Magyar Hírlap, 2002. március (35. évfolyam, 51-62. szám)

2002-03-06 / 55. szám

2002. március 6., szerda „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 11 A félelem ideje A rendszerváltás környékén azt volt az egyik legnagyobb félel­münk, hogy egyes MSZMP-s kö­zépvezetők politikai hatalmukkal visszaélve az állami vagyon egy részét saját zsebükbe mentik át, majd később gazdasági hatalmu­kat felhasználva, családi alapon visszaszivárognak a politikai élet­be, és állami megrendelések ré­vén ismét megcsapolják a köz­pénzeket. Csak azt nem értem, hogy ha valaki most a jobbolda­lon bukkan fel közülük, miért kell örvendezni neki. Immár nem az a kérdés, hogy ki mit tesz: a gazemberség csak a másik oldalon szúr szemet. Van­nak kikezdhetetlen bálványaink. Ők bármit megtehetnek, mert magát az ügyet jelképezik. Szen­tek és sérthetetlenek. Akármit csinálnak, megtapsolják őket. Ma még önként és dalolva, holnap ütemesen. Az ember előbb­­utóbb összeforr a szerepével. A Fidesznek nincsenek érvei, csupán jelszavai és indulatai van­nak. Orbán Viktor az első pilla­nattól kezdve érzelmi legitimitás­ra törekszik. Csakhogy négy év hosszú idő, ha valaki a hatalomra jutást célnak és nem eszköznek tekinti. A győzelmi mámort nem lehet időtlen időkig fenntartani. Számomra a mostani kormány egyetlen kézzelfogható eredmé­nye az volt, amikor a választási győzelem hírére a maffia egyik napról a másikra beszüntette a robbantásos merényleteket - ami egyébként felvethetne néhány kérdést. Mert valljuk be, Torgyánék beemelése a hatalomba, a Joszif Tóth és Kaya Ibrahim által felvá­sárolt cégek ügyének elsikálása, a mindenütt ott mosolygó Defend Kft., Deutsch Tamás miniszteri ténykedése vagy Várhegyi Attila sokáig rendíthetetlennek tűnő ál­lamtitkári pozíciója nem írható a sikerlistára. A Fidesz számára láthatóan a hűség a legfontosabb. Marad hát a Happy End Kft. által szervezett tűzijáték-sorozat, az Országjáró Magazin és a „Ha győz majd az igazság, narancsli­get lesz Magyarország” színvona­lú Fidesz-slágerek komponálása. Ez utóbbi egyébként csak azért érdekes, mert Orbán Viktor is tett már a hanyatló nyugati civili­zációra vonatkozó megjegyzése­ket. Azt hiszem, nem ártana felvi­lágosítani a fiúkat arról, hogy a Tanú című film paródiának ké­szült. A magam részéről már ne­gyedik éve fogyasztom a magyar narancsot, és pontosan úgy érzem magam, mint Bástya elvtárs. És egyébként se vágyom a dalocska A szerző író, műfordító által beígért monokultúrára, ahol egyedül a Fidesz arathat. Eredmények helyett ígérete­ket kapunk, ami egy idő után ke­vés. A korona folytonos ide-oda hurcolása se oldja meg a felme­rülő problémákat. Marad a parla­menti ülések számának csökken­tése, az ellenzék által javasolt parlamenti vizsgálóbizottsági in­dítványok leszavazása, a kor­mányülések titkosíttatása, a sajtó megrendszabályozása. Ha valaki túl sokat ugrál, nyakára küldik az APEH-et. Ebből aztán ért, aki­nek kell. A Fidesz nem megoldja, hanem lesöpri a kérdéseket. Szá­mukra a konszolidáció nem azt jelenti, hogy mindenki biztonság­ban érzi magát, hanem azt, hogy mindenki egyformán fél. Az ál­lam fenyegető ujja biztosítja a csendet. És akkor ők zavartala­nul tudnak működni. Azt hiszem, ideje lenne el­oszlatni néhány félreértést: az MSZMP-vel nem az volt a baj, hogy állampolgári jogon járt a tb, vagy hogy mindenkinek volt munkahelye. Az volt gyűlöletes, hogy az élet minden területét el­lenőrizni akarták. Csak a három „T”-t ismerték: tiltunk, tűrünk, támogatunk. Előjogként kezel­ték az alapvető emberi jogokat, amelyek biztosításával jutalmaz­tak és megvonásával büntettek. „Négy év hosszú idő, ha valaki a hatalomra jutást célnak és nem eszköznek tekinti. A győzelmi mámort nem lehet időtlen időkig fenntartani Arrogánsan a képünkbe hazud­tak, letorkoltak minden ellenvé­leményt. Ráadásul azt állították, hogy mindez a mi érdekeinket szolgálja, és elvárták, hogy örül­jünk neki. Úgy épült fel a rend­szer, hogy mindenki megfogható legyen, és ezáltal kiszolgáltatott. A félelem hálóját fonták körénk. A Kupa-féle adórendszer ugyanezt a logikát követte. Irreá­lisan magasra szabták az adókul­csokat, mert abból indultak ki, hogy úgyis mindenki megpróbál adót csalni. Emiatt aztán valóban rákényszerül, ha talpon akar ma­radni, és így bármikor lecsap­hatnak rá. Az egypártrendszer azért bu­kott meg, mert túl sok, a polgárok mindennapjait agyonszabályozó hivatalt hoztak létre, és ezeket már nem tudta eltartani az or­szág. Az államadósság elérte az akkori rezsim által kritikusnak ítélt küszöböt, és mivel képtele­nek voltak kezelni a helyzetet, le­mondtak a hatalomról. Ma gom­bamód szaporodnak a közhivata­lok, amelyekben közpénzekből fizetett hivatalnokok ellenőrzik mindazokat, akiknek az adójából húzzák a fizetésüket. A nemzetközi terrorizmus és kábítószer-kereskedelem elleni harc kapóra jött egyeseknek. Rendőrállami pózokat próbálga­tunk, holott legitim hatalomnak nincs szüksége diktatórikus esz­közökre. A könyvelőket és autó­­kereskedőket már törvény köte­lezi, hogy feljelentsék üzletfelei­ket. Vajon ki lesz a következő? Ismét kezd ránk telepedni a féle­lem és bizalmatlanság oly régről megszokott légköre. A politika megint csak arra törekszik, hogy irányítsa az életünket. A kor­mány nem érti, hogy az ő felada­ta a szállodaigazgatóé, akinek a lehető leghatékonyabban kell irányítania a személyzetet annak érdekében, hogy én, aki eltartom az egészet, minél kényelmeseb­ben érezzem magam: ő a börtön­igazgató szerepében tetszeleg, aki megszabja, ki, mit, mikor és hogyan mondhat vagy tehet. Már megint az „ország érdekeit” (értsd: a hatalom érdekét) pró­bálják az állampolgár érdekei elé helyezni. Szégyenletes, de tizen­két év után, kisiskolás módon is­mét vissza kell térnünk az ala­pokhoz, és ki kell mondani: nem mi vagyunk az államért, hanem az állam van a polgáraiért. A hi­vataloknak nem az a dolguk, hogy ellenőrizzenek, hanem, hogy segítsék az állampolgárok életét. A demokrácia drága jószág. A diktatúra azonban jóval drá­gább, mert leszoktatja az embe­reket a gondolkozásról, és tehe­tetlenné teszi őket. Ha az állam­polgárok nem értik meg, hogy az állami intézményrendszer őket szolgálja, és a korrupcióval, kí­méletlen hatalomvággyal, csalás­sal és hazugsággal azonosítják a politikát, az nagyon sokba fog ke­rülni mindannyiunknak. A Fidesz a tőle megszokott lendülettel elindult egy irányba. És nem rajta múlik, hogy hol áll meg. Megint csak valami ellen kell szavazni. Egy hónap múlva itt vannak a választások. Van választásunk? E­l a kezekkel a politikával az egészségügytől - mondta állí­tólag a kisteleki szakrendelő átadásakor Mikola István egész­ségügyi miniszter -, ne sétálgassa­nak a politikusok a kórházakban, és ne simogassák a gyerekek buksi fejét. Tekintsünk el most a mondat elejétől, melyet a buksi gyerekek tanítónői egy iskolai dolgozatban piros filctollal kétszer aláhúzná­nak, koncentráljunk a lényegre. A megsimogatott buksi fejekre. Magyarán a választási kampány tisztaságára, amelyet - mint azt Mikola miniszter úr helyesen lát­ja - nem csupán durva eszközök­kel lehet bepiszkítani. Hanem úgy is, ahogyan Kökény Mihály szocialista egészségügyi exmi­­niszter teszi, aki folyvást kórhá­zakban járkál (teljesen egészsé­gesen, állítólag az ott dolgozók meghívására), nyilván lefitymál mindent, főképp amit még ő ha­gyott örökül Mikolára, jó nagy béremeléseket ígér, végül átmegy a gyermekosztályra buksi fejeket simogatni. Én ugyan még nem láttam ilyen simogatós felvételt Kökényről, ám ha a gyerek szülő­je, nagymamája látja, nyilván A szerző lapunk Pulitzer-emlékdíjas főmunkatársa. E-mail: julianna@mhirlap.hu azonnal szoci szavazó lesz, hagy­ja a dagadt Csurkát másra. Erre ugyan rögtön kérdezni le­hetne, hogy egy szakrendelőt vi­szont miért a miniszternek kell megnyitnia, és így tovább, ahelyett hogy örülnénk a dur­vuló választási kam­pány helyett a szelí­­debb, pozitív gesztu­soknak. Filmben és politi­kában a gyerek kü­lönben is mindig ha­tásos kellék volt. Ta­lán Clinton elnök szakított először a hagyománnyal, ami­kor egy ünneplésére összegyűlt tömegből a csöppet sem apróságnak látszó Monica Lewinskyt választotta ki ölelgetésre, de hát Amerikában már semmi sem szent. Orbán miniszterelnök nemrég bezzeg egy tornász kislánynak csókolt kezet. Deutsch Tamást teljesen spon­tánul, kamerák előtt lökte uszoda­medencébe egy csapat vásott kö­lyök, mégse sípolt az úszómester, hogy takarodjatok haza nyavalyás konkupecek, nem látjátok, hogy a Tamás bácsi píárhoz van öltöz­ködve, nem fürdéshez? Miniszteri működése alatt Tor­­gyán József annyi buksi gyerekfe­jet simogatott végig, annyi kisdedet vett a karjára, mint egy védőnő, amikor éppen nem sztráj­kol, mégis, mi lett a vége? Gyerekkel ma már nehéz csatát nyerni, üzenhetjük tehát Mikola úrnak, ám a buksi fejekkel azért tényleg jó vi­gyázni. A buksi fej ugyanis nem múlik el szimplán a gye­rekkorral. Ha job­ban belegondo­lunk, valamennyien buksi fejűek vagyunk. Korunktól függetlenül vágyunk a dicséretre, a simogatás­­ra. Hogy egy friss példát vegyek: most járt itt a spanyol kormányfő, José María Aznar, akit magyar kollégája rögtön úgy mutatott be, mint aki már teljesítette a Fidesz­­kormány családpolitikai program­ját. „Három gyerek, három szoba, azaz nagycsaládost tisztelhetünk benne” mondta róla bemutatás­képpen Orbán. Hogy mi van a négy kerékkel vagy hogy azok he­lyett is szobák vannak-e otthon, éppoly mellékes, mint hogy há­rom gyerek mióta számít nagycsa­ládnak. Lényeg a buksisimogatás, ami Aznar asszonynak éppúgy szólt, mint az egész Fidesz közeli spanyol népnek, nem is értem, hogy Aznar úr, meghatottan miért nem állt ki hazánk azonnali EU- felvétele és finanszírozása mellett, közvetlen kifizetések formájában. És kapott már buksisimogatást Berlusconi és Stoiber, sőt Bush és a The Washington Post is kapha­tott volna, ha akar, és nem hisz in­kább a magyar hazaárulóknak. Nem beszélve arról a nyolcmil­lió magyar buksiról, amelyeket most egyszerre minimum hat párt simogat. Becézgetik őket, és me­sélnek nekik, hogy szépeket ál­modjanak béremelésről, adózás­ról, egészségügyről, nyugdíjról, oktatásról, mezőgazdaságról, ki, miről akar. Még! - nyújtogatják aztán nya­kukat a buksik, mert már annyira hozzászoktak, ám két hónap múl­va hirtelen arra ébrednek, hogy megint nem gyerekek többé. Fel­nőttként kell szembenézniük a realitásokkal, mondják nekik, ami soha nem jelent semmi jót. Sőt arra is várniuk kell, hogy legalább a kórházakban fekvő gyerekük buksiját megsimogassa egy Miko­la vagy egy Csehák. Buksi fejek Zsebtükör R. Székely Julianna MH-ÁLLÁSPONT Vita a tévévitáról Orbán Viktor miniszterelnök válaszolt kihívójának, Medgyessy Péter szocialista kormányfőjelöltnek. Elfogadja a választási tévévitát, de fel­tételekkel. Maga Medgyessy is feltételeket szabott, demokráciában min­den megállapodás alku tárgya. Mindkét javaslatban vannak ésszerű elemek. Orbán Viktor azt java­solja, hogy nyilvánosan, közönség előtt csapjanak össze az érvek, és ne a steril stúdióban szánjanak el a szavak. Merthogy Medgyessy a közön­ség nélküli vitát preferálná. Mi, a magunk részéről a nyilvánosság párt­ján vagyunk. Úgy gondoljuk, az ilyen szócsatákat nem lehet stúdióban lefolytatni, kell a közönség, kell a közvetlen reagálás, a hangulati elem. Ugyanakkor értjük Medgyessy esetleges aggályait: tarthat attól, hogy a közönség nem spontán módon, hanem politikai alapon, számára eset­leg hátrányos összetételben „szerveződik”. Ha lenne ilyen aggály, egy előzetes megállapodással ez is kivédhető: mindkét fél hívhatna közönsé­get, mégpedig azonos arányban, s a szervezőknek is maradna egy kvóta. Méltányos a kormányfőnek az a javaslata is, hogy valamennyi orszá­gos tévécsatorna egyszerre és egy időben sugározza a vitát. A vételi vi­szonyok ugyanis olyannyira eltérők, hogy biztosítani kell minden kis fa­lunak a nézettségi lehetőségeket. A vita javasolt időpontjában is van eltérés: Orbán Viktor két időpon­tot javasol, a két választási forduló előtti utolsó kampánynapot. Ez a po­litikai elemzők és persze az újságok szempontjából elfogadhatatlan. A vitát ugyanis a Magyar Hírlap hasábjain mi is tudósítani kívánjuk, ám­de az Orbán javasolta időpontok utáni napok már a kampánycsend nap­jai lennének. Tehát akkor se írásbeli tudósítás, se elemzés nem követné a szópárbajt. Ez nem lenne szerencsés. Az emberek jó része leírva is szeretné lát­ni, amit hall, érdekli mások véleménye, elemzése a hallottakról. Tehát ha igazán segíteni akarunk az eligazodásban, akkor ezt a lehetőséget is meg kell hagyni. A szó elszáll, az írás megmarad. Nincs ez másként külföldön sem. A demokratikus világban minde­nütt alapszabály - az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Né­metországban, Franciaországban és egyebütt - hogy a szavazás előtt nem elég a nyilvános vita, az éterben szétmálló szó. A szavazónak alap­vető joga, hogy megszokott lapja, akár kormánypárti, akár bíráló ellen­zéki, az elhangzottakról kifejtse elemző véleményét. De még van idő a két fél közötti alkura, megegyezésre. Mi csak egyet szeretnénk: a nyilvánosság minden fórumának maradjon meg a tájékoz­tatás, a kommentálás joga. Washingtoni posta A Watergate-ügyet is kirobbantó The Washington Post egyike az Egyesült Államok (és a világ) legtekintélyesebb napilapjainak, ha­sábjain korántsem jelenhet meg akármi. Többnyire a mindenkori Fehér Házhoz áll közel, de azért nem a kormány szócsöve (hogy mennyire nem, arra a néhai Nixon elnök tudna cáfolhatatlan példával szolgálni). Ha tehát kritikai hangvételű külpolitikai cikket közölnek benne, hozzá még vezető munkatárs tollából, ez „csak” azt jelenti, hogy e magasan jegyzett lapnak nagyon nem tetszik valami. Az érintettnek szintén szíve joga, hogy neki meg a kritika ne tessék. Olyannyira ne, hogy ha szüksé­gét érzi, kihívhatja a lapot (szó)párbajozni. Készpénznek véve a magyar külügyi szóvivő szavait, a világhíres új­ságban most épp ilyesmi készülődik. A kesztyű felvétele több mint ért­hető. A The Washington Postban hétfőn megjelent kőkemény kritikára aligha elegendő sápatag ellenérvekkel válaszolni. Olyan, hirtelen hozzá nem értésből fakadó riposzttal biztosan nem, miszerint a Washington Timesban Orbán Viktor politikájáról nemrégiben pozitív méltatás jelent meg, hiszen a két orgánum súlya, ezt minden újságolvasó tudja, igencsak különbözik. Olasz és spanyol focihasonlattal élve, nem mindegy, hol rúg­ja a labdát valaki, az AC Milánban vagy a Bariban, a Real Madridban avagy a Las Palmasban. De az talán még ennél is halványabb felelet, hogy a The Washington Post véleménye nem a hivatalos amerikai álláspontot tükrözi. Persze hogy nem. Hogy is tükrözné, mikor a diplomácia és a saj­tó: két külön szakma. Azt a tényt azonban még maga Orbán Viktor sem tagadhatja, hogy bár az amerikai­­ helyettes - szóvivő most is nagyra ér­tékeli a két ország kapcsolatát, pár nappal előbb a magyar miniszterelnö­köt az amerikai elnök, George W. Bush nem fogadta. Pedig a diplomá­ciában a nüánszok csak jelentenek valamit. Ám a legvadabb washingtoni postabontással Pokorni Zoltán állt elő, aki holmi összeesküvést sejtetve roppant felértékelte a honi ellenzéket, miközben szakmailag megvádolta a szóban forgó amerikai újságot. (Köztünk szólva, én már azt se értem, ha a kritikát személyesen - ahogy ez most történt - Orbán kapja, miért Pokorni vagy Martonyi magyaráz­kodik?) Nota bene a Fidesz elnöke úgymond nem zárja ki azt a lehető­séget, hogy a kampányidőszakban egyes lapvélemények nem egy eset­ben holmi belpolitikai sugallatból származnak. Nem kevesebbet állít ez­zel, mint azt, hogy a The Washington Postot mostanság a jelenlegi ma­gyar ellenzék szerkeszti, ami - különösen bizonyítékok híján - meglehe­tősen merész, ámbár nem túlságosan elmés kombináció. Kiváltképp nem tűnik annak egy olvasott tanárembertől. De hát úgy látszik, való­ban akad, akit a kampány tényleg megzavar, és a jelek szerint éppen Po­korni az, aki nem kapott védőoltást erre a veszélyes időszakra. Márpedig ha a józanabb hivatalos válasz megszületik, okosabb volna abból kiindulni, hogy a jelenlegi magyar kormány külpolitikája pillanat­nyilag elefántkórban szenved - vagy legalábbis nem méretarányos. Töb­­bet bízna az erőre (ha lenne), mint az észre, más szóval nagyot akarna, de szemmel láthatóan nincs hozzá meg a szufla, képtelen valóságosan felmérni a rendelkezésére álló belső és külső erőforrásait. Húzásait a pil­lanat diktálja, a pillanatot meg leginkább az éppen fennálló belpolitikai hatalmi konstelláció. Ha a helyzet úgy kívánja (1998), akkor a külpoliti­kailag fontos tárcákat Orbán Torgyánéknak adja, ha meg a szélsőjobbos szavazókat akarja megnyerni (2002), akkor - fittyet hányva az ország elemi nemzetközi érdekeire - Csurkával sakkozik. Kiszámíthatatlanul viselkedik egy olyan régióban, ahol mindig az a nyerő, aki a legkiszámít­­hatóbb, vagy annak mutatkozik. Erő, akarat, manipuláció - a mai kor­mánynak sajnos ez a szentháromsága nemcsak a bel-, hanem a kemé­nyebb logikájú külpolitikában is. Realistát játszik, noha irrealista. Csak­hogy miközben egy nemzetet se könnyű, az egész világot egyenesen le­hetetlen palira vennie. S közben azt hiszi, mindez kívülről nem látszik. Pedig dehogynem. Hiszen nem többről, épp erről szól a washingtoni posta. A szerző politológus. E-mail cím: gallobela@mhirlap.hu Galló Béla

Next