Magyar Hírlap, 2001. november (34. évfolyam, 255-266. szám)
2001-11-02 / 255. szám
2 Magyar Hírlap A NAP TÉMÁJA Évente egyszer életre kelnek a temetők. Rég nem látott rokonokba botlunk a sír felé bandukolva. Elcsendesülünk, emlékezünk, hazamegyünk. Engedelmeskedünk a társadalmi rítusnak. De arról ma már keveset tudunk, mi a gyász igazi értelme. Járva a halál ösvényeit Azóta, hogy a halál „kórházi” esemény lett, és a búcsúztatást temetkezési vállalkozók szervezik, nincs más dolgunk, mint gyászruhát ölteni, és fizetni. De a neheze csak ezután jön: magunkban is el kell temetni a halottat. Megszabadulni a bűntudattól - „nem szerettem eléggé” -, és szembesülni a saját halálunk gondolatával. A halottal kapcsolatos ősi rítusok részben ezt a szerepet töltötték be. De többről is szóltak. A közösségből eltávozott emberrel szemben meghatározott szabályoknak megfelelően társadalmi kötelezettségeink vannak - részben higiéniai, részben erkölcsi megfontolások miatt. Ezeket ma is értjük és elfogadjuk. Ugyanakkor a halál mint irracionális és végérvényes történés feldolgozásához nem elég, hogy megtanultunk logikusan gondolkodni. Ahol a halál szele végigsöpör, ott a szorongás és a babona veszi át egy időre a hatalmat. Nem véletlen, hogy a gyászhoz számos olyan hiedelem kötődik, amelyeket a racionalizmus mára száműzött vagy minimalizált, a kegyelettel és fájdalommal teli lélek pedig szégyell. Ezek a képzetek általában az ártó szellemektől megszállt (a „kaszás” által elragadott) ismeretlen és félelmetes létmódot öltött holttesthez kötődnek. Kevesen, inkább csak falvakban tartják ma már a „gyászévet”. Nem is nagyon világos, miért kellene az özvegynek egy évig feketében járnia. Érthetőbbé válik, ha arra gondolunk, milyen - mai fogalmainkkal kegyetlen babonák övezték a halálában „tetemmé” változott eltávozottat. Számos kultúrában megfigyelhető ma is, de néprajzosok kutatásaiból is ismert, hogy a halott ember, és vele legközelebbi hozzátartozói, a közösség szemében tisztátalanná lettek. A halott tabu, bizonyos ideig kárt okozhat az élőknek. A gyászszertartások egyben olyan mágiák is voltak, amelyekkel az ártó szellemeket meg kellett békíteni. A gyászruha kiközösítő, megbélyegző jellege ma elhomályosult. Ugyanakkor még nemrég is a rokonok számára nagy csapásnak számított, ha szerettük idegen földön halt meg. Számos vidéken ugyanis csak az éj leple alatt, lopva szabadott szállítani a halottat, mert úgy tartották, bajt hoz a falu népére. A holttesthez kapcsolódó tabukat Robert Hertz A halál, mint kollektív képzet című tanulmányában számos természeti nép halotti szokásait elemezve kutatta. (Megjelent a Halál és kultúra - Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I. című kötetben.) A maláj szigetvilág népeinél például megfigyelte, hogy a holttestet nem viszik rögtön a végleges nyugvóhelyére. A halál az európai kultúrkörben elterjedt képzettel szemben - sze-Mexikóban turisztikai vonzerő a halottak napja, az ország talán legjelentősebb vallási ünnepe. Az ősi indián hiedelem szerint a halottak ekkor meglátogatják hozzátartozóikat, akik a házi oltáron elhelyezett étellel, itallal vendégelik meg őket. Mindszentre virradóra a gyerekkorukban elhunytakat, éjszakára a felnőtt halottakat várják. Az emberek a temetőben feldíszítik a sírokat, gyakran ott is éjszakáznak. A templomokban közös oltárt rendeznek be azoknak a halottaknak, akiknek nem élnek a hozzátartozóik. A nagyobb városokban már hetekkel az ünnep előtt csontvázrajzok, karikatúrák díszítik a kirakatokat. Miitük nem egyetlen pillanat alatt következik be, hanem tartós folyamat. Hitük szerint a bomláskor ártó energiák szabadulnak fel, melyek az élők közösségében újabb áldozatokat szedhetnek. A veszélyt meghatározott rítusok enyhíthetik. A félelem olyan erős, hogy a bennszülöttek gyakran elvándorolnak a halott közeléből. Robert Hertz hangsúlyozza, hogy a gyász intézményét is ezekhez a képzetekhez kell kapcsolni. A halotti tisztátalanság azért is tart olyan sokáig, mert az eltávozottat szoros kapcsolat fűzi az élőkhöz. Vagyis „a gyász nem más, mint a halott állapotának közvetlen visszahatása az élőkre” - írja. Hertz ebből eredeztet néhány - európai szemmel elborzasztó - szokást. Indonéz törzseknél szigorú szabály, hogy az elhunyt rokonainak, özvegyének naponta össze kell gyűjteni a holttest bomlása során keletkező nedveket. Ezekkel be kell kenni magukat, illetve belekeverni az ételükbe. Erre fejvesztés terhe mellett kötelezik a hozzátartozókat. Hertz szerint ennek az a magyarázata, hogy a rokonoknak mindenáron osztozniuk kell a halott állapotában, „a halálnak ugyanis meg kell adni a magáét, ha azt akarják, hogy ne pusztítson tovább a csoporton belül. Az elhunyttal - bizonyos értelemben véve - szakrális közösségbe lépve az élők immunizálják magukat”, ily módon megóva az élőket. A gyász akkor ér véget, amikor a test bomlása befejeződött, és a lélek elindulhat nyughelyére, a holtak országába. Ekkor a holttestet véglegesen eltemetik, a szertartást költséges és hosszan tartó tér követi. Valamennyi vallásos világképben a halállal kapcsolatos képzeteknek központi eleme a hit, hogy a halál nem egyszerűen pusztulás, hanem átmenet, amely az újjászületést készíti elő, így könnyebb - nemcsak az egyénnek, de a közösségnek is - túlélni a halál nyomában támadt megrendülést, hogy ennyire tünékeny az élet. Az oldalt írta: Mihalicz Csilla, Neumann Ottó, Szarka Klára, Sztankóczy András A szaploncai vidám temető Az idegenforgalmi látványossággá lett szaploncai (Lapinta - Máramarosszigettől 12 kilométerre, Máramaros megyében) román temető különleges fejfáit 1935-ben egy Ioan Petras nevezetű faszobrász kezdte kifaragni. A kék színűre festett fejfákra humoros rigmusokat és a halott életéből vett vagy éppen halálának okát bemutató színes rajzokat pingált. Az 1977- ben elhunyt naiv művész munkáját azóta ketten - Turda Toader és Vasile Stan - folytatják mindenki megelégedésére. A temető fejfáit készítő mesterek - Szaplonca teljes lakosságával együtt - egészen más filozófiai alapállásból közelítik meg a halált, mint európai környezetük. Kikérik maguknak azt a szemforgató gyakorlatot, mely szerint az elhunytnak kizárólag a jó tulajdonságaira szabad emlékezni (és a síremléken felemlegetni) távozása után. Épp ellenkezőleg: a rigmusfaragók az illető hibáira, ballépéseire, netán gonoszságára koncentráltak, amikor a rajzokat és a versikéket megkomponálták. A krónikus italozó például első személyben mesél egykori szenvedélyéről a fejfán; a másokat szívesen átejtő szaploncai elismeri, hogy a halált nem sikerült becsapnia; a nőcsábász sajnálkozva tudatja: vége a szép kalandok sorozatának. Dömötör Tekla A magyar nép hiedelemvilágáról című könyvében is foglalkozik a magyar temetők sírjeleivel. A középkorból főleg az előkelők sírjai maradtak ránk, a köznép, a magyar falu sírjeleiről viszonylag keveset tudunk. A néprajzi kutatás figyelmét régen fölkeltették a protestáns fejfák. A protestantizmus terjedésekor az egyes felekezetek tagjainak tiltakozása miatt a reformátusok sem a katolikusok, sem a lutheránusok temetőiben nem kaphattak helyet, így az akkor jóval toleránsabb törökökkel együtt temetkeztek. A fejfák változatos formái talán a muzulmánok sírjainak hatására alakultak ki. Ráadásul a fejfák megformálása, nagysága, elhelyezése, színezése szimbolikus jelentéssel is bírt. Volt, ahol az erőszakos halált elszenvedőkét vörössel, a fiatalokét kékkel színezték. A legismertebbek a székely kopjafák, a helybéliek ezeket gyakran kontyosfának hívják. A Felső-Tisza vidékén elterjedt a csónak alakú fejfa. A szatmárcsekei csónakos fejfáknak szinte emberformájuk van. A szív alakot gyakran használták a protestánsok és a katolikusok is, csak az utóbbiaké keresztben végződött. Szaplonca őszinte falu. Mindenki a legjellemzőbb tulajdonságával együtt száll a sírba. Aki életében nem szégyellte az italozást, halálában sem titkolhatja Fotók: Habik Csaba A halott lakodalma A magyarországi egyházi temetkezési szokások nem vonatkoztak azokra, akik halálukkal valamiféle normaszegést követtek el: öngyilkosok lettek, magzatelhajtásra vetemedtek, vagy vesztüket alkohol okozta. Sőt a meg nem keresztelt gyermek is „deviánsnak” számított, mondja Berta Péter néprajzkutató. Az ilyen „szamártemetésen" általában nem volt jelen pap, nem szólt a harang, az elhunyt csak a temetőárokban kaphatott nyugvóhelyet. A gyászolóknak is osztozniuk kellett a szégyenben, csak a hátsó kapun át léphettek be a temetőkertbe. Az élete világában meghalt leányt vagy nőtlen legényt is sokfelé speciális temetéssel búcsúztatták - megülték a lakodalmát. „Az ősi felfogás szerint - írta Szendrey Ákos A halott lakodalma című tanulmányában - éppen mert utódok nélkül halt meg, nem volt, aki bemutassa a halotti áldozatot érezte. Úgy képzelték, hogy ezért elégedetlen lesz, és visszajár, meg kellett tehát engesztelni.” Sokszor nem is a papot értesítették először, hanem vőlegényt, illetve menyasszonyt kerestek az elhunytnak. 2001. november 2., péntek