Magyar Hírlap, 2002. február (35. évfolyam, 39-50. szám)

2002-02-23 / 46. szám

2002. február 23., szombat AHOGY TETSZIK­­^ A Nemzeti belülről hét végi magazinja Szerkeszti: Gréczy Zsolt Maurice Béjart a világhírű koreográfus elmondta, a tánc fontos, Gárdos Éva filmje Amerikai rapszódia címmel minden emigránsról szól. A rendező felidézi műve születésének körülményeit. 28. oldal Vargha Mihály építészkritikus személyes hangú tárlatvezetését követhetik az új teátrumban 31. oldal a Magyar Hírlap de összművészetekben szeret gondolkodni. 26. oldal A nagy „ emberzabálás” korszaka A közelmúltban a Collegium Budapest többnapos konferenciát rendezett. Az unióba csatlakozni kívánó tíz ország társadalomkutatóit hívták meg, tartsa­nak előadást arról, milyen változások történtek az elmúlt tíz év során tudo­mányterületükön. Magyar részről Han­kiss Elemér tartotta az egyik legizgal­masabb előadást, ezért sommásan azt kérdezzük tőle: használt-e a rendszervál­tás a társadalomtudományoknak? Használt is meg nem is. Egyfelől a ha­zai társadalomkutatók kiválóan megta­nulták szakmájuk minden csínját-bínját, tudásuk vetekszik nyugati kollégáikéval. Másfelől azonban el is veszett valami. A gondolkodásnak és a képzeletnek az a szabadsága, amely olyannyira jellemezte Lengyelország és Magyarország társada­lomtudósait, gondolkodóit a hetvenes­nyolcvanas években. Akkoriban heten­te, havonta születtek új teóriák, hipotézi­sek, forgatókönyvek arról, hogyan lehet­ne, kellene átalakítani az államszocializ­must demokráciává és piacgazdasággá, anélkül, hogy ezt a Szovjetunió vagy a magyar aparatcsikok észrevennék és szétütnének köztünk. Igyekeztünk bo­nyolult gondolatmenetekkel meggyőzni őket, elsősorban az ő érdekük az, hogy menjenek a pokolba. Egyszóval fából akartunk vaskarikát faragni. Nem sike­rült, de mint gondolatkísérlet, remek volt. Életben tartott minket, szellemileg és erkölcsileg. Ma többet számolunk, és kevesebbet gondolkozunk. A fantáziának és a gondolkodásnak megárt a szabadság? Nem föltétlen. A piac szabadsága jót tesz az üzleti fantáziának, a szólássza­badság jót tesz, jót tehet a sajtónak. És megfordítva: lehet börtönben is álmodni, de a prices kemény, a csajka piszkos, az ébrenlét fájdalmas. A rendszerváltó országok kulturális intézményeire mennyire telepedett rá a professzionális „ importmassza”? Az elmúlt évtizedben óriási nyomás nehezedett a hazai és általában a közép- és kelet-európai társadalomtudomá­nyokra. Mintha állandóan a fülünkbe csengett volna az adenaueri intés (amit ő természetesen egész más összefüggés­ben használt): Uraim, csak semmi kísér­letezés! Már minden ki van találva. Csak alkalmazni kell azt, ami máshol már be­vált. Ez sokat ártott a magyar gondolko­dásnak is. Behúztuk fülünket-farkunkat. Gondolom e mentalitás Hankiss Ele­mért különösen irritálta, hiszen mindig kitalál valamit, mozgalmat, Magyaror­szágot, televíziót, saját magát stb. Mindannyiunkat zavarja ez. A civili­zációk története során mindig volt egy­­egy olyan kitüntetett hely, ahonnan a kor legfontosabb gondolatai kisugároztak a világba. Ezelőtt háromezer évvel, né­hány száz éven át Athén volt ilyen sugár­zó központ. A harmadik században Ró­mában nyilván jobban pezsgett a szelle­mi élet, mint mondjuk Aquincumban (ami nem jelenti azt, hogy egy-egy távoli provinciában, városban nem élt egy-egy nagy gondolkodó vagy költő). A XVI. században Firenzét választottam volna, pedig elég veszélyes hely volt. A XIX. században London volt a sugárzó köz­pont, de azért Heidelberg se volt kutya. A XIX-XX. század fordulóján Párizsban vagy Bécsben történtek az igazán izgal­mas dolgok. Ma meg, akár akarjuk, akár nem, Amerika az új gondolatok, kezde­ményezések, mozgalmak forrása, akkor is, ha mindezek egy részét eredetileg Európából importálták. Ámbár vannak, akik amellett kardoskodnak, hogy az iga­zán új gondolatok a periférián születnek. Szeptember 11-e mennyire használt a társadalomtudományoknak, tágította-e a gondolkodási irányokat, inspirált-e új kutatásokat? Kutatási eredményekről még nyilván­valóan nem beszélhetünk. De a napi saj­tóból a téma mára már a folyóiratokba, szaklapokba vándorolt át, és világszerte beindulóban vannak a komoly kutatások is. Az egyik ilyen nemzetközi kutató­­program például megpróbálja fölvázolni a következő tíz-tizenöt év történetének lehetséges forgatókönyveit. Egy másik arra keres választ, hogy a szeptember 11- ei dráma milyen változásfolyamatokat in­dított el a különböző társadalmak tuda­tában, eszmerendszerében, mentalitásá­ban. Újra az érdeklődés középpontjába került az amerikai civilizáció és általában a „fogyasztói civilizáció” hatása más tár­sadalmakra, más civilizációkra. Szeptem­ber 11-e „rejtélyének” megoldására is bi­zonyára sokan vállalkoznak majd. Egy­felől azért, mert jelenkori történelmünk egyik legdrámaibb és legjelentőségtel­­jesebb eseménye. Másfelől pedig azért, mert egy olyan komplex jelenségről van szó, amelynek elemzése sok fontos és új ismerettel gazdagíthatja a társadalomtu­dományokat. Szeptember 11-ét ugyanis nyilvánvalóan nem lehet pusztán krimi­nológiai alapon megmagyarázni. Gazda­sági és politikai tényezők mellett feltehe­tőleg nagy szerepet játszottak benne tár­sadalmi, kulturális, emberi, emocionális, irracionális mozzanatok is. Mindezek ki­bogozása fontos és izgalmas társadalom­­tudományi feladat. Szeptember 11-e nyilván több para­dox fejleménnyel jár, hiszen az új bizton­ságpolitikai lépések például a szabad­ságjogokat korlátozzák - sértik. Nem szeretnénk, ha minden lépésünket meg­figyelő kamerák kísérnék. Másfelől azt látjuk, hogy hihetetlen nézettsége van az úgynevezett „kukkolós játékoknak” a big brother show-nak, tehát mintha az embereket kicsit sem bántaná, hogy őket kamerákkal nézik, megfigyelik... A kukkolás vonzereje nem új keletű. Ősi, elemi emberi ösztön. Ki nem szere­tett gyerekkorában, este belesni az elfüg­gönyözött ablakokon át a szobákba. Kü­lönös, már-már filozófusi élmény volt kívülállóként betekinteni egy ismeretlen világba, ismeretlen emberek létébe. Per­sze vannak a kukkolásnak kevésbé emel­kedett indítékai is. Látni valakit, anélkül, hogy ő láthatna engem: a hatalom forrá­sa. A ragadozó is leselkedik, figyel, mi­előtt áldozatára ugrik. Bizonyos szem­pontból mi is ragadozók vagyunk, vagy akár kannibálok. Mi is szívesen ropogtat­juk más emberek életét, ha mondjuk egy botrány védtelenné teszi őket. A bulvár­lapok jelentős mértékben ezt az ösztö­nünket elégítik ki. A sajtó maga szoktatja rá olvasóit erre a kannibalizmusra. Aztán tálalja nekik a napi dózist. A választási kam­pány különösen alkalmas időszak erre. A választási kampány valóban a „nagy emberzabálás” korszaka. De azért zabálni se lehet a végtelenségig. Megfek­szi az ember gyomrát. Véleményem sze­rint ma már épp az ellenkező kampány­stratégia volna a hatásos. Lenyűgöző ud­variassággal, mértéktartással, tapintattal szólni az ellenfelekről, védelmükre siet­ni, ha valaki megtámadja őket, hangsú­lyozva, hogy kifejezetten rokonszenves, rendes emberek - és milyen kár, hogy ez a sok rendes ember teljesen alkalmatlan a kormányzásra. És ezek után higgadtan és tárgyszerűen kifejteni, hogy miért jó és kivitelezhető a saját programunk, s miért nem jó és nem kivitelezhető az el­lenfél programja. Ezt az ötletet egy forin­tért szívesen eladom bármelyik pártnak. Vagy mindegyiknek. Jól járnának vele. És jól járnánk vele mi is. Mert az embe­reknek mintha már elegük volna a nyers húsból, s vágynának valami európai hangra és eleganciára. Brzezinskinek tulajdonítják azt a mondást, hogy a Föld csak egyötödét tudja eltartani a lakóinak a négyötödét tehát „etetni kell”. Erre jó a kábítószer és a média. Ez tudatos terv lenne? Nem hiszem. Manapság szokássá vált, hogy túlhangsúlyozzuk a televízió rombo­ló hatását. És kevés szó esik arról, hogy minden locskasága és útszélisége ellenére áldásos hatása is van. Gondoljunk például arra, hogy a fejlett világban ma az egyik legpusztítóbb és legfájdalmasabb népbe­tegség a magány. Magyarországon is száz­ezrek élnek teljes magányban, és sokan nagyon szenvednek tőle. Az ő számukra a televízió a világot, az emberi társaságot, a családot, a mindennapos örömteli vára­kozást, a kellemes izgalmakat, az élet gaz­dagságát, a magány oldását jelenti. Sok méregdrága gyógyszernél jobb gyógyszer a televíziós készülék a magányos szoba szent sarkában. Mindezzel csak azt akar­tam mondani, hogy ne ítéljük el a televí­ziózást túlságosan sommásan. Jól is nézne ki, ha az egykori tévé­elnök egyértelműen elítélné a televí­ziózást... Nem akarom dicsérni sem. Mert per­sze, hogy bódít, persze, hogy felületes, el­szívja az agyat, kutyulgatja az érzelme­ket, elveszi az időt a családtól, a gondol­kodástól, az igazi érzelmektől. És ezért különösen veszélyes a szegényebb körül­mények között élőkre, akiknek keve­sebb a lehetőségük arra, hogy utazással, tanulással, olvasással, sportolással ellen­súlyozzák a televízió hatását. De tudjuk, a világ gazdagabb felében is rizikófaktor a televízió. Az e körül zajló viták közis­mertek. Szeretnék azonban utalni egy ritkábban felvetett problémára. Arra, hogy a televíziózás hatására szerte a vi­lágban vágyak, reménységek sokasága támadt föl, olyan országokban is, ame­lyekben szinte semmiféle lehetőség sincs e vágyak kielégítésére. Ez kínzó szomjú­ságok, frusztrációk, heves indulatok és keserűségek forrásává vált. S ezeknek a keserűségeknek, indulatoknak áttétele­sen része lehetett a szeptember 11-ei robbantásban. Ez semmiképpen sem menti föl a terroristákat, mert a gyilkos­ság gyilkosság marad, de figyelmeztet minket a megoldandó problémák súlyos­ságára és bonyolultságára. Húsz évvel ezelőtt készítettem önnel egy interjút, ahol azt kérdeztem, hogy ellenzékinek tartja-e magát. Azt a szö­veget a korabeli Magyar Hírlap nem hozta le, csak az Új Tükör. Most újra fölteszem ezt a kérdést. Legszívesebben megismételném akko­ri válaszomat. Azt, hogy ellenzéke vagyok mindennek és mindenkinek, ami és aki veszélyezteti az emberek életét, szabadsá­gát, méltóságát; ami és aki nem csökken­teni próbálja, hanem fokozza a félelmet az emberek szívében; aki tunyaságból vagy gyávaságból nem tesz semmit annak érdekében, hogy az ország előbbre jusson, s hogy csökkenjen az emberi nyomorúság és szenvedés a világban. S ha ez így túl pa­tetikusan hangzik, azt újuk a nyolcvanas évek drámaibb, apokaliptikusabb hangu­latának számlájára. Akkor még hittünk ezekben a nagy szavakban. A baj csak az, hogy én még ma is hiszek bennük. Nem sikerült kitalálnom újra magamat. V. Bálint Éva Hankiss Elemér szerint manapság többet számolunk és kevesebbet gondolkozunk. ✓Am pompás kampány­ötletét egy forintért felajánlja bármelyik pártnak. HANKISS ELEMÉR: „Véleményem szerint ma már az ellenkező kampánystratégia volna a hatásos. Lenyűgöző udvarias­sággal, mértéktartás­sal, tapintattal szólni az ellenfelekről, védelmükre sietni, ha valaki megtámadja őket, hangsúlyozva, hogy kifejezetten rokonszenves, rendes emberek - és milyen kár, hogy ez a sok rendes ember teljesen alkalmatlan a kormányzásra” Fotó: Pélyi Nóra AZ AHOGY TETSZIK KIZÁRÓLAGOS TÁMOGATÓJA A PANNON GSM

Next