Magyar Hírlap, 2001. február (34. évfolyam, 27-50. szám)
2001-02-03 / 29. szám
2001. február 3., szombat Lehet-e a zsidóságot „nemzetiségi-etnikai” kategóriának - rövidebben és kevésbé tudátosan: „népnek” - tekinteni? Természetesen lehet. De mint tudjuk, sem a magyar közjogi tradíció, sem a magyarországi zsidóság nagyobb részének önmagáról alkotott képét nem ez a felfogás jellemezte. Az 1918-at megelőző ötven vagy hetven évben a zsidóság egyértelműen vallási különbözőséget jelentett. Az ezt követő, 1945-ig tartó korszakban ez annyiban módosult, hogy a „sidónak” lenni fogalma a származási különbözőség tudatával is kiegészült, már csak azért is - sőt, főleg azért mert az antiszemita kurzus által bevezetett zsidóüldözés egyaránt sújtotta az izraelita hitfelekezethez tartozókat, és azokat, akik azt (mármint a felekezetet) valamilyen úton-módon elhagyták. Az 1945-től 1989-ig tartó, előbb republikánus, majd kommunista alapú államjogi gyakorlat két szempontból is új helyzetet teremtett: egyrészt magánüggyé nyilvánította a vallást (a keresztényit csakúgy, mint a zsidót), illetve az ahhoz való tartozást; másrészt, minden vallási, faji vagy ehhez hasonló diszkriminációt szigorúan elutasítva, voltaképpen még azt is tanácsosnak látta eltiltani, hogy ilyesfajta különbségekről egyáltalában szó essék. (Hogy sikerrel tiltotta - az már egy másik kérdés.) A háborút túlélő és azután is itt, Magyarországon maradó zsidó vallású vagy származású magyar állampolgárok a társadalmon belüli vallási (stb.) különbségtételnek ezt a radikális kiküszöbölését szívesen vették és általában támogatták, szinte függetlenül attól, hogy a kommunizmussal mint uralkodó államelvvel szemben máskülönben milyen érzelmekkel viseltettek. Aligha vitatható egyébiránt - megint csak függetlenül a kommunizmus jóságától vagy rosszaságától - hogy a vallási (stb.) különbségeknek ez az elhessegető, lefojtó, már-már nem létezőként való kezelése elősegítette a zsidóknak mint egyedeknek a társadalomban való elvegyülését, azt a folyamatot, amely úgyszólván mindenütt másutt is végbement, ahol az államélet és a kultúra szekularizálódott, s amelyet asszimilációnak is szoktak nevezni, holott stricto sensu nem az (lehet társadalmilag integrálódni asszimilálódás nélkül is). Nos, ilyen előzmények után megjósolható, hogy a soron következő, 2001. évi népszámlálás alkalmával a magyarországi zsidóknak (e fogalom definíciójára az alábbiakban még visszatérek) csupán egy kis hányada fogja magát „etnikailag”, s pláne „nemzetileg” zsidónak vallani. Ha a kérdőív külön kérdez rá a vallásra, akkor a magukat vallásosnak tudó izraelita hitfelekezetűeknek egy ennél föltehetőleg jóval nagyobb hányada fog mint ilyen besorolást kérni. S ha volna olyan kérdés, hogy műveltségében, szimpátiáit és affinitásait tekintve közel érzi-e magát a zsidósághoz, a zsidó sors alakulásától érintve érzi-e magát a válaszoló egyed, akkor - megint csak föltehetőleg - még az előbbinél is több volna a pozitív válasz. Csakhogy ilyen szövegeléssel egyetlen népszámlálási ív sem jelentkezhet! Hiszen érzelmekre a népszámláló nem kérdezhet rá: az identitásnak ez a minőségi latolgatása a szó szoros értelmében magánügy, nem pedig a születési évvel, az iskolázottsággal vagy a szobaszámmal összevethető tárgyi tényállás. Mint ahogy magánügy, nem bevallásra való adat az is, hogy ki miért érzi magát a zsidósághoz többé-kevésbé tartozónak: azért-e, mert zsidónak született, vagy mert ebben a minőségben szenvedett (ő vagy a családja) üldöztetést, vagy pusztán kulturális affinitásból (amihez nem is kell zsidónak születni)? A dolog nehézségét egyébként - s itt most már közeledünk a definíciós problémához - nem is a „bevallás” képezi elsődlegesen. Hanem inkább az a körülmény, hogy sok esetben - még az is meglehet, hogy az esetek többségében - nincsen világos, egyértelmű meghatározható tényállás. Magyarországon a XX. század eleje óta tömegesen köttettek keresztény-zsidó vegyesházasságok, amely frigyek másod- vagy harmadgenerációs leszármazottairól eleve semmilyen kijelentést nem lehet tenni, legfeljebb annyit, hogy a halmaz minden egyes tagja hajlama és neveltetése szerint, de végsőleg szabad elhatározásból lesz inkább keresztény, inkább zsidó, vagy inkább egyik sem! A szabad önmeghatározás törvénye azonban arra is vonatkozik, aki zsidó vallásának született, de a továbbiakban felekezeti kötelmeit elhagyta, aktív élete során pedig oly mértékben elvegyült a környezetét képező magyar (vagy román, vagy belga, vagy dél-afrikai...) társadalomban, hogy inadekvátnak találná zsidóként definiálni magát. Tréfásan szólva, inkább elektromérnök, mint zsidó. A körkérdésben - s lehet, hogy a népszámlálási tervezetekben is - még a „nemzetiség” szó is megjelenik. Engedtessék meg, hogy minden udvariaskodás mellőzésével ezt egész egyszerűen ostobaságnak minősítsem. Mégpedig nemcsak azért, mert a magyar államjogi gyakorlatban a zsidóság soha nem volt „nemzetiség”. Hanem azért is, mert etnikainemzeti kisebbségek szakértői, figyelem! - a mai Magyarországon egyáltalában nincsenek nemzetiségek. Tíz éve várom, mindhiába, hogy az említett szakterület politikai és szellemi művelői végre kegyeskedjenek észrevenni, hogy ezen a fogalmon túlhaladott az idő. Nemzetiségek addig voltak, amíg a nemzetté alakulás cseppfolyós állapotban volt az európai kontinensen, különösen annak a keleti felén. (Megjegyzéseim szigorúan Európára korlátozódnak.) De attól kezdve, hogy kialakult, megszilárdult, s az egymást követő újrarendezések után állampolitikailag véglegessé és területileg mozdíthatatlanná vált Európa nemzetállami struktúrája, a szó protonemzeti vagy irredenta értelmében vett „nemzetiségeknek” nincsen többé helyük a térképen. Elismert helye van a belső kisebbségeknek, amelyeknek - vallási, nyelvi vagy ezzel analóg szempontok szerint - esetleg valamiféle autonómia is jár, feltéve, hogy az államot képező politikai közösség részének ismerik el magukat. De nincsen hely kifelé orientálódó nemzetiségeknek, amelyek - szerencsére - Magyarországon nincsenek is. (A mai magyarországi úgynevezett nemzetiségek közös jellemzője, hogy egyikük sem akar egy másik államhoz tartozni, sem az itt élő románok, sem a szlovákok, sem a németek stb. De ha már ők sem „nemzetiségek” - e szónak ebben az avítt, protonemzeti vagy irredenta értelmében, akkor miért kellene a magyarországi zsidókból (akárki tartozzék is e halmazhoz) „nemzetiséget” kreálni?! Ezt legfeljebb azok szorgalmazhatják, akik minden zsidóban (definíció mint fent) Izrael Állam kihelyezett nemzeti meghosszabbítását látják. A magyar zsidó kultúra fejlődése öntörvényű, ami egyebek között azt is jelenti, hogy minden állami besorolás, elismerés vagy támogatás nélkül is halad a maga útján. Több életerős hajtása van, amelyek közül a vallási kötődésű és meghatározottsága csak egy. A zsidó identitás kifejezésére (amelyből szintén több van) véleményem szerint elsősorban írók és művészek hivatottak, nem hivatásos érdekvédők vagy választott tisztségviselők. A zsidó kultúra intézményei általában önfenntartók (vagy legalábbis ez volna a kívánatos), s már csak ezért sem szükséges, hogy statisztikai önmutogatással a kollektív érdekérvényesítést, magyarán az állami fejőstehenet célozzák meg. Meggyőződésem szerint más kisebbségek is jobban tennék, ha az önazonosság ápolását nem kevernék össze közpénzek legombolásával. Mármost a biztonság. A kérdés fontossága nem vitás, csak azt nem látom, hogy mi köze van a számszerűsítéshez. Tegyük föl, hogy valami felbuzdulás nyomán mindenki zsidónak deklarálja magát, akinek valami csepp köze is van ehhez a minőséghez. Vagy tegyük fel az ellenkezőjét. Kérdem: nagyobb biztonságban vannak a zsidó magyarok, ha kiderül róluk, hogy kétszázezer van belőlük, mint hogyha harminc- vagy ötvenezerre taksálják a létszámukat? Nem azon múlik-e a jogbiztonságuk és a szubjektív biztonságérzetük, hogy milyen a magyar állam? A válasz már a kérdésben is benne van. Ebből következően nem hiszem, hogy a zsidóknak, ha kedves az életük és a biztonságuk, alapvetően más teendőik volnának, mint a nem zsidó magyaroknak. Ezzel együtt igaz és helyes: ne féljenek nyíltan megvallani hovatartozásukat. A Szombat című folyóirat körkérdésére válaszol Kende Péter írása, amely a lap következő számában jelenik meg Erős Ferenc, Gereben Ágnes és Kovács András írásainak társaságában. Kende Péter A népszámlálás és a magyar zsidóság FOTÓ: MH-ARCHÍV - SZIGETVÁRY ZSOLT « /y'Joyg si’ssi zi/! Szinglik, gyötrődök és túlélők előnyben A Brit Filmakadémia meglepő módon úgy döntött, hogy az Oscar-ceremónia előtt osztja ki a BAFTA-díjakat. Bár az Amerikai Filmakadémia hivatalos jelöltlistáját csak február 13-án hozzák nyilvánosságra, a tengerentúli szaklapok már kiválasztották saját favoritjaikat. A Variety kritikusai szerint nemcsak a kasszasikert hozó közönségfilmek, hanem a szokatlanabb hangvételű drámák is sikerrel pályázhatnak az aranyszobrocskára, míg a legjobb alakítások díjait az egyedülálló anyák, a gyötrődő művészek vagy a hősies túlélők megszemélyesítői vihetik majd haza mezében”. S hogy az elhagyatott szigetlakóként kai Filmakadémia tagjainak titkos szavazatai küszködő Tom Hanks, a császárok és oroszlánok döntik el nemsokára, ám a közönségnek még ellen egyaránt kiálló Russell Crowe vagy más ma jócskán várnia kell az eredményre, mihős bizonyul-e jobbnak a túlélésben, az Ameri- Rénes Judit Az Aranyglóbusz díjak átadásán elmaradt meglepetésről a héten a Brit Filmakadémia gondoskodott. A szervezők alaposan felborították az események bevett sorrendjét, hiszen először fordul elő a történelemben, hogy a BAFTA-díjakat egy hónappal az Oscar-ceremónia előtt, február 25-én osztják ki. A brit ítészek közzétett jelöltlistája ugyanakkor alig különbözik az Aranyglóbusz győzteseinek névsorától. A legjobb film titulusáért Cameron Crowe „rock'n’roll-utazása", az Almost Famous, Ang Lee Tigris és sárkánya, Steven Soderbergh Erin Brockovich Zűrös természet című mozija és Ridley Scott Gladiátora verseng, bár az első számú titkos favorit az angol Stephen Daldry Aranyglóbuszról lemaradt Billy Eliotja, mely a remények szerint a hazai pályán elviheti a pálmát társai elől. Ha mégsem így történte, a balett-táncosnak készülő munkásfiú történeti mozivászonra álmodó direktor könnyen vigasztalódhat az év legkiemelkedőbb brit filmjének, elsőfilmes rendezőjének vagy a legjobb rendezőnek járó díjak bármelyikével. A legjobb női alakítás kategóriájában a nevezett filmekben szereplő Michelle Yeoh, az újdonsült Aranyglóbustulajdonos Kate Hudson és Julia Roberts mellett két Oscar-díjas színésznő, Juliette Binoche és Hilary Swank indul. A férfiak közt a Billy Elliot 14 éves sztárja, Jamie Bell, a gladiátori termetű Russell Crowe, a Wonder Boysban játszó Michael Douglas és két igazi nagyágyú, Geoffrey Rush és az Aranyglóbusszal (is) kitüntetett Tom Hanks izgulhat a sikerért. Sokan hátsó szándékot és újabb Oscar-indikáort sejtenek a Brit Filmakadémia előretolt versedében, ám mire a BAFTA-serlegeket kezükbe vehetik a szerencsés kiválasztottak, Los Angelesben már megszületnek a sokkal nagyobb reményeket keltő jelöltlisták. Más kritikusok éppen fordítva okoskodnak: ha Londonban ismét az Aranyglóbusz nyerteseinek fejére hull a díjeső, csekélyebb az esély, hogy március 25-én milliók szeme láttára ők emelhessék a magasba Oscar bácsi hőn áhított szobrát, melyből - a tavalyi lopásos incidenst elkerülendő - az idén szépszámú tartalék is készül. A Variety szakírói sem az előbbi, sem az utóbbi változat mellett nem foglalnak állást. Nem vitatják már jutalmazott s mellesleg óriási kasszasikernek bizonyult mozik nyilvánvaló erényeit, viszont más választási szempontokra is felhívják a figyelmet. A szakma többi tagjához hasonlóan komoly várományosnak tartják Steven Soderbergh rendezőt, aki akár az Erin Brockovich - Zűrös természet című filmje, akár a drogproblémát egyedien feldolgozó Traffic című alkotása révén győztesként kerülhet ki a küzdelemből. A fordulatokban bővelkedő Számkivetett, a Gladiátor és a Tigris és sárkány mellett elismerően szólnak az Almost Famous frissességéről, s a benne szereplő színészek: Matt Danton, Penélope Cruz, Frances McDormand és Kate Hudson alakításáról. A vígjátékok közt a Coen fivérek fergeteges humorú művét, a briliáns George Clooney főszereplésével és Bob Dylan zenéjével készült Ó, testvér, merre visz az utad?-ot emelik ki a beavatottak. A Variety kritikusai legalább ekkora eséllyel teszik meg befutónak a fajsúlyosabb témákat és bonyolultabb egyéniségeket megjelenítő, nemritkán szokatlan hangvételű filmeket. A dráma műfajában kiemelkedőnek ítélik Julian Schnabel velencei különdíjas alkotását, a Before Night Fallsot, Philip Kaufman Quills című moziját, Gus Van Sant Finding Forresterjét, Kenneth Lonergan You can count on me című, a tavalyi Sundance Fesztivál nagydíját elnyert művét és az Árvák hercegét rendező Lasse Hallstrom legújabb filmjét, melynek címe Chocolat. Ami a sztárparádét és a fiktív jellemek összetettségét illeti, nincs ok panaszra, sőt a szakírók úgy látják, az idén a szingli anyák, a gyötrődő művészek és a kitartó túlélők megformálói tarthatnak leginkább igényt a szobrocskára. A régi konzervatív idők, amikor Dan Quayle volt alelnök szerint a terhes és férjezetlen nők roncsolták a társadalom szövetét, végképp elmúltak, s az amerikai köztudatban elfoglalták helyüket a gyermeküket egyedül nevelő mamák, akiket most Julia Roberts, Björk és Laura Linney személyesít meg a filmvásznon. Az őrlődő entellektüelek szerepében Javier Bardem (a Kubából elűzött homoszexuális író, Reinaldo Arenas bőrében) és Geoffrey Rush (a szólásszabadság mártírjaként bemutatott de Sade márkiként) szuggesztív játékán lehet ámulni, míg a Finding Forresterben a veterán színészóriás, Sean Connery remekel az elfásult, majd egy barátság révén magára találó regényírójel- Az Aranyglóbusszal kitüntetett sztár, Tom Hanks megtévesztésig elváltoztatott külsővel, modern Robinsonként dacol az elemekkel a Számkivetett című filmben AZ AHOGY TETSZIK KIZÁRÓLAGOS TÁMOGATÓJA A PANNON GSM Jancsó Miklós Eső Kurva eső! Nagy a sár. Meg kapu előtt beszart a lámpa. Napok óta tök sötét. És nem jön a villamosművek. Nem jön. Éjfélre járt. Megcsúsztam a járdán. Pont a kapu előtt. Van szerencsém is. Néha. Mégis. Ott állt Horthy Miklós. Nem lett bajom. Erős karjába fogott, sportos, kemény testéhez ölelt. Rám emelte fényes szemét. Érces, lágy, lágy-érces hang. A szájából persze. Egyszerű, emberi. Ember az emberhez. Hogy azt izeni a miniszterelnöknek, itt van, jön. Jön bármikor. Csak egy szó, egyetlen biztató jel. Ilyesmi. Feldiktálta elérhetőségét. Cím, telei, írnél. Ránéztem. A szemébe mondtam, megmondtam, a miniszterelnök nincs beszélő viszonyban velem. Velem se. Rám nézett. Most ő nézett rám. Elment. A szomszédok lámpája ég. Ott állt meg. Megfordult. Tévedés, mondta. Még hogy tévedés a személyben. Error in personam. Ilyesmi. Horthy Miklós még sose mondott ilyet. Nekem. Eltűnt. Ha a miniszterelnöknek, a kancelláriának, a satöbbinek szüksége van. Ha. Bocs. Ha-val nem kezdünk mondatot. Politikát se. Az erős kéznek van igaza, a kemény ökölnek és a satöbbinek (vö. meleg szív, nyitott zseb és a többi). Mondat elején és politikában nincs ha! Benne vagyok a telefonkönyvben. Nálam megvan az elérhetőség. Horthyé és az enyém. Ha. Esik. Kurva eső. Nagy a sár. Hó Leesett. Hófehér. Csuda. Csudafehér. Nálunk ilyen nincs. Nálunk kormos a portulábia, meg az aszparágusz meg a satöbbi. Nálunk megül a mocsok. Keményen és vastagon. Guanó. Ez meg fehér. Kötésig ér. Meg tökig. Tökig? Úriember nem. Nem ilyet nem! Csöngettek. Két hosszú, három rövid, meg egy picike. Biri ángyó, a vajákos Biri, már ugrott is. Kicsi vagyok, székre állok, kiáltotta. Meg hogy megjött a Kacor király. Ő volt. A Kacor király. Rámás csizmájáról leverte a havat. Asztalhoz ült. Urasan viselte magát. Keveset szólt és sokat evett. Biri ángyó traktát csapott. Hencidától Boncidáig folyt a lé meg a lé. Kathy Horváth vonta. Császárkörte nem vadalma. A Kacor király búnak eresztette a fejét. Bús nótára bús a válasz. Rezes kardját rácsapta a damasztra, megcsendültek a kristálykupák, aranysarkantyúja rápöngetett. Daliára húzta magát. Száz szál gyertyát parancsolt. Kettőt lépett. Lassút. Csöngettek. Hát, lássatok csodát: a Hétszűnyű Kapanyányi Monyok. Állt. Odakint. Hát a Fehérlófia? - kérdeztem. A köd, a köd, rítta keservesen az icike-picike. Mert, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, leszállt a köd. Még az is. Eltűnt, elveszett, elveszett, eltűnt. Ezt mind így, sokáig a monyók. Petőfi. Akár Petőfi a ködben. Taknya, nyála összefolyt. A Monyóké. Nincs zsebkendőd? - kérdeztem. Van, de nem adok, rikkantotta a Monyók. Biri ángyó a fülembe hajolt. Ez nézi a Heti Hetest. Ezt súgta Biri ángyó. A Kacor király magára kanyarította szép, selymes lódingját, felpattant Muci paripájára. Hová, merre, meddig, minek? - kérdeztem. Csönd. Csak a köd. Akár Petőfi Zoltán. Hová, merre, meddig, minek? Biri ángyó, a vajákos Biri, tudta. - Menjen. Menjen Fehérlófiába. Uraságod nem nézi a csigatévét. Benne vót. Utcára basszák a régi cicákat is. - És? Ki fogja az egeret? - Ők maguk. Ezek mindenhez értenek. Biri ángya felkapott a seprűnyélre. A Bahamákra jár. A mesék odaköltöztek. Csak mi ülünk itt, nyakig a kormosodó hóban, állástalan cicákkal, dilettáns egérfogókkal. És az egér kilója is kúszik fölfelé. Életmódi Indiai művészet a kukta alatt India. Egyeseknek gyönyörű nőket jelent, arannyal díszített ruhákban, bokacsengettyűkkel. Másoknak az ország különleges növény- és állatvilága jut eszébe India hallatán, az elefántok, a tigrisek és a majmok. Vannak, akiknek a nyomor és a maharadzsák fényűző palotáinak éles kontrasztja villan fel, megint mások pedig a hinduizmus sokszínűségét, az istenek s a félistenek bolygóját, a démonok gaztetteit kapcsolják az ország kultúrájához. Az ínyenceket minden valószínűség szerint az ázsiai ország konyhaművészete varázsolja el, ami nem is csoda, hiszen ételeik ízharmóniája talán egyik nemzetéhez sem hasonlítható. Ezzel tisztában voltam eddig is, s mert barátnőim behatóan érdeklődnek az indiai kultúra és életfilozófia iránt, nem csoda, hogy egyik délután éppen egy ilyen helyre vittek ebédelni. És mindezt természetesen Budapesten. A Belgrád rakparton nem jártunk sikerrel, hiszen Govinda sajnos éppen azon a napon nem tudta fogadni vendégeit, ám nem sokkal messzebb, a Lánchíd pesti oldalán rátaláltunk Gandhira. Ahogy lebotorkáltunk a (rendkívül meredek lépcsőn, egy nagyon kellemes helyre pottyantunk. A sárga falak s a rengeteg díszítés otthonossá varázsolta az amúgy nem túl tágas pincehelyiséget, s a felszolgálók kedvességének köszönhetően úgy éreztem magam, mintha már évek óta rendszeresen látogatnám Gandhit. A kis termet középen egy színes, feldíszített fa törte meg, melytől egy indiai kertben éreztem magam. A nyugalmat és lelki tisztaságot árasztó halk zene, őszentsége, a dalai láma portréja a falon, a halkan csobogó, aprócska sziklakerten átfolyó szökőkút peremén meditáló Buddha-szobor valóságos szentéllyé varázsolta az éttermet. A hús természetesen hiányzik az étlapról - nem mintha az indiai konyhából teljesen mellőzve lenne van helyette azonban Naptól és Holdtól, rengeteg saláta, édesség, friss gyümölcs, szóval minden, ami „karmamentes’’. És mégis minden hihetetlenül ízletes, talán még egy „húsevő" sem berzenkedne kedvencének hiányától, miközben valamelyik bolygóról elnevezett tálból falatozik. A fűszerezés és az ételek összeállítása, az ízek egymáshoz illesztése az ősi indiai kultúra része, s bebizonyítja, hogy a földben termő magvakból, a fák terméséből, a természetes alapanyagokból is lehet fenséges ételt készíteni, mely után nem érezzük úgy, hogy szétdurranunk. És még sok minden mást nem érzünk... Dudás Éva Magyar Hírlap 13