Magyar Hírlap, 2002. február (35. évfolyam, 39-50. szám)

2002-02-23 / 46. szám

2002. február 23., szombat Emberek és állat áldozataik EGY HÍR NYOMÁBAN Egy vadásztársaság pénzgyűjtő akcióján rendőri kíséretet kellett biztosítani a brit Leggyengébb láncszem című televíziós vetélkedő műsorvezetőjének, mivel a Liga a Kegyetlen Sportok Ellen elnevezésű állatvédő szervezet tagjai a műsorvezető maszkjával az arcukon fogadták Anne Robinsont, amikor megérkezett a helyi rókavadász-társaság össze­jövetelére. (Index) A nyugati típusú civilizációk közel kétszáz éves állatvédelemmel büszkélkedhetnek. Megszállott állatbarátok azóta próbálják Don Quijo­­te-i küzdelemmel jobb belátásra bírni azokat, akikben meg sem fogalmazódik, hogy az állatok is érző lények. A védők ér­velése egyszerű: az ember semmivel sem feljebb való az állatnál, ezért nincs joga megfosztani természetes környezetétől, saját kedvtelésére ketrecbe zárni, kínozni, szépítőszereket, ruhadarabokat és egyéb kiegészítőket gyártani különböző testré­szeiből. A kétszáz éves valóság azonban azt látszik igazolni, hogy az „erősebb fél” tántoríthatatlan. Egyes becslések szerint óránként több tucat állatfaj pusztul ki a Földön, ami nagyrészt az ember közremű­ködésének következménye. Nők milliói vásárol(tat)ják a drágábbnál drágább bundákat, bőrcipőket, csizmákat, táská­kat és mindenféle kiegészítőket a tetszeni vágyás érdekében. Egyre virágzóbb üzlet­ág az állatviadal, a védett állatok csempé­szése, az orvadászat és orvhalászat, vala­mint a gyógyszeripar számára továbbra is az állatok a legkitűnőbb kísérleti alanyok. Hiábavalónak tűnnek azok a kezdemé­nyezések, amelyek az ember- és állatgyó­gyászati kutatásban, valamint a felsőokta­tási intézményekben történő állatkísér­letek beszüntetését szorgalmazzák. Száz­ezer vegyi anyag tesztelése 500 millió állat életébe kerül. A kihalás veszélye fenyege­ti az utolsó nyugat-afrikai zsiráfpopulá­ciót, a szibériai tigrist, a pandamedvéket, s az orangutánok száma is vészesen csök­ken. A Távol-Keleten különleges cseme­gének számítanak az egzotikus állatok kü­lönböző testrészei és belső szervei. Állító­lag csak Kambodzsában évente több mint ötvenezer állat végzi a sütőben. És akkor még nem is beszéltünk a látványos és egyeseknek „örömöt szerző” állatkínzá­sokról. Az állatvédők demonstrációkkal pró­bálnak segíteni a magukat megvédeni képtelen, kiszolgáltatott állatokon. Kér­dés, hogy vajon melyik eszköz hatáso­sabb. A nyugat-európai és amerikai akti­visták megmozdulásaitól sokszor hangos a világ. Ahogyan százezreket érő szőrme­bundákat égetnek, gyógyszergyártó cé­gek és a vadászok ellen szerveznek indu­latok és gyűlölet vezérelte tüntetéseket, vagy divatbemutatót tartanak, ahol élő állatok szolgálnak ruhadarabjukként. S amint azok leszaladnak csupasz testükről, a manökenek a közönséget megbotrán­koztatva, ott maradnak a maguk pőresé­­gében. Magyar állatvédők botrányos ak­cióiról még nemigen hallottunk, hazánk­ban közel száz különböző állatvédő szer­vezet és alapítvány működik.­­ Egyetértek azzal, amit a tüntetők képviselnek, de nem hiszem, hogy teátrá­­lis akciókkal elérik a céljukat - mondja Hábori Györgyné, a Hérosz Állatvédő Egyesület főtitkára. A Hermann Ottóról elnevezett egyesületet 1882-ben alapítot­ták, a világháború után 1967-ben alakult újjá. Mi a csendes meggyőzés hívei va­gyunk. Állatotthonokat tartunk fenn, ku­tyákat, macskákat, sérült madarakat foga­dunk be, de vannak kígyóink és görög tek­nősbékáink, olyanok, amelyeket nemrég át akartak csempészni a határon, így ke­rültek végül hozzánk. Havonta másfél millió forintra lenne szükségünk, hogy megfelelően gondozhassuk a hozzánk ke­rülő állatokat. Nehezen jön össze a pénz, a 2002-es költségvetésből mindössze 170 ezer forintot kapunk a kormányzattól egész évre. Nonprofit szervezetként pá­lyázni próbálunk, és szerencsére egyre több a támogatónk. A szükséges pénz fe­lét nehezen, de össze tudjuk szedni. Az egyesület tagja a WSPA-nak és a RSPCA-nak, vagyis az Angol Királyi Ál­latvédő Egyesületnek. Számítógépes kör­levelek cikáznak az alapítványok és kü­lönböző szervezetek között világszerte, így informálják egymást az állatokat ért visszásságokról és jogtalanságokról. A Hérosz is ily módon tiltakozott az ellen, hogy Kínában több állat májából impo­tencianövelő gyógyszert készítsenek, de a bikaviadalok beszüntetését a magyar egyesület is szorgalmazta, s rendszeresen szavát emeli a szőrmebundák gyártása el­len. Itthon pedig békésen gyűjtögette és gyógyította a rászoruló négylábúkat, amíg két évvel ezelőtt el nem lopták egyetlen autójukat, amivel az állatokat szállították. Azóta más szervezetek segítségével szál­lítják az állatokat az otthonokba.­­ Az ál­latvédelemnek még nincs igazán létjogo­sultsága Magyarországon. A nyugati de­mokráciákban a civil szervezeteknek sok­kal nagyobb a presztízsük, ezért jelentős állami támogatásokat is kapnak - mondja a főtitkár. - Mi ettől még messze járunk, viszont elmondhatom, hogy „alsóbb” szinten jól együtt tudunk működni pél­dául az önkormányzatokkal. Mint non­profit szervezet, a helyi jegyzőknél kell je­leznünk, ha jogtalanságokat észlelünk. Eddig még minden panaszunkat kivizs­gálták, bárhol jelentkeztünk. A szélsőséges, indulatok szülte meg­mozdulásokat a gödi székhelyű Gaia Ál­latvédő Klub aktivistája, Szőke Krisztina sem kedveli. Tíz-tizenöt barát „tömörült” évekkel ezelőtt a Pest megyei városban egy klubba, hogy segítsenek a védtelen ál­latokon. - A legnagyobb baj, hogy az or­szágban igen kevesen vagyunk, és nincse­nek megfelelő törvényeink. Az EU-kon­­form szabályozás érdekében hiába alkot­nak törvényt a dögkutak megszüntetésé­ről, ha semmilyen szankciója nincs annak, ha ez nem történik meg - mondja a lelkes állatbarát, akihez a „gazdák” sokszor csak a kerítésen hajítják át a feleslegessé vált állatot. - Az állattartás nem pénz-, hanem kultúrafüggő. Sajnos azt tapasztalom, hogy a szülők lelkesen megveszik a gyere­keknek a húsvéti nyulat meg az aranyos kiskutyát ajándékba. De a húsvét elmúlik, a kiskutya felnő, és a kedvencek hirtelen megunt teherré válnak. Egyre több állatot kell elaltatni, mert már a menhelyek is képtelenek őket befogadni. Szőke Krisztina úgy véli: azért van re­mény, oldódik valamelyest a közömbös­ség. A multinacionális vállalatok és hazai magánszemélyek is jelentős összegekkel támogatják az állatvédők tevékenységét. Természetesen a mecénásokból soha nem elég, de a legtöbbet akkor tehetik az em­berek, ha elutasítják az állatok bundá­jából, bőréből készült ruhadarabokat, s egyáltalán nem vásárolnak olyan termé­ket, amely az állat életébe került. Ha va­lamire nincs kereslet, előbb-utóbb meg­szűnik a kínálat is. Biczó Henriett Egyre több állatot kell elaltatni, mert már a men­­helyek is képtelenek őket befogadni - a Varangy akciócso­port békákat ment Fotó: MH-archív SZÍNREBONTÁS Szabadság mint kényszerzubbony 1942. február 23-án Stefan Zweig Brazíliában öngyil­kos lett. Másnap a kormány félhivatalos lapjában Fé­­ja Géza ezt találta megfelelő alkalomnak arra, hogy leleplezze az emigránsokat, akik „gyökértelen koz­mopoliták”, akik „a befogadó közösség életét megza­varják”, mert „gyűlöletet visznek a tarsolyukban”, te­hát „a történelem most felelősségre vonja őket”. Va­jon miért e gyűlölet az immár halott író iránt? Szá­momra Stefan Zweig tisztességes, de túlhaladott al­kotónak tűnt, aki - legalábbis úgy hittem - sosem írt olyat, ami politikai indulatokat generált volna. S ha a jobboldal dühét még meg is magyarázza, amit Féja mond arról, hogy Zweig „a tegnapi zsidó magatartás” megtestesítője, akkor is furcsa, hogy ugyanőt pár év­vel korábban még a baloldal támadta. A Korunk kri­tikusa, Korvin Sándor például 1934-ben azzal vádol­ta Rotterdami Erasmus tündöklése és bukása című könyvét, hogy annak „humanizmusa a jelen helyzet­ben tevékeny rosszhiszeműséggé válik”. Sőt, a fana­tizmust elítélő kitételeivel máris „a hitlerista felfogás közelébe érkeztünk”. Ezt éppoly kevéssé értettem, mint a jobboldali halottgyalázást. Stefan Zweig, aki­nek műveit az elsők közt dobták máglyára a nácik, vinne minket „a hitlerizmus közelébe”? A támadás hátterében valójában az állt, hogy a mű írója - mint hőse, Erasmus - mindenfajta diktatúrát és fanatiz­must elítélt, sőt Erasmusban épp azt találta vonzó­nak, hogy korának ő „a legkevésbé fanatikus embe­re”, aki „a guelfek szemében ghibellin, a ghibellinek szemében guelf. „Ez a Zweig-Erasmus egyforma tá­volságot akar tartani a „katolikus”, a „lutheri”, sőt a „münzeri” fanatizmustól, márpedig ha utóbbit sem hajlandó eszményíteni, az a baloldal szerint a harcos humanizmus elárulása. „Egyetlen gondolat zsarnok­sága mindenkor hadüzenet az emberiség gondolat­szabadsága ellen” - íme Zweig másik eretneksége, elvégre a szovjet gyakorlatban is létezett ilyen „egyetlen gondolat”. Még inkább rossz néven vet­ték, hogy Erasmusa úgy vélte: „A világőrület e pilla­natában semmi értelme sincs annak, hogy emberies­ségre szólítsa fel az embereket. Világosan tudta, hogy a humanizmus magasztos ideálját legyőzték.” Vajon a fanatizált tömegei segítségével (is) hatalom­ra jutott hitlerizmus nem indokolta-e eléggé Zweig zavarát? A baloldal szerint nem. A Gondolatban Fáb­­ry Zoltán (Bíró Zoltán álnéven) már egyenesen azt írta, hogy „a minden rendű és rangú reakció” úgy vi­gyáz Zweigre, „mint a szeme fényére”. Az író pártat­lansága merő számítás, hogy „a honorárium biztosít­va legyen”, mármint a náci Németországban. Fábry szerint „aki ma az erasmusi morált, a semlegesség di­cséretét prédikálja, az a fasizmust erősíti”. A zweigi magatartás „intellektuális falazás a német fasizmus javára”, humanizmusa: „erkölcstelen, gyáva alibi”, s amit a szellemi szabadságról mond, csak arra való, hogy „ne lássa senki a kényszerzubbonyt, melyet magára ölt”. Nem hiszem, hogy Stefan Zweiget a magyar balol­dal ítélete befolyásolta, de tény, hogy nemsokára ő maga lépett ki az erasmusi passzivitás köréből. Ami 1934-ben még csak zavarának okozója volt, 1936-ra tisztánlátásának forrása lett: az emberi méltóság, a gondolat szabadsága elleni merényletek addigra min­den kételyt elsodortak. A nálunk Harc egy gondolat körül címmel megjelent Calvin és Castellio, Zweig újabb műve, harcos és egyértelmű alkotás volt, mely­ben szó sincs már arról, hogy az író mindentől távol akarna maradni. Ez persze csak azokat lephette meg, akik az előző műben nem akarták észrevenni, hogy Zweig milyen keserű öniróniával nyúl Erasmus alak­jához. Itt azonban már nem is az erasmusi értelmiség­gel azonosul: alteregója az a Castellio, aki a reformá­torból diktátorrá lett Kálvin ellen Servet megégette­­tése után egyedül mer szót emelni, akinek röpiratát Kálvin betiltatja, őt magát pedig mint eretneket a ha­lálba hajszolja. A történet mégsem a szkepszis igazo­lása, épp ellenkezőleg: a tiltakozás apoteózisa. Alig­ha véletlen, hogy Zweignek épp ez a könyve mentes mindazon rutinos fogásoktól, melyek sikeressé tet­„A tekintélyuralom számára nem elég az ellenpárt törvényes leszorítása és puszta megfélemlítése. Csak egy dolog biztosítja a hatalom teljességét: minden ellenzék megsemmisítése.á­ték. Ez mélyen és őszintén átélt, megrendült írás, lap­jain az érződik, hogy itt egy ember maradéktalanul azonos önmagával. Talán épp ezért most is olyan mű­vet hozott létre, amely egyaránt kínos volt a „guel­fek” és a „ghibellinek” számára. „Mihelyt egy tannak sikerült meghódítani az államszervezetet s annak erőszakos eszközeit, azonnal bekapcsolja a terrort, s aki kétségbe vonja mindenhatóságát, annak torkára fojtja a szót” - erről például mind a jobb, mind a baloldal bátran gondolhatta, hogy a „tannak” is, az erőszakos államszervezetnek is nála található a pro­totípusa. „Castellio épp azt akarja kétségbe vonni, hogy egy egyénnek vagy egy pártnak joga legyen azt mondani: csak mi tudjuk, mi az igazság, minden más vélemény, eretnekség... A tekintélyuralom számára nem elég az ellenpárt törvényes leszorítása és puszta megfélemlítése. Csak egy dolog biztosítja a hatalom teljességét: minden ellenzék teljes megsemmisítése.” Erről a könyvről a baloldalnak szava sem volt, annál lármásabban fogadta viszont a másik oldal. Milotay István az Új Magyarság 1937. március 14-ei számában egész vezércikket szentelt neki, melynek már az into­nációja így festett: „Az mégiscsak furcsa, hogy egy osztrák zsidó tolja föl magát bírónak ilyen kérdések­ben.” Milyenekben? Íme: „Kálvin befeketítésével, politikai diktatúrájának sötét, eltorzított rajzával az újkori diktátorokon akar ütni egyet: Mussoliniéken, Sztálinékon, de főleg Hitleréken, akiknek Stefan Zweigék legkevésbé tudnak megbocsátani... Az emigránsok családfája Erasmusig, Castellióig és a többi reneszánsz humanistáig nyúlik... A Zweig-féle szemléletben ezek az emigránsok az igazi nagy embe­rek a Loyolákkal, Kálvinokkal, Hitlerekkel, az erő­szakra épített, politikai, uralmi rendszerekkel szem­ben. Zweig egyszerűen bosszút akar állni, igazolni akarja a múltbeli és mai emigránsok és humanisták szellemi, politikai, emberi magasabbrendűségét.” A könyvben a diktatúrák kritikája a leginkább tűrhe­tetlen. „Miben is áll ez a Kálvin-féle rémuralom?” - kérdi Milotay, és (anélkül, hogy cáfolni próbálná) idézi Zweig állításait: „Kálvin uralmának első öt évé­ben 13 embert felakasztanak, 10-et lefejeznek, 35-öt elégetnek, 76-ot elűznek, nem számítva azokat, akik idejekorán elmenekülnek a terror elől.” Számára mindez: bagatell. Nem az viszont, amit személyes sérelemnek érez: Zweig undorítónak nevezi azokat (a korabeli Milotayakat), akik Kálvin eljárását „a ter­rorhoz intézett dicshimnuszokkal” igazolni próbál­ják. Cenzori dühe nyilván ebből is táplálkozik: „Mi­féle erkölcsi vagy szellemi érdek fűződik ahhoz - kér­di -, hogy a magyar nyilvánosság értesüljön egy dilet­táns és gyűlölettel beteg zsidó író történelmi ítéleté­ről az európai emberiség egyik legnagyobb alakjával szemben?” Ha egyéb nem, legalább ez a cikk rádöbbenthette volna a hazai baloldalt, hogy volna mit újragondolnia. De erre, ahogy más hasonló ügyekben sem, Zweiget illetően sem volt kapható. Csoda-e, ha azóta is tar­tunk, ahol tartunk? NYERGES ANDRÁS PULITZER-EMLÉKDÍJAS ÚJSÁGÍRÓ, PUBLICISTA AHOGY TETSZIK AZ AHOGY TETSZIK KIZÁRÓLAGOS TÁMOGATÓJA A PANNON GSM Magyar Hírlap 27

Next