Magyar Hírlap, 2001. május (34. évfolyam, 101-126. szám)
2001-05-05 / 104. szám
RIPORT 2001. május 5., szombat • MAGYAR HÍRLAP 17 A hajléktalanok szerint egy tál bableves megér egy misét Nemcsak üdvöt, de meleg ételt és ruhát is oszt az Üdvhadsereg A hajléktalanok között szájról szájra jár a híre az élelemosztásnak. Tudják, hogy az egyik helyen száraz a zsömle, a másikon hosszú sort kell állni, ismét másutt ellenszolgáltatást várnak az adományozók. Szerdánként viszont érdemes elmenni a Moszkva térre, ahol az Üdvhadsereg oszt. Többek véleménye szerint ők főznek a legjobban. Hat óra tájt már hatalmas embertömeg várakozik a helyszínen. Imre tiszta fehér inges, tiszta arcú, tiszta beszédű, jó ötvenes: „A népszámlálás volt a jó. Nem kötelezően kellett válaszolni a kérdésekre, de megérte, mert lencsekonzervet adtak, s csak negyedóra volt az egész.” Húga, Joli sóhajt: „Igen, és olyanokat kérdeztek, hogy miért lett hontalan az ember... izé... hajléktalan. De sajna csak évente van ilyen.” Ezen aztán elvitatkozgatnak, már hogy évente vagy kétévente. Megérkezik a kajamobil, kiszáll a kék egyenruhás tiszt. Laza csoportunk hirtelen szabályos páros renddé formálódik. Az ételosztók elé érve megkérdem: kaphatok-e akkor is enni, ha nem vagyok keresztény. Kapok. A kedves-mosolygós lány műanyag tányérba rakja a vízben főtt s abban tocsogó tésztát, miközben barátságosan figyelmeztet: „De tudja, kinek köszönje!” Egy keresztrejtvényfejtő nő mindezt hallja, s szóba elegyedik velem. Esküszik az Üdvhadseregre: „Itt a Moszkva téren vacak a kaja. Vasárnap valahol a Lövölde tér környékén viszont príma ebédet adnak, de imádkozni kell érte.” * Százéves emeletes polgárházak, századfordulós vakolat a város szívében - Bajnok utca. A 25-ös számú ház kivétel. Az Üdvhadsereg I. hadosztályának harcálláspontját nemrégiben csinosíthatták ki a fagylalt színeire rímelő ízléssel. A kaputelefon névjegytábláin ilyenféle feliratok: Hűség & Szeretet. így. Tényleg. A bennfentesek tudják: aki itt enni akar, jó korán kell érkeznie. Fél tíz, tízkor, hogy tudniillik lene késsé a misét. Tizenegy körül csöngetek az erős vasrácsú, hatalmas kapunál. Zenével kísért énekhangja szűrődik ki az utcára, javában tart az istentisztelet. A füle botját sem mozdítja senki. A kitartó ostrom annyit azonban eredményez, hogy valaki a lépcsőházban jól hallhatóan megszólal: „Hadd csöngessen!” Negyed tizenkettőkor beenged egy egyenruhás, középkorú férfi mint ételt kérő hajléktalant. Torzonborz szakállam javamra válik. * Néhány perccel később újságíróként bejelentkezve egyszerűbb a bejutás, már csak azt kell megvitatni, vajon kérdezősködhet-e a „kis hölgy”. Az eredmény pozitív. A házban emberek hosszú sora cipeli a székeket a földszinti imateremből a pincében levő ebédlőbe. A misének épp vége. Hogy kötelező-e részt venni az istentiszteleten, megoszlanak a vélemények. A Svájcból érkezett vallási vezető, „a kapitány” azt mondja, nem, de azért felléphet helyhiány, s akkor nyilván a későn érkezők maradnak le a vasárnapi jóllakásról. A tízórás ajtónyitás után ezért van egy lehetőség negyed tizenkettőkor is - magyarázza. Érdekes, rajtunk kívül mégsem élt senki a lehetőséggel... „Régebben egyáltalán nem engedték be a mise után érkezőket”meséli egy húszévesforma lány, akiről hamar kiderül, hogy miután otthonról kidobták, lépcsőházakban alszik. „Ma a kapitány néha kivételt tesz, de igazából nem nézik jó szemmel azt, aki csak enni akar. Ugye ez érthető?” A lány egyébként azt mondja, megtért - akárcsak az asztalnál üldögélők bármelyike, akit megkérdezünk -, s lelki vigaszt is talál az Üdvhadseregnél. * A válaszfalakkal több helyiségre osztott, kecskelábú asztalokkal zsúfolt boltíves helyiségben nagy a készülődés. A félhomályban ki-ki a helyét keresi. Mikor már mindenki ül, tétlenség lesz úrrá a hajléktalanokon. Sokáig kell várni. Az ételosztás - ki tudja, miért? - nem önkiszolgáló rendszerű, az Üdvhadsereg katonái, tisztjei egyenkéntkettesével viszik a tányérokat az úri módon üldögélőkhöz. Bableves és kenyér a menü. Nem valami sok, de finomnak látszik, s osztanak kétszer-háromszor is, amíg van mit. * Egy másik megtért fiatal szerint jó buli szokott lenni az istentisztelet, mert jó a zene. Igaz, egyszer „ kénytelen volt” összeverekedni a tiszttel, mert a mise közben nem engedte ki a mosdóba. De azért ő is itt van rendszeresen, s társaival együtt jóízűen eszik. Kérdésemre, hogy milyen is volt a megtérés, a válasz tömör, borzasztó. Ez azért kissé meghökkent, de nem tudok meg többet. Felmegyek az udvarra, hisz lent nincs üres szék. Gondolom, elszívok egy cigit, s utána szerzek széket. Másodmagammal sütkérezem. Társam - huszonéves fiú - cigarettát kér. Csodálkozom, miért nem eszik. Azt mondja, csak négykor engednek ki, addig énekelni kell az ebéd után, így hát ő inkább elmenne, de nem tud. Valóban, a kapu akár börtöne is lehetne. Ez azért sok. Azonnal lemegyek, valahogy csak elérem majd, hogy kiengedjenek. Egy középkorú nőt látok meg elsőként, akivel már a Moszkva téren is beszéltem, s ő megnyugtat. „Nem, nem úgy van. Olyan egy óra táján engednek ki. Meg kell bizonyosodniuk arról, hogy mindenkinek megvan mindene, hisz itt nem ritkaság a lopás.” Arrébb kóválygok. Látom, bablevesét kanalazgatja az előbb még menekülni akaró fiú. * Az Üdvhadsereg elsősorban isten dicsőségét hirdeti - mondja a kapitány. De ha valaki éhes és fázik, annak nem lehet csak prédikálni, ételt, ruhát is adni kell neki. Azt már csak mi gondoljuk hozzá, hogy ha valaki éhes és fázik, könnyebben eltűri, hogy ételért, ruháért cserébe prédikáljanak neki. De hát ha IV. Henrik francia királynak, aki hugenottából katolikussá vedlett a hatalomért, Párizs megért egy misét, miért ne érne meg az éhezőknek egy ebéd? Nagy Ildikó Emese, Szele György Üdvhadsereg - ételosztás a Moszkva téren Fotó: Sárközy György William Booth metodista lelkész nem volt buta ember. Az angol tiszteletes korát jócskán megelőzve felismerte a reklámban rejlő hatalmas lehetőségeket, így azt is, hogy látványos felvonulásokkal, csinnadrattával sok ember Krisztus zászlaja alá állítható. Ezért aztán 1865-ben Londonban katonai mintára létrehozta az Üdvhadsereget (Salvation Army). Azóta száznál több országot hódított meg a hadra kelt sereg. Az Üdvhadsereg „katonáinak" legfontosabb tevékenysége (a mindig látványos, ügyesen koreografált toborzáson kívül) a jótékonykodás. Fenntartanak szülőotthonokat, munkaközvetítőket, gyáraik is vannak; legelterjedtebb akcióik azonban az elesetteknek, hajléktalanoknak juttatott ingyenebédek, -vacsorák. Az Üdvhadsereg Magyarországot 1924-ben vette be. A második világháború után (1949-ben) ugyan kiszorult innen, de 1990 óta - bejegyzett vallási felekezetként - ismét megvetette lábát hazánkban. Horváth Piroska temetésén az ikertestvérén kívül egyetlen családtag, rokon sem vett részt. Csak néhány diák és tanár a Belvárosi Tanodából meg a rákospalotai lányjavító intézetből. Ikertestvérét, Terit vidékről hozták fel, egy drogelvonóból. Csontsovány, a haja leborotválva, úgy néz ki, akár egy fiú. Rázkódik a sírástól, Piroska is pont ilyen volt, csak egy kissé teltebb; a huszonhatodik születésnapjukat tegnap tarthatták volna. Kedves gyászoló szeretteim, mondja Iványi Gábor lelkész az Óbudai temetőben, kedves Teri és mindazok, akik ismerték és szerették Piroskát! Ugyanezért vagyunk most itt, hogy elbúcsúzzunk, rá emlékezzünk és megpróbáljunk vigasztalást keresni. Azzal kell kezdenem, hogy mielőtt meghallottam volna, mi történt, egy alapítványi kuratórium összeült. Hogy megbeszéljük, a következő tanévben kiket támogatunk. Piroskát egy ideje elveszítettük a szemünk elől, a kuratórium ezért határozott úgy, nem kívánjuk támogatni. Másnap tudtam meg, Piroska befejezte. Nemcsak a tanulmányait, hanem az életet is, ami csodálatos, gyönyörűséges kihívás, de szörnyűséges teher is. Mert egyedül nem bírjuk, mert egyedül azok sem bírják, akik tisztes terheket visznek, hát még az, aki helyét az életben nehezen találja... Alig tudunk valamit is mondani Piroskáról. Csak azt, hogy volt, hogy az élete kihívás volt a bánatra. A szívünket összetörte, avval, hogy elment, s hogy így... Hogy bezárkózva egy álomvilágba menekült az élet valósága elől. Fáj, hogy azt a magányt nem tudtuk feloldani... De az élete nem volt értelmetlen. Mert az élet sok kis értelmes szakaszból áll, s mi megköszönjük ennek az elmúlt huszonhat évnek minden szépségét, és emlékezni akarunk rá.... S amikor most átadjuk e marék hamut a szélnek, a víznek s az elmúlásnak, akkor nem csak a földnek akarom visszaadni... Adjon neki az örökkévaló békességet, pihenést, boldog föltámadást, örök életet, nektek pedig vigasztalást... Horváth Piroska egy víkendházban halt meg Szentendrén. Sokszor gondolom úgy, mondja B. Aczél Anna pszichológus, a rákospalotai javítóintézet igazgatója, hogy nem akart ő öngyilkos lenni, sem pedig magát belőni. Csak bebújt a takaró alá és... De az ilyesmi mégsem lehet véletlen, az ember efféle helyzetekbe sosem kerül véletlen. Lehet, hogy csak végiggondolta: hiába van érettségije... Szociális munkás akart lenni, de BKV-ellenőrnek sem vették fel, talán mert mindig úgy közeledett az emberek felé, hogy feltételezte, hibát találnak benne, nem fog nekik tetszeni; a kapcsolataiba ezért rohant mindig valami nagy indulattal. Nem tudom, hogy Piroska egykoron hozzánk milyen bírói ítélettel érkezett. Csak azt, hogy amikor öt évvel ezelőtt idejöttem, az egyik hajléktalanszállóról fölhívtak, s azt kérdezték, két hétre átvennénk-e Piroskát. Nem volt senkije, így az utógondozói részlegünkbe került. Korábban már volt nálunk három évig, mert állami gondozottként a kamaszkora egyszerre zűrössé lett. Debrecenből került hozzánk, a nehezen kezelhető lányok speciális otthonából. Az intézmény valójában azt a jövőt kívánta megelőzni, mely után már bírói ítélettel küldik őket ide. Érdekes lány volt Piroska. Csak úgy vonzotta magához az embereket, ezért viszonylag sokan próbáltak neki segíteni, ám egy ponton túl mindenkinek avval kellett megküzdenie, hogy Piroska legalább egy icipicit fogadja el őket. Mert daccal volt tele, és örökké próbára tett minket, hogy ha még ezt meg azt is megcsinálja, még szeretjük-e... Nem tagadom, köztünk is került sor kenyértörésre, s a többi lány érdekében egy ízben ne„A lányok szipuznak, gyógyszerfüggővé válnak, s közülük nem egy a kemény droggal abban a kórházban találkozik, ahová azért mennek, hogy a lágy drogoktól való szenvedélyüktől szabadulhassanak. ” Ném is azt kellett mondanom, egy darabig ne jöjjön. A hajléktalanszállóról azt kérték, csak két hétre jöhessen Piroska, de szinte abban a pillanatban, mihelyst megérkezett, levelet kaptam, amelyben az állt, a hajléktalanszállóból végleg kicsapták. A két hétből így lett egy évnél is hosszabb idő, melyet a mi utógondozónkban töltött, s ezenközben kezdett el tanulni a Belvárosi Tanoda gimnáziumában. Születése óta állami gondozott, s hogy valahol lakjon, sok-sok hiábavaló kísérletet tett. Ide-oda verődött, hol ismerősnél húzta meg magát, hol hajléktalanszállón, hol a mi félreeső épületünkben. Talán az is baj volt, hogy a helyzetét olyan tisztán látta. A két testvér közül ő, Piroska volt a problémásabb, Teri az alkalmazkodóbb, mégis Teri roppant össze előbb. Szipuzott, aztán bement önként a drogelvonóba az egyik kórházba, s a lágy drogok után ott, a Nyírő Gyula Kórházban megismerkedett az igazival. A kemény droggal. Valakitől olyan, ismeretlen eredetű drogot kapott, amibe majdnem belehalt. A Nyírő Gyula Kórházban nem egy gyerekünk ismerkedett meg a keményebb droggal. Teri is napokig feküdt kómában, s utána karolta fel őt egy alapítvány, a Diótörő, mely intézetből kikerült lányoknak tart különféle képzési programokat. Van félutas házuk, vidéken pedig egy drogelvonójuk. Itt, a Szociális és Családügyi Minisztérium Rákospalotai Javítóintézetében szinte mindegyik lány használt már Extasit. Kemény drogra nincsen pénzük, ezért szipuznak vagy válnak gyógyszerfüggőkké, ha hazalátogathatnak, olyankor marokszám szedik a nyugtátokat. Időnként, ha a büntetésük letelt, utcán vagy pályaudvaron gyakran látjuk őket így, ilyen állapotban. De addigra már túlságosan mélyre merülnek a drogozásban. Már orvosi segítségre lenne szükségük, de miután nem áll mögöttük senki... Az egyik javítós lányunknak a bíróság például megszüntette az előzetes letartóztatását. Próbáltuk megtalálni a nagymamát, akihez a lány szívesen ment volna, ám a nagymama eltűnt, a címét szándékosan sehol nem hagyta meg, így a lányt kénytelenek voltunk az apjához vinni. Az apa láthatóan nem örült, s a lányát már másnap kirakta az utcára. Ő meg bolyongott, kikötött a Nyugatinál s úgy találtunk rá, hogy az arcára nejlonzacskót szorítva szipuzott. A kórházak, a pszichiátriai osztályok az efféle szipusokat pillanatok alatt kilökik, bár azt mindig elmondják, ekkor és ekkor jöjjenek majd vissza... Mivel nem tudom, ilyen esetben hová is küldhetném a lányainkat, ezért azt csináljuk, hogy a kollégáink próbálkoznak, szaktanfolyamokat végeznek, s a volt lányainkat egy-egy tál meleg ételre mindig behívjuk. Igen, ide, a javítóba, ahol a lányok kilencven-kilencvenhat százaléka roma, s ahol, bár a tizennegyedik életévüket betöltötték, az a gyakori, hogy bizonyítványt csak az alsó tagozat elvégzéséről tudnak mutatni, vagy csupán a második osztályról. Apátlanok, anyátlanok vagy szegény és hányattatott sorsú családokból jönnek, a szülők között nagy a munkanélküliség, sok a leszázalékolt súlyos beteg. Az utóbbi pár évben azt is megfigyelhettük, hogy egyre több az egészen fiatal szülő. A gyerek tizennégy-tizenöt éves, a szülők harminc körüliek, ám egészségi állapotuk rossz: szinte minden fél évben akad olyan fiatal anya vagy apa, aki meghal. Az ikrek, Piri és Teri ritkán voltak együtt, nem kapaszkodtak össze, legfeljebb a hajléktalanszállón. A tanodába először a Piri járt, most meg majd a Teri... Piri vibrálóan színes egyéniség, rendkívül tehetséges ember volt. Talán ha nem ennyire vibráló és tehetséges, ha kétségbeejtő helyzetét nem ennyire tisztán látja, vagy ha nem fél annyira attól, mi lesz a rövid víkendházas lét után... akkor nem húzza magára a takarót, s miközben az ablak tárva-nyitva van, nem fullad meg. Mert úgy halt meg a huszonhat éves Horváth Piroska, hogy a takaró alatt egyre gyűlt, majd töménnyé lett a ragasztószag. Abba bódult bele, abba fulladt bele... (Folytatjuk. A következő rész arról szól, miként lehetséges, hogy a rákospalotai javítóban bölcsődényi kisgyerek is él.) Scipiades Erzsébet Egy életem, egy halálom avagy hogyan adtuk vissza Piroskát a földnek