933-ban kapta meg a díjat, a Nobel-bizottságnál „stateless”, magyarul hontalanként szerepel - a fehér emigráns író aligha elsősorban műveiért kapta meg a díjat. Ki tudja az 1974- ben megosztva díjazott két svédnek a nevét? (Eyvind Johnson és Harry Martinson.) Egyébként a díjosztó svédeket nemigen lehet azzal vádolni, hogy maguk felé hajlik a kezük - egyetlen esetet kivéve: Érik Axel Karlfeldet, a Svéd Akadémia örökös főtitkárát, a Nobel-bizottság tagját, aki életében háromszor utasította vissza, hogy kitüntessék, 1931-ben, halála után, minden szabályt felrúgva mégis kitüntették az irodalmi Nobel-díjjal. Még jó néhány példát felsorolhatnék, de jól kiegészíti ezt a listát azoknak a névsora, akiket nem tüntettek ki Nobel-díjjal, pedig aligha vonható kétségbe értékük. íme, egy kis ízelítő ebből a névsorból: L. Ny. Tolsztoj, A. P. Csehov, Henrik Ibsen, Lion Feuchtwanger, Bert Brecht, Aldous Huxley, Alberto Moravia, Graham Greene, Arnold Toynbee, Oswald Spengler stb. stb. E két névsorból világos, hogy az irodalmi Nobel-díjak odaítélésében ízléshiány, értékvesztés, maradiság és nemritkán politikai elfogultság uralkodott. Vajon nem érte el a felsorolt és még néhány fel nem sorolt író színvonalát egyetlen XX. századi magyar író sem? Szinte csak találomra egy pár példa: Jókai Mór, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Molnár Ferenc (A Pál utcai fiúkért), Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Németh László, József Attila, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János, Szekfű Gyula és Lukács György, aki kommunista volta ellenére világszerte ismert és elismert volt? Talán már előbb kellett volna írnom, hogy a stockholmi Nobel Alapítvány több hivatalos kiadványát használom (angol fordításban), köztük az alapítvány „alkotmányát” (ők „statútumokénak nevezik). Ennek második paragrafusa leszögezi, hogy „irodalom” alatt nemcsak szépirodalom értendő, hanem más írások is, amelyeknek tartalma és stílusa irodalmi értékű. Ezért kapták meg történészek is például mindjárt másodiknak, 1902-ben Theodor Mommsen német történész, majd 1953- ban Sir Winston Churchill és filozófusok (pl. 1927- ben Henri Bergson, 1950-ben pedig Lord Bertrand Russell). Áttérek már most Györgyei Klára nyilatkozatára és a vele vitázó cikkekre. A hölgy azt állította, hogy 1972 óta tagja az irodalmi Nobel-díj jelölőbizottságának. Azt is mondta: soha nem lesz magyar irodalmi Nobel-díjas, „mert amíg nincs konszenzus az innét kimenő három szavazatban (magyar PEN Klub, MTA, írószövetség), fel sem veszik a nevet a jelölőlistára. (...) (A svédek, a Svéd Királyi Akadémia emberei meg is kérdezték tőlem: miért nem képesek megállapodni a magyarok egymás közt?”. Eva S. Balogh egyesült államokbeli olvasó leveléből (MH, dec. 9.) tudjuk, hogy Gy. K. nem a Yale Egyetem professzora, csak középiskolai tanár. De még ha ott tanított volna, akkor sem lehetne az irodalmi Nobeldíjra jelölő bizottság tagja. Az irodalmi Nobel-díjat a (nem „királyi”!) Svéd Akadémia (Svenska Akademien) ítéli oda, a jelölőbizottság pedig ennek az akadémiának öt tagja. (A Svéd Akadémiát nem szabad összetéveszteni a Svéd Királyi Tudományos Akadémiával, amely a kémiai, a fizikai és a - nem Nobel, hanem a Svéd Nemzeti Bank által alapított - közgazdasági Alfred Nobel-emlékdíjat ítéli oda.) Ki javasolhat egyáltalán irodalmi Nobel-díjra? 1. A Svéd Akadémia tagjai és más hasonló tagságú és célú akadémiák, intézmények és társaságok tagjai. 2. Egyetemek és „university college”ek irodalom- és nyelvtudományi professzorai. 3. Korábbi irodalmi Nobel-díjasok. 4. Olyan szerzői („authors”) szervezetek elnökei, amelyek országuk irodalmi tevékenységének reprezentánsai. Ebből a felsorolásból világos, hogy csak egyének, jogi műszóval természetes személyek javasolhatnak semmiféle testület (akadémia, egyetem, PEN Klub, írószövetség) nem, így az MTA, a magyar PEN Klub, a magyar írószövetségek sem! Az ajánlásra jogosultak sora a fenti négy pontban felsoroltakon kívül kiegészül: bizonyára az irodalmi Nobel-díjra is vonatkozik az, amit 1985- ben Stockholmban a fiziológiai, illetve orvosi díjat odaítélő Karolinska Intézet Nobel-bizottságának elnöke és a fizikai bizottság titkára elmondott nekem: minden évben más és más, de több száz, főleg külföldi személyiségtől kérnek javaslatot, amelyeket azután - szintén főleg külföldi - neves tudósok, esetenként kollektívák bírálnak el. Erről azért nem tudunk, mert mind ezek a javaslók, mind az elbírálók szigorú titoktartásra vannak kötelezve, még azt sem árulhatják el, hogy ők javasolnak, még kevésbé azt, hogy kit, és ez a díjak odaítélése utánra is vonatkozik, akár az kapta, akit javasoltak, akár nem. Györgyei Klárának tehát fogalma sincs a Nobel-díj odaítéléséről: nem tudja a döntő testület nevét, azt sem, hogy ki javasolhat. A cikkben olvasható kijelentéseknek tehát semmi alapjuk nincs, és nem ezért nincs még száz év után sem magyar irodalmi Nobel-díjas. Az egész nyilatkozatban és a hozzászólásokban van azonban valami nagyon elkeserítő. Az, hogy mindaz, amit fentebb leírtam, könnyen hozzáférhető magyar nyelven. Ne vegye szerénytelenségnek az olvasó, hogy önmagamat idézem, de azt hiszem, én írtam erről a legtöbbet. Például ebbe a lapba: 1987. dec. 12-én jelent meg egész lapoldalt betöltő cikkem Út a Nobel-díjhoz címmel. Még részletesebben megírtam az Akadémia folyóiratában: Hogyan lesz valaki Nobel-díjas? (Magyar Tudomány, 1986. évi 1. szám, 80-86. oldal.) Megírtam a Népszabadságban 1985. okt. 19-én. Legutóbb alig néhány hete a Heti Világgazdaságban (2000. nov. 25.). Szomorú dolog, hogy kollégáink - úgy látszik - csak írnak, de nem olvasnak. Pető Gábor Pál újságíró DISPUTA Miért nincs magyar irodalmi Nobel-díjas? A hitetlenség Nem az a baj, hogy a miniszter azt mondja, az ő tárcájának tisztségviselői nem egyszerűen olcsón, hanem rendkívül olcsón utaznak (miközben a számok ennek az ellenkezőjét mondják), vagy hogy az FKGP sohasem volt olyan egységes, mint most (a tökéletes zűrzavar napjaiban), hanem az a baj, hogy mondhatja. Hogy meri mondani, s nem kell tartania a teljes hitelvesztéstől. Magyarán: ezekért a mondatokért a közvélemény is felelős. Mert vajon miért hiszi, hogy mondhatja? Attól tartok azért, mert nagyon elterjedt az a veszélyes téveszme - nemcsak a politika, hanem az áltudományok, a média, a szélhámia „jóvoltából”, hogy minden lehetséges. S ebből az emberek számára az következik, hogy minden elhihető. Ez olyan kór, mint ha kikapcsolnánk szellemi immunrendszerünk legfontosabb elemét, a természetes kételyt, mely tudásunk és tapasztalataink alapján megszűri a ránk zúduló igaz, féligaz és hamis állításokat. Ez nem csalhatatlan, nem tökéletes, miként immunrendszerünk sem az, de ha a „minden lehetséges” vírusa megöli bennünk a kételyt, akkor teljesen védtelenek leszünk a szemérmetlen hazugságokkal és a gátlástalan manipulációs technikákkal szemben. Nem az a fő baj tehát, hogy egyesek összevissza beszélnek, hanem az, hogy túl sok ember tartja hihetőnek, amit mondanak. S ez óriási különbség. A politikában sem a hazugság a fő veszély, hanem az „elhívás”. Mert a hazudozó csak ajánlkozik, kelleti magát, aki ezt elhiszi, elfogadja, ennél sokkal fontosabbat tesz: választ. Ezzel négy évre meghatározza egy országban a hatalmi viszonyokat. Ha mindent elhiszünk, országunk a hazugok, szélhámosok és kalandorok eldorádója lesz. Persze könnyű hinni a „minden lehetségesében, hisz az emberek lépten-nyomon azt tapasztalják, hogy a mai magyar közélet „sztárjai”, a politikusok milyen gátlástalanul szörföznek a politika hullámain. Átélték például, miként fedezte fel a Fidesz, hogy üresedés van a jobboldalon, s hogyan nyomult be oda szemrebbenés nélkül, hogy kötött „kényszerkoalíciót”, s átélték azt is, milyen könnyedén választotta ki magának tíz éve az MSZP a szociáldemokrata mezőt. Átélték, hogyan „nyúlták le” a nagy múltú kisgazdapártot olyanok, akik a rendszerváltás után politikában akartak „utazni”, s kellett nekik egy jól hangzó név, amit a gyengébbektől elvehetnek. Most átéljük azt is, mit művelnek a kisgazdapárt süllyedő hajóján a túlélési politikusok. Figyeljük őket, de ne higgyünk el nekik se mindent. S ne higgyünk látatlanban a politikai elemzőknek sem, akik szinte egyöntetűen eltemették már Torgyánt, mondván, immár vége van neki is, pártjának is. Csakhogy ez a vágyak és a ráció szava. A vágyaké annyiban, hogy lassan tíz éve majd minden politikával foglalkozó, az ország presztízsére adó értelmiségi a pokolba - finomabban szólva: nyugdíjba - kívánja a hiperaktív főkisgazdát. A rációé annyiban, hogy normális viszonyok között a pártját majdnem lenullázó diktátor el kellett volna hogy veszítse politikai hatalmát, már csak „adminisztratíve” van védve, hisz a pártalkotmány jóvoltából rendkívül nehéz megszabadulni tőle. De nincsenek normális viszonyok! Ezért egyáltalán nem biztos, hogy Torgyán politikai pályafutásának vége. Megtanulhattuk például a ’91-es Torgyánpuccs idején, hogy a pártalkotmány, sőt a törvény sem számít sokat, ha van hatalom és kellő gátlástalanság. Most az a kérdés, hogy Torgyán ellenfelei fogják-e eredményesebben forgatni a pártalkotmányt, vagy megint a mester lesz az ügyesebb. Ennek is megvan az esélye. Sőt az sem biztos, hogy most a paragrafusok forgatása lesz a perdöntő, lehet, hogy megint a botoké. Látszólag most a „puccsisták” az erősebbek, bármilyen puccs az, amelynek kiszemelt kedvezményezettje nem is akar igazán elnök lenni. Mondják, nagy erő az elkeseredettség, ám még ennél is többet jelenthet, hogy a Fidesz is a torgyántalanítók mellé áll. (Antall is a 36-ok mellett állt - és mi lett belőlük?) Ám valóban mellettük áll-e a Fidesz? A hírek s a hatalmi logika szerint igen. De elhihetjük-e azt a hírt, amelyik hiteltelenül jelenik meg? Az egyik tv-műsorban például azt mondták, megbízható értesüléseik szerint a Fidesz támogatná Lányi Zsolt elnöki kinevezését, így! Noha nekik is tudniuk kell, hogy a kisgazdaelnököt nem kinevezik, hanem választják, s ezt egy másik párt nem támogathatja, legfeljebb örülhet neki. Emellett a kormányszóvivő (és Lányi Zsolt is) határozottan cáfolta, hogy a miniszterelnök és Lányi találkozóján kisgazdaügyekről tárgyaltak volna. Nem kell elhinnünk, de azt sem tehetjük, amit egy tévé, hogy a hivatalos cáfolat - amely lehet, hogy nem igaz - ellenére továbbra is úgy fogalmazott, mintha az ő forrást nem jelölő értesülései volnának az igazak - nem biztos, hogy azok. Legfeljebb logikusak. Később a Fidesz közleményt adott ki, hogy nem akarnak beavatkozni a másik koalíciós párt belügyeibe. Ez igaz lehet, mert ez volna a normális. Lehet, hogy nem igaz, mert az volna a Fidesz érdeke, hogy érdekei szerint avatkozzon be a kisgazdapárt belügyeibe. Lányit megkérdezte a riporter, előfordulhat-e, hogy esetleg kizárják a pártból. Ő azt felelte, remélem, nem. Szóval lehetséges - summázta a riporter önkényesen. Végső soron minden elképzelhető, mondta kínjában Lányi. Nem igaz! Nem képzelhető el minden. Csak akkor, ha mi minden képtelenséget elhiszünk s következmények nélkül hagyunk. Szále László ereje