Magyar Hírlap, 2001. február (34. évfolyam, 27-50. szám)

2001-02-03 / 29. szám

2001. február 3., szombat L­ehet-e a zsidóságot „nemzetiségi-etnikai” kategóriá­nak - rövidebben és kevésbé tudátosan: „népnek” - tekinteni? Természetesen lehet. De mint tudjuk, sem a magyar közjogi tradíció, sem a magyarországi zsidó­ság nagyobb részének önmagáról alkotott képét nem ez a felfogás jellemezte. Az 1918-at megelőző ötven vagy het­ven évben a zsidóság egyértelműen vallási különbözőséget jelentett. Az ezt követő, 1945-ig tartó korszakban ez annyi­ban módosult, hogy a „sidónak” lenni fogalma a származá­si különbözőség tudatával is kiegészült, már csak azért is - sőt, főleg azért mert az antiszemita kurzus által beveze­tett zsidóüldözés egyaránt sújtotta az izraelita hitfelekezet­­hez tartozókat, és azokat, akik azt (mármint a felekezetet) valamilyen úton-módon elhagyták. Az 1945-től 1989-ig tar­tó, előbb republikánus, majd kommunista alapú államjogi gyakorlat két szempontból is új helyzetet teremtett: egy­részt magánüggyé nyilvánította a vallást (a keresztényit csakúgy, mint a zsidót), illetve az ahhoz való tartozást; más­részt, minden vallási, faji vagy ehhez hasonló diszkriminá­ciót szigorúan elutasítva, voltaképpen még azt is tanácsos­nak látta eltiltani, hogy ilyesfajta különbségekről egyáltalá­ban szó essék. (Hogy sikerrel tiltotta - az már egy másik kérdés.) A háborút túlélő és azután is itt, Magyarországon maradó zsidó vallású vagy származású magyar állampolgá­rok a társadalmon belüli vallási (stb.) különbségtételnek ezt a radikális kiküszöbölését szívesen vették és általában támogatták, szinte függetlenül attól, hogy a kommunizmus­sal mint uralkodó államelvvel szemben máskülönben mi­lyen érzelmekkel viseltettek. Aligha vitatható egyébiránt - megint csak függetlenül a kommunizmus jóságától vagy rosszaságától - hogy a vallási (stb.) különbségeknek ez az elhessegető, lefojtó, már-már nem létezőként való kezelé­se elősegítette a zsidóknak mint egyedeknek a társadalom­ban való elvegyülését, azt a folyamatot, amely úgyszólván mindenütt másutt is végbement, ahol az államélet és a kul­túra szekularizálódott, s amelyet asszimilációnak is szoktak nevezni, holott stricto sensu nem az (lehet társadalmilag in­tegrálódni asszimilálódás nélkül is). Nos, ilyen előzmények után megjósolható, hogy a soron következő, 2001. évi népszámlálás alkalmával a magyaror­szági zsidóknak (e fogalom definíciójára az alábbiakban még visszatérek) csupán egy kis hányada fogja magát „etni­kailag”, s pláne „nemzetileg” zsidónak vallani. Ha a kérdő­ív külön kérdez rá a vallásra, akkor a magukat vallásosnak tudó izraelita hitfelekezetűeknek egy ennél föltehetőleg jó­val nagyobb hányada fog mint ilyen besorolást kérni. S ha volna olyan kérdés, hogy műveltségében, szimpátiáit és af­finitásait tekintve közel érzi-e magát a zsidósághoz, a zsidó sors alakulásától érintve érzi-e magát a válaszoló egyed, ak­kor - megint csak­ föltehetőleg - még az előbbinél is több volna a pozitív válasz. Csakhogy ilyen szövegeléssel egyet­len népszámlálási ív sem jelentkezhet! Hiszen érzelmekre a népszámláló nem kérdezhet rá: az identitásnak ez a minősé­gi latolgatása a szó szoros értelmében magánügy, nem pedig a születési évvel, az iskolázottsággal vagy a szobaszámmal összevethető tárgyi tényállás. Mint ahogy magánügy, nem bevallásra való adat az is, hogy ki miért érzi magát a zsidó­sághoz többé-kevésbé tartozónak: azért-e, mert zsidónak született, vagy mert ebben a minőségben szenvedett (ő vagy a családja) üldöztetést, vagy pusztán kulturális affinitásból (amihez nem is kell zsidónak születni)? A dolog nehézségét egyébként - s itt most már közeledünk a definíciós problémához - nem is a „bevallás” képezi elsőd­legesen. Hanem inkább az a körülmény, hogy sok esetben - még az is meglehet, hogy az esetek többségében - nincsen világos, egyértelmű meghatározható tényállás. Magyarorszá­gon a XX. század eleje óta tömegesen köttettek keresz­tény-zsidó vegyesházasságok, amely frigyek másod- vagy harmadgenerációs leszármazottairól eleve semmilyen kije­lentést nem lehet tenni, legfeljebb annyit, hogy a halmaz min­den egyes tagja hajlama és neveltetése szerint, de végsőleg szabad elhatározásból lesz inkább keresztény, inkább zsidó, vagy inkább egyik sem! A szabad önmeghatározás törvénye azonban arra is vonatkozik, aki zsidó vallásának született, de a továbbiakban felekezeti kötelmeit elhagyta, aktív élete so­rán pedig oly mértékben elvegyült a környezetét képező ma­gyar (vagy román, vagy belga, vagy dél-afrikai...) társada­lomban, hogy inadekvátnak találná zsidóként definiálni ma­gát. Tréfásan szólva, inkább elektromérnök, mint zsidó. A körkérdésben - s lehet, hogy a népszámlálási terveze­tekben is - még a „nemzetiség” szó is megjelenik. Engedtes­sék meg, hogy minden udvariaskodás mellőzésével ezt egész egyszerűen ostobaságnak minősítsem. Mégpedig nemcsak azért, mert a magyar államjogi gyakorlatban a zsidóság so­ha nem volt „nemzetiség”. Hanem azért is, mert­­ etnikai­nemzeti kisebbségek szakértői, figyelem! - a mai Magyaror­szágon egyáltalában nincsenek nemzetiségek. Tíz éve vá­rom, mindhiába, hogy az említett szakterület politikai és szellemi művelői végre kegyeskedjenek észrevenni, hogy ezen a fogalmon túlhaladott az idő. Nemzetiségek addig vol­tak, amíg a nemzetté alakulás cseppfolyós állapotban volt az európai kontinensen, különösen annak a keleti felén. (Meg­jegyzéseim szigorúan Európára korlátozódnak.) De attól kezdve, hogy kialakult, megszilárdult, s az egymást követő újrarendezések után állampolitikailag véglegessé és terüle­tileg mozdíthatatlanná vált Európa nemzetállami struktúrá­ja, a szó protonemzeti vagy irredenta értelmében vett „nem­zetiségeknek” nincsen többé helyük a térképen. Elismert helye van a belső kisebbségeknek, amelyeknek - vallási, nyelvi vagy ezzel analóg szempontok szerint - esetleg vala­miféle autonómia is jár, feltéve, hogy az államot képező po­litikai közösség részének ismerik el magukat. De nincsen hely kifelé orientálódó nemzetiségeknek, amelyek - szeren­csére - Magyarországon nincsenek is. (A mai magyarorszá­gi úgynevezett nemzetiségek közös jellemzője, hogy egyi­kük sem akar egy másik államhoz tartozni, sem az itt élő ro­mánok, sem a szlovákok, sem a németek stb. De ha már ők sem „nemzetiségek” - e szónak ebben az avítt, protonem­zeti vagy irredenta értelmében­­, akkor miért kellene a ma­gyarországi zsidókból (akárki tartozzék is e halmazhoz) „nemzetiséget” kreálni?! Ezt legfeljebb azok szorgalmaz­hatják, akik minden zsidóban (definíció mint fent) Izrael Ál­lam kihelyezett nemzeti meghosszabbítását látják. A magyar zsidó kultúra fejlődése öntörvényű, ami egye­bek között azt is jelenti, hogy minden állami besorolás, elis­merés vagy támogatás nélkül is halad a maga útján. Több életerős hajtása van, amelyek közül a vallási kötődésű és meghatározottsága csak egy. A zsidó identitás kifejezésére (amelyből szintén több van) véleményem szerint elsősorban írók és művészek hivatottak, nem hivatásos érdekvédők vagy választott tisztségviselők. A zsidó kultúra intézményei általában önfenntartók (vagy legalábbis ez volna a kívána­tos), s már csak ezért sem szükséges, hogy statisztikai önmu­togatással a kollektív érdekérvényesítést, magyarán az álla­mi fejőstehenet célozzák meg. Meggyőződésem szerint más kisebbségek is jobban tennék, ha az önazonosság ápolását nem kevernék össze közpénzek legombolásával. M­ármost a biztonság. A kérdés fontossága nem vitás, csak azt nem látom, hogy mi köze van a számsze­rűsítéshez. Tegyük föl, hogy valami felbuzdulás nyomán mindenki zsidónak deklarálja magát, akinek vala­mi csepp köze is van ehhez a minőséghez. Vagy tegyük fel az ellenkezőjét. Kérdem: nagyobb biztonságban vannak a zsidó magyarok, ha kiderül róluk, hogy kétszázezer van be­lőlük, mint hogyha harminc- vagy ötvenezerre taksálják a létszámukat? Nem azon múlik-e a jogbiztonságuk és a szub­jektív biztonságérzetük, hogy milyen a magyar állam? A vá­lasz már a kérdésben is benne van. Ebből következően nem hiszem, hogy a zsidóknak, ha kedves az életük és a bizton­ságuk, alapvetően más teendőik volnának, mint a nem zsi­dó magyaroknak. Ezzel együtt igaz és helyes: ne féljenek nyíltan megvallani hovatartozásukat. A Szombat című folyóirat körkérdésére válaszol Kende Péter írása, amely a lap következő számában jelenik meg Erős Fe­renc, Gereben Ágnes és Kovács András írásainak társaságában. Kende Péter A népszámlálás és a magyar zsidóság FOTÓ: MH-ARCHÍV - SZIGETVÁRY ZSOLT « /y'Joyg si’ssi zi/! Szinglik, gyötrődök és túlélők előnyben A Brit Filmakadémia meglepő­ módon úgy döntött, hogy az Oscar-ceremónia előtt osztja ki a BAFTA-díjakat. Bár az Amerikai Filmakadémia hivatalos jelöltlistáját csak február 13-án hozzák nyilvánosságra, a tengerentúli szaklapok már kiválasztották saját favoritjaikat. A Variety kritikusai szerint nemcsak a kasszasikert hozó közönségfilmek, hanem a szokatlanabb hangvételű drámák is sikerrel pályázhatnak az aranyszobrocskára, míg a legjobb alakítások díjait az egyedülálló anyák, a gyötrődő művészek vagy a hősies túlélők megszemélyesítői vihetik majd haza­ mezében”. S hogy az elhagyatott szigetlakóként kai Filmakadémia tagjainak titkos szavazatai küszködő Tom Hanks, a császárok és oroszlánok döntik el nemsokára, ám a közönségnek még ellen egyaránt kiálló Russell Crowe vagy más ma­ jócskán várnia kell az eredményre, mihős bizonyul-e jobbnak a túlélésben, az Ameri- Rénes Judit Az Aranyglóbusz díjak átadásán elmaradt megle­petésről a héten a Brit Filmakadémia gondosko­dott. A szervezők alaposan felborították az ese­mények bevett sorrendjét, hiszen először fordul elő a történelemben, hogy a BAFTA-díjakat egy hónappal az Oscar-ceremónia előtt, február 25-én osztják ki. A brit ítészek közzétett jelöltlistája ugyanakkor alig különbözik az Aranyglóbusz győzteseinek névsorától. A legjobb film titulu­sáért Cameron Crowe „rock'n’roll-utazása", az Almost Famous, Ang Lee Tigris és sárkánya, Ste­ven Soderbergh Erin Brockovich­­ Zűrös termé­szet című mozija és Ridley Scott Gladiátora ver­seng, bár az első számú titkos favorit az angol Ste­­phen Daldry Aranyglóbuszról lemaradt Billy El­­iotja, mely a remények szerint a hazai pályán el­viheti a pálmát társai elől. Ha mégsem így történ­te, a balett-táncosnak készülő munkásfiú történe­ti mozivászonra álmodó direktor könnyen vi­gasztalódhat az év legkiemelkedőbb brit filmjé­­nek, elsőfilmes rendezőjének vagy a legjobb ren­­dezőnek járó díjak bármelyikével. A legjobb női alakítás kategóriájában a nevezett filmekben sze­­replő Michelle Yeoh, az újdonsült Aranyglóbust­­ulajdonos Kate Hudson és Julia Roberts mellett két Oscar-díjas színésznő, Juliette Binoche és Hil­ary Swank indul. A férfiak közt a Billy Elliot 14 éves sztárja, Jamie Bell, a gladiátori termetű Rus­sell Crowe, a Wonder Boysban játszó Michael Douglas és két igazi nagyágyú, Geoffrey Rush és az Aranyglóbusszal (is) kitüntetett Tom Hanks iz­gulhat a sikerért. Sokan hátsó szándékot és újabb Oscar-indiká­­ort sejtenek a Brit Filmakadémia előretolt verse­dében, ám mire a BAFTA-serlegeket kezükbe vehetik a szerencsés kiválasztottak, Los Angeles­ben már megszületnek a sokkal nagyobb reménye­ket keltő jelöltlisták. Más kritikusok éppen fordít­va okoskodnak: ha Londonban ismét az Aranygló­­busz nyerteseinek fejére hull a díjeső, csekélyebb az esély, hogy március 25-én milliók szeme láttára ők emelhessék a magasba Oscar bácsi hőn áhított szobrát, melyből - a tavalyi lopásos incidenst elke­rülendő - az idén szépszámú tartalék is készül. A Variety szakírói sem az előbbi, sem az utóbbi változat mellett nem foglalnak állást. Nem vitatják­­ már jutalmazott s mellesleg óriási kasszasiker­nek bizonyult mozik nyilvánvaló erényeit, viszont más választási szempontokra is felhívják a figyel­met. A szakma többi tagjához hasonlóan komoly várományosnak tartják Steven Soderbergh rende­zőt, aki akár az Erin Brockovich - Zűrös természet című filmje, akár a drogproblémát egyedien fel­dolgozó Traffic című alkotása révén győztesként kerülhet ki a küzdelemből. A fordulatokban bő­velkedő Számkivetett, a Gladiátor és a Tigris és sárkány mellett elismerően szólnak az Almost Fa­mous frissességéről, s a benne szereplő színészek: Matt Danton, Penélope Cruz, Frances McDor­­mand és Kate Hudson alakításáról. A vígjátékok közt a Coen fivérek fergeteges humorú művét, a briliáns George Clooney főszereplésével és Bob Dylan zenéjével készült Ó, testvér, merre visz az utad?-ot emelik ki a beavatottak. A Variety kritikusai legalább ekkora eséllyel teszik meg befutónak a fajsúlyosabb témákat és bonyolultabb egyéniségeket megjelenítő, nemrit­kán szokatlan hangvételű filmeket. A dráma mű­fajában kiemelkedőnek ítélik Julian Schnabel ve­lencei különdíjas alkotását, a Before Night Fallsot, Philip Kaufman Quills című moziját, Gus Van Sant Finding Forresterjét, Kenneth Lonergan You can count on me című, a tavalyi Sundance Feszti­vál nagydíját elnyert művét és az Árvák hercegét rendező Lasse Hallstrom legújabb filmjét, mely­nek címe Chocolat. Ami a sztárparádét és a fiktív jellemek összetettségét illeti, nincs ok panaszra, sőt a szakírók úgy látják, az idén a szingli anyák, a gyötrődő művészek és a kitartó túlélők megformá­­lói tarthatnak leginkább igényt a szobrocskára. A régi konzervatív idők, amikor Dan Quayle volt alelnök szerint a terhes és férjezetlen nők roncsol­ták a társadalom szövetét, végképp elmúltak, s az amerikai köztudatban elfoglalták helyüket a gyer­meküket egyedül nevelő mamák, akiket most Julia Roberts, Björk és Laura Linney személyesít meg a filmvásznon. Az őrlődő entellektüelek sze­repében Javier Bardem (a Kubából elűzött homo­szexuális író, Reinaldo Arenas bőrében) és Geoff­rey Rush (a szólásszabadság mártírjaként bemuta­tott de Sade márkiként) szuggesztív játékán lehet ámulni, míg a Finding Forresterben a veterán szí­nészóriás, Sean Connery remekel az elfásult, majd egy barátság révén magára találó regényíró­­jel- Az Aranyglóbusszal kitüntetett sztár, Tom Hanks megtévesztésig elváltoztatott külsővel, modern Robinson­ként dacol az elemekkel a Számkivetett című filmben AZ AHOGY TETSZIK KIZÁRÓLAGOS TÁMOGATÓJA A PANNON GSM Jancsó Miklós Eső Kurva eső! Nagy a sár. Meg kapu előtt beszart a lámpa. Napok óta tök sötét. És nem jön a villamosművek. Nem jön. Éjfélre járt. Megcsúsztam a járdán. Pont a kapu előtt. Van sze­rencsém is. Néha. Mégis. Ott állt Horthy Miklós. Nem lett bajom. Erős karjába fogott, sportos, kemény testéhez ölelt. Rám emelte fényes szemét. Érces, lágy, lágy-érces hang. A szájából persze. Egyszerű, emberi. Ember az emberhez. Hogy azt izeni a miniszter­elnöknek, itt van, jön. Jön bármikor. Csak egy szó, egyetlen biztató jel. Ilyesmi. Feldiktálta elérhetőségét. Cím, telei, írnél. Ránéztem. A szemébe mondtam, megmondtam, a miniszterelnök nincs be­szélő viszonyban velem. Velem se. Rám nézett. Most ő nézett rám. Elment. A szomszédok lámpája ég. Ott állt meg. Megfordult. Té­vedés, mondta. Még hogy tévedés a személyben. Error in perso­nam. Ilyesmi. Horthy Miklós még sose mondott ilyet. Nekem. El­tűnt. Ha a miniszterelnöknek, a kancelláriának, a satöbbinek szüksége van. Ha. Bocs. Ha-val nem kezdünk mondatot. Politikát se. Az erős kéz­nek van igaza, a kemény ökölnek és a satöbbinek (vö. meleg szív, nyi­tott zseb és a többi). Mondat elején és politikában nincs ha! Benne vagyok a telefonkönyvben. Nálam megvan az elérhetőség. Horthyé és az enyém. Ha. Esik. Kurva eső. Nagy a sár. Hó Leesett. Hófehér. Csuda. Csudafehér. Nálunk ilyen nincs. Nálunk kormos a portulábia, meg az aszparágusz meg a satöbbi. Nálunk megül a mocsok. Keményen és vastagon. Guanó. Ez meg fehér. Kötésig ér. Meg tökig. Tökig? Úriember nem. Nem ilyet nem! Csöngettek. Két hosszú, három rövid, meg egy picike. Biri ángyó, a vajákos Biri, már ugrott is. Kicsi vagyok, székre állok, kiáltotta. Meg hogy megjött a Kacor király. Ő volt. A Kacor király. Rámás csizmájáról leverte a havat. Asztalhoz ült. Urasan viselte magát. Ke­veset szólt és sokat evett. Biri ángyó traktát csapott. Hencidától Bon­­cidáig folyt a lé meg a lé. Kathy Horváth vonta. Császárkörte nem vadalma. A Kacor király búnak eresztette a fejét. Bús nótára bús a válasz. Rezes kardját rácsapta a damasztra, megcsendültek a kris­tálykupák, aranysarkantyúja rápöngetett. Daliára húzta magát. Száz szál gyertyát parancsolt. Kettőt lépett. Lassút. Csöngettek. Hát, lássatok csodát: a Hétszűnyű Kapanyányi Mo­nyok. Állt. Odakint. Hát a Fehérlófia? - kérdeztem. A köd, a köd, rítta keservesen az icike-picike. Mert, hogy egyik szavamat a másik­ba ne öltsem, leszállt a köd. Még az is. Eltűnt, elveszett, elveszett, el­tűnt. Ezt mind így, sokáig a monyók. Petőfi. Akár Petőfi a ködben. Taknya, nyála összefolyt. A Monyóké. Nincs zsebkendőd? - kérdez­tem. Van, de nem adok, rikkantotta a Monyók. Biri ángyó a fülem­be hajolt. Ez nézi a Heti Hetest. Ezt súgta Biri ángyó. A Kacor király magára kanyarította szép, selymes lódingját, fel­pattant Muci paripájára. Hová, merre, meddig, minek? - kérdeztem. Csönd. Csak a köd. Akár Petőfi Zoltán. Hová, merre, meddig, minek? Biri ángyó, a vajákos Biri, tudta. - Menjen. Menjen Fehérlófiába. Uraságod nem nézi a csigatévét. Benne vót. Utcára basszák a régi cicákat is. - És? Ki fogja az egeret? - Ők maguk. Ezek mindenhez értenek. Biri ángya felkapott a seprűnyélre. A Bahamákra jár. A mesék oda­költöztek. Csak mi ülünk itt, nyakig a kormosodó hóban, állástalan ci­cákkal, dilettáns egérfogókkal. És az egér kilója is kúszik fölfelé. ­ Életmódi Indiai művészet a kukta alatt India. Egyeseknek gyönyörű nőket je­lent, arannyal díszített ruhákban, boka­csengettyűkkel. Másoknak az ország különleges növény- és állatvilága jut eszébe India hallatán, az elefántok, a tig­risek és a majmok. Vannak, akiknek a nyomor és a maharadzsák fényűző pa­lotáinak éles kontrasztja villan fel, megint mások pedig a hinduizmus sok­színűségét, az istenek s a félistenek boly­góját, a démonok gaztetteit kapcsolják az ország kultúrájához. Az ínyenceket minden valószínűség szerint az ázsiai ország konyhaművészete varázsolja el, ami nem is csoda, hiszen ételeik ízhar­móniája talán egyik nemzetéhez sem ha­sonlítható. Ezzel tisztában voltam eddig is, s mert barátnőim behatóan érdeklődnek az indiai kultúra és életfilozófia iránt, nem csoda, hogy egyik délután éppen egy ilyen helyre vittek ebédelni. És mindezt természetesen Budapesten. A Belgrád rakparton nem jártunk si­kerrel, hiszen Govinda sajnos éppen azon a napon nem tudta fogadni vendé­geit, ám nem sokkal messzebb, a Lánc­híd pesti oldalán rátaláltunk Gandhira. Ahogy lebotorkáltunk a (rendkívül me­redek­ lépcsőn, egy nagyon kellemes helyre pottyantunk. A sárga falak s a rengeteg díszítés otthonossá varázsolta az amúgy nem túl tágas pincehelyiséget, s a felszolgálók kedvességének köszön­hetően úgy éreztem magam, mintha már évek óta rendszeresen látogatnám Gan­dhit. A kis termet középen egy színes, feldíszített fa törte meg, melytől egy in­diai kertben éreztem magam. A nyugal­mat és lelki tisztaságot árasztó halk ze­ne, őszentsége, a dalai láma portréja a falon, a halkan csobogó, aprócska szik­lakerten átfolyó szökőkút peremén me­ditáló Buddha-szobor valóságos szen­téllyé varázsolta az éttermet. A hús természetesen hiányzik az ét­lapról - nem mintha az indiai konyhá­ból teljesen mellőzve lenne van helyet­te azonban Naptól és Holdtól, rengeteg saláta, édesség, friss gyümölcs, szóval minden, ami „karmamentes’’. És mégis minden hihetetlenül ízletes, talán még egy „húsevő" sem berzenkedne kedven­cének hiányától, miközben valamelyik bolygóról elnevezett tálból falatozik. A fűszerezés és az ételek összeállítása, az ízek egymáshoz illesztése az ősi in­diai kultúra része, s bebizonyítja, hogy a földben termő magvakból, a fák termé­séből, a természetes alapanyagokból is lehet fenséges ételt készíteni, mely után nem érezzük úgy, hogy szétdurranunk. És még sok minden mást nem érzünk... Dudás Éva Magyar Hírlap 13

Next