Magyar Hírlap, 2002. február (35. évfolyam, 39-50. szám)
2002-02-23 / 46. szám
2002. február 23., szombat Emberek és állat áldozataik EGY HÍR NYOMÁBAN Egy vadásztársaság pénzgyűjtő akcióján rendőri kíséretet kellett biztosítani a brit Leggyengébb láncszem című televíziós vetélkedő műsorvezetőjének, mivel a Liga a Kegyetlen Sportok Ellen elnevezésű állatvédő szervezet tagjai a műsorvezető maszkjával az arcukon fogadták Anne Robinsont, amikor megérkezett a helyi rókavadász-társaság összejövetelére. (Index) A nyugati típusú civilizációk közel kétszáz éves állatvédelemmel büszkélkedhetnek. Megszállott állatbarátok azóta próbálják Don Quijote-i küzdelemmel jobb belátásra bírni azokat, akikben meg sem fogalmazódik, hogy az állatok is érző lények. A védők érvelése egyszerű: az ember semmivel sem feljebb való az állatnál, ezért nincs joga megfosztani természetes környezetétől, saját kedvtelésére ketrecbe zárni, kínozni, szépítőszereket, ruhadarabokat és egyéb kiegészítőket gyártani különböző testrészeiből. A kétszáz éves valóság azonban azt látszik igazolni, hogy az „erősebb fél” tántoríthatatlan. Egyes becslések szerint óránként több tucat állatfaj pusztul ki a Földön, ami nagyrészt az ember közreműködésének következménye. Nők milliói vásárol(tat)ják a drágábbnál drágább bundákat, bőrcipőket, csizmákat, táskákat és mindenféle kiegészítőket a tetszeni vágyás érdekében. Egyre virágzóbb üzletág az állatviadal, a védett állatok csempészése, az orvadászat és orvhalászat, valamint a gyógyszeripar számára továbbra is az állatok a legkitűnőbb kísérleti alanyok. Hiábavalónak tűnnek azok a kezdeményezések, amelyek az ember- és állatgyógyászati kutatásban, valamint a felsőoktatási intézményekben történő állatkísérletek beszüntetését szorgalmazzák. Százezer vegyi anyag tesztelése 500 millió állat életébe kerül. A kihalás veszélye fenyegeti az utolsó nyugat-afrikai zsiráfpopulációt, a szibériai tigrist, a pandamedvéket, s az orangutánok száma is vészesen csökken. A Távol-Keleten különleges csemegének számítanak az egzotikus állatok különböző testrészei és belső szervei. Állítólag csak Kambodzsában évente több mint ötvenezer állat végzi a sütőben. És akkor még nem is beszéltünk a látványos és egyeseknek „örömöt szerző” állatkínzásokról. Az állatvédők demonstrációkkal próbálnak segíteni a magukat megvédeni képtelen, kiszolgáltatott állatokon. Kérdés, hogy vajon melyik eszköz hatásosabb. A nyugat-európai és amerikai aktivisták megmozdulásaitól sokszor hangos a világ. Ahogyan százezreket érő szőrmebundákat égetnek, gyógyszergyártó cégek és a vadászok ellen szerveznek indulatok és gyűlölet vezérelte tüntetéseket, vagy divatbemutatót tartanak, ahol élő állatok szolgálnak ruhadarabjukként. S amint azok leszaladnak csupasz testükről, a manökenek a közönséget megbotránkoztatva, ott maradnak a maguk pőreségében. Magyar állatvédők botrányos akcióiról még nemigen hallottunk, hazánkban közel száz különböző állatvédő szervezet és alapítvány működik. Egyetértek azzal, amit a tüntetők képviselnek, de nem hiszem, hogy teátrális akciókkal elérik a céljukat - mondja Hábori Györgyné, a Hérosz Állatvédő Egyesület főtitkára. A Hermann Ottóról elnevezett egyesületet 1882-ben alapították, a világháború után 1967-ben alakult újjá. Mi a csendes meggyőzés hívei vagyunk. Állatotthonokat tartunk fenn, kutyákat, macskákat, sérült madarakat fogadunk be, de vannak kígyóink és görög teknősbékáink, olyanok, amelyeket nemrég át akartak csempészni a határon, így kerültek végül hozzánk. Havonta másfél millió forintra lenne szükségünk, hogy megfelelően gondozhassuk a hozzánk kerülő állatokat. Nehezen jön össze a pénz, a 2002-es költségvetésből mindössze 170 ezer forintot kapunk a kormányzattól egész évre. Nonprofit szervezetként pályázni próbálunk, és szerencsére egyre több a támogatónk. A szükséges pénz felét nehezen, de össze tudjuk szedni. Az egyesület tagja a WSPA-nak és a RSPCA-nak, vagyis az Angol Királyi Állatvédő Egyesületnek. Számítógépes körlevelek cikáznak az alapítványok és különböző szervezetek között világszerte, így informálják egymást az állatokat ért visszásságokról és jogtalanságokról. A Hérosz is ily módon tiltakozott az ellen, hogy Kínában több állat májából impotencianövelő gyógyszert készítsenek, de a bikaviadalok beszüntetését a magyar egyesület is szorgalmazta, s rendszeresen szavát emeli a szőrmebundák gyártása ellen. Itthon pedig békésen gyűjtögette és gyógyította a rászoruló négylábúkat, amíg két évvel ezelőtt el nem lopták egyetlen autójukat, amivel az állatokat szállították. Azóta más szervezetek segítségével szállítják az állatokat az otthonokba. Az állatvédelemnek még nincs igazán létjogosultsága Magyarországon. A nyugati demokráciákban a civil szervezeteknek sokkal nagyobb a presztízsük, ezért jelentős állami támogatásokat is kapnak - mondja a főtitkár. - Mi ettől még messze járunk, viszont elmondhatom, hogy „alsóbb” szinten jól együtt tudunk működni például az önkormányzatokkal. Mint nonprofit szervezet, a helyi jegyzőknél kell jeleznünk, ha jogtalanságokat észlelünk. Eddig még minden panaszunkat kivizsgálták, bárhol jelentkeztünk. A szélsőséges, indulatok szülte megmozdulásokat a gödi székhelyű Gaia Állatvédő Klub aktivistája, Szőke Krisztina sem kedveli. Tíz-tizenöt barát „tömörült” évekkel ezelőtt a Pest megyei városban egy klubba, hogy segítsenek a védtelen állatokon. - A legnagyobb baj, hogy az országban igen kevesen vagyunk, és nincsenek megfelelő törvényeink. Az EU-konform szabályozás érdekében hiába alkotnak törvényt a dögkutak megszüntetéséről, ha semmilyen szankciója nincs annak, ha ez nem történik meg - mondja a lelkes állatbarát, akihez a „gazdák” sokszor csak a kerítésen hajítják át a feleslegessé vált állatot. - Az állattartás nem pénz-, hanem kultúrafüggő. Sajnos azt tapasztalom, hogy a szülők lelkesen megveszik a gyerekeknek a húsvéti nyulat meg az aranyos kiskutyát ajándékba. De a húsvét elmúlik, a kiskutya felnő, és a kedvencek hirtelen megunt teherré válnak. Egyre több állatot kell elaltatni, mert már a menhelyek is képtelenek őket befogadni. Szőke Krisztina úgy véli: azért van remény, oldódik valamelyest a közömbösség. A multinacionális vállalatok és hazai magánszemélyek is jelentős összegekkel támogatják az állatvédők tevékenységét. Természetesen a mecénásokból soha nem elég, de a legtöbbet akkor tehetik az emberek, ha elutasítják az állatok bundájából, bőréből készült ruhadarabokat, s egyáltalán nem vásárolnak olyan terméket, amely az állat életébe került. Ha valamire nincs kereslet, előbb-utóbb megszűnik a kínálat is. Biczó Henriett Egyre több állatot kell elaltatni, mert már a menhelyek is képtelenek őket befogadni - a Varangy akciócsoport békákat ment Fotó: MH-archív SZÍNREBONTÁS Szabadság mint kényszerzubbony 1942. február 23-án Stefan Zweig Brazíliában öngyilkos lett. Másnap a kormány félhivatalos lapjában Féja Géza ezt találta megfelelő alkalomnak arra, hogy leleplezze az emigránsokat, akik „gyökértelen kozmopoliták”, akik „a befogadó közösség életét megzavarják”, mert „gyűlöletet visznek a tarsolyukban”, tehát „a történelem most felelősségre vonja őket”. Vajon miért e gyűlölet az immár halott író iránt? Számomra Stefan Zweig tisztességes, de túlhaladott alkotónak tűnt, aki - legalábbis úgy hittem - sosem írt olyat, ami politikai indulatokat generált volna. S ha a jobboldal dühét még meg is magyarázza, amit Féja mond arról, hogy Zweig „a tegnapi zsidó magatartás” megtestesítője, akkor is furcsa, hogy ugyanőt pár évvel korábban még a baloldal támadta. A Korunk kritikusa, Korvin Sándor például 1934-ben azzal vádolta Rotterdami Erasmus tündöklése és bukása című könyvét, hogy annak „humanizmusa a jelen helyzetben tevékeny rosszhiszeműséggé válik”. Sőt, a fanatizmust elítélő kitételeivel máris „a hitlerista felfogás közelébe érkeztünk”. Ezt éppoly kevéssé értettem, mint a jobboldali halottgyalázást. Stefan Zweig, akinek műveit az elsők közt dobták máglyára a nácik, vinne minket „a hitlerizmus közelébe”? A támadás hátterében valójában az állt, hogy a mű írója - mint hőse, Erasmus - mindenfajta diktatúrát és fanatizmust elítélt, sőt Erasmusban épp azt találta vonzónak, hogy korának ő „a legkevésbé fanatikus embere”, aki „a guelfek szemében ghibellin, a ghibellinek szemében guelf. „Ez a Zweig-Erasmus egyforma távolságot akar tartani a „katolikus”, a „lutheri”, sőt a „münzeri” fanatizmustól, márpedig ha utóbbit sem hajlandó eszményíteni, az a baloldal szerint a harcos humanizmus elárulása. „Egyetlen gondolat zsarnoksága mindenkor hadüzenet az emberiség gondolatszabadsága ellen” - íme Zweig másik eretneksége, elvégre a szovjet gyakorlatban is létezett ilyen „egyetlen gondolat”. Még inkább rossz néven vették, hogy Erasmusa úgy vélte: „A világőrület e pillanatában semmi értelme sincs annak, hogy emberiességre szólítsa fel az embereket. Világosan tudta, hogy a humanizmus magasztos ideálját legyőzték.” Vajon a fanatizált tömegei segítségével (is) hatalomra jutott hitlerizmus nem indokolta-e eléggé Zweig zavarát? A baloldal szerint nem. A Gondolatban Fábry Zoltán (Bíró Zoltán álnéven) már egyenesen azt írta, hogy „a minden rendű és rangú reakció” úgy vigyáz Zweigre, „mint a szeme fényére”. Az író pártatlansága merő számítás, hogy „a honorárium biztosítva legyen”, mármint a náci Németországban. Fábry szerint „aki ma az erasmusi morált, a semlegesség dicséretét prédikálja, az a fasizmust erősíti”. A zweigi magatartás „intellektuális falazás a német fasizmus javára”, humanizmusa: „erkölcstelen, gyáva alibi”, s amit a szellemi szabadságról mond, csak arra való, hogy „ne lássa senki a kényszerzubbonyt, melyet magára ölt”. Nem hiszem, hogy Stefan Zweiget a magyar baloldal ítélete befolyásolta, de tény, hogy nemsokára ő maga lépett ki az erasmusi passzivitás köréből. Ami 1934-ben még csak zavarának okozója volt, 1936-ra tisztánlátásának forrása lett: az emberi méltóság, a gondolat szabadsága elleni merényletek addigra minden kételyt elsodortak. A nálunk Harc egy gondolat körül címmel megjelent Calvin és Castellio, Zweig újabb műve, harcos és egyértelmű alkotás volt, melyben szó sincs már arról, hogy az író mindentől távol akarna maradni. Ez persze csak azokat lephette meg, akik az előző műben nem akarták észrevenni, hogy Zweig milyen keserű öniróniával nyúl Erasmus alakjához. Itt azonban már nem is az erasmusi értelmiséggel azonosul: alteregója az a Castellio, aki a reformátorból diktátorrá lett Kálvin ellen Servet megégettetése után egyedül mer szót emelni, akinek röpiratát Kálvin betiltatja, őt magát pedig mint eretneket a halálba hajszolja. A történet mégsem a szkepszis igazolása, épp ellenkezőleg: a tiltakozás apoteózisa. Aligha véletlen, hogy Zweignek épp ez a könyve mentes mindazon rutinos fogásoktól, melyek sikeressé tet„A tekintélyuralom számára nem elég az ellenpárt törvényes leszorítása és puszta megfélemlítése. Csak egy dolog biztosítja a hatalom teljességét: minden ellenzék megsemmisítése.áték. Ez mélyen és őszintén átélt, megrendült írás, lapjain az érződik, hogy itt egy ember maradéktalanul azonos önmagával. Talán épp ezért most is olyan művet hozott létre, amely egyaránt kínos volt a „guelfek” és a „ghibellinek” számára. „Mihelyt egy tannak sikerült meghódítani az államszervezetet s annak erőszakos eszközeit, azonnal bekapcsolja a terrort, s aki kétségbe vonja mindenhatóságát, annak torkára fojtja a szót” - erről például mind a jobb, mind a baloldal bátran gondolhatta, hogy a „tannak” is, az erőszakos államszervezetnek is nála található a prototípusa. „Castellio épp azt akarja kétségbe vonni, hogy egy egyénnek vagy egy pártnak joga legyen azt mondani: csak mi tudjuk, mi az igazság, minden más vélemény, eretnekség... A tekintélyuralom számára nem elég az ellenpárt törvényes leszorítása és puszta megfélemlítése. Csak egy dolog biztosítja a hatalom teljességét: minden ellenzék teljes megsemmisítése.” Erről a könyvről a baloldalnak szava sem volt, annál lármásabban fogadta viszont a másik oldal. Milotay István az Új Magyarság 1937. március 14-ei számában egész vezércikket szentelt neki, melynek már az intonációja így festett: „Az mégiscsak furcsa, hogy egy osztrák zsidó tolja föl magát bírónak ilyen kérdésekben.” Milyenekben? Íme: „Kálvin befeketítésével, politikai diktatúrájának sötét, eltorzított rajzával az újkori diktátorokon akar ütni egyet: Mussoliniéken, Sztálinékon, de főleg Hitleréken, akiknek Stefan Zweigék legkevésbé tudnak megbocsátani... Az emigránsok családfája Erasmusig, Castellióig és a többi reneszánsz humanistáig nyúlik... A Zweig-féle szemléletben ezek az emigránsok az igazi nagy emberek a Loyolákkal, Kálvinokkal, Hitlerekkel, az erőszakra épített, politikai, uralmi rendszerekkel szemben. Zweig egyszerűen bosszút akar állni, igazolni akarja a múltbeli és mai emigránsok és humanisták szellemi, politikai, emberi magasabbrendűségét.” A könyvben a diktatúrák kritikája a leginkább tűrhetetlen. „Miben is áll ez a Kálvin-féle rémuralom?” - kérdi Milotay, és (anélkül, hogy cáfolni próbálná) idézi Zweig állításait: „Kálvin uralmának első öt évében 13 embert felakasztanak, 10-et lefejeznek, 35-öt elégetnek, 76-ot elűznek, nem számítva azokat, akik idejekorán elmenekülnek a terror elől.” Számára mindez: bagatell. Nem az viszont, amit személyes sérelemnek érez: Zweig undorítónak nevezi azokat (a korabeli Milotayakat), akik Kálvin eljárását „a terrorhoz intézett dicshimnuszokkal” igazolni próbálják. Cenzori dühe nyilván ebből is táplálkozik: „Miféle erkölcsi vagy szellemi érdek fűződik ahhoz - kérdi -, hogy a magyar nyilvánosság értesüljön egy dilettáns és gyűlölettel beteg zsidó író történelmi ítéletéről az európai emberiség egyik legnagyobb alakjával szemben?” Ha egyéb nem, legalább ez a cikk rádöbbenthette volna a hazai baloldalt, hogy volna mit újragondolnia. De erre, ahogy más hasonló ügyekben sem, Zweiget illetően sem volt kapható. Csoda-e, ha azóta is tartunk, ahol tartunk? NYERGES ANDRÁS PULITZER-EMLÉKDÍJAS ÚJSÁGÍRÓ, PUBLICISTA AHOGY TETSZIK AZ AHOGY TETSZIK KIZÁRÓLAGOS TÁMOGATÓJA A PANNON GSM Magyar Hírlap 27