Magyar Hírlap, 2001. március (34. évfolyam, 51-76. szám)

2001-03-31 / 76. szám

- Ön Vámos Miklós legutóbbi műsorában egy olyan trikót hordott, melynek elejére Vitray Tamás, hátuljára pedig Csiszár Jenő neve volt flitterekkel kihímezve. Ez a televí­ziózás útja Vitraytól Csiszárig? - Akármennyire hihetetlen, nem ter­vez az ember ennyire tudatosan. Az biztos, Vitray Tamás múltja a klasszikus szakmai mérce. Csiszár Jenő pedig, bár vitatható, de mégiscsak korszerű alakja a televízió­zásnak, tehát ha úgy tetszik, a Vámos-mű­sorban egy „tól-ig”-et láthattak, a mellem­től a hátam közepéig. - Nem bírta volna ki, hogy „normális” ruhában jöjjön be? - Nem vette észre, hogy az utóbbi idő­ben a tévé képernyőjén már csak abszolút normális ruhában vagyok jelen? Úgy gon­doltam, a nézők legalább néha nosztalgiáz­hassanak egy kicsit. - Az én mozimmal éppen az volt a tö­rekvése, hogy a komoly arcát hozza vissza. - Ez legfeljebb másodlagos törekvé­sem volt. Ennél tudatosabb, hogy én azt a televíziót szeretem, amelynek képernyő­jén hétköznapi emberek kinagyítódnak és speciális sorsuk révén, általuk valami álta­lános érvényű mondanivalót lehet megfo­galmazni. - De ez nem illik a kereskedelmi tévék profiljába.­­ Ez igaz, de a kor sajátos kihívása ép­pen abban áll, hogy a televíziózásban az ér­tékek közvetítéséért meg kell küzdenie az alkotóknak. Épeszű ember ezt tudomásul veszi és ha kell, hát ezen a fronton küzd. És hogy nem hatástalan az efféle harc, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Az én mozim ez idő szerint is ott van munkáltatóm ké­pernyőjén. - Állítólag a műsorújságból tudta meg, hogy a nyitó adás nincs is benne a heti prog­ramban. - Szó szerint így történt. - Ilyenkor mit csinál? - Őrjöngök és azonnal felhívom a ve­zérigazgatót. - Mivel indokolták a késedelmet? - Azzal, hogy a nyári műsorstruktúra nagyon jó nézőszámokat produkált, és ez jóval kevesebbe került, mint a szeptember elejétől tervbe vett őszi műsorstruktúra. - Egyrészt sztár, másrészt, mint az előbbi példa mutatja, időnként fütyülnek magára. - Nem hiszem, hogy arról lenne szó, hogy nem vesznek emberszámba. Sőt, ha megkérdez mértékadó tv2-s műsorkészítő­ket, ők még azt is fogják mondani, hogy az intézmény mindenhatója én vagyok, mert én sugalmazom a vezérigazgatónak, milyen műsorra van szükség, kivel mit csináltas­sunk és mit ne. Miközben elismerem, hogy van ebben némi igazság, az fontosabb; ma­napság már nem úgy van, hogy valakinek élete végéig adott az egyszer megszerzett pozíciója. Ha valamikor, most aztán tény­leg minden nap meg kell küzdeni minde­nért. És én is abban a tudathasadásos hely­zetben vagyok időnként, hogy mint cégve­zető-tulajdonos - igaz, egy másik vállalat­nál -, tulajdonképpen értem is a napról­­napra változó tulajdonosi érdekeket. - Mint tulajdonos és mint alkotó nem kerül önmagával összeütközésbe? - De, gyakran. Végül is Az én mozim is erre példa. De azért ragaszkodom hozzá csökönyösen, mert azzal hízelgek magam­nak, hogy valami olyasmit csinálok, ami ér­vényesen emlékeztethet arra, hogy valaha a televízió komoly dolgokról is szólt és nem csak napi érzéstelenítésre szolgált. De - hogy mást ne mondjak - például a Gyerek­szájra nem tudnám azt mondani, hogy tá­vol esik az ízlésvilágomtól. Tehát - ha úgy tetszik - már-már „korszerűtlen” műsor és mégis milliók nézik. Egyébként ez a műsor pontosan azt tükrözi, ahogyan én viszo­nyulok a világhoz, ezen belül a gyerekek­hez.­­ Muszáj a gyerekeket mindig megtap­soltad, mint az ugráló kismajmokat? - Ez szigorúan szakmai kérdés, és - már ne vegye zokon­­ az öné dilettáns fel­vetés. Olyan, mintha azt kifogásolná, hogy a mozifilmek alá miért kevernek speciális hangeffekteket. Ráadásul a közönség je­lenléte a gyerekműsor felvételén semmit nem von le az adások értékéből, ugyanis ezek a gyerekek már teljesen hétköznapi módon kezelik a nyilvánosságot. És engem - meg kell, hogy mondjam - sokkal jobban érdekelnek ezek a nagyon is eredeti 6-7-8 évesek, mint a manapság a különböző té­­véshow-kat bérlettel a kezükben körbe­­körbe utazó, javarészt személyiségszegény híres emberek. - Amikor nem hozhatott világsztáro­kat, ön is az ügyeletes ötven magyar sztárt hívta sorra. A napokban megjelent Az én mozim, Friderikusz Sándor műsora első hét évi legsikeresebb riportjainak könyvváltozata. Friderikusz szerint többnyire már csak ez a tévéműsor emlékeztet azokra az időkre, amikor nem csak „helyi érzéstelenítésre” szolgált a televízió. Úgy véli, az erőszak ez idő szerint kiszorulóban van a nézők érdeklődésének középpontjából és úgy 3-5 év múlva ismét komolyabb műsoroké lesz a képernyő. Bóta Gábor - Önt megcsalja az emlékezete, ugyanis a Friderikusz Show-ban világ­sztárok a legelső perctől kezdve voltak. Felvetésére az az érvényes válaszom, hogy nem véletlen, hogy ez idő szerint nem csinálok Friderikusz Show-t, ugyan­is az ország úgynevezett híres emberei­nek készlete ehhez bizony szegényes. Fábry nevű szaktársamat is rendszeresen rémülten nézem, hogy mennyire unja - hozzáteszem, jogosan - vendégeinek java részét, és hogy mégis megmentse a műsort, főleg saját történeteivel szóra­koztatja őket. Kezdte az apjával, majd jött a kedves mama, most tart a gyerek­kori szomszédok sztorijainál, időnként belekeveredik egy kis pisi-kaki; mindez csak azért, hogy ne legyenek teljesen ér­dektelenek a sztárok langyos unalomba fulladó történetei. Megjegyzem, attól persze lehet valaki kiváló színész, hogy halálosan unalmas magánember. - Arra pedig főműsoridőben nyilván esély sincs, hogy ne a magánéletükről, ha­nem a szakmájukról legyen szó. - Sajnos ma oda sikerült zülleszteni a nézőt „igényszinten”, hogy honfitársaim beérik akármivel. De persze az élénkülő érdektelenség jelei egyre inkább mutat­koznak, 3-5 év múlva garantálom, hogy ismét sokkal nagyobb számban lesznek jelen a tévében komolyabb műsorok. Én például mostanában vágyom egy nem pusztán önmagáért való szórakoztató produkcióra is. - Amikor szórakoztat, a komolyabb arcát szeretné megmutatni? - Ezt így nem tudom megmondani, vi­szont abban biztos vagyok, hogy azzal a lu­xussal dolgozom, hogy csak olyan műsort csinálok, ami miatt nekem is viszket a te­nyerem. Úgy látszik, ez is bejön, minden korábbi huhogás ellenére. Volt önnek egy kolléganője, aki a kereskedelmi televízió­zás kezdetén terjedelmes cikkekben fog­lalkozott azzal, hogyan fog engem süllyesztőbe kényszeríteni a televíziós pi­ac megoszlása. Miközben ő már nincs se­hol, műsoraim - immáron tíz év óta - to­vábbra is ott vannak a toplisták legnézet­tebb műsorai között. Ha még emlékeznék a nevére, lenne hozzá pár kérdésem. - Azért a kivételezett helyzete meg­szűnt. Már nem kap olyan költségvetést, amiből rendszeresen világsztárokat szer­ződtethetne. Külföldről hozott sztárinter­júk közé mond összekötő szöveget. - Hát ha ön is csak újságot olvas és nem a valóságra kíváncsi, akkor bizony ilyen következtetésre juthat. Ezzel szemben a tények: ezek a világsztárokat bemutató műsorok csak részben tartalmaznak kül­földről vásárolt műsorelemeket, másik részüket olyan interjúkkal egészítettem ki, amelyeket az elmúlt 1-2-3 évben magam készítettem. De mindig sajnálom az effaj­ta provinciális gondolkodást. Miért nem azt vette észre ön és hasonszőrű szaktársai, hogy a televíziókban az utóbbi 2-3 évben - leszámítva a fikciós műfajt - semmiféle nyitás nincs a világra. A televíziónak igen­is fontos tudatosítani az emberekben, hogy nem Hegyeshalommal ér véget a világ, mint ahogy a kozmopolitizmus értékrendje sem hozzánk igazodik. - Azt akarja mondani, hogy világsztá­rok tálalása kultúrmisszió? - Természetesen hülyeség, ha így fo­galmaz. Én pusztán annyit állítok, hogy nagyon lényeges egy olyan országban, ahol manapság harmad-negyedrendű táncdalénekesek szórakoztatják az em­bereket főműsoridőben, hogy létezik azért a világban Tom Hanks, vagy Scor­sese, vagy Mick Jagger, hogy Madonnát már ne is említsem. Ha úgy akarja, nevezzük ezt kultúrmissziónak, de értsen mögé jó sok iróniát.­­ Többek szerint nálunk azért nem na­gyon van esélye a kultúrának a televízió­ban, mert kicsi az ország. Németországban vagy Lengyelországban egy kis kultúra­fogyasztó réteg is van akkora, hogy megér­je számára műsort készíteni. Lengyelor­szágban például minden hétfő este van színházi közvetítés a tévében, méghozzá jó nézettséggel. - Én azt a televíziót pártolom, ahol a fogyasztói - azaz a nézői - szokásokat jó irányba lehet befolyásolni. Tévévezető­ként sokkal többet mernék kockáztatni, és nem a konkurens csatorna lépéseit lesném árgus szemekkel éjjel-nappal. De nem vagyunk egyformák, ráadásul a televízió tulajdonosai sok pénzt, 8-10 milliárd forintot öltek bele ebbe, aminek tíz éven belül meg kellene térülnie. Tehát ideges kapkodásuk valamennyire érthető. - Törvényszerű, hogy ön mind a mai na­pig teljesen kiszolgáltatott helyzetben van a tévécsatornákkal szemben? - Legfeljebb ez a látszat. Az általam működtetett cég nem pusztán azzal foglal­kozik, ami ebből a televízióban látható. - Ön mondta a Friderikusz Szubjektív kapcsán - amit későbbi időpontra akartak tenni, de ön nem engedte és a műsor meg­szűnt - hogy a szakítás próbája már a tv2- vel is megtörtént. - Ugyan nem akkor mondtam, hanem amikor a szóban forgó Az én mozimat másfél hónappal később kezdte sugároz­ni a csatorna, mint ahogyan az érvényes szerződés ezt előírta, de mindegy. Az kétségtelen, hogy egy televíziós alkotó, ha szuverén és tisztességes, manapság nincs könnyű helyzetben. Valamennyi tévécsatornánál a legtöbb kollégám erre panaszkodik. Persze innen ki lehet lépni, és akkor lehet elölről kezdeni, hiszen ta­valy ilyenkor Szabó László Zsolt, az MTV volt elnöke - felvetésemre - kísér­letet tett arra, hogy Kepes, Frei, Fábry és én együttesen csatlakozzunk a köz­­szolgálati csatornához. Három hétig úgy tűnt, meg fogunk egyezni. - Hogy négy ilyen személyiséggel titok­ban lehet tárgyalni, azt mutatja: nagyon jól senki nem érezte magát ott, ahol éppen volt.­­ Ez valószínűleg így van, de a tisztes­ség kedvéért meg kell jegyeznem, nem ér­zem magam rosszabbul most sem, mint annak idején a Magyar Televíziónál, illet­ve annál lényegesen jobban érzem ma­gam, mint valamikor az RTL Klubnál. Ami az MTV-t illeti: tulajdonképpen ma­napság a piac tetszhalottja, és addig, amíg a helyét be nem hintik sóval és valaki nem kezdi elölről, csak milliárdokat dobnak ki az ablakon. Amit mellesleg - adófizető polgárként - kikérek magamnak és erre biztatnám polgártársaimat is. - Más sem történt idáig az MTV-ben, mint „tisztító eljárás”.­­ Illetve pofozgatták a kakit és közben a tisztító eljárás látszatát keltették. Mi­közben százakat küldtek el, a közép- és felső vezetői létszámot majd a háromszo­rosára duzzasztották. Bármilyen furcsa, az egyetlen biztos garanciája a helyzet megtisztulásának egy magamfajta ember lenne, 20-25 éves szakmai múlttal, szu­verenitással és tisztességgel. Ráadásul azok a műsorok, amelyeket az elmúlt tíz évben csináltam, vitathatatlanul sikere­sek voltak. Ugyanakkor vezetek egy jókora vállalatot, tehát a vezetői tapasz­talatom is úgy van meg, hogy egy pillana­tig sem termelt a cégünk veszteséget, csak szép nyereséget. Ha én lennék a kormányfő, biztos, hogy egy magamfaj­tát kérnék fel: legyen szíves, pályázzon, mert ön már bizonyított.­­ Csak nem akar tévéelnök lenni? - Persze hogy nem akarok. - Pedig úgy tűnik, ha felajánlanák a lehetőséget, lenne kedve hozzá. - Ahhoz olyan garanciális megállapo­dást kellene kötni velem, nem másnak, mint a magyar Országgyűlésnek, amely­ben szó szerint az is benne van, hogy a politika képviselői még csak fel sem hív­hatnak telefonon. -Jelenleg úgy látszik, a politika fonto­sabb, mint a műsor. - Mert a buta politikusok, akik koráb­ban csak tévénézők voltak, közülük is többnyire azok, akiknek az ember nem szívesen készített műsorokat, így gondol­ják. De meg lehet nézni, hova vezetett ez akár az Antall-kormány idejében is. Mi ma a helyzet? Van a kormány kezében egy hetente átlagosan 5,2 százalékos nézettségű közszolgálati televízió, ami azt jelenti, hogy heti átlagban jó, ha félmillió ember követi a műsorait. És akkor még mindig nem egy szakembert bíznak meg a vezetésével, hanem Fidesz közeli - való­színűleg nem vitatható tisztességű - dilettánsokat. Egy ilyen irányítású tele­vízióval még választást sem lehet nyerni. Pedig hogy ez a céljuk, az biztos.­­ Másfél éve azt mondta, egy naponta jelentkező műsorra vágyik - ez most meg­van a Gyerekszájjal - és idővel majd egy­re ritkábban, legfeljebb havonta láthatjuk a képernyőn. - Amikor napi műsorra vágytam, nem feltétlenül a Gyerekszájra gondoltam. Közel harminc éve rádiózom-televízió­­zom, szinte minden műfajt kipróbáltam. De tartom magam az adott szóhoz, akkor fogom abbahagyni a szakmát, ha már egy cseppet sem szórakoztat. De amíg úgy indulok neki minden napnak, hogy nincs fontosabb, mint a munkám, addig ezt csinálni fogom. Persze jó lenne, ha akad­na hetente legalább egy szabadnapom, hallgathatnék zenét, időnként járhatnék moziba, vagy egy jó könyv mellett teáz­­gatnék. De tudom, lesz még erre lehető­ségem, úgy 6-8 év múlva.­­ És most van egy új könyve is. Az én mozim, amely a tévésorozat első hét évé­nek legsikeresebb riportjait foglalta össze és ezt kiegészítette egy soha nem látott fejezettel. Édesanyja 31 napos haláltusá­jával. Leírva nem vész el sok minden a műsorok hangulatából? - Ha nem stilizáltam volna, hanem meghagytam volna egyeztetetlenül, szó­ismétlésekkel azokat a mondatokat, amelyek a metakommunikációval kiegé­szülve a tévében teljesen rendben van­nak, talán jogos lenne a felvetés. De az egyik legszigorúbb rádiós barátom, egy­ben kritikusom amikor elolvasta a köny­vet, azzal a jóleső mondattal lepett meg: ez egy valóságos irodalom. Én meg - köztudottan - hiszékeny vagyok. Garanciával tévéelnök lenne? Fotó: Sárközy György • Többpárti médiavita a törvény és a lex Répássy árnyékában 15. oldal • Fazioli, a világ egyik leghíresebb zongoragyárosa - exkluzív interjú a mesterrel 16. oldalahogy tetszik­­ * A Magyar Hírlap kulturális magazinja • Szerkeszti: Gréczy Zsolt • 2001. március 31., szombat AZ AHOGY TETSZIK KIZÁRÓLAGOS TÁMOGATÓJA A PANNON GSM XXI. SZÁZAD Közértben Az S-i (Nógrád megye) evangélikus lel­kész, bizonyos A. B. (nem abbé!) a helyi közértben váratlanul az egyik sorban ál­ló asszonyhoz fordult, és rárivallt: - Tessék mondani, hülye vagyok én? - Miket beszél, tiszteletes úr?! De­hogyis tetszik szatírnak lenni. - Azért! Mert én is úgy gondolom. Mégis gyanús vagyok magamnak. Másnap kora reggel ugyanott ismét megjelent a fiatal tiszteletes, és beállt a sorba. Állt, álldogált nyugtalanul, majd egyszer csak szembefordult az előtte álló idős asszonnyal és rákiáltott: - Mariska! Mondja meg őszintén, szatír vagyok én? - Miket beszél, tiszteletes úr?! De­hogyis tetszik hülyének lenni. - Na! Tanúskodik! Ugye, tanús­kodik, ha kell! - Tanúskodik a rosseb. Inkább ma­radjon szatír a tiszteletes úr! Kőrössi P. József

Next