Magyar Hírlap, 2001. március (34. évfolyam, 51-76. szám)
2001-03-31 / 76. szám
- Ön Vámos Miklós legutóbbi műsorában egy olyan trikót hordott, melynek elejére Vitray Tamás, hátuljára pedig Csiszár Jenő neve volt flitterekkel kihímezve. Ez a televíziózás útja Vitraytól Csiszárig? - Akármennyire hihetetlen, nem tervez az ember ennyire tudatosan. Az biztos, Vitray Tamás múltja a klasszikus szakmai mérce. Csiszár Jenő pedig, bár vitatható, de mégiscsak korszerű alakja a televíziózásnak, tehát ha úgy tetszik, a Vámos-műsorban egy „tól-ig”-et láthattak, a mellemtől a hátam közepéig. - Nem bírta volna ki, hogy „normális” ruhában jöjjön be? - Nem vette észre, hogy az utóbbi időben a tévé képernyőjén már csak abszolút normális ruhában vagyok jelen? Úgy gondoltam, a nézők legalább néha nosztalgiázhassanak egy kicsit. - Az én mozimmal éppen az volt a törekvése, hogy a komoly arcát hozza vissza. - Ez legfeljebb másodlagos törekvésem volt. Ennél tudatosabb, hogy én azt a televíziót szeretem, amelynek képernyőjén hétköznapi emberek kinagyítódnak és speciális sorsuk révén, általuk valami általános érvényű mondanivalót lehet megfogalmazni. - De ez nem illik a kereskedelmi tévék profiljába. Ez igaz, de a kor sajátos kihívása éppen abban áll, hogy a televíziózásban az értékek közvetítéséért meg kell küzdenie az alkotóknak. Épeszű ember ezt tudomásul veszi és ha kell, hát ezen a fronton küzd. És hogy nem hatástalan az efféle harc, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Az én mozim ez idő szerint is ott van munkáltatóm képernyőjén. - Állítólag a műsorújságból tudta meg, hogy a nyitó adás nincs is benne a heti programban. - Szó szerint így történt. - Ilyenkor mit csinál? - Őrjöngök és azonnal felhívom a vezérigazgatót. - Mivel indokolták a késedelmet? - Azzal, hogy a nyári műsorstruktúra nagyon jó nézőszámokat produkált, és ez jóval kevesebbe került, mint a szeptember elejétől tervbe vett őszi műsorstruktúra. - Egyrészt sztár, másrészt, mint az előbbi példa mutatja, időnként fütyülnek magára. - Nem hiszem, hogy arról lenne szó, hogy nem vesznek emberszámba. Sőt, ha megkérdez mértékadó tv2-s műsorkészítőket, ők még azt is fogják mondani, hogy az intézmény mindenhatója én vagyok, mert én sugalmazom a vezérigazgatónak, milyen műsorra van szükség, kivel mit csináltassunk és mit ne. Miközben elismerem, hogy van ebben némi igazság, az fontosabb; manapság már nem úgy van, hogy valakinek élete végéig adott az egyszer megszerzett pozíciója. Ha valamikor, most aztán tényleg minden nap meg kell küzdeni mindenért. És én is abban a tudathasadásos helyzetben vagyok időnként, hogy mint cégvezető-tulajdonos - igaz, egy másik vállalatnál -, tulajdonképpen értem is a naprólnapra változó tulajdonosi érdekeket. - Mint tulajdonos és mint alkotó nem kerül önmagával összeütközésbe? - De, gyakran. Végül is Az én mozim is erre példa. De azért ragaszkodom hozzá csökönyösen, mert azzal hízelgek magamnak, hogy valami olyasmit csinálok, ami érvényesen emlékeztethet arra, hogy valaha a televízió komoly dolgokról is szólt és nem csak napi érzéstelenítésre szolgált. De - hogy mást ne mondjak - például a Gyerekszájra nem tudnám azt mondani, hogy távol esik az ízlésvilágomtól. Tehát - ha úgy tetszik - már-már „korszerűtlen” műsor és mégis milliók nézik. Egyébként ez a műsor pontosan azt tükrözi, ahogyan én viszonyulok a világhoz, ezen belül a gyerekekhez. Muszáj a gyerekeket mindig megtapsoltad, mint az ugráló kismajmokat? - Ez szigorúan szakmai kérdés, és - már ne vegye zokon az öné dilettáns felvetés. Olyan, mintha azt kifogásolná, hogy a mozifilmek alá miért kevernek speciális hangeffekteket. Ráadásul a közönség jelenléte a gyerekműsor felvételén semmit nem von le az adások értékéből, ugyanis ezek a gyerekek már teljesen hétköznapi módon kezelik a nyilvánosságot. És engem - meg kell, hogy mondjam - sokkal jobban érdekelnek ezek a nagyon is eredeti 6-7-8 évesek, mint a manapság a különböző tévéshow-kat bérlettel a kezükben körbekörbe utazó, javarészt személyiségszegény híres emberek. - Amikor nem hozhatott világsztárokat, ön is az ügyeletes ötven magyar sztárt hívta sorra. A napokban megjelent Az én mozim, Friderikusz Sándor műsora első hét évi legsikeresebb riportjainak könyvváltozata. Friderikusz szerint többnyire már csak ez a tévéműsor emlékeztet azokra az időkre, amikor nem csak „helyi érzéstelenítésre” szolgált a televízió. Úgy véli, az erőszak ez idő szerint kiszorulóban van a nézők érdeklődésének középpontjából és úgy 3-5 év múlva ismét komolyabb műsoroké lesz a képernyő. Bóta Gábor - Önt megcsalja az emlékezete, ugyanis a Friderikusz Show-ban világsztárok a legelső perctől kezdve voltak. Felvetésére az az érvényes válaszom, hogy nem véletlen, hogy ez idő szerint nem csinálok Friderikusz Show-t, ugyanis az ország úgynevezett híres embereinek készlete ehhez bizony szegényes. Fábry nevű szaktársamat is rendszeresen rémülten nézem, hogy mennyire unja - hozzáteszem, jogosan - vendégeinek java részét, és hogy mégis megmentse a műsort, főleg saját történeteivel szórakoztatja őket. Kezdte az apjával, majd jött a kedves mama, most tart a gyerekkori szomszédok sztorijainál, időnként belekeveredik egy kis pisi-kaki; mindez csak azért, hogy ne legyenek teljesen érdektelenek a sztárok langyos unalomba fulladó történetei. Megjegyzem, attól persze lehet valaki kiváló színész, hogy halálosan unalmas magánember. - Arra pedig főműsoridőben nyilván esély sincs, hogy ne a magánéletükről, hanem a szakmájukról legyen szó. - Sajnos ma oda sikerült zülleszteni a nézőt „igényszinten”, hogy honfitársaim beérik akármivel. De persze az élénkülő érdektelenség jelei egyre inkább mutatkoznak, 3-5 év múlva garantálom, hogy ismét sokkal nagyobb számban lesznek jelen a tévében komolyabb műsorok. Én például mostanában vágyom egy nem pusztán önmagáért való szórakoztató produkcióra is. - Amikor szórakoztat, a komolyabb arcát szeretné megmutatni? - Ezt így nem tudom megmondani, viszont abban biztos vagyok, hogy azzal a luxussal dolgozom, hogy csak olyan műsort csinálok, ami miatt nekem is viszket a tenyerem. Úgy látszik, ez is bejön, minden korábbi huhogás ellenére. Volt önnek egy kolléganője, aki a kereskedelmi televíziózás kezdetén terjedelmes cikkekben foglalkozott azzal, hogyan fog engem süllyesztőbe kényszeríteni a televíziós piac megoszlása. Miközben ő már nincs sehol, műsoraim - immáron tíz év óta - továbbra is ott vannak a toplisták legnézettebb műsorai között. Ha még emlékeznék a nevére, lenne hozzá pár kérdésem. - Azért a kivételezett helyzete megszűnt. Már nem kap olyan költségvetést, amiből rendszeresen világsztárokat szerződtethetne. Külföldről hozott sztárinterjúk közé mond összekötő szöveget. - Hát ha ön is csak újságot olvas és nem a valóságra kíváncsi, akkor bizony ilyen következtetésre juthat. Ezzel szemben a tények: ezek a világsztárokat bemutató műsorok csak részben tartalmaznak külföldről vásárolt műsorelemeket, másik részüket olyan interjúkkal egészítettem ki, amelyeket az elmúlt 1-2-3 évben magam készítettem. De mindig sajnálom az effajta provinciális gondolkodást. Miért nem azt vette észre ön és hasonszőrű szaktársai, hogy a televíziókban az utóbbi 2-3 évben - leszámítva a fikciós műfajt - semmiféle nyitás nincs a világra. A televíziónak igenis fontos tudatosítani az emberekben, hogy nem Hegyeshalommal ér véget a világ, mint ahogy a kozmopolitizmus értékrendje sem hozzánk igazodik. - Azt akarja mondani, hogy világsztárok tálalása kultúrmisszió? - Természetesen hülyeség, ha így fogalmaz. Én pusztán annyit állítok, hogy nagyon lényeges egy olyan országban, ahol manapság harmad-negyedrendű táncdalénekesek szórakoztatják az embereket főműsoridőben, hogy létezik azért a világban Tom Hanks, vagy Scorsese, vagy Mick Jagger, hogy Madonnát már ne is említsem. Ha úgy akarja, nevezzük ezt kultúrmissziónak, de értsen mögé jó sok iróniát. Többek szerint nálunk azért nem nagyon van esélye a kultúrának a televízióban, mert kicsi az ország. Németországban vagy Lengyelországban egy kis kultúrafogyasztó réteg is van akkora, hogy megérje számára műsort készíteni. Lengyelországban például minden hétfő este van színházi közvetítés a tévében, méghozzá jó nézettséggel. - Én azt a televíziót pártolom, ahol a fogyasztói - azaz a nézői - szokásokat jó irányba lehet befolyásolni. Tévévezetőként sokkal többet mernék kockáztatni, és nem a konkurens csatorna lépéseit lesném árgus szemekkel éjjel-nappal. De nem vagyunk egyformák, ráadásul a televízió tulajdonosai sok pénzt, 8-10 milliárd forintot öltek bele ebbe, aminek tíz éven belül meg kellene térülnie. Tehát ideges kapkodásuk valamennyire érthető. - Törvényszerű, hogy ön mind a mai napig teljesen kiszolgáltatott helyzetben van a tévécsatornákkal szemben? - Legfeljebb ez a látszat. Az általam működtetett cég nem pusztán azzal foglalkozik, ami ebből a televízióban látható. - Ön mondta a Friderikusz Szubjektív kapcsán - amit későbbi időpontra akartak tenni, de ön nem engedte és a műsor megszűnt - hogy a szakítás próbája már a tv2- vel is megtörtént. - Ugyan nem akkor mondtam, hanem amikor a szóban forgó Az én mozimat másfél hónappal később kezdte sugározni a csatorna, mint ahogyan az érvényes szerződés ezt előírta, de mindegy. Az kétségtelen, hogy egy televíziós alkotó, ha szuverén és tisztességes, manapság nincs könnyű helyzetben. Valamennyi tévécsatornánál a legtöbb kollégám erre panaszkodik. Persze innen ki lehet lépni, és akkor lehet elölről kezdeni, hiszen tavaly ilyenkor Szabó László Zsolt, az MTV volt elnöke - felvetésemre - kísérletet tett arra, hogy Kepes, Frei, Fábry és én együttesen csatlakozzunk a közszolgálati csatornához. Három hétig úgy tűnt, meg fogunk egyezni. - Hogy négy ilyen személyiséggel titokban lehet tárgyalni, azt mutatja: nagyon jól senki nem érezte magát ott, ahol éppen volt. Ez valószínűleg így van, de a tisztesség kedvéért meg kell jegyeznem, nem érzem magam rosszabbul most sem, mint annak idején a Magyar Televíziónál, illetve annál lényegesen jobban érzem magam, mint valamikor az RTL Klubnál. Ami az MTV-t illeti: tulajdonképpen manapság a piac tetszhalottja, és addig, amíg a helyét be nem hintik sóval és valaki nem kezdi elölről, csak milliárdokat dobnak ki az ablakon. Amit mellesleg - adófizető polgárként - kikérek magamnak és erre biztatnám polgártársaimat is. - Más sem történt idáig az MTV-ben, mint „tisztító eljárás”. Illetve pofozgatták a kakit és közben a tisztító eljárás látszatát keltették. Miközben százakat küldtek el, a közép- és felső vezetői létszámot majd a háromszorosára duzzasztották. Bármilyen furcsa, az egyetlen biztos garanciája a helyzet megtisztulásának egy magamfajta ember lenne, 20-25 éves szakmai múlttal, szuverenitással és tisztességgel. Ráadásul azok a műsorok, amelyeket az elmúlt tíz évben csináltam, vitathatatlanul sikeresek voltak. Ugyanakkor vezetek egy jókora vállalatot, tehát a vezetői tapasztalatom is úgy van meg, hogy egy pillanatig sem termelt a cégünk veszteséget, csak szép nyereséget. Ha én lennék a kormányfő, biztos, hogy egy magamfajtát kérnék fel: legyen szíves, pályázzon, mert ön már bizonyított. Csak nem akar tévéelnök lenni? - Persze hogy nem akarok. - Pedig úgy tűnik, ha felajánlanák a lehetőséget, lenne kedve hozzá. - Ahhoz olyan garanciális megállapodást kellene kötni velem, nem másnak, mint a magyar Országgyűlésnek, amelyben szó szerint az is benne van, hogy a politika képviselői még csak fel sem hívhatnak telefonon. -Jelenleg úgy látszik, a politika fontosabb, mint a műsor. - Mert a buta politikusok, akik korábban csak tévénézők voltak, közülük is többnyire azok, akiknek az ember nem szívesen készített műsorokat, így gondolják. De meg lehet nézni, hova vezetett ez akár az Antall-kormány idejében is. Mi ma a helyzet? Van a kormány kezében egy hetente átlagosan 5,2 százalékos nézettségű közszolgálati televízió, ami azt jelenti, hogy heti átlagban jó, ha félmillió ember követi a műsorait. És akkor még mindig nem egy szakembert bíznak meg a vezetésével, hanem Fidesz közeli - valószínűleg nem vitatható tisztességű - dilettánsokat. Egy ilyen irányítású televízióval még választást sem lehet nyerni. Pedig hogy ez a céljuk, az biztos. Másfél éve azt mondta, egy naponta jelentkező műsorra vágyik - ez most megvan a Gyerekszájjal - és idővel majd egyre ritkábban, legfeljebb havonta láthatjuk a képernyőn. - Amikor napi műsorra vágytam, nem feltétlenül a Gyerekszájra gondoltam. Közel harminc éve rádiózom-televíziózom, szinte minden műfajt kipróbáltam. De tartom magam az adott szóhoz, akkor fogom abbahagyni a szakmát, ha már egy cseppet sem szórakoztat. De amíg úgy indulok neki minden napnak, hogy nincs fontosabb, mint a munkám, addig ezt csinálni fogom. Persze jó lenne, ha akadna hetente legalább egy szabadnapom, hallgathatnék zenét, időnként járhatnék moziba, vagy egy jó könyv mellett teázgatnék. De tudom, lesz még erre lehetőségem, úgy 6-8 év múlva. És most van egy új könyve is. Az én mozim, amely a tévésorozat első hét évének legsikeresebb riportjait foglalta össze és ezt kiegészítette egy soha nem látott fejezettel. Édesanyja 31 napos haláltusájával. Leírva nem vész el sok minden a műsorok hangulatából? - Ha nem stilizáltam volna, hanem meghagytam volna egyeztetetlenül, szóismétlésekkel azokat a mondatokat, amelyek a metakommunikációval kiegészülve a tévében teljesen rendben vannak, talán jogos lenne a felvetés. De az egyik legszigorúbb rádiós barátom, egyben kritikusom amikor elolvasta a könyvet, azzal a jóleső mondattal lepett meg: ez egy valóságos irodalom. Én meg - köztudottan - hiszékeny vagyok. Garanciával tévéelnök lenne? Fotó: Sárközy György • Többpárti médiavita a törvény és a lex Répássy árnyékában 15. oldal • Fazioli, a világ egyik leghíresebb zongoragyárosa - exkluzív interjú a mesterrel 16. oldalahogy tetszik * A Magyar Hírlap kulturális magazinja • Szerkeszti: Gréczy Zsolt • 2001. március 31., szombat AZ AHOGY TETSZIK KIZÁRÓLAGOS TÁMOGATÓJA A PANNON GSM XXI. SZÁZAD Közértben Az S-i (Nógrád megye) evangélikus lelkész, bizonyos A. B. (nem abbé!) a helyi közértben váratlanul az egyik sorban álló asszonyhoz fordult, és rárivallt: - Tessék mondani, hülye vagyok én? - Miket beszél, tiszteletes úr?! Dehogyis tetszik szatírnak lenni. - Azért! Mert én is úgy gondolom. Mégis gyanús vagyok magamnak. Másnap kora reggel ugyanott ismét megjelent a fiatal tiszteletes, és beállt a sorba. Állt, álldogált nyugtalanul, majd egyszer csak szembefordult az előtte álló idős asszonnyal és rákiáltott: - Mariska! Mondja meg őszintén, szatír vagyok én? - Miket beszél, tiszteletes úr?! Dehogyis tetszik hülyének lenni. - Na! Tanúskodik! Ugye, tanúskodik, ha kell! - Tanúskodik a rosseb. Inkább maradjon szatír a tiszteletes úr! Kőrössi P. József