Magyar Hírlap, 2003. április (36. évfolyam, 76-100. szám)

2003-04-01 / 76. szám

2 Magyar Hírlap A Dél-Irakban állo­másozó briteket nem a hírtévék műsora, hanem az ausztrál énekesnő, Kylie Minogue érdekli. A tudósítók és munkatársaik nagy létszámban vannak jelen a térségben. Észak-Irakban 900, Katarban 600, Bagdadban 150-200, Kuvaitban 1450, Jordániában­ 1500. A frontújságírók (az úgynevezett „beágyazottak” száma több mint 500 fő BERLUSCONI TÉVÉJE A LEGJOBB Olaszországban kétfelé szakadt az elektronikus és a nyomtatott sajtó is. A közszolgálati televízió 3-as, balközép érzelmű csatornája egyér­telműen háborúellenes, és inkább a háború szenvedéseit bemutató kép­sorokat sugároz. A kormány közeli­nek tartott 1-es és 2-es csatorna in­kább beavatkozáspárti, bár az itt dolgozó újságírók jó része ellenzi a háborút. Legutóbb az egyik tudósí­tójukat Bush-ellenességgel vádolta a jobboldali sajtó. Megfigyelők sze­rint az iraki konfliktusról a televíziók közül, furcsamód, a Berlusconi-féle kereskedelmi csatorna - a Canale 5 - hírműsorai adják a legobjektívebb képet. A háborút érintő politikai vi­ták helyett változatos és jó helyszí­ni tudósításokat adnak. Az újságok­nál még erőteljesebben oszlik meg a háború megítélése. Annak ellené­re, hogy a tudósítások nagyjából ob­­jektívek, a baloldali La Republica, az Il Manifesto és a L'Unita vezér­cikkeiben ellenzi a háborút, míg a Forza Italia lapja, az Il Journale, illet­ve a Nemzeti Szövetséghez húzó Il Tempo írásai pártolják a Szaddám rezsimje elleni akciót. A szerkesztő­ségi cikkek mellett leginkább a fo­tók és a karikatúrák esetében érhe­tő tetten a véleménykülönbség, a­­ baloldali lapok egy része pedig elő­­­­szeretettel foglalkoztat arab szár­­­­mazású tudósítókat, kommentáto­­­­rokat. A karikaturisták pedig soka­t szór egyenruhában vagy katonának­­ öltözve ábrázolják Berlusconit.­­ Amúgy a lapok kölcsönösen figyelik­­ és bírálják egymás írásait, illetve vá­­­­dolják elfogultsággal a másik oldalt. 2003. április 1., kedd A NAP TÉMÁJA: MÁSODIK ÖBÖLHÁBORÚ CNN: HÁBORÚ ÉLŐBEN A CNN International hírcsatorna veze­tője visszautasítja, hogy a valóságnál tisztább háborút mutatnának. Chris Cramer a Spiegel német lapnak azt mondta: nem félnek a valóságtól, be­mutatják a halottakat, a menekülteket, nem ivartalanítják a háborút. Az ameri­kai halottakról és hadifoglyokról azért sugároztak csak rövid képsorokat és állóképeket, mert a képek szörnyűek voltak. A CNN a beágyazott újságírókról azt mondta: ez az egyetlen lehetőség, hogy a háborút élő adásban közvetít­sék. A nézőket egyébként arról, hogy a riporterek milyen feltételekkel dolgoz­hatnak a hadsereggel, tájékoztatják. Faisal, az af­ganisztáni te­­ázótulajdonos rádión hall­gatja a friss iraki híreket AL-DZSAZÍRA: KÉPFORRÁS Dzsihád Ali Ballut, a katari székhelyű arab nyelvű műholdas hírcsatorna szó­vivője, amikor a Spiegel riportere meg­kérdezte, miért mutattak be egy lesza­kított fejű bagdadi kisgyereket, azt vá­laszolta: „a feje még félig rajta volt. Ami még szörnyűbb. Természetesen megmutatjuk ezt. A világ közvélemé­nyének többsége a háborút jogtalannak tartja. E képek talán bemutatják e jog­talanság egy részét." A Pentagon a ka­tari tévének is ajánlott négy „beágya­zott” helyet a hadseregben, de a ripor­terek nem kaptak bahreini, illetve ku­vaiti vízumot. Most 27 emberük van Bagdadban, ahol ők lettek a legfonto­sabb képforrás. „A háború piszkos do­log. Mi nem engedjük senkinek, hogy előírja számunkra, mi a valóság" - fo­galmazott a hírtévé szóvivője. Pártatlan sajtó a katonák oldalán? Maradhat-e szabad és elfogulatlan a sajtó a háborúban? Egyáltalán lehetséges-e a történések velejét leírni, megmutatni? A második öbölháború és a média viszonya világszerte legalább annyi vitát vált ki, mint maguk az események. P­eter Arnett, az 1991-es öbölháború legendás té­vériportere, aki most is Bagdadban van, tegnap délután óta ki van rúgva. Arnett 12 évvel ezelőtt a CNN-nek dolgo­zott, most az NBC amerikai tévé hírcsatornáját, valamint a National Geographicot tudósítja. Bűne az volt, hogy 15 perces interjút adott az iraki állami televíziónak, ahol kritizálta az amerikai katonai ve­zetést, amiért az alábecsülte az ira­ki csapatok elszántságát hazájuk megvédésére. Arnett ellen, külö­nösen a konkurencia jóvoltából, olyan ellenszenv bontakozott ki, hogy a legendás, ’91-es bagdadi ri­portjaiért Pulitzer-díjjal kitünte­tett újságíró munkáltatója - bár el­ső reakciójában még megvédte őt - tegnap bejelentette elbocsátását. Arnett maga előzőleg elismerte, hogy hibát követett el, amikor 15 percet szánt Szaddám tévécsator­nájára, és sajnálta, hogy ezzel „tűz­vészt okozott” odahaza. Vélemé­nyét azonban fenntartotta. Lénye­ge az volt, hogy az irakiak ellenál­lásán elbukott az amerikai hadi­terv, most újat írnak, miközben az elhúzódó háború egyre nagyobb kihívást jelent Bush elnöknek a hazai közvéleménnyel szemben. A sztárriporter esete csak fel­erősíti azt a dilemmát, amellyel a háború kitörése óta a helyszíni új­ságírók küzdenek: függetlennek maradni, de legalábbis annak lát­szani úgy, hogy közben vagy a szö­vetséges csapatok tankjain halad­nak előre, vagy a bagdadi informá­ciós minisztériumnak fizetnek na­pi 125 eurót, hogy szoros ellenőr­zés mellett, mozgásukban is korlá­tozva tudósítsanak. Függetlennek látszani A Pentagon még a háború előtt úgy döntött, hogy több mint 500 újságírót „rendel hozzá” közvetle­nül a harcoló alakulatokhoz. Ezzel el akarta kerülni, hogy katonai ha­tóságok által nem ellenőrzött tu­dósítások rontsák az összképet az amerikai invázióról, mint Viet­namban, vagy hogy egyáltalán ne legyenek hírek és képek, mint az 1991-es öbölháborúban. A másik cél az volt, hogy az amerikai köz­vélemény benyomása pozitív le­gyen a harcoló csapatokról. Az el­ső 12 nap azt mutatja, a terv jó si­került, talán túl jól is. Claus Christian Malzahn, a Der Spiegel német hetilap ripor­tere, aki az első pillanattól elle­nezte a háborút, tegnap ezt írta: „a csapatsátorban alszom, mellet­tem jobbra is, balra is a 130-as páncélosok fiatal katonái. Velük kelek fel reggel, velük zuhanok ágyba holtfáradtan minden este. Aspirint cserélek mosóporra, ci­git CD-re. A támadók között va­gyok. Az egyik háborús félhez tartozom. Közel kerültem hozzá­juk. Túl közel?” Az így beágyazott újságírók a Pentagon szerint nem írhatják meg, hogy hol tartózkodnak, és hogy milyen tervei vannak az ala­kulatuknak, így azonban - vélik a kritikusok - hitelüket vesztik tu­dósításaik. Hogy mennyire azono­sul az újságíró az egységgel, amely­től gyakran az élete függ, riportere válogatja. A Bush-párti Fox News tudósítója, Greg Kelly úgy fogal­mazott a New York Timesnak: „teljes mértékben azt akarjuk, hogy csapatunk sikeres legyen. Hogy érzelmileg azonosulnánk? Igen, mi ismerjük ezeket a fiúkat.” A New York Times „beágyazott” újságírója, Jim Dwyer pedig úgy fogalmaz: „a túlélésünk a katonák­tól függ. Örülnek, hogy itt va­gyunk, mert egyébként senki sem hinné el történeteiket a háború után. Beszélni akarnak reggeltől estig, ameddig nem jön el az idő, és indulni kell embert ölni.” Walter Rogers, a CNN tudósí­tója Bagdad közelében már átélte az életveszélyt. Amikor elhagyta kocsiját, egy iraki katona egy dombtetőről rájuk célzott egy Ka­­lasnyikoval. Egy amerikai katona azonban észrevette és legéppus­­kázta a fegyverest. „Ha közösen éljük át az életveszélyt, az termé­szetesen hatással van az emberre” - mondta a riporter. A szakemberek szerint a kulcs a szerkesztők kezében van, akiknek ki kell egyensúlyozniuk az érzel­mileg közel álló tudósításokat. Nincsenek könnyű helyzetben, mert a politikai vezetők állandó nyomása alatt állnak. Az amerikai vezetés világos törekvése, hogy tiszta háborúnak tűnjön a második öbölháború, csakúgy, mint az első. Akkor a CNN volt az egyetlen, amely képeket mutatott a világnak a harcokról. Most, főként a katari székhelyű, arab nyelvű al-Dzsazíra jóvoltából, halottak, szenvedők, romok képei lárják be a világsaj­tót. Rumsfeld védelmi miniszter „kérte”, hogy az amerikai hadifog­lyok arca ne kerüljön adásba. Ezt az amerikai adók teljesítették, az európaiak nem. A halott brit kato­nák képe elborzasztotta a brit köz­véleményt - a brit kormány azóta is bírálja a kritikus sajtót. Már a BBC-t bírálják A hét végén a kormány már a köz­­szolgálati BBC ellen is kikelt­­ John Reid, Tony Blair háborús ka­binetjének tagja azt mondta: a BBC úgy viselkedik, mintha Bag­dad barátja lenne. Holott a BBC riporterei ugyan­úgy be vannak ágyazva, mint az amerikaiak. Aki pedig úgy próbál iraki területről tudósítani, hogy nem szerződött le a szövetséges hadseregekkel, nehéz helyzetben van. Tegnap a Nemzetközi Újság­író Szövetség vizsgálatot követelt, mert az amerikai katonák súlyosan bántalmaztak három külföldi tu­dósítót. Két izraeli és egy portugál riportert, akik követték az ameri­kaiakat, de nem voltak „beágyaz­va”, fegyverrel fenyegetve elfog­ták, vallatták és kémkedéssel gya­núsították őket. Három napig egy amerikai terepjáróba zárták őket, és a portugálnak a veréstől egy bordája is eltört. A FOTÓRIPORTER SEM PÁRTATLAN A Reuters fotóriportere, T. Balogh László szerint semmilyen háborúban nem lehet pártatlannak lenni. „Azért nem, mert egy riporter egyszerre csak egy oldalon tud dol­gozni.” Ez persze nem azt jelenti, hogy maga a fotó­ügynökség sem pártat­lan. Ahogyan T. Balogh elmondta, most is mind­két oldalon dolgoznak fényképészeik, így pró­bálják bemutatni a hábo­rút. „Borzasztóan nehéz és megterhelő munka. A fotóriportereknek együtt kell élniük a kato­nákkal, ugyanolyan élet­­veszélyes helyzetben van­nak, mint a fronton har­colók.” Bár ők nem erre kaptak kiképzést. „Ezek az emberek ugyanúgy nem esznek, nem isznak és nem mosakszanak, mint a katonák” - mond­ja a Reuters fotósa. Rá­adásul arra sincsen ga­rancia, hogy mindig akad munkájuk. A riporterek különböző alakulatokhoz vannak beosztva, s ame­lyik egységnek éppen nincsen feladata, ott a fotós sem tud mit tenni. „Én Izraelben és Koszo­vóban is dolgoztam. Ott ugyanaz volt a helyzet, mint most Irakban. Sem időm, sem energiám nem volt azon gondolkodni, jó-e, ami történik. Tettem a dolgom.”

Next