Magyar Hírlap, 2002. február (35. évfolyam, 39-50. szám)
2002-02-23 / 46. szám
2002. február 23., szombat AHOGY TETSZIK^ A Nemzeti belülről hét végi magazinja Szerkeszti: Gréczy Zsolt Maurice Béjart a világhírű koreográfus elmondta, a tánc fontos, Gárdos Éva filmje Amerikai rapszódia címmel minden emigránsról szól. A rendező felidézi műve születésének körülményeit. 28. oldal Vargha Mihály építészkritikus személyes hangú tárlatvezetését követhetik az új teátrumban 31. oldal a Magyar Hírlap de összművészetekben szeret gondolkodni. 26. oldal A nagy „ emberzabálás” korszaka A közelmúltban a Collegium Budapest többnapos konferenciát rendezett. Az unióba csatlakozni kívánó tíz ország társadalomkutatóit hívták meg, tartsanak előadást arról, milyen változások történtek az elmúlt tíz év során tudományterületükön. Magyar részről Hankiss Elemér tartotta az egyik legizgalmasabb előadást, ezért sommásan azt kérdezzük tőle: használt-e a rendszerváltás a társadalomtudományoknak? Használt is meg nem is. Egyfelől a hazai társadalomkutatók kiválóan megtanulták szakmájuk minden csínját-bínját, tudásuk vetekszik nyugati kollégáikéval. Másfelől azonban el is veszett valami. A gondolkodásnak és a képzeletnek az a szabadsága, amely olyannyira jellemezte Lengyelország és Magyarország társadalomtudósait, gondolkodóit a hetvenesnyolcvanas években. Akkoriban hetente, havonta születtek új teóriák, hipotézisek, forgatókönyvek arról, hogyan lehetne, kellene átalakítani az államszocializmust demokráciává és piacgazdasággá, anélkül, hogy ezt a Szovjetunió vagy a magyar aparatcsikok észrevennék és szétütnének köztünk. Igyekeztünk bonyolult gondolatmenetekkel meggyőzni őket, elsősorban az ő érdekük az, hogy menjenek a pokolba. Egyszóval fából akartunk vaskarikát faragni. Nem sikerült, de mint gondolatkísérlet, remek volt. Életben tartott minket, szellemileg és erkölcsileg. Ma többet számolunk, és kevesebbet gondolkozunk. A fantáziának és a gondolkodásnak megárt a szabadság? Nem föltétlen. A piac szabadsága jót tesz az üzleti fantáziának, a szólásszabadság jót tesz, jót tehet a sajtónak. És megfordítva: lehet börtönben is álmodni, de a prices kemény, a csajka piszkos, az ébrenlét fájdalmas. A rendszerváltó országok kulturális intézményeire mennyire telepedett rá a professzionális „ importmassza”? Az elmúlt évtizedben óriási nyomás nehezedett a hazai és általában a közép- és kelet-európai társadalomtudományokra. Mintha állandóan a fülünkbe csengett volna az adenaueri intés (amit ő természetesen egész más összefüggésben használt): Uraim, csak semmi kísérletezés! Már minden ki van találva. Csak alkalmazni kell azt, ami máshol már bevált. Ez sokat ártott a magyar gondolkodásnak is. Behúztuk fülünket-farkunkat. Gondolom e mentalitás Hankiss Elemért különösen irritálta, hiszen mindig kitalál valamit, mozgalmat, Magyarországot, televíziót, saját magát stb. Mindannyiunkat zavarja ez. A civilizációk története során mindig volt egyegy olyan kitüntetett hely, ahonnan a kor legfontosabb gondolatai kisugároztak a világba. Ezelőtt háromezer évvel, néhány száz éven át Athén volt ilyen sugárzó központ. A harmadik században Rómában nyilván jobban pezsgett a szellemi élet, mint mondjuk Aquincumban (ami nem jelenti azt, hogy egy-egy távoli provinciában, városban nem élt egy-egy nagy gondolkodó vagy költő). A XVI. században Firenzét választottam volna, pedig elég veszélyes hely volt. A XIX. században London volt a sugárzó központ, de azért Heidelberg se volt kutya. A XIX-XX. század fordulóján Párizsban vagy Bécsben történtek az igazán izgalmas dolgok. Ma meg, akár akarjuk, akár nem, Amerika az új gondolatok, kezdeményezések, mozgalmak forrása, akkor is, ha mindezek egy részét eredetileg Európából importálták. Ámbár vannak, akik amellett kardoskodnak, hogy az igazán új gondolatok a periférián születnek. Szeptember 11-e mennyire használt a társadalomtudományoknak, tágította-e a gondolkodási irányokat, inspirált-e új kutatásokat? Kutatási eredményekről még nyilvánvalóan nem beszélhetünk. De a napi sajtóból a téma mára már a folyóiratokba, szaklapokba vándorolt át, és világszerte beindulóban vannak a komoly kutatások is. Az egyik ilyen nemzetközi kutatóprogram például megpróbálja fölvázolni a következő tíz-tizenöt év történetének lehetséges forgatókönyveit. Egy másik arra keres választ, hogy a szeptember 11- ei dráma milyen változásfolyamatokat indított el a különböző társadalmak tudatában, eszmerendszerében, mentalitásában. Újra az érdeklődés középpontjába került az amerikai civilizáció és általában a „fogyasztói civilizáció” hatása más társadalmakra, más civilizációkra. Szeptember 11-e „rejtélyének” megoldására is bizonyára sokan vállalkoznak majd. Egyfelől azért, mert jelenkori történelmünk egyik legdrámaibb és legjelentőségteljesebb eseménye. Másfelől pedig azért, mert egy olyan komplex jelenségről van szó, amelynek elemzése sok fontos és új ismerettel gazdagíthatja a társadalomtudományokat. Szeptember 11-ét ugyanis nyilvánvalóan nem lehet pusztán kriminológiai alapon megmagyarázni. Gazdasági és politikai tényezők mellett feltehetőleg nagy szerepet játszottak benne társadalmi, kulturális, emberi, emocionális, irracionális mozzanatok is. Mindezek kibogozása fontos és izgalmas társadalomtudományi feladat. Szeptember 11-e nyilván több paradox fejleménnyel jár, hiszen az új biztonságpolitikai lépések például a szabadságjogokat korlátozzák - sértik. Nem szeretnénk, ha minden lépésünket megfigyelő kamerák kísérnék. Másfelől azt látjuk, hogy hihetetlen nézettsége van az úgynevezett „kukkolós játékoknak” a big brother show-nak, tehát mintha az embereket kicsit sem bántaná, hogy őket kamerákkal nézik, megfigyelik... A kukkolás vonzereje nem új keletű. Ősi, elemi emberi ösztön. Ki nem szeretett gyerekkorában, este belesni az elfüggönyözött ablakokon át a szobákba. Különös, már-már filozófusi élmény volt kívülállóként betekinteni egy ismeretlen világba, ismeretlen emberek létébe. Persze vannak a kukkolásnak kevésbé emelkedett indítékai is. Látni valakit, anélkül, hogy ő láthatna engem: a hatalom forrása. A ragadozó is leselkedik, figyel, mielőtt áldozatára ugrik. Bizonyos szempontból mi is ragadozók vagyunk, vagy akár kannibálok. Mi is szívesen ropogtatjuk más emberek életét, ha mondjuk egy botrány védtelenné teszi őket. A bulvárlapok jelentős mértékben ezt az ösztönünket elégítik ki. A sajtó maga szoktatja rá olvasóit erre a kannibalizmusra. Aztán tálalja nekik a napi dózist. A választási kampány különösen alkalmas időszak erre. A választási kampány valóban a „nagy emberzabálás” korszaka. De azért zabálni se lehet a végtelenségig. Megfekszi az ember gyomrát. Véleményem szerint ma már épp az ellenkező kampánystratégia volna a hatásos. Lenyűgöző udvariassággal, mértéktartással, tapintattal szólni az ellenfelekről, védelmükre sietni, ha valaki megtámadja őket, hangsúlyozva, hogy kifejezetten rokonszenves, rendes emberek - és milyen kár, hogy ez a sok rendes ember teljesen alkalmatlan a kormányzásra. És ezek után higgadtan és tárgyszerűen kifejteni, hogy miért jó és kivitelezhető a saját programunk, s miért nem jó és nem kivitelezhető az ellenfél programja. Ezt az ötletet egy forintért szívesen eladom bármelyik pártnak. Vagy mindegyiknek. Jól járnának vele. És jól járnánk vele mi is. Mert az embereknek mintha már elegük volna a nyers húsból, s vágynának valami európai hangra és eleganciára. Brzezinskinek tulajdonítják azt a mondást, hogy a Föld csak egyötödét tudja eltartani a lakóinak a négyötödét tehát „etetni kell”. Erre jó a kábítószer és a média. Ez tudatos terv lenne? Nem hiszem. Manapság szokássá vált, hogy túlhangsúlyozzuk a televízió romboló hatását. És kevés szó esik arról, hogy minden locskasága és útszélisége ellenére áldásos hatása is van. Gondoljunk például arra, hogy a fejlett világban ma az egyik legpusztítóbb és legfájdalmasabb népbetegség a magány. Magyarországon is százezrek élnek teljes magányban, és sokan nagyon szenvednek tőle. Az ő számukra a televízió a világot, az emberi társaságot, a családot, a mindennapos örömteli várakozást, a kellemes izgalmakat, az élet gazdagságát, a magány oldását jelenti. Sok méregdrága gyógyszernél jobb gyógyszer a televíziós készülék a magányos szoba szent sarkában. Mindezzel csak azt akartam mondani, hogy ne ítéljük el a televíziózást túlságosan sommásan. Jól is nézne ki, ha az egykori tévéelnök egyértelműen elítélné a televíziózást... Nem akarom dicsérni sem. Mert persze, hogy bódít, persze, hogy felületes, elszívja az agyat, kutyulgatja az érzelmeket, elveszi az időt a családtól, a gondolkodástól, az igazi érzelmektől. És ezért különösen veszélyes a szegényebb körülmények között élőkre, akiknek kevesebb a lehetőségük arra, hogy utazással, tanulással, olvasással, sportolással ellensúlyozzák a televízió hatását. De tudjuk, a világ gazdagabb felében is rizikófaktor a televízió. Az e körül zajló viták közismertek. Szeretnék azonban utalni egy ritkábban felvetett problémára. Arra, hogy a televíziózás hatására szerte a világban vágyak, reménységek sokasága támadt föl, olyan országokban is, amelyekben szinte semmiféle lehetőség sincs e vágyak kielégítésére. Ez kínzó szomjúságok, frusztrációk, heves indulatok és keserűségek forrásává vált. S ezeknek a keserűségeknek, indulatoknak áttételesen része lehetett a szeptember 11-ei robbantásban. Ez semmiképpen sem menti föl a terroristákat, mert a gyilkosság gyilkosság marad, de figyelmeztet minket a megoldandó problémák súlyosságára és bonyolultságára. Húsz évvel ezelőtt készítettem önnel egy interjút, ahol azt kérdeztem, hogy ellenzékinek tartja-e magát. Azt a szöveget a korabeli Magyar Hírlap nem hozta le, csak az Új Tükör. Most újra fölteszem ezt a kérdést. Legszívesebben megismételném akkori válaszomat. Azt, hogy ellenzéke vagyok mindennek és mindenkinek, ami és aki veszélyezteti az emberek életét, szabadságát, méltóságát; ami és aki nem csökkenteni próbálja, hanem fokozza a félelmet az emberek szívében; aki tunyaságból vagy gyávaságból nem tesz semmit annak érdekében, hogy az ország előbbre jusson, s hogy csökkenjen az emberi nyomorúság és szenvedés a világban. S ha ez így túl patetikusan hangzik, azt újuk a nyolcvanas évek drámaibb, apokaliptikusabb hangulatának számlájára. Akkor még hittünk ezekben a nagy szavakban. A baj csak az, hogy én még ma is hiszek bennük. Nem sikerült kitalálnom újra magamat. V. Bálint Éva Hankiss Elemér szerint manapság többet számolunk és kevesebbet gondolkozunk. ✓Am pompás kampányötletét egy forintért felajánlja bármelyik pártnak. HANKISS ELEMÉR: „Véleményem szerint ma már az ellenkező kampánystratégia volna a hatásos. Lenyűgöző udvariassággal, mértéktartással, tapintattal szólni az ellenfelekről, védelmükre sietni, ha valaki megtámadja őket, hangsúlyozva, hogy kifejezetten rokonszenves, rendes emberek - és milyen kár, hogy ez a sok rendes ember teljesen alkalmatlan a kormányzásra” Fotó: Pélyi Nóra AZ AHOGY TETSZIK KIZÁRÓLAGOS TÁMOGATÓJA A PANNON GSM