Magyar Hírlap, 2004. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

2004-02-07 / 32. szám

2004. február 7-8., hétvége • Magyar Hírlap • 31 kritika - ahogy tetszik Zenés példázatok színház A disznók beleénekelnek a képünkbe. El­dalolják nekünk disznósorsuk búbánatait. Kiszolgáltatottságukat. A böllértől való ret­tegésüket. És közben maguk is szervezked­nek, harcot akarnak vívni az ember ellen, de ugyanolyan hatalmi gépezet kiépítésén mesterkednek, mint amelyik a kétlábúakra jellemző. Közvetlenül a levágás előtt is pár­tokra szakadva marják egymást, így aztán törvényszerűen hurkaként végzik. Czakó Gábor többször előadott, Disznó­játék című példázatát játssza a Térszínház Bucz Hunor rendezésében. A példabeszéd annyira általános, hogy ma is kesernyésen aktuális. Nem is annyira jellemek vannak benne, hanem inkább típusok, mint az ab­szurd drámákban. Van kis ember, van nagyzoló, ostobaságtól elvakuló, „felfújt lufi”, és van olyan, aki akár közvetlenül a kés alatt is a nem létező disznóország vezé­rének képzeli magát. És van kocaanyó, aki már sokat látott, és temérdek megalkuvás árán életben maradt. Bucz Hunornak nincs rendezői víziója, nincs egyénieskedő elképzelése, ő általá­ban közvetíteni akar egy-egy darabot. Szí­nészeiben hivatástudat lobog. Kis, csalá­dias színházban szolgálnak, ahol a produk­ció előtt a fellépő színész, a ruhatáros vagy a büfés és a művészek már a lépcsőfordu­lóban üdvözlik a közönséget. A rendező pedig előadás után beszélget a publikum­mal a látottakról. Nincsenek soha sem lá­tott, kiugró alakítások, színpadtechnikai megoldások, nincs világmegváltás sem. De vannak áldozatkész színészek­­ ebben az esetben Kovács J. István, Nagy Zsolt, Balá­zsi István, Szamosvári Gyöngyvér, Zanotta Veronika, akik közölni akarnak valamit ar­ról a világról, amiben élnek. Holl Zsuzsa és Végh Péter a Szeress, csak szeress! című estjükön az Articsóká­ban inkább magukat akarják „publikálni”. Értékes alapanyagot választanak ehhez, Gershwin-dalokat vagy például Wilder-, Williams-darabrészleteket. Két színész, akiknek esetleg nincs elegendő fajsúlyos dolguk, és ezért összeállítanak egy estet. Nem akarnak túllépni a kellemesség szintjén, és nem is lépnek túl, vagy időn­ként el sem érik azt. Szükségük lenne egy rendezőre. Szükségük lenne arra, hogy alaposabban kidolgozzák a férfi és nő kö­zötti közeledéseket, távolodásokat, civó­­dásokat. És az sem lenne baj, ha a dalok­nak is drámaibb lenne a felépítésük. To­vábbi befektetett munkával jó szórakozás­sá válhatna az este. Félkész állapotban van a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Millenáris Kht. közös produkciója, a Szorongás Or­feum is, amit a színművészetin nem mu­tattak be, amikor meghirdették, de a Mil­lenárison már a filmszemle idején, öt alka­lommal látható volt. Este fél tizenkettőtől hajnali fél háromig „szorongatnak” min­ket. Némiképp embert próbáló. Már csak azért is, mert ez a jelenetekre, olykor szin­te helyzetgyakorlatokra tagolódó zenés, táncos, mókás, szomorkodás meglehető­sen egyenetlen. Az eleje, amikor sok lány fecserészik hosszan és értelmetlenül, már­­már dilettantizmusba csúszik. Aztán van­nak erős jelenetek, például amikor a hiva­­taloskodó határőröket néptánccal megsze­lídítik, vagy amikor a nyársat nyelt bolti őr­ből megértő embert faragnak. Közben gyakran énekelnek, olykor ének helyett in­kább csak megerőltetett hangszálakkal hangoskodnak. A produkciót előadó vég­zős hallgatók jelentős része nem tud igazán énekelni és táncolni, de láthatóan szeret. Bánatból szőtt hangulat és telivér hülyés­­kedési vágy keveredik az előadásban, ame­lyet sajátos térben mutatnak be két, meg­lehetősen hosszú, egymással L alakban érintkező deszkán. Simon Balázs rendező nem mindig használja ki a jókora teret, gyakran csak pöttömnyi helyen játszatja a színészeket. A szervező intézmények és az alkotók nem tisztelik meg a nézőket és ma­gukat színlappal, szereposztási táblával. A produkció jó néhány momentuma izgal­mas és szellemes, de ahhoz, hogy igazán él­vezetes legyen, még sokat kellene dolgozni rajta, és bizony önkorlátozóan húzni is kel­lene belőle. Bóta Gábor • Czakó Gábor: Disznójáték Térszínház Rendező: Bucz Hunor • Szeress, csak szeress! Articsóka Pódium • Peer Krisztián: Szorongás Orfeum Millenáris Rendező: Simon Balázs Nagy Zsolt: Szamosvári Gyöngyvér és Balázsi István a Disznójáték­ban Tündértánc és Fecskedalok Tizenöt évvel ezelőtt, Durkó Zsolt kezde­ményezésére indult el a Mini-Fesztivál, a magyar kortárszene új termését (s mellette néhány külföldi darabot) bemutató január végi seregszemle. A háromnapos program - melyet Durkó halála óta özvegye, Geren­csér Rita szerkeszt és a Devich János elnök­letével működő Magyar Zeneművészeti Társaság koordinál­­ egyre több zeneszer­zői irányzat képviselői számára teremt fó­rumot. Az idei fesztiválnak a bezárt Pesti Vigadó helyett már a Magyar Tudományos Akadémia díszterme adott otthont, de a struktúra, az alapelvek nem változtak: ezúttal Spanyolország volt a Mini-Fesztivál vendége, és a négy hangversenyen összesen huszonöt magyar zeneszerző (műfajilag roppant változatos) alkotásai hangzottak el. A szombat esti kamarazenei koncertet Láng István III. vonósnégyese nyitotta, amelynek éppen negyedszázada, 1979-ben volt az ősbemutatója, de a darabon nem hallatszik az eltelt idő: friss, változatos, mozgalmas. Kár, hogy a Somogyi Vonósné­gyes (Somogyi Péter, Lendvai György, Tóth Balázs és Pólus László) előadása ezúttal csak a korrekt, megbízható szintig jutott, és teljesen hiányoztak belőle azok a színek, kontrasztok, melyek Láng zenéjét igazán érdekessé teszik. Sári József Dyaden című klarinétduója esetében viszont a mű és az interpretáció is kimagasló volt: a modern zene iránt elkötelezett Klenyán Csaba és Rozmán Lajos egymást is inspirálták a szel­lemesen, tömören, a mesterségbeli tudás mellett komoly hangszerismeret birtoká­ban is megfogalmazott darabban. A fiatal zeneszerző-nemzedéket képvise­lő Gulya Róbert viszonylag könnyen befo­gadható, majdnem tonális alapú eszköz­­készlettel dolgozik - darabjai talán ezért is népszerűek az előadók körében. Szólógitár­ra írt Tündértánca, amit az osztrák Johan­na Beisteiner adott elő, finoman szőtt, har­móniát sugárzó darab - igazán eredeti ötle­tek nélkül. A koncert csúcspontja számom­ra Dubrovay László Fecskedalok című - Gyurkovics Tibor verseire írt - dalciklusa volt. A költői képeket érzékenyen közvetítő, ugyanakkor drámai erejű zene ez, amelyből hangnemnélkülisége ellenére is egyfajta biztonság- és otthonosságérzés árad. Cse­reklyei Andrea (szoprán) mélyen átélt, erő­teljes, szuggesztív előadása - Holics László kifogástalan zongorakíséretével - szépen, plasztikusan kiemelte a Fecskedalokban rejlő értékeket. Szünet után Durkó Zsolt Sinfoniettája következett­­ egy már-már klasszikussá emelkedő darab, mely Philip Jones rézfú­­vósegyüttesének nagyszerű lemezfelvétele révén külföldön is ismertté vált. A kibőví­tett Ewald Rézfúvós Kvintett előadása saj­nos meg sem közelítette a CD-ről ismert minőséget. Intonációs problémák, kisebb­­nagyobb kommunikációs zavarok jelezték, hogy a Sinfonietta nem az a darab, amit karmester nélkül is megfelelő színvonalon el lehet játszani. A hangverseny befejező ré­szében a Nemzeti Énekkar (művészeti ve­zető: Antal Mátyás) szólaltatta meg Hor­váth Barnabás Kányádi-versre írt nőikarát, Durkó Péter - Blake és Shelley költemé­nyeire komponált­­ Természetzenéjét, illet­ve Reményi Attila 37­ zsoltárját. A kórus mindhárom esetben roppant összetett, nagy koncentrációt igénylő feladatot ka­pott, amit elfogadhatóan teljesített. Retkes Attila * Mini-Fesztivál Kamarazenei est Láng István, Sári Jó­zsef, Gulya Róbert, Dubrovay László, Durkó Zsolt, Horváth Barnabás, Durkó Péter és Reményi Attila műveiből MTA díszterme Titkos féreg foga rág kat­éter Akik női popsik és orbitális dudák szelíd lankáin kívánják legeltetni a szemüket, ké­sőbb kapcsoljanak kedvenc csatornájukra, a RiMaSzatra. Ám most, vacsoraidőben ero­tikus sonkák, sódarok, izgató vesepecsenyék helyett könnyen emészthető, pikáns köret­tel szolgálunk az ízletes családi estebédhez. Ma ugyanis a férgekről lesz szó! Tudom, mire gondolnak a kedves Nézők, de rögtön el kell utasítanom mindennemű feltétele­zést, műsorunk abszolút politikamentes. Tekintetünket vessük inkább mostan a pszi­chét felzabáló ádáz kártevőkre. Mert az em­beri lélek egyfelől csodálatos, másfelől un­dorító. Mi e rejtélyes bensőt - természete­sen - „másfelől” mutatjuk be. Mert ami oda­künn, széles e világban taszító, az a képer­nyőn mindig vonzó, ahogy ezt tisztelt hirde­tőink is megelégedéssel nyugtázzák. Nos, a költővel szólva, mindannyian olyanok va­gyunk, mint a virág, amelyet „titkos féreg fo­ga rág”. Új műsorunkban, a Lélektipróban fészkében tapossuk el ezt a férget. Szakmai sikeremet - amit szeretnék itt aprópénzre váltani - annak köszönhetem, hogy hiperér­­zékeny lélek vagyok, szívem a lehulló levél neszére is összerezzen. Már első felhívásunkra rengetegen je­lentkeztek. Egyre többen szeretnének lát­szani, hiszen aki nem látszik a képernyőn, az nem is létezik. Na, már itt is első páciensem, Tyutyu egy rendes, jóravaló strici. Tisztessé­ges munkával keresi kenyerét, arra rászoru­ló lányokat futtat és védelmez. Amúgy töké­letes jellem lenne, ha nem volna rabja a drognak, játékszenvedélynek, és emiatt nem kényszerülne rá, hogy a kéjiparban ke­ményen robotoló beosztottjait csontig meg­­kopassza. íme, kedves nézők, mivé lesz az ember, ha rákényszerítik a körülmények, ha nem nyúl felé segítő kéz! Add a kezed, Tyu­tyu, hadd szorítsam meg. Én tökéletesen megértelek, a szemem csupa könny (a ro­hadt életbe, gyertek már rám a kamerával premier plánba!). De azért a szemeden látom, hogy hazudsz te mocsok, gyönge szarvagy! Élősdi! Lécei, hagyd a sablonokat, te, nyikhaj macskajan­­csi. Persze hogy elfogad a világ. Még szép! Nem nagy dicsőség ez ott, ahol senki senki­vel sem törődik! Oké, nem haragszom, lát­hatod, milyen empatikus vagyok, csak azért vágok ilyen képet, mert beakadt a cipzáram­ba az intim ékszerem. De azt javaslom, csi­nálj már valamit, hogy ne jöjjön rád mindig a hányás magadtól, ha tükörbe nézel. Na, ta­karodj a szemem elől, te tetű!!! Mennyivel jobb, ugye, kedves nézők, hogy üres lett a stúdió. Nagy pillanat ez! Meglás­sák, Tyutyu tiszta, frissen vasalt, féregtelení­­tett lélekkel most jó útra lép. Kiterítettük megint a lelki szennyest! És nem hagyomá­nyos mosószerrel mostunk! Hála a valóság­­show-knak, végre minden féltett, sötét, un­dorító, privát titoknak is van piaca. Hamaro­san jelentkezik új sokkoló sorozatunk, az Él­veboncolás!, ahol egyenesben közvetítjük a legvéresebb műtéteket. Különösen izgal­masnak ígérkezik az első rész, amit,Mutasd meg a prosztatád, megmondom ki vagy” címmel sugárzunk. Kérem a következőt! Stark R. László

Next