Magyar Hírlap, 2002. március (35. évfolyam, 51-62. szám)
2002-03-06 / 55. szám
2002. március 6., szerda „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 11 A félelem ideje A rendszerváltás környékén azt volt az egyik legnagyobb félelmünk, hogy egyes MSZMP-s középvezetők politikai hatalmukkal visszaélve az állami vagyon egy részét saját zsebükbe mentik át, majd később gazdasági hatalmukat felhasználva, családi alapon visszaszivárognak a politikai életbe, és állami megrendelések révén ismét megcsapolják a közpénzeket. Csak azt nem értem, hogy ha valaki most a jobboldalon bukkan fel közülük, miért kell örvendezni neki. Immár nem az a kérdés, hogy ki mit tesz: a gazemberség csak a másik oldalon szúr szemet. Vannak kikezdhetetlen bálványaink. Ők bármit megtehetnek, mert magát az ügyet jelképezik. Szentek és sérthetetlenek. Akármit csinálnak, megtapsolják őket. Ma még önként és dalolva, holnap ütemesen. Az ember előbbutóbb összeforr a szerepével. A Fidesznek nincsenek érvei, csupán jelszavai és indulatai vannak. Orbán Viktor az első pillanattól kezdve érzelmi legitimitásra törekszik. Csakhogy négy év hosszú idő, ha valaki a hatalomra jutást célnak és nem eszköznek tekinti. A győzelmi mámort nem lehet időtlen időkig fenntartani. Számomra a mostani kormány egyetlen kézzelfogható eredménye az volt, amikor a választási győzelem hírére a maffia egyik napról a másikra beszüntette a robbantásos merényleteket - ami egyébként felvethetne néhány kérdést. Mert valljuk be, Torgyánék beemelése a hatalomba, a Joszif Tóth és Kaya Ibrahim által felvásárolt cégek ügyének elsikálása, a mindenütt ott mosolygó Defend Kft., Deutsch Tamás miniszteri ténykedése vagy Várhegyi Attila sokáig rendíthetetlennek tűnő államtitkári pozíciója nem írható a sikerlistára. A Fidesz számára láthatóan a hűség a legfontosabb. Marad hát a Happy End Kft. által szervezett tűzijáték-sorozat, az Országjáró Magazin és a „Ha győz majd az igazság, narancsliget lesz Magyarország” színvonalú Fidesz-slágerek komponálása. Ez utóbbi egyébként csak azért érdekes, mert Orbán Viktor is tett már a hanyatló nyugati civilizációra vonatkozó megjegyzéseket. Azt hiszem, nem ártana felvilágosítani a fiúkat arról, hogy a Tanú című film paródiának készült. A magam részéről már negyedik éve fogyasztom a magyar narancsot, és pontosan úgy érzem magam, mint Bástya elvtárs. És egyébként se vágyom a dalocska A szerző író, műfordító által beígért monokultúrára, ahol egyedül a Fidesz arathat. Eredmények helyett ígéreteket kapunk, ami egy idő után kevés. A korona folytonos ide-oda hurcolása se oldja meg a felmerülő problémákat. Marad a parlamenti ülések számának csökkentése, az ellenzék által javasolt parlamenti vizsgálóbizottsági indítványok leszavazása, a kormányülések titkosíttatása, a sajtó megrendszabályozása. Ha valaki túl sokat ugrál, nyakára küldik az APEH-et. Ebből aztán ért, akinek kell. A Fidesz nem megoldja, hanem lesöpri a kérdéseket. Számukra a konszolidáció nem azt jelenti, hogy mindenki biztonságban érzi magát, hanem azt, hogy mindenki egyformán fél. Az állam fenyegető ujja biztosítja a csendet. És akkor ők zavartalanul tudnak működni. Azt hiszem, ideje lenne eloszlatni néhány félreértést: az MSZMP-vel nem az volt a baj, hogy állampolgári jogon járt a tb, vagy hogy mindenkinek volt munkahelye. Az volt gyűlöletes, hogy az élet minden területét ellenőrizni akarták. Csak a három „T”-t ismerték: tiltunk, tűrünk, támogatunk. Előjogként kezelték az alapvető emberi jogokat, amelyek biztosításával jutalmaztak és megvonásával büntettek. „Négy év hosszú idő, ha valaki a hatalomra jutást célnak és nem eszköznek tekinti. A győzelmi mámort nem lehet időtlen időkig fenntartani Arrogánsan a képünkbe hazudtak, letorkoltak minden ellenvéleményt. Ráadásul azt állították, hogy mindez a mi érdekeinket szolgálja, és elvárták, hogy örüljünk neki. Úgy épült fel a rendszer, hogy mindenki megfogható legyen, és ezáltal kiszolgáltatott. A félelem hálóját fonták körénk. A Kupa-féle adórendszer ugyanezt a logikát követte. Irreálisan magasra szabták az adókulcsokat, mert abból indultak ki, hogy úgyis mindenki megpróbál adót csalni. Emiatt aztán valóban rákényszerül, ha talpon akar maradni, és így bármikor lecsaphatnak rá. Az egypártrendszer azért bukott meg, mert túl sok, a polgárok mindennapjait agyonszabályozó hivatalt hoztak létre, és ezeket már nem tudta eltartani az ország. Az államadósság elérte az akkori rezsim által kritikusnak ítélt küszöböt, és mivel képtelenek voltak kezelni a helyzetet, lemondtak a hatalomról. Ma gombamód szaporodnak a közhivatalok, amelyekben közpénzekből fizetett hivatalnokok ellenőrzik mindazokat, akiknek az adójából húzzák a fizetésüket. A nemzetközi terrorizmus és kábítószer-kereskedelem elleni harc kapóra jött egyeseknek. Rendőrállami pózokat próbálgatunk, holott legitim hatalomnak nincs szüksége diktatórikus eszközökre. A könyvelőket és autókereskedőket már törvény kötelezi, hogy feljelentsék üzletfeleiket. Vajon ki lesz a következő? Ismét kezd ránk telepedni a félelem és bizalmatlanság oly régről megszokott légköre. A politika megint csak arra törekszik, hogy irányítsa az életünket. A kormány nem érti, hogy az ő feladata a szállodaigazgatóé, akinek a lehető leghatékonyabban kell irányítania a személyzetet annak érdekében, hogy én, aki eltartom az egészet, minél kényelmesebben érezzem magam: ő a börtönigazgató szerepében tetszeleg, aki megszabja, ki, mit, mikor és hogyan mondhat vagy tehet. Már megint az „ország érdekeit” (értsd: a hatalom érdekét) próbálják az állampolgár érdekei elé helyezni. Szégyenletes, de tizenkét év után, kisiskolás módon ismét vissza kell térnünk az alapokhoz, és ki kell mondani: nem mi vagyunk az államért, hanem az állam van a polgáraiért. A hivataloknak nem az a dolguk, hogy ellenőrizzenek, hanem, hogy segítsék az állampolgárok életét. A demokrácia drága jószág. A diktatúra azonban jóval drágább, mert leszoktatja az embereket a gondolkozásról, és tehetetlenné teszi őket. Ha az állampolgárok nem értik meg, hogy az állami intézményrendszer őket szolgálja, és a korrupcióval, kíméletlen hatalomvággyal, csalással és hazugsággal azonosítják a politikát, az nagyon sokba fog kerülni mindannyiunknak. A Fidesz a tőle megszokott lendülettel elindult egy irányba. És nem rajta múlik, hogy hol áll meg. Megint csak valami ellen kell szavazni. Egy hónap múlva itt vannak a választások. Van választásunk? El a kezekkel a politikával az egészségügytől - mondta állítólag a kisteleki szakrendelő átadásakor Mikola István egészségügyi miniszter -, ne sétálgassanak a politikusok a kórházakban, és ne simogassák a gyerekek buksi fejét. Tekintsünk el most a mondat elejétől, melyet a buksi gyerekek tanítónői egy iskolai dolgozatban piros filctollal kétszer aláhúznának, koncentráljunk a lényegre. A megsimogatott buksi fejekre. Magyarán a választási kampány tisztaságára, amelyet - mint azt Mikola miniszter úr helyesen látja - nem csupán durva eszközökkel lehet bepiszkítani. Hanem úgy is, ahogyan Kökény Mihály szocialista egészségügyi exminiszter teszi, aki folyvást kórházakban járkál (teljesen egészségesen, állítólag az ott dolgozók meghívására), nyilván lefitymál mindent, főképp amit még ő hagyott örökül Mikolára, jó nagy béremeléseket ígér, végül átmegy a gyermekosztályra buksi fejeket simogatni. Én ugyan még nem láttam ilyen simogatós felvételt Kökényről, ám ha a gyerek szülője, nagymamája látja, nyilván A szerző lapunk Pulitzer-emlékdíjas főmunkatársa. E-mail: julianna@mhirlap.hu azonnal szoci szavazó lesz, hagyja a dagadt Csurkát másra. Erre ugyan rögtön kérdezni lehetne, hogy egy szakrendelőt viszont miért a miniszternek kell megnyitnia, és így tovább, ahelyett hogy örülnénk a durvuló választási kampány helyett a szelídebb, pozitív gesztusoknak. Filmben és politikában a gyerek különben is mindig hatásos kellék volt. Talán Clinton elnök szakított először a hagyománnyal, amikor egy ünneplésére összegyűlt tömegből a csöppet sem apróságnak látszó Monica Lewinskyt választotta ki ölelgetésre, de hát Amerikában már semmi sem szent. Orbán miniszterelnök nemrég bezzeg egy tornász kislánynak csókolt kezet. Deutsch Tamást teljesen spontánul, kamerák előtt lökte uszodamedencébe egy csapat vásott kölyök, mégse sípolt az úszómester, hogy takarodjatok haza nyavalyás konkupecek, nem látjátok, hogy a Tamás bácsi píárhoz van öltözködve, nem fürdéshez? Miniszteri működése alatt Torgyán József annyi buksi gyerekfejet simogatott végig, annyi kisdedet vett a karjára, mint egy védőnő, amikor éppen nem sztrájkol, mégis, mi lett a vége? Gyerekkel ma már nehéz csatát nyerni, üzenhetjük tehát Mikola úrnak, ám a buksi fejekkel azért tényleg jó vigyázni. A buksi fej ugyanis nem múlik el szimplán a gyerekkorral. Ha jobban belegondolunk, valamennyien buksi fejűek vagyunk. Korunktól függetlenül vágyunk a dicséretre, a simogatásra. Hogy egy friss példát vegyek: most járt itt a spanyol kormányfő, José María Aznar, akit magyar kollégája rögtön úgy mutatott be, mint aki már teljesítette a Fideszkormány családpolitikai programját. „Három gyerek, három szoba, azaz nagycsaládost tisztelhetünk benne” mondta róla bemutatásképpen Orbán. Hogy mi van a négy kerékkel vagy hogy azok helyett is szobák vannak-e otthon, éppoly mellékes, mint hogy három gyerek mióta számít nagycsaládnak. Lényeg a buksisimogatás, ami Aznar asszonynak éppúgy szólt, mint az egész Fidesz közeli spanyol népnek, nem is értem, hogy Aznar úr, meghatottan miért nem állt ki hazánk azonnali EU- felvétele és finanszírozása mellett, közvetlen kifizetések formájában. És kapott már buksisimogatást Berlusconi és Stoiber, sőt Bush és a The Washington Post is kaphatott volna, ha akar, és nem hisz inkább a magyar hazaárulóknak. Nem beszélve arról a nyolcmillió magyar buksiról, amelyeket most egyszerre minimum hat párt simogat. Becézgetik őket, és mesélnek nekik, hogy szépeket álmodjanak béremelésről, adózásról, egészségügyről, nyugdíjról, oktatásról, mezőgazdaságról, ki, miről akar. Még! - nyújtogatják aztán nyakukat a buksik, mert már annyira hozzászoktak, ám két hónap múlva hirtelen arra ébrednek, hogy megint nem gyerekek többé. Felnőttként kell szembenézniük a realitásokkal, mondják nekik, ami soha nem jelent semmi jót. Sőt arra is várniuk kell, hogy legalább a kórházakban fekvő gyerekük buksiját megsimogassa egy Mikola vagy egy Csehák. Buksi fejek Zsebtükör R. Székely Julianna MH-ÁLLÁSPONT Vita a tévévitáról Orbán Viktor miniszterelnök válaszolt kihívójának, Medgyessy Péter szocialista kormányfőjelöltnek. Elfogadja a választási tévévitát, de feltételekkel. Maga Medgyessy is feltételeket szabott, demokráciában minden megállapodás alku tárgya. Mindkét javaslatban vannak ésszerű elemek. Orbán Viktor azt javasolja, hogy nyilvánosan, közönség előtt csapjanak össze az érvek, és ne a steril stúdióban szánjanak el a szavak. Merthogy Medgyessy a közönség nélküli vitát preferálná. Mi, a magunk részéről a nyilvánosság pártján vagyunk. Úgy gondoljuk, az ilyen szócsatákat nem lehet stúdióban lefolytatni, kell a közönség, kell a közvetlen reagálás, a hangulati elem. Ugyanakkor értjük Medgyessy esetleges aggályait: tarthat attól, hogy a közönség nem spontán módon, hanem politikai alapon, számára esetleg hátrányos összetételben „szerveződik”. Ha lenne ilyen aggály, egy előzetes megállapodással ez is kivédhető: mindkét fél hívhatna közönséget, mégpedig azonos arányban, s a szervezőknek is maradna egy kvóta. Méltányos a kormányfőnek az a javaslata is, hogy valamennyi országos tévécsatorna egyszerre és egy időben sugározza a vitát. A vételi viszonyok ugyanis olyannyira eltérők, hogy biztosítani kell minden kis falunak a nézettségi lehetőségeket. A vita javasolt időpontjában is van eltérés: Orbán Viktor két időpontot javasol, a két választási forduló előtti utolsó kampánynapot. Ez a politikai elemzők és persze az újságok szempontjából elfogadhatatlan. A vitát ugyanis a Magyar Hírlap hasábjain mi is tudósítani kívánjuk, ámde az Orbán javasolta időpontok utáni napok már a kampánycsend napjai lennének. Tehát akkor se írásbeli tudósítás, se elemzés nem követné a szópárbajt. Ez nem lenne szerencsés. Az emberek jó része leírva is szeretné látni, amit hall, érdekli mások véleménye, elemzése a hallottakról. Tehát ha igazán segíteni akarunk az eligazodásban, akkor ezt a lehetőséget is meg kell hagyni. A szó elszáll, az írás megmarad. Nincs ez másként külföldön sem. A demokratikus világban mindenütt alapszabály - az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Németországban, Franciaországban és egyebütt - hogy a szavazás előtt nem elég a nyilvános vita, az éterben szétmálló szó. A szavazónak alapvető joga, hogy megszokott lapja, akár kormánypárti, akár bíráló ellenzéki, az elhangzottakról kifejtse elemző véleményét. De még van idő a két fél közötti alkura, megegyezésre. Mi csak egyet szeretnénk: a nyilvánosság minden fórumának maradjon meg a tájékoztatás, a kommentálás joga. Washingtoni posta A Watergate-ügyet is kirobbantó The Washington Post egyike az Egyesült Államok (és a világ) legtekintélyesebb napilapjainak, hasábjain korántsem jelenhet meg akármi. Többnyire a mindenkori Fehér Házhoz áll közel, de azért nem a kormány szócsöve (hogy mennyire nem, arra a néhai Nixon elnök tudna cáfolhatatlan példával szolgálni). Ha tehát kritikai hangvételű külpolitikai cikket közölnek benne, hozzá még vezető munkatárs tollából, ez „csak” azt jelenti, hogy e magasan jegyzett lapnak nagyon nem tetszik valami. Az érintettnek szintén szíve joga, hogy neki meg a kritika ne tessék. Olyannyira ne, hogy ha szükségét érzi, kihívhatja a lapot (szó)párbajozni. Készpénznek véve a magyar külügyi szóvivő szavait, a világhíres újságban most épp ilyesmi készülődik. A kesztyű felvétele több mint érthető. A The Washington Postban hétfőn megjelent kőkemény kritikára aligha elegendő sápatag ellenérvekkel válaszolni. Olyan, hirtelen hozzá nem értésből fakadó riposzttal biztosan nem, miszerint a Washington Timesban Orbán Viktor politikájáról nemrégiben pozitív méltatás jelent meg, hiszen a két orgánum súlya, ezt minden újságolvasó tudja, igencsak különbözik. Olasz és spanyol focihasonlattal élve, nem mindegy, hol rúgja a labdát valaki, az AC Milánban vagy a Bariban, a Real Madridban avagy a Las Palmasban. De az talán még ennél is halványabb felelet, hogy a The Washington Post véleménye nem a hivatalos amerikai álláspontot tükrözi. Persze hogy nem. Hogy is tükrözné, mikor a diplomácia és a sajtó: két külön szakma. Azt a tényt azonban még maga Orbán Viktor sem tagadhatja, hogy bár az amerikai helyettes - szóvivő most is nagyra értékeli a két ország kapcsolatát, pár nappal előbb a magyar miniszterelnököt az amerikai elnök, George W. Bush nem fogadta. Pedig a diplomáciában a nüánszok csak jelentenek valamit. Ám a legvadabb washingtoni postabontással Pokorni Zoltán állt elő, aki holmi összeesküvést sejtetve roppant felértékelte a honi ellenzéket, miközben szakmailag megvádolta a szóban forgó amerikai újságot. (Köztünk szólva, én már azt se értem, ha a kritikát személyesen - ahogy ez most történt - Orbán kapja, miért Pokorni vagy Martonyi magyarázkodik?) Nota bene a Fidesz elnöke úgymond nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a kampányidőszakban egyes lapvélemények nem egy esetben holmi belpolitikai sugallatból származnak. Nem kevesebbet állít ezzel, mint azt, hogy a The Washington Postot mostanság a jelenlegi magyar ellenzék szerkeszti, ami - különösen bizonyítékok híján - meglehetősen merész, ámbár nem túlságosan elmés kombináció. Kiváltképp nem tűnik annak egy olvasott tanárembertől. De hát úgy látszik, valóban akad, akit a kampány tényleg megzavar, és a jelek szerint éppen Pokorni az, aki nem kapott védőoltást erre a veszélyes időszakra. Márpedig ha a józanabb hivatalos válasz megszületik, okosabb volna abból kiindulni, hogy a jelenlegi magyar kormány külpolitikája pillanatnyilag elefántkórban szenved - vagy legalábbis nem méretarányos. Többet bízna az erőre (ha lenne), mint az észre, más szóval nagyot akarna, de szemmel láthatóan nincs hozzá meg a szufla, képtelen valóságosan felmérni a rendelkezésére álló belső és külső erőforrásait. Húzásait a pillanat diktálja, a pillanatot meg leginkább az éppen fennálló belpolitikai hatalmi konstelláció. Ha a helyzet úgy kívánja (1998), akkor a külpolitikailag fontos tárcákat Orbán Torgyánéknak adja, ha meg a szélsőjobbos szavazókat akarja megnyerni (2002), akkor - fittyet hányva az ország elemi nemzetközi érdekeire - Csurkával sakkozik. Kiszámíthatatlanul viselkedik egy olyan régióban, ahol mindig az a nyerő, aki a legkiszámíthatóbb, vagy annak mutatkozik. Erő, akarat, manipuláció - a mai kormánynak sajnos ez a szentháromsága nemcsak a bel-, hanem a keményebb logikájú külpolitikában is. Realistát játszik, noha irrealista. Csakhogy miközben egy nemzetet se könnyű, az egész világot egyenesen lehetetlen palira vennie. S közben azt hiszi, mindez kívülről nem látszik. Pedig dehogynem. Hiszen nem többről, épp erről szól a washingtoni posta. A szerző politológus. E-mail cím: gallobela@mhirlap.hu Galló Béla